friss műút

Napindító

a harmadik napon

a harmadik napon

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon, elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre — és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni, ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death, hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Egy sokakat túlélő ember halálára

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad. Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza, ha lefelé fordítva a földre hullna. Ő az agyából vasalná ki a ráncokat, legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap, túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap. Az arca törik: falevél, ha kerék alá teszik. Fekszem mellette a föld alatt, a rögök közt, alám teríti gyapjú derékalját, nyakéket, karkötőt kölcsönöz, kukoricacsuhé hajam körbefonja, koronaként keretezze a fejem, bogárszemeket, szeplőt, szájat rajzol nekem. Megtárgyaljuk az időjárást — ver az eső, fúj a szél, csontig hatol a nyirkosság —, légycsapóval ütögeti a száját. Én kiköhögöm a lelkem, s míg kilépek magamból és elköszönök, ő kontyba köti össze a haját.Lélekmeleg

ablaknak feszülő tenyér vagyok. utánanézés — elszelídül tőlem a vétek. így hűl ki a test. belém égsz, ahogy utcai lámpák burájába a bogártetemek. hamar fölénk nő a táj és köd leszel — vakfoltot ölelő látás. elfütyül mellettünk a szél. aztán mind elfelejtünk újra megszületni.váróterem

1. Nehézfémből öntik ki a nyelvet. Az ólom és az öntőformák zaja idegen, a falfehér hallgatás saját. Tapogatod a csendet, melleket vagy kilincset keresel rajta. Fogódzót legalább, szobáról szobára, folyosókon át hallod erősödni a nyomdagép zaját. A füled zúg, vagy a nyomdához értél túlságosan közel, és a gyanú dübörög remegő látóidegeidben. Mindegy. A mondat végén a szedő kéri majd számon a szavak súlyát. Magadra zársz egy pár szemhéjat, de ettől még nem válsz személlyé. Ami megmarad, ott reked a gyors szemmozgások fázisában. Szétnézed magad. Beljebb húzódnál, tekinteted huzatos, az alján csak a szedő nehéz, olajos hangja marad. Rágyújtasz. Már évek óta csak versben, de ott muszáj. Elmosódni, hogy megszülessen. Homály, hogy átragyogjon,táncos füst- gomoly, hogy felemelkedjen. Izzó, ami kiolvasztja a nehézfémet, amit a szedő önt ki majd belőled. 2. Fogak hullanak így ki a szájból. Az ágyban még vérzik a párnád. A kulcs befordul, a hevederzár nyelvvel megy a falnak. Húzódsz a homályos utcán, mint gyulladt fül vagy kifordult végtag. Az útra nincsenek szavak, az állomás neve is félkész. A magánhangzók nélküli táblákra rámutatni is kimondhatatlanul nehéz. Sűrű a gőz, minden testből homály párolog. Egy vonat fülkéjében minden érzék kiszolgáltatott. A kerekek görcsös rángásban olvassák, amit a korszak a sínekre írt. Szemben egy nő végtelen sálban reprodukálja a legelésző állatok fűbe rágott mintázatait. Fiatal még a kötéshez, de ő azt mondja: feloldozás a gombolyag végére járni. Tompa tűkkel hurkolja az utak láz- görbéjét, a talajba hasított sínek fájnak így a lúdbőröző tájnak. A figyelem a szaruhártyádon át szétszalad a síneken, nem gondolsz az érkezéssel, leköt egyPerisztaltikák

Csak a harmadikig, válaszoltad. Így tudtam meg, hány méterről éled ezt a környéket. Számolni kezdtem, és arra jutottam, hogy onnan még mindenki másmilyen lehet. Aztán az éjszakákra gondoltam. Errefelé egy ház tele van órákkal, amikor a mellkasodon érzed, ha valaki pontosan feletted alszik. Ma falhoz kellene tolnom az ágyat, de ahogy kiszálltál, két emeletem maradt még, hogy elfelejtsem. Vajon melyikünk lesz itt, amikor végleg elfárad ez a sovány isten, ami a liftet tartja. A harmadikig

„Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” (Kertész Imre) ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak — munkahelyi elidegenedés, általános boldog- talanság, anyám, anyám — ellentmondani, az általános leépülés helyett visszapillantani, csupán a kényszer kedvéért, az érdemem nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam mellett, ülve és gondolkodva, miképpen a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik, minden egyszeri hang leüt bennem egy újat, a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg telet, miközben templomban ülök ismét és izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy deres legyen az arcom a kerengő közepén, mert egyfelől üdvös és morális, másfelől gyermekes, mert a boldogtalanság irányából közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg- fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb, de abba kell hagynom, mert nem akarom Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Chopin Prelude

Ipartelep, törésvonal, károkozás Mint aki észreveszi magát egy kirakat üvegében ki ez a furcsa szerzet űzött vad mi ez a sírig tartó vonulás Lábaink alatt sosem fogyó betonút vigyázz ha lemaradsz ez csak morzsalék kátrány repedésből kibújó gyom én itt nem hagyok nyomot Kinyújtom a kezem talán még eléred mert szélárnyékban biztonságosabb amikor mellettünk párosával elrobognak a szavak: ipartelep törésvonal károkozás   Levél egy sebesült katonának a dögkutak feltelnek itt is tudom milyen a szaga a bomló húsnak a por megül mindenen mint a hamu és hiába súroljuk forró lúggal a követ a rügyfakadásnak éppúgy nincs jelentése mint egy törtfehér damasztabrosznak mi jól vagyunk mégis esténként magamra húzok egy másik testet a gyermek arra hasonlít aki eteti  Versek

A lányok olyanok, mint a villámhárító, ügyesen hárítják el a fiúk bókjait, dicsérő szavaik elől kitérnek, akár egy éles kanyarban az autó- versenyző az akadályok elől, s a lányok néha maguk is villámként viselkednek, megcsíp a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük, hogy ennek nagy a hasa, az túl ronda, az ott béna, ez itt unalmas, tehát a lányok nem is olyan kedvesek, szépek, aranyosak és érzékenyek, ahogy azt otthon a szüleim magyarázzák.Lányok

Mire jössz, kiürítem a kertet. A szőke lonc közt elgereblyézem az árvahajat és tövig a zavaros zöldeket. Felhizlalok minden lombot, hogy árnyékuk a húsba, mint köröm, nőjön be szótlan. Kicsontozom rendre a fákat, legyen mit enned. A vizet elzárom, a falban hűs csövek pulzálása testedbe ne zavarjon. Edénybe gyűjtöm a csapból a maradék levet, napra teszem, rozsda-sötét tál süljön vakfehér kőlapon. Bent amúgy a homály kellemes, járhatsz szabadon, a tükröknek megtiltom, hogy kövessenek. A plafon visszaver különben a bogarakon kívül mindent. Emiatt, kérlek, ne kíméld a hangod, fölösleges. Itt a huzat is tisztán beszél, érthetően, tehát ha kinyitom az ablakot, csukd be a szemed. Még mielőtt beleszáll, látod, ez egy ilyen lepkeház, folyton porolnom kell a szárnyukat is hozzá, aludjon szépen, hosszan mind. Páva- toll és csipketerítő a kredenc tetején. Úgy fogadlak majd, mint aki soká várt. Kerülj beljebb. Érezd magad. Mire jössz, kiürítem a szavakat. Megjelent a Műút 201045-ös számában A varázsló kertje

haszontalan feslett szépség túletettél hízelgő karjaid között elhájasodtam szűk lett rám a valóság szürke csuhája hát arany palástot terítettél rám koturnuszt húztál lábaimra hogy játsszam el s ne éljem életemet lehetne-e még valahogy bármi áron ami volt már és igaz volt és jó volt ha kiharapott véres koncként is vagy az már valaki másnak jár akihez hozzátartoztam és nekem az egészhez már semmi közöm szépség te kétszínű alakoskodó ribanc levettél a lábamról és kielégítetlenül hagytál Megjelent a Műút 2017063-as számábanSzépség

mióta szeretlek nem esik az eső a mentők üvöltve rohannak végig a városon lüktető tenyérnyi fényük vért pumpál a fekete égre — mióta szeretlek sokszor kérdezed hittem-e hogy mással lesz az ami veled számon kéred tőlem a múltat hányszor tagadjam meg érted vallom versben vég nélküli vágyban anyám előtt tagadva apám előtt szégyellve szívömleny szívokádék szívöklend cet köpi jónást régi köpi a régit mióta szeretlek mióta szeretlek nem mondtam mindent akkor hagyok abba mikor jó nagyon mindent elrontok vigyázz és ne csak rám magadra is velem mert magammal magadat elfelejtetem maradj nekem minden idősíknak ebben a nagy önző miben önző kis oázisomban akarj ha én is szeress ha én is legyél ha mégis nő férfi hogy én is így vagyok az aki ő volt és te az vagy aki a te őd volt egyek a múltban ami megy el mint a felhő szerepet cserél és felnő hozzánk a világ mióta szeretlek végképp elvesztem ebben az igenben abban a nemben mióta élek tudom nem úszhatlak meg téged —m10

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

szeretem az elsimultságot, lebillenő arc a koponyáról, beléd nevelt nyugalom dermeszt körém. áramszünetes villanykörte- szobában lakunk. reggelente két kézzel integetek neked, hogy biztosan ne hiányozzak. tudom, úgy végzed majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt gyerekek lebegnek az Oktogon felett. egyszer talán majd én is ott veled. egyszer talán majd én is nélküled. mindenki cserben hagy valakit egyszer, most már akár úgy is tehetnék, mintha nem léteznék, a saját villanykörtémben.sötét van

görgő kavicsok, avar alatt por, kutyaszar, megoldatlan energia — vagyok még sugár, görbülő ingerület. rugalmas feszültség az izmokban, nem oldja fel az elernyedés, csak elpattanás óvatlanul, őrizetlenül. csak tudatom lötyög bennem, átsiklik minden erőtlen részleten, egy befedett nőfejen, az aranykupola árnyékán, a folyóban megzökkenő vízen. Megjelent a Műút 2014048-as számábanostrom

nevezték el hogyha bedugul legyen kit szidni apádnak ha hazafelé tart hozzád hogy ellenállóvá tegyen velem szemben ha hazaér várd vacsorával etess Homéroszt vele hátha belehal főgonosz lehetne azoknak nehéz túlélni egy drámában izzad a busz apád helyett én ülök rajta hozzád visz letesz ház előtt lépcsőn fel elmagyarázni neked a meneküljbazdmeg értelmes magyar szóa harminckettesek terét is rólunk

Sörhasú, elvált apa a múlt, akinek minden második hét- végén van láthatási joga, aztán csak elráncigál ide- oda, igazi vasárnapi apuka, a lehetőséget, a trolijegyet átlyukasztja, ellenben kérkedni, felvágni szeretne inkább, pontosan az ellenkezőjét cselekedni, hadd bámulják a szarháziak, mily vakmerő és hogy baromi jó fej, nem mint a sunyi jelen, kinek be kell kötni a szemét, hogy megláthassa az éjszakát. Megjelent a Műút 2013042-es számában Fényrosta

  CsIZ-nak olyan vagy, mint a jó helyen kimondott szó. ott van valami véletlen okból, mintha nem is létezne, ha én nem ejteném ki a számon, de ahogy van, az nem miattam olyan, hanem mert magával hozza az összes olyan helyet, ahol már jó volt kimondani. olyan szó vagy te, aminek a helye megvan, csak valamiért mindig más, máskor és máshol mond ki, és bár néha felbátorodom, és azt hiszem, hogy ez a jó hely — kávézó teraszán, magas lépcsősor tetején, másnap, útközben, utána, amikor hangos a zene, csendben — arra gondolok, hogy üresen marad az a másik hely, ahol téged most jó kimondani. olyan vagy, mint a legjobb helyekről elhallgatott szó. szívesen sétálgatok veled azokon az utcákon, ha megtaláljuk mind a tizenegyet. Megjelent a Műút 2014044-es számábandor

Burnbank végigment a városháza melletti főúton, és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű, hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos, hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől, ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra. — Ezt a sok hülyét, ezeket se fogja felismerni, a sok okoskolbászt. Mennyien is vagytok ti! — suttogta —, ebben a kórusban — egészítette ki és elhallgatott. A rövid villamosút alatt megbámulta az ablakon át az átépítés alatt álló Operaház plakátjait, majd egy a villamosra felszálló, feltűnően izgatott tekintetű nőt, és egy hosszú felöltőt viselő férfit, aki látszólag minden ok nélkül vicsorgott olykor, végül leszállt az egykori fatelepnél. Csendes, nedves este volt. Burnbank váratlanul elsírta magát. A gyalogátkelőhelynél fogta el a zokogás. Ott állt percekig, rázkódó vállakkal. Arcát egyik kezébe temette, a másikban aktatáskája. Aztán amilyen váratlanul tört rá a sírás, olyan hirtelen abba is maradt. Burnbank elővette zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd újraindult. — No, ez jól esett — motyogta, mielőtt végképp eltűnt volna a lámpák sárgás fényében a ködös esti utcán. Megjelent a Műút 2017059-es számábanBurnbank hazaútja

A varsói Harenda Hotel közelében Kopernikusz halott, esővel és galambfossal kilúgozott kőszemét néztem. Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt, teljesen másmilyennek hatott, semmit sem láttam rajta abból a kozmikus magányból és földi porból, melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam. Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve, a járókelők pedig úgy haladtak el mellette, mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták a közelségét. Nikolát, lengyelül Mikołaj  Kopernikuszt, Lengyelország északi részén temették el, a fromborki katedrálisban. 2005-ig a sírhely pontos helye ismeretlen volt. 2010. május 23-án újratemették ugyanabban a katedrálisban, a megérdemelt szertartással. A varsói szobron szépnek, fiatalnak hat: bal kezében körző, jobban pedig planetárium. Éjjel valaki odasunnyog, és az emberi szemmozgásnál gyorsabban rövid időre kölcsönveszi a körzőt és a planetáriumot a bal és a jobb kézből. Hogy itt és most és mindenütt mi is reggelente lássuk a napot. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled.  Orcsik Roland fordítása Megjelent a Műút 2015054-es számábanBaranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

(3) a megérezhetetlenség idejéig vártak egy istenre gondoltak de buszra készültek aztán megegyeztek hazafele mégis vesznek valamit több mint az úgy sincs a falakat meg kitapétázzák nyugtákkal várnak egyedül maradnak (2) buszra száll egy megállóért esőt beszél magában kipucolja körül a teret becsúszik a testekbe tüdőnek és egy kisebb nyomorgásban megsodrik a másikra gondol mindig egy másikra kell felcserélődik mint forduló buszban az illatok vagy gondolkodik kivetül a szélre gyújt blokkok tartják benne a suttogást két lábon járó hajtogatott papír hagyja hogy félre égjen a busz meg elmegy tovább mögötte (1) most nem vagyok egy ideje már nem mozgok zenékre bennem nő a felesleg és a dekkek szűrőhamuig szívják maguk a tálban mint egy megkomponált műben pár félre fogott akkord meghűlök a tájban ilyenkor kezdenélek el nézni hogy nekem-is-száraz buta történeteket találhassak ki rólunk talán ennél a megállónál be is mutatkozom (3) nekikBelsős story

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Szeretnél híres lenni, mondta a pszichológusom, ám először dolgoznod kéne. Ha végigmegyünk a híres emberek listáján, az derül ki, hogy először mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush nem úgy néz ki, mint aki bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök. Valahol el kell kezdened neked is. Különben kizárólag a saját fejedben lehetsz híres. Ahogyan mindenki más. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számában Játék a hírnévvel

először bújj ki bőrödből, nyúzd le a világot másodszor és harmadszor előttem és előttünk leheld azt, hogy power off negyedszer az almát vérrel permetezd a keresztapák teherfogalomviselésével szemben, majd az intrikus Ádám sisegő búzáját vágd le mindenki szeme láttára kígyót képzeljen a sas az aratás ünnepére dinnyezászlókat fel búcsúzóul zabálj fel mindent és most, hogy a tenger kiszáradt, egyedül indulok bőröm keresésére, szegény jó emberbőröm, merre Fenyvesi Orsolya fordításaláthatatlan huipil

I. Mikor ébredsz, kislány, magad mellett látod a feszülő testet. Mozdulatlan, mint vonal az úszómedence alján. Ha ki tudnál mászni a lebegésből, látnád, ahogy egyenes alakját hullámok tekergetik. De nem megy. Már negyven napja koplal, egy falat is sok, nem megy le a torkán. Csak a fahéjas testápolót nyalogatja rólad édenkertszelídséggel. Ma este még vacsorázol, egy kevés birsalmasajtot rukkolával. II. Ágyba bújtam és ő hozzám, — ahogy egy vastag pamutsál a nyakcsigolyán — ott az ölelése minden csontomon. Feszülő izmai eltüntették bennem a bordák közti távolságot. Megszűnt minden visszhangzó rés és járat. Az űr kitöltetett. Medencenyomás a hirtelen gyorsuló merülésben; kipréseli belőlem a levegőt. A hang bent — egy ideig kitart, feszül, vibrál — mint a pattogós csokoládé a számban. Vagy a kedvenc narancsos pezsgőtablettám: robbanó erek tűzijátéka. Megalvadt bennem az első megtisztulás: kiszorította a még el nem követett bűnök helyét. A férfi, a fasz, a szerelem helyét. A kettő gyümölcsét. A magzat terét. Egyre mélyebbről élvezem, ahogy kitöltöm a puha, izmos testet, ezt a hosszú és mély torkot. Ahogy nyelőcsőként tágul, hozzám simuló szervei átadják helyüket az idegen anyagnak. Feszülő bőrét próbálgatom, ahogy túlnő saját határain. Nagyokat nyel, üreseket. Közben helyezkedek, keresem a pózt. Megfeszül a teste. Rámszorít. Nem mozdulok. III. És mikor ébredsz, kislány, az az íz a szádban. Az a folt az ágyon. Csak dereng, hogy valaki hajnalban a kerten át kilopta magát, átkúszva két részeg lábai közt.Íz a szádban

Kuruc Eszternek és Fülöpp Beatrixnak „…mert nem élhet az egyik, míg él a másik” (J. K. Rowling) I. tegnap este visszakerestem a levelezéseimet a lánnyal, aki a közös játékunkban hermione volt. óvodától egészen addig játszottuk, míg hatosztályos gimnáziumba nem írattak; azt mondtuk, hogy útra kelek horcruxokat keresni, bujdosnom kell, sűrű erdő a kémiaszakkör és rejtekhely a leánykar. kis időre rá azonban ő is elköltözött messzire a családjával, ron pedig maradt bólyban, a szülőfalunkban, ezt már nem tudtuk hogyan feloldani, végleg elszakadtunk. néha még intünk egymásnak a karácsonyi misék után, vagy ha épp hazautazom és összefutunk a postára vagy a takarékszövetkezetbe menet. nem esik szó közöttünk arról, hogy egy apró baranyai település hogyan bírhat el két nagy mágusfamíliát, diszkrécióból muglik maradtunk. II. ők ketten — ron és hermione — most fiúkba szerelmesek az egyetemeikről, egymásnak nem hiányoznak és ez mégiscsak engem zavar. utolsó üzenetemben erőtlen próbálkozásként még „minden jót, granger” formulával köszöntem el a lánytól, de akkor már nem pisiltem állva én sem és nem karcoltam faággal sebhelyet a homlokomra. ha bemutatkozom, ezt az idegen, anyakönyvezett nevem mondom, a füzeteim címkéjén is ez áll, — bár a pizzát még mindig potter névre kérem. III. hős vagyok, kiválasztott, a hetedik horcrux. ilyeneket meséltek nekem. és ilyeneket meséltem én is másoknak, egy ideig sokan voltak, ültek körülöttem és hallgatták, hosszú és nehéz munkával valóságot csináltunk belőle. évekig attól rettegtem, hogy nemcsak anem csak a hetedik

Maszat van az ablaküvegen és idegenfejbőr-szagú a fűtött levegő. Szeretném az öklöm oldalával ledörzsölni, ne zavarja a kilátást, de nem teszem — nem tudni, ki ülhetett itt előttem. Csak azt, hogy rádőlt a napnyugtára. Elfoglalta a kedvenc helyemet: jobb oldalt, hogy lássam a semmit, mert most például sötét van, éjjel, de errefelé nem bántanak a szembejövők fényszórói. Hátulról a harmadik — nincs széles, fekete műanyagillesztés az üveglapok között, így látom a semmit, de ez már elvi kérdés. A buszon ez az egyetlen szék, ami előtt le van szakadva a lábtartó. Nem a Koszoshajú rongálta meg, ez már régóta magatehetetlenül hintázik, ahogy az aszfaltfoltozások fölé ér. Kényelem, az nincs, biztonsági öv viszont van. Használt zsebkendőbe rejtem a foltot, és elteszem az egy óra ötven percnyi alvás bizonyítékát emlékeztetőül magamnak, hogy osztozkodom a kedvenc helyemen.MSL-113

reggel mikor kinéztem s láttam hó esett megértettem hajnali ébredésemet hogy sajgok és fáj minden tagom a láda bal sarkában a gyógyszerek villanyt se kapcsolok meglelem vakon a víz bekészítve mindig hat óra múlt enyhül a fájdalom *** zuhany után kenem a ló-balzsamot meg mindenféle frinc-franc kencét valahogy ki kell bírnom eljátszom mintha lennék *** ilyen időben nem mozdulhatok ki ráér holnap a laborlelet cétére hétfőn megyek két könyvet is fel kell adnom népszerű lettem távoli rokonoknál mit tagadjam jól esett hogy hallották ettől meg attól s ha mondanék valamit magamról így telik a délelőtt *** azért vannak szép dolgok is egy februárban — hosszú életbe sok minden befér — ötven éve rajtam béleletlen raglánkabát van megyek hajnalok hajnalán a vérmezőt gyakja a tél még nincs balázs de van balázs-nap s apu ezerkilencszázkilencben földet ér na és a most az épp jelen rákoskeresztúr szökőkút múlt pénteken *** két hét és beér március lebegek föld és ég között bújnak ibolyák nárciszok s alig számít hogy vért köpök *** ha menni tudnék járnám az erdőt nézném készülődnek ünnepre a fák itt-ott fehérlik némi tél avarból köszön a hóvirág ledér táncot jár a szél *** így éldegélek itt a mában fabrikálom a verseket gardróbban vállfán pihen a szárnyam s szép csöndben minden elperegJárnám az erdőt

Alig múltam hét, ha elbújtam a gumiabroncsban, nem láttam senkit, üres volt az iskolaudvar. Alig múltam hét, a gumiabroncsban ültem, kavicsokat szorongattam meg két-három szem aszpirint, kis homokkal, amikor egy nagylány megkérdezte, mit csinálok. Fáj a fülem, mondtam. Alig múltam hét, nem mondtam igazat, le akartam nyelni a kavicsokat meg a két-három szem aszpirint, kis homokkal, és elaludni a gumiabroncsban. Aztán elvitték a gumiabroncsokat.A gumiabroncs

Ez nem az a kert. Gyümölcsei rohadnak. Az utcalányok szemei sikamlósak. Lámpasor szegélyezi az utat és figyelnek a térkamerák szemei. Most légy fegyelmezett, ha nem is annyira nehéz — próba ez, a tiéd — hiába rohadnak a gyümölcsök, az utcalányok érted is sírnak. Harmadnapra, remélve, hogy minden eltűnt, térek vissza, de megvan a kerület. Kínálata széles és akciós. Templom is van erre, de Péter, János, Jakab még mindig alszanak. Azt hiszem, most már nincs is értelme hozzákezdeni. Bárányszemekkel néznek rám, az utcaszél szaga lengi be a kérdéseiket. Választ nem is sejtek, megrettent saját tisztaságom, és már az én hátam sem egyenes. Követelőző tekintetek lándzsadöfései, de ez nem az a kert, és ennyi áldozat, egyre biztosabb, nem lesz elég. Holnap is újra próbáljuk, ma beszéljünk még egy utolsót. A vége még bizonytalan, így még igazán nem gyötör. A hegy a horizonton értetlen koponya, üres, tátongó szemgödör.Bevonulás

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

apám beszari volt, azért töltötte az estéket otthon. nem az anyám iránt érzett nagy szerelme, megvolt a maga élete, melyet minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vettek körül, aztán fordult a világ, s ott fekszik a föld alatt, amin állt, élettelenül, otthon. már csak emlékszem, hogy oda tudtam vágni az embereknek: „a faszomba” és hogy „basszátok meg”, mert élt bennem valami önmagamba vetett bolond hit ma már otthon töltöm az estéket feleségem játékbaba-testével és mindig ő akar elmenni otthonról. ő nem beszari. annyira belefáradt a soká visszafojtott vágyakozásba, hogy már a közös életünket sem félti, hülye állatok vagyunk, melyeket minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vesznek körül, aztán fordul a világ. Megjelent a Műút 2016056-os számábandicstelen epizód

Egyre közelebb ülsz hozzám. A jégfehér abroszt mintha szemedben látnám tükröződni. Nem mondasz semmit. Csak a mozdulataid fájnak. Árnyékot vet őszülő hajam. Saját Mont Blanc. Most olyan a kocsmazaj, akár egy morajlón meginduló lavina. Innom kell, rövid után rövidet, hogy ne tegyem ujjam a szádba, miközben csókollak, és szívom a szád, mint a füvet, de még inkább, hogy ne mondjam ki, amikor elfordulsz, és más szemébe mosolyogsz: szeretlek. Megjelent a Műút 2017064-es számábanfehér szó

A tengerparti városban egy színesre festett nyílt tengeri romboló áll a főtéren. Mióta leszerelték őket a tengerpart ilyen. Azóta a falvakban is vannak szoboralkotások. A kétéves útikönyv használhatatlan. Vannak benne templomok, amik azóta nincsenek. Itt még háború sincs. Ez a második világ. Ha omlásnak indul, ez csak összeomlik, és kész. Kovácsoltvassal elkerített kávézó. Jól öltözött fiú. A rácsra kapaszkodik, kívülről, kér, nem érted, végül nem visz el semmit. A rácsok között nem fér ki az ökle. Beljebb teszed a tárcád. Szégyelled. Közben a pályaudvar előtt egy huszonéves fiút, tolókocsival az anyja, miközben ortodox siratódalokat énekel.Constanța

az est kivirul. mint langyos csillag forog vagy kering. lustán vonszoljuk valami köldökeinken áthaladó, merev tengely körül. végpontok vagyunk, így születtünk s körré vágyunk, ahogy minden alakzat gömbölyödni kíván, s minden sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz simul, akár egymásba írt testek, összes mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy egyenes keresi merőlegesét.egymásba írt testek

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni, ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait. A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt, a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet, ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél. Neki ott, ahogy bagótól az ujjbegyek meg a fogai a koffeintől megsárgultak, sötétség ült. Úgy tartotta, van összefüggés. Végül is kezdetben ő is csak jegyzetelt a kézfejére, aztán már unalomból firkált is ezt-azt. Fokozatosan vált függővé. Ugyanígy szokott rá a fehér köpenyek szagára, az orvosságokra, a hányás ízére a kemótól. Végső soron a halál gondolatára.Függő

Az ajtó félúton megszorult, hogy a kétkedés még épp beférjen, de már csak indulattal kézen fogva lépj át a küszöbön. Hogy épp ez az indulat, ez a vetemedés, ami nyikorogva kulcsolja karját körém, pont az egyedüllét álljon közénk, mint egy harmadik, gondolni se mertem volna korábban, pedig mennyire kézenfekvő. Ahogy évekkel ezelőtt, amikor a lakást eláztattam, minekutána az ajtó teleszívta magát vízzel, de ahogy kiszáradt, ezzel a hiánnyal megdagadva, marasztalja az idelátogatót. Megjelent a Műút 2016056-os számában Rétegeink között

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

A fecskendőtűben az egész lét elfér, E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég. Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy, Felfordult és átigazolt a holtak közé. Hány napom, hány éjjelem van hátra? Tudom rég, nincs helyem a világban. Ma én, holnap te, aztán mind, aki van. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tejéjek ébennapjain Folyik a sakk-matt, senki le nem győzi. Viszi a vénbanyát, téged sem hagy itt, Lecsap ránk, de ez csak a légynek szép halál. A döglégy feléled az ablakmélyedésben. Kibújik, elszáll, de nem sietősen. Ma én, holnap te, azután mindenki. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tégla, bicska, pajszer, pisztoly, tűzágyú, Ma én, holnap te, azután mindenki… Karambol, rák, agyvérzés, jeges út, Ma én, holnap te, azután mindenki… Tompa napjaimból kiráncigál-e halálom, Ma én, holnap te, azután mindenki… Vonaton, autón, gyalog, gépmadáron, Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Ki éli túl, ki éli itt túl a másikat? Ki éli itt túl, ki éli itt túl a másikat? (Rőhrig Eszter fordítása) A légy dala

Elpattant egy ér a szememben, fátyol borítja a szemfehérjét, homályosan látom a képernyőt: rezeg a betűkkel aládúcolt, rozoga épület. Kopnak a tárgyak körvonalai, foltosodnak a történetek. Nincs már karnyújtásnyira, nehezen reprodukálható a nagyszülői kép. Szedelőzködik a fáradt gondolat, álmosan pakolgatja kevéske motyóját. Nemsokára eltűnik, mint csupasz szobákból a családi relikviák. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Relikviák

Nem beszél, odébb sem áll; magának bólint, dúdol. Helyesli ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét, hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog. Másodpercenként huszonnégyszer gondol egy adottabb helyre, a boldog kémia belülről narrál. Elemez, reagál, tolja tovább: éli a rögzített, a rögzítetlen képeket. Vizuális szabadság, így becézi. Formára, fényre mért vágy, a pont, hogy innen el, a pont, ami megtart, ahonnan minden kép készül, ahová senki sem léphet be. Ez már a kompozíció rovására… Ha ez csak póz lenne, legalább elmehetne. Megjelent a Műút 2017061-es számábana merev komponista

Csillagokból iszom, szomjam óriási, és hosszú a testem, mint az ég kígyói, az égitestek lánca, sápadt az arcom, de nyúlánk a nyelvem, a nyak és a nyelések íve, otromba kőfalak szelídülése. Karom a sziklákra tekeredik, nyitott szájjal lesem a pislákoló fényeket. Szemem furcsán viselkedik, alakot ad a tájnak, tömörséget az erdőnek, mancsformát az integető leveleknek, buzog a tekintetem. Felkúsznék az égbe, de túl sovány vagyok. Szám és torkom hiába akarja. Kecsesen hajladozom, kapaszkodom, a gyengédség próbája, kúszó, gyönge kar a kövek között. Arcom tápászkodik, hadd legyen sziklajáró szemem az égbolt mély egyenessége. Hadd bomoljon elő féltett hajam, ficánkoljanak a fogak, a fürtök. Szám tátogni akar, kifeszíteni magát akkorára, mint az űr tányérja, hogy a távoli felszínek minden színét, felületi idegességét magába fogadja. Fölöttem az erdő bástyája és a ködkarok gubanca, de vékony fonál vagyok az utazáshoz, kezemet ijedten húzom vissza.Idegen ég

Mennyi idő múlik el, a konyhakövön állok mezítláb, lekvárt eszem csavaros üvegből, nézem az utcát, nézem az utcát. Ma se jár erre senki sem, tűzifát hasogat a szomszéd, puhán hullanak a tömbök a kőre, csapja a fejszét, csapja a fejszét. Foltos kutya fut a téren, pórázt vonszol végig a sárban. Föl kéne már oltanom a lámpát, fázik a lábam, fázik a lábam. Valahová futni kéne, mint villanó fény, kóbor állat, pocsolyák egét összetörve, valahol várnak, valahol várnak. Mennyi időt csesztem el, ragacsos félelem borít be. Új üveg után nyúlok vakon. Bent már sötét van, ez már az este.Délután kutyával

Minden este szúrnak. Nem tűvel, de átpiszkolt, álnok szilánkkal. És töltenek: rém-álomgázzal, mint egy szolga lufit, aztán minden szemét reggel még ki is szúrnak. A likvidálás csak álom volt, három volt, csak álom volt. A kávébabokat felőrli a gépezet. A Szervezet bárkit elér. Csak múlni. Nem kimondani: Adjátok vissza a mamát. Így élni le majdnem negyven évet, és nem csókolni kezet. Adjátok vissza a nyár havát. Adjátok vissza a Cukor poharát. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A Cukor poharát

Talán minket is elbeszélnek s nem mi leszünk azok elvásnak szét a semmiben ezek a pillanatok semmiben semmivé hiszed vagy nem hiszed nincs se szó se beszéd ami onnan kiszed talán egy rezzenés egy béna gondolat egy telefonhívás mint most de nem fogad senki semmi sem kívánhatsz holnapot új évet boldogot ha nem vagy nem vagyok még hogy szerettél még hogy nagyon szerettelek hogy tavasz volt hogy nyár volt most tél van de telek várhatók-e messze ahova elrepülsz hogy igazán szeressen kinek fiat te szülsz és jön majd tavasz nyár is jönnek őszök telek el tudják-e beszélni hogyan szerettelek hogy mi volt az az éhség mi megszerettetett még engem is s a kétség mi lesz mi nem lehet lesz-e majd olyan kor te még megérheted hogy minket is egykor elbeszéljenek 2015. december 31. Megjelent a Műút 2016057-es számában Talán minket is elbeszélnek

Apám listát hagyott anyámnak: hol kell fizetni a cascót, mikor újítsa meg a személyijét, melyik könyvet ne olvassa a gyászév alatt. Soha ne hízz el, ezt írta végül. Először az asztalfiókban hagyott Cameljét szívtam el, aztán belenőttem az ingeibe, leveleket találtam, kottát, elvetélt verseket, a fotólaborban eldugva aktokat, anyám akkor már hízni kezdett. A pincében túrtam tovább, amit kiástam, magamra húztam. Ruháimba anyám lassan belenőtt, tudtam, hol fizessen, mit ne olvasson, nem egy év volt, három évtized. Listát írni apámtól tanultam — versnek nyers, életnek kevés —, csak a végét hibáztam el, fogyni rest voltam és meghalni gyáva, körülnőttem a megfeszülő időt. Nyers

csak rá ne jöjjön anyád, hogy hiába szült; felesleges ember, nem néz rá senki. mi történhet rosszabb, mint mikor hátra- fordulsz és a tengelyeden maradsz. keresztülfeszül, kinyúlsz, beléd erőlteti a hibáztathatóságot. ki akartál bújni bőröm alól, még időben hazaszaladni. letéptem körmeid, ne kaparhass. mint egy vakond, küzdesz, hogy utat találj bennem. ha mégis kijutnál a fényre, észre sem vennéd. Megjelent a Műút 2015054-es számában tengelyferdülés

körbeállnak a rokonok némán azt hiszik halott vagy azt hiszik nem hallod gondolataikba darált történeteik narancslét is hoztak az éjjeliszekrényen poshadt kivárták hogy ne te idd nézd a halálhordát csendben elsomfordált hadd higgyenek halottnak végül mindenki otthagy ha halott vagy poshadj te meg narancsleved virágföldbe rothadt hitreményszeretet (narancslé)

Nádas Péter fényképe nyomán „megütötted magad, fiam?” (József Attila) „A férfi fáj benne s zokog a gyerek.” (Szabó Lőrinc) „mit kisgyerek sír deszkarésbe” (Pilinszky János)   tapogatok forró a vörös cserépkályha befűtöttek mielőtt elmentek a bálba nem mondták elmennek nem mondták tudom hova az ajtót nyitva hagyták sötét a nagyszoba ujjam dugom a résbe rángatom nem tárul egy fényszilánk se válik le a spalettáról alul nyitom de felül is bereteszelve reménytelen nézek fekete mennyezetre ha az asztalt idetolom és rá a széket akkor talán elérem de leesek félek beütöm magam ne ijedj meg semmi baj nincs ha függönyön másznék föl leszakad a karnis a konyhában a forró sparheltről a konyha- ruha beleesett füstöl a szeneskanna nincs ablak a spájz kisablaka magasan van most mi lesz hogy elmentek itt hagytak magamra üres szobátokban a behajtható szárnyas- tükör végtelenje sötét fekszem az ágyban középen köztetek lapulok észrevétlen hazajöttök nem találtok a deszkarésben Megjelent a Műút 2015052-es számábanBezárt kisfiú

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

Álmomban nyelveken beszéltem. Szavak áradtak, ismeretlenek, szép hangzásúak. Körülöleltek, én pedig lassan beléjük burkolóztam. A postáért mentem, mikor kivágták a nyelvemet, Szememben még tükröződött a mozdulat. A kérdésre árnyék borult, Csak a meggyfa nyögött nagyokat. A nyájat terelgetve forgolódtam. A falak erezetén a ráncokat kihullott emlékeimmel töltöttem fel, Nem gondolva semmit, csak a remény a vak. Látásomat tőle nyertem vissza. Akkor megint álmodtam kádakról és egy agyagszoborról, Az egyik kádban almák, zöldek és pirosak, A másikban csak homok, sárga, szürke és vak. A szobor életre kelt, játszott velük csak, válogatott. Kicsit-nagyot keresett, míg megtalált engem, a keveset. Ott álltam torzan, csiszolatlanul, feslett szürke valómban, vakon; Korábban a kutat kerestem, most rátaláltam: Felcsapott a mélyből a ledobott kő visszhangtalanul. Még láttam távolodni a padlásszobát, benne a sorakozó edények. A szobor befalazott, majd visszaaludt és tudom, hogy többé fel nem ébred.Éjjeli enteriőr

volt itt egy kaland felhívás keringőre, vagy mi a kő elterülök a vízesés alatt mint egy kőbéka és múlatom a hullást mint a létezés háttérfolyamatát ami nem idegesítő nem örömkeltő vagyogatásával viszont kitölti a rendelkezésre álló teret eltelik újabb ezer év ÚEÉ ÚEÉ a háttérzajokat kiszűrve tüzet csiholok a vízesés alatt nyomot olvasok kis faunkodás a fák között csalit de nem tanulok az egészből semmit csak körbefutom a nappalit ettől megrémülök legombolom a kérdéseket aztán hirtelen bekattan hogy ugyan többet vártam de ez van ez az egész ennyi volt, egy békaland békaland

  „I am, I am, I am.” (Sylvia Plath) Ideje, azt hiszem, nincs semminek, teste van, és tömege van, kering bele a messzeségbe, egy óvóhely, annyi sincs, csak más testek és felfoghatatlan súlyok, oldják és törik a mozdulatlant, az egyhelyben állót. ki fog száradni minden. a vasbeton marad, nagy, néma seb, tátongó kiáltás. mint a tépett izom sajog, zúg örökké egy villanyvezeték, s ezalatt a tompa derengés (sugárzás?) alatt tömbök, acélkorlát, pince — a kushadó testekben mereven dolgozik egy ütem. Megjelent a Műút 2014048-as számábantérélmény

Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta. Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas. A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé. A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete. Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást. Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc, vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal. A harmadik, központi beállításon a hamvadó füstüveg egykedvű, fényes felületére lassú csókban ömlik a jobb felső sarokból az ég. A körvonalak elmosódnak, az alakok meredtükben is megtelnek mozdulattal. A rendező tükréből Chagall kecskefeje mosolyog vissza. Ismerős motívum: hanyatt dőlve, ismeretlen hangszeren játszva a bolond, sovány muzsikus kontúrja dől egy keskeny felhősávra. Visszhangos éneke a levegő egyik cethalának gyomrából is szólhatna. Lyukas zsákból homok, föld mélyéről dobok peregnek így, alig sejthetően. Röpülj, hattyú, röptödnek íve legyen, mint egy vízesés lelassítva, visszafelé játszva. Röpülj sötét rajban, szárnyad se mozdítva, egymásba szőtt nyolcasokat húzva a kiszáradt, kopár, víztelen puszták fölé. A függöny megviselt maradéka cafatokban esik be középre a kép két oldaláról. Zsákokat kereső foltok. A rojtokat két kézzel markolod, megtörlöd beázott homlokod. Megjelent a Műút 2015051-es számábanAnimált szárnyasoltár

NEX-230 Nem vagyok hajlandó indítani, amíg nem égnek a blantok, gyerekek. A hangfal túlüvölti a motort, a lendületben elveszik nevünk, a felhúzott ablakokban színek iránytalan rohanása összekeni az éjszakát. Épp annyi szándék, amennyi dobhártyafeszülés és fülzsír. Riadtan néz rám a lány, itt kéne hagynunk ezt — szólt a bolond a tolvajhoz — túl nagy a zűrzavar. Aggodalomra semmi ok — így kedvesen a tolvaj — itt sokunk szerint az élet csak egy vicc, kézen fogom és kiröhögöm, nem érti, hogy minden fejben dől el, amennyit egy forgatás adhat, többet ne várj az átéléstől, valamit építeni  fel, vagy újjá, az nagyon megúszós lenne. Elég az olyasmiből, amit  csak azért néznek az emberek, mert okosnak érzik tőle magukat,  de igazából semmi tétje. Gödröt ásni inkább, az az igazi. Hogy  izmaimhoz jelöletlen parancs tapad minden kapavágással, azt  érezzék rajtam. Ások lefelé nagytotálban, alig kivehetőn, mintha  csikket mosna földbe a víz, egy szántóföld közepén, könnyű nyári zápor. Egymás vállába maró hamis kántálás, csinálj olyat, hogy körtánc egy behorpadt Skoda körül. A tetőn ülök a sofőrrel, apádé? Max volt, bástya. Kifújja a füstöt, nézd a vonalat jó és rossz között, nézd a vak embert, ahogy a világba lő. A többiek közé ugrani, csodálkozni, mintha látást cseréltünk volna és egymásnak esni, persze, most ez következik. Jópofa kis kültelki akhilleusz-patrokloszkodás, mondja az ülésről a lány kipirulva, értékelem, hogy sokatDaddy Cool

Fehér gombszemeiről lekopott a festék. Ennyi maradt a régi házból, meg az angyalcsináló emléke. Amióta a városba költöztünk anya folyton lisztet lop a rejtekhelyekről, amit elszed, pazarolja, az orrával eszi. Apa mindig eldugja, és a lelkemre köti, el ne áruljam, mert elkap a rézfaszú bagoly. Csotrogányajkai közül fröcsög a nyál, legjobb lehajtani a fejet. Persze, ki tudna ellenállni a térdeplő, taknyos, könnyes könyörgésnek, anyám eléri, amit akar. Vizenyős szemhéjai alól, mint az öreg kutyák, néz felfelé. Ha megmakacsolom magam, a testvéremről kezd beszélni, hogy annyira rossz gyerek vagyok, félt megszületni, inkább felküldte a Jóska bácsi az angyalok közé. Nem tudok nem engedni. A szörny az ágy alatt meghalt, átvette helyét az álom, melyben mozdulatlanságra ébredek és kezd fogyni a levegő. Egy másikban, a lépcsőházban kekszet szór elém az idős néni, csak az illatát érzem, négykézláb kúszok utána, ő meg csak egyre kérdezget. Mi leszel, ha nagy leszel? Angyalcsináló, mondom és fuldoklás közben nagyokat nyelek.A plüsskutya megvakult

Nyelvetlen csókod íze reggel: kakukkfű, gyömbér, és talán egy leheletnyi bors. Rájátszol a rekedtségre és kérsz, hogy a vörösfenyős halom tetejéről kesztyűbe kanalazott hóból főzzek kávét az ébredéshez. Mikor már nem ölelsz, de nincs is még erőm kitakarózni, a vállamhoz dőlsz és elhúzódsz. Szemelvényeket olvasol az északi osztják medveének-gyűjteményből, és élvezed, hogy megint én vagyok az, aki pirul, mintha hóval mosdattak volna meg. Megjelent a Műút 2015052-es számábanMedveének

A gyomor megtelik velük: ha már kifáradtak, az agy villámcsapásokkal kíséri le a gondolatokat a hasba, és vérrel melegíti fel nekik a nyálkás szervet. Minden ebéd után megfulladnak a vérben és az ételben, eggyé válnak az állati tetemekkel. Csak azok a gondolatok engedik magukat megismerni, amik öngyilkosok akarnak lenni. Mint egy hajó, ami fedélzetén óriási képet szállít egy hatalmas cédrusról, az egyszerre-Philemon-és-Baucchis istenről, és néha, mikor épp nincs szél, elképzeli, hogy épp oda zarándokol. De ha a belek felé megindul, az elhalt cédrus fog zarándokolni: Bennem. Megjelent a Műút 2017061-es számábanZarándoklat a cédrusokhoz

A tengerbe most hanyatlik a nap. Nem megyünk innen ma már sehová. A móló végében spanyol férfiak csoportja. Mit is mondhatnék én, a turista? Néhányan bizonyára a nyájas Kasztília, mások a hűvös Aragónia tájairól valók. Tőlük kissé félrehúzódva az ott két komor katalán. És hátul, közel a vízhez talán egy baszk úr áll. Pontosan ki- és mifélék, alig kivehető, számomra mind a delet képviselik, de már alkonyodik. Minden fojtott. Az ég, a hangjuk. Valami villan. A vízben? A víz fölött? A mólón, a férfiak kezében? Későre jár. Mediterrán csoportkép alkonyatkor

Erre vonul a kísérleti hadsereg, karneváli páncélosok a folyó medrében, egy esetlegességi forradalom felé, sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra. Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget, ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban, üldözésnek álcázva ravasz időhúzást. Az utóvédharc kategorikus megtagadása a hűlő testekkel fűtött pesti salaksíkon. Kivéve, ha mindez a képzelet üres játéka, vagy filmforgatás, vagy néma szavak.Ha mindez

Mt. 27,46; Mk. 15,34  Három órán át feszített tüdőből hogy jön ki hang végül a negyedik óra határán nem tudom s hogy ebben lehet-e még valami isteni vagy ő se tudta mire volt a zsoltár a kérdés hogy micsoda becsapás mi csoda fogytán s mire az egész ha a semmi jön víz- és vércsapolás látta-e még hogy mindebből mi s mennyi marad fenn fogyó évezredekig hol föld alatt hol fenn királyi díszben gaz és igaz gazdátlan igazul minden lét nemlét harc kudarc utánig mikor a művelhető csillagok elfogynak s mindent dermedtségbe rekkent istenkény nagy reccs hőhalál Megjelent a Műút 2014048-as számábanHuszonkettedik zsoltár

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

(Patríciának)  Holdunk csöpp folt volna a Nap teljes ragyogásán ám kitalálta a módját hogy legyen úgy hogy a földi szemnek a Nap árnyékba boruljon tőle de néhol s így mifelénk is csak fogyatékos volt e fogyatko- zás most s nem vigasz az hogy a Holdról ennyi se látszik teljes az együttállásunk lett majd a hiánya Megjelent a Műút 2015054-es számában Napfogyatkozás

éreznünk kell hogy nem vagyunk egyedül minden állomás előtt referálunk szavaink nem engednek csak annyit hogy minden a rajtunk kívül álló tényezők miatt szívósak vagyunk tapadunk és nem eresztünk a viszonylag élvezést csúcsra járatjuk termelünk mert hallottunk az energiákról a katartikus pillanatok előtt szóviccel csorbítjuk az éleket majd távozunk a színházból és lelkes aktivistának látszunk pedig csak a plafonra világítunk vonalzóinkkal közben kenőmájasszagú gyerekek vagyunk * a savanyú fűszag a villamoson csak hónalj budapesti mézédes turistákba harapnánk irigyeljük pszichéjüket markoljuk a ragacsos tbc-s kapaszkodót a lépcsőház gesztikulál alsó lépcsőn ülnek bugyiban hajukhoz vonalzót dörzsölnek szuvas fogú hajléktalanok beszélnek hozzánk pedofilok dörgölőznek százával vakító zsíros bőrűek pozitívan állunk a világhoz nem vesszük molesztálásnak mert folynak belőlünk is nedvek minden jó szándékkal ártunk majd elbujdokolunk és szeretetre éhesen fészereket rendezünk be * a határ menti telepről átlátni nyugatra a kémény enged mi pedig hadonászunk a szertár őrzi alakunk * akit csókolunk megigazítja toalettjét visszaszólna de mi tovább érdeklődünk hogy ki nemzett minket táskák vagyunk a csomagtartóban nem lopunk szaporodunk és gyanútlan átutazókat fosztunk ki várjuk hogy az úr ebédet hozzon dolgozóinak nem vetünk be soha ágyat mióta megsértődtek naplóinkra akik meghallgatták az időnk kidudorodik és túlmegy mindenenTegnapelőtt

Ahogy falaidhoz közeledek, úgy tűnnek egyre nagyobbnak. Ez természetes, gondolom. A perspektíva egy vonal, előre-hátra mozgok rajta, de a távlat ugyanakkora marad. Arcod még csak egy pont. Pixelfal

Huszonnegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonhat, csü- törtök. Az el nem gon- dolt gondolat talán o- lyan, mint másolat, ha meglapul, mint költe- mény, lehettem volna majadnem én. Bizonyta- lan az értelem, számol- ni fog a végtelen nullá- tól százötvenháromig, talán a tévedés kopik el legkésőbb. A követke- ző évszak a második tavasz. A néma kert- ben lakik a tapasz- talan. A kígyónak pe- dig nincs füle. Huszonharmadik cetli. Szigetmonostor, tizen- nyolc április huszonöt, szerda. Jónás megette a halat, de torkán a- kadt egy falat, Jónás a halat kihányta, a hal halálát tátogta. Árulás, gondolta a hal, felszállt belőle a só- haj, azért vagyok, hogy ne legyek, idét- len igét hirdetek. A próféta és a gyom- ra már szívesen nyu- godna, de várja őket a város, ahol a hal- pénz botrányos. Huszonkettedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonnégy, kedd. Minden verse- met a félelem szüli. Ezt is. Utcát nevez majd ró- lam el Buda is, Pest is. A tévedés kizárja a virrasztás lehető- ségét. Mondataimat ki- kezdi az örök idő. Ha azt írom, fellegek, rímel rá a felhő. Huszonegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc áp- rilis huszonhárom, hétfő. Eljátszanak a csönd- del az idő boldog mondatai. Néma az, a- kinek nincsenek fölös- leges szavai. Alázatos is- tent teremtenek a gőg angyalai. Huszadik cetli. Pócs- megyer, tizennyolc áp- rilis huszonkettő, vasár- nap. Tegnap hibáztam. Azt írtam, péntek, pedig szombat volt. Persze nem reménykedhetünk örökké az időben. Holnap hétfő lesz. Ennyi bizonyos. Megérjük ta- lán.Alázatos is-

Így szerettem beléd, drága, olthatatlan szerelemmel, Amíg ki nem lapított a textilgyári nyomóhenger. (ősz) A szüret elmúlt, az eső eleredt, a karneolcsőrű rigóraj tovaszállt, Mire anyám (drága jó lélek) befeküdt a gyárvárosi klinikára. Teltek a napok. A motivációját vesztett Hold felhők mögül pislákoló fénye Gazdasági fellendülést vetített az első hó alatt roskadozó szőlődombokra. Soha ilyen gyorsan penész nem futotta be a lekvárt. (tél) Szőlődombok, szőlődombok, Figyeljetek, olyat mondok, De nem tudok, még nem mondok, Akkor mondok, ha majd gondnok Leszek lent a zoknigyárban, Zoknit varrni jár majd oda, Zoknit varrni jársz majd oda, Behajtod és bevarrod a Zokni szárát, hogy ne fázzon, Hogy ne fázzon ez az egész Áldott, édes, independens, Győztes, erős ország, S te varrod a foltját. (tavasz) A szőlődombok fölött suhanó madarak már rég a textilgyár kapuja fölé fészkelnek. Anyámat (szegényt) megviselte a tél. Amíg fölfelé sétálok, kezemben ételhordóját himbálva, S keresztülvágok a fák közé szorult kövér ködfoszlányok kinyúló karjain, Csakis arra tudok gondolni, mi lesz a hazai textiliparral. (nyár) Hogy lesz-e valami.Leszek lent a zoknigyárban

Csak a kezére emlékszem kemény durva kérges keze volt hüvelykujján ezernyi fekete csík vagy metszet mintha mindig darabolt volna hol tököt főzött a malacoknak hol zöldséget a levesbe hű társa a magány úgy kiürítette hogy vére sem volt már lehet hogy nem is volt soha keserű savó csordogált benne és a rozsdás idő naponta megmetszette mind a tíz ujját csak ez a kép maradt utána és szekrényben a fekete ruhák(nagyanyám simogató keze)

futás közben cipőtalpad surrogása barlangi csend-zörej dühös az ég mert nem ér utol billiónyi éves trükkjeivel csak annak vagy látható aki nemsokára meghal te idelent egyenes derékkal bűvölöd a magyarázhatatlant és amikor a villámok alszanak csended a mennydörgés ezernyi hangjában rejtőzködik nem sejteni mikor jelenik meg ismét Megjelent a Műút 2016056-os számábanpusztán

Nyüszítenél, mint egy kutya. De a kísértetcsend kígyói nyakad körül. Nem félsz a fulladásos haláltól, se a viperák méregfogától. A kígyóbőr jó meleg, mint egy nagykabát. Ismételgeted magadban: Nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Miután az ötödik sörödet is megittad kocsmaújévezéskor, kapcsolatod a valósággal végre ambivalens lesz, az érzékeid tompák. Kívülről figyeled ezt a furcsa idegent. Mosolyog, eljátssza a vágányt, a társasági lényt, olyan szerepeket ölt magára, amelyek legtávolabb állnak tőle, jól elrejti szarkasztikus énjét. Ahelyett hallgatna, mélyen az emberek szemébe nézne, belevilágítana a veséjükbe. Hajnal fele látásod homályos, belső érzékelésed egyre torzabb. Elhiteted magaddal, a társasági magány ma sokkal jobb, mintha otthon, a szoba melegében teát kortyolgatva a Közönyt olvasnád. Pontosan tizenegy éve a Patkányfogót olvastad ilyen rezignáltan. A férfid éjfél előtt bemondta az unalmast. Előtte megfogant benned egy élet. Azóta a szilveszteréjek ragacsosak és születésszagúak.Évvég

Ülök a buszon s némi gond hogy az ujjam rezgése ne legyen gyanús a vibrátót gyakorlom észrevétlen ahogy a húron reszket a kisujj a többi is de kisujjal nehéz ezért a buszon a titkos gyakorlás szemben egy hölgy ül nagyon finoman odalesek nem lepi-e meg az ujjgyakorlatom de a semmibe meredt tekinteten megdermedek egy tükörkép elevenedik így másneművé és tetszhalottivá vadidegenként szegeződve szembe öt ujja mozdul fenn a kosarán míg lent a térdén vár a másik öt majd együtt rebben két ujj sejtetik hogy most egy lassú zongoradarab mozgatja őket lábfeje pedált billentve lendül semmi tudomás a busz mozgásáról hogy megy vagy áll elmélyülés és csendes őrület a ritmus most moderatóra vált trilláival már engem is befog ez a révület az önkívület a hangtalan hangzásra süketen lehatolva az alapjaimig megrázkódtat a megalázkodás e kopott arc gyűrött kezek előtt sejtve hogy szentséges a jelenés úgy kell felállnom ne zavarja meg küzdelmét az omló hangtorlaszokkal s úgy szállni le hogy ne merjek se rá se máshova se senkire se nézni 2015.dec. 1. Megjelent a Műút 2016057-es számábanJelenés a buszon

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse az életét, az életet, ami végül nem lett az övé, és azt, amelyik igen, amit megkapott, mert azt akarta, hogy legyen egy élete, amit majd elmesélhet, és egy másik, amiről hallgathat, de íme, megöregedett, és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt, hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti, már nem köti semmi az élethez, az életéhez, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen, annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről, hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen, amikor már szabadnak lenni nincs miért, és nincs kitől, akkor kell elmesélni az életét és azt a másik meg nem éltet, akkor kell örökül hagyni másnak, aki nem tud vele semmit kezdeni, akinek épp azért meséli el a sok-sok részletet, hogy ím, a másik is szabad legyen, hogy tudja azt, mitől szabad, miféle életektől, meg nem élttől, tessék, így szerettek, fuldokoltak, és túléltek mindent azok, akik mesélnek, ahol a nemzedékek élte összefüggő élet, egy se jobb attól, hogy máskor élt, hát íme, kinyitja az ajtót és bezárja, amikor új gyerekek jönnek, hogy a régiek felbukjanak a felnőttkor felszínére.És akkor rendel kettő rigójancsit

  Három objekt

Gerda Taro Gerdáról, kit megölt egy tank ahogy elindulsz a turistaútvonalon az égbe látod a különböző méretű mérlegnyelveket a befagyott tengeren jégtörőhajóval átmész az emlékművön túlexponálod a légüres teret a panírban mínuszban szárított megmerevedett alsóneműk porozitását keresed csökken a hangteljesítményszint megáll a vétekszámláló hőérzeted kétméteres védőtávolságon kívül bizonytalan mint libellában a buborék helyzete lázadsz az éjszakai krémet nappal kened fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítod függönyöket csíptetsz fel folyamatosan már nem bírsz lefele nézni a célállomásnál szerveid különválnak egyenként indulnak felfelé fotómasinád eggyé válik a tereptárgyakkal lassan megtalálod a zöngevonaladat felszabadultan énekled az érted mondott permanens Requiemet egy tank vitte el a cirkadián ritmusunkat azóta az éjszakai krémet nappal kenem fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítom három pontban definiállak: 1. minden nap rakétát lőttél a bázisomra aztán az utolsó pillanatban meggondoltad magad 2. vizes hajjal németül vallottál szerelmet 3. jelentőségteljes lélegzetvételeink száma megegyezik még ma is megakadnak hajszálaid a kilincsen   Elasztán I. eljött a jelentőségteljes pillantások napja el fog fogyni a rúzsom nem hagyhatom a hajamat felügyelet nélkül derékszögben áll a fültisztító pálcika nem jöttél vissza kísérteni rózsaszín vízben állok tűvel tisztítom a zuhanyrózsát if you catch a tiger by the tail don't fail LOMO fényképezőgéppel kapom le a csőeffektus miatt nem látszik a farka II. tőlem húsz centire materializálódtál megfogtad a zuhanyrózsát a függöny alja nem volt felvarrva tavaly még nem gyulladtak ki bennem az utcai lámpák most eper és kapor illatától öt százalék elasztán leszel a textilben tízszer nagyobbra nyújtalak szétszakadsz  Versek

birskörtefán az ágak repedései bagolykarmok kihűlt lenyomatuk kivetett nyom   pocsolyákon és aljnövényzeten járó-kelő vadakat páholyokban nézik a solymok   szétrágott magvak kövek és kavicsok vörösen izzanak a messziről látható gyilkos jelek   bivalyok tetemek felett és mellett menetelnek a katyńi erdőbenWoolf szétrágott mag-szimfóniája

A hajnali vonat ablakából láttam tegnap magunk: az épp kelő nap vércsíkot húzott arcodon. Milyen jól áll neked a piros, mondtam, és hányinger fogott el. Magaddal cipelt felesleges burok, nem is vettem eddig észre, hogy ennyire mély benned a seb. Élő hús, méhben felejtett lüktető sejtcsomó, nézz ránk, ennyi vagyunk talán: kolónia, félbemaradt osztódás után.Mitózis

minden városból vittünk neki egy rózsafüzért Londonból kéket, Barcelonából vérvöröset egész nagyra nőtt a gyűjteménye végrendeletet a Vatikánból hozott integető pápát ábrázoló fekete örökirónnal firkálta alá (csak ő nevezte örökirónnak) az egeres matricával díszített fiókba rejtette el végül énekelni rég nem szeretett misére egy ideje nem járt helyette Csöpi néni boltjába sétált el reggelente csíkos szatyrocskával a kezében engem is oda vitt fagylaltozni mikor ő vigyázott rám csokoládés és vaníliás közül választhattam én a citromért sírtam így végül mindig dianás cukrot vásárolt nekem hét forint volt akkor darabja ott aztán kérdezgették a bácsik, jajj Mariska hát ez itt a dédunokád? micsoda gyűrűs haja van nekije? nem tán dauer? és Mariska büszke volt hogy nem dauer csíkos szatyrocskájába rejtette a dianás cukrokat majd amikor azt hitte nem nézek oda egy üveg száraz fehéret anyám megtanított hogy ha ezt veszem észre erről is mint arról ha a papa dohányzik mindig szólnom kell a házba érkezve a dédi besietett a spájzba magára zárta az ajtót oda sosem engedett be minket kicsiket aznap este a puffanás előtt láttam utoljára azután anyámmal jártunk minden reggel a boltba pelenkáért Csöpi nénihez a bácsik kérdezgették, jajj kisleányom nem tán beteg a dédnagyanyád? rég nem láttuk hát micsoda mája van nekije? mondtam nekik, ne aggódjanak Mariska mindnyájukat túl fogja élni és anyámnak könyörögtem pár szem dianás cukorért Mariska néni a puffanás óta fekszik az ágyon körülötte sokszínű rózsafüzér csíkos szatyrocskát szorongat kezében és reggelente titokban dédunokáját küldi a boltba Csöpi nénihez pár átlátszóEzerjó utca 2.

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

Mert úgy tudsz szólni hozzám ha semmit akkor is korábban senki semmi de te már akkor is a teljesség ilyen lett ketten így létezünk drámai végkifejlet foglalkozik velünk semmi nem volt nem látszott nélkülem nélküled kettőnkből egyet játszott két fél önkívület s benne képzelhetetlen vakságba szédítő a telve telhetetlen szétrobbant téridő hogyan is szólnék hozzád amikor nem leszek micsoda csendek hozzák hozzád emlékemet leszel-e mivé lettél mivé bennem tehet többé a többieknél képtelen képzelet érinthetetlen szentség érthetetlen világ parányi végtelenség mindennapos csodák ha maradék voltommal beléd temetkezem megillet engem ottan minden s a semmisem 2016. augusztus 27. Megjelent a Műút 2017063-as számábanViszonos

Megható a rengeteg megosztás Hogy kiskutyát találtak az erdőszélen És most gazdira vár Addig is befogadták Csak hát van nekik már öt ilyen kis megmentett élet Egy természeti csapás és máris Az összefogás tízezreket mozgat A kérgesre csiszolódott szív csendben a polcon Akolnyi melegségben olvad Gyűjtés a rákos gyereknek Hajléktalannak Én már hittem hogy itt lassan a büszkeségtől És nem a szteroidtól meg plasztikától dagadnak keblek Hogy az ország a kényszerű és kényszerített nyomorból Egymás kezét ismeretlenül is fogó Dac- és védegyletté vegyül Hogy a jézusi eszmék ne csupán Egy kétezer éves marketinget jelentsenek Az aranytól roskadó hitfejő gépnek Hogy legyen a sosem kérdező De segítséget feltétel nélkül nyújtó kéz A mindenkori védjegy Ahol a saját anyját is két szavazatért áruló Nyakkendős sírásó csak egy árnyékra vetődő Gumicápa lesz Hiába hány cukorpapírba csomagolt Édes-savanyú epét Az emberek tudni fogják a nevét Amihez hűek A szeretet Ami nem szab előfeltételt sem szabályt Csak jelzi hogy létezik És most adni készül magából és ígéri nem fogy el Mert belőle sosem lehet adni eleget Azt mondják sokan Nagyjából jónak vélt emberek Hogy ezek akik jönnek és jönnek Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni — A nyolcadik főbűn ez nem vitás — Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé Akkor meg menjen haza és tegyen rendet Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe Mert hiszen ők bűnöznek és terrornak Ima közben Mekka felé fordulnak Nyomukban szaporodnak a mecsetek Disznóvágásba sem mártanak pálinkásHa Magyarországra hozott sorsod

Fenyvesi Ottónak És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.Turbo folk

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

„Származik Isten kezéből, az egyszerű lélek” Várja lapos világ, hang s változó fények, Világos-sötét, apadt-nedves, hűvös-meleg; Szék- s asztallábak rengetegében mozog, Felemelkedik, elbukik, csókba s játékba markol, Merészen előrenyomul, majd hirtelen riadót fúj, Visszavonul térdek, karok óvó helyére, Sóvárog megnyugvásra, gyönyörködésre, Jó illatú ragyogással a karácsonyfára, Örömöt lel szélben, napsütésben s óceánban; Napsütötte padlón mintát tanulmányoz, S körberohanó szarvasokat egy ezüsttálon; Összetéveszt létezőt fantázia szülöttével, Elégedett kártyával, királyokkal s királynékkel, Min munkálkodnak tündérek s szolgai beszéden. A növekvő lélek nehezedő terhe Összezavarja s többet vétkezik, napról napra; Hétről hétre, többet vétkezik s összezavarja Még jobban „van s tűnik” parancsoló hangja, A lehet-nem lehet, vágy s korlátja. Látjuk az élet kínjától, mámorító álmoktól Összegömbölyödött kis lelket az ablakban ülni, Megbújva az Encyclopædia Britannica mögött. Kifolyva az idő markából az egyszerű lélek Bizonytalan s önző, alaktalan nyomorék, Képtelen boldogulni vagy megmenekülni, Féli a meleg valóságot, az elé nyújtott javakat, Megtagadja, hogy hajtja vére háborgása, Önárnyainak árnya, kísértete komorsága, Rendezetlen papírokat hagy csak egy poros szobában; Először él csöndben, a viaticum-utánban. Könyörögj Guiterriez-ért, kapzsin siet hatalomért, Boudinért, szétszakadt cafatokra, Ezért, ki megcsinálta saját szerencséjét, És azért, ki saját útját járta. Könyörögj Floret-ért, egy nagy dög tépte szét a tiszafák alatt, Könyörögj érettünk most és születésünk óráján. Farkas Kristóf Liliom fordítása  Animula

  Január Bármilyen rövid volt is a körmöm, még mindig le tudtam rágni belőle. Február Ha nyitva van a fürdőszoba ajtaja, a vécéről az ágyba látni. Március Amíg ébren vagyok, nem horkolok. Utána meg mi történik vajon. Április A dolgok a képernyőn történnek. Oda költözött innen az élet. Május Ha a rovarok a fény felé repülnek, akkor a pókok is arra gyűlnek. Június Amilyen iramban öregszik a bőröd, olyanban romlik a szemem, hogy ne lássam. Július Karikagyűrűvel a férfi ujján üzennek egymásnak a nők. Augusztus Minél később érek haza, annál jobban recseg a padló. Szeptember Aki nem létező sárkányokkal hadakozik, az előbb-utóbb maga se fog létezni. Október Meddig marad még természetes neki, hogy kézenfogva jön velem az utcán? November Egyetlen, fiadnak tett, be nem tartott ígéreted az ő száz ígéretét dönti romba. December Aminek én már majdnem felnőttként sem tudtam ellenállni, annak őket még kisgyermekként szolgáltattam ki.   Megjelent a Műút 2017064-es számábanKis kalendárium

1 Amikor Örkitől megkérdeztük, mit jelent szerinte, hogy „Szezám, tárulj!”, mintha magától értetődő volna, vágta rá: „Az egy garázsige.” 2 — Számozhatnánk, dátumozhatnánk… talán a legegyszerűbb, ha számozzuk. — Jó, de milyen számrendszerben? Bináris, oktális? — A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne. Mint az ETA Nulladalában: „Néha nulla vagyok, / Néha meg egy, Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”, vagy ahogy Papp Dénes énekli a Kisavasban: „egy-nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy, nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy” (az száznegyvenhét, illetve tizennyolcezer- nyolcszázharmincöt decimálisban). — Akkor legyen hexadecimális! 3 — Jók ezek az x-es szavak: flox, lux, szex… — Mindegyik kicsit olyan, mint a xanax. — Lesz itt szex, ha jön a Leponex. — Nakonxipánban egy jó nagy axolotl lesz. 4 Több a baba, mint a fa. (FA = 250, BABA = 47 802.) Ha minden babát kikötünk egy fához, mint szokásban volt krumpliföldek szélén, negyvenhétezer-ötszázötvenkettő (B9C0) még mindig elkóricálhat. 5 — Szövetséget nem csak az ördöggel lehet kötni, sőt éppen vele lehet talán a legkevésbé. — Nem inkább nélküle lehet a legnehezebben? Nem is kell, hogy a falra fessem: jön hívatlanul, be se mutatkozik, ott csücsül lábát keresztbe vetve — ki, ha ő nem. Kicsit hagyja, hogy erőlködj, próbálj kibontakozni, nem sok híja… — Szoktam, különösképp lombhulláskor, így elüldögélni. 6 Amikor legelőször teát ittam, még nem tudtam, milyen az íze, a teaízre várva eljátszottam ötször, hogy még egy kis cukrot, még egy kis citromot. A Balatonon voltunk a nyaralóban, még egy kis cukrot, akkor anyukám meg apukám talán még együtt volt, még egy kis citromot, ők is ott ültek az asztalnál, mégHexa

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

Egy napja lakom itt, de már most ismerősek a fák. Mennyi szomorúság lóg a lombjukon. A panoráma megviccel, délibábos napokat látni benne. De a házunkat nem. Sem a kocsmát, ahonnan a wifit lopjuk. Sem a falut, ahonnan téged loptalak. Átgondolom elharapott mondataidat, befejezem őket, ahogy akartad volna. Kettősség himbálózik bennem. Mint a szél mozgásától táncoló függöny a szemközti ház nyitott ablakán. Idővel befogad majd ez a kerület is. Nem csak a fák, a magány is ismerős lesz, úgy bukkan fel az utcasarkon, mint egy rég látott rokon. Addig erkélykorláton megpihenő cinegék, gazdag házak csúcsai a dombokon. Halvány kondenzcsík a bazaltkék égen. A történetünk, ami félig elolvasott, mint egy repülőgépen felejtett regény.Budai erkélyen

tizenkilencedik ének nem segít a virág és a kilátás a hídról holnapra tájfunt ígértek a lemalterezett téglákat viszont túl gyenge lesz felfejteni nem segít a hurrikán sem ha beragadunk ezekbe a téglákba bele itt az építőgödörbe a kenőcs a kifejezéseinkből van kikeverve ugyanolyan mélyre csúsznak be a lábszáraink kétharmadunk alacsonyabb növésű kevesebb ideje van a jó szavakat megtalálni álmosak vagyunk félrebeszélünk beleakad a nyelvünk a habarékba hiába vájták gödreinket a hídhoz se le se fel nem tudunk vágyni huszonharmadik ének feketekabátosak a fák a kerítések két állam között a drótot szállító furgonok modern pihenő jobbra szomorú nemzeti himnuszokat énekelnek a kipufogók szünetbe rekednek várakozóhely parkolóhely töltőhely rózsaszín kartonok visznek le az útról háromnegyedekkel keresik a lehajtót huszonnegyedik ének lefinomított magokként kártyával identitásos papírokkal vágyunk a zsákolásra hogy találkozhassunk leszitált társainkkal vágyunk arra hogy megint lassan beszélhessünk hogy ne legyünk újra csendben megmutatjuk a hámunk a héjunk mennyi idő után bizonytalanodunk el mikortól nem merünk majd megszólalni lila kis pöttyök jelzik ez itt 80 ez 60 lassul a tempó nagyobb levegő kell majd hogy egy helyre érkezzünk huszonnyolcadik ének                                                                        Santiago Giralt: Antes del estreno átlátszódunk anyánk üvegein finom szagában gurulunk a dombról piros köpenyeket kapunk tőle egyformákat gyöngyös csicsabababát ő az anyánk madaraknak nyitja a hasát takarók közé temet nem kap levegőt a párnában halászunk a szekrényben kuporgunk kilóg a sarka a köpenyünknek ide bújtunk el anya tudunk repülni ha ég a ház ha apa füvet nyír a meseházban a zuhany alatt elnehezedik a kabátunk félünk hogy elfelejtKukoricadalok

Így augusztus, hogy ősz se. A kék a koppanó május, s a téli nád tatár magánya között. E nyári hosszon delel, de már nem a déli éj, el-elhajlik a fürdő gesztenyén, egyenként tükröz meg minden levelet. Hol a tömött, zöld birodalom. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÍgy augusztus

az első szó a tavasz, a má- sodik szó a nyár, a harma- dik szó az ősz, bűn volna ta- lán a folytatás, ha naplót ír- nak az angyalok, halálában egy másik lehetőség irányába mutat, pócsmegyer, tizenöt de- czember harmincz, szerda, az első szó az az, a második szó az első, a harmadik szó a szó, fekete és fehér hangok között az angyal törött szárnyai, bombákat rejt az idegen, ti- tokzatos titkokat, találkozást * elöljárójától a szerzetes azt az utasítást kapta, hogy másolja le ezt a profán könyvet itt, fűz- zön hozzá kommentáro- kat, vigyázzon nagyon, az eredeti szöveget tegye i- dézőjelbe szüntelen, pócs- megyer, tizenöt deczem- ber harmincz, szerda, ü- gyeljen arra is, hogy a czím után pontot ne te- gyen, elöljárójától más u- tasítást eddig nem kapott * míg gyermek voltam, úgy visel- kedtem, mint gyermek, de el- hagyja a férfi a gyermek szo- kásait, megismerésünk töredé- kes, töredékes a nyelv is, a megismerés eszköze, tükör ál- tal, homályosan látunk, pócs- megyer, tizenöt deczember har- mincz, szerda, hangszer va- gyok, üres hangszer, ha meg- szólalok, a látszat húrjai te- remtenek illékony harmóni- át, törekedjünk a legértéke- sebb adomány elérésére * a test halott, az ég üres, nem mondja senki, légy ü- gyes, talán csak én vagyok jelen, jövőm a múlt, az is- tenem tétova, mint a néma fény, halott leány, halott le- gény, pócsmegyer, tizenöt de- czember harminczegy, csütör- tök, hitetlenségem is tamás, szabály a fel nem támadás, törvényen kívül épül itt a bűntelenség, halmait nem lak- ja majd a félelem, tort ül a csönderedeti szöveg

jelentés nélküli képpé foltosul: pillanatnyi senkiföldje — földbecsapódást, porfelhőt, lángoló szérűt mutat a vágytalan mozdulatlan keresője, tücsköktől hangos táj nyalja a pernyét. Kezed szorítsd a szemedre obulusként. Megjelent a Műút 2016056-os számábanA lebegés

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.  Csak a vakok

Amíg nem épült ki az autópálya, választásunk sem volt. Most viszont néha a régi utakat használjuk, hogy ne csak névről ismerd a köztünk lévő városokat. Naponta van az a húsz perc, amikor már alig látunk, és a lámpák még semmit nem érnek. Mellébeszélek, ne lásd, hogy jó lennél nekem. Megkérdezem, hogy szerinted miért nem tudok futni álmomban, milyen lenne máshol élni, beszélek régi nőkről, hogy az egyik a bőrére száradt spermafoltokkal ment a kórházba, gyerekeknek felolvasni. Meg arról, hogy kiskoromban raliversenyző akartam lenni, de félek, a mozgólépcsőn is csak felfelé merek nézni. Aztán kedvenc köteteim egyre inkább elavult tartalmát hasonlítom magamhoz, hozzád, hogy a múlt nyáron én is voltam szerelmes, még is csak annyi maradt, hogy a „hűvös csempéhez szorítom a hátam. wc-láncba kapaszkodó szeretet.” Máig érzem, ez csak amolyan látszat. Mint a vigyázban álló kilométereket. Pedig már rég nem kötöm számokhoz vagy mértékegységekhez a múltat. Hogy mi, mennyire. És belegondolok, hogy gondunk lesz. Lesz. Ha megszeretsz. Ha folyton egymáshoz tartunk majd, abból nem lesz otthon. Leírom csak, mert én sem hiszem, hogy ezeket most neked mondom.Amíg nem

Mi volt a legnagyobb a szerelemben az az őrület mint az állatok ahogy bennük is égig csap a láng ahogy villámként sújt le hirtelen ahogy a csúcs a megsemmisülés rövid álom jótét elgyöngülés s a figyelem ami már fegyelem Mi volt akkor azon az éjszakán az a hörgéses fulladás felriadok rá megpróbállak a hátadat tartva megtámasztani de nincs erőm csak ha felülök így már sikerül megkönnyebbülsz pihegsz még tudsz aludni még nem sejteni hogy eljött az utolsó két napod holnap már mentő kórház műtenek de hajnalig még hat az altatás de hajnalig még áltat a remény aztán a csúcs a megsemmisülés s a fegyelem marad a fegyelem 2015. december 11.A legnagyobb

behunyom a szememet életem filmje pereg a sötétben hadd higgyék meghaltam vagy legalábbis nem vagyok magamnál ébren az emlékezet lánca nyikorog a nyirkos mélybe tekereg belémizzadok ahogy fölhúzok a múltkútból vödörvizeket föléjük hajolok nézem magamat vajon az ott ki lehet a boltba küldtek eltévedtem most már sohasem találok haza anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam kis kacsa fürdik fekete tócsa a mélybe bukik hogy szomját oltsa * a múltkútból föltekerem az összes víz itt van velem átölelem a vödröt rámszólt a nővér vigye ki vagy itt egyszerre igya ki nem bírom mindent magamra öntök nézem a vödörvizeket a felszínen vajon mi rezeg milyen kép egy fuldokló darázs és mennyi baszás édes élet a máz egy légy kaparász belül üres a kürtőskalács magam többé nem áltatom eléldegélek haltatón aludj el végleg kisbalázs itt van a labda meg a síp az erdő a kirándulás végtelenbe tűnő utazás koszos ablakon kibámulás ablakfilmkockák amit mostVödörvizek a múltkútból

megtörik fölöttem az ékezet, vesszőt kell raknom magam mögé; bután, akár a parancsszavak utáni kérlek, himbálódzik a vég- és utószó közt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanés

A hold a láthatatlan vak óriás feje, akinek csak a csupasz teste láthatatlan, a feje nem, az bizony világít egészen, egész a világ végéig, ahogy elnézem, reggelre lefejezi privát büszkeségem, majd jól kivehető egy krumplisveremből, ahová a rossz gyerekeket zárják, akik fejetlenül viselkedve le- harapták a kifogott keszeg fejét, vagy megették kistestvérük elől a kiporciózott ponty ráeső részét. Látszatra

Az ágy négy sarkához rögzített, frissen mosott lepedőn elég volt egyetlen apró ránc, hogy végül képtelen legyek elaludni rajta. Ebből az elviselhetetlen zajból, hogy mindenről folyton eszembe jutsz, kimenekültem inkább az éjszaka parkjába. A bokrok alatt lefojtottan nyüszítő hajléktalanokhoz valóban éppoly kevéssé volt közöd, mint a sötét kapualjakban titkon méhlepény-recepteket csereberélő várandós nőkhöz. Mégis, valami rést ütött gyávaságom kerítésén, és a nyíláson át láttam, ahogy egy nyirkos nejlonzacskót rejtesz a szemeteskonténerbe, és akkor már magamra sem ismertem.   Megjelent a Műút 2013038-as számában.  Elégiazaj

Sáros a talpam, a semmin állok. Alattam titkon megrontott űr. Ritmusra remeg a sebes combja, remegése színtiszta vér. Harmaton halkan angyal vetél el. Darabja atomra hull. Sörszagú szél fújja ajkad, szád szélén ragad a só. Sáros a talpam és nem tudok semmit, újabb kis halálom felejtődik. Aszfalton guruló gyűrűk. Ellazított, magatehetetlen csend. Ez az ősz összevarrt ajkak sikítása. Torokból nyüszítő félelem. Ma magányom önként vitt szobára. Ez az ősz a tudom, de nem akarom, nem akarom, nem tudom. Fölöttem pipázik, röhög a férfi. Füstfátyla betemet, rámsimul. Megjelent a Műút 2016058-as számábanVénasszonyok nyara

Citrom- és narancsillat. Szicíliai minőség. A csendéletbe belép: tervet hoz üvegtálon. Nem mondtam, hogy olajvászon, száz meg száz meg száz kéz festette. Mokkacukrokkal kockázik. Nem mondanám koffeinmentesnek. A kávé maga Szervezet? A végén úgyis a tenger habját látod kicsapni a száján. Tavaszodó temetőben kísér egy koporsót, és a háttérben (el)esik a kanadai, édes hó, a hideg hó bódító vaníliája, és a sok hiába. Szétlőttek egy zacskó porcukrot, s az szétszóródott az arcán. Adjátok vissza a hóvaníliákat. Hibátlan illat, luxusfelhők, szitálás. Azok a gerezdek. Azok a héjak. Édes levegő. Édes, fehér arc. Porcukor az arc, és a száj a lekvár. Játékarcú miért szomjazik a vérre? Miért kérdezünk rá mindig a miértre? Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A hó bódító vaníliája

Schneider Éva

Schneider Éva versei a friss Műútból

Hermann Veronika

Hermann Veronika kritikája Zsadányi Edit könyvéről (Balassi Kiadó)

Seres László

Seres László műveinek galériája a Műút friss számából

Aczél Géza: (szino)líra. torzószótár

Aczél Géza versei a friss Műútból

Tovább »
Nagy Sára: Művek

A Műút képzőművészeti rovatából

Tovább »
Kocsis Imre: Művek

A Műút képzőművészeti rovatából

Tovább »
Fukui Yusuke: Művek

A Műút képzőművészeti rovatából.

Tovább »
Moesko Péter: Megyünk haza

Megjelent Moesko Péter: Megyünk haza című kötete a Műút-könyvek sorozatában

Tovább »
Krusovszky Dénes: Spirál/Ünnep

Krusovszky Dénes verse a friss Műútból

Tovább »
Robert Seethaler: Martha Avenieu

„Gyere, menjünk!” kiáltottam. „Elmegyünk! Valahová, ahol szabadon lélegzünk és szárnyalhatnak a gondolataink.”
„És a bolt?”
„A bolt ma zárva marad.”

Tovább »
Reich Orsolya: Ásó, kapa?

Támogathatja-e az állam a házasság intézményét egy liberális demokráciában? Ha igen, hogyan igazolhatjuk, hogy az állam éppen ezt a párkapcsolati formát támogatja? Ha nem, mert ez nem fér össze az állam semlegességével, akkor vajon mi léphet a polgári házasság helyére?
Reich Orsolya esszéje egy fontos társadalomfilozófiai tanulmánykötetről — házasságon innen és túl.

Tovább »
Kabai Lóránt kapta idén a Sziveri János-díjat!

A Műút korábbi szerkesztője március 29-én a Nyitott Műhelyben vette át a díjat. Ladányi István laudációja, valamint Kabai Lóránt hosszabb méltatása, bemutatása a Litera oldalán olvasható. A Műút szerkesztősége szívből gratulál a díjazottnak!   (A kiemelt kép Kabai Lóránt fotója.)  

Tovább »
Sinkó István: A romolhatatlan test. Nagy Sára munkáihoz

Sinkó István írása Nagy Sára festőművészről a legutóbbi Műútból

Tovább »
Lapis József és Mohácsi Balázs: Kortárs irodalom és kritikai diskurzus ― mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 2. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Tovább »
Lapis József és Mohácsi Balázs: Kortárs irodalom és kritikai diskurzus ― mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 1. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Tovább »
Isztin Péter: A korlátlan növekedés agnosztikus prófétája

Mi következik az időbeli megkülönböztetés elvetéséből? A közbeszédben a leggyakrabban emlegetett következmény: a mostaninál jóval nagyobb figyelmet kellene szentelnünk a környezeti fenntarthatóságra.

Tovább »
Dénes Anita: Határ

Dénes Anita prózája

Tovább »