Szolcsányi Ákos kritikája

Mohácsi Balázs könyvéről (Jelenkor Kiadó)

Olvasd el!

Fecske Csaba versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Tinkó Máté kritikája

Fecske Csaba könyvéről (Magyar Napló Kiadó)

Olvasd el!

Nemes László írása

Jean Kazez könyvéről a Kiskátéban

Olvasd el!

Gazdag Ági verse

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Branczeiz Anna kritikája

Rakovszky Zsuzsa könyvéről (Magvető Kiadó)

Olvasd el!

Ménes Attila prózái

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Demény Péter verse

a friss Műútból

Olvasd el!

friss műút

Napindító

Nem halhat meg a macskának csak úgy

Nem halhat meg a macskának csak úgy

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

az éjszakák a legrosszabbak — hogy szorult beléd ennyi magány — dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenetrend szerint

— Kálnoky holtidényben — Az üresség szögelhető azon az elhagyatott novemberi fürdőhelyen, hol Szaniszló, szintén dunántúli születésű költőtársam, pihen. Lassú keringő ütemére forognak a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik. A köd korhadó, százados fákban terpeszti szét jégpántos ujjait. Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez. Idén már a vázákban sincsen virág. Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek. Szaniszló szerint ilyen a másvilág. Viszont nem látásra, mondják a falak. Az izzasztóban viszont jókora előny, hogy üresek a medencék; már nem zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny. Azért még évről évre visszatér ide: a megszokás hatalmas mágnes. Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra, s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens. Aztán Mara nővér, Erika, Hilda, és a sor turnusonként folytatható. Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül kitervelt kalandnál nincs jobb altató. Enyhén szólva szűk az eseményhorizont. Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak. Az ebédlőben rég nincs kártyaparti. Tévét nézni este tízig szabad. Sokkal kisebb dolgok is akadnak, például a képzelt írógépkattogás. Szaniszlónk szerint költőknél a képzet kényszeres vonás. Minden zárat kipróbál, mielőtt aludni tér. Egy testhelyzet menedéke. Szaniszló szerint édeni állapot. Egy újabb napnak így lesz vége. Mintha gyermek volna újra, emlékezetének rozsdás lemezébe vésve. Az ablakból a felhők, akár egy haldokló isten lemondó legyintése.Szaniszló szerint a másvilág

1. A lebontott ház, ami saját maga takarítja el romjait. Ami úgy tesz rendet, hogy maga dönti el,  mi volt jó és rossz benne, és mit lehet még felhasználni belőle később. Nekünk még soha nem volt. Csak fáradtan hurcolásszuk kilincseinket egy még meg nem épült ház ajtajaira. Majd csak akkor nyithatunk be, ha kész lesz (de még el sem kezdték) Ha már csak mi maradunk bezárva idekint és fázunk az otthontalanságtól. Majd jó lesz oda bemenni ahol meleg van és van esély elég gyorsnak lenni. Versenyezni a meleg vízért, az ágy szebbik feléért és a hamarabb elalvásért — ott, ahol csak ketten vagyunk egyedül és ahol a rések és kihasználatlan terek azonnal megmutatkoznak. Ahol majd mindketten építünk még egy házat – titokban. És a bőségnek kell hazudnia valamit óvatosan a hiányról. 2. Minden reggel azzal az érzéssel ébredsz, hogy megismételhetetlen, esténként áthallatszik a lélegzése az ablak üvegén — így csak darabjaiban ismerheted meg, megpróbál láthatatlanná válni és elrejtőzni az ölelés elől, amit mások adnának neki, csak egyszer akarsz vele találkozni, de akkor sem tudnád, mire készülj, s ha készülnél is, rajtakapnának, pedig már rég tudod, hol lenne, hol futhatnának össze a szálak, egy fürdőház teraszán beszélgetnétek, amelyben két szinten huszonvalahány szoba, ahol három éve fejezték be a festést, és ahol majd egy földrengés mégis megrongálja az épületet — oda kell még érnetek beszélgetni, hogy termékennyé tegyétek a falakat, hogy a pusztítás után is elmondhassák majd, mégis volt értelme felépíteni, s azt csak ti tudjátok majdÉpül, omlik

Csillagokból iszom, szomjam óriási, és hosszú a testem, mint az ég kígyói, az égitestek lánca, sápadt az arcom, de nyúlánk a nyelvem, a nyak és a nyelések íve, otromba kőfalak szelídülése. Karom a sziklákra tekeredik, nyitott szájjal lesem a pislákoló fényeket. Szemem furcsán viselkedik, alakot ad a tájnak, tömörséget az erdőnek, mancsformát az integető leveleknek, buzog a tekintetem. Felkúsznék az égbe, de túl sovány vagyok. Szám és torkom hiába akarja. Kecsesen hajladozom, kapaszkodom, a gyengédség próbája, kúszó, gyönge kar a kövek között. Arcom tápászkodik, hadd legyen sziklajáró szemem az égbolt mély egyenessége. Hadd bomoljon elő féltett hajam, ficánkoljanak a fogak, a fürtök. Szám tátogni akar, kifeszíteni magát akkorára, mint az űr tányérja, hogy a távoli felszínek minden színét, felületi idegességét magába fogadja. Fölöttem az erdő bástyája és a ködkarok gubanca, de vékony fonál vagyok az utazáshoz, kezemet ijedten húzom vissza.Idegen ég

köze, s ez volt borzasztó, az összefagyott nógrádi buszról leszállva a lékai jános hajózási szakközépiskola kollégiumába, hát — hátrálva — igyekvő diáknak a törökőr vendéglő kiskockás abrosza jelenthetett volna könnyed kitérőt, a kifakult bárzongorista lehetett volna nagyapányi haver, az elklimpírozott sanzonok összekotorhattak volna morzsákat a történetéből, de nem. az öregnek is kikértem a sört és a vodkát (mintha tizenöt évesen magától értetődött volna), lenyomta, s mintha lenne közünk komédiázni, mintha a „tanulj meg fiacskám…”-nak köze lehetett volna bármihez is. az iskola egyik fele punk volt, a másik skinhead, odahaza, a ’80-as évek végén hírből se jött szóba rasszizmus (rasszizmusként), a többiekhez tagozódás vezérfonala maradt a külsőségeiben is elég gyöngén megragadott punk: a szagom két nap fürdés nélkül zavart, így az egész kimerült egy csíkos nadrágban, egy villanyszerelő bakancsban, pincezajos koncertkazetták rojtosra üvöltésében s a halántékig borotvált dühben. másfél év után láttam be, hogy hajózás (kaland) ide vagy oda, hiányzik anyám, hogy itt semminek semmihez nincs köze. nem beláttam, gyűlt a hiány, nőtt a helytelenség érzése, s a kezdeti szándék melletti megmaradás módjainak keresése helyett egyre sűrűbben kezdett foglalkoztatni, hogy bármikor (de tényleges léptenként hogyan?) hazamehetek. otthon, a gimnáziumban sok-sok minden vonzásba ugrott, csak már pont épp nem „én”, viszont nagyokat nyílva olvastam, hogy e lehetetlen visszatérést koronként kik, s hányféleképp leírták. Megjelent a Műút 2016058-as számábannem lett semminek semmihez

két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s az emberi testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben látom esélyem sincs odaérni telefonon kérek segítséget a falakon kívül lépcsőházlakók karomszerű árnyai meredeznek nem engednek embert a közelbe a vonal másik végén apám hörög magányom fojtó szorongás a tüdőben arca elfelejtett emberi vonásainak örvénye a testen végigfut a telefontónus aztán valami érkezik a váltólámpa dinamós és a falakon mászik ló alakban a tóban celofán nem süllyed a test s a két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s a testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben Megjelent a Műút 2014045-ös számában a kutyák hallgatnak

Vezényszavakba oltott trágárságokkal összepingált deszkakerítés előtt ismertem fel arca tündéri szabálytalanságában az őt uraló káoszt. Mindenféle vélt és valós bűnök utórezgései kormányozták, rám nézett, esdeklőn, hogy oldanám fel. Nem szoktam én bedőlni efféle könyörgő tekinteteknek és az alattuk lángoló pompás vörösnek, mert ezek, ők — nevezzem bárhogy — kívül hordják a szégyenüket, és harsogják széles e világon, mintha busa fejű virágok indulnának omlásnak egy szirten, zuhanásukban üvöltve. Így, ilyen hibásan fogalmaz a fájdalmuk. Általában precízek. Úgy tesznek, mintha hibátlanul lennének összerakva. Ez bizonyos értelemben igaz is: semmi sem ennyire gördülékeny. Működtet, mint az úgynevezett utóhatás. Így, így; omolj be, omoljak be, mint egy homokbánya, legyünk egy homorú fal, egy kupac por, a homokfal árnyékából kivájt szabad levegő, a jegenyesor alakját öltő istenség, aki szomorúan sóhajtott, amikor minden lépéssel egyre közelebb értünk a hegyhez, amit úgy imádtunk, mint bárkit, akit nem szabad.A bűnbánat természete

ha színes ruhák hullanának az égből ránk is valamelyik melegebb éghajlaton úgy képzelem, könnyű volna nem kéne szóba hozni semmit elhasalna minden a kísérőzenétől síkos hangsávon hatalmas tengelyugrással kirobbannánk a pontból, amin magunkból kifordulva kell túl lenni (te is észrevetted közben, hogy a felhők és a jégtáblák nem cseréltek helyet?) ehhez persze előbb úgy kell rám nézned olyan egy másodpercbe sűrített harmincéves háborúval hogy leperegjek a szemed előtt mint egy levegőnek támaszkodó hamutorony vörös a hajad, mi más is lehetne rőt tömeg mediterrán paszpartuban hátad mögött terrakottatetőkön a fény időzöl, de nem tudod, hogy időzöl egy helyben lefutod a rekordodat zilált vagy ebben a kosztümben tied a döntés, tehát a hatalom gyorstalpalón tanulod tőled idegen nyelvemet kivagy, mégis érdekel ki vagyok a hó terveit felülíró ruhakonfetti alatt nem is lenne olyan nehéz egymás után tenni lábakat, megigazítani hajat, visszanézni tekintetekbe az oldaladon szépen elsétálni magam mellettcon il cuore leggero

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam, vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre? Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik. A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve. Se sütés, se főzés. Nem tartalmazhatok olyat, mit ne tudnék megemészteni magamból nyersen! A fájdalomközponttal érdemes elkezdeni, és ügyelni, hogy semmi ne maradjon a nyelven, hogy érezzem az ízt: a vér ízét, a véremet. Árulja el a hús s zsiger, hogy keserű voltam, vagy sikerült megédesítenem az életet. Önetető

,,havaznék benned én tavasztalan” ,,ősszel szeszeltem, télen havaztam” ,,egy őszológián az ember kinéz és dől a vers rakásra” Addigra az őszológus már végleg háttérbe húzódik: védőruháját vastagabbra cseréli, úgy merészkedik csak ki, bár bosszúból élvezetet talál a beöltözésben, sőt még a tél misztikumának is hajlandó örülni, de persze ez csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy ő a ráció nyelvén képtelen megragadni ezt a bináris világot. Ahogy a fehér hó összeütközik az éjszakával, a fogalmak olyan roncsolódást szenvednek, hogy a beszéd lehetetlenné válik. Pedig bármilyen hihetetlenül is hangzik, ő sem vágyik másra télen, csak havazni, lehetőleg nem egyedül, csak úgy, a vidéken, hanem másban, tiszta, fehér rétegekkel bevonni a felületeket és nézni egymás-önmagát. Mert a hó is olyan, mint Isten, önmagát kontemplálja, tekintetének sugara mentén pedig éles rendszerré fagy a táj.A tökéletes hit évszaka

A hideg kövön meg kéne keresni Láz Jankát valahogy. nem tudom, hol kezdeném, már ha kezdeném. elővenném a hátsó polcról, a könyvek második sorából. ott kazlakban álltak nichtvordemkindileg veszélyes kontentek, például Apollinaire, hogy mást ne mondjak. hát ja, nem valami felhőtlen gyerekkor, hogy orgiákat képzelsz az osztályteremben, este a Kriszta kordnadrágjára gondolsz. hogy’ peckelnéd ki a száját, ha úgy van. sosincs úgy. sosincs sehogy. az egyik később sírt, a másik hallgatott. Janka csak térdelt a hideg kövön, Vas utca, egy szoba, konyha, közös vécé a gangon. aztán elhagyott. Nincs háború nem géppuska. valaki klopfol odakinn. szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat. ilyen lehet a heroin is, ha abdem lakásán veszed. abdem jemenből jött és nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a parlamenti belépőjével mérte ki a szinte mindig tökéletes pakkokat. végtelen ták, és sehol az apró titik. sajnálom, nincs háború. a nonsztop éppen zárva. január egy, a kutyaszarató tér is alszik, finom utalásféleképpen egyebek mellett rád, a szabályainkra, az álmos vacsorákra. a soha el nem hagyható, gemütlich biztonsági sávra. Egy rossz krimi címe megjött a lány, akit úgy hívtál, Mániás. hideg jött vele, zsebében fájós fogak. az ingét mozdulatokból rakják össze minden éjjel a szorgos kis élősködők. amikor elkezdted Mániásnak hívni, karácsony volt, az erkélyen álltunk, cigi, és félórája csak az apjáról beszélt. hogy egyik napról a másikra történt, meg hogy azóta se, és habzani kezdett a szája. elnézést kért, leült a sarokba, és úgy tett, mint aki játszik. a Mániás a babaházban.Rendrakás

…  kimegyek a konyhába  … kóválygok  …  rágyújtok  /  kávézok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   á l l a n d ó a n   k a s z i n ó z o l …  bemegyek a kisszobába  … leülök  …  kussolok  /  dolgozok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   h ú z z  m á r  e l  m á s h o v á …  átsomfordálok a vackomhoz  … hírtévé  …  gárdatrapp  /  okádok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   m i n d i g  c s a k  h e n y é l s z –––––––––––– …  kora reggel munkába indul  … erőteljesen  …  becsapja  /  az ajtót …  dühödt duhhanás  /  felriadok  … :   k i m e g y e k   a   k o n y h á b a   : rágyújtok / kávézom  //  kussolok / dolgozom / :    napra  nap   …   :   ka  szi  nó  zom Megjelent a Műút 2016057-es számábanItthonotthon

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit, csak a jóságot elemeztem. Most majd apránként siratok el mindent, ami eltűnt veled. Kezdem magammal. Aztán jön a házad, a kutyád, a családod. Most viszont még nem tudom elkülöníteni, hogy miért sírok. Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél, és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő. És én lobogtam és feltűntem, nem hoztam rád szégyent, de te csak tartottál engem, a zászlót, és a zászlórúd takarásában ásítottál. Lobogás

Költözz velem az Ikeába. Minden bútorunkat a nevén szólíthatnánk, hogy egymást sose kelljen. Levegőt innánk gyönyörű talpas poharakból miközben egy piros fotelből néznénk minden pár milyen egyforma. Sosem dobnának ki, nem mernének hozzánk érni, ahogy sokszor mi sem egymáshoz. Sosem ugyanabban a szobában töltenénk a napot. Folytonos újrakezdés számlálhatatlanadik esély valaminek, amit sosem neveznénk a nevén. Lassacskán az összes berendezésünk elkelne. Nálunk sokkal boldogabb emberek fizetnének az ágyért, ahol először élveztem el ajkad alatt. Aztán mikor már csak mi maradunk, feltesznek egy rideg pléh polcra „végkiárusítás” felirattal, és ránk aggatnak egy árcédulát, valami nevetséges összeggel. Addigra szívesen megvennénk egymást, de már nem lesz semmi pénzünk. Végül egy fiatal pár a kosarába helyez téged, „nézd, a híres költő, egy igazi hullócsillag, vegyük meg a dolgozóba.” Egy utolsót kordul a gyomrom, majd rám oltják a villanyt, amely már rég ott sincsen.Ikea

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni, ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait. A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt, a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet, ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél. Neki ott, ahogy bagótól az ujjbegyek meg a fogai a koffeintől megsárgultak, sötétség ült. Úgy tartotta, van összefüggés. Végül is kezdetben ő is csak jegyzetelt a kézfejére, aztán már unalomból firkált is ezt-azt. Fokozatosan vált függővé. Ugyanígy szokott rá a fehér köpenyek szagára, az orvosságokra, a hányás ízére a kemótól. Végső soron a halál gondolatára.Függő

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal Dallamot faragsz. Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz. De nem mesterember vagy! Csak mesterkélten éled álhitét mesterien Űzött szakmádnak. S mégis belőlem hangszert faragsz. Frakkot veszel, s mintha tüdőbaj kínozna, A zene hörögve szakad fel keblemből. Dallam születik, mely még keresztelőjét sem éli meg. Magadban el- s ezzel megfojtottad, Mint dézsában a kelletlen állatot. S ha nem vagy, elnémulok. Mert sarokba állítottál. Letettél rólam! S most büntetsz. Szíven ütsz, nem billentyűt. Játékod után érthető, Elhalkulok. Basszuskulcs.

A bőrömön sikoltások hallatszódnak: belevágott az eső. Felülről érkezik, mikor még zuhan, éles, ha egy testre ért, és formát nyer rajta, ártalmatlan lesz. Ez a kiterjedt dolgok rendeltetése. Közömbösíteni a felülről érkező káros hatásokat, formát adni annak, ami egyébként elpusztítana. Minden, ami felülettel és térfogattal rendelkezik, immunrendszerként működik. Ezért a testek alapélménye a védekezés. Támadásba akkor mehetne át, ha lehetséges volna a felemelkedés, zuhanó cseppekkel szembeni ellenhatás. Innen tudni, hogy nem létezik a lélek. Vagy lehet, hogy csak ellenállni képtelen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanAz eső ellen

fordulj csak el nyugodtan ne furdaljon lelkiismeret mert úgyis én rágom magam a miérten pedig okot nem adtam de azt hiszem nem furdal téged semmi csak a nagy büdös üresség és a pótszerek magány ellen macska hamburger és barátnőknek hitt csajok csak élj hagyom ahogy akarsz mert nem jut el úgysem az agyadig hogy míg te itt hülye vagy Ruandában felkoncolt tuszikat perzsel a Nap Megjelent a Műút 2015054-es számában egy színházi jegypénztárosra

Hozzád képest férfi lesz, velem néha férfi, néha nő, aminek látni akarom. Néha kihozza belőlem a nőt, mire én kétségbeesetten keresem magamban a férfit. Simogass, mint egy férfit, de titokban tapogasd ki bennem a nőt, és mutasd meg, hogy amikor nő vagy, engem is nővé tudsz tenni, ha férfi, néha nővé, néha férfivá. Elnyeli bennem a férfit a nő, kíméletlenül magába fojtja — majd újra és újra megszüli. Részlet a Tizenhat naplemente című, a Kalligram Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számábanMint egy nőt

1. mostantól betonbőr befelé fordított arc és szemzugban tüske mert valamivel ki kell ékelni a könnyű becsapódást valaki még mindig kopog a tükörből mutogat hogy arrafelé menjek innen alig látszanak már háttakarásban a gerinccel keményre vasalt paplanmezők a kényelmetlen hideg nem lenne nehéz visszatakarózni az elgémberedésbe csak évekig húzódó tavasz lenne megint megmozdulni 2. nem nézek a vállam mögé magamhoz sem szólok az a rohadt szél piszkálja szét a szám a hajamba borzolja a hangom mégiscsak huzatos a tárva nyitva maradt felismerés az üvegtelen bizonyosság közötti légvonal 3. visszalökődő lépésekben távolodom be helyett kilélegezni próbálok nyelésenként elfelejteni egy ízt a szájpadláson tárolt mondatokat tárgytalanná rágni darabonként hordani magam egészen messzire onnaninnentől onnanig

felkészülni a télre, aztán nagykabátban állni a napon. ez az izzadságszagú várakozás közös bennünk. amikor meg- unod, a törölköződ az árnyékba teríted, oda fekszel. mert te is úgy szeretsz fázni, ha kitakarózol, vagy nyitott ajtóból integetsz. a vacogást ilyenkor felváltja a tisztaság érzete. a többi csak hideg. a nap felé fordítottuk arcunk, és teljesen megnyitottuk a csapokat retinánkon. ezért nem vettük észre, hogy hamarabb besötétedett. a hőkamera három másodpercenkénti felvételei szerint már késő elindulni. a piros szín egészen a szíved hátáráig szorult vissza. lassan elhagyja tested kontúrjait. a rianások hangja elnyomná a parton beszélgetők moraját. vagyis ebben bízol, amikor óvatosan rálépsz a jégre az elgurult strandlabda után.nem vettük észre

Alig múltam hét, ha elbújtam a gumiabroncsban, nem láttam senkit, üres volt az iskolaudvar. Alig múltam hét, a gumiabroncsban ültem, kavicsokat szorongattam meg két-három szem aszpirint, kis homokkal, amikor egy nagylány megkérdezte, mit csinálok. Fáj a fülem, mondtam. Alig múltam hét, nem mondtam igazat, le akartam nyelni a kavicsokat meg a két-három szem aszpirint, kis homokkal, és elaludni a gumiabroncsban. Aztán elvitték a gumiabroncsokat.A gumiabroncs

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

kivetkőzik magából a tenger csak a köd pöffeszkedik az üres part fölött és egy égbe szorult sirály emlékeztet arra ami fontos volt vagy az lehetett volna beteg percek lerongyolódott érzések a vendégeim a szándék szűlőcsatornájába rekedt a régóta világra készülődő mozdulat amely megmenthette volna ha nem is a világot azt a nyarat legalább az utolsót Megjelent a Műút 2017063-as számábanMegmenthette volna

apám egyszer azt mondta, hogy az igazság hasonlít az ötöslottóra, az ábécé betűinek teljesen véletlenszerű kombinációja. csak nyerni nem lehet vele semmit. ha úgy vesszük, te azzal a történettel vagy egyenlő, amit majd elmesélek másoknak rólad. például azt az esti veszekedést. te szexelni akartál, én meg nyomtatni. kifogyott a patron, a kérdés így hamar eldőlt. szóval ezek a történetek színekké és szavakká tömöríthetőek és rájöttem, hogy az is lefesthető és az is kimondható, ami nem létezik. és hogy ebből is az következik, hogy történet akkor is van, ha te nem vagy. ebből a szempontból tehát mindegy, hogy a papír mögött, amit most a kezemben tartok, te bújsz meg, vagy a levegő. osztottam, szoroztam, számoltam a környezetszennyezéssel, a nagyvárosi szmoggal, és így is a levegő nyert. majd néha visszakullogsz. csak nézel. nem kellett festőnek lennem hozzá: a szemed a beszáradt temperástubusok nyílására emlékeztetett, mert sötét és gusztustalan és valódi. de azt mondtam, hogy festő vagyok, jobban hangzott. jobban is figyeltél, és ha szerelmes nem is lettél belém, összejöttünk, mert te is hányszor elképzelted már, ahogy a legjobb barátnődnek súgod a telefonba, hogy „miután lefestett, megdugott.” elmentem, vettem patront, hogy ha majd jössz, akkor bizonyíthassak, hogy ennek ellenére is. persze nem kullogsz vissza. pont most nem. fogadjunk, olyasmiket gondolsz, hogy „tartásod van”. maradok inkább a levegővel teli szobában és apámmal scrabble-özök.kereszthuzat

Az ebédlő félhomálya. A mester az asztalfőnél. Húga, akit magához fogadott, nem ülhet egyelőre az asztalnál, csak a falhoz tolt széken foglal helyet. A többi vendég: Wasianski, Green — Kant ez utóbbihoz rendszerint délutánonként átjár — közé óvatosan magam is odaletelepszem. Meghallgatom a professzor okfejtését az örök békéről, Swedenborgról, a távoli tűzvészről, a sör egészséges, a sajt egészségtelen voltáról. Később aztán távolról követem sétáját, amint átgyalogol az idetelepedett skót üzletemberhez, az említett Greenhez. Ott válogatott férfitársaságban azon nyomban elszundítanak az öblös karosszékekben. Este vacsora, majd egy pétervári fiatal orosz látogatása, aki csak egy percre szeretné látni a felvilágosult poroszt. A zaklatott orosz leírása: kétségbeesett szavai a sorsról, a pénzről, az igazságról, a szenvedélyről. Mindezt azonban nem Kantnak adja elő, hanem a dohányzószobában várakozva Kant szolgájának, az öreg Lampénak. Kantnak már csak szenvedélyesen kezet csókol az orosz, és siet is tovább. Én az utolsó pillanatban behúzódom egy kiszögellés mögé, ott várom szívdobogva, hogy leszálljon az este. Belopózom Kant hálószobájába. Leverek valamit, a pehelykönnyű, aszkétikusan sovány férfi felébred a zajra, de nem vesz észre a sötétben. Az ágyától induló kötélbe kapaszkodva araszol végig a folyosón a reterátig, majd dolga végeztével vissza az ágyba, ahol szorosan beburkolja magát pokrócába és fegyelmezetten visszaalszik. Ekkor jön el az én időm: a filozófus halk szuszogása közben önvizsgálatot tartok, hogy is állok a lelkembe vésett erkölcsi parancsokkal, közben a beömlő hidegben az ágy felett nyitott kisLátogatóban Kantnál

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

amikor van alátét, direkt túltöltöm, hogy a habból valamennyi kifolyjon körbe, mint a péterfyben, ami a kacsa után maradt, háton fekve pisilni nem lehet, de ez senkit sem érdekelt, nem betegség, ezt mondta az orvos, hanem hajlam, elmondva nem nagy dolog, ráadásul nagyon gyakori, erre gondolok pár órával a műtét után, és a legrosszabb, hogy nincs katarzis, hiába várom, ki hinné, hogy pont ilyenkor nincs, a szobában mindenki arra gondol, lehet-e valami teljesen más úgy, hogy nem változott semmi, valami, persze, vagyis mi, akik nem is vagyunk, csak a foltok, amikor kínos, ha nem vagy kiszolgáltatva, vagyis ki vagy, csak nem mutatod a szégyenedet, ennyi szolidaritás kell, a feltűnően elforduló fejek és az ezekre a percekre rögzült háttérbeszélgetések jelzik, hogy legalább ennyit tegyél meg a többiekért, erőltess bele valamennyit abba a kacsába, és valamennyit mellé. sárga

Bánya Az ilyen típusú sziklákon szeretünk egyensúlyozni. Koncentrált kilégzés a törmelék. Én ebben a sóhajban szeretnék legyökerezni. Most nyolc tonna levegő a testem az utolsó szürke gazhoz kötve koponyád tetején. Sípoló tüdő és meszes ér a föld alattam, nem merem letenni a talpamat se többé. Végre először pihensz, és én vigyázok, hogyan szárad a véred. És nézem, még kétezer évig nézem a bomlásunkat. Pedig legjobban tényleg a kiszáradástól félek.   Délután Végül inkább elfelejtettük elnevezni a haldokló muskátlikat, pedig sírhattunk volna zörgő szirmokon. A fakó földbe fulladás maradék, görcsbe fagyott a kézfejed. Nem szólsz. Csak ölelsz, nem fázom még. A nyárra gondolok, hogy nem szeretnék hó lenni a cipődben, csak puha homok. Egy szem, ha nem rúgsz ki alólad. Igyekszem maradni: a cserepet nevezni el inkább. Fogadjunk örökbe egy tetemet, mielőtt görcsbe fagy a kézfejem és elkezdek fázni.   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi2.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi.mp3"][/audio]  Versek

Mi is lehetne természetesebb annál, minthogy szokásjogból eljár a kéz. Ha például szükség van rá a hatékonyság javítása érdekében. Vagy mert a féltékenységnek, mint tudjuk, mindig van alapja. És hogy mindenki egy életre megtanulja a helyét. Ha kell, újra és újra. A konyhában, vagy a nevezzük hitvesi ágynak. Idesereglenek bámészkodni, jelen esetben épp a b e t ű k e t idesereglenek bámészkodni, hogy azt hihessék, törődnek, és ez itt például most maga a törődés. Beszélni így is, úgy is lesz miről, de ha végül történne is valami, lehetőleg akkor is nevezzük inkább kölcsönös elköteleződésnek. És nem lesznek elég kíváncsiak, és áltapintatból elfordul majd az önjelölt közönség. És megmarad az önkéntelen hallójáratnak annyi, mint amennyit a tájjal szelfiző turista észlel a rablásból a tavon. De milyen táj.Rablás

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.Az ecetfa

ma felsértem magam hogy lássam, érzek-e még most nézd a fájdalmam az a legőszintébb a szög szakít egy rést egy régi meghitt hős én mindet megölném de minden túl jó ismerős mi lett belőlem? mondd, jó barát bármit kezdek el a végén nincs tovább tiéd lehetne piszkos városom de úgyis elhagylak szíved fájdítom a fejdíszem egy szar alattam hazug trón terveim csorbák és nincs ragasztóm az idő foltjai sok érzést felesznek te is más vagy már csak én maradtam meg mi lett belőlem? mondd, jó barát bármit kezdek el a végén nincs tovább tiéd lehetne piszkos városom de úgyis elhagylak szíved fájdítom ha lenne újabb start pár mérfölddel arrébb, büszke tartással irányt találnék (Stermeczky Zsolt Gábor fordítása)Sértések

Nem beszélünk egymással, Már hónapok óta. Idült kór A szánkon, túlzó egyszerűség, Megsemmisítő erejű Gyaloglás külön-csöndjeinkben, Legyen, mi egymástól Távol tart mindörökké, ámen. Imádkozni sem tanítottál. Csúfoltad szegény hívőket, Kik hagyták, hogy a pap Szenteltvíztartó szívükbe Merítse ujjait. Te úgy vetettél keresztet, Mintha integetnél. S mert nem mondtál hozzá Semmit, sosem tudtam, Most érkeztél vagy már távozol. Állatkölyök van ilyen csöndben, Mielőtt vízbe fojtják. Rúgkapálását lefogja egy kéz. Akkor már minek beszélni.A dadogók

Nem beszél, odébb sem áll; magának bólint, dúdol. Helyesli ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét, hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog. Másodpercenként huszonnégyszer gondol egy adottabb helyre, a boldog kémia belülről narrál. Elemez, reagál, tolja tovább: éli a rögzített, a rögzítetlen képeket. Vizuális szabadság, így becézi. Formára, fényre mért vágy, a pont, hogy innen el, a pont, ami megtart, ahonnan minden kép készül, ahová senki sem léphet be. Ez már a kompozíció rovására… Ha ez csak póz lenne, legalább elmehetne. Megjelent a Műút 2017061-es számábana merev komponista

A lényeg a következő: olyan sok lehetséges vers van a világban, de olyan kevés, ami szükséges is. Ez utóbbiakat a Milói Vénusz egy kezén meg lehet megszámolni. Dunajcsik Mátyás fordítása Vénusz ujjai

Én Repedek, s tépett szövetem hasadékán át, bámulom szökő lényem árnyjátékát. Meghasonlok, szakadt testem mélyén bújva, ismeretlen önmagamtól tanulva. Elfogyok, a sok törvényben, elvárások tengerében, elvesztettem, hogy ki vagyok! Illat, amit mélyen szívsz hajamról a széllel, nem más, mint kénes bűz palacknyi lével. Bókod, nem szól, csak egy képnek a vásznomon, ami bár én vagyok, estére mégis szétfolyom.     Tökéletes Mar, éget, vagy csak fáj a keserű epe, mely belevág a húsba, s kínra húzza a torkom, bár már fél órája üres a gyomrom. Rossz hallani? Látom. Mondjam újra? A gyomromban az étel léha útja csak zarándoklat. Csodálat, majd jön egy visszatérő áldozat. Fordulj el, vagy undorodj! De annyira akarom, hogy tudd! Most üvöltsd, feszült érrel a nyakadon: tohonya, ronda hústorony! Látni akarom az arcodon, ahogy lüktetést érzel a torkodon, majd zúdul a forró önbizalom. Bordával tépett bőrön, a szépséget sem vitatom.   A művek a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth2.mp3"][/audio]  Versek

valóság. hiába. oktondi. értelmetlen. felesleges. mint egy kései. magányos. megfáradt. hajnali. merevedés. szép. amikor. öreglegény. hervadólány. még egyszer. utoljára. összedörgöli. orrát. mintha. még. nózik. lennének. hiába. valóság. ténylegesen. letöltendő. életfogyt.hiába. valóság.

néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.függő teher

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

belédhalál. puha törzsed elomlik. vörös agyag amivel barlangrajzot. belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa repedés-falak közt szanaszét pattog. mindent a kettőnk számrendszere mozdít. minket otthon-szagú amőbatábla. binárisan berovátkázott meder. lassan átfolyunk óceánegymásba. váltóvarázslás teljes járathosszon. poraink földárok magnetizálja ahonnan jeleink kiözönlenek újra mint egy füzetlap centrumából. és ha már nem bír el többet a lapszél kiütik egymást összeadódván mert nincs helyiértékváltó maximumpont. nullporból nullportig belédhalál és belőledébredés. vörös vadász vén tétele lépdel vájatainkban. Megjelent a Műút 2014048-as számábanegyensúly

Elbúcsúztunk, mondtam, hogy nincsen. Fogta a kezem, és jött utánam. Mondta, hogy igazán sajnálja. Mondtam, hogy vége, de tudta ő is. Elengedett, megállt a sarkon. Nézett utánam, tudtam, mert én is megálltam, és vissza- fordultam. Csak hogy még egyszer lássam, és ő integetett, és persze én is. Mert szerettem, és tudtam, ő sem volt közömbös irántam, habár értette, hogy mennem kell, de egyikünknek sem volt könnyű, hogy tudtuk, többé nem látjuk egymást. Megjelent a Műút 2015050-es számábanAz ateista első napja

Lila elefántok mellett ültünk Mellettünk öreg pár csókolózott Szerettelek reménytelenül Szóval mindez nem számított És most? Felszívódunk, mint a felhő Ha hajlong a Nap előtt Belém robbansz, reád olvadok Kék párában izzik a gondolat Te vagy az üdvösség, amiért küzdenek a kisemberek De ha szeretlek, te vagy a kárhozat Tudom, hogy hazudtál Nem nekem, hanem csak Magadat próbáltad Becsapni, megértem Nyakad köré fonta magát a múlt S most kétségbeesetten Beléd kapaszkodik Tudom, kedves Nehéz lenne feltépni a régi Szerelmek pöcegödrét Hiába gennyes a seb Ha elrejti a textil Nincs gond többé Nem is várom el Inkább simogatom hegeid Gyönyörű küzdelem teremtette Őket, áldom lábnyomod Belém foglaltattál Mint körbe a húrnégyszög Te vagy az örök élet és Te vagy a folytonos halál Hosszú, szürke fák És elhízott felhők mögül Kémlelve hunyorgó Kékség vagy Több fény kell Hiába meszelik a sírköveket Senkit sem érdekel úgy sem Acélbeton palota mellett Ülök a sarki boltban Itt leszek, ha szeretni támad kedved Enyém az örökkévalóság Akár meg is várhatlakSzeszmefuttatás

anyám szíve már csak szélmalom, csend hajtja kamaszfiús zavarral. a véredény testbe zárt bántalom, melyet a fáradtság cérnává aszal. akár a köldökzsinór rojtja, végük elfeslik, hiba a vérszálon, s mint kislánykori copfomra, nem mer nézni, mikor levágom.rossz gyerek

villamosnak üvöltesz harmadik birodalmat. Wehrmachtsadlernek hívod, pedig tudod, hogy egy négyeshatos nem tehet semmiről. a körút helyett arcod nézem, ablakra feszített árnyjáték. végül háttal ülsz le, hogy még véletlen se láthassam a szemed, miközben taknyos zsebkendőt veszel elő, remegő kézzel belecsomagolod a nyolcadik kerületet, és farzsebedbe csúsztatod élére hajtogatva, hogy kilógjon az összes utcasarok, amit valaha miattad szerettem. lapockádat tarkómhoz támasztva nyomkodod a leszállásjelzőt, hogy érezhessem, távolságon több mindent lehet érteni. számodra egy jobb oldalon nyíló ajtóban nyer majd értelmet a Rákóczin. mint állatok, ha megjelölik területüket, hagyod ott a kapaszkodón körmöd nyomát. túl erősen szorítottad, a vas felszínre kerül, hogy utána vízzel és oxigénnel érintkezve korrodálódni kezdjen. a képződő vas-oxid kívülről befelé haladva emészt fel mindent, ami útjába kerül.korrózió

egy röpülő papucs minden dühe ebben a két foltban, homlokon és szem alatt. homlokon ez a jelem. a mi kultúránkban így különböztetik meg a gyerekeket. ha elmondjuk, elvisznek, de csokit kapunk a tanárnénitől. nem szeretem a csokit. itthon maradok. halk kiszámolós ki a nulladik – az intézetist megverik bezárják a vécébe ellopják Robikát csokinyúl a vigaszdíj lenyelik marad csendben marad mentálzörej szem alatt emlékeztető. (csípni szokott.) a homlokról eltűnt, szem alatt újra kiújul, biztosan rossz ideget talált a sok röpülő papucs. sós lé mart kérget rá húsz év múlva is ott lesz tárgyaláson sörözésnél moziban és dugás közben: nem is voltam rossz gyerek röpül-e a papucs, ha már könnyön él a vadhús?Két folt analízise

ezt nem lehet ezt te nem tudod hogy ne legyen csak azért ha mégis sikerül belekezdeni az jó nagyon biztató ha úgy marad félbe hogy rátapadt a verítéked mégse volt hiába kicsit olyan mintha mégis meglenne mintha volna valóban amivé lettél közben ha nem is tökéletes legalább elfogadható erőd fölöslegében tisztára mosakodtál vagy mint a munka közben letett szerszám Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzerszám

dada

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz. (családillat)

Gyapja nő mohából zuzmóból a földbe kelésként belemart betonnak a beleállított hegesztett vasaknak tavaszi nyári vad esőben eső után és minden éjjel az itteniek hallgatják a rostok burjánzását az udvaron az itteniek inge hónalját penész pitykézi ki az itteniek ujja bögyébe az eső belemossa a gépzsírt a csavarlazítót a fáradt olajat meg a féldekás taknyot amit elnyalogatnak sutyiban a garázsok fészerek sufnik oldalában az itteniek körme repedezett és véraláfutásos mert előbb-utóbb úgyis odabasznak a kalapáccsal vagy valahova odacsukják vagy felszakítja egy szög vagy valami szar körömágyuk fekete a mocskot kis rojtokban cafatokban lehetne belőle kidörzsölni de nem kell jól van úgyis a tisztaság nem való semmire ezen a világon ha mosdanak ultra-porral erős lúggal dörzsölik magukat úgyse lesznek tiszták de úgyse kell annyira tisztának lenniük úgyse annyira kiöltözniük hogy letagadhatnák de nem is akarják nem is kell nekik nem mennek úgyse olyan helyre nem mennek másfélék közé csak a piacra a teszkóba meg a melóba mikor van vagy legfeljebb még ha a gyereket kell visszavinni a kurva iskolába de az meg úgyis mindegy mindenkinek a kurva anyja meg apja kurvára ugyanolyan az itteniek azt mondják te vagy az a köcsög csávó aki elkerült innen régen de azért osztja az észt rólunk balfaszokról akik elvesztettünk valamit valamikor amit már soha nem találunk meg és én meg azt mondom rá nem volt sose a tiétek mert ami a tiétek lehetett volna azt előreKöpünk egymásra blues

I. anyám megmondta gyúrta a tésztát a kakaós csigához vasárnap volt a haja a szemébe lógott hogy művészekkel soha az életbe ne és hogy ezt nem azért mondja mert olvassa a nők lapja pszichét hanem ugye a tapasztalat hogy tulajdonképpen mind ugyanolyan büdös paraszt és hogy az már gyanús hogy engem az a fiú rögtön a műcsarnokba visz és akinek biztosan csak simán guszti (az aki olyan furákat fest) még akkor sem izgatott amit mond mikor felhagyott a kakaós csigákkal és pogácsára váltott (intő jel volt pedig) és már sírva könyörgött hogy akkor inkább legyen egy zenész II. sokat festettünk együtt délutánonként egy parkban ülve én is kaptam tőle festékeket öblös üvegtégelyekben és megszerettem ezt az egészet az elméleteit hogy a világ egy hatalmas lap meg a mi szerelmünk is és hogy együtt mindennel telefesthetjük és hogy ez a lényeg a fröccsenő színek kontúrok fény–árnyék-hatás de aztán egyszer mondta hogy hiányzik valami a kompozíciónkból és a lap csücskébe egy apró pontot mázolt és akkor én azt a sarkot letéptem a kukába dobtam de mindig új csücsköt keresett és egyre nagyobb lett a pont apró emberkének tűnt a vége felé de én újra letéptem mert nem tetszett hogy ilyeneket fest oda olyan hús-vér volt az egész lüktető és verejtékszagú és csak egy darabka maradt a papírból de akkor már nem tudtam úgy leszakítani hogy maradjon üres rész akkora lett a kisember hát tépés nélkül a szemetesbe hajítottam a lapot rajta a babával pár nappal később rájöttünk hogyklimt: remény II.

te csak mész én meg csak viszem utánad a hallgatásod csak mész én meg csak utánad csak viszem és közben arra gondolok hogy a méltóságot nem méterben mérik s hogy ha majd már nem foglak követni biztos beszélni kezdesz  ha majd

madarak leszünk mind, rigók vagy varjak. mikor a sarokba gyűlnek a fények, egymás mögött kialszanak a lámpák és eltűnnek az árnyékok is, csak a szárny- csapások maradnak, az üreges csontok, amiken sípol a szél, kifesti még egyszer az éjszakát, felragyog, megijeszt, egymáshoz bújunk, becsukom a szemem és átölelem, akire gondolok. ilyenkor elfelejtem, hogy olyan gyorsan keringek a nap körül, amit már nem szeretek, hogy köldökömet magához rántaná a föld, hogy köldököm magához rántaná a földet. csend van. csak a fejemben dobognak apró istenek. csak a szövetek mozdulnak, halnak a sejtek, bennem a gondolat, hogy téged is ugyanazok az atomok tesznek mássá. most csillagok robbannak, és mire láthatnánk őket, elfelejtjük, mit is akartuk nézni igazán. eléd futnak a folyók, én pedig megfestenélek, ha emlékeznék még rád. te elhiszed, hogy a madarak újra vonulnak majd, és ezúttal velük repülünk mi is. de délnek soha már.madarak leszünk mind

Apád fiút akart, a kisfiú Halott. Szaros a színezüst pohár, Anyád ma megtanít kiinni. Rossz. A méhedet magadra rángatod, De rossz. A cseppfolyós pupilla él, De félsz. Miért vagyok veled megint, Ha csak te vagy magaddal? Egy kicsit Apám akarna lenni már apám, Anyám szakadt zsinórral él. Kinyílt A szám. Ha mondanám, te hallanád? "Apám fiút akart, a kisfiú Halott. Szaros a színezüst pohár, Anyám ma megtanít kiinni." Meg Se szólalok, veled vagyok. Megint.Mondatok, jelentések

Upadła w pokoju dziecięcym. Czuła tylko, że się w niej nie rusza. Ze szpitala odesłali ją już następnego dnia, potrzebowali miejsca dla innego chorego. Po trzecim chciała urodzić pod gołym niebem, żeby zwierzęta wylizały jej ranę. W tym wszystkim zdaniem męża najgorsze jest to, że trzeba wymyślić nowe imię, a stare zajmują miejsce jak puste słoiki po kompocie na półkach staruszek, które przeżyły wojny. Od wielu dni nie wyszła z domu. Nie mogła nosić obrączki, była na nią za duża, tak jak wszystkie określenia. Już nikt nie śmiał jej nic obiecać, tylko wciskali jej do ręki aktualne horoskopy. Jeszcze bardziej zajmowała się dbaniem o dom, żeby czymś wypełnić czas, brzoskwinie trzymała w wodzie tak, jak główkę niemowlęcia podczas kąpieli. Przekł.: Anna Butrym i Kamila Janiak     Méhkirálynő A gyerekszobában esett össze. Csak azt érezte, hogy nem mozog benne. A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek. A harmadik után a szabadban akart szülni, hogy állatok nyalogassák a sebét. A férje szerint az a legrosszabb az egészben, hogy mindig új nevet kell kitalálni, a régiek pedig foglalják a helyet, mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait az üres befőttesüvegek. Napok óta nem jött ki a házból. Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá, mint minden meghatározás. Már senki nem mert ígérni neki semmit, csak a kezébe nyomták az aktuális horoszkópokat. Közben még többet foglalkozott a háztartással, hogy valamivel eltöltse az idejét úgy tartotta a barackokat a vízben, mint fürdetéskorMacica perłowa

  Január Bármilyen rövid volt is a körmöm, még mindig le tudtam rágni belőle. Február Ha nyitva van a fürdőszoba ajtaja, a vécéről az ágyba látni. Március Amíg ébren vagyok, nem horkolok. Utána meg mi történik vajon. Április A dolgok a képernyőn történnek. Oda költözött innen az élet. Május Ha a rovarok a fény felé repülnek, akkor a pókok is arra gyűlnek. Június Amilyen iramban öregszik a bőröd, olyanban romlik a szemem, hogy ne lássam. Július Karikagyűrűvel a férfi ujján üzennek egymásnak a nők. Augusztus Minél később érek haza, annál jobban recseg a padló. Szeptember Aki nem létező sárkányokkal hadakozik, az előbb-utóbb maga se fog létezni. Október Meddig marad még természetes neki, hogy kézenfogva jön velem az utcán? November Egyetlen, fiadnak tett, be nem tartott ígéreted az ő száz ígéretét dönti romba. December Aminek én már majdnem felnőttként sem tudtam ellenállni, annak őket még kisgyermekként szolgáltattam ki.   Megjelent a Műút 2017064-es számábanKis kalendárium

tegnap egy indiai srác odaáll hozzám az utcán hogy which part is the best of budapest kérdezem mit keres egy városrészt egy fancy éttermet a fekete arcával betemet míg megtalálom az ideillő szabatos kifejezéseket azt mondja délután fél háromkor nekem which party is the best ne mondjam hogy a városliget az valami félreértés lehet és egyébként is ott a helyem délután fél háromkor abban a nem létező buliban sötét haja keretében nincsen andássy utca mintha vakfoltra borulna évszázados platánsora ott állok szemben a fiúval aki lassan az oktogont is elrabolja kezében egy zöld unikumos flaska búcsúzóul majdnem a kezembe nyomja vagyis a kezembe nyomja csak én meg visszanyomom délután fél háromkor egyébként se igen iszom és hiányzik néhány korty dühösen visszaveszi az üveget nem lehet az arcán megrándul egy izom a városligettel ellenkező irányba indul amíg gondolatban kisimítom vagy azt kellett volna mondanom és a végét elnyelni ahogy a gesztenyeillatú teret az óránként föltámadó körforgalom pardon és a szánkon szimultán hűlt volna ki a legforróbb olvadáspont. Megjelent a Műút 2016058-as számábanolvadáspont

amióta elkezdődtek a koncertek, lezárták a parkot, a vonatok rendre öklendezik ki magukból a tömeget. lassan olyan a forgalom, mint annak a bélműködése, aki hetek óta rizset eszik rántott sajttal. csak gyűlnek a gázok és tetvesedik a türelmetlenség. már csak a kábelek tartják egyben a várost, a túlfeszített oszlopok bordázatát. próbálsz kerülni mindenkit, mint elegáns nők a macskaköveket. bevásárolsz előre egy hétre a carrefourban, pedig utálod a felhozatalát. ahányszor bemész, hangyák kezdenek mászni a bőröd alatt, úgyhogy sietsz, nehogy átvedd a fonnyadt gyümölcsök szagát és a túlhajszolt alkalmazottak érdes tekintetét. otthon a kulcsot a zárban hagyod, kidőlsz a szőnyegre, közben arra gondolsz, hogy ha bárki most meglátna, azt mondanád, azt játszod, hogy elütött kutya vagy és várod az elszállítókat. szerencsére időben eladtad az untold jegyet, amúgy is csak a mø koncert érdekelt igazán és egy ideje egyre nehezebben bírod elviselni a zajszennyezést. örülsz, hogy lemerült a telefonod, még csak kifogást sem kell keresned. keresztbe teszed a lábad, megnyomódik a jobb heréd, ezért simogatni kezded, minden szexuális töltet nélkül. verni nincs kedved, spricceléstől már úgysincs mindig orgazmusod. fekszel az egyre nyirkosabb levegőben, odakint csepegni kezd, de tudod, hogy ez nem eső, ez csak űzött madarak verejtéke. hagyod, hogy túlcsorduljon az idő. közben továbbgondolsz minden félbeszakadt beszélgetést, azt, amikor egy órán át szürcsöltétek egymás mellett a mentás limonádét, és tudtátok, hogy mindketten kizárólag a mall melletti parkolóban történtekről hallgattok. továbbgondolod a félelmed, hogy egyszer elcsúszol a tusolóban és kitöröd a nyakad,zajszennyezés

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

Transzvesztita lennék New Yorkban, de szerv híján nem megy. Üres a park. És mi itt állunk, két pionír ló, taorminai fiúkat szeretve, élő torzókként, antik istenek testébe zárva, jéghideg katlanban. Fekete tükrök vágódnak közénk. Vándor lélek, nem talál egynemű testet. Megjelent a Műút 2015053-as számábanKentaur

Árva voltam, szőke és román, rideg krumplilevest ettem reggel, délben, este. Csak húsvétkor engedtek ki a városba, de a Főtérnél tovább sohasem jutottam. Néztem a földön a fonott sarat, a patikából kilépett elém egy öregasszony, valami nagyanyaféle. Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt, vagy én neki, csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre. A kőhalom már nem olyan, mint a régi, másféle utakból és házakból zúzták. A tetején visszafordulok, és eldöntöm, hogy hazudni fogok. Mert ezen nincs nagyon mit mesélni. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kimenő

I. A Nap jönne föl, de visszanyelem. Az árnyékok maradjanak a helyükön, és mindig legyen, ami melegen tart. Így nehéz bármit is rejtegetni: átvilágít az olvadó, viaszos bőrön, az erek csatornáiban hullámot kelt a belém zuhanó Ikarosz. Látod, végül mégis labirintusban hal meg. II. Ezeket a falakat mindig magammal viszem. A kövek itt önmagukért állnak, az utak nem vezetnek sehova. Úgy rakódtak le, mint erekben a koleszterin. Elmeszesedik bennem a félelem. Már csak megszokásból álmodok tollakkal, görög mesékből tanulom az elvágyódást. Szárnyaim túl lágyak, lassan átveszem a jól ismert folyosók formáit. Megjelent a Műút 2017061-es számában Viasz

hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.tudom

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

Visszafelé folynak a felhők, nem fújtat, csak lustákat szippant belőlünk a szél. Felborult véredény az ég. Én voltam, és most aláállok. Tűerős tekintet hevíti, légköri súrlódás porítja. Ítéletidő: ha ideér, ez lesz az utolsó. Nem maradt semmink, a megmaradt szó a körívbe rendezett vérlemezkéink kiugró vastartalmát illeti. Boltíves erővonalak hordozzák el a terület nehézkes terhét. Mágnes vagy, állítom egy üveglemezre szórva. Fejem fölött az ég, akár az érc, alattam a föld, akár a fém. Hangsúlyos szünetjel a szélcsend, minden túl lassan úszik el, oldaladra fordulsz, helyet csinálsz neki. Földbe ütött karók keretén laposra feszül, színtelen vászonná fakul a tömegvonzás és kopott ábrázolattá lesz a felhajtóerő. Megjelent a Műút 2015051-es számábanKörkörös erőterek

Az ágy négy sarkához rögzített, frissen mosott lepedőn elég volt egyetlen apró ránc, hogy végül képtelen legyek elaludni rajta. Ebből az elviselhetetlen zajból, hogy mindenről folyton eszembe jutsz, kimenekültem inkább az éjszaka parkjába. A bokrok alatt lefojtottan nyüszítő hajléktalanokhoz valóban éppoly kevéssé volt közöd, mint a sötét kapualjakban titkon méhlepény-recepteket csereberélő várandós nőkhöz. Mégis, valami rést ütött gyávaságom kerítésén, és a nyíláson át láttam, ahogy egy nyirkos nejlonzacskót rejtesz a szemeteskonténerbe, és akkor már magamra sem ismertem.   Megjelent a Műút 2013038-as számában.  Elégiazaj

Arcom íve, pofonbalkon, szőrös, erdőktől erdőkig. Ezt hoztam és a láncot, az ideges mitokondriumokat. Most is érzem még apám tenyerét, félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, tintakék pigmentek a tengerek alatt. A szerveink fölött átívelő idegpályák, öröklött csigolyáim mindig is erősebbek voltak, tessék: képeket játszok meg, kanyargó autóutak, családi nyaralás. Íme a részek összegéből mellébeszélt egész, a távolság köztem és köztünk. Az irányok itt már feleslegesek, még talán a szavaknak van értelme. Megjelent a Műút 2015052-es számábanKépek

Fél évet bepótolni és úgy csinálni, hogy az a pár százezer perc belesűríthető egyetlen napba. Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba, vacsorába, estébe. Egy gyertya fényébe az ünnepek, egyszerre négy vagy hat. Egy üveg bor az összes meg nem ivott helyett, fél doboz cigaretta, a naponta fél doboz helyett. Mert ami máshol történt, az meg se történt. És most pótoljuk az ittet. Csak az a borzasztó könnyűség ne volna. Légnemű, elszálló ez az idő, mert el kell hazudni vele annak a másiknak a súlyát. Próbálsz úgy működni, hogy nem is voltál. Hogy eltűntél hirtelen és most, hogy újra vagy majd elmesélik, addig mi történt, míg te egy kimerevített kép voltál egy megállított videóban, amit most indítanak újra. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMajdnem

párhuzamos padlásain, rezzenéstelen idősíkok között söpri a szemetet, port kavarva, hajótörést és hullámzást csitít, vergődést kötözget angyalhajjal. Mint elfelejtett bádogedénybe, rúg a szétfolyó dimenziókon éjjel átütő evidenciákba, alszik a dermedt nyilvánvalóban, szemhéjait a holt fény cibálja. Alszik, aki szerette volna ébren, és nem riad fel a zörrenésre, immár testük szerinti bizonyosság, a közeli poklok létezése. Megjelent a Műút 2016056-os számábanAz álom

Bár a felszin alatt homály van, és a tárgylátás nehezebb, szonárja révén képes fogni a titkos ultrahangot, mely fajtársairól verődik vissza. Hullámot generál a homlokából, melyet százszor is adni képes másod- percenként, mig a válaszok sajátos lüktetése szerint barátra nem lel. Így koslattam a fesztiválra össze- gyűltek közt. Heteró közegben. Ésszel feltört kódok ezek, tudom, de villám- gyors már minden. Akár az óceánban. Arcjáték, feromonjelek, mosolygás — felsejlik, mikor iskolásfiúként kényszerből elemezni kezdtem. Érzék- szerv sosem alakult ki egy csapásra.Delfin

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány. Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan, szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt. Ujjai a kormányon elfehérednek. Most csak az valóságos, amit a szélvédő és a karosszéria körülzár. Tekintetüknek föl kellene hasítania ezt a burkot. A férfi oldalra figyel. A villámok egyre közelebb húzódnak, nincs szünet a dörrenés előtt. Visszafordul. Érzelmei valóban másolatok? A nő fél. Egy szembejövő autó reflektora hirtelen mindkettejüket elvakítja. Az ablaktörlő zakatol, a motorházban valami kopogni kezd. Rémország szíve felé közelítenek. Megjelent a Műút 2013041-es számábanBurok

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

Vonásaidra találok az utcán, kapualjban és folyosón. Felismerni véllek azokban, akik nem te vagy, pedig arcuk nem nyit borvirágot, hangjuk nem kellemes orrhang, nem botorkálnak belém karolva, hajszínük is mindegy, hozzájuk szólni képtelen vagyok. Ragaszkodásom részeg hamarkodás, kihűlés elleni séta ismeretlen körúton, parkon át, mikor kapuk zárnak aluljárót, megtartva hőjét hajnalig. A végére akartam járni valami nagy titoknak, mihez hozzáférhetek, ha van, vagy biztosra vélthez élni, akár egy elvakult, ki istenről papol, s rögeszmét dajkál szívének gondolt tájon. Testvért s világit különít, elszigetelt részekre oszt, és meg se kérdezi, kit hazudtoljon. Én sose voltam szorgalmas, csak annak tűntem, órákig görnyedtem tankönyveim fölött, minél mélyebb fáradtság vegyen rajtam erőt, s úgy érezzem: elaludhatok. Most meg csak ülök, pedig lenne dolgom, de lelkesedésem addig elég, ameddig meggyújtott csikk háztömbnyi keresgélés után, ha láncdohányzás a cél. Nem tudom, mi történt valóban, és mit gondoltam túl idényen kívül esve, mint néhány éve májusban hullott a hó, és nem döntöm el, hogy önálló forma, vagy megkésett utánzatod leszek.Hasonulás

válladra terítettem a zakómat így is fáztál csak a szemedből sütött rám valami forróság oly régen éreztem már ilyet körülfont boldogságod hidegtől kéklő kezed mégsem tudott felengedni az enyémben rideg voltam nagyon pedig reszkettél tűnődtem most dideregsz vagy az öröm ráz mint régen amikor orgazmus után ugyanígy láttalak remegni — csak néztél egyre étcsokoládé szemekkel és én mindjobban szégyellni kezdtem magam mert nem érdekelsz már mert egy másik miatt szenvedek régen Megjelent a Műút 2013041-es lapszámábanválladra terítettem

Egyszerre nyúltunk a kilincshez ajtót nyitott valamelyikünk hiába szeretném felfogni Van, mihez nem találsz foghatót és van, mit többé nem foghatsz már Azt hittem, hogy nem alku tárgya ha te felsegítesz a földről én felsegítem a kabátod s többé nem zárunk kulcsra ajtót Jobban szeretlek, mint szeretnéd de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn Kiírom, kihúzom, átírom áthúzom — kezdem megérteni Legalább majdnem megpróbáltuk megpróbálta valamelyikünk S bár nem vagy itt, de ajtóidat nyitva tartod a szemeimenValamelyikünk

A lombfúvó zajára ébredek. Te még alszol. Nem akarom, hogy zavarjon, és tudom, hogy a hangom megnyugtat, ezért hosszasan mesélek a labdaszedők feladatairól és a rovarbeporzású növényekről. Meg hogy a galaxisok a namíbiai égbolton ránézésre ugyanolyanok, mint a korallzátonyok csalánozói. Neked nagyjából idáig fog tetszeni ez a vers. 120 kilométerre innen, a házatok mögötti holtág nádasából néhány órája emeltek ki egy testet. Magadra húzod a takarót, és az oldaladra fordulsz. Most jut eszembe, hogy rétorománul álmodtam, fogalmam sincs, valójában hogy hangzik, de ezen a képzeletbeli nyelven is elég pontosan tudtalak szeretni. A trafik melletti fülkében megcsörren a telefon, valaki most hívja vissza a számot, amiről éjjel keresték. Aki nála aludt, annak hirtelen haza kellett utaznia. Állítólag a pozitív emlékek jobban megmaradnak, de remélem, kettőnk közül csak te működsz így, különben később nem értem majd, amit most reggeli után fogok mondani. A belvárosban elszállítják a régi Fordot, ami hetekig állt az egyik utcában nyitott ajtókkal, és amiben az utolsó fotók készültek rólunk. Meg kell örökíteni, ami elmúlik, mondtam akkor, bár nem feltétlenül magunkra gondoltam. És lezárták a hidat, mert valaki felmászott az egyik pilonra, a szerelme mással töltötte az estét, és nem vette fel, és már a pályaudvarig áll a kocsisor. A lombfúvó hangja egyre távolodik, itt alszol mellettem, valaki odalent kis kupacokba rendezi az évszakot az utolsó reggelen. Minden olyan lesz, mint régen, mondtad tegnap, pedig én jövőt terveztem veled. És valaki lekésiHoltág

Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett szobába. Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett ház fekete szobájába. Bedeszkázod az ablakokat. Most fehérek a szobák. Leszeded a deszkákat. Benézel. A pusztaságon fekvő telek körül kerítés, te nem ebben a világban élsz. Benézel az elme fekete házába, és nem bírod tovább.Kitöltés

az est kivirul. mint langyos csillag forog vagy kering. lustán vonszoljuk valami köldökeinken áthaladó, merev tengely körül. végpontok vagyunk, így születtünk s körré vágyunk, ahogy minden alakzat gömbölyödni kíván, s minden sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz simul, akár egymásba írt testek, összes mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy egyenes keresi merőlegesét.egymásba írt testek

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház

visszadob egy beszélgetés mint valami időkapu fekete lyuk oda amikor kaptuk a telefont azt hiszem ez a párbeszéd innentől lesz társas magány nekem legalábbis biztosan hirtelen az egyik fél történetesen én anya apa kisétál mit sétál kiesik a dialógusból és magányos intim csomópontba zuhan moszkva tér-szerű csak emberek nélkül hárman bóklászunk a felszínen a villamos sínek között egy csomópont de különböző sarkaiban szélein mozgunk csak ez a közös hiány által képzett tér köt össze időről időre itt találkozunk mert ha a világ három külön pontján lennénk is mindig van egy vacsoraasztal kávézósarok esetleg egy megbeszélés mikor mindhárman egyszerre zuhanunk ki onnan abból a tapinthatóból és érkezünk meg ide ebbe az időtlenbe megnyílik a föld ilyenkor összecsomózott lepedőkön mászunk a mélybe vagy leesünk és csak bóklászunk a sínek között órákig minden beszélgetés nekem időkapu fekete lyuk beszív kiköp a telefonhívásnál és én újra a vonal másik végén ülök szótlanul megpróbálom letenni még mielőtt valaki beleszólhatnaSzédülés

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek lobogó vízbe dobom, hogy megnézzem mi fő ki belőle. Macskák jönnek, kéregetik a lelkemet mondják: micsoda boszorkány, kéncsövekkel lötyböl lelkekkel pancsol Én csak megkavarom a kozmoszt, s meredek a forgó örvénybe. - Úgy dobnak fel a máglyára egy nap, mint az összeszáradt, vén gallyat – mondtad. A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat. (Fotó: Goddard Paula) Konyhatündér

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

Megható a rengeteg megosztás Hogy kiskutyát találtak az erdőszélen És most gazdira vár Addig is befogadták Csak hát van nekik már öt ilyen kis megmentett élet Egy természeti csapás és máris Az összefogás tízezreket mozgat A kérgesre csiszolódott szív csendben a polcon Akolnyi melegségben olvad Gyűjtés a rákos gyereknek Hajléktalannak Én már hittem hogy itt lassan a büszkeségtől És nem a szteroidtól meg plasztikától dagadnak keblek Hogy az ország a kényszerű és kényszerített nyomorból Egymás kezét ismeretlenül is fogó Dac- és védegyletté vegyül Hogy a jézusi eszmék ne csupán Egy kétezer éves marketinget jelentsenek Az aranytól roskadó hitfejő gépnek Hogy legyen a sosem kérdező De segítséget feltétel nélkül nyújtó kéz A mindenkori védjegy Ahol a saját anyját is két szavazatért áruló Nyakkendős sírásó csak egy árnyékra vetődő Gumicápa lesz Hiába hány cukorpapírba csomagolt Édes-savanyú epét Az emberek tudni fogják a nevét Amihez hűek A szeretet Ami nem szab előfeltételt sem szabályt Csak jelzi hogy létezik És most adni készül magából és ígéri nem fogy el Mert belőle sosem lehet adni eleget Azt mondják sokan Nagyjából jónak vélt emberek Hogy ezek akik jönnek és jönnek Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni — A nyolcadik főbűn ez nem vitás — Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé Akkor meg menjen haza és tegyen rendet Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe Mert hiszen ők bűnöznek és terrornak Ima közben Mekka felé fordulnak Nyomukban szaporodnak a mecsetek Disznóvágásba sem mártanak pálinkásHa Magyarországra hozott sorsod

Még jóval azelőtt, hogy utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját, tudtam, hogy minden elveszik majd. Mégis addig tartottam számban az utolsó szót, magamnál a kimondás jogát, míg szétmállva, nyelvem két végén lett belőle keserű és édes. Bomlik, éreztem közben tompán — mondani épp lehetne még; és nem fájt, hogy közben cammogva fogy az affinitás, és nem fájt, pedig loptad az időm. Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek; lezárt tégelyben a konyha két, távoli szegletén.vegyrokonság

első ének                                          Corey Taylor on „Why did your screem change” az egységesen terjedő kukoricák földjén a földön ült és a tücsköt és a kabócát és a traktort különítette el csak a tempó más a kattogás a ciripelés ugyanúgy húz végig a leveleken vigyázz éles és felsérti az ujjad a lábad ha ráülsz máshogy énekel amikor a térd is elég elhajlítani a levelet nem köti már be az egész lábszárát magasodik a hang amikor elfogynak az üvegek amikor nem kell már a megerjedt poshadt mag leve lassan ül rá a cirip meg a kattogás bele a torokba a nyálkán arat és nyugszik harmadik ének makkokat raknak az angyal lábára a nagyujjánál dollárcentek réz és fémszínű kívánságok a körmét egyszer koccantani egy érme egy látogatás anya apa kutyacsalád kukacok lejáró kőtábla az összes a kívánsággal lehet hosszabbítani tovább ülni a világos fűrészeken a szoknya alatt mit kívánnak időt másik állatokat hangyát és pár madarat hallgatni savanyút sósat ne legyen minden pillanat sweetie álljon meg a lift is az emeletek között ne váltson át azonnal időzzön el a gombon egy szünet két piros karika között dermedjen le a fehér gyalogosábra és villogjon együtt a piros tenyérrel negyedik ének eljön a nap amikor késelnek figyelmeztető email érkezik bűnesetek történnek a karton- díszleteken túl konzervnyitóval próbálják átszakítani illesztési pontot keresni hátha ott könnyebben tépni a szerszám nem működik bekövetkezett a hiba a társalgásban most már megnézhetjük a kerteket nem áll utunkba aKukoricadalok

Végül a részletek maradnak: a háton- alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, a katéter nyoma a könyökhajlatban. Tetovált pontok, két rövid heg. Egy beavatás közelképei. Végül

fészekaljnyi csibe úgy tud csipogni, hogy az szinte fáj a fülnek. tavasz lesz csorgó eresszel, bent még melegít a kályha — vagy nem is! áprilisibb idő az, mikor a kamrában a kotlós költi majd a kiscsirkéket. a kotlós teste forró, és csőrével kezemre csap, ha feléje nyúlok. nagyanyám néha meglámpázza a tojásokat. nézi, lesz-e belőlük valami, vagy elzápultak. a csirkéknek, amíg meg nem erősödnek, a konyhában kerítünk zugot. először főtt tojást szeletelünk nekik, később darát esznek. ha nagyobb leszek, nekem kell darálnom. pelyhes, sárga súlytalanságok! úgy csipognak, hogy szinte fáj a fülnek. egyikre rálép valaki, egy másikat agyonnyom a kotlós, vagy kikap a többi közül a macska. de a többi felnő, lesz köztük kedvencem. a kopasz nyakúnak nevet is adok. aztán pár év múlva azt is levágja nagyanyám. kopasztó vizet melegít, megfeni a kést. megfogni nekem kell majd a kiszemelt kakasokat, jércéket, tyúkokat. kicsit megtépi a nyakukat és elvágja. anyám hasonlóképp. csak apám fordul el, oda sem néz, amikor szárnyast vág az anyja vagy a felesége. levágni én sem merem a baromfikat, de azért nézem, ahogy vonaglanak, ráng a lábuk, ahogy szárnyukkal hessentenék azt a furcsaságot. néha elszabadulnak, kimozognak anyáim kezéből, fityegő fejjel tántorognak, mielőtt leves vagy paprikás lesz belőlük. nem szívesen eszem a húsukból. a kopasztott toll szaga előre elviszi az étvágyam. a tyúkól szagát sem szeretem majd: a leszart ülőkéket, a port, amit szárnyukkal kavarnak a jércék, kakasok.Tyúkszaros

Sakkvakság címmel, Néhány magyar sakk-vonatkozású vers alcímmel tartottam előadást a 2017-es Szöveggyár harmadik napján, egy erre az alkalomra általam összeállított elektronikus dokumentum (PowerPoint fájl) vetítésével egybekötve. Az első, Szabadság, szerelem című részben előbb a hangzástényezők Petőfi epigrammájának hatásában játszott szerepével foglalkoztam, majd első két sorának átiratai közül ismertettem kettőt. Nagy Atilla Kristóféban („Szabadság, szerelem; / leverik, kiverem.” — ugyanő: Hadikommunikáció, Eötvös Könyvek, helymegjelölés nélkül, 1986, 77) a második sor figura etymologicájának tükörhangzásszerűségét emeltem ki, Bella István (A) legszebb sakkversének értelmezésekor pedig érintettem determináció és szabadság viszonyának filozófiai problémáját. A második blokkot Tandori Dezső három klasszikus sakkverse alkotta. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz fölvillantja a kereszténység kétezer éves történetét, a festői című Táj két figurával az emberpár (tágabb értelemben: két lény) kapcsolatát modellezi, A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn hátterében pedig mozgás, tér, koordináta-rendszer, mérés, relativitás, végtelenség, jel és jelentés fogalmai sejlenek föl, s a kifejezhetőség kérdésessége (nem) artikulálódik. (Valamely értelmezés kiindulópontja lehet, hogy a sakktábla a játékteret tulajdonképpen nem hatvannégy, hanem hatvanöt részre osztja, amennyiben a leütött báb nem semmisül meg, hanem egy olyan helyre kerül, amely nincs a táblán, a sakkfigurák „túlvilágára” — s ez összevethető a mester más, „a 65. mezőről” szóló munkáival.) Előadásom harmadik része az Életfa címetSakkvakság

Az apró öklökre támasztott szemekben egyszer csak megláttam az Istent. Különös nap volt, a házak mögötti szeméttelep felett izgatott alakzatokban repkedtek a varjak, talán a közelgő vihart érezték, amely később bekáromkodott a tetőkön és acsarkodva szaggatta le az ajtónyílásokat fedő takarókat. Evéshez készülődtek, az apjuk parancsára a gyerekek imára kulcsolták kezüket, tekintetüket a konyhát rejtő olajfoltos lepedőre szegezték. A körmeik alatti feketeséget, kócos, zsíros hajukat néztem, s a legkisebb fiú bal szeme alatt varasodó karcolást. Rajta keresztül láttam, ahogy a lepedő mögül előlép egy hajlott hátú alak, lábast tesz az asztal közepére, szedni kezd, tőlem haladva maga felé, majd, mint akit tetten értek, kifejezéstelenül a legkisebb fiára mered. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLegkisebb

— Mi az, galamb ott fent, a tetőn? — kérdi a férfi hunyorogva a feleségétől és a váróterem ablakán át a szemközti házra mutat. — Nem, csak egy kis csúcsocska az a háztetőn — feleli az asszony. De a férfi kitart, hunyorog: — Nem egy fehér galamb? Most már a felesége is hunyorog: — Nem, nem — ismétli. — Csak mert úgy tűnt, mintha egy fehér galamb volna — sóhajt a férfi. Mutatja, hová, hogyan képzelte a galambot. Az asszony hallgat, pedig most már ő is majdnem galambnak látja azt, amit a férje mutat, mintsem csak egy kis fémcsúcsocskának a szemközti ház tetején. Az onkológián átvilágításra várva. Onkológia

Süvít a sószagú szél, egy régi hajós belebeszél: „Lám, szívemnek a haza az úton levés maga. Azért utazom vészjós vizeken, hogy ne a parton legyek idegen.” Felismerés

úgy tudtam, a hónap végén párizsba megyek, hetek óta készültem az útra, hogy majd én a chanselise-én, a montmarte-on, a perlachez-ben, és így feltolultak bennem ezek a leírhatatlan nevek, jó így a perlachez? úgy gondoltam, hogy minden témának szentelek egy napot, és zarándokolok: jakobinusok, középkor, erkélyek, elveszett ereklyék. aztán kiderült, hogy itthon már megvan mindez hűtőmágnesen. még la fontaine úr sírja is, bár kicsit mélyre kellett ásnom érte! legalább közvetlenül tudok átadni neki üzeneteket. így már kevésbé fura ez a magnetikus vonzás, amit párizs iránt érzek, még így is, hogy sosem jártam ott. vajon kérhetek-e többet a sorstól, mint hogy egyszer a saját szememmel láthatom párizs csodáit, de legalább a disney-parkot? de már semmiképp nem leszek elégedetlen. végtére is a saját szememmel látom most is a csodákat. jó, talán kicsit kicsiben, itt-ott homályosan, de a lényeg ugyanaz, vagy nem? a fontos dolgok belül dőlnek el, mint a ferde torony hol is? Megjelent a Műút 2017063-as számábanpárizs

A sötét és a fényes között annál a vastagnak tűnő falnál folyamatosak a kivégzések és biztos a másik oldalon is odaállítják azokat, akik a másik oldalra gondolnak A remény beköti a szemeket a fényes és a sötét között mozdulatlan aggodalmakon lassan elfogynak a magunkfajták Körbeforgók

I. Mindannyian kitéptük egyszer a citromlepke szárnyát, azt várva, verdessen a tenyerünkben. Aztán csodálkoztunk, hogy mennyire könnyen morzsolódik össze, alig valamiből lesz semmi, semmi se, mi meg felnézünk a napba, hunyorgunk, elvakít, pár percig botladozunk, és egy hűs ösvényt keresünk hazafelé, fenyőkatedrálist, mókusok gubbasztanak vízköpő-pózban, és csonthéjas termés zuhog a koponyánkra, a fény pedig betör a tűleveleken át, és csillag alakban lékeli meg fejünket, átvilágít, áttetszünk, mint a lepke kitépett szárnya. II. Volt idő, hogy megéltem a puszta homokon. Még nem tudtam, hogy kell vándorolni. III. Két sor fenyő védte utunkat, kéken és zordan. Megjelent a Műút 2016058-as számábanA Fenyők Védasszonya

mintha mindig ellent állnék. se jó, se rossz ne történjen. nyárszagú pocsolyagőzöket inhalálok, hogy legalább emlékezzem. de nem megy. se születésre, se halálra, se halálra, se a határra, se a határra, se a tengerre, se a tengerre, se érkezésre, se érkezésre, se eltűnésre, se eltűnésre és se korán, se korán, se nagy késésben, se késésben, se időben. inkább a peremén. mindig a peremen, a szélen. hátha ott érvényesül a kötélhúzás törvénye: el kell esni. pedig már heti egyszer sem sportolok és az izmaim, mint szakadt húrok csüngenek valahol az üregeimben. és azt hiszem, ráadásul, több bennem a fém, mint a hús. ezért fázom mindig. van a fülemben egy karika. és az sokkal inkább hasonlít a megmaradásra, mint a szavak sorrendje. hiába, gombafonalakba bújni és ásítani: ez a beszéd nem szól senkihez és mégis belezuhanok. Megjelent a Műút 2015049-es számábanmégis belezuhanok

nincs pszichotróp összetörted a ruhaszárítót, nagy katicák repültek szét a szobában, kiborult a borosüveg, úgysem egy hőfokon ittuk a bort, gurigázik a parkettán, üvegezik az éjjel, vöröshangyák özönlenek be az ablakon, mindenütt rovarok másznak, kihajolsz az ablakon, ráhamuzol a szomszéd kezére és eszed a körmödet, mikor én adok enni neked, ráköpsz az ételre, ma nem vettél be gyógyszert, nem szeretsz, csak nézed a bogarakat és ülsz törökülésben, hangjegyeket vakarsz a sebeidből, a szádból kimászik egy pók, és hálót fon köréd a semmi, nem akarsz enni, belőlem sem kérsz, és a halál sem érdekel. akarat tejfölös dobozokba ülteted a megmentett hajhagymáidat, nem szereted a kopasz fejeden a kendőt, felmentél a padlásra megkeresni magad, bámultad a biológiafüzeted, csodálkoztál, milyen almaarcú betűid voltak, beleharaptál minden írt sorba, aztán hangosan ugattál, meg sírtál, nem akarsz kisgyerek lenni, aztán ordítani kezdtél, hogy nem akarsz felnőtt lenni, vakarózol, viszketnek a sebeit, nem tudod, mit akarsz, csak úgy írod, ami eszedbe jut, nézed az írásod, mint a csupasz gallyak, nem lógnak rajta kerek almák, mint a biológiafüzetben, felugrik a vérnyomásod, fészket rajzolsz a semminek újra, egész délutánra beleülsz, nem szólsz semmit, csak beveszed a gyógyszereidet, én vodkát iszom és nézem, ahogy elalszol a konyhaszéken. nem szintetikus nem szereted a cigarettát, csak a tisztán szintetikusra buksz, mégis füstöt fújsz a szipkámból, nem látni messze, kint szedik az öregek a dohányt, vörös piócák másznak a kezükre, nagy, sárga bogarakat szórbranül

  Sieben auf einen Streich. egyet csapott kihúzta a ragadós övet a leleményes szabólegény bemérte a pályát ahogy keringenek centizett az övet pasztával kenegette azzal markolt a csatba egyszer sikítottak négykézláb futottak a hátukra koncentráltak ő is az volt meg legkönnyebben libasorban mentek körbe azonos tempóban így érte el őket mind egy csapással   „Tanze Mango mit mir!” aranypénz van az asszonyok szoknyáján minden lépés egy arany az az ár a kerekeken több sávban a pénzszalagok nagy fenéken nagy cipőn jól jár a szoknya sárga selyem a kislányoké lila fatalpú a papucs egy koppanás két csengés a lány az anya több a fejkendőből lógó kunkorok tekerednek a fülükre kiált az a főnök aki a bagót rágja az hordhat csak karimást a férfiak feketék ők jelzik a nők színeit nekik ráznak a szalagok halkan a lány folyton az asszony   „Futterwiesen. Bitte Hunde fernhalten!” miért vett ősszel légypapírt nincs is légy olyankor azt mondják ha karácsonyig megmaradnak sok lesz jövőre a csirke csak utána veszi elő, akasztja plafonra a konyhában és a tisztában a tavalyit kell kioldani az oldja a feleslegest előbb a macskán ha túl szapora a beteg a haszontalan az erőszakos előbb a kávé a látogató után a leves az utolsó   „Exotische Duftwellen.” vihar szel ketté egy fát kisfiú szaladgál oroszlánüvöltés egy idősebb segít a kezekből mancs és karom játszom veled mondja egy női is ül ott anyaalak a haja nagy kóc mint egy állat ül ott ez nem film nem kitalált jelenet hárman nézik a vihart futnak a villámok között családost játszanak  Faliratok

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

nagyanyámat úgy szerették a rokonok hogy utolsó éveiben ápolni akarták minden vagyonáért persze úgy szerették összepakolták gúnyáit a sok fekete ruhát a sok fekete kendőt a sok fekete harisnyát és a rózsafüzért kabátot sapkát csizmát többé már nem húzott csak papucsot olyan lett mint a szobanövény ablaknál ülő fanatikus fényevő belehalt hogy elvitték a házból bőröndje volt a koporsó benne fái kutyája macskái és a nyolcvanhat év minden évszakja onnantól csak ült egy szobában amit neki rendeztek be nem beszélt nem mosolygott nem énekelt nem evett esténként elmondott egy imát több oxigént kért vagy ciánt a szeretet csontig kiszárította kis csomag lett könnyen vette vállára a halál nagyanyám

Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen, elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen; ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét; vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét, mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed, ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz a szemednek tán nincs eléggé késő, hogy vértelennek lásd). Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk…, meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába autók és lámpafényeik láncolata a felvirágozni kész üzletek kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló, magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt, a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér. Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen elképzelhetetlen, gondolja az utazó. Eszébe ötlik honja alja népe, kik közül származik, a volt kubikosok, segédmunkások tengere, hogy a siker, a karrier kora modern fogalmával, lényegi tartalmával soha nem tudtak semmit kezdeni, maga viszont a saját katolikusságával nem tudott mit kezdeni…, lehet, ugyanúgy, annak okán, ahogy azok aRózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Dokkok, Titanic Múzeum, Belfast, NI (GB)]

Szolcsányi Ákos

Szolcsányi Ákos kritikája Mohácsi Balázs könyvéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Fecske Csaba

(Feleségem emlékére)Fecske Csaba versei a legutóbbi Műútból

kabai lóránt

Kabai Lóránt: „Égi királyság földi lovagja” (Tandori Dezső 1938-2019)

Tinkó Máté: Tudatom, testem, Időm

Tinkó Máté kritikája Fecske Csaba könyvéről (Magyar Napló Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Nemes László: Életre szóló kaland?

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy amikor egy filozófus gyermeket vállal, a végén nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jut, mint a társadalom bármely más tagja.

Tovább »
Gazdag Ági: Gordiusz

És mert tudvalevő, ha kinyújtom a kezem,
és lenyomom a kilincset, nincs mögötte semmi.

Tovább »
Branczeiz Anna: A banalitás ideje

Branczeiz Anna kritikája Rakovszky Zsuzsa könyvéről (Magvető Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Ménes Attila: Harmsziádák

Ménes Attila prózái a legutóbbi Műútból

Tovább »
Demény Péter: Szivárvány

Demény Péter verse a friss Műútból

Tovább »
Urbán Bálint: Az ezer fennsík és a dobozok

Urbán Bálint kritikája Bartók Imre könyvéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból

Tovább »
Bene Adrián: „Végre van egy másik életem.” A szolipszista dialógus olvashatósága

Bene Adrián kritikája Bartók Imre könyvéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból

Tovább »
Pintér Kitti: Versek

Pintér Kitti versei a friss Műútból

Tovább »
Zemlényi Attila: színek és évek

Zemlényi Attila bejegyzése a Műút Kollegiális naplójába

Tovább »
Deres Kornélia: Cselekvő növények, állati ágensek — és kortárs színreviteleik

Jelen tanulmány célja felvázolni pár fontosabb kérdésirányt az ökopolitikai szemlélet kortárs színházi előadásokra, performanszokra, illetve installációkra gyakorolt hatásaival kapcsolatban, főként a növények és állatok sajátos időbeliségének, jelenlétének, valamint emberrel való viszonyának megtapasztalhatósága, illetve bemutathatósága szempontjából.

Tovább »
Szalay Zoltán: Henry

Ahogy kifelé nézett a repülőgép ablakán, a hegyeket kereste, és látott is valamit a távolban, nem lehetett más, mint azok a hegyek, és látni vélte a fákat is, azokat a zord, sötét fenyőket, amelyek éjszakánként fohászkodnak a maguk érthetetlen nyelvén, és reggel sűrű párát lehelnek ki magukból.

Tovább »
Bárány Tibor: Mintha. Szinte. Majdnem.

A főhős–elbeszélő ritka önreflexív pillanataiban — színpadi embertől már-már elvárható módon — a szerep metaforáját hívja segítségül élethelyzetének, magánéleti és szakmai konfliktusainak értelmezéséhez.

Tovább »
Smid Róbert: (Át)változások kora

Mégis, ha végső soron a Két obeliszk egyrészt eminens módon olvashatóvá teszi magát Kraus fikciós életrajzaként, másrészt pedig bevallottan létező és Krausszal akár valamilyen kapcsolatba kerülő személyeket integrál az egyes jelenetekbe, akkor a szöveg fikció és tényszerűség metszéspontjáról nehezen kimozdítható (Bárány Tibor meglepően pontos megállapítása az ÉS-be írt kritikájában erre is érvényes lehet, miszerint a „történelmi tudatalakzatok rekonstrukcióját [kapjuk] a mindent átható fikcionalitás közegében”).

Tovább »