Kustos Júlia kritikája

Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban című kötetéről

Olvasd el!

Bazsányi Sándor kritikája

a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról

Olvasd el!

Zsellér Anna kritikája

Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben című kötetéről

Olvasd el!

Lénárt Tamás kritikája

Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról

Olvasd el!

Szemes Botond kritikája

Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról

Olvasd el!

Peer Krisztián versei

a friss Műútból

Olvasd el!

Szöveggyár 2019

eredményhirdetés

Olvasd el!

friss műút

Napindító

Szép nők ilyenkor írnak képeslapot.

Szép nők ilyenkor írnak képeslapot.

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Ha méreggel is elmúltál egy reggel és ki is fosod mind az összeset, megénekled, hogy ennyi volt az éjjel és hálás vagy, hogy újrakezdheted, hogy élhettél itt kávéval, befőttel, hogy éltél bőven — gyomrodban remeg, hogy amfetamin nincsen és egy nő kell, a változásban jó lesz majd neked. Ha hangomat is elszívtam egy reggel, s úgy jöttem el, hogy látott a halál, az időből kiátkozott a rendszer, bár elaludtam annyiszor hasán, lerétegződött bennem és nem múlt el és megkerestem minden szó jogán, és minden test és minden már egy tenger, már megtanultam: minden végtelen, a változás is mind jön itt nekem. Ha huszonhárom elmúltál egy reggel, majd felnézel, fölötted a Vezúv és elgondolod, hogy majd te is egyszer huszonhárom leszel s még tart az út, a tükrök termében melléje fekszel, vetkőzteted, míg rátok láva hull, és úgy nézel szemébe minden reggel, míg ottmarad, szoborrá alkonyul: ölébe sót és pipacsot teszel. Ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel dohányt veszek és nem siratom őt, már nem babrálok annyi semmiséggel, a mérget sem veszem csak úgy elő, és nézem majd a kolozsvári látványt, egy budapesti, vásárhelyi nőt, ha végigmegyek a Napoca utcán, megnyílik és virágzik majd a föld. Megjelent a Műút 2013040-es számábanA kolozsvári váltás

1 Kérlek, Istenem, add, hogy ne essen bántódása ellenségeimnek, legyen hosszú, boldog életük, sikerüljenek terveik, nőjenek nagyra gyermekeik, testük, lelkük, idegrendszerük szolgálja őket a végsőkig, amikor majd szemüket lehunyják, hozzád való örök emelkedésük megkezdésekor ne érezzenek fájdalmat, szorongást, megbánást, utódaik ne sirassák őket, de emlékezzenek rájuk makacsul. Munkájuk legyen maradandó, életük kétségtelen, dicső példa mindannyiunk számára. Amennyiben mégis máshogy döntenél, azt természetesen megértem. Te vagy az Igazság, és rajtad kívül nincs más, igaz Isten. Ámen. 2 Bocsásd meg, Uram, hogy annyi időt eltöltöttem feleslegesen azzal, hogy a múltam kísérteteit próbáltam feltámasztani. Rég elfelejtett, elveszett embereket próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Saját pokluk börtönéből próbáltam kirángatni őket makacsul hiába. És bocsásd meg, Uram, hogy foglalkoztam azokkal, akik gyűlölnek, sápadt, szégyenmonoklis koboldokkal, akik fényességes pályám őszinte, fáradhatatlan irigyei. Sajnálatból tettem, hogy odafordultam, odaguggoltam, minduntalan nyöszörgő sóhajukhoz, amiről ők úgy vélik: csatakiáltás. Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell, vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük. És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök lehetőségeket.Fohász

A Deákpoézis-pályázatokat olvasva jöttem rá arra, mi is az egyik legfontosabb lépés, ami a versíráshoz vezet – gyakran volt ugyanis az az érzésem, hogy e versek szerzői már képesek arra, hogy a versen belülről szólaljanak meg. Ez persze önmagában nehezen megfogható megállapításnak tűnhet, ezért szeretnék néhány példa kiemelésével rámutatni, mit is értek ez alatt. Számomra nagyon meglepő volt, hogy a pályázók közül milyen sokan látják már most azt, hogy a versírás alapvetően nem egy emelkedett-artisztikus-stilizált nyelv alkalmazásáról szól, nem szorítja be magát ilyen könnyen meghatározható keretek közé. Számos olyan verssel találkozhattam, ahol a nyelv nem eszköz csupán, mert nem elmondani akar valamit, ami előzetesen már készen van, nem lirizálni akar egy olyan tartalmat, ami másképp is elmondható. Merthogy a lírában valami egészen más történik, méghozzá az írás folyamatában, a versen belül, ahol olyasmi áll elénk, ami a vers előtt nem létezett, és nélküle nem is létezhetne. De hogyan történik ez? Akár úgy, ahogyan azt Urbán Emma válogatásunkban is szereplő fürdőkádas versében is tapasztalhatjuk: a képek olyan egymásba fonódásával, ami a konkretizálható látványon túlmutatva képez sűrűsödési pontokat – saját magán belül. Vagy a versritmus által, ami valamiképpen, nehezen megfogható módon, talán nem is ritmusként, hanem dikcióként, tónusként, a hangvétel nullpontjaként vagy forrásakéntA hangvétel nullpontja

Olykor egy utazás szükségeltetik. ———— titokban a szellem irányít mindent a test semmire se jó ezt ösztönösen tudod tizennégy évesen, és tizenhat évesen, ha poklot is idéz, még emlékszel rá. Ezt az igazságot festették a gimnázium hosszanti falára éjszaka, mielőtt elindultak Hádész felé. Héraklész szülővárosa, Hádész a sziget másik oldalán feküdt, nagyjából négy óra autóútra. A város se nagynak, se jelentősnek nem volt mondható, egy dolgot leszámítva. Láttál már vulkánt? — kérdezte Héraklész. Gérüón csak bámulta, és érezte, megmoccan oldalt a lelke. Aztán írt egy hazug üzenetet anyjának, és felragasztotta a hűtőre. Beugrottak Héraklész kocsijába, és megindultak nyugatnak. Hideg, zöld nyáréj. Aktív? A vulkán? Igen, legutóbb 1923-ban tört ki. 180 köbkilométernyi izzó sziklát lőtt a levegőbe, lángolt az egész vidék, tizenhat hajó borult fel a kikötőben. A nagyanyám mondta, hogy a városban hétszáz Celsius-fokot mértek. Felgyulladtak a főutcán a viszkis- és rumosládák. Ő látta a kitörést? A tetőről nézte. Le is fényképezte. Délután háromkor, de mintha éjfél lenne. Mi történt a várossal? Megfőtt. Csak egy fogoly élte túl a helyi börtönben. Mi történhetett vele. A nagyanyámat kérdezd. Ez a kedvenc sztorija — Lávaember. Lávaember? — Héraklész Gérüónra vigyorgott, ahogy az autópályán gyorsítani kezdtek. Imádni fogod a családomat. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XI. Hádész

hajnalban a bár bezárt és léptetek tovább egy körúti presszó felé utolsó szendvicsedet gábornak adtad és harmadszor is megkérdezted a lány nevét mert az agyad kiürült már huszonnégy órája talpon voltál és bizony kemény éjszaka állt mögöttetek lassan világosodott szinte észrevétlen ébredezett a város járni kezdtek a villamosok és megteltek munkába induló emberekkel s bár remek volt a napod főleg az éjszakád néha erősen utáltad magad hogy csak róla tudsz beszélni mindenkinek hogy az általa ejtett sebeidet mutogatod szemérmetlenül ilyenkor bezzeg eszedbe sem jut hogy az első sebeket te ejtetted rajta pontosabban feltépted a régieket őt gyűlölted amiért csak róla olvastál fel a pódiumon miközben a közönség soraiban azt az egyetlen üresen maradt széket bámulod Megjelent a Műút 2014047-es számában az üres szék

Ouija „a nyitva felejtett zsalugátereken szökött be a szellem kékes fénnyel zuhant bele a kályhacsőbe potyogtak a zsebéből a húsos csontárok ahogy a feje nekicsattant a fölpolcolt tűzifának később a firhang mögött láttam az alakját hegyes orr domborodott ki mögüle marci sose riadt még föl a csoszogásra de én hallottam őt elvánszorogni a hűtőszekrényig jajgatva bontotta meg a tejesflakonokat aztán fölélebegett és egész este tejgőzöset lehelt marci arcába a nappaliban felgöngyöltem a szőnyegeket hogy az elhányt csonthéjakat könnyebb legyen összeszedni féltem hogy marci belelépne és szemöldökcsipesszel kéne kikapirgálnom a szétrojtolt bőr alól a szilánkokat a szellem néha tátogva görnyedt az elhalt szövetek fölé olyankor kampót akasztottam a szájszélébe úgy lógattam a szárítókötélre ha zavart a szörcsögés de egy idő után már képtelen voltam beszélni róla hogy marci megnyugodjon azt hazudtam reggel egy beáztatott lepedőbe csavartan találtam meg kihűlve a kádban persze marci átlátott rajtam és ráncos kezekkel hajtotta le a padlásszoba ajtaját hogy megmutassa tényleg nincs itt semmi igazából —”   tejesüveg 1. a tejesüveg mögül nézek rá olyan váratlanul töri meg a szórt fényt néha egészen megnyújtja az arcát aztán elmozdul megint más alakba redőződő macskaháj a kikapart drótkerítés alatt a foltos tejpárában lassan szétmállik a fej és horpadások tátognak egy hatalmas állkapocsban 2. a fürdetés nem a nap legkönnyebb része leeresztem hamar a sötétítőfüggönyt és hogy elférjen a kádban gézszalaggal kötözöm a törzséhez a kocsonyásodott végtagokat az előrebukó fejet is rögzíteni kell mielőtt a vizet megeresztem a hőmérsékletére külön figyelek elengedne a hústól aVersek

Ahogyan a hóembert is belepi a friss hó, s forr a vére, mint a télnek, úgy éreztem magamat veled, Ingrid, közben te azt mondtad, mire várok, tapsra? És gyilkolni tudtál volna, szánkázni végig a testemen, áldott krétaként, ami már maga a halhatatlanság. Amikor nekem, a felvidékinek elújságoltad, hogy mohácsi vagy, megdöbbentem, a kitelepítésre gondoltam, meg arra, hogy nem ismerlek eléggé. Magának az aktusnak a végén, gyávaságból kihúztam magam, vele a péniszem, ahogyan az itt- maradott nagyapámék rongyos személy- igazolványából húzhatták ki a tényt, hogy magyarok, közben a mohácsi vészre gondoltam, de csak jóval később, biztosan alvónak tettettem magam. Huszonhat kemény év telt el azóta, most beteg apám áll előttem, boldog, sikerült egyedül felöltöznie, pizsama felső van rajta, alatta trikó, az alatt meg a jó meleg ing.Áfonyalekvár

a tengeren vettem észre először, hogy baj van a horizonttal mármint azzal, amelyiket otthon hagytam, hogy szemellenzőkbe akadt mindig a szemem, ezt akkor tudtam meg, ott, a tengeren kezdtek el zavarni a hegyek — tört kagylót forgattam ujjaim között —, amelyekre mindig büszke voltam, s amelyek tempóját magukba itták a lábizmaim, egész természetem, s úgy tűnt (lebontott horizontnál, aprócska, csonka kagylótükörben), a pupillám is — ott hirtelen letisztult minden, ott ez a sok erőfitogtatás teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, ott a végig látható, megnyitott kékből kellett szabadság-fröccsöt facsarni s belemosni a felfutó görcsös, erdei ösvényeket a tenger könnyelmű habjaiba.Hab

Huszonnegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonhat, csü- törtök. Az el nem gon- dolt gondolat talán o- lyan, mint másolat, ha meglapul, mint költe- mény, lehettem volna majadnem én. Bizonyta- lan az értelem, számol- ni fog a végtelen nullá- tól százötvenháromig, talán a tévedés kopik el legkésőbb. A követke- ző évszak a második tavasz. A néma kert- ben lakik a tapasz- talan. A kígyónak pe- dig nincs füle. Huszonharmadik cetli. Szigetmonostor, tizen- nyolc április huszonöt, szerda. Jónás megette a halat, de torkán a- kadt egy falat, Jónás a halat kihányta, a hal halálát tátogta. Árulás, gondolta a hal, felszállt belőle a só- haj, azért vagyok, hogy ne legyek, idét- len igét hirdetek. A próféta és a gyom- ra már szívesen nyu- godna, de várja őket a város, ahol a hal- pénz botrányos. Huszonkettedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonnégy, kedd. Minden verse- met a félelem szüli. Ezt is. Utcát nevez majd ró- lam el Buda is, Pest is. A tévedés kizárja a virrasztás lehető- ségét. Mondataimat ki- kezdi az örök idő. Ha azt írom, fellegek, rímel rá a felhő. Huszonegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc áp- rilis huszonhárom, hétfő. Eljátszanak a csönd- del az idő boldog mondatai. Néma az, a- kinek nincsenek fölös- leges szavai. Alázatos is- tent teremtenek a gőg angyalai. Huszadik cetli. Pócs- megyer, tizennyolc áp- rilis huszonkettő, vasár- nap. Tegnap hibáztam. Azt írtam, péntek, pedig szombat volt. Persze nem reménykedhetünk örökké az időben. Holnap hétfő lesz. Ennyi bizonyos. Megérjük ta- lán.Alázatos is-

Mert nem hagytam hogy elégessenek az alakod féltettem csontjaid ott voltak mindig ők voltak a váz mozdulataid moccanásaid hordozták rejtetten de mindig is ők legyenek tanúk hogy volt ilyen hogy minden lehettél szerves egész voltod pazar tündérjátékai mára elmúlhatott a gáz a bűz bogár lépett szemedbe annak is már vége szikkadt bőr és hús tapad vázadra elfolytak a zsigerek ne bocsásd meg de akkor is kiás a zabolátlan képzelet amíg itt működik hol észvesztő neved enyémmel fonva áll a grániton s mert nem hagyom hogy elégessenek te úgysem tudsz bomlásról bűzről s egyszer átszakadhat a kettős tölgylemez s a csontok végül egymásba merednek Megjelent a Műút 2014048-as számában Requies

Ma egész reggel nem bírtam a lelket magamba verni. Balgaság. Ma egész nap nem bírom ki, érzem, ezt a lelket. Minthogy pedig a redőnyön is Isten Napja sugárzik át, megszorongatnak ezek a szavak: van és nincsen is Ő. Minthogy pedig a redőnyön át kapni onnan a fény-beoltást, kopik még, mert használtatik a lélek, nohát. Megjelent a Műút 2014048-as számábanLélekzet

Hommage à Ricardo Reis  Színében kék. Szitáló lombokkal vetkezik, előbb a nadrágot, takargatná a mellkast. A szív körüli hús egyre gyöngébb, fedetlenség ellen majd vattára mondja, túlsúly. Nem figyel oda, megkeményedik. Egyedül veti meg, nincs közös semmi, s így a magány az egyetlen, mi összeköt vele. Se felesleg, se hiányzó test, csak amennyit mutat magából. Nem tud aludni éjszaka. Arra ébred, hogy belobban az erdő, kék fénnyel ég, vörös erekben nem csalódna többet. Befelé figyel, verőér, ütőér, hallgatja a ropogó gallyakat. Hallgatja magát, nem álmodik, nyitott szemmel azt reméli, könnyebb — álmodik róla más. Nem lesz. Ő a hátát tartja, mint keresztet, mer nem hinni, végre először. Kilégzés után árva dobbanás. A súlyokat épp magára mérte, hasadjon bár meg alatta sajátja, minden rendben. Minden. A színe kék, mint a tenger, ha sokáig nézem azt az erdőt, én égek vörös színnel, kihűl az ég, hullámozni kezd felettem. Nincs kezem markolni, egyszerre ernyedünk el. Ringó hintóm nézem, a deszkarésből miféle Isten kacsint ki rám. Részlet a Minden kikötő című, az Ünnepi Könyvhétre a Kalligram Kiadónál megjelenő kötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanA halál éve

és ellovagolt a cool punk, a jó punk, a rossz punk is, iggy pop öreg lett, mégse csúf, itt vagyunk. szürke gandalf eljött értem, hogy elvigyen a dombon túl. caligula táncolja csizmában azt, mi majdan lesz a rocknroll. repedt fazék és vojtina, rekedt hangján ékesszól: költő, hazudj igaz bluest. mentem az utcán és velem voltak, a jó, a rossz, a szép, a csúf, ének volt és harmónikaszó, johnny rotten-csujogató, szerelmes bicskanyitogató. mentem és velem voltak, lagzi volt, ablaktörés, asztalforgató vodka-polka, aszfalton bakancsok nyoma, boldog pogó, lakoma. a halott fiúk megjósolták, hogy fiatalon fognak halni, pokolba mentek, mert pokolba nem követi őket senki, baba jaga, bada dada, boldogság. valaki útra vált, hogy nem figyeltem, belőlünk, belőled, belőlem, valaki visszaváltotta magát. nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki szidom a tenger kurva anyját. a halott lányok megjósolták totemállat beleiből, tengerszemek sötétjéből, mind jól tudják, ölük puha, csípőjük ring, szidom a föld kurva anyját. mentem az utcán és eltűntek mellőlem, egyedül mentem, vakon kilőtt nyílvesszőket kerestem, elestem. halott lányok, halott fiúk, halotti pumpa az én szívem. mikor gyermek, gyermek voltam, ragyogott a kicsi szemem. mindent hittem, most is hiszek, most, hogy el is veszett minden, fehér gandalf jön majd értem. az út örökre megy tovább, így mondtam és így mondták, a dombon túl, egy sötét utcán, megosztva egy könnyű pipát, a hazug bluest és az igazit, én már nem vagyok nyilas atilla, én már nem vagyok málik roland, én már nem vagyok horváth benji, ezek nem az alkotókör végnapjai, ugyanaz vagyok, itt vagyunk mind. Megjelent a MűútBruthalia blues

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el, amelyben magam is fogyasztom az életem. Járásom mégsem keresi hozzá az utat. Mások léptei keresik épp elégszer, koptatják ferdére járdáját, küszöbét, hadd látnák a látható és azon túli valóságot rajzoló mestert, aki villámokat uszít keresztül az égen. Azt képzelik a gnómok, törpék, híre, rangja fényében az ő arcuk is felderenghet, nem tűnik el az örökkévaló sötétségbe. Azt képzelik: elleshetik nagysága titkát. Nem tudják, őt önnön energiája, felhajtó ereje emelte magasba, amit a rögöket összerándító gyötrelmeiből, földrészeken túli hátraszorítottságából nyert. Onnan, hogy nem véletlen ember. A földnek minden világtája fáj benne. Azokkal érez együtt — Illyés pusztai parasztjaival, Kassák gúnyás, gazos arcú elesettjeivel —, akiknek talpa alatt „a pornak is nyomorszaga van”. Velük: az itthoni, s a messze szakadt világ mindenkori kitaszítottjaival, kijátszottjaival vállal közösséget. Értük rajzverseinek kontinentális indulata, tüzet vető barbár dühe. A jóért, igazságért rajzeposzainak agresszív szenvedélye, égető heve. (1992) Nem tudják

A világirodalom szavait használom ha ilyenekről írok   Az ágy marad spontán égés azt mondták talán igazuk is lehet a fejlődés mindig exoterm folyamat   Csókolom néni elkísérem egy darabon nincs beleszólása most folytatódunk magatehetetlenül   Kutyákat rajzolok a kerítés mögé halál a méretarányban a házra piros felhőből esik a hó   A pincében fura hangok és valaki bejön hogy tegezzen mindenről lemaradni baleset volt   Egyenes út sérülnek a legszebb szavak kint vagyok tágul a falu anyám magába roskad és temetjük   Harminc perc van az ujjelszorítás és az amputáció között megszűnik a véráramlás az alsó boltban   Fél nyolc megfagy a fűre száradó pára az ország estig kialszik lassan megtaláljuk az új vezetőketKéplékeny

az ablakon túl téli giccshajnal, bent a szoba levendulaszagú reszketése, mint mikor már egészen csend van. így meghallottam, ahogy utoljára szólítasz a saját nevemen. abbahagytam a karácsonyfadíszítést, ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt szemmel csak ennyit mondtál: szeretnék meghalni. ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit egy visszafelé járó órába zártak — a karok és a konyhagépek ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik, rég nem értett beszédünk helyén csak az ismeretlenné dermedt kezek suttogása, amik a szádba tömik az ételt, hangos súlyként a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot, és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged a saját képükre. Most csak állunk ostobán és nézzük egymást. Előttünk harminc kilóvá esett csend egy húgyfoltos lepedőn. Epilógus

Gyerekként még mezítláb szaladtunk az uszoda vizes csempéjén. Nem gondoltunk a nyakszirtcsont csattanására, a fuga mentén szétfutó, kislányok úszószemüvegébe lassan beszivárgó vérre. Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején, hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére, ha a végén irányba áll. Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét, ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét az árok túlpartjának távolságával. Én elcsúsztam mellőled, nem hittem a számításoknak, elsiettem a mozdulatokat. Mint a műugró, aki tökéletes elméleti tudás és próbák után az ugrást rontja el, és a vízfelszínre úszva a közönség soraiból nem lát mást, csak a rokonok klórral átitatott, csalódott tekintetét. Megjelent a Műút 2013042-es számábanSzinkron

fészekaljnyi csibe úgy tud csipogni, hogy az szinte fáj a fülnek. tavasz lesz csorgó eresszel, bent még melegít a kályha — vagy nem is! áprilisibb idő az, mikor a kamrában a kotlós költi majd a kiscsirkéket. a kotlós teste forró, és csőrével kezemre csap, ha feléje nyúlok. nagyanyám néha meglámpázza a tojásokat. nézi, lesz-e belőlük valami, vagy elzápultak. a csirkéknek, amíg meg nem erősödnek, a konyhában kerítünk zugot. először főtt tojást szeletelünk nekik, később darát esznek. ha nagyobb leszek, nekem kell darálnom. pelyhes, sárga súlytalanságok! úgy csipognak, hogy szinte fáj a fülnek. egyikre rálép valaki, egy másikat agyonnyom a kotlós, vagy kikap a többi közül a macska. de a többi felnő, lesz köztük kedvencem. a kopasz nyakúnak nevet is adok. aztán pár év múlva azt is levágja nagyanyám. kopasztó vizet melegít, megfeni a kést. megfogni nekem kell majd a kiszemelt kakasokat, jércéket, tyúkokat. kicsit megtépi a nyakukat és elvágja. anyám hasonlóképp. csak apám fordul el, oda sem néz, amikor szárnyast vág az anyja vagy a felesége. levágni én sem merem a baromfikat, de azért nézem, ahogy vonaglanak, ráng a lábuk, ahogy szárnyukkal hessentenék azt a furcsaságot. néha elszabadulnak, kimozognak anyáim kezéből, fityegő fejjel tántorognak, mielőtt leves vagy paprikás lesz belőlük. nem szívesen eszem a húsukból. a kopasztott toll szaga előre elviszi az étvágyam. a tyúkól szagát sem szeretem majd: a leszart ülőkéket, a port, amit szárnyukkal kavarnak a jércék, kakasok.Tyúkszaros

 „Tekints e képre, s e másikra ott.” hogy kit hagysz hátra, nem tudhattad akkor még. de azóta sebeid rajta gyógyulnak, mikor testével taposóaknáidra lép, a neve, a szeme, az arca a tiéd. hogy merre jársz, én is tudni akarom, megolvasnám ősz hajszálaid, szemed körüli ráncokat, ha véletlenül velem szemben ülnél le a vonaton. ugyan nem adtad magad senkinek oda, ugyan még tudhatod a kis falut, a házat, a kertet, de ami a fejedben él csak, a fejedben is marad. senki sem rád gondol, kimondva a nevet. Megjelent a Műút 2017059-es számábanHamlet

November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek, a golf egyes a bejáróban, a disznóólakhoz vezető útnál ott az elvadult facsoport, szegény Bodri a láncon, bemegyek, az előszoba hideg, balra a hálószobában anyuék francia- ágya, rajta a barna dísztakaró, öcsém és az én járókám, a rengeteg színes műanyagjáték, emlékszem a pánikra, amikor a csipától reggelre összeragadt a szemem és azt hittem, megvakultam, de anyuék kamillával visszaadták, látom, ahogy öcsémet fürdetik a kiskádban, félek a Mikulásbácsitól, bemegyek átellenben a fürdőszobába, már fürödhetek a nagykádban, ahol én vagyok a cápa, vödrön állva egyedül mosom a fogam, eszem a fogkrémet, át- megyek szemben a nagyszobába, szülinapozás van, családi ebéd, rengeteg ajándék, Karcsibácsi videóz, torták akarok, apa betesz nekem valami rockzenét, táncolok rá, nevetnek, tollakat dugdosok a cserepes virágok földjébe, ne haragudj, dédipapa, hogy egyszer sírtam és nem akartam odaülni az öledbe, a dohányzóasztal alatt lufikon fetrengek és érzem, hogy ez most nagyon jó, inkább bilibe kakilnék, mert félek, hogy a vécébe beleesek és elnyel, átmegyek a konyhába, mákos tésztát eszem, nem kell már előke, a papák felállítják a hajam, azt mondják, nőttem és fütyülnek is, én nevetek, tiszta mákHáz

elaludt hajjal indulsz el egy alkalmi otthonról, délebben van, de a szél miatt kurva hideg, szádon hirtelen kibújt minden benned lappangó szörny, leginkább valaki más ujjaival nyomnád vissza. este csak fekszel gyűrött lepedős ágyadban, visszautasítottad a kocsmában a franciát, délebbi kocsma, de lehet cigizni bent, tetszettél neki elaludt hajjal is, ritkaság, fehér holló, holnap majd turbánt kötsz. naponta kapsz kifogást magadnak, miért nem szabad újjászületni ma sem, beérni a helyváltoztatással, otthonról délre, olcsó, meleg borok ízével szádban, drága melltartókat nézegetve, arra vársz, hogy változzon a semmi. percenként vált bizalmatlanságod tárgya, szíved pávatoll, repülésre alkalmatlan. így verdesel nyugodtan, délen, útszéli kocsmák első és utolsó rendeléseként, purdék lábnyomában égve. mintha csak időt kérnél valami felsőbb szentségtelenségtől, mintha csak megállna benned a vér, mintha mindez nem is lenne megbocsáthatatlan. azt hitted, délen egyszerű felejteni, de valami visszahúz a magzatfoltos télbe, senki sem hallja mikor elcsúszol a jégen, járomcsont törik, húzod így magad.Francia

amikor van alátét, direkt túltöltöm, hogy a habból valamennyi kifolyjon körbe, mint a péterfyben, ami a kacsa után maradt, háton fekve pisilni nem lehet, de ez senkit sem érdekelt, nem betegség, ezt mondta az orvos, hanem hajlam, elmondva nem nagy dolog, ráadásul nagyon gyakori, erre gondolok pár órával a műtét után, és a legrosszabb, hogy nincs katarzis, hiába várom, ki hinné, hogy pont ilyenkor nincs, a szobában mindenki arra gondol, lehet-e valami teljesen más úgy, hogy nem változott semmi, valami, persze, vagyis mi, akik nem is vagyunk, csak a foltok, amikor kínos, ha nem vagy kiszolgáltatva, vagyis ki vagy, csak nem mutatod a szégyenedet, ennyi szolidaritás kell, a feltűnően elforduló fejek és az ezekre a percekre rögzült háttérbeszélgetések jelzik, hogy legalább ennyit tegyél meg a többiekért, erőltess bele valamennyit abba a kacsába, és valamennyit mellé. sárga

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

Láttam, ahogy Majka szemét kiégeti egy XI. kerületi punk. Negyvennek néztem, lehet húsz. Egy pizzát tartott kezében rendületlenül a pizza- és smúz- király. Büszke volt és boldog. De nem volt őszinte akkorra a mosolya már, amikor a szemén keresztül lehetett látni az éjszakát. Pár nap múlva új Majka új pizzával állt ugyanott. És ugyanúgy mosolyog. Ugyanúgy mosolyog.  Majka, pizza

Meglőtt, összeszurkált katona vagyok, vékony nadrágban, leszakadt talpú bakancsban vánszorgok át életem világ- háborújának telén, mert a röpke nyárnak, azta!, nem is emlékszem, milyen régen vége már — nem is volt talán —, de legalább hosszú ősz jön, a két sláger közötti hírsor, s ha lemezen hallgatod, a blablánál sokatmondóbb sercegés, amin, kérlek, engedj megilletődni, s amin, ahogyan rajtam, a késrátétel sem segít, de ne félts, ha megéhezik a föld, majd megetetem a testemmel; s talán még a nap is kisüt, amikor másfélszeres fénysebességre kapcsolok, s mert hát barátságunk nem friss, mint a hónapos retek, tudod mindezt, ahogyan azt is, hogy virrasztok, s azt is, hogyan, én, öreg festő vagy inkább zenész, hiszen még nem vagyok igazi halott, csak hosszú csöndekkel operálok, a világ kis darabjaival, hogy amikor lekapcsolják a szememben a lámpát, legyek vétkesek közt cinkos, aki néha egy számra gondol, vagy kettőre, most, mondjuk, az öt és a nulla közötti, híreknél többet mondó sercegésre. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanÉlő-pontszám

Nem tudom lehet-e kezdete egy pillanatnak, de ha igen, ez most az. Kezdek elveszíteni valamit. Egy ideje kevesebbet képzelgek a saját halálomról. Korábban egész gyakran eszembe jutott valami jópofa halálnem, ahogy az ötös busz ablakán csorgott az eső egy korán sötétedő késő őszi délután, fülemben a dead kennedys vagy nomeansno talán és meghaltam a balesetben. A barátaim, rokonaim sírtak, én meg a kórházi ágyon, ravatalon vagy a föld alatt. Máskor hős voltam, aki megmentett valakit, vagy akit nem mentett meg senki, vagy rákos, mint a családban annyian. Amióta megszületett, nincsen saját halál csak a rémálmok szaporodnak, de már legalább nem ébren látom. A szimbólumok bonyolultak. Azt hiszem, ez jó irány. A busz már nem fordul le a hídról, egyenesen az áradó Dunába, és nincs a jól megragadható melankólia ősszel a pasarétin, viszont vannak a számlák és a csekkek, és bár egyik sem olyan jópofa, a pillanat kezdete talán már a folyamat. Megjelent a Műút 2015049-es számábanfeldolgozható veszteség

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

tudod, a félelmeink közösek. hogy elvirágzás után mi történik velünk, még hányan nem pillantanak hátra távozáskor. együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg, mert közben egyre barázdáltabbá válunk. el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak — túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan. te vagy az idősebb, ringatni próbálsz a düledékeiden, az öledbe ültetsz, én meg csak rángatózom és üvöltök, hogy hadd menjek már. a soha nem látott nagyapám vagy, az ismeretlen öreg a monokróm képről, amelytől mindenki megborzong, ha megsúgom, a vaku villanásakor nem voltál ott. aztán elkezdtelek gondozni; lehántolom a kérgedet, összeillesztem a törött cserepeidet, elhessegetem a dögmadarakat a tetemed közeléből tizenhat éve minden nap. ennyi ideje élek melletted, de nem veled, és nem merek arra gondolni, meddig tér még vissza ez a hóvakság. szőranya

Annyit láttam csak. A talpad alatt megolvadt linóleumot. Te meg észre sem vetted. Ott álltál, majd megindult alattad minden. Nem mertem, pedig megérinthettelek volna. Inkább csak néztem, ahogy a kettőnk közti szintkülönbségtől felszökik benned a tériszony. Biztos emiatt lett hányingered. Rohantál is a mosdóba, de csak a szappantartón megkeményedett fogkrémfoltok vártak és a mindig éber csótánybébik. Velük aludtál el. Aztán másnapra olyanok lettünk, mint egy nehéz sóhajoktól összeszűkült zuhanykabin. Csupán fóbiái egymásnak. Megjelent a Műút 2015050-es számábanElérni a szótlanságot

Ha a hegyhez készülsz, ne válassz kerülőutakat. Felejtkezz el a falvak és városok mesterséges fényövéről, melyben gyakran mosdattad arcod. Az árnyas erdő szellemei miatt kétség vagy rémület ne tenyésszen benned, hisz hogyan is zavarhatnád meg azt, ami összemérhetetlenül nagyobb és tartalmasabb mostani önmagadtól? Vesd le elhanyagolható életed ingatag emlékeit már induláskor, hogy közeli tanúja lehess az erőnek, amely hatalmasabb a szétáradó csillagoktól is, pedig nincs benne harsány, kényszeres önfelszámolás. Kísérő és térkép ne zavarja utad, csak a természet zajai és eleven jelei vezessenek. Üres kézzel indulj, úgyis minden szükséged kielégül, ha nem tartozol tovább semmihez. Ne hidd, hogy a tárgyak istene lehetsz. Fogadd el saját jelentéktelenséged, és képes leszel megszabadulni tőle. Mikor a némaság az úr körülötted, engedd át magad a csendnek, mikor napokra elkerül a nyugalom, mert éjszaka fények villannak fel lehunyt szemhéjad alatt, nappal pedig habzó sötétség kíséri lépteid, végy erőt magadon, és haladj tovább, míg azok az anyagtalan érintések és fojtogató felhők el nem oszlanak. A hegy lábához érve, a tisztás patakjánál aztán fellélegezhetsz. Az ősök barlangjába makulátlanul lépj be, gyújts tüzet, és feltárulnak előtted a régi idők megőrzött rajzai, de ne várj a képektől és ne kényszeríts testedre látomást. Józanon feküdj le, s ha hálával pihensz meg az ásványokon, a múlt és a jövő történeteinek őrzői talán kegyesek lesznek hozzád. Másnap, amikor a felszentelt hegy meredek szikláin lépdelsz felfelé, nehogy visszavonják figyelmed, s a máslétbe rántsanak idő előtt. Merd rábízni felnyíló életed az előre- láthatatlan mozgásra kötelek nélkül is, és ne riasszon a mellettedZarándoklat a sziklához

Tegnap tudtam meg, hogy meghalt. Szerveit szétette a füst. Persze hazudok, hogy tegnap, a szavak nem voltak együtt még akkor. Eltelt egy hét, és a temetés is megvolt már. Bent tisztasági meszelés, kívül a nyár nyúlik tovább. Párolog a méreganyag a pórusokon keresztül, csöpög, izzad a fal. Szakad az eső és nekifeszül az ég, dörög és villámlik, akár azon az éjszakán. Szivárog az ablak, ázik le a tapéta, a halál issza be magát a résen, beszívja a szoba, a ház és minden lélegzetében egy újabb reszkető család. Megjelent a Műút 2015049-es számábanharmadik emelet

A felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak. Nincs távolság, mi áthidalható. A részvétlenség állatai beköltöztek a kertekbe. Sötétedés után merészkednek elő, lehullott diók között neszeznek. Egyre közelebb osonnak a fényes ablakokhoz, és meglesik a gyerekkort. Egy kinőtt kabát, egy ajándékba kapott ágytakaró, egy eladó családi ház. Konténerbe dobáljuk mindazt, ami elhasználódott. Rozsdás vasrudakat, málló léceket, és egy alig felismerhető karácsonyfatorzót. Egy lebénult kutyára gondolok. Úgy pusztult el, hogy sosem tudtuk kellőképp szeretni. Megáll egy teherautó az udvaron. Munkások jönnek, koszos ruhában, sebes tenyérrel. Állunk a teraszon és nézzük őket. Figyeljük, hogyan szállítják el az elrontott évek törmelékeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanFelszámolás

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

A cigányok már kiskorukban megtanulták a lóval való bánásmódot. Ereje és tanulékonysága miatt ez volt a legbecsesebb jószág, a sörény meg a szőr fényessége a tulajdonost is minősítette. Azokat, akik verték vagy túlhajtották a szegénység miatt egyébként is sovány állatot, a cigányok kiközösítették. A lakókocsik sátrainak legjobb alapanyaga volt a lóbőr, de csak az elpusztult, kényszerből leölt hátasok részeit hasznosították. A babonás gonddal tartott jószágok húsát csíkokra vágva megfüstölték, kiszárították. Elbújva vagy sötétben ettek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanBabonagond

Először a fotókat mutattad ebédnél, ahogy érdes nyelvével az ablakot nyalja, később súlytalan lábnyomait követtük a friss hóban. Éjjel jött újra, körmeit fenni az álom kérgén, hogy hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást figyelhesd. Valósága bekúszott minden résbe, minden hézagot kitöltött a födém és az üveggyapot között. És akkor a szemed sarkában, valahol a függöny- karnis fölött, mint egy fenyegetés, megvillant a fehér mellfolt. Reggel autóba ültél, hogy a bevásárlóközpontba menj: te még mindig az ultrahangos riasztóra szavaztál, én régóta a maréknyi kutyaszőrre. Azt már csak a hírekből tudtam meg, hogy amíg aludtunk, beköltözött a motortérbe, és egyenként elrágta a fékvezetékeket. Ott volt a tűlevelekben, a szalagkorlátban, a biztonsági öv feszülésében, a lassú sodródásban a kanyar külső íve felé — gyomorszájadban a süllyedő érzésben, hogy már nem tudsz kiszállni a történetből. Megjelent a Műút 2015052-es számában Nyest

Te nem jöttél olyan messziről, hogy elítélj, hiába hasonlítok arra, aki elől menekülsz. Konfettiként ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket akkor mondtál, nem szavak voltak, szájpadlásig felcipelt kacatok, gondatlanság milligrammról milligrammra. Ahogyan a poharadat fogtad, abból jöttem rá, hogy mindkettőnknek mást jelent eltörni. Még aznap a tarkódat adtad a tenyerembe, hinni akartál bennem, érezni, hogy sebészien vágok. Túl sok váratlant kívántál tőlem. Én máshogy néztem a bőrödre, mintha az enyém lett volna rajtad akkor, az arcunkon ugyanúgy vakartuk el a szögeket. Nem tettem meg. Azt akartam, hogy számomra mindig ott ülj, hogy úgy fázz a sálban, mint a bejárat, amin még záróra előtt kimentem. Hiszen te csak csalódni jöttél, de nem olyan messziről, hogy marasztalni tudjalak. Jó volt már megismerni valakit, akivel képtelenség beszélgetni.Ahogy a poharadat

az első szó a tavasz, a má- sodik szó a nyár, a harma- dik szó az ősz, bűn volna ta- lán a folytatás, ha naplót ír- nak az angyalok, halálában egy másik lehetőség irányába mutat, pócsmegyer, tizenöt de- czember harmincz, szerda, az első szó az az, a második szó az első, a harmadik szó a szó, fekete és fehér hangok között az angyal törött szárnyai, bombákat rejt az idegen, ti- tokzatos titkokat, találkozást * elöljárójától a szerzetes azt az utasítást kapta, hogy másolja le ezt a profán könyvet itt, fűz- zön hozzá kommentáro- kat, vigyázzon nagyon, az eredeti szöveget tegye i- dézőjelbe szüntelen, pócs- megyer, tizenöt deczem- ber harmincz, szerda, ü- gyeljen arra is, hogy a czím után pontot ne te- gyen, elöljárójától más u- tasítást eddig nem kapott * míg gyermek voltam, úgy visel- kedtem, mint gyermek, de el- hagyja a férfi a gyermek szo- kásait, megismerésünk töredé- kes, töredékes a nyelv is, a megismerés eszköze, tükör ál- tal, homályosan látunk, pócs- megyer, tizenöt deczember har- mincz, szerda, hangszer va- gyok, üres hangszer, ha meg- szólalok, a látszat húrjai te- remtenek illékony harmóni- át, törekedjünk a legértéke- sebb adomány elérésére * a test halott, az ég üres, nem mondja senki, légy ü- gyes, talán csak én vagyok jelen, jövőm a múlt, az is- tenem tétova, mint a néma fény, halott leány, halott le- gény, pócsmegyer, tizenöt de- czember harminczegy, csütör- tök, hitetlenségem is tamás, szabály a fel nem támadás, törvényen kívül épül itt a bűntelenség, halmait nem lak- ja majd a félelem, tort ül a csönderedeti szöveg

Apám tanított meg horgászni, persze halat biz’ sose fogtunk, ideje nem volt rá, hogy igazi horgot vegyen, mert akkor nem tudott volna kivinni a közeli kavicstóhoz, ezért aztán meghajlított nekünk egy gombostűt, még anyámtól kunyerálta, aki egy zöld ingujjból vette elő, ami nem is tetszett apámnak, de nem adott hangot ennek, olyan volt, mint a visszapottyant, tátogó, vörösszárnyú keszeg, amit mi persze aranyhalnak néztünk, s már nem is sajnáltuk, hogy nem teljesítheti legfőbb kívánságunkat, ami bizony egy új, rozsdamentes horog lett volna. Sárfoltok

Láttam megrészegedett nimfákat kivetkőzni földöntúli szépségükből, gyönyörű romlás fátyla borította üveges azúr tekintetüket. Fejbőrükről millió napsugár zuhant alá sűrűn a vak mélybe kebleik közé, mind piros színűre festve, mint egy tétova vágy. Fehér bőrükre szeplőt csókoltak egymásnak, és izzott az is, igen hevesen, vörös volt az az éj, emlékszem tisztán a homályra. Csupasz hátak, mint megannyi tárt ajtó lengtek körbe körülöttem forogva, de a sovány testek bordái közé zárva csak az üresség lézengett.Corvin

Az ihlet spirituális, olykor mégis: akár egy kanális. Átszabja az ember, felismerés után máris. Az intuíció csillag az égen. Most parázslik a cigarettavégen. Az inspiráció a motívumot kinyírja épp. Az inger emlékműve kész. Le lehet szívni róla a vizet és a zsírt. Majd kijön a papírhalmaz alól a hír. Párizsban szétlőtték a termet. Kétszáz halott. Sok szép gyermek. Az idő szaván fogja a nyelvet. A pillanat a tervet. A baj lerázta az elvet. Elegem van, herceg! Az idő szaván fogja a nyelvet

ablakra tapasztott tenyér nyomában érezhető a város tömegvonzása a hőegyensúly beálltával az üveg nem változik csak én leszek hidegebb törékenyebb a látvány levegővételek ütemére homályosul a tenyér vonalai mentén repedések keletkeznek a szilánkok megtörik a fényt látom magam elvérezni a teraszon  pillanatnyi jövőkép

Antonius elhagyja Antoniust. Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van mégKi az?

A hold a láthatatlan vak óriás feje, akinek csak a csupasz teste láthatatlan, a feje nem, az bizony világít egészen, egész a világ végéig, ahogy elnézem, reggelre lefejezi privát büszkeségem, majd jól kivehető egy krumplisveremből, ahová a rossz gyerekeket zárják, akik fejetlenül viselkedve le- harapták a kifogott keszeg fejét, vagy megették kistestvérük elől a kiporciózott ponty ráeső részét. Látszatra

Egy hímoroszlán, követem a hiénákat. Állkapcsom egyre lassabban jár. Óvatosan körbezárnak. Megjelent a Műút 2014048-as számában Préda

Bár a felszin alatt homály van, és a tárgylátás nehezebb, szonárja révén képes fogni a titkos ultrahangot, mely fajtársairól verődik vissza. Hullámot generál a homlokából, melyet százszor is adni képes másod- percenként, mig a válaszok sajátos lüktetése szerint barátra nem lel. Így koslattam a fesztiválra össze- gyűltek közt. Heteró közegben. Ésszel feltört kódok ezek, tudom, de villám- gyors már minden. Akár az óceánban. Arcjáték, feromonjelek, mosolygás — felsejlik, mikor iskolásfiúként kényszerből elemezni kezdtem. Érzék- szerv sosem alakult ki egy csapásra.Delfin

— Mi az, galamb ott fent, a tetőn? — kérdi a férfi hunyorogva a feleségétől és a váróterem ablakán át a szemközti házra mutat. — Nem, csak egy kis csúcsocska az a háztetőn — feleli az asszony. De a férfi kitart, hunyorog: — Nem egy fehér galamb? Most már a felesége is hunyorog: — Nem, nem — ismétli. — Csak mert úgy tűnt, mintha egy fehér galamb volna — sóhajt a férfi. Mutatja, hová, hogyan képzelte a galambot. Az asszony hallgat, pedig most már ő is majdnem galambnak látja azt, amit a férje mutat, mintsem csak egy kis fémcsúcsocskának a szemközti ház tetején. Az onkológián átvilágításra várva. Onkológia

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.  Csak a vakok

Tudatlanok vagyunk, hogy egy nyelv Tartományát félig is birtokoljuk, Lehetetlen, hogy a szavak megmutassák, A világ és a költészet lényegét. Mondhatjuk például: „Sár, mocsár, föld, Por, talaj, piszok Mocsok, trágárság, Aljasság, hitványság.” A mocskos föld sír és anyaméh, Szent szar, Ahol a hullákból virág terem. A halál rothadása ad nekünk életet. A ravasz bolygó „Földje” furcsán hív, Ha az éjszakában tengerre szállunk És az anyag kering És minden visszatér. Az átokföldje, az ígéret földje, Senkiföldje. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számábanSenkiföldje

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

Kijön az erdőből valami, ami odabenn van, a vadak is elkerülik, felborzolt szőrrel futnak előle. Mi küldtük be réges-régen, „menj, látni se bírlak!” — mondtuk neki és bekullogott a fák közé. Pedig akkor még nagyok voltunk és erősek. Most bizonytalan a járásunk és egy-egy szónak is mellényúlunk, megfeledkezünk az erdőről. De szinte minden hajnal előtt végigszáguld dübörögve a vér vonatja homlokunkig, szemünk felpattan, és a sötétbe mered, az éjszaka legtávolabbi pontjára. És csak nézünk, nézünk. Az a valami közben megnőtt, megerősödött, még jobban elszomorodott azóta, de ugyanolyan röstelkedve, ahogy akkor lehajtott fejjel, egyszer csak kijön és felfal minket. Ettől félünk, de nem így lesz, nem tesz semmit, csak elénk áll, ő nem mozdul, mi nem nézünk, olyan bátrak leszünk végül, nem rebben a szemünk többet.Saját halál

I A leghosszabb kapcsolatom, magyarázom majd húsz év múlva, huszonkét éve kezdődött és most is tart. De nem úgy, csak mint a jel, egymás homlokán. A leghosszabb kapcsolatom, így húsz év múlva, nem volt soha. Csak mint a vér a hálózsákon, hogy neve van, egy betű. A leghosszabb kapcsolatom húsz év múlva lesz csak felismerhető, amikor már hosszú története lesz, szaga, éneke, kávésbögréje, helye a polcon, szaktudása, tervrajzok egy szürke házra, „hogy lehetséges legyen, ami mindig lehetséges volt, a lehetetlen”. A leghosszabb futam húsz év múlva lesz, az életemért, húsz év múlva, a méretekért, amire két város képes, ennyi év távlatából, így nőni és összemosódni, mert világos lesz: ez a két város mindig egy volt, ahogy valamiképpen a többi is, ahogy mondanám: „mindörökké”. A leghosszabb húsz év múlva végigmegyek a Napoca utcán, végig a Sárbogárdi úton, végig a vonat, ahol a töltésen déltől estig téptünk, ahol a parkban a padon. Ez a vonat nem visz utasokat, azaz csak utasokat visz, csak József Attilákat, csak Öcsiket, csak az ágyam, ahova fekszel. És egy ideje nem tudod kialudni magad. A leghosszabb kapcsolatom egy szó lesz húsz év múlva, és. Nő és férfi, ülnek fenn a várban. És ülnek Kolozsváron, egy padon a Matyitéren. És magányos vagyok. És magányos vagy. És ez a közös magány kávét főz reggel, takarít az unalomig. És ősz. Húsz év múlva tavasz, vér a testünkben, hálózsák. „És a bal kezem nem tudja, mit csinál a jobb”, ahogy a vér megfordul az agyamban, a szívemben, a faszomban, a talpamban, nincs több csomagom, csak Vér

1 Amikor Örkitől megkérdeztük, mit jelent szerinte, hogy „Szezám, tárulj!”, mintha magától értetődő volna, vágta rá: „Az egy garázsige.” 2 — Számozhatnánk, dátumozhatnánk… talán a legegyszerűbb, ha számozzuk. — Jó, de milyen számrendszerben? Bináris, oktális? — A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne. Mint az ETA Nulladalában: „Néha nulla vagyok, / Néha meg egy, Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”, vagy ahogy Papp Dénes énekli a Kisavasban: „egy-nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy, nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy” (az száznegyvenhét, illetve tizennyolcezer- nyolcszázharmincöt decimálisban). — Akkor legyen hexadecimális! 3 — Jók ezek az x-es szavak: flox, lux, szex… — Mindegyik kicsit olyan, mint a xanax. — Lesz itt szex, ha jön a Leponex. — Nakonxipánban egy jó nagy axolotl lesz. 4 Több a baba, mint a fa. (FA = 250, BABA = 47 802.) Ha minden babát kikötünk egy fához, mint szokásban volt krumpliföldek szélén, negyvenhétezer-ötszázötvenkettő (B9C0) még mindig elkóricálhat. 5 — Szövetséget nem csak az ördöggel lehet kötni, sőt éppen vele lehet talán a legkevésbé. — Nem inkább nélküle lehet a legnehezebben? Nem is kell, hogy a falra fessem: jön hívatlanul, be se mutatkozik, ott csücsül lábát keresztbe vetve — ki, ha ő nem. Kicsit hagyja, hogy erőlködj, próbálj kibontakozni, nem sok híja… — Szoktam, különösképp lombhulláskor, így elüldögélni. 6 Amikor legelőször teát ittam, még nem tudtam, milyen az íze, a teaízre várva eljátszottam ötször, hogy még egy kis cukrot, még egy kis citromot. A Balatonon voltunk a nyaralóban, még egy kis cukrot, akkor anyukám meg apukám talán még együtt volt, még egy kis citromot, ők is ott ültek az asztalnál, mégHexa

eloszla- tok minden kétséget feloszla- tok minden halottat tök mindegy szellő visz féreg esz amikor itt ennek vége lesz ne legyen bennetek félelem ne legyen bennetek kegyelet örök á- lom nincsen gyerekek isten sincs itt lenn is- tentelen sötét van legyetek éberek (mondóka)

Édesanyám hajdani vágya, amit egyszer nekem kivallott: a csipkevasaló közeledtén jeles napoknak de sokszor fölmerül. Majd akkor, ha lesz pénzem, ha több pénzem lesz, határidők nem nyomorgatnak éppen, jut az energiámból, a figyelmemből, ha lesz hozzá lelkierőm — az a fehér sportkocsi csak nem érkezik meg házad elé, az a kis vasaló csak nem simít a te deszkádon, az a te karót nyelt fiad megint csak virágot visz, miközben tudod, hogy azt se ő maga vette, és az a dicsőség messzibbnek látszik, mint valaha is. Nem, nem, nem, csak ez ne legyen. Fekete csipkén fut a kicsi szerszám, forró az arc miként a vaslap, ami reáhull, ott sistereg el, és bolondgomba nő egy torony alján. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában ____________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.A csipkevasaló

I. A Nap jönne föl, de visszanyelem. Az árnyékok maradjanak a helyükön, és mindig legyen, ami melegen tart. Így nehéz bármit is rejtegetni: átvilágít az olvadó, viaszos bőrön, az erek csatornáiban hullámot kelt a belém zuhanó Ikarosz. Látod, végül mégis labirintusban hal meg. II. Ezeket a falakat mindig magammal viszem. A kövek itt önmagukért állnak, az utak nem vezetnek sehova. Úgy rakódtak le, mint erekben a koleszterin. Elmeszesedik bennem a félelem. Már csak megszokásból álmodok tollakkal, görög mesékből tanulom az elvágyódást. Szárnyaim túl lágyak, lassan átveszem a jól ismert folyosók formáit. Megjelent a Műút 2017061-es számában Viasz

Landolás után érintkező síkok és városi vetemények hálózatába érkezik. Belakja a földi alakzatokat, behatol a kontinentális felületek láthatatlan vonalaiba. Megérkezés után rögtön megtalálja a megnevezés kényszere: földterületeket és útvonalakat sajátít ki, sokakat tesz földönfutóvá. Mindig ugyanabban a ruhában marad, mintha az éghajlatok nem változnának a térrel. Hittérítőként mutatkozik be, aki Bach fúgáinak és az afrikai varangyok kórusának összehangolásán munkálkodik. Éljen Marinetti és a repülő, kiáltja egy túlsúlyos pillanatában. Jelenléte ekkor már csak virtuális, egy esemény előtti tabletta, amit a földrészek elmozdulása késleltet. Az utazáshoz feltalálja az ártatlanságot, centrumnak hazáját rakja közepére, Lakni valahol csak történelem előtti időzés, az atlasz fedele kemény, mint Darth Vader szuszogó hangja a maszk mögül. Megjelent a Műút 2015053-as számábanDarth Vader, set me free

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipős dobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?Szét

az ember picinyke játékos rezgő falevél négy erőtlen vézna kocsány kezei lábai velük kapaszkodik kétségbeesetten mindenbe amit csak elér amije van még annyit sem ér röpkeség egy szárnycsapás villanásnyi birtoklás elfújja aprócska szellő elhullott veréb lesz a dicső főnixmadárból a játszótér homokozójában bottal piszkálják szemeteslapátra senkinek sincs senkije ki emlegetné a régi szárnyalást célba köpnek merev testére szotyolával harmadosztályú csibészek sehol sincsenek a jóságos óriások széplelkű törpék akikben valaha hitt Megjelent a Műút 2015052-es számábanfőnixveréb

Ha nem leszek te látsz szememmel nem a holttal az elevennel ne hidd hogy többé nem ragyog mert akkor bármily hihetetlen tudod majd hogy még itt vagyok mert énünk egymáséba olvadt ez az amit neked hagyok csak az elevent nem a holtat nem voltam neked soha más s ha veled így még itt honolhat nem is kell más feltámadás 2016. március 26–27. Szememmel látsz

Így augusztus, hogy ősz se. A kék a koppanó május, s a téli nád tatár magánya között. E nyári hosszon delel, de már nem a déli éj, el-elhajlik a fürdő gesztenyén, egyenként tükröz meg minden levelet. Hol a tömött, zöld birodalom. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÍgy augusztus

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

álmomban huszonéves voltam újra és dekoratőrként kirakatot rendeztem, ügyeltem a selyem esésére, lágy íveket, hullámokat és redőket alakítottam ki a rendelkezésemre álló térben, számban néhány vas gombostű, az acél nem jó, mert nem hajlítható, kezemben apró kalapács, bal csuklómon sündisznószerű tűpárna, habár most elég hiányos, fel kell töltenem, leülök a kirakatban és félszemmel az utcán sétáló csajokat nézem, egy fiatal kirakatrendező mindig népszerű a nőknél, most is mosolyognak, integetnek, s miközben szurkálom a tűpárnába a vas gombostűket, eszembe jutsz váratlanul, s mint vudubabába, úgy döfködöm a tűket rád gondolva, sorvadj el, dögölj meg, te drága, takarodj ki az életemből, s felébredvén jut eszembe, hogy mindez lehetetlen, hisz még csak meg sem születtél. álomzúzás most

Miért az egyik élete és miért a másé, mi része a beszédé és mi a hallgatásé, mi az ott bent, mi kint már mindig hívja, mi az, mi ő, övé, s azt mégsem bírja? Megjelent a Műút 2017059-es számában Sigmund Freud rejtvénye

I. földszín sávok a köröm alatt ebédre megettem a szomszéd vakondtúrást kinyaltam a távozások bakancsredőit is a nyomokból épp indultam loholtam nappal nyugatra ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények most már — mondják — csomós kemény moníliás életfák öle estére oda a határig érni abból a fájdalmat kiharapni II. tömeg állt körém kétkedve gúnyosan figyelték a vacsorám féltek hogy sikerül az emésztés hogy példát mutatok és majd illendő lesz követni mellém térdelt egy kövér úr bizonytalanul utánzott fehér fogai menetet vágtak merőlegesen szelték a határt a töltést majd vörös hangyák szorultak közé néhanapján a szikesebb talajok összehúzták a szám de jöttek még és siklottak az ajkak a határőrök feszülten álltak a cakkosan körberágott hiányban aztán megették különböző nyelvekről újrafordított fájdalmukat ők is III. péntek estére vége volt szétnéztem és nem maradt semmi úgy tűnt felfaltuk macondótrebeca testvérei

és arra eszméltem hogy a gyorshívóba tettél aztán néha már köszönni is elfelejtettünk egymásnak mert sosem kellett búcsúzni vagy megérkezni igazán és most úgy vagy bennem mint jövő a tenyérben és holnap ha felébredünk talán már nem lesz te meg én elfogynak a különérdekek egy csípő leszünk rajta egy ölelés egy fárasztó nap utáni forró zuhany leszünk elnyújtott szóköz egy Pilinszky-kötetben szóköz

„Most nem ígérek semmit” mondtad s most tart ez a semmi-ígéret kietlen így de te betartod pontosan ezt a semmiséget megértem végül ezt az arcod s büszke leszek rá hogy megértem az az idő már elviharzott amikor azt hihettem értem és hogy valami értem is lett értelmetlen s annak is értett ízlett nem ízlett íze is lett kissé ízetlen ízkísértet illata is elillant illat „édeskésebb” mint az a régi tőled tudom ezt is te mondtad s ez is olyan értelmiségi kies kietlen lett a lét itt ez nekem a lét a te téted valami volt talán ígéret amit most négy szó semmivé tett 2015. július 29.Nem ígér semmit

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

láttam élni a városotok lakóit láttam a koldusaitokat elhagyni reggel a házaikat eggyel több lábbal és eggyel jobban fésülten, mint máskor háborúba indultak — sorkatonaságba — ebédidőre nyomorult lett belőlük láttam őket délután is: pszichiáterhez járnak kideríteni, valóban tébolyultak-e vagy csak ti látjátok őket annak a tejútrendszer alól költöztek ide birtokba venni a kongó betontömböt, amiről hallottak aztán láttam őket csalódni, mert itt éjszaka sötét van lámpafénynél aludtak és várták hogy felnőjetek hátha megmásszátok a várost és éket vertek a tetejébe de ti most nyugatról beszéltek, még magasabb házakról ők meg várják a reggelt, és remélik, hogy ha vidékről a városba, onnan minél nyugatabbra akkor nyugaton biztos az égbe vágynak pedig úgysem kapni levegőtvárosotok

Éjfél után ne válogass! Aki bújt, aki nem – torkomban a szívem. A koloncot levakartuk. El ne váljunk! Merre tartunk? Álljunk meg smárolni zsemleszagban! Hajadban őrjítő gerleszar van. Észrevennem nem volna ildomos, ám varázsütésre itt a villamos. A szó itt már nem segít, adok egy zsepit. Sajnos műsoros. Egy raklapon több mázsa morzsa. Ne szálljunk mégse villamosra. Talán túllendült a hangulat-hinta – nesze, Kalinka! Hidd el, én még a galambszart is szívesen kipuszilgatnám a hajadból. Csak előbb kísérőnek szerzek meleg cipót. Indulhatunk is, ha hozzám. Nem azért, mintha sajnálnám, vagy ilyesmi, de előbb kurvára lehúztak – fiatal koromban ilyenért nem kért pénzt a pék. Bár már ott tartanánk, hogy pajkosan áttolod a számba az amilázban ázó trutymót! Kimondom itt, a munkások előtt! Két kéznek kicsi a zseb – nem lenne sokkal lezserebb venni húsz deka tokaszalonnát, és hívni egy taxit?   Konkrétumok, főtt krumplival A banyatankot mifelénk úgy is nevezik, hogy burgonyataxi. Öltözz őszi ködökbe, költözz az Őzike közbe! Nem lehet mindent a nyelvre kenni. Dombság is nevel zsenit. Zseniális a nép. Nem is akar semmit. A bujkálás nem jó irány. Előbb lakás. Egyfajta kotlós-igyekezet lengi be a szöveget, oly nagy Peerben a költési szándék. Csak még egy sort, aztán lefekszem, ahogy írva áll. Hanna az Anna-bálon. Áldozatot szedett a bányató. Újságpapírba csomagolt hónapos retek. Vádbeszédnek hangzik, ahogy a néni rábeszél. Vásárlásom törlesztés. Háztáji vagy húsgyári? Inkább dolgozzon fel az, aki felnevelt! – humánusabb tévedésben élni. De el ne tévedj, én is csak késlekedem a szaporodással, mert ott kezdődik az elpusztulás – mondta Dodónak a Tojás.  Versek

TD in-spirit A kibeszélt én nem fedi le a valóságos személy jellemét. Elhangzott ítéleteink nem mondanak el sokat rólunk. Ki tudja meglesni azt a pillanatot, amikor a megélt én és az artikulált ego birkózik egymással az elme kulisszái mögött. Ez volna a valamirevaló morális élmény lehetőség-feltétele.[1] Önmagunk megfogalmazójaként nagyon pontatlan prédikátorok vagyunk. De ez nem a mi hibánk. Nem is a nyelvé. A különböző irányokba mutató beszéd értelem-kezdeményeket csomagol ki gondolkodás közben. S ezeket váltogatjuk, amikor magyarázzuk a bizonyítványunkat. Lehetséges karaktereink szakadatlanul alakulnak. A végérvényes foglalatot kizárólag az Örökkévaló látja. Csak átlépünk ezen a tudáson, mintha benyitnánk a ködbe. Lépéstudat, lépés-hús, hallod az összest. Most szűnt meg benned, ami leszűkítette a látásod. _______________________ [1] Hévízi Ottó és Sipos Balázs is beszél(nek) erről: Mi szavatol az etikáért?, Élet és Irodalom, 2016. április 15.,  20.A beszéd, a nyelv s a bútorok

A varsói Harenda Hotel közelében Kopernikusz halott, esővel és galambfossal kilúgozott kőszemét néztem. Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt, teljesen másmilyennek hatott, semmit sem láttam rajta abból a kozmikus magányból és földi porból, melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam. Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve, a járókelők pedig úgy haladtak el mellette, mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták a közelségét. Nikolát, lengyelül Mikołaj  Kopernikuszt, Lengyelország északi részén temették el, a fromborki katedrálisban. 2005-ig a sírhely pontos helye ismeretlen volt. 2010. május 23-án újratemették ugyanabban a katedrálisban, a megérdemelt szertartással. A varsói szobron szépnek, fiatalnak hat: bal kezében körző, jobban pedig planetárium. Éjjel valaki odasunnyog, és az emberi szemmozgásnál gyorsabban rövid időre kölcsönveszi a körzőt és a planetáriumot a bal és a jobb kézből. Hogy itt és most és mindenütt mi is reggelente lássuk a napot. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled.  Orcsik Roland fordítása Megjelent a Műút 2015054-es számábanBaranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

semmi gond mondtam bár éreztem számban a keserű ízt amit nem tudtam mihez hasonlítani sem a testemen átfutó hagyd-abba érzést a régi időkből mikor még nem volt trendi a depresszió nincs jelentősége mondtam mert tényleg semmi nem változott minek is beszéltünk volna hosszan mikor egyikünk sem tudta a frankót benne minden más színű volt mint bennem ami kizárta a harmóniát nem kell magyarázni rám tapad a délelőtt mint a szantálfa-illat érezni fogom mikor már messze leszek emlékszem majd mint a denaturált-szeszláng árnyjátékára nehéz fekete drapérián lényegében ez minden nem kell nagy ügyet csinálni belőle groteszk lenne mint hugo boss öltöny egy gyárudvaron minek magyarázni a gyászt úgy sincs jó válaszom Megjelent a Műút 2016058-as számábanFölösleges egy délelőtt ízét magyarázni

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

egy épp odaérőnek Van olyan akinek ennyi év alatt kimoshatatlanra fakul az arca a tükröket elkerüli emberi szembe nem néz néha próbaképpen egy-egy állatéba lélekről régesrég nem hallott mert csak azt hallja hogy az óra egyre ketyeg Más ennyi év alatt mindent eldobált nem veszi észre hogy már ő maga sincsen meg eltévedt a harmincas a negyvenes éveiben és ami még nagyobb gáz hogy senki sem keresi Van aki azalatt annyi mindent összeszedett és még mindig szedi de már eleve nem volt sehol nem is kell számolni az évet hogy mikortól nyilván ő is életében mást számolgatott és közben meg élete nem is volt és ő észre se vette se más mindenki csak az annyi mindent látta végig És van aki minderre esélyt sem kapott és nem is tudott róla hogy neki is lehetne ahogy mondják se ereje se tehetsége nem volt úgy lett életében félholt hogy még olyan se akadt aki emberszámba se vegye De beszéljünk inkább arról a néhányról aki fél életét leélve nem romlott meg és nem lett a keserűségtől sem bűzlő alak és a tükrök ma is a barátai belenéz mindennap a gyerekei a szülei a felesége szemébe és van is amit mondjon nekik amit megjegyezhetnek hogy éljenek vele és belőle és amit mindig keressenek majd sorra mindenkiben Nincsenek kopások és feledések csak barátok valamennyire akkor is egymás életében hogyha menthetetlenül a messzeségben múltak ki közülük az évek Tudni valamit jól tudni örökké visszarévedni rá mint aBallada a felezőidőhöz érkezőkről

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

Rakéta indul a bolygóról el, hosszú órákon keresztül csak számoltak, mértek, minden panel, mint ajkak vonala, összeillik. Űrt csak a hasfalakként találkozó ablaküvegek hagynak. Ezen tör be végül szükségszerűen valami közönyös, bamba türelem, ami először csak kóvályog derűsen, és pillantásaival a hézagokat feszíteni kezdi, a felszállás pedig meghiúsul, és a félig-semmi, félig-levegőbe repülnek szét a darabok. Kívülről te mást látsz. Azt hiszed, csak tűzijáték, giccs. És a pillantásod elveszed tőle. Tűzijáték, giccs

nem vagyok elég idős ahhoz, hogy a kék frakkot kivegyem a szekrényből, anyuka, hallja már, leteszi az asztalra, csak tárgyak vannak körülöttünk, de mint az emberek ezek is buzognak kifelé a szobának sejtfalain, a sámlit tegnap rángattam be az előszobába, de ma már a fogasok után, szaladok, fél négykor a padlóra rogyok, a világmindensége a háznak fehér lepedőbe ficamítva, anyuka, hogy festünk-e mi? egerek patkányai vagyunk mi, nem is értünk, nem is hallunk, velőnk saját fülünkön ki, látod, minket az élet is képtelennek szán, majd úgy igazán beleharapok egy már hatéves süteménybe, úgy, hogy gerendaként roppan, tudom, hogy anyuka meg apuka sütötte együtt, mert kibaszott fém íze van, olvad már, anyuka kinéz, olvadnak már a fehér takarók, szívszaggató ricsajjal, de mi lesz most énvelem? semmi, anyuka. tessék ide lefeküdni, így ni, ne tessék remegni a zokogástól, tessék szépen bent tartani. ráterítek egy hipózott ponyvát, elnyomja a szagát a bordázatnak és a felpárolgó sós lének. a bejárati ajtó nyitva marad, anyuka, visszatartott lélegzet, a híradóban: egy elhajított cigarettacsikk miatt minden bizonnyal, már többé nem aggódom a hideg éjszakák miatt, mert anyuka kiengedte az utolsó füstoszlopot a cserepezett, öblítő illatú száján, és beszakadt a tetőzet, rá a csigolyákra üszkösen kevés maradt. majdnem annyi, mint a tenyeremAnyám nevét nem

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

Gerda Taro Gerdáról, kit megölt egy tank ahogy elindulsz a turistaútvonalon az égbe látod a különböző méretű mérlegnyelveket a befagyott tengeren jégtörőhajóval átmész az emlékművön túlexponálod a légüres teret a panírban mínuszban szárított megmerevedett alsóneműk porozitását keresed csökken a hangteljesítményszint megáll a vétekszámláló hőérzeted kétméteres védőtávolságon kívül bizonytalan mint libellában a buborék helyzete lázadsz az éjszakai krémet nappal kened fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítod függönyöket csíptetsz fel folyamatosan már nem bírsz lefele nézni a célállomásnál szerveid különválnak egyenként indulnak felfelé fotómasinád eggyé válik a tereptárgyakkal lassan megtalálod a zöngevonaladat felszabadultan énekled az érted mondott permanens Requiemet egy tank vitte el a cirkadián ritmusunkat azóta az éjszakai krémet nappal kenem fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítom három pontban definiállak: 1. minden nap rakétát lőttél a bázisomra aztán az utolsó pillanatban meggondoltad magad 2. vizes hajjal németül vallottál szerelmet 3. jelentőségteljes lélegzetvételeink száma megegyezik még ma is megakadnak hajszálaid a kilincsen   Elasztán I. eljött a jelentőségteljes pillantások napja el fog fogyni a rúzsom nem hagyhatom a hajamat felügyelet nélkül derékszögben áll a fültisztító pálcika nem jöttél vissza kísérteni rózsaszín vízben állok tűvel tisztítom a zuhanyrózsát if you catch a tiger by the tail don't fail LOMO fényképezőgéppel kapom le a csőeffektus miatt nem látszik a farka II. tőlem húsz centire materializálódtál megfogtad a zuhanyrózsát a függöny alja nem volt felvarrva tavaly még nem gyulladtak ki bennem az utcai lámpák most eper és kapor illatától öt százalék elasztán leszel a textilben tízszer nagyobbra nyújtalak szétszakadsz  Versek

Ez a merevség a lábban a rovar mozdulatlansága egy befőttesüveg szájánál. Egy hang a háttérből: kussolj, ha mondom. Egy légy nem ül le, összedörzsöli a kezeit, mert gecihideg van a varsói napsütésben. Mintha valami meglepetésre várnánk, röpülünk az utcákon, melyek fölött félig egyforma vagy enyhén árnyalt téglatestek állnak. Egy légy nem ül le, de ha tud, zabál. A zsírszegény diéta és a hígító segít, hogy ne hízzunk el. Minden szavunkat tolmács fordítja, mert egy légy csak zümmög és nem ül le. Beszéd közben is áll vagy járkál, mert fáj az aranyere. Egy légy nem ül le, nem tagadja a depressziót, ami nem beleng, mint a szarszag, inkább csak leszorítja a fejed. Itt a kávéd. Kösz, nem kell, és nem akarom megismerni a várost. Varsóban nem felejted. Így csak egy német harap az almába, így csak egy orosz kanalazza a kaviárt. Micsoda ordas hazugság összemosni a sötétszürkét a feketével. Dögöljön meg, aki elhiszi vagy inkább ne, csak én. Egy légy nem ül le, és nem szolidaritásból olvas. Alacsonyan repül a piszkosszürke Visztula fölött. Félútnál kétségbeesetten visszafordul, mert nem bírja a távot. Ne mondja senki, hogy az utca kövezetén egy bolond is tud úszni, mert én a víz gondolatától is rettegek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEgy légy nem ül le.

fénycsóvák, egymásba ölelkező autók sora. ez is addig tiszta, amíg nem beszél, csak a cigifüst, a vágóhíd melege. apára várok, mocskos éjszakák jönnek, anyára várok, lépcsőházban vacogok, a levegőben arzén, túlélem, még azért is. tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej a harmadik ablakban. végighányt éjszakák vagyok, falak közé besimult szerelmespárok, idegből kötött pulóverek szeptemberi estekre. párologhatnál, mint a hegyek közé fojtott köd. eső van. halk mozdulat, széknyikorgás, félszek belédköltözése, iszony kiszipolyozása, ánizs és menta, halászok szamosba dobott fehér keszkenője, fennakadt furdalás. lenyeltem. a szobámban nincsenek évszakok, csak madarak. azóta változtak a dolgok. neked szabadság kell, én nem tiltok, magam ajánlom. széttárt édent, macskaszerelmeket, fészekdorombolást, kávét. magadnál tartasz, nem engedsz a kettőnkből. jó. nekem marad a fúzió, dobhangodra tánclejtés, belédképzelve a jóindulatot, törődést, giccseket. álmomban zuhantunk, kaptam tőled egy cetlit, én is szeretlek, kicsilány, ha túléljük, ígérem, nem hagylak többé egyedül reggelre. sokat kellett dicsérjük istent, ettem az ostyát. a halálról semmit sem tudni, csak az áldozatot. megmaradok aggódó kéjtulajdonosnak, feszülő mellbimbóim között teaillat párolog, torkomban kereszt, úgyis lecserélődünk, a sor végtelen. megszökött akarat, bent ragadtam magamban, megöl, hogy nincs bennem szemérem, hát öljön, hogy így születtem. szógettó. meggyötörni az egyistent, mindenek végén ne feledjen, mindenek végén álljunk ketten, tocsogva a leheletben. kerülöm a felszínt. beleszédülsz pálinkád, cigid, kurvaságod látványába. a régi szagoddal az ablakkal szemben állni, most jó. érzem a bőrömben, beleremegek a télbe, nézi, ahogySoulbitch

Teletölteni a vödröt vízzel. Azt a vödröt. Azzal a vízzel. Tiszta forrás értelmező cseppjeivel mosni az arcot, mosakodni meg; először félmeztelenre vetkőzni, és úgy. Félénk háborús sebeket simogatni vele. Majd a fészer mögött építeni új jövőt, legalább belegondolni, mitől távolodik az ember. Ha ember. Csont és bőr, hús és vér, léleknek nevezett üres levegő. A dohányfüstben több empátia a természet iránt. Mert a legtöbb nem érti. Mitől a szív, mitől az egész. Melyik felhőben, melyik megmentő, melyik mindegy. Hogyan feketedik a meggyfa koronája, ha nem veszi körül gondolat. Bármelyik fa koronája, hogyan feketedik akkor. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/kert/vödör

Versek

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

Az űrkapszulában töltött keringés közben keletkezett ritkulás térfogata a zsúfoltsággal sem csökken, csak közénk helyeződik, s ahogy a csontok sűrű- södésével a súlytalanságról is lemondok a bolygó görbületét, sem érezni, sem látni nem lehet már.Csontok

 Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.  A füzetben alvó nyelv

Tündi már több mint tíz éve bent a bársonyos szanatóriumban. Elvileg él, öt éve beszéltünk telefonon véletlenül. Vagy csak álmodtam, nem tudom. Ahogy őt sem megmenteni. Azért lelkiismeret-vonalzóm kurva pontosan tud szerkeszteni. Sírós kilencven, dühös száznyolcvan fokok szikráznak a délelőttben, délutánban, estékben soha. Mit csinálna Amelie? — most adták nemrég valamelyik mérgező adón. Elmenne megkeresni, esetleg rárajzolná a filmbéli képre, ne legyen egyedül? Középre, boldognak netán? Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Segíts, segíts, hol lehet az a lélekbeteg intézet, gyanítom, valahol Ózd és a valóság felett, térkép nem is mutatja. Oda nyithatnál ajtót, Amelie. Kaput, szűk rést, mit tudom én. Ha pár fontos érzéssel átférek, az már elég. Viszek még meséket, szarvasos garbót, ezer- színű szemceruzát, hajfestéket (biztos lenőtt már az a régi tajték vörös), és Cappáról az igazat, a temetésről meg egy kavicsdarabot. Valódi gyógyító hangokat. Biztos nem mondtak neki semmit, vagy nem úgy. Betegnek lehet hazudni, sőt kéjesen kötelező. Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Lehet, hogy néha kimenőt is kap. (Micsoda egy geci mondat ez.) Bőröndnyi nonszensszel van-e hova mennie? A család maradéka, azt hiszem, két öcs: a gengszter, plusz egy hasonlóan erkölcs- vékony másik. Elviszik, leültetik. Érzelmek helyett szentimentális púder, ideges oda- figyelés, mikor indul az erkély felé. Szárnyakat baseball- ütőből melyik Isten ragaszt, Amelie? Melyik fogja meg a testét és tartja lebegve a beton fölött uszkve húsz centivel? Tündi országa abban a húsz centiben van, az tuti. Abban az érdes harmóniában. Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Tündi országa

Jövőből érkezett miskolci lány. Oroszfejű, szöghaja kontyban. Szemében viszi a kéket, sok lopott tengeri mélyet. Az álmok menyecskék, súgja, valaki elveszi őket. Játékok voltunk, büntetésből varázsoltak embernek. Játékszív: ne edd meg. Felismertelek: hogy felejthetném el Misa medvét, pedig milliárd felejtés lehetséges. Felvadít a főztje, mit két babakarral kavar, kijövök érte takarók, papírok alól, ha majd nem ismétli meg magát az az ócska tavaly, a ketrec, ahonnan kikulcsolták a színeket. Húzok egy gyufányi nótát: „Nem ihatok, mert csók születik a számban, nem élhetek hamisságban”. Jössz te és a légióid? Piros már a pozsgád? Bolondom vagy már? Soha nem lesz bánat? Átölelem a kabátod, kutatok zsebek barlangjában. 1500 van nálad. Ezer a valóság, 500 a csengő álom. Letépem rólad, eltöröm a pulcsid, úgy megölellek. Össze-vissza érzek: nulladik típusú érintések. Kenyértörések. Most megmotozom a jövőm. Lehetséges. Megjelent a Műút 2014044-es számábanEzer a valóság

lebeg a kép az emlékezet kis piros kádjában, csipesszel segítek neki úszni. vitorla vagyok, bizonyos értelemben. lassan tűnik elő, szürke tónusban, anya haragja. Nem. inkább mosolya, ha volt. a kép ugyan néma, de mégis az ezüst-bromid szemcsékben zárványként ott a négy gyerek ricsaja. Nem. inkább háromé, én talán ott sem voltam. azt mondják, bátyám húzta a nyakamra a kis wc-ülőkét. ám a szar hogyan kenődött az arcomra, senki nem emlékszik már. nem mondják, de úgy sejtik, attól a szartól lettem ilyen rohadt mázlista. a kis felkent, szinte hallom. megmozgatom a papírt a folyadékban. négy gyerek állja körül a lakótelepi hintát. palintáznak a tengerimalacok. másnapra mindkettő halott, nem értjük. hintázunk, nevetünk, de titokban mind arra gondolunk: hátha mi megérjük a holnapot. most apát látom, kocsmából jövet. Nem. inkább nem is. kiemelem egy pillanatra a képet. felejteni bármelyiket el lehet, de fontos, hogy ne érje őket túl sok fény. ha kevés az ezüstcsíra, nincs az a redukálószer, mi újra látni engedné, amit feledni akarok. s az utolsó kép, látod, én, mellettem férfi, a polcon akvárium, és az asztalon borospohár — dúdolok magamban, miközben apró csuklómozdulatokkal úsztatom a papírt. kiemelem azt a felét, amin én vagyok, és hagyom, hogy a másikat örökre magába zárja az ezüst. száradásig már nem veszek levegőt. Megjelent a Műút 2016056-os számábannagyítás

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

Egy égre kent kis zsírpaca a hold ma. Hatalmas, hozzá mérem öklömet. Közben a láthatatlan égi cérna lezárt szememre fátylat öltöget. Reggel talán majd rántottát sütünk, tenyérnyi éjszakába: serpenyőbe. Tojássárgája napsugárka csüng, a szétkent zsírfolt éppen eltűnőbe. Fogad közé szorult ételdarabka, frusztrál, zavar és mégis otthagyod. Dombornyomású nyelved elharapva, veled szerintem én is így vagyok. Az ágy egy használatlan fogzsineg, s ajkaid kihűlt villamossínek. Dinner for two

A porosz szemétdoboz Pirított, famentes papírcafatok, azoknak is a sarkai vinnyognak a nyirkos tenyér-kriptában. Hétfő délelőtt, nyolc óra tíz. A mókuskerék picike léceit agybavágóra élezték és nincs idő se pihenésre, se kitérőre. Délutáni menekülés. Negyvenkettes acélbetéttel sok bolynyi értetlen rovar potrohát szakíthatnánk át, csak úgy mért ne alapon, vagy dacból, de a katicákat ez pont nem hatja meg. Végül dülöngél az ébredés, marad Mr. Nanená és neje a vendégszobában. Késő este kalapál a kábeles telefon. Forró a drót, akár a helyzet. Elfolyt tollak szivárgó testeit, ötfelé szakadt műanyagórára ragadt rágómasszát és egy péntek estényi töményt okádott ki magából egy ósdi porosz szemétdoboz. Nemsoká beérnek vele a detoxba. A görbe lencse a pék kezében sokáig törte a köztéri sugarak fényét, de nem találta meg a kiégett, filccel robotikusan kidekorált zöld öngyújtóinkat. Tegnap este szétrúgtuk a haverokkal. Kellett. Nem volt muszáj, csak fakultatív. A főutcai lámpaoszlopokról még most is nedves vécépapírhálók függenek gyarmatosítva a kék neonfényeket. Azok is mi voltunk. Csupán a magunk romlott teafilterét oldogatjuk, hiszen az "Elküldve" után sosem érkezik válasz, még egy buboréknyi se. Mindig a postagalambra kenik, mert ők mindig feladják. Mi még nem. Holnaptól ott fog őrt állni az előző láda pontos mása és mi addig rúgjuk és addig fejeljük, míg vissza nem üt.   Farkasszem a kakukkal A fonnyadt, lótuszmintás falak dohányszaga. Első szippantásra egy harmincnyolcas szandál talpa alatti égetett, meddő homoktócsába morzsál, végül megszokod. Na meg a szőnyeg. Amely egy alpaka farkatlan, levegőtlen nyarával a füledbe nyalt, csak elfed. Rezonál. Vézna ráncok, pigmentfoltok sajgó cirkusza lett. Hiába szakács, kertész, gondnok az ember: minden álmában még senki se varrt. Leginkább a fészek ágai tudnák elregélni, milyenVersek

testéből visszhangzik a hiány, a hiány, a hiány Egy puhakötésű fotóalbumot forgatok. Képekbe bújtatott textusokat. Csupa kirakatba állított fosszília, arcbanyomott szöveg- prostitúció, akár egy kötetben. Pózoló, meztelenség nélküli meztelenségükről áthull a látás a túlra: A szövegeket keretező szobában egy alak a tárgyi világ kiszolgáltatottságával kacérkodik — mint akit rajtakaptak —. A ruha helyén a hiány egyre inkább vonzza a befogadást. A szem mozgása megpihen a sorok fölött: íróasztal, rajta lámpa, tekintete falra akasztott, üres vászon testére szegezve. Mellette egymásra hányt könyvek, mint kövek, vagy moccanni képtelen, üzemi állatok: komoly érintkezés nélkül. A földön, a szövegtől kissé jobbra, egy bögre forró csokoládé kiöntve, fél pár zokni, fekete bugyi betétestől. Az asztal mögött öltözőben vagy vetkőzőben lévő alak rögzült rutinmozdulata nyilvánvaló vággyal. Nyomtalanul akarja megúszni az örökítés pillanatát: szövegszerűtlenül, kerülve a lelepleződést. De épp az eltűnés óhajával rajzolja meg magát — térbevetettsége. Közben cigarettájával egy parázscsíkot fest a képre: próbálja kiégetni magát belőle, de a fénykép tetten éri a szándékos el- mozdulást. Az ablaktól az ágyig kitölti a kép vers fölötti horizontját, elkenve a bútorzat, a lámpa, a fény kiélezett vonalait. Egymásba törli, és átsiklik rajtuk, mint akit olajjal itattak, át- mozgatja a képzelt határokat: fitneszritmust ad az örökké száradó kontúroknak. A háttérben összeszűkülő és szétfeszülő struktúrák között. Mozgó meztelensége felöltözteti magát a berendezés állandósult színeivel. Fakuló cseresznyebarna komód, rajta megannyi árnyalat: kötetek gerincei. Kiszínezik egymást a testek elté- rései. A kifeszített tér bőrén, a mozdulás magával rántja az íróasztal stabilitását, rajta moccanó lexikonok tömege. Bennük súlyosabbnál súlyosabb szavak: spiritus, corpusSzövegkörnyezet

mind elmondtam. elmosódott dolgokat először össze-, aztán szétmosni. például emlékezést és nosztalgiát. generációkat hibáztatni, megidézni, hagyni. mindegyik fényképen látom magam mindentől messze, a szívhez közel.ami esedékes

nézd eltűnünk együtt utazunk két szemed két ellipszis bennük gyújtópont minden tükröződés elcsendesedünk mint földhöz vágott állatok megfeszül bennünk minden ín vonalaink túlmutatnak a testen most arra gondolunk hogy a görcsök szorításában valóban megpuhul a tér — szakad a hús óvatos mozdulataid alatt tárj fel ne csak elnevezd szólítsd meg a szerveket törött madár markodban minden belsőség összehúzódnak tojássá zsugorodnak a zsigerek még testmeleg a mellüreg akár egy keltető — majd feloldoz egy eltévedés előre számítható minden baleset hogyan törnek szét vagy sírnak fel új részecskék megérkezünk veled szemben ülök és arra gondolok hogy épp mindkettőnkben rezegnek vagy elgördülnek egymáson az atomok hiába zsong nekem üres ez a város minden hallgat csak a huzatban megremeg néhány fémlemez veled vagyok megnyugvás minden szabadesés ahogy a sarokban kuporgó magzat is hazatér egy fekvő gallyban minden ősszel anyjára talál egy lehullott falevél veled vagyok nem tudom hogy kerültem ide de szívesen maradnékfüggőleges hajítás felfelé

a csészédben kávé van, és egy kanál. az ablakon kívül örvénylik a köd, ellopták a víztornyokat. az utca nem kopog. nem remegnek, alszanak a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár. bent ülünk, és felém húzódik, nekem dől a fal. olyan gyengének látszol most, és ha átnyúlok az asztalon, megérintenélek, akkor úgy kongasz, mint a porcelán. a csészédben kávé van, és egy kanál. a csészédben kávé van, és egy kanál. csak én hallok meg minden neszt, hogy nem csengenek, hanem összeröhögnek a poharak a pult mögött. rajtad vagy rajtam, vagy az ellopott víztornyokon. de te nem képzelsz semmit. hogy áztatod az utolsó jéghegyed. és nem fázok? te nem érted, hogy utolsó sálam a higanyszál. csak mondod, hogy hiába, attól még az én csészémben is kávé van, és egy kanál. porcelán

össze kell raknom a tegnapi napot (s ezzel azt a néhány évet amivel szerettelek) miközben a ma is szétesőben és már lassan este lesz ennek is véget vet a test ahogy árnyat majd később ágyat most csak téged látlak és rettenetes és égve éget e vers ma hogy holnap vajon mi lesz és a te bűnöd is ez ahogy ragyog esztelen hogy mennyire hasztalan ahogy rakosgatok ülök vigasztalan majd teszem-veszem magam a szívem is jön-megy ideges mindenem helye sincs az örömnek és neve sincs a helynek ahová tegnap minket összetereltek beleroppanok legyintek össze nem áll sehogy sem és már-már visszaviszem az órát a szívem már el sem hiszem el sem hihetem hogy tegnap megint szerettél mégis folytatom magamban ahol abbahagytam ahogy elengedtél te ne félj!(örök tegnap)

Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez most csak kismosás, csodálnám (hogyha élne), hogy mozog, csodálnám érte; mennyi változás! Szeretne otthon lenni ott, ha nem piszkálnák érte, miért épp van, és nem mondanák meg, mi miként legyen. Ha lehető lehetne a levés. Végül tehát: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészterhes magot ha nyárvégről el tudna tenni télre, megérve így az Esőtlen Napot. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börtön leendne, büszke fogság. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa kimozdulna

Bányai Tibor Márk

Bányai Tibor Márk versei a friss Műútból

Kustos Júlia

Kustos Júlia kritikája Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban (Lector Kiadó) című kötetéről a friss Műútból

Bazsányi Sándor

Bazsányi Sándor kritikája a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról (r.: Béres Attila) a friss Műútból

Sztaskó Richard: Kiteljesedés

Sztaskó Richard prózája a friss Műútból

Tovább »
kabai lóránt: Záróbeszámoló (részletek)

Záróbeszámoló (részletek)

Tovább »
Zsellér Anna: Jog és irodalom a haza és haladás paradigmáján

Zsellér Anna kritikája Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben című kötetéről

Tovább »
Lénárt Tamás: Monumentum Nádasianum

Lénárt Tamás kritikája Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.

Tovább »
Szemes Botond: Egy letűnt műfaj aprólékos kidolgozása

Szemes Botond kritikája Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.

Tovább »
Peer Krisztián: Versek

Peer Krisztián versei a friss Műútból.

Tovább »
Thomka Beáta: Kőzetminták és -rétegek. Fotó vagy grafika? A szervetlen természet látványszerűsége

Thomka Beáta Kőzetminták és -rétegek című esszéje Végel Dániel fotósorozata kapcsán a friss Műútból.

Tovább »
Melhardt Gergő: Össze / hasonlító világ / irodalom

Melhardt Gergő kritikája Thomka Beáta: Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás című kötetéről (Kijárat Kiadó) a friss Műútból

Tovább »
Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában.

Megjelent Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában című kötete a Műút-könyvek sorozatában.

Tovább »
Réz Anna: Nőgyűlölet – gyűlölet nélkül

Réz Anna írása Kate Manne: Down girl. The logic of misogyny című könyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Farkas Arnold Levente: , názáretinek nevezték,

Farkas Arnold Levente verse a friss Műútból

Tovább »
Papp Máté: A szó látványtervei — Avagy nyelvrácsból Vass-karika

Papp Máté kritikája Vass Tibor két könyvéről.

Tovább »
Kelemen Pál: Time-out. Találkozások a HERZATTACKÉval

Kelemen Pál esszéje a HERZATTACKE című szamizdatfolyóiratról a friss Műútból

Tovább »
Szabó Marcell: A zseb vallási karaktere (részlet)

Szabó Marcell verse a friss Műútból

Tovább »