Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen, elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen; ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét; vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét, mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed, ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz a szemednek tán nincs eléggé késő, hogy vértelennek lásd). Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk…, meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába autók és lámpafényeik láncolata a felvirágozni kész üzletek kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló, magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt, a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér. Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen elképzelhetetlen, gondolja az utazó. Eszébe ötlik honja alja népe, kik közül származik, a volt kubikosok, segédmunkások tengere, hogy a siker, a karrier kora modern fogalmával, lényegi tartalmával soha nem tudtak semmit kezdeni, maga viszont a saját katolikusságával nem tudott mit kezdeni…, lehet, ugyanúgy, annak okán, ahogy azok aRózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Dokkok, Titanic Múzeum, Belfast, NI (GB)]

Van a tárgyaknak lelke érzem olykor van és a mienknél is örökebb mikor húsz éve idejöttünk akkor a nagy szobába csak csupa öreg bútort vett Zsóka mert soha nem én ő nézte ki majd én is megjelenve mint egy bútorszakértő fenomén döntöttem s attól nyaranta telente tavaszonta őszönte öregedtek tovább már velünk asztal heverő székek és vitrin hosszan itt rekedtek én is velük csak ő ment el csak ő nem maradt rajtuk kis keze nyoma fotel nem őrzi a lágy horpadást csak egy súlytalan légies hatást ez volt s lehetne most is otthona de siratják a tárgyak szüntelen tudatják ő örökre testtelen tárgytalan tárgy nemléte jeltelen hihetetlen hogy ott várt meztelen a heverőn hány régi estelen mindegy halott nem vár sehol soha engem is túlél bútor és szoba ők is halandók sérülékenyek s kik öröklik e létlen lényeket megsejthetik majd nyűgös éjeken hogy sírnak a szobában nesztelen 2016.augusztus 30. Megjelent a Műút 2017063-as számábanLacrimae rerum

K. V.-nek 6.2.2.4. Kék ér a hófehér, telt, gazdag mellen: mondat a papíron, egészen tapintatlanul vad ártatlanság. 6.2.2.5. Mondat: forradás a bőrön. Nyit és zár, lélegzik, szájból szájba. 6.2.2.6. Csók: forradás a testen, minden elválás véres repedés, nyitott seb. 6.2.2.7. Törd föl a garatot, és a nyelv mellett készíts egy másik járatot. 6.2.2.8. Az anyai testen kívül fogant, egy porcelán tányéron. Megjelent a Műút 2014046-os számában Kunstkamera

Kagylópor korcog szövet és hús nyűtt hajlatában. Tört fényű langyos víz locskod puhán a haltetem körül a foszló húst óvni kímélni akarón. A múlás illata balzsamos szinte édes. Éhes sirály röptére vár a nyár végső igazolásképpen.Várakozás

Bambulni bele a versbe, mint a vasárnapi húsleves zsírgyűrűibe, nézni, nem ad ki arcot, semmilyen tükörkép nem ad ki arcot, mégis azt kell hazudnia, hogy minden sora, minden szava, minden betűje őszinte, hogy vesémbe láthat bárki, aki a versembe néz, de hiába, ez nem tükörkép, pláne nem az enyém, csak zsírgyűrűk egy vasárnapi tányérban, nyelni kell, nem nézni. Megjelent a Műút 2017063-as számábanNem ad ki arcot

Aztán a Teniszkébe mentünk. Emlékezni tulajdonképpen, de ezt csak később vettem észre. Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni, amikor először ültünk ott, amikor másokkal beszélgettünk egymás helyett. Most csak néztük a futókat, ahogy csendesen rájuk esteledik, hiába futnak. Mint fényképeket. És nem gondoltunk akkor semmi rosszra, azt hiszem. Csak néztük a futókat, a jegenyéket, ahogy köröztek a fogyni vágyó nénik és férjeik atlétatrikóban.. És a hatalmas fák lombján a fényeket. És én sört ittam a jégerek mellé, te pedig ásványvizet. Vagy feketét? Egy gondnok slaggal locsolta a gyepet, most úgy képzelem, lassan négy árnyéka lett, és nem gondoltunk mi semmi rosszra, néztük a futókat meg a jegenyéket. Nem tudom, talán nem is jegenyék voltak, hanem gesztenyék, vagy nyárfák. Nyár volt, az biztos és talán gondoltunk már akkor is rosszra, és a futók is sunyin lecsalták köreiket, mikor nem néztünk rájuk. Testükre tapadt megizzadt ruhájuk. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Teniszke

Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval. Takarékosan felhasználsz mindent. A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást. S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát. S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok. Kezdet és következmény egymásba nyomul. Közben a kötényedet felhajtod, s nincs rajtad bugyi. Pedig vége a nyárnak és mégis — hajlandó vagy megmutatni. Akár sajtreszelés közben vagy habverés alatt. Megunhatatlan maradsz. Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől. Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon. Én nem gondolkodom. Lenyalom. Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz. Megjelent a Műút 2017060-as számában Leberknödelsuppé

Hány szerzőt is átültettem, kit-mit-valamit, százával, emlék megretten, jut félezerig. Most sánta madárkám felettem nagy úr ám! Keggyel mondja: csipp! Ám medvéim is rám várnak, nem néznek hercegnek, cárnak, nekifogok rendrakásnak: „Te itt ülsz! Te ott! Te…” Mit tegyek, se madár, se medve nem s nem „Thematic”, Szabad vagyok itt. Büszkélkedésre nem ok, mert már hamar meghalok. Segít úgy még Főmedvémen és társain Feleségem, ha ő él tul, aztán: nyekk, rímre nyikk, külön boldog mit legyek? Mi várhat, műfordulás? Sose lenne semmi más! A műfordulás

megtörik fölöttem az ékezet, vesszőt kell raknom magam mögé; bután, akár a parancsszavak utáni kérlek, himbálódzik a vég- és utószó közt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanés

(anyámat keresem ötven éve)              volt a fényes kulcsra írva de hiába mondta hogy az anyám nézegettem a cirádás fémdarabot nem melegítette föl a szívemet állt vékony nyári ruhája kopott-virágos árva balogné ez a kulcs nem nyit semmit nincs ajtó mi innen elvezet mégis megremegtetett honnan tudja mi van a tenyeremben egy kulcs az ő nevével honnan tudja balogné álltunk szótlanul a csönd könyörgése közénk lapult tekintete is kopott-virágos tavasztalan balogné egy h betű se benne őriztem rejtettem tenyerembe mert a saját nevem eltűnt nem mozdult egyikünk sem kezdett feljajdulni bennem jó lenne odabújni a vékony ruhához őt igazolja a kulcs nálam balogné vár miatta indultam hogy megtaláljam világ végéig érte s most mégsem tudom szoborként ki áll előttem engem remélveBalogné

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Megjelent a Műút 2017061-es számában A fürdőzők

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

a zuhanykabinok közti sötétből hívtalak fel. akkor már minden napom hétköznap volt, karóra nélküli állandó jelen. ahogy a mosógépbe tömöd a szennyes ruháid, kihangosított suttogásomból is csak egy-egy szót értesz. éssel fejezem be a mondataim, te igenekkel kötöd magadhoz őket. azt mesélem, mi megy a tévében, amikor füledhez emeled a kagylót. a tenger artikulálatlan zúgása értelemmel töltődik fel. itt vagy, kérdezed, s a hajózható horizont a zuhanyrózsák csöpögésére szűkül. a parti fényeknek háttal evezek majd haza, a mélyzöld vizet pásztázva. így érkezek évek múlva szakadt hálóval, kiszáradt ajkakkal süket füleidhez. Megjelent a Műút 2015049-es számábana halász munka után

Az utolsó cigarettádat szívod el ebben az országban, A hétköznapok szürke füstjét kilélegzed a szabad ég felé. Bőröndöd fogantyúján az eddig nyakadban hordott sárga cetlik, Benne az életképeslapok, a helyek ahová még mehetsz, A játékmacid, aminek minden végtagját letépték legalább egyszer, De megszánva sírástól felpüffedt arcú fiát, anyád megvarrta. Ez a foltozott, leszakadt szemű emlék hajt előre, mert félsz: Az oké, hogy a drótrács be nem. De lehet, hogy egyszer már ki sem.Kapuzárás

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

Muszáj volt megszokni a hullámpalák réseit, egy fészeroldal nyirkos lesállását, a zsibbadt görnyedést. Ha el akartam kapni, muszáj volt. Alig fáztam. Elég szénhalmokat látni, hogy kályhameleg járjon át. Forgácsokban vált ki a gyanakvás belőle, vékonyka galacsinpelyhek, ahogy körözött, egy tehetetlen munkatárgy, a csapda furatkése körül. Kezemben átizzadt a zsinórvég, feszengtem, mint aki ajándékra vár. És végül átbújtatta a fejét a kábelkötegelő hurkán, hogy elérje a lúdbőrző tejet a virágcserépben. Mire kiértek, már addig fojtogatta a menekülés kényszere, hogy már nem is macska volt, állat is alig. Apám visszament a csípőfogóért. Mikor a krákogás abbamaradt, akkora lebaszást kaptam, ami még a nagy bejelentés előtt sem volt rendszeres. Máig emlékszem, szétáradt bennem a nyugalom, ahogy az orgazmusok után áramlik szét a szégyen. Mert végre leengedtek újra a tenyerükről, ahová azért fektettek, mert apa esténként elmegy, ahol sporttáskából él, és mert anya minden este rám zárja az ajtót, mert jobb neki egyedül. Köteg

és ellovagolt a cool punk, a jó punk, a rossz punk is, iggy pop öreg lett, mégse csúf, itt vagyunk. szürke gandalf eljött értem, hogy elvigyen a dombon túl. caligula táncolja csizmában azt, mi majdan lesz a rocknroll. repedt fazék és vojtina, rekedt hangján ékesszól: költő, hazudj igaz bluest. mentem az utcán és velem voltak, a jó, a rossz, a szép, a csúf, ének volt és harmónikaszó, johnny rotten-csujogató, szerelmes bicskanyitogató. mentem és velem voltak, lagzi volt, ablaktörés, asztalforgató vodka-polka, aszfalton bakancsok nyoma, boldog pogó, lakoma. a halott fiúk megjósolták, hogy fiatalon fognak halni, pokolba mentek, mert pokolba nem követi őket senki, baba jaga, bada dada, boldogság. valaki útra vált, hogy nem figyeltem, belőlünk, belőled, belőlem, valaki visszaváltotta magát. nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki szidom a tenger kurva anyját. a halott lányok megjósolták totemállat beleiből, tengerszemek sötétjéből, mind jól tudják, ölük puha, csípőjük ring, szidom a föld kurva anyját. mentem az utcán és eltűntek mellőlem, egyedül mentem, vakon kilőtt nyílvesszőket kerestem, elestem. halott lányok, halott fiúk, halotti pumpa az én szívem. mikor gyermek, gyermek voltam, ragyogott a kicsi szemem. mindent hittem, most is hiszek, most, hogy el is veszett minden, fehér gandalf jön majd értem. az út örökre megy tovább, így mondtam és így mondták, a dombon túl, egy sötét utcán, megosztva egy könnyű pipát, a hazug bluest és az igazit, én már nem vagyok nyilas atilla, én már nem vagyok málik roland, én már nem vagyok horváth benji, ezek nem az alkotókör végnapjai, ugyanaz vagyok, itt vagyunk mind. Megjelent a MűútBruthalia blues

cipellek magamban hónapok terhe. zárványidőbe kövült szerelemmel. üres hasam falán az izmok gyantaszoborba temetnek. kiolvasom mindig minden irányba imaként apró rezzenéseid nyomát. talán mert féltél világra jönni csak ezt a pár remegést küldted át. ahogy forogtunk homályegyetemben készen hogy újjászüljük a létet. s aki magamnak visszaadtál bárkám saját medrébe lökted ugrani mégis gyáva maradtál. így állsz a parton. holt kövület. kiteszem tetovált bőröm a napnak. égjen a gondolat mivel értél. már csak a pigmentfoltok szaporodnak. bénult hangyalábak borostyánbörtöne. cipelem magamban nehéz szerelmed. mintha a holt szövet újjászülhetne. vagy legalább mint távoli földről mondjon mesét a méhidőbe volt léptekről úttalan új utazóknak. Megjelent a Műút 2014048-as számábanfosszília

Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett szobába. Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett ház fekete szobájába. Bedeszkázod az ablakokat. Most fehérek a szobák. Leszeded a deszkákat. Benézel. A pusztaságon fekvő telek körül kerítés, te nem ebben a világban élsz. Benézel az elme fekete házába, és nem bírod tovább.Kitöltés

Ráfordulok egy hibára, elengedem a kormányt, amit talán meg se fogtam, el a vendettát, elegyszerűsödöm. Tölcsérörvény húz le. Csúszókezűek közt pisztolytalan éltem. Mit jelent az, hogy szurony és géppuskafészek? Mit jelent az, hogy álom verte élet? Bolygók hullanak, biztos elszakadtak az idegek, lóg a Plútó, meg minden, már látom a fényfácánt. Mi ez a lepedődolog? Igen, ez a víztenger, tonna kék, tonna zöld, sós fénye, sötétje elnyel, érzem a szájam szélén a Tirrén-tenger habját, mennyire keveset nevettem, nem bánom már. Egy régi rádióból kiszuperáltam a szeretetet, azt tűztem a mellkasomra, hátha dob-dob, dobogni kezd. Letörlöm a keserű levet. Tiszta keserű most az ingujjam. Már levágnám. Túl tiszta kesztyűben indultam. Diplomakesztyű, így mondják? Mit tudtok ti az ellenállásról? S mit a szótlanságról? Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — Omerta

Fontos ember vagy, fontos dolgokkal foglalkozol. Elfoglalt vagy, mert a fontos dolgok egy része sürgős is. Ha néha mégis beszélgetsz velem, mert neked is szükséged van beszélgetésre néha, akkor is csak a fontos dolgaidról tudunk beszélgetni, semmiségekről, melyek nem fontosak, sohasem. Megjelent a Műút 2017059-es számában Nem fontos

Éjjel, ha az ekhós várfal felé slattyogsz, ott árvul a padkán az angyalfejű krampusz. Copf stílusú lámpa fejfénye — a kátyús havat hajigálja az angyalfejű krampusz. Garbója kapucnis, nadrágfara lompos, így kér tüzet, így köp az angyalfejű krampusz. Nincs lelki bujócska, szimmetria, susmus, szájgőze a lélek — angyalfejű krampusz. Virgácsa kibújik, azzal nyom a falhoz — bámulja a követ az angyalfejű krampusz.Kisváros

nyomatékosítjuk, hogy mikor az első áldozat előbújt, igenis részvét és döbbenet volt bennünk. Nevezd meg a tettest, mondtuk, hogy példás büntetést róhassunk ki rá. Mikor a második, harmadik, negyedik áldozat is felfedte magát, azt mondtuk: a probléma komolyabb, mint hittük. Sőt, egy pillanatra felmerült, hogy köztünk él a tettes. Aztán megjött az ötödik, a hatodik, a sokadik – rajzottak a fényre a megvertek, megalázottak. A végre-büszke gyengék. De közülük már találkoztunk sokkal. Persze, hogy találkoztunk: ők lettek a többség. Mikor már ők voltak a többség, azt mondtuk: félreértettünk valamit. Tehát azt, hogy áldozat, ne szó szerint értsük. Tehát ilyen kisebbségben lenni. Mi, akiket megütnek, de felállunk, mi, akik nem szeretünk se árulkodni, se sírni, mi, akik visszaütünk – most kisebbség vagyunk. Csak azóta van bennünk gyűlölet és düh. Burokban akartak élni, és most mi élünk burokban. Találkoztunk sokkal: jól ismerjük egymást. Tettesek vagytok ti is, mondják. Ti nem vagytok áldozatok, mondjuk.Mi, akik autókulccsal rendelkezünk

laknak bennem mindenféle lények, papucsállatkák, férgek, bacilusok, olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat, vagy a csuklós busz délben, amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok, furcsa egy dolog vagyok én, palacsintázó vagy főzelékszagú menza, mert belőlem esznek és folyton összevesznek egymással a vírusok, meg azok az izék, akik szeretnek engem, mekkora cirkusz lehet épp most is odabent, akár ha a testvérem elveszi a nagyon tilos játékot, és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre. Részlet a Milyen madár című, az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelent gyermekverskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számában Laknak bennem

Talán minket is elbeszélnek s nem mi leszünk azok elvásnak szét a semmiben ezek a pillanatok semmiben semmivé hiszed vagy nem hiszed nincs se szó se beszéd ami onnan kiszed talán egy rezzenés egy béna gondolat egy telefonhívás mint most de nem fogad senki semmi sem kívánhatsz holnapot új évet boldogot ha nem vagy nem vagyok még hogy szerettél még hogy nagyon szerettelek hogy tavasz volt hogy nyár volt most tél van de telek várhatók-e messze ahova elrepülsz hogy igazán szeressen kinek fiat te szülsz és jön majd tavasz nyár is jönnek őszök telek el tudják-e beszélni hogyan szerettelek hogy mi volt az az éhség mi megszerettetett még engem is s a kétség mi lesz mi nem lehet lesz-e majd olyan kor te még megérheted hogy minket is egykor elbeszéljenek 2015. december 31. Megjelent a Műút 2016057-es számában Talán minket is elbeszélnek

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

Az apró öklökre támasztott szemekben egyszer csak megláttam az Istent. Különös nap volt, a házak mögötti szeméttelep felett izgatott alakzatokban repkedtek a varjak, talán a közelgő vihart érezték, amely később bekáromkodott a tetőkön és acsarkodva szaggatta le az ajtónyílásokat fedő takarókat. Evéshez készülődtek, az apjuk parancsára a gyerekek imára kulcsolták kezüket, tekintetüket a konyhát rejtő olajfoltos lepedőre szegezték. A körmeik alatti feketeséget, kócos, zsíros hajukat néztem, s a legkisebb fiú bal szeme alatt varasodó karcolást. Rajta keresztül láttam, ahogy a lepedő mögül előlép egy hajlott hátú alak, lábast tesz az asztal közepére, szedni kezd, tőlem haladva maga felé, majd, mint akit tetten értek, kifejezéstelenül a legkisebb fiára mered. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLegkisebb

Te nem jöttél olyan messziről, hogy elítélj, hiába hasonlítok arra, aki elől menekülsz. Konfettiként ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket akkor mondtál, nem szavak voltak, szájpadlásig felcipelt kacatok, gondatlanság milligrammról milligrammra. Ahogyan a poharadat fogtad, abból jöttem rá, hogy mindkettőnknek mást jelent eltörni. Még aznap a tarkódat adtad a tenyerembe, hinni akartál bennem, érezni, hogy sebészien vágok. Túl sok váratlant kívántál tőlem. Én máshogy néztem a bőrödre, mintha az enyém lett volna rajtad akkor, az arcunkon ugyanúgy vakartuk el a szögeket. Nem tettem meg. Azt akartam, hogy számomra mindig ott ülj, hogy úgy fázz a sálban, mint a bejárat, amin még záróra előtt kimentem. Hiszen te csak csalódni jöttél, de nem olyan messziről, hogy marasztalni tudjalak. Jó volt már megismerni valakit, akivel képtelenség beszélgetni.Ahogy a poharadat

(Györe Gabinak kisfiús pótlás a Kislánydalokhoz)   Juj be szeretnék két helyen lenni egyiken inni másikon enni vagy mind a két helyen enni meg inni úgy odamenni hogy máshol lenni Juj be problémás lett ez a két hely ha kételkedném elfog a kétely e lelki két hely maga a métely nem kéthelykedhetem egy az a két hely rezgő mozgással az egyik énem itt lesz a másik amott ily vénen fénysebességgel lehet-e kétlem így rázni énem szomjan meg étlen megoldás az lesz kell magyaráznom a két helyet kell egy helyre ráznom több kell hozzá mint a fénysebesség s nagyon vigyáznom hogy szét ne essék Juj be szeretnék két helyen lenni itt enni-inni ott inni-enni együtt is lenni nem széjjelmenni mindegy hogy hol még egy kicsit lenni Két hely-kétely

1 Lapzárta után érkezett a hír, hogy megkezdődött a hanyatlás. A hanyatlásügyi minisztert azonnal kinevezték miniszterelnök-helyettesnek. Aznap több bolt ki sem nyitott. A gazdák aratás helyett felgyújtották az érett gabonát. Egy malomigazgató főbe lőtte magát. A duzzasztógátak mögül leengedték a tavakat. Algás, zöld víz áradt. Az üres medencékben haltetemek. A kutyamenhelyekről szélnek eresztették a lakókat. Betiltották a fodrászatot és a borotválkozást. Az új ruhákat máglyára hordták és elégették. A repterek lezárva, a kifutópályákat felszántották, csak azért, hogy ne vessenek beléjük. A villanyvezetékeket leszerelték. Az élelmiszerkészletet dögkutakba dobták. Mindenki boldogan serénykedett. Este fürdőbe mentek, már bezárni se volt érdemes semmit. A melegvizes medencékben százával lettek öngyilkosok. 2 Ma ünnepeljük a hanyatlás kezdetének 5. évfordulóját. Nem lehetünk elégedettek. Az országok nagy része megszűnt. Az emberiség létszáma tizedére csökkent. Értékét vesztette a pénz, az iskolák és kórházak bezárva. De vannak szakadár városok, ahol megpróbálják újraindítani az áramellátást. És nincs hadseregünk, mely elvehetné a törvényeiket. Múlt hónapban többen repülőt láttak a felhők között. Titokban itt-ott újra rászoktak a kenyérre.Összeomlás

birskörtefán az ágak repedései bagolykarmok kihűlt lenyomatuk kivetett nyom   pocsolyákon és aljnövényzeten járó-kelő vadakat páholyokban nézik a solymok   szétrágott magvak kövek és kavicsok vörösen izzanak a messziről látható gyilkos jelek   bivalyok tetemek felett és mellett menetelnek a katyńi erdőbenWoolf szétrágott mag-szimfóniája

Mindent megrendeztél: itt vagyunk a képzelet homloklebeny-földrészén. Kényeztetsz kezeddel, ahogy egy hittérítő idegenben felépíti a lehetetlent. A megbánás toronyterhét pakolod fejemre, cipeljem, amíg meglátom a mondatot szemedben: Combok itt ki nem fehérednek, ha szúr a Nap. Esőerdő képű sivatagban összeégni nem szokás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanLátószög

apám egyszer azt mondta, hogy az igazság hasonlít az ötöslottóra, az ábécé betűinek teljesen véletlenszerű kombinációja. csak nyerni nem lehet vele semmit. ha úgy vesszük, te azzal a történettel vagy egyenlő, amit majd elmesélek másoknak rólad. például azt az esti veszekedést. te szexelni akartál, én meg nyomtatni. kifogyott a patron, a kérdés így hamar eldőlt. szóval ezek a történetek színekké és szavakká tömöríthetőek és rájöttem, hogy az is lefesthető és az is kimondható, ami nem létezik. és hogy ebből is az következik, hogy történet akkor is van, ha te nem vagy. ebből a szempontból tehát mindegy, hogy a papír mögött, amit most a kezemben tartok, te bújsz meg, vagy a levegő. osztottam, szoroztam, számoltam a környezetszennyezéssel, a nagyvárosi szmoggal, és így is a levegő nyert. majd néha visszakullogsz. csak nézel. nem kellett festőnek lennem hozzá: a szemed a beszáradt temperástubusok nyílására emlékeztetett, mert sötét és gusztustalan és valódi. de azt mondtam, hogy festő vagyok, jobban hangzott. jobban is figyeltél, és ha szerelmes nem is lettél belém, összejöttünk, mert te is hányszor elképzelted már, ahogy a legjobb barátnődnek súgod a telefonba, hogy „miután lefestett, megdugott.” elmentem, vettem patront, hogy ha majd jössz, akkor bizonyíthassak, hogy ennek ellenére is. persze nem kullogsz vissza. pont most nem. fogadjunk, olyasmiket gondolsz, hogy „tartásod van”. maradok inkább a levegővel teli szobában és apámmal scrabble-özök.kereszthuzat

Anyám a kendő illata, anyám a rántottleves íze, anyám az, aki fiatal, aki tudja, hogy mit akar, és sosem hagyja el a hite. * Szarvasmintás pulcsija, mását megköti nekem, okkersárga fonala, mását sehol se lelem, verses mese foszlánya: * „Mérleghinta int a gyepen: Gyere maci, játsszál velem!” Egy illat, egy íz, egy minta, a szín, a hinta, a hit.Valami meghitt

Hosszú verset varr magának a szükség, meg ne fázzanak a szerelem csonka rímei. Szárnyas angyal ma az ég, vagy ez is csak egy bolond látomás, halvány kondenzcsík a ködös éj ölén, fényt fakaszt, csillagba harap, bőrőd selymébe tekernéd a napot, csomagolópapírt képzelsz az öleléshez, tartós sztaniolt a törékeny pillanatra, csókok illóolajából krémet képzelsz a bőrre, mosolyt smink helyett az arcra, mi feloldaná a szikár január szarkazmusát, beszakíthatná a fagyott tavak tükrét, a hahotázó februárban a szélnek útját állná. Csináljuk kétévszakos valóságot, írjuk át a létezést, lehetne téltől a nyárig kifeszített szárítókötél az idő, hogy bármikor átsétálhassunk kézen fogva rajta. Megjelent a Műút 2014046-os számában Szárnyas angyal az ég

az általános iskolában tanultam németórán, hogy ne az igazat mondd, hanem azt, amihez elég szót ismersz. eleinte fura volt, aztán már fel se tűnt. akkor éreztem, hogy baj van, amikor neked se tudtam megmondani, amit gondoltam valójában, csak a betanult szövegek foszlányai jutottak eszembe, és rájöttem: nem segít, hogy a nyelvvizsgán nem ellenőrzik, tényleg együtt ebédel-e a család. egyébként fogalmam sem volt, hogy ez más embereknél szokás, egészen addig, amíg a gimnáziumban a némettanár nem hitetlenkedett, és amíg mindenki fel nem tette a kezét, hogy ők minden hétvégén, mi meg csak karácsonykor, ajándékozás előtt, amikor mindenki kíváncsi és siet. sok családi programról tanultam még a nyelvórákon és sokat hazudtam, mert nem szerettem, hogy nem hisznek nekem, meg jelentkeztem előrehozott érettségire, mert hazudni se szerettem igazán. mennyi hatalom van a tankönyvíró kezében, csak az ő mondatait ismerte az osztály. szerintem nem érdekel senkit, hogy megtanulom-e a nekem kellő szavakat. Megjelent a Műút 2015054-es számában nyelvóra

V. bácsi az évek során vállalhatatlan lett, mi pedig meguntunk szánakozni. Csámcsogott, sőt egy alkalommal mintha felénk köpött volna. Gyakran tűnődtünk: hová illant egykori bája? Vért köhögött fel. Talán már nem is szerette a fiatalokat. V. bácsi nem mókás bácsi többé: szomorú, megbolondult öreg. Jobb lesz így neki. Miközben aláírtuk az ítéletet, szexről, politikáról esett szó. A hóhéri feladatokat közösen vállaltuk; nyilvánvaló volt az is, hogy fegyverekre nem költhetünk. Így esett, hogy V. bácsi eltűnt. Azóta, úgy képzeljük, újra kertes házban él, az unokái, T., K. és L. pedig kéthavonta látogatják. Részlet A városnak meg kell épülnie című, az Ünnepi Könyvhétre a FISZ kiadásában megjelenő könyvbőlAz ítélet

01 The Doors aznap beülsz egy moziba és megnézed háromdés felbontásban a múltadat azt a hatvannyolcas koncertet amiről hatvannyolcban nem is hallottál másról sem ami azt illeti pedig hatvannyolcban történt egy s más amiről később épp eleget beszéltek ahhoz hogy akkor is kissrác maradj amikor az én már nem volt kissrác valaki más mert az én az mindig valaki más és ma beültök ketten moziba háromdében adják a múltat persze le is töltheted ezen vagy már rég letöltötted és töltöd csak töltöd és töltöd nincs feltételes csak megállóban lehet szabadulás torz vigasz hogy ezt már nem seedeled 02 Jimmy Hendrix habár alul a járó de fölül minden zajnak így van ez kiskeddig oszt abbamaradnak hamvazó csikkszerdát szedegetne parázsnak nagycsütörtök csendje miatt s a csend miatta hisznek feltámadásnak hisz kell lennie még ha az is csak egy évszak nevelgeti ki s ki ember harangnak haragnak nevelgeti lelke mélyén ha cudar idők járnak s bár ha alul a járó de fölülhessen ha zaj van 03 Grateful Dead csak akkor hallgass ha van mit mondanod lesz aki érti majd lesz aki csöndedbe csöndjével hasít én én hallgatja bőszen én erről is sokkal többet hallgattam már és ma is hitelesebben hallgatok és lesz aki vár ki szólal meg végül először ki lépi meg először a végült ki lepi meg hallgatása ajándékával a néma Istent csak akkor hallgass ha van miért ha van kinek miről nos az a legkevesebb 04 Procol Harum nem tudtam hogy ennyire leszaladt dőlt bele ujjaim remegésébe én sem tudtam hogy ennyire zavarni fog az a mozdulat a testClassic Rock 1–6. track

Azt álmodtam, hogy rájöttek, hogy figyeljük őket, úgyhogy a nő nem jött el. Egy másik nő jött helyette, és ő várt a férfira. A férfi végül meg is érkezett, pontosabban megérkezett egy férfi, de ő sem az volt, akire számítottunk, hanem egy másik. Úgy látszik, rájöttek, hogy figyeljük őket — mondtam neked, de te csak legyintettél. Figyelj! — mondtad, és én figyeltem is. Közben ez a másik nő és másik férfi az eredeti helyszínen szeretkezni kezdtek, de olyan nagy odaadással és beleéléssel, ahogyan azok, akik helyett jöttek, sose tették. Mi szükség van erre? — kérdeztem, de már láttam is rajtad, hogy erre szerinted sincs semmi szükség. Abba is hagyták. De valami oka csak kellett legyen — morfondíroztam. Aztán ismét rájuk pillantottam. Úgy tűnt, hogy töprengeni kezdtek. Legalábbis a férfi. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Csere

írtam egy verset gondolatban, de reggelre nem maradt más, csak egy asztal. Hiába próbáltam visszaidézni képeket és szavakat: szoba nőtt az asztal köré, ablakok, és egy másik Nap fénye nálam is erőszakosabbnak bizonyult — ragyogott. Porcelán teáskannák, gyertyát tartó gyertyatartók sorakoztak már az asztalon. De ez nem az én versem volt, hanem az egyik első kalotípia: William Henry Fox Talbot reggelizőasztala. Elalvás előtt

A lombfúvó zajára ébredek. Te még alszol. Nem akarom, hogy zavarjon, és tudom, hogy a hangom megnyugtat, ezért hosszasan mesélek a labdaszedők feladatairól és a rovarbeporzású növényekről. Meg hogy a galaxisok a namíbiai égbolton ránézésre ugyanolyanok, mint a korallzátonyok csalánozói. Neked nagyjából idáig fog tetszeni ez a vers. 120 kilométerre innen, a házatok mögötti holtág nádasából néhány órája emeltek ki egy testet. Magadra húzod a takarót, és az oldaladra fordulsz. Most jut eszembe, hogy rétorománul álmodtam, fogalmam sincs, valójában hogy hangzik, de ezen a képzeletbeli nyelven is elég pontosan tudtalak szeretni. A trafik melletti fülkében megcsörren a telefon, valaki most hívja vissza a számot, amiről éjjel keresték. Aki nála aludt, annak hirtelen haza kellett utaznia. Állítólag a pozitív emlékek jobban megmaradnak, de remélem, kettőnk közül csak te működsz így, különben később nem értem majd, amit most reggeli után fogok mondani. A belvárosban elszállítják a régi Fordot, ami hetekig állt az egyik utcában nyitott ajtókkal, és amiben az utolsó fotók készültek rólunk. Meg kell örökíteni, ami elmúlik, mondtam akkor, bár nem feltétlenül magunkra gondoltam. És lezárták a hidat, mert valaki felmászott az egyik pilonra, a szerelme mással töltötte az estét, és nem vette fel, és már a pályaudvarig áll a kocsisor. A lombfúvó hangja egyre távolodik, itt alszol mellettem, valaki odalent kis kupacokba rendezi az évszakot az utolsó reggelen. Minden olyan lesz, mint régen, mondtad tegnap, pedig én jövőt terveztem veled. És valaki lekésiHoltág

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

Voltak azok a régi férfiak. Homlokukon sógyönggyel, ujjaikban más nőhöz idomított mozdulatokkal. Az én mellem sem volt mindig összeszurkált és fertőtlenítőkék. Ha kigombolom esténként az ingem, tetovált háromszög vezeti a szemem, ahogy a férfiét, aki fölém hajol. Homokóra

Tipográfia: Rőczei György Well 16–20.

Nem beszél, odébb sem áll; magának bólint, dúdol. Helyesli ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét, hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog. Másodpercenként huszonnégyszer gondol egy adottabb helyre, a boldog kémia belülről narrál. Elemez, reagál, tolja tovább: éli a rögzített, a rögzítetlen képeket. Vizuális szabadság, így becézi. Formára, fényre mért vágy, a pont, hogy innen el, a pont, ami megtart, ahonnan minden kép készül, ahová senki sem léphet be. Ez már a kompozíció rovására… Ha ez csak póz lenne, legalább elmehetne. Megjelent a Műút 2017061-es számábana merev komponista

Az ágy négy sarkához rögzített, frissen mosott lepedőn elég volt egyetlen apró ránc, hogy végül képtelen legyek elaludni rajta. Ebből az elviselhetetlen zajból, hogy mindenről folyton eszembe jutsz, kimenekültem inkább az éjszaka parkjába. A bokrok alatt lefojtottan nyüszítő hajléktalanokhoz valóban éppoly kevéssé volt közöd, mint a sötét kapualjakban titkon méhlepény-recepteket csereberélő várandós nőkhöz. Mégis, valami rést ütött gyávaságom kerítésén, és a nyíláson át láttam, ahogy egy nyirkos nejlonzacskót rejtesz a szemeteskonténerbe, és akkor már magamra sem ismertem.   Megjelent a Műút 2013038-as számában.  Elégiazaj

a székemen ül és felnevet én persze nem vagyok szerelmes nem is tudom, hogyan kell azzá válni vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz akinek mellét most blúzából kicsomagoltam és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett és mint akit rajtakaptak a tilosban a hátsó ösvényen kísérem ki az útra bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget nem lehet már kacsintani és a vicceknek is fura íze van a szavakat pedig hiába keressük mert elmúlt az az idő, amikor bármit is be tudtunk volna vallaniEső utánig

Nyugtalan harapás a torzított testen. A felhő szétesik, s ha voltak is ketten, már csak egy él, aki mindezt látja, s elmeséli majd, ha lesz unokája. Széthull, s mint a dörgés, elenyészik. Űr marad utána, kopár, semmi tája. Vadak jönnek, dúvad falkák, becserkészik, éhesek, hát megharapják. De csak pára. Nyugtalan harapás a torzított testen. Lila árnyék a fogak helye, ahol belestem. Kéklő, féktelen tengeren hajók úsznak. Víg zene szól. Unokák. Ők mit sem tudnak arról, hogy bomlik a század, romlik a teste. Hogy életük mulandó, s másképp is lehetne.Utcai valkűr

Vállamra veszlek, mint egy kamerát. Mostan konyha ám igazán a konyha, Hogy kacagtatón szép szögeit ontja Szemedbe. Tudom, szörnyen kimerít az únt porcica-falka, a boka Körül tekergő szöszös zokniredő, a sok fölfelé egyre keskenyedő alak feje alján a dús toka, s hogy minden roggyant székláb magasra tör. Tőlünk feljebb? Csak pár otromba pók. A távlatok innen uralhatók, fölszegi fejét a felvevőgép, film készül, rögzül a sok ezer kép. Jó kis film, bárha vak az operatőr. Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — Perspektívák

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad. Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza, ha lefelé fordítva a földre hullna. Ő az agyából vasalná ki a ráncokat, legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap, túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap. Az arca törik: falevél, ha kerék alá teszik. Fekszem mellette a föld alatt, a rögök közt, alám teríti gyapjú derékalját, nyakéket, karkötőt kölcsönöz, kukoricacsuhé hajam körbefonja, koronaként keretezze a fejem, bogárszemeket, szeplőt, szájat rajzol nekem. Megtárgyaljuk az időjárást — ver az eső, fúj a szél, csontig hatol a nyirkosság —, légycsapóval ütögeti a száját. Én kiköhögöm a lelkem, s míg kilépek magamból és elköszönök, ő kontyba köti össze a haját.Lélekmeleg

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír. Meghalt az atyám. Valami cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”. Senkivel voltam, így illetlenségnek nem számított, ahogy az irigyelt zsibongó vendégek közül a teraszt elhagytam, nem tudom, miért, de (talán biztonságérzetet ad, azért) egy kapualjba kellett húzódnom. Akkor, mint kiivott felespohár voltam — olyan, amit összetörni egy elhadart mozdulattal véletlen lelöknek betonra, járólapra és az alján marad mégis pár csepp gondolkodni. Akkortájt találtam ki, hiszen túl hosszú ez a nagybátyám, nevezem inkább atyámnak. Abban mélyen ott van valahol az a világi szakralitás, amely a legtöbb mondatát, ha jól emlékszem, jellemezte, és hát ugyanolyan idejétmúlt, rossz korban használt volt maga is. Csak ha egy regényben, hebegtem volna, nem tudom mit, oda nem illő butaságokat, például „Sajnálom, Ildikó” (ilyenkor mindig kerek mondatokban beszélnek félre), de mert előttem a semmit nem változó körút nyúlt el pontos színpadiassággal, mert a villamos statikus sárgazajba Ildikó utolsó mondatait sodorta, mert nyár közepe, s ekképp a keresztcsík-ruhás lányok, a válaszom is csak valószerű lehetett — rám jellemző, hosszan elnyújtott, szinte kínos csend utáni baszd meg, valami nagy szomorúsággal. A kapualjba perverz napsugarak vetődtek, kínosan másztak,Tata

  Sieben auf einen Streich. egyet csapott kihúzta a ragadós övet a leleményes szabólegény bemérte a pályát ahogy keringenek centizett az övet pasztával kenegette azzal markolt a csatba egyszer sikítottak négykézláb futottak a hátukra koncentráltak ő is az volt meg legkönnyebben libasorban mentek körbe azonos tempóban így érte el őket mind egy csapással   „Tanze Mango mit mir!” aranypénz van az asszonyok szoknyáján minden lépés egy arany az az ár a kerekeken több sávban a pénzszalagok nagy fenéken nagy cipőn jól jár a szoknya sárga selyem a kislányoké lila fatalpú a papucs egy koppanás két csengés a lány az anya több a fejkendőből lógó kunkorok tekerednek a fülükre kiált az a főnök aki a bagót rágja az hordhat csak karimást a férfiak feketék ők jelzik a nők színeit nekik ráznak a szalagok halkan a lány folyton az asszony   „Futterwiesen. Bitte Hunde fernhalten!” miért vett ősszel légypapírt nincs is légy olyankor azt mondják ha karácsonyig megmaradnak sok lesz jövőre a csirke csak utána veszi elő, akasztja plafonra a konyhában és a tisztában a tavalyit kell kioldani az oldja a feleslegest előbb a macskán ha túl szapora a beteg a haszontalan az erőszakos előbb a kávé a látogató után a leves az utolsó   „Exotische Duftwellen.” vihar szel ketté egy fát kisfiú szaladgál oroszlánüvöltés egy idősebb segít a kezekből mancs és karom játszom veled mondja egy női is ül ott anyaalak a haja nagy kóc mint egy állat ül ott ez nem film nem kitalált jelenet hárman nézik a vihart futnak a villámok között családost játszanak  Faliratok

Mennyi idő múlik el, a konyhakövön állok mezítláb, lekvárt eszem csavaros üvegből, nézem az utcát, nézem az utcát. Ma se jár erre senki sem, tűzifát hasogat a szomszéd, puhán hullanak a tömbök a kőre, csapja a fejszét, csapja a fejszét. Foltos kutya fut a téren, pórázt vonszol végig a sárban. Föl kéne már oltanom a lámpát, fázik a lábam, fázik a lábam. Valahová futni kéne, mint villanó fény, kóbor állat, pocsolyák egét összetörve, valahol várnak, valahol várnak. Mennyi időt csesztem el, ragacsos félelem borít be. Új üveg után nyúlok vakon. Bent már sötét van, ez már az este.Délután kutyával

Így augusztus, hogy ősz se. A kék a koppanó május, s a téli nád tatár magánya között. E nyári hosszon delel, de már nem a déli éj, el-elhajlik a fürdő gesztenyén, egyenként tükröz meg minden levelet. Hol a tömött, zöld birodalom. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÍgy augusztus

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom a kilincset. A szobámban úgy ordít a huzat, mint aki most pánikol először. Ilyenkor a gyomromhoz kapok: mintha egy remegő lépcsőházat kellene megtámasztanom. A fotelben egy rozsdás kabát, ha nem mozogna, talán észre sem venném, hogy van benne valaki. Még egy teszt. Mégis mit tanulhatnék a zuhanásból? Felkel és nevet. Te hagytad nyitva az ablakot, kölyök. Nézd csak meg a kezeidet. A téglapor és a beton alatt kezdem el keresni a bőröm. Azzal töltöd a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről. Egész jó vagy benne. Úgy szoktál földet érni, mint egy épület, aztán a romjaid közül valahogy mindig visszatalálsz ide. Meglöki az ajtót, hogy befogja a huzat száját. Gyere, harapjunk valamit, mielőtt még végleg elfogysz itt nekem. Megjelent a Műút 2016058-as számában [Beton]

Ebben a színben, a tiszta ultramarinban fürödjön meg a tengered, amikor kisimulnak az álmaidat fröcskölő, mérgezett hullámok. És az igazmondó szájak. Ők az az élet, melyben kőházat szeretnék a tengerparton, körben keskeny ösvények, körben reggelente a rákok és kagylók után kutatva. Távollétemben lélegezd be, utána ki a leheletembe a levegő sóját, majd vesd az első erős szélbe. A kékruhás nő újszülöttet tart a karjában. Egy másik, nekem háttal álló nő most az emlékezetben nyugodtan nézi a tengert. Bórfenyők. Megfeszítve az, akit szültem, hallom, mondod nekem, míg a be nem lélegzett só a csupasz kőre szóródik a porhanyós földön. Magányos boróka a közelben. Harangok alkonyatkor, te azt mondanád, mandula-szirmok a levegőben. Minden áldott nap. Ugyanabban az órában távozol és érkezel. Írnokok. Festők. Betegek. Egyedül. Elhagyottak. Bélpoklosok. Régi és új élő halottak. Térdre hajtott fejjel. Rabok, akik a padlóra hugyoznak és mellé vésik a nevüket. Mindezt tudják az idősebbek, a Jugoszláv Néphadsereg kaszárnyáiban a katonák mindenbe, ami csak a kezükbe akadt, belevésték vagy lejegyezték az ún. számot. Mennyi van még hátra? A katonai göncök levedléséig. Nem moshatod meg az egyenruhát. Egyedül a rozmaringot kérheted meg, hogy oldja a bűzét. Eljegyezve, összeházasítva a százéves háborúk előtt. Mi mind. Mindenünk. Mindannyian. Semmi sem másé. Nem kell a velencei maszk, hogy köztetek halálra táncoljam magam. Nem ismerem többé a számom, akármiről is szóljon. Reggel van, festek, Bellininek hívnak, és éppen távolból kaptam lapis port. Így indulhatna egy újkori próza egy újabb hamis összeesküvésről, mely Velencétől Tokióig végigsöpör minden trafikon és kereskedelmi központon. Ám ez nem próza. Én nem vagyok Bellini. Csupán ez a szín maradt tiszta. Nézem az Szűzanya és a gyermek-képet. Amit elkezdtem, nem tudom majd befejezni. SemBaranya, téli vadászat — Lapis Lazuli

 „Halálaid halálaim…” À Ference Varga (Paris) Akkor kettőnknek Sète volt a Tető Gibraltár sírbolt védműveivel minden kilátás a tengerre nyílt fénybő tengerre s galambok galambok szemfényvesztés a tündöklet vakít de semmi bú csak hosszú keresés a sírkövek közt megbújt az a sír visszafordulunk le a kapuig ott kell kivárnunk egy friss temetést utána megnyugtat a kapuőr föntebb van mint ahol mi föladtuk családi sír de semmi különös fakult szalag és elszáradt virágok évfordulós ünneplés nyomai körül a tengerparti temető körül a szemfényvesztő tengerár s galambok galambok mint akkor ott mikor mi ketten még s csak ő sehol Megjelent a Műút 2014044-es számábanSète: a Tengerparti temető

Mondta az úr, fogass be, és feküdj neki az útnak, Kocsid orrát keletnek igazítsad, lovat ésszel, Nagy figyeléssel váltass, gyémánt vértócsát kikerülj. Mondta az úr, hétszer hét boldog és hosszú Vizeken kelj át, szeld hatvanhatba mind a Harminchárom néprajzi régiót, előre nézz, És ne igyál, ne figyelj a kerékcsapádba gyűlő vízre, A pompás fényseregélyre se figyelj, menj, menj Az utak élén, mindig a pestisszentek előtt, ne Borzasszon el az oxigénhiány, se az elvesztett gyerekek Tánca, ne figyelj a szőnyegelnökre, az asztalkapitányra, Menj, menj csak erősen ott, hol tó térítene el, Tó, amiben egykor emberek úsztak, menj csak, Menj csak ott is erősen, ahol kőkemény arcvonallal Veled szemben a csillogó-villogó kőzetmókus áll fel, Juss a hágókig el, menj fel, a hágókon figyelj, Hágókon túl keresd a várost, város fölött a hegyet, Hegyen keresd a hegyi házat, hegyi házban a nappalit. A nappali főhelyén ott lesz az asztal, Az asztalon ott lesz a papír, a papíron lesz hat sornyi Bizonytalan vers, azt hozd el nekem onnan. Így is tett, és befogatott, és nekieredt az útnak, Mondott irányba, mondott súllyal, a megadott módon Választott lóval és lovakkal ment nagyon figyelmesen. Ott volt a hétszer hét boldog és hosszú víz, és amiben Egykor emberek úsztak, a tó, átkelt rajtuk, elment Mellettük, pontosan ahogy az úr megmondta, És jött akkor számos váratlan állat, augusztus végi Vonulási nyugtalanságot tartó, a folklór számára Érdekes madár ésHat sor

Üres országút, roncstemető a szélén, Egy fiú a volánnál, a kormányt Rángatja, a kerekeket elgurítja a többi, Nincs más, játszhatnak autópályásat. Nem szól rájuk senki, a vidék kihalt, A napsütés csak néma tátogás, nem Táplál semmit, azt a néhány kórót Lent a porban estig eltiporják. Lányok jönnek, és megállnak pihenni, A szemük tele van vízzel, a szívük rongylabda, Játszanak a fiúk, de túl sokáig tartják a kezükben, Kiszikkad a kedvük, és széthordja a szél.(Üres országút)

Egy hete már, hogy nyugodtan alszom. Nem fojt semmi éjszaka. Nem horkolok úgy, mint aki inkább megfulladna, de feltör benne a REM-fázisba rejtett életösztön minden lélegzetvétel előtt. Csak lefekszem, és kitárulok, mint álmoskönyv a fogaknál. Egyszer dagályosnak neveztél, pedig inkább átáztatott homok vagyok, amit ciklikusan maga után hagy a tenger. Álmaimban tavasz van, kinyílnak a kagylók, dalba kezdenek a hattyúk, és elalszanak a fáradt emberek.Bevert szögek

Nyárdelen érik a mák rásüt a napszagú fény, nehéz a csillagos ég- válladon véres ruhák; kalászba gyűlik a rozs szerelmes pillangó száll szellőnyi, suhanó táj: kőhideg áldozat most.Nyárdelen érik

tél van, egyszerre meghalt a beszéd, itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott a szöveggel, sír valami, talán a szék alatt, vagy mögött, nézd meg felette is, de nincs már: hang. tél van, zúgás. beteg vagyok, szólok magamhoz és fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra megfogom a kezemet, akkora most a súlya, mint apró szívem, jaj fel- adom, feladom magamra a kabátot, mielőtt kimennék a téli táj mögé, ahol egyszer megtalálom a vajszínű délutánt, ajkamra bézst fest fel a hideg a holddal, a harangok már a templomban szólnak, gyere be, gyere be a hamvas énekszóra, és felejtsd el az egyetlenegyet, amit kerestél, hiába, nem huny ki fény a sikátorban, ahol valami feszül, remeg — de nem fél —, fém bottal karistolja a lefolyónyílást és kém- leli az eget, a villanypóznákat, hátha egyszer valaki leoltja majd, hátha egyszer valaki rákérdez, hátha egyszer valaki valóban le- oltja és megy tovább, szegény édes barátom, felriaszt könny és beszéd, tél van, újra tél. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kosztolányi Prelude

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

Ma reggel háromnegyed hatkor apám ébresztett, egymás után kétszer mondta, Károly ébredj, s én tényleg felébredtem, megkérdezve anyámtól, nem ő szólt-e hozzám, hiszen az apám két hete kór- házban fekszik, gép lélegezteti, miután a combnyaktörést követő műtétje után tüdőgyulladással kezelik, már mozdulni sem bír, nemhogy beszélni, valamikor is inkább úgy hívott, hogy Imrus, hiszen amióta Alzheimer-kórja van, idestova négy éve, egy szobában alszom vele, a prosztatája miatt többször is ki- vezetem a WC-re, ilyenkor jól telezabálom magam, nem érezve lelkiismeretfurdalást, no de a mai ébresztés után felhívtam az öcsémet, neki van meg a kórterem száma, azt mondta, nyugodjak meg, hisz őt nem hívta senki, ne fessem mindig az ördögöt a falra, majd abbahagytuk a beszélgetést, de én megesküdtem volna rá, hogy hamarosan hívni fog, természetesen csörgött a telefon nemsokára, részvétet kívánt, annyit tudott csak kimondani, apa három- negyed hatkor eltávozott közülünk, s én úgy éreztem magam, mint az idős varázsló, akinek egy csettintésre világgá szaladt a megrémült nyula. Jel

azt hittem nem maradt több kétely s hogy magamból örökre kiírtalak kikoptak mellőlem a barátok is elfogytak a bűvös koccintások s végül a poharakat is összetörtem de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget lapos lettem és öntelt mint a plakátok melyek felkúsznak a falra s már nem számolom hány álmot aludtam át nélküled mióta csak halott emlékeket tudok szeretni… Megjelent a Műút 2014048-as számában csak azt számolom

Olgának micsoda idők voltak nagy volt a nagy nagyon nagy mondhatni nagyszerű kifürkészhetetlen bámulatos felmérhetetlen rettentő apad egyre töpörödik leereszt múlik kipukkad már nem nagy a nagy nagyon nem nagy nagyságrendileg kisszerű kisstílű kisformátumú lepukkant leharcolt unalmas szorongató visszataszító elapadt elolvadt elszivárgott végérvényesen eltűnt szétporladt a légben rettentő szoborcsoporttá összeálltnagyság

fehér ruhás istenek erős szíjakkal kötözték a combokat az alkarhoz és karfákhoz a két pici kezet. szép álmo – az utolsó szótagot maszkpára harapja el hogy ne bukhass alá hamarabb, mint ahogy menned kell. mert madárrá nem az ég, a láz avat harminckilenc celsius fok fölött már nem tagadhatod meg tollaid és a szárnyakat. ha két mondat után csak a harmadik lehet kemény és bölcs szótagokra bontva ez az arányosság egyenesen vagy fordítottan halad?10.06.

Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta. Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas. A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé. A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete. Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást. Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc, vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal. A harmadik, központi beállításon a hamvadó füstüveg egykedvű, fényes felületére lassú csókban ömlik a jobb felső sarokból az ég. A körvonalak elmosódnak, az alakok meredtükben is megtelnek mozdulattal. A rendező tükréből Chagall kecskefeje mosolyog vissza. Ismerős motívum: hanyatt dőlve, ismeretlen hangszeren játszva a bolond, sovány muzsikus kontúrja dől egy keskeny felhősávra. Visszhangos éneke a levegő egyik cethalának gyomrából is szólhatna. Lyukas zsákból homok, föld mélyéről dobok peregnek így, alig sejthetően. Röpülj, hattyú, röptödnek íve legyen, mint egy vízesés lelassítva, visszafelé játszva. Röpülj sötét rajban, szárnyad se mozdítva, egymásba szőtt nyolcasokat húzva a kiszáradt, kopár, víztelen puszták fölé. A függöny megviselt maradéka cafatokban esik be középre a kép két oldaláról. Zsákokat kereső foltok. A rojtokat két kézzel markolod, megtörlöd beázott homlokod. Megjelent a Műút 2015051-es számábanAnimált szárnyasoltár

Üres a Margit néni melletti ágy, nem tudni, az alzheimeres tornatanárnő szökött-e ki újra a kórteremből, vagy ma ő lett az egyike annak a két-háromnak, akit naponta tolnak ki az elfekvőről, rettegek, ha nyílik az ajtó, nem a tornatanárnő csoszog vissza, hanem felfektetnek az ágyra egy újabb következőt, és kislányom az apám hangján kérdezi meg, amit az intenzíven nem voltam hajlandó megérteni a tekintetéből, akkor már bármit csak onnan lehetett, miként látni is, hogyan tükröződik benne a függöny, amit nemrég húztak el a szomszédos ágyon kihűlő test előtt.Kérem a következőt

Az időutazás lehetséges. Látom az embereken. A mellékhatása a test öregedése. Mennyi idegen, elromlott időgép, letakarva az agyunk árnyas fészereiben. A fényképek felvágottak. Ha újra összeillesztenénk őket, a sok nevetést, kedves, jelentős, vagy jelentéktelen jeleneteket, sem történne semmi. Nem támadna fel a hízó, ami az élet. Nem lenne újra boldog. A boldogság illúzió. Mint a végtelen távol izzó csillagok, a végtelen délutáni fények üresen kongó otthonok falán.Időutazás, fényképek

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

Ödémás lábai. Feszítették szét a papucsát, hogy hallani lehetett a hajszálerek sírását. Mégis, annyi izomrost dolgozott benne, mint egy szakmáját már jól elsajátító biciklis futárban. A teste sovány volt. Hús-vér szélkakas, akit a szél pofozgatott csak, mert a férjének már nem okozott örömöt. A lakók gyűlölték, amiért mindenkiről tudott mindent. Például keddenként. Csontos kezében hallgatott a kifeszített szárító, azon teregette ki a szomszédok házaséletét. Belülről puhább lehetett. Finomabb, hiszen a füstölőszag is benne aludt el. De a természete olyan volt, mint a gyermekbénulás. Torzult. Megjelent a Műút 2015050-es számábanA gondnok felesége

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg A kifeszített pokrócot, Úgy görbíted meg bennem a teret. Egyre kisebb leszek. Mint egymásnak csapódó elemi részecskék, Véletlen ütközünk. Üveg nem tört soha, Mi hullunk darabokra. Mint felejtés gravitációja vonzza A közénk szorult szilánkokat, Úgy merülsz el bennem Tehetetlen.Atomok tánca

Estefelé kiürült az apálysíkság. Az a delta- szárny alakú sárkány se maradt, amit egy motorossal húzogatott. Ezután lettünk gyerekek. Rámostorozott egy hínárral, kicserélődött néhány deci nyál. Mag- ömlések, seggtisztogatás, majd néztük a dupla íriszt. Bűz volt, csérzsivaj és orkánerejű szél. Mélylégzést végzett, hogy felszippantson örökre. * Pénzkereső, szerelem-tünetes hétköznap. A kórház tűzlépcsőházában csempézünk. Kritizálnak, mért ürítettem a glettvasról lekapart maradékot egy szaniterbe: makacs dugulást is okozhat a mész a zárcsőben. Pedig úgy örvénylett, mintha tükörbe néztem volna: a lehúzott kvarchomok, az vagyok én, a vécévíz meg a nyála. Kötőanyagom kimosódott. * Hormonkoktélt állít össze a szervezet — endor- fin, dopamin, PEA, oxitocin — hogy az átvitt ingerület lóvá tegye őt. Ez húzza a szemre azt a lazúrlila hályogot is. Felelős vagyok érte? Mért? Hát nem heteró minden vágy tárgya? Különbség híján, bármi is ez, nemi, kor-, rassz-, tónus-, izomzat-, hormonaim se lehetnének. Sőt: én se lehetnék. * Ott ment gajra az éj, hogy előkerítette az alkil- nitrátját. Fiolás záróizom ellazító, be- állít egy-két percre, ha felszippantjuk. A fejgörcs hajnalban jön, a hálóban. Nem olyan nagy erővel, mint agyciszta következtében megjelenő tér- szűkület. Arra elég, hogy bálává gyömöszöljem gönceim, és félmeztelenül ráhajtsam az ajtót.Fiktív napló

Hazafelé tartottam, hosszú éjszaka után. A tanácskertnél vastag törzsű fa feküdt az úttesten. Mellé feküdtem, átkaroltam, forgatni próbáltam, ölelkezve gurulni vele a betonon. Nehézkes volt, tudattalanul visszautasító. Akarta, hogy mozgassam, de nem őszintén. Az arcomat a kéregbe nyomtam. Fájt. Üreget nem találtam a testén. Akkor döntöttem úgy, inkább csak melléfekszem. Majd  csöndben figyeltük az eget, egymás mellett elterülve a földön a kora nyári másnapos reggelen.Hajnalban a fával

Az esőmadarak hajnalban rákezdték. Savas könnyeik fekete lyukat égettek a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak irhástul dobták le bundáikat, és többé nem kapartak üreget kicsinyeiknek. A föld amúgy is túl kemény volt már. Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le. A húsdarabok kimarták magukat a dögevők gyomrából, és felszínre buktak. A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben. A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak. Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket, és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek. Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet. A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak. Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson, soha többet nem jött senki a halotterdőbe.Az utolsó turistacsoport

Most haltam meg, és ha azt mondom, napfelkelte, göröngyökkel röhög a koporsó. Ez fáj egy kicsit, de legalább nem kell folyton reménykedni, hogy nem egyedül lovagolok a vágyak szélmalmával szemben, kis Dulcineámmal az oldalamon, alattam a lemondó Rosinantéval. Még mindig lovagolnék és reménykednék szüntelen vigyorgók és meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem a félelem, hogy ebben a városban sem fogadnak, bepatkolom magam a kültelki fogadóba, és reggel kezdem elölről az egészet. Végül is csinálnám, de már az álmaim is tompultak, emlékszem, erodálódtam a sír felé, és egyre szélesebb lett a vigyoruk, a hold és a nap pedig két nagy, sárga göröngy.Don Quijote

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé, a várkertben, a domboldalon. Esténként lovakért sírtak, és féltek, hogy ha lefekszenek, nem kelnek fel soha többé. Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok. A fotós egy utolsó pillantást vetett ködlő hajukra. Háttal zuhant a fény a puha talajra. A kislányok sétánnyá változtak, perceink egymásutánját fűzték önmaguk mélységévé, szorgalmasan, mint azok, akiket nem érintenek soha. Messzire futottak, a mozdulatlanságig és vissza, és ha árnyékot vetettek, a vertikalitás hátterévé bomlottak. A kifaraghatatlan valóság űzte őket magasabbra, és csak ha sárga fürtjeikről álmodtak, fért szájukba a reggel.A sétánnyá változott kislányok

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem, A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem. Megint csak nem; erre te fölémhajolsz, Csont és fa, zöldellés sehol sem. A fejem alatt. Átkéklik a szemem A téli éjszakán, a rögökön. Nem tudom, melyikünk kerekedett Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal Mondd meg, melyikünk volt előbb A földben. Pedig nem is kék a szemem, Csak már nem tudom, hol kezdődsz te, Hol végződöm én. Apa, apa, kikaparom a csontjaidat, És a véremmel összeszennyezem, Mert elegem van, kurvára elegem, Hogy nem tudom, meddig tartasz Bennem, pedig eltemettelek, És azóta is azt a rögöt keresem, Meg azt az őszi zöldet, ami akkor Borult rám, és sírt helyettem. Hómezők mellett fekete a szemem, És varjak vájják ki, ha hazudnék, Apa, apa, haragszom, értsd meg, Elegem van, kurvára elegem. Belőled is, de főleg belőlem, Hogy mindig az a nóta, Azonos félelem, Félelmetes azonosság, Amit én viszont nem szándékozom Örökíteni, pedig anyát akartak faragni Belőlem. Azok levegőből vannak, Gondoltam, azt nem lehet faragni. Csak a csuklónkból kopjafát. Egy kopjafatündért, lánghajjal, Árvácskákba öltöztetve, Nem érdekel, milyen szavakat hagytál rám, Ha nem tudok a saját nyelvemen beszélni. És anyám szép, mint szeptemberben A paprikavirág mellett az ösvény, És azt állítja, te én vagy és te vagyok én. Hát akkor mit vár, csillagos eget, Álmaiban azon lépdelek, Mert azt szereti, ha lehúzhat, akkor Tudja, hogy égig ér. * Apa, apa, a bőröd; a bőröd csak nyáron olyan, Mint az enyém. Telente szép és nyugodt vagyok, Mint anyám, fekete a szememA tizenhatodik óta pontosan

… mit  eszünk    —  ?  — —     kérdezi  a  Lányom     — …  : násztáncukat  lejtő    … alkonyi    …    fényeket —       f   e   l   e   l   e   m       — Karácsony

(1) nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt, a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés: soha meg ne feledkezzetek a halálról. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek nem volt több lapos kavics a zsebükben, és tétlenségükért a tenger olyan csúnyán gúnyolta ki őket, hogy most korallá változva lengetik tagjaikat a vízben, mintha zászló lehetne a test, és rajta címer az értelem. nem ugyanúgy telt a te időd is? akár a hosszú vonaté, mely visz, de magát nem viteti, és tüsszent-pöffent-kattan, akinek jó barátai a sárga földek és nagy esők, csak nem tudja nekik elmondani a gyorsulás tájnyelvén. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy a párhuzamosoké, feketén-fehéren, egyértelműen és értelmetlenül, mozgás nélkül és mégis mindig közelebb egy b-ponthoz, ahol dúcba sűrűsödve kucorog egy hittétel fenekén az igazság. (2) ugyanúgy telt a te időd is: könnyeid a konyhában csörömpöltek éjjelente és fénybe lábadt kicserzett bőröd. (3) lassan belélegzem aranykontúrod és látom már, hogy mozdulatlanságodból bárhová eljuthatok, hogy te maga az éhség voltál és vagy, hogy téged nem kellett kiválasztani — csak megkondult a harang gyomrodban és ételt adtál a veled éhezőknek.Egy ikon alá

A lényeg a következő: olyan sok lehetséges vers van a világban, de olyan kevés, ami szükséges is. Ez utóbbiakat a Milói Vénusz egy kezén meg lehet megszámolni. Dunajcsik Mátyás fordítása Vénusz ujjai

beszorult a számba egy téli szó egymást álmainkban elkerüljük Megjelent a Műút 2015051-es számában végleg

    37. galléros sárkány őrzi a barlang száját meghalt az összes legkisebb királyfi benn a barlang mélyén a sok csontváz egy kupacba halmolta elég gonosz megesz téged is de egyet a végén beenged       39. a hódoknak van egy serege kihegyezett hurkapálca a lándzsájuk ők a kerítés a mosómedvék farokkal felfelé támadóállásban vigyáznak belül egy vashenger oldalán a felhúzó legeslegfelül táncol a róka parókáját a nyulak fonták szénából- szalmából és nádisásból ő lett a király mert tőle félnek a többiek — a fogai  miatt 40. rugós a bicska a motorban is van rugó a roller az ugrálóvárban a levegő van egy ilyen hintatípus a cipőmben beépítve a bicska apa bicskája 41. az ágy alattiak I. a szandálból kiálló ujjakra vadászik a még fejletlenek izgatják fel kedvenc mérete a 23-as, 24-es a harisnyától irtózik ellensége a pamut a nylonon viszont képes áthaladni először a körömmel foglalkozik és az ágy bőrével később előről hátra percenként a tő után nyoma vész a talp mozdulataiért nem ő felel 42. az ágy alattiak II. a párna és a lepedő érintkezéséből keletkezik vékony porréteg és lakáspenész hívja elő nyirkos helyeken a kihullott fogakból fon láncot védelmül a folyamatos szél ellen a foglánc tartja meg a súlyát kontinentális éghajlaton  a külsőfül élővilágából nyer tápot zúgást hagy maga után Zsúr

Landolás után érintkező síkok és városi vetemények hálózatába érkezik. Belakja a földi alakzatokat, behatol a kontinentális felületek láthatatlan vonalaiba. Megérkezés után rögtön megtalálja a megnevezés kényszere: földterületeket és útvonalakat sajátít ki, sokakat tesz földönfutóvá. Mindig ugyanabban a ruhában marad, mintha az éghajlatok nem változnának a térrel. Hittérítőként mutatkozik be, aki Bach fúgáinak és az afrikai varangyok kórusának összehangolásán munkálkodik. Éljen Marinetti és a repülő, kiáltja egy túlsúlyos pillanatában. Jelenléte ekkor már csak virtuális, egy esemény előtti tabletta, amit a földrészek elmozdulása késleltet. Az utazáshoz feltalálja az ártatlanságot, centrumnak hazáját rakja közepére, Lakni valahol csak történelem előtti időzés, az atlasz fedele kemény, mint Darth Vader szuszogó hangja a maszk mögül. Megjelent a Műút 2015053-as számábanDarth Vader, set me free

futás közben cipőtalpad surrogása barlangi csend-zörej dühös az ég mert nem ér utol billiónyi éves trükkjeivel csak annak vagy látható aki nemsokára meghal te idelent egyenes derékkal bűvölöd a magyarázhatatlant és amikor a villámok alszanak csended a mennydörgés ezernyi hangjában rejtőzködik nem sejteni mikor jelenik meg ismét Megjelent a Műút 2016056-os számábanpusztán

Ötvenéves elmúltam. Apám ennyi idősen már bácsi volt. Amit most nem teszünk meg egymással, sosem fogjuk. Amit nem adunk oda, azt magunkkal visszük. Amit most nem mondunk ki, az nem hangzik el. Gyöngédséget akarok tőled, adnék is cserébe, de úgy látszik, neked nem kell. Megkapod a gyerektől, de a gyerek fölnő, és itt maradunk egymásnak képtelenül, úgy, hogy még csak meg se próbáltuk. Aztán egyikünk meghal, és te beköltözöl a városba. Megjelent a Műút 2017059-es számábanÖtvenéves elmúltam

I. Talán túl korán indultam el a fekete kagylókból kirakott mólón, még sótlan nyelvvel a szótlan Adriákon. Térképek nélkül mértem le a távolságot: hosszú utak, hosszú nők. Gyenge végtagok hajói vittek, meszes héjú csípőkre húzott széles vitorlák és mindig másik, új szigetek jöttek, kék és fehér márványok, rövid partok és még rövidebb válaszok, pesti öblök és budai zátonyok, a kedd esték a tágas Astorián. És csak el, talán előre, követve az aluljárókba tévedt ámbraszagot. II. Lassan vetkőzik csak le az illatod, betűről betűre, gombról gombra, csattól csatig. Sós levegőn érett gyümölcsök, fűszeres levek, mind széles csípőd rakománya. Aszfalt, beton, sínek, beton — hullámzik a város. A mélységekben lassan úszik a hatalmas test, szigonyokkal bekent szerelem. Betűről betűre, csattól csatig, karcsapást karcsapás követ, de senki nem fullad meg hiába. III. Sokszor hiányzik még az a móló, a széles kagylók, az üres térképek, a partra vetett fiú és a hideg víztől lila ajka. Tenyeremben tengernyi bőrök, teleírt füzetek, iránytű helyett a neonfénnyel zizegő csillagok. Mögöttem a tengereim, előttem az óceán, az út mentén hídpillérek, teleírt oszlopok — képzelt híd a cetek és a parfümszag között. Ámbra

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.  Csak a vakok

A költészet úgy csúszik az álmokba akár egy búvár a tóba. A költészet, bátrabban bárkinél, belecsúszik és elmerül, mint az ólom egy tóba, mely végtelen, akár a Loch Ness, vagy olyan tragikusan zavaros, mint a Balaton. Gondold át alulról is: egy búvár ártatlan az akarat tollaiba burkolva. A költészet úgy csúszik az álmokba, akár egy búvár, aki Isten szemében halott. Krusovszky Dénes fordítása Megjelent a Műút 2015050-es számábanFeltámadás

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

Fenyvesi Ottónak És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.Turbo folk

A színes széncinegéket nézem, amint megszokott időben ellepik a balkont, esznek-isznak, fürgén tovaröppennek a szemközti fák csupasz ágaira, újabban verebek is csapódnak hozzájuk, s ha olykor ismeretlen okból elmaradnak, szinte hiányoznak. Naponta friss vizet teszek ki nekik, ellenőrzöm az élelmiszerkészletüket, ha fogytán van, pótolom a magokat, gyümölcsöket, hálós cinkegolyókat akasztok az erkélykorlátra, és már nem gyűlölöm magam, amiért szerettelek.Már nem

mikor a lámpa zöldre vált egy pillanatra összeállunk egy közös lélegzetvétellé az agyunkból eljut az információ a lábunkig egyszerre lépünk le a járdáról ebben a rövid együttgondolkodásban hazafelé úton már kiszámoltam a másodperceket összeadtam a lámpákkal elosztottam a zebrákkal hogy megkapjam a változót ami elvisz hazáig megállás nélkül mert nem tudom elviselni ha két mozdulat között valaki más húsa szorítja a körvonalamatikon

Végül csak elszakadtunk egymástól; külön jársz táncolni, barátnőkkel múlatod az időt, és más férfiakkal ismerkedsz. Talán, ha elég alkoholt iszol, még magad mellé képzelsz, bár tudom, olyan vagyok neked, mint a másnaposság. Én szesz nélkül fekszem szobámban, lassú eső mossa gondolataimat, mint ahogy minden lelassult, amióta nem vagy. Egy barokk tétel szól, tétova ellenpont, kesernyés téma — akár a nevetésed. Fogaid billentyűk — te tanítottál meg játszani. És soha nem tudtam elmondani, mennyire akartam, hogy a megszállottjuk legyek. Most mégis más karok, más illatok ölelnek téged, ha ölelnek, és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat, a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak, amikor végleg elzárom a rádiót. Megjelent a Műút 2016057-es számábanNotturno

Az egész dinamika úgy épül fel, mint az köztudott, hogy az elrugaszkodás pillanata a legfontosabb. Kimérni a távolságot, szaporázni egyre gyorsulni végül kitámasztani és. Lebegni, utazni a semmi fölött ha jól elrugaszkodtunk, nem ördögtől való, hogy úgy mondjam, nem lehetetlen, sokan megteszik éveken át. A következő olyan pont, amikor a figyelmet érdemes fókuszálnunk, a földet érés pillanata. Ha jól elrugaszkodtunk és élveztük a repülést az még nem garancia a megfelelő talajfogásra. Igaz, ennek érdekében úgyszólván nem tehetünk semmit. Ügyelhetünk persze repülés közben is a helyes testtartásra, noha ez sokat levon a repülés élvezetéből. Ezért odafönn a legjobb talán nem gondolni semmire, nem ügyelni semmire. Élvezzük a mozgást! De most látom csak, hogy lejárt az időnk. A talajfogásról majd legközelebb.Elrugaszkodni Istentől

Figyelj, mert könnyen beleeshetsz abba, hogy bizonyos részleteket önkényesen pakolsz halomra, mintha jelentéssé állhatna össze bármi. Napi- lapokból, rutinból aprított kollázs, hunyorgó szemmel a szemcsés szöveg. Kapitálisok és fatálisok bonyolult, vert- csipke szövetét, ha sokáig nézed, sokféle alakzatot kirajzol. Akár értelmet nyert igékkel, vigyázz ezzel, ne magyarázd túl. Ha például tigrist látsz, amint mangróvefát kerülget fenségesen, száját nyalja, ásít, és tekintete úgy pihen, hogy a duzzadt, félszeg függő gyümölcs remeg tőle, és remeg vele az ág, szél lesz. Akárhogy nevezed, a tenyérben másodpercek alatt fehér kővé rohadó rózsaalma csak egy alakja annak, ami. Mintha lenne értelme ráolvasni a nevet egy felcserélt testre. Mosni alaposan arcot, kezet, fogat, folyatni hosszan, hidegen a csapot. Fölösleges bizonygatnod, hogy az esendőségek, az álmok, a terhek mind megannyi jel. Erre gyere, ne menj arra. A napszítta medrek fenekén csak báb, amit látsz. Tükrükben váltott gyermek sütkérez. Hűtsd le magad, tarts távolságot. Elég, ha tudod, a jóslatok nem így, ha működnek is. Ne ellenkezz. Vizes ruhán át levasalhatod ugyan, egyneműnek hasson. A képeket és a szavakat ellenben hagyd meg maguknak. Nehéz lesz, nem mondom, de. Jusson eszedbe, ha valami könnyebben bízol, akár hiba, akár csapda, könnyű beleesni, figyelj. Megjelent a Műút 2017063-as számábanJóslat, vakfolt

1 Kérlek, Istenem, add, hogy ne essen bántódása ellenségeimnek, legyen hosszú, boldog életük, sikerüljenek terveik, nőjenek nagyra gyermekeik, testük, lelkük, idegrendszerük szolgálja őket a végsőkig, amikor majd szemüket lehunyják, hozzád való örök emelkedésük megkezdésekor ne érezzenek fájdalmat, szorongást, megbánást, utódaik ne sirassák őket, de emlékezzenek rájuk makacsul. Munkájuk legyen maradandó, életük kétségtelen, dicső példa mindannyiunk számára. Amennyiben mégis máshogy döntenél, azt természetesen megértem. Te vagy az Igazság, és rajtad kívül nincs más, igaz Isten. Ámen. 2 Bocsásd meg, Uram, hogy annyi időt eltöltöttem feleslegesen azzal, hogy a múltam kísérteteit próbáltam feltámasztani. Rég elfelejtett, elveszett embereket próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Saját pokluk börtönéből próbáltam kirángatni őket makacsul hiába. És bocsásd meg, Uram, hogy foglalkoztam azokkal, akik gyűlölnek, sápadt, szégyenmonoklis koboldokkal, akik fényességes pályám őszinte, fáradhatatlan irigyei. Sajnálatból tettem, hogy odafordultam, odaguggoltam, minduntalan nyöszörgő sóhajukhoz, amiről ők úgy vélik: csatakiáltás. Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell, vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük. És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök lehetőségeket.Fohász

Végül a részletek maradnak: a háton- alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, a katéter nyoma a könyökhajlatban. Tetovált pontok, két rövid heg. Egy beavatás közelképei. Végül