Bárány Tibor kritikája

Térey János könyvéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból

Olvasd el!

BT40

Zelei Dávid köszöntője Bárány Tibor 40. születésnapjára  

Olvasd el!

Smid Róbert kritikája

Márton László könyvéről (Kalligram Kiadó) a friss Műútból 

Olvasd el!

Az Eiffel torony este

Akárhányszor látom újra — mindig lenyűgöz!

Olvasd el!

Szentesi Zsolt kritikája

Szilasi László és Szív Ernő könyveiről

Olvasd el!

Mark Turcotte verse

Gyukics Gábor fordításában

Olvasd el!

Lev Rubinstein versei

Molnár Angelika fordítói kommentárjával

Olvasd el!

Deák Botond versei

a friss Műútból

Olvasd el!

Vásári Melinda bejegyzése

a Kollegiális naplóba

Olvasd el!

Pór Péter kritikája

Sándor Iván könyvéről

Olvasd el!

friss műút

Napindító

Átlagemberek

Átlagemberek

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Túl nagy hévvel akartam azt a tripla lutz-ugrást. Ikarusz-szerű elánnal szúrtam, hogy Nyikoláj szavával éljek. Így bírálta a pengetechnikám a kínnal nyert juniorselejtezőkön. Nem győzött meg iróniája. Inkább úgy mentem bele, mint Platón galambja. Azt hittem, magasabb röpívet írhat ugrásom, ha a műjeget, mely ellen- állást fejt ki,valótlannak tekintem. Megsértődni aligha áll jogomban. Túl nagy hévvel akartam azt a pörgést. Ez számít. Ha ma este meglesz, úgyis könnyfátylat boritunk a múltra. Tarkón fog, dörgölve szorongat, összecsókol. Merthogy meglesz. A lámpaláz alábbhagy, walzer-taktus a síri mélyvonókon, ingujjam lobogásba kezd. Rásiklás, külső él, karok elcsavarva. Mintha egy sátáni nehéz kaszát emelnék.Jégtánc VB

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír. A barátnője próbálja vigasztalni. A padon ülő srác a rágójával játszik, és bámulja az előtte elrohanókat. A vendég a kávézó asztalánál mosolyog a könnyedjárású baristára, aki lóherét rajzolt a kávéhabba. A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot. Lehetnék bárki. Az osztálytársak közül az egyik, akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból. A srác, aki sálakat próbálgat és most egy sonkavöröset választ ki. A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt, és kerülgetik a rohanó emberek. A tömeg egy közös szinusz csomó impulzusára lüktet, én pedig, én pedig, én pedig, csak egy vértest vagyok, aki öntudatlanul szállítja az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént. Ha valaki keresne, hagyjon üzenetet.Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

Meghal és elengedem. Évekbe telhet, évtizedekbe. A ridegség ellenében lassú hajtások furakodnak a küllők közé. A gyökér ásványi anyagokat küld a rügyek irányába. Biciklimet a fejlődő fa vaskarikáivá teszi a ceremónia hangkísérete: edényekben közlekedő nedvek szivárgása, a gyökér nyomuló búgása és kattogó kaparása a kéregnövekedésnek. Nyugtalan képzelgést táplál a biológiai működés alapzaja. Naplózom az eseményeket. Gyűrűző évek a fában és a füzet cellulóztestére szenesedett ceruzanyomokban. Mikor elfáradok, ajkaim közé szorítom a szelepet, és a keréktömlőbe sóhajtom utolsó lélegzetemet. Közös várakozásunk talán elegendő az átlényegüléshez: hogy most a síromon kinőtt fának dőlve helyettem őrizze az erdőt.  Fának támasztott bicikli

Azt mondja, ez a baj a tanárokkal: „Mit fog egy gyerek tanulni valakitől, aki úgy döntött, hogy a legjobb, amit az életével tehet, az, ha tanárnak megy?” Aztán emlékezteti a többi vacsoravendéget arra, hogy milyen igaz, amit a tanárokról szoktak mondani: „Aki tudja, csinálja; aki nem tudja, tanítja.” Úgy döntök, hogy inkább megharapom a nyelvem (az övé helyett), ellenállok a kísértésnek, és nem emlékeztetem a vacsoravendégeket arra, hogy az is igaz, amit az ügyvédekről szoktak mondani. Mert ugyebár mégiscsak eszünk, és ez egy udvarias beszélgetés. „De tényleg, Taylor, te tanár vagy! Most mondd meg őszintén! Mit is csinálsz te? Bárcsak ezt ne mondta volna — hogy mondjam meg őszintén —, mert, tudjátok, nekem van egy elvem az őszinteséggel és a seggberúgással kapcsolatban: ha kéred, megkapod. Azt akarod tudni, mit csinálok? Amit én csinálok, attól a gyerekek keményebb munkára képesek, mint valaha is gondolták volna. Amit én csinálok, attól a csillagos ötös felér a Becsületrenddel, és az egyes jobban fáj, mint egy pofon. „Hogyan pocsékolhatod az időmet valamivel, ami kevesebb, mint a legtöbb, amire képes vagy?” Amit én csinálok, attól a gyerekek háromnegyed órán át ülnek a teremben, néma csendben. „Nem, egyedül kell megoldanotok.” „Most már nincs több kérdés.” „Miért nem mehetsz ki a vécére? Mert csak unatkozol, és nem is kell igazán kimenned, ugye?” Mit csinálok én? A szülők megijednek tőle, amikor felhívom őket: „Jó estét. Taylor Mali vagyok. Remélem, nemMit csinálnak a tanárok

(Patríciának) Ahogy egymással szólunk kottázni kellene pedig zenéről szó sincs ez zenétlen zene valami körvonalzik de nincs hozzá közeg és nincs érzék se hozzá hallani nem lehet de megvan szavak nélkül szólít mint szóhiány szavakon innen és túl szivárgó halovány műszerrel foghatatlan fénytelen fénynyaláb üres űr rezgéséből a csendnél tétovább jelként feloldhatatlan éteri semmiség de forr akár a katlan és valami kiég se szó se jel csak van van alig de ez elég Megjelent a Műút 2015054-es számábanAhogy egymással szólunk

a szüleim esküvőjéről videófelvétel készült. a lagzit egy káposztásmegyeri iskolában tartották. a kamera tulajdonosa a család közeli barátja volt, ezért egy időre nem félt kölcsönadni a kamerát unokabátyámnak, aki értelmes gyereknek látszott. ő pedig egy barátjával az udvaron kezdett forgatni. semmi extra, csak kamaszkori hülyéskedés: szándékosan eltúlzott depresszív szövegek, pocsolyában lépkedés, káposztásmegyeri Jézus vízen jár. évekkel később elmesélte, hogy amikor a család visszanézte az eredeti felvételt, nagyanyám azt mondta, hogy ez csúnya és veszélyes. a felvételről két másolat készült. az egyik hamisítvány. nagyanyámé

(a „tavaly télen végig fáztál” dallamára)   hol is szoktak titkos kincset elásni a régi rablók nem is rablók hanem rablók- tól rettegő kereskedők nagy tölgy alá folyóparton ha kínából mégis élve térnek vissza megtalálják öreg nénik spájzba lekvár mögé onnan másnap reggel mégis inkább a kijáró parkettával fedett lukba onnan meg a ruhásszekrény hátuljába vagy megint a spájzba és a többi és a többi titkos kincsét féltő ember szóval bármelyikünk vagy csak őrzik a fejükben? vagy nem is a hely a fontos hanem az hogy egyáltalán a titkos kincs az mi mégis? zacskó ékszer dédapától maradt svájci aranyóra vagy egy szakadt irhabunda vagy nem is tárgy vagy egy tárgy és egy fogalom kombinálva egy bal kézbe adott villa bőrdzsekiben töltött boldog- boldogtalan ifjú évek vagy akár csak egyetlenegy alkalommal nyári éjjel rockfesztivál területén séta közben egy bóbitás fülbevalós félkómából pillanatra feleszmélő sráctól hallott tűpontosan definiált élethelyzet „punk vagyok, hol vagyok?” szóval ilyenek a titkos kincsek köztük van a költészet is patroklosztól don quijotén át egy női irhabunda- javíttatás történetén keresztül egy szerelemről és annak az elmúltáról és egy derék szűcsmesteren keresztül a szeretetről könnyet csalva lélegzetet megszakajtva mégismégse kegyetlenül csak őszintén szóló versig — a tiédig Atilla mert az a versed a legszebbek közt is ott van mind közt amit csak olvastam és ha már így belekezdtem sok-sok versed folyóparton álló nagy tölgy alatt rejlő elásott kincs lekvár mögött rejtegetett aranyékszer ezt már úgyis el akartam egyszer neked magyarázni azért hogy tudd én is tudom de legfőképp nem is neked annak aki kincset keres mert a saját kincse kevés vagy mert nem emlékszik arra hol ástaPohárköszöntő Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjára

WTF today we play tomorrow we pay én nem akartam feltétlenül képet rajzolni neked a halálról de minek szabadkozni ellenszélben minek aláírni ezt a szerződést is be fogják oltani ezt is felzabálják szegik és szelik hántják a szárnyakat porciózzák a porciót hiába hagyok hátra minden mocskot ha megveszekedetten takarítanék de még dohányzom és iszok látod engem bomlaszt a fülledtség pedig még sokfélét rajzolhatnék túl sokszor elhittem én hiú hogy ennek se annak se vagyok elég jó túl sokat akartam hallani a templomokban kétszer annyi szárnyat le is vágtam csak mert meg akartam fogni de nem vagyunk felszentelve és túlzás minden áldozat mert nem vagyunk freskó a Halál sem magától uralkodik és ő is csak az egyik és soha nem láttam Palermót csak az űr tart örökké csak a hang teremt hogy azt mondja játszd újra Sam szép a barátság szép a szerelem fehér zaj a kolonializmus romromantikája ahogy ellepnek a posztinformátorok Sam te vagy az emberem és gyönyörűen iszom és dohányzok csak egész nap zúg a fejem ha nem vagyok otthon a hátsó szobában hagyott tárgyaim megállás nélkül bőgetik a porszívót FTW today we pay tomorrow we play meg fogok halni mint a kutyák – azokat is elmondanám, de persze kísértettek közt kit érdekel hogy ide még kit idézek meg. ami a számítást meghaladja, az belülről észrevétlen. nem vagyok hajlandó vakulni többet jutalomfalaton és teljesítményen. veszett se leszek csak mert neked úgy könnyebb. az első sintérnek ki fogom harapni a nikotintól gennyes torkát. fognálak téged pórázra, és ijesztgetném veled a gyerekeidet. de azt is minek. nem aVersek

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán meg parknak is de röhejes csak annyira volt amennyire egy barakk lehetett akadtak ott furcsaságok fából barkácsolt hullámvasút ahol alkalom adódott hányni büntetlenül céllövölde aktuálisan cserélgetett kliséfejekkel meg lökdmegkecske kiélni vad indulatokat és persze a varázslatok nélküli elvarázsolt kastély varázstalan olyan fékezett habzású görbetükrök meg ilyenek az én kedvenc helyem más volt ott az örökké forgó hordóval átellenben feküdt egy ember és szuszogott kockás ingben az egerek kissé megrágták őt hatalmas volt elnéztem töprengtem ki ő óriás ez vagy törpe gulliver óriásföldön vagy a pindurka nép között hevert én meg néztem rendre emelkedett a mellkasa mégsem él mi ez kicsoda kicsi vagy nagy meg minek az élet nagy kérdéseit nem a kastély görbe tükrei hanem ő vetette fel de dezsavűm van minden kapualjban ma ugyanazt a testet látom a kockás ingesek ott hevernek köszönnek rám emelkedik a mellkasuk bár talán nem is élnek már nézem őket ugyanúgy tanácstalanul róluk sem tudom óriások vagy törpék voltak egykoron meg kicsodák minek és miért Megjelent a Műút 2015052-es számában vidámpark

hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.tudom

Ha mögé ülök le, hogy ne válaszoljon, és lépteimmel elkerülöm, az este az Ő színében lesz felettem, és úgy búcsúzom tőle, hogy egyedül vagyok. Rám néz futólag, gyorsan igazítja sálját, vállán a táskát, a kabátot, s mikor kint elfordul, már nem nézek arra, amerre indul, mert szemembe tör az esti világítás, s a fényben pulóverem ujja; jön a Deák tér, mindjárt az Arany János utca, s a metrón mintha még sosem utaztam volna. Nem markoltam soha így kapaszkodóba, fekete üléseket pásztázva, majd egy vonaltérkép látványába bomolva. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Még sosem

XXVI. (Aki) elképzelhető mindez, ha egy szempár bentről figyel. vagyok, Aki vagyok, és pislog. vagyok, Aki forró árnyék. vagyok, Aki árnyéka nem ereszt le. vagyok, Aki a fülben az a két kis tócsa, az egyensúlyé: könyörtelenül fodrozódnak, ha valami megdől. vagyok, Aki pókháló a szemöldökön. az éjszaka tetszhalott szemek feletti boltozat. vagyok az arcban forgó apró drónok, a szemek, akik másik arcon csüggnek. vagyok, Aki a dioptriásra csiszolt üveg mögül figyel. vagyok, Aki a hajban lerakódó nagyvárosi por. vagyok a hajban lerakódó rideg masnik. vagyok az örök ismétlés az érzések környékén, ahogy összehúzódnak és elernyednek a vonások, lassan. vagyok, Aki az anyagfáradtság az ujjakban, mikor a mellkason dobognak szenvtelen. vagyok, Aki a sötétség a fűszálak tövéig. ahol mindig homály van. ahol borosta fedi a dolgokat. ahol a szél dagasztja, amit behálóz. ahol megnyomsz egy gombot és ősszel kikopik a melírozott pázsit. ahol a szabad akarat nem lakik. ahol találékony és birtokra vágyik, Aki vagyok. vagyok, Aki besétál a lombkoronaszintbe. vagyok, Aki ezt nem engedi át. vagyok, Aki meztelenre vetkőztet egy fát hirtelen felindulásból vagyok, Aki. vagyok, Aki harkály a keresztfán. Aki apró lyukakat fúr. Aki hirtelen lékel. melyik testnyíláson át távozik az Aki? és akkor én hol vagyok XXVI. a fennsíkon előhívódik egy nyelv a felhők vonuló árnyékaival. más felhők domború tömbjeiből eső szitál rá, szinte függőlegesen és hangtalan. majd köd, ami hömpölyög. az, aki én, talán lekéste ennek az elejét. későn érkezett. az, aki én,Metapillanat

Ad notam Példabeszédek könyve, 31. rész Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem? Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját. Nem illik a királyokhoz a borivás, nem illik az a királyokhoz, sem a fejedelmekhez a szeszes ital kívánása, legfőképpen asszony kezéből utasítsd vissza a poharat: bizony édes méreg az, amelynek nincs ellenszere, apád sem térhetett ki előle, amikor vakmerőn feléje nyújtottam én is Lót leányainak sötétvörös borát, magamat sem tartva vissza. Fordulj el a bortól, fiam, mert ha iszik a király, elfeledkezik a rendeletekről, és helytelenül ítélkezik a nyomorultak ügyében, nem látva, hogy ő maga a nyomorultak között a legnyomorultabb, még magabízón áll, azt hiszi, pedig már boldog szédületben le is zuhant saját léte legmélyére, ahonnan nincs visszatérés. Adjatok szeszes italt a veszendőnek, és jobbnál jobb borokat az elkeseredett embernek, igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről, és ne gondoljon tovább nyomorúságára, hogy majd kijózanodva lesütött szemmel járjon ő is, és ne tudja fölemelni többet a tekintetét, és egyedül szegénységére meg nevetséges nyomorára gondolhasson, amíg le nem gyűri a halál rettenete. Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért emelj szót, ítélkezz igazságosan, ítéld megBetsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

A tengerbe most hanyatlik a nap. Nem megyünk innen ma már sehová. A móló végében spanyol férfiak csoportja. Mit is mondhatnék én, a turista? Néhányan bizonyára a nyájas Kasztília, mások a hűvös Aragónia tájairól valók. Tőlük kissé félrehúzódva az ott két komor katalán. És hátul, közel a vízhez talán egy baszk úr áll. Pontosan ki- és mifélék, alig kivehető, számomra mind a delet képviselik, de már alkonyodik. Minden fojtott. Az ég, a hangjuk. Valami villan. A vízben? A víz fölött? A mólón, a férfiak kezében? Későre jár. Mediterrán csoportkép alkonyatkor

Végül a boncasztalon végzed, a kés könyörtelensége emlékeztet, értelmetlen az egész. Apádtól örökölt megfelelési kényszer üldöz, kimondatja veled: Játsszunk ismerkedőset? A fal felé fordulva rám hagyod a boncmester szerepét. Az instrukciókat belém égetted, izzad a tenyerem, teszem a dolgom, ne mozogj. Apád jár a fejemben, nekem is meg kéne felelni neki? Pihenő kell, kézmosás, valami kurva kifogás, ott hagylak félig nyúzva. a csap is értem köp, eldugult kagyló, megint itt rekedünk, visszamegyek hozzád. Már alszol, jó neked. Álmatlanságomban történetünk elvesztett végét keresem, saját farkába harapó kígyó, holnap kezdhetjük az egészet elölről, magunkat keresve. Vergődésünk által keltett hullámok egymást simogató gyűrűi döbbentenek rá, már megtaláltuk.szekunder

A fémlény feje ipari gyémánt, szándéka pedig meginni bennünket bármiféle indok és cukor nélkül. Hétrét görnyed, füst dől a szeméből, hasra fektetted, vonszolja magát, az olajszúnyogot nem lehet csak úgy, örvénylánggal, földgázkitöréssel elintézni. Panelházak teste szétesett, kotorékunk a hulló vakolat, benzingőzt emésztő acélrovar szívókája átüt a plafonon. Húsunk olajcsapda most neki, szerves massza két kőzet között. A győztes hatalom, százhúsz bar nyomás lidércalakként mellkasra települ, leszaggatja hitvány tejkezed, végleges szervrendszer még nem tulajdonod. Egy gyáróriás súlyos keverői vajúdnak örökös életedért, készül bitumen, kerozin, petróleum, fűtőanyag, sötét bélsár-pakura, az olajszúnyogot tápláló leves, elfogy a nyirok, elfogy a vér, fekete lyuk lesz a vesében.Olajszúnyog

Van egy pagodám. Állok a pagodám előterében, és várok egy járműre, amely majd elém kanyarodik. Lehet, nem is pagoda ez, pláne nem az enyém, de jogom van itt állni, és jogom lesz felszállni arra a járműre, amely majd idekanyarodik. Más nem is érdekel most — a pagoda, a jármű, a jog, és hogy úgy álljak itt, mint aki miután fölszállt arra a kivilágított járműre, többé nem is tehet más semmit. ____________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.A pagoda

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé, a várkertben, a domboldalon. Esténként lovakért sírtak, és féltek, hogy ha lefekszenek, nem kelnek fel soha többé. Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok. A fotós egy utolsó pillantást vetett ködlő hajukra. Háttal zuhant a fény a puha talajra. A kislányok sétánnyá változtak, perceink egymásutánját fűzték önmaguk mélységévé, szorgalmasan, mint azok, akiket nem érintenek soha. Messzire futottak, a mozdulatlanságig és vissza, és ha árnyékot vetettek, a vertikalitás hátterévé bomlottak. A kifaraghatatlan valóság űzte őket magasabbra, és csak ha sárga fürtjeikről álmodtak, fért szájukba a reggel.A sétánnyá változott kislányok

amputál annyira felkavaró a téma hogy semmiképp sem merészkednék a kórházi veszélyes hulladékba hisz már egy bolhacsípésnyi injekciótól is fejre állnék ha széles ívben nem kerülném a lelkileg erős embereket akik mint a központi fűtést tapogatják ha tapogatják a lázba görbült betegeket és kezükben úgy siklik a szike mint az elmúlással békülékeny bánatos szemű öregemberek fás tekintetében valami rezzenetlen őszike költői tónusa ám hogy a dalnok se legyen teljesen buta a naturális élményektől kissé odébbállva tisztelettel csak elmereng a pszichének ez a különös varázsa vajon miben áll ha valaki érett életében gyomrokat hasít odvas fogakat dob a vödörbe netán elhalt végtagokat amputál elegendő ehhez a híres hippokratészi hivatás vagy a mifelénk újabban igencsak megcsappant jólétnek reménye s kijőve a virtuális kapun támad-e a riadozó szemlélődőnek valamilyen jóságos leleménye zavar nélkül helyére tenni a lábatlan úszó a vak zongorista a szájjal festő torokszorító versenyét nem sejtve mikor zuhan közéjük mielőtt majd ő is elenyész szükséges bölcsességgé emelve hogy a rész is az egész létünk katarzisában oldva amúgy egyszer nagyon összetörten jött haza a földhivatalból anyuka reggelre feltörték a kis fiókjában tartott szakszervezeti pénztárt legalább félhavi fizetésére saccolta a kárt ami akkor olyan albán színvonalú lehetett ám ennél is nagyobb fájdalmat okozott gyanútlan lelkében a(szino)líra

Még egy Kosztolárnyi

Borbély Szilárd szövegeibe egy picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a saját gondolkodásodnak. A költészet már régóta halott, a versek már a nyelvet át nem írják, csak verset írnak át a verstelenbe, az egyik formából a másik formát. Ha lehetséges volna meg nem születnem. Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után. Mi ébredés, mi félelem a naptól. Gyomorban görcs, csak félelem, csak reszketés, csak görcsök. Mennyi, ó, mennyi reszketés van itt az izmokban, gyomrokban, végbelekben. Nincs semmi, ami megérné felkelni annak, aki elesett. Csak ült az ágya szélén. Hogy mégis, mért kellett, ha már, ahogy, mint annyira, korábban is, de újból, azt, mindig újra, újra kezdeni. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden egyes nap, hogy minden nap minden órája haladék csupán. A félelemről kéne még beszélni. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, némaságot. Nem kellene mindent, amit most csinálok, megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Fölkelsz, mert azt hiszed, most vége van. És nem vetem be az ágyat, így majd közelebb lesz az este, rövidebb a nap. Mindig új napok, aztán piálok és szarok, kitartóan fogat mosok. Élelmiszeremésztő gép vagyok. Újabban bal kézzel törlöm ki a fenekem, higiénikusabb, azt mondják. És egyébként a bal kezemet is kell használnom végreRövid nap el

én néha nem tudok mit szólni. olyankor mintha nem lenne holnap úgy lopdosom vissza a csuklódról magam. sóhajtok és megmarkollak. és te nagyon próbálsz nem észrevenni, kiserkenő véred némán nyalod fel, aztán csak hunyorgod a pernyét előttünk; nem vagyunk se távol, se elég közel. de egy lakást bérlünk, férfi vagy, a bútorokat precízen szereled össze — én elrejtem a megmaradt csavarokat teát főzök, takarózok az őszre.augusztus

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

Amikor először rohantam át úttesten, akkor kezdett követni. Mintha tudná, hogy ki akarnak rabolni a zárt vaskapuk. Ha lenne időm, megfordulnék, megragadnám rozsdafoltos kabátját, és szögeket ordítanék arcába. Engem ne teszteljen, képtelenség megtanulni ezeket a folyton eltűnő utcákat. Túl régóta figyelek már arra, hogy ne fussak ki a vonalból. A kanyarnál, ahol beér engem, egy térképet fog a kezembe nyomni. Azon a térképen egy olyan város lesz, amit mindig összekeverek egy másikkal. Ne aggódj, kölyök, bekarikáztam, hogy hol tévedtél. Megjelent a Műút 2016058-as számában[Lecke]

„háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.” (tandori dezső)   a tisztaság kútjai beomlottak talán, hogy mindenütt emlékező szemek értelmetlen, párás vizeivel kínálnak. én nem akarok felejteni, mert attól az első lánytól, akivel végleg bemocskoltam magam, akivel gonosz voltam és kisstílű, akivel magamat elhibáztam, és akit újabb lányok lábnyoma sem írt felül, őtőle is lettem mostani. de fáj a nyakam, hogy egyfolytában visszanézek, és arra gondolok, lehetne ez olyan forrás, hogy ha belőle innék, nem a jövőmnek állnék háttal. Megjelent a Műút 2015051-es számában tisztaság kútjai

a székemen ül és felnevet én persze nem vagyok szerelmes nem is tudom, hogyan kell azzá válni vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz akinek mellét most blúzából kicsomagoltam és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett és mint akit rajtakaptak a tilosban a hátsó ösvényen kísérem ki az útra bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget nem lehet már kacsintani és a vicceknek is fura íze van a szavakat pedig hiába keressük mert elmúlt az az idő, amikor bármit is be tudtunk volna vallaniEső utánig

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca, április van, hajnali öt óra kettő. Eszembe jut, egy versben valahol itt dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő, és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza. Előre dőlök, egy vers címére gondolok: Fogadkozás a Rottenbiller utcában. Ez a cím mennyire jó már. Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza, hogy mennyire jó már a Nihil című verse Karinthynak, és idéz is belőle néhány versszakot, hogy higgyem el neki. Én elhiszem, mert nézem őt és látom, ahogy a költő gesztenyét vesz a Rottenbiller utcában, de nem tudja lenyelni. Találkozik egy barátjával, aki a neo-impresszionizmusról beszél. Ennyi. Röviden erről szól a Nihil, mondja, és nevet, amikor előkerül a csaja. Szóval ahogy most a Rottenbiller utcán megyek, egy harmadik vers jut az eszembe, amelyben gúnyosan felnevet egy nagymama: „Rothadt Biller! Ha-ha!” Én is nevettem, amikor legutóbb előkerültél. Gúnyosan, mint egy nagymama. Mert tudtam, hogy utoljára van most minden. Dugtunk, aztán úgy aludtál, félig nyitva volt a szemed. Sokáig azt hittem, nézel, végül csak néztelek. De ez majd a lakásban jut eszembe, amikor a cipőmet kötöm ki. Itt még nem értem haza. Itt még csak gyalogolok a Rottenbiller utcán, április van, öt óra kettő, és három versre gondolok egyetlen perc alatt. Három vers

Egy svájci irodalmi összeállításból egyelőre csak a címeket olvasom, megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket. „Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” — hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel. De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez: A bruderholzi forzíciák. A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik, bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név, feltehetően valamelyik német kantonból. De aki nem járatos a botanikában,[1] tudja, hogy mi lehet az a forzícia? Mert a Gottfried Benntől származó mottóból — „Nimm die Forsythien tief in dich hinein” — csak annyi derül ki, hogy a — németes-szlávos neve ellenére Dél-Afrikában honos — Strelitziához hasonlóan személynév rejlik benne, tehát itt is valami növényről lehet szó. A jegyzet különben lényegében nem is a Bruderholz dombsorával foglalkozik, hanem a vers hátterét magyarázza el, de a forzícia konkrét jelentésével éppúgy adós marad, mint maga a mű. A neten kell utánanézni. Kiderül, hogy az eredeti, „Forsyth”-os forma a magyarban jóval elterjedtebb, mint a „forzícia” — de a növényt akkor is szinte mindenki ezen a néven ismeri: aranyeső. Történetesen egy nem túl jó Patricia Highsmith-krimiből tudom, hogy az aranyeső mérgező. Szerintem Giorgio Orelli is tudja, mert a versben aztán szóba kerül, hogy egy — a jegyzet szerint osztrák — kórházban néhány nővér hat éven át magatehetetlen betegeket gyilkolt. Persze nem aranyesővel, hanem halálos adag inzulinnal, fertőzött vérrel, vagy a vénába fecskendezett levegővel. Amit persze már nem a jegyzet mond, hanem a vers — úgyhogy talán nem is így történt. Már csak azért sem, mert a líraiLe forsizie del Bruderholz

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el. Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik. A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik, vagy buszra ül valahol.) A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig. Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből. Mondják, hogy esténként, amikor hazatért, az anyját bámulta szótlanul. Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt. Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok. Kivérzik

Carmene kezet csókolt. Tiszta vér volt a két hernyója, ő úgy mondta: a szája. Menthette a vagyonát, sok-sok tonnát, meg utolsó, életben maradt fiát. Az arcán végig ott ült a látszat. Ütném szét a szemét, kurva szádat. Nem tudtam neki mondani: apa, vártam, hogy kiszúrja a lassú rák, rohadtul vártam, hogy kiszúrják, kiszúrjon végre két szemén a rák. Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — A két hernyó

Lopott pillantást vetek a képre: háttal állsz a lencsének, karod széttárod, mint egy női krisztus a levegő keresztjén. Pocsolyák pompáznak a nyári verőfényben. Az özönvízre gondolok. Ha téged bízna meg az Isten bárkaépítéssel, mi keresnivalóm lehetne kihullott hajszálaid között. Ne haragudj, nehezen tudom megbocsátani, hogy visszahallhattam: legszívesebben kidobnál az ablakon. Bántott, ha szóltam hozzád. Mondtam, hogy félek tőled, megrémített tekinteted, mégis vonzott a csönded. Az a sokatmondó zárkózottság, amit nem tudtam eltanulni. Amiatt tört rám a beszédkényszer, a semmitmondás szégyene. Egyetlenegyszer jutottál odáig, hogy visszakérdezz, mintha pár-beszédben lennénk. Minden közeledésem magába fulladt.Eső után

lassan szokom meg . a kálvin térről fel a bé kijáraton és jobbra mantrázom . a sarki kisközért átalakítás alatt kell még egy designbolt a kerületbe magyarázza az eladónéni a szeme könnyes eddig még nem hallottam beszélni férfihangja van . aztán balra egyenesen 71kulcs fel elromlott postaládazár olvasatlan hivatali papírok fel erkélyen pöffeszkedő idős hölgy köszönni nem akar lejönni nem tud . elfogyott epizódok kérdés hogy mire takarítok ezután . a szomszéd bácsi akitől mindenki fél akiről te sem hitted el de sztetoszkópot szorít a közös falunkra hány szíve lehet egy lépcsőháznak . gyerekkorból felkerült ágy új huzat általában a lakótársam baszik benne most a fal felé fordulsz . és kopogni kezded a kedvenc kendrick lamar slágered hogy megnyugtasd kicsit a bácsit és hogy elhiggye megszoktuk az éjjeli hangokat már nem haragszunk ha túl hangosan riad fel és műszer nélkül is halljuk a falba törő nyögéseketHabituáció

birskörtefán az ágak repedései bagolykarmok kihűlt lenyomatuk kivetett nyom   pocsolyákon és aljnövényzeten járó-kelő vadakat páholyokban nézik a solymok   szétrágott magvak kövek és kavicsok vörösen izzanak a messziről látható gyilkos jelek   bivalyok tetemek felett és mellett menetelnek a katyńi erdőbenWoolf szétrágott mag-szimfóniája

NEX-230 Nem vagyok hajlandó indítani, amíg nem égnek a blantok, gyerekek. A hangfal túlüvölti a motort, a lendületben elveszik nevünk, a felhúzott ablakokban színek iránytalan rohanása összekeni az éjszakát. Épp annyi szándék, amennyi dobhártyafeszülés és fülzsír. Riadtan néz rám a lány, itt kéne hagynunk ezt — szólt a bolond a tolvajhoz — túl nagy a zűrzavar. Aggodalomra semmi ok — így kedvesen a tolvaj — itt sokunk szerint az élet csak egy vicc, kézen fogom és kiröhögöm, nem érti, hogy minden fejben dől el, amennyit egy forgatás adhat, többet ne várj az átéléstől, valamit építeni  fel, vagy újjá, az nagyon megúszós lenne. Elég az olyasmiből, amit  csak azért néznek az emberek, mert okosnak érzik tőle magukat,  de igazából semmi tétje. Gödröt ásni inkább, az az igazi. Hogy  izmaimhoz jelöletlen parancs tapad minden kapavágással, azt  érezzék rajtam. Ások lefelé nagytotálban, alig kivehetőn, mintha  csikket mosna földbe a víz, egy szántóföld közepén, könnyű nyári zápor. Egymás vállába maró hamis kántálás, csinálj olyat, hogy körtánc egy behorpadt Skoda körül. A tetőn ülök a sofőrrel, apádé? Max volt, bástya. Kifújja a füstöt, nézd a vonalat jó és rossz között, nézd a vak embert, ahogy a világba lő. A többiek közé ugrani, csodálkozni, mintha látást cseréltünk volna és egymásnak esni, persze, most ez következik. Jópofa kis kültelki akhilleusz-patrokloszkodás, mondja az ülésről a lány kipirulva, értékelem, hogy sokatDaddy Cool

Apám tanított meg horgászni, persze halat biz’ sose fogtunk, ideje nem volt rá, hogy igazi horgot vegyen, mert akkor nem tudott volna kivinni a közeli kavicstóhoz, ezért aztán meghajlított nekünk egy gombostűt, még anyámtól kunyerálta, aki egy zöld ingujjból vette elő, ami nem is tetszett apámnak, de nem adott hangot ennek, olyan volt, mint a visszapottyant, tátogó, vörösszárnyú keszeg, amit mi persze aranyhalnak néztünk, s már nem is sajnáltuk, hogy nem teljesítheti legfőbb kívánságunkat, ami bizony egy új, rozsdamentes horog lett volna. Sárfoltok

  Tipográfia: Rőczei György Well 11–15.

Először a fotókat mutattad ebédnél, ahogy érdes nyelvével az ablakot nyalja, később súlytalan lábnyomait követtük a friss hóban. Éjjel jött újra, körmeit fenni az álom kérgén, hogy hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást figyelhesd. Valósága bekúszott minden résbe, minden hézagot kitöltött a födém és az üveggyapot között. És akkor a szemed sarkában, valahol a függöny- karnis fölött, mint egy fenyegetés, megvillant a fehér mellfolt. Reggel autóba ültél, hogy a bevásárlóközpontba menj: te még mindig az ultrahangos riasztóra szavaztál, én régóta a maréknyi kutyaszőrre. Azt már csak a hírekből tudtam meg, hogy amíg aludtunk, beköltözött a motortérbe, és egyenként elrágta a fékvezetékeket. Ott volt a tűlevelekben, a szalagkorlátban, a biztonsági öv feszülésében, a lassú sodródásban a kanyar külső íve felé — gyomorszájadban a süllyedő érzésben, hogy már nem tudsz kiszállni a történetből. Megjelent a Műút 2015052-es számában Nyest

Adj össze, Misa. Az éjszaka, mint combtól a harisnya Elválik a magasságtól, hogy megalvassza a kávét A bögrében, amely épp azé a lányé, aki hárompercenként ismétli A pultosnak azt, hogy mennie kell, mindjárt elkésik, De aztán, ahogy kell, Végül mégiscsak ott éri a reggel. Az az irgalmatlan sok nap, ami kitette ezt a félévet, mind kevés: A hármast kijavítani sajnos már nincs esély. És a lány az ablakához minden nap újra egy világot ragaszt valaki. Ez a világ olyan, mint egy régi, megfakult polaroid, Rajta egy robbanás helye — és az, ki „segítek”, esküdött, Végül mégiscsak egyedül hagyta őt. Misa, most őt számold össze. Néha annyit iszik, Hogy már nem érzi, mi az éhség vagy a kétségbeesés. A zaj, ahogyan darabokra törik a jég, A hang, ahogy az ég felé repül egy galamb, Vagy a leszálló repülő morajlása Vnukovóban: Dolgok, amelyekre még mindig nincsenek igék. Anya azt mondta, kettőre haza kell, hogy érjek. Így a hetedik whisky után többet nem is kérek. A levegő forró és száraz, bennem egy belső vonat Zakatol és ha van is végállomás — még hosszú az út oda. Joszif Brodszkij ül a kupéban, és angolra fordítja Vad oroszról azt a szót, hogy lélek. Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben. Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember. BárAdj össze, Misa

A medvefóka-vadászat hagyományosan női munka Tasmaniában, és úgy képzeld el, hogy az asszonyok kiúsznak a fókák sziklájához, ahol valamilyen tompa tárggyal hátulról, lesből agyonverik az állatot. A képességeidet ismerve remekül beilleszkedhettél volna, mégsem tetted. Te az a nő lettél, aki a rozsdás kagylókonzervével a főtérre megy, mert úgy emlékszik, hogy ott egyszer kampánycsendkor szép fiatalok osztottak lisztet, miközben még annak a férfinak a gondolata bántja, akivel a zuhanórepülésnél jobb lett volna összefont ujjakkal időben felrántani a botkormányt. Megjelent a Műút 2015052-es számában Lisztet osztottak

Mert sosem kedvelte a középutat, vonzódott a szélsőségekhez, a fent és a lent kettőssége hívta megmártózni a mocsokban, ápolatlanul fetrengeni a kocsmai mámor alkoholbűzös fertőiben, máskor pedig borotvált orcával, illatosan, elegáns öltözékben forgolódni tárlatok megnyitóin, színházi premiereken, kortyolgatni a bárpultnál az aranyáron mért koktélokat, de mindkét közegben mégis idegennek érezte magát idővel, s mert taszította a középszer, magányos maradt a legnagyobb tömeg kellős közepén is, ezt legalább szerette valamennyire, s mire ráeszmélt, hogy nincs szüksége ehhez sem a lentre, sem pedig a fentre, már sok bűnön, kalandon és kudarcon lett túl, hát visszavonult erdei kápolnájába ott, a hegyen, ahol nem vágyott szeretetre, ahová nem ért fel a gyűlölködés, megaláztatás, hátra sem nézett, ez hiba volt, mert ekkor fúródott sarkába az első nyílvessző. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a menekülő

Van a tárgyaknak lelke érzem olykor van és a mienknél is örökebb mikor húsz éve idejöttünk akkor a nagy szobába csak csupa öreg bútort vett Zsóka mert soha nem én ő nézte ki majd én is megjelenve mint egy bútorszakértő fenomén döntöttem s attól nyaranta telente tavaszonta őszönte öregedtek tovább már velünk asztal heverő székek és vitrin hosszan itt rekedtek én is velük csak ő ment el csak ő nem maradt rajtuk kis keze nyoma fotel nem őrzi a lágy horpadást csak egy súlytalan légies hatást ez volt s lehetne most is otthona de siratják a tárgyak szüntelen tudatják ő örökre testtelen tárgytalan tárgy nemléte jeltelen hihetetlen hogy ott várt meztelen a heverőn hány régi estelen mindegy halott nem vár sehol soha engem is túlél bútor és szoba ők is halandók sérülékenyek s kik öröklik e létlen lényeket megsejthetik majd nyűgös éjeken hogy sírnak a szobában nesztelen 2016.augusztus 30. Megjelent a Műút 2017063-as számábanLacrimae rerum

Mert be van írva a nevem a Tisztaság Könyvébe, és mert nem lehet onnan nevet kitörölni — kitörölni, kitörölni. Megjelent a Műút 2017059-es számában Egy régi-régi töredék

Először háromévesen lehettem részeg. Családi összejövetel volt, a szüleim éppen társalogtak, vagy indulni készült egy rokon, mindenesetre nem figyeltek a poharak alján hagyott kortyokra. Nagybátyám vette észre, valami nincsen rendjén, kérdezett, én meg furcsán feleltem. Először csalódtam magamban. Évekig halogattalak, te kegyetlen kedves, hogy elkerüljem befolyásod. Félve gondoltam rád, közeledbe ritkásan jártam. Egyszer székhez kötöttek, mert nem mondtam rád igent egy állítólagos barát születésnapján. Részegségek nyomvonalán haladtam, többnyire egyedül, mégsem tévedtem el a város forgatagában. Találtam egy-két helyet, ahol jó volt üldögélni belefeledkezve a tompaságba, mely kicsiny felhőnek indul, és égbolttá szélesül. Mintha magába húzna a kocsma, készséggel fogyasztalak, végigterjedsz bennem, pedig napokig ellenálltam. Ha kéznél vannak ismerőseim, titkaimmal traktálom őket. Elalszom és felébredek a tompaságban, mely áthat, örvénylik és zuhan. Másnap megbocsájtalak magamnak, vagy hozzád fordulok segítségért ellened. Köztereken át bolyongok, az emelkedések és huppanások közt támaszom egy-egy emberi váll. Csukott szemmel is látni vélek kirakatablakot, utcalámpát. Fényüket ki nem zárhatom. A kisboltba magabiztosan megyek be, a polc előtt mégis megtorpanok, a temérdek ital látványába gyomrom szédül bele. Három hétig nem tudok egyedül inni, társaságot nem kerítek hozzá, ő talál rám. Lenne bennem ragaszkodás, mely a tivornyabűztől visszatart, mégis velük tartok. Mintha megszokássá válna, hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.Alkohol

Egy négyszög lehetőségeit számba véve a tökéletes megismerésig juthatunk. Egy négyszög körülírható, mérhető, mint a világ. Egy menetoszlop legvédettebb helye, kegyhely nélküli zarándoklat. Egy értéktelen terület a sivatagban. Egy négyszög: pontosan x számú homokszemből áll, a tér tökéletes modellje, egy négyszög: a Föld középpontja felé egy hasáb, de csak a felső lapja látszik, egy négyszög a sivatagban, elhagyhatatlan, egy négyszög határán állni és próbálni kilépni rajta, legyőzni a teret, csak úgy nő a távolság, ahogy nő a lábnyomok száma, távolodik a történelem, egy négyszögön belül állni és nézni, hogy távolodnak az oldalak.Egy négyszög határai

Fél évet bepótolni és úgy csinálni, hogy az a pár százezer perc belesűríthető egyetlen napba. Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba, vacsorába, estébe. Egy gyertya fényébe az ünnepek, egyszerre négy vagy hat. Egy üveg bor az összes meg nem ivott helyett, fél doboz cigaretta, a naponta fél doboz helyett. Mert ami máshol történt, az meg se történt. És most pótoljuk az ittet. Csak az a borzasztó könnyűség ne volna. Légnemű, elszálló ez az idő, mert el kell hazudni vele annak a másiknak a súlyát. Próbálsz úgy működni, hogy nem is voltál. Hogy eltűntél hirtelen és most, hogy újra vagy majd elmesélik, addig mi történt, míg te egy kimerevített kép voltál egy megállított videóban, amit most indítanak újra. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMajdnem

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

Transzvesztita lennék New Yorkban, de szerv híján nem megy. Üres a park. És mi itt állunk, két pionír ló, taorminai fiúkat szeretve, élő torzókként, antik istenek testébe zárva, jéghideg katlanban. Fekete tükrök vágódnak közénk. Vándor lélek, nem talál egynemű testet. Megjelent a Műút 2015053-as számábanKentaur

(1) megnyitva hagyta a válópert, én mentettem el. ezután teljen így minden nap, szobortisztán és vésőktől mentesen. előástam a ládát, amibe múltunk gyűjtögettük: papír szerint is a fele engem illet. amikor hatéves voltam, a náthás öcsémnek a nappaliban akartam hóembert építeni. azóta minden szándékot többszörös szkennelés előz meg. javíthatatlan vagyok. egész nap húsz másodpercen töröm magam. hogy tesz engem ez az instant leves boldoggá? milyen tájakon, kikkel és mi legyen az a három szó? a férjem előzékenyebb lesz, mint valaha, esténként ráncossá álmodja a díványt. egy ideig olyan érzés kerülget, mintha azt a gyermeket feküdné el, akit úgy szerettem volna tőle. (2) a kávét teára cserélem, újra kocogok. azt hiszem, mindennek van egy átlaga, amit tiszteletben kellene tartanunk. a kapcsolatoknak, filmeknek és zeneszámoknak is. nyújtás, derék és karok. miséről szivárgók, dohányzó adománygyűjtők, lustán pislogó diákok. az eleven hordalék közt ott égnek izmaim. ismét eltelt egy év. mennyi energiám van. micsoda távlatok.Rend

Ha nincsen Isten, akkor a létezők szerint kerestem. Minthogy az elme csak a létezőket bírja tagadni. Ám ha létező, akkor csacsiság azon zokogni, hogy meghalt. Az a név, melyet alá tudok rendelni a vannak és a nincsnek, úgyse szent. Ha meg úgyse szent, a veszteség csak egy gyönyörű idol. A szépre fájdalmat pazarolni nem nagy érdem. Akkor már pityerítsen el inkább a több mint szép. Az a vér, melyet a létezésen túli fakaszt a túl szűk gondolatban. Abban, amelybe nem lehet befogni. Mintha sevan-senincs szemérme túl sok volna, hogy egyszer is magamba férjen és gyönyörű legyen.Stigma

kötés hat az otthon az ahová betettek mikor megszülettél mert az anyád lemondott rólad az otthon az ahol nevelőd van és mostohád az otthon az egy intézet ahol árva vagy ahol a nagyobbak mondják meg mit lehet és mit nem szabad az otthon az ahonnan szabadulnál egy családba ahol van saját gyerekkorod az otthon az egy kicsi kép a szívedben plakát a falakon az újságokban az otthon az amit majd megcsinálsz magadnak négy gyereked lesz és soha nem fogod beadni őket otthonba kötés hét az otthon az ahol összeestél tegnap és nem vetted fel a telefont az otthon az ahol félrebeszéltél és elvittek a kórházba az otthon az ahol megöregedtél ahol tudtad mi hol van és ha a nővér kérdezi hogy van-e mit enned akkor azt válaszolod van otthon ha azt mondják enned kell azt mondod majd otthon eszel az otthon mozsárban összetört gyógyszer infúzió az otthon az ahol nem gyógyszereznek be ahol még fel tudtál állni ahol még beszélni tudtál az otthon az ahová nem mész vissza soha kötés nyolc az otthon az amit lebombáztak ahol a légiriadó mint a híradó szól minden este az otthon az ami nincs már csak romjaiban ahonnan kiemelnek és a mentőautóba visznek az otthon az amire már nem is emlékszel ami alatt a szüleid fekszenek az otthon az ahol bevetik a vegyi fegyvereket ahol otthonokat semmisítenek meg az otthon a tengeren túl van azKötések

Az ihlet spirituális, olykor mégis: akár egy kanális. Átszabja az ember, felismerés után máris. Az intuíció csillag az égen. Most parázslik a cigarettavégen. Az inspiráció a motívumot kinyírja épp. Az inger emlékműve kész. Le lehet szívni róla a vizet és a zsírt. Majd kijön a papírhalmaz alól a hír. Párizsban szétlőtték a termet. Kétszáz halott. Sok szép gyermek. Az idő szaván fogja a nyelvet. A pillanat a tervet. A baj lerázta az elvet. Elegem van, herceg! Az idő szaván fogja a nyelvet

Szotyory László Zuhatag című képe kapcsán Ridley Scott a filmes tájlíra egyik legnagyobb alakja. Ott van például a Szárnyas fejvadász nyitóképe ezerkilencszáznyolcvankettőből, az eljövendő poszt-Los Angeles olajmezőként lángoló, sötét és beláthatatlan víziója, melynek külön neve van a filmtörténetben: The Hades Landscape, vagyis hádészi látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a hetvenkilences Alien-film éppúgy, mint legújabb előzménye is, a nem kevésbé mitikus Prometheus. A kezdő képsorokban grandiózus felvételek a Föld gyermekkorából. Vulkanikus kősivatagok és rezzenéstelen víztükrű tavak, érintetlen, ember nem járta tájak fölött siklik a kamera, amíg meg nem áll egy bővizű folyónál. Marc Streitenfeld zenéjét egy percre itt megszakítja a zuhatag robajló hangja, a vízesés fölött pedig egy óriási repülő csészealjra leszünk figyelmesek, amelyből egy Tervezőnek hívott földönkívüli sétál a vízpartra ünnepélyesen, amíg a hangsáv felsőbb szféráiban kóristák, vonósok légiói zúgnak egy magányos kürtszólamot kísérve. A Tervező itt veszi magához azt a fekete, sűrű folyadékot, ami később olyan sok bonyadalmat okoz majd a filmben, itt azonban (legalábbis egyes értelmezések szerint) az idegen DNS-ével elvegyülve nem mást indít el, mint az élet, és így az emberi faj kialakulását bolygónk felszínén. A jelenetet Izlandon forgatták, s nem először történt, hogy a sziget földjét űrutazók lába tapodta. A tizenkét emberi lény közül, akik lábukkal illették a Holdat, kilenc Izlandon készült fel az útra, az Askja-vulkán sziklás kráterében, mert ez hasonlít minden földi tájból a leginkább a Hold felszínére. S mondják, hogy a leendő űrhajósok ittlétük során megismerkedtek Izland nemzeti italával is, amit más néven Fekete Halálnak hívnak, mert a nevénél állítólag csak az íze elviselhetetlenebb. Azt nem tudjuk persze,Ridley Scott tévedése

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

każdego ranka od nowa trzeba się przedzierać przez chłodną warstwę kamyków, martwą glinę, less, by dotrzeć do żywego, ciepłego zalążka; w południe nie powstaje już we mnie myśl, że nie jest pożądane bym mówił, lecz abym milczał. wiele pragnę: nawet gdy nabożnie poszukuję nauk najwyższego poziomu, wielkiej formuły, to moim ideałem jest swoisty kościelny chłód; służy on jedynie jako środowisko dla namiętności lecz się nie wtrąca, jak heisenbergowski obserwator, który poprzez sam akt obserwacji zmienia przedmiot swojego badania. w takich chwilach mówią, że każda nowa wiara struga czarty ze starych bogów — chociaż ci już może zdążyli zmienić się w diabły. „z twoich ust biorę twój wyrok; ogarnęło mnie obrzydzenie na widok twoich uczynków, kiedy dostrzegałeś je u innych” — może tak powiedzieć ten, kto czuje wstręt do własnego tworu? czasem oglądam wycięty z mojego przedramienia zanurzony w formalinie kawałek skóry i uspokajam się, a nawet staję się niemal sentymentalny; to nieprawdopodobny romans, nowa perspektywa dojrzewającej we mnie woli, podczas gdy innych jedynie mami świat, którego małostkowość widzę coraz ostrzej. znów zbliża się burza piaskowa. tylko silny sobie poradzi, natychmiast zwyciężając — wcale nie uczyniono nas równymi. dopiero w mroku chrystusa zrozumiałem, że bóg nas nienawidzi. Przekł.: Anna Butrym i Paweł Kozioł sit down tragedy minden reggel újra meg újra át kell törni a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön, hogy az eleven, meleg csírához elérjünk; déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, hogy nem beszélnem, hallgatnomsit down tragedy

(egy fényképre) Harminc kilométerre van innen a város. Elhagyott faházat találtunk itt. Lányommal maradtunk, amikor feleségem meghalt AIDS-ben. Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm, néha pénzt adnak értük. Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást. Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra, van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám. A kocsmában nem akartál velem szóba állni. Néztem, ahogy naponként más-más férfival mész el. Aztán elfogadtál egy italt; nem tudtunk végezni egymással. Hozzád mentünk. Terhességed ideje alatt derült ki betegséged. Holnap meggyújtunk egy gyertyát. Harmadik születésnapod lesz. Kiülünk a fák közé. Bogarak másznak ránk. Köveket dobálunk. Megnézzük, mennyit nőttél. Megjelent a Műút 2013041-es számában Jason dala

szatyrom a biciklikormányon, tej, kenyér, karfiol, alma, nézem az utat, rázkódnak bennem a szavak, szépek, frissek, üdék, mint a zellerlevelek, mégsem állnak össze, mint zöldséglevesem. Színes hőlégballonon szeretnék szállni, át a városon, a híd felett, mint boldog menyasszony, aztán a lyukas égen elszökni messze Megjelent a Műút 2014047-es számában piacról haza

(kávékeserű) a csésze jobbról álljon reggel nyitott ablak mögött kimosdva ürítés után autózaj vagy kutya nem zavar a papíron könnyen járjon a toll legyen a levegő kemény és készséges a homloklebeny alhasban diszkrét büszke zönge ha arra gondolsz de nem gondolsz arra azon vagy hogy összerakd magad fennkölt dúr tercek idebenn kívül fűnyíró kóda kávékeserű a nyál légfrissítő permet álmatlan gömbje száll az elszalasztott ítélet felett (fénytörés) macskám elvetélt és jön a nyár bolyong s embrióforma foltokat rak mindenütt pecsétel a kutyahullott szőr az ázott betonhoz tapad rossz tetőnkről pikkelyekben mállik a múlt húsz megsömörlött éve fájdalmam a lombsöprűn fennakad húz akár eső után a fák nehézlégzése s az egyetlen egyetlen tudás nyílezüst fénytörése férgek hieroglif nyomán (egy szoba) egy szoba egyetlen szoba egy ágy egy asztal lámpa kartondobozok múltamra nyíló ablak azt hittem csecsemőcske vágy de felnőtt bennem már háromszor az angyal s ismerem démonaim jogát ne higgyek az utolsó rémült buta esélynek s erről szól minden de a szobáról én álmodom lassan lépek át a hosszú házon gyomrom jelzi legelőbb szétfutó sugaras meleggel igen ott benn jó helyen járok látom magam hűvös nyáresti fényben egy alacsony ajtó előtt bent alvó kartonok várakozás meghajlok és kicsomagolommájusi capriccio

bárcsak tiszta szerelmet érezhetnék feléd, kitti. örökké elhagynálak, egy szót se szólnék hozzád. elfelejtenélek, lezárnálak. ehelyett folyvást visszatérek fájó lényedhez és ugyanott találom már megint magam; a kiürült testközelség érzetében és semmitmondó szavaid tükrében. soha sem akartam, hogy bennem reflektálj. végeszakadatlan sétáltam volna nélküled.töredék a mellkasomra

szemétkosár mellett papírgolyók. nem bírták el a nevek súlyát vagy az ürességet. ahogy a csikkekből rakott kazal. összegyűrt szárnyaim. papírcsónak merül pocsolyába. funkciótlan két íve összering. mintha-jelentéses mozdulatokba kapaszkodom. felveszem gesztusaid tartályát. hagyni könnyebb. kövesse kitért bolygó-testem tested tétova vonalát. füstösen némán gurulok végig gerinceden. gyűrten vonagló akvarellpapír. s te mit sem sejtesz a szétfolyó szavak eredőiről. Megjelent a Műút 2014048-as számábanbukás

tőlem számolva a harmadik ember a társasági lény. idegen elem, aki hússzínű befőttesgumiként szorítja az asztal pereméhez az égtájakat. mindenkivel szemben ül, sosem suttog, beszéde, mint egy kád meleg víz  — mire összeesne rajta a hab, már úgyis kihűlt (ugyanakkor a sör felmelegedett a szóbuborékok pattogása alatt: így érkeztünk végül mindannyian egy langyos hullámhosszra). könnyen tájékozódik a köztünk elterülő síkon, féligsem-igazságokat tologat a poharak között és ha néha rátapint a lényegre, nem mozdul. egy pillanatig elhallgat — szimatol. túl rövid csöndjei idegen nyelvű utasítások önmagamhoz.Társasági lény

Emlékei megkapták a selyemzsinórt. Hajnalodott, a váróterem kéklő falai akváriumot vetítettek köré. Fuldoklott, de már megszokta. Alkalmazkodik, ahogy a szülei nem, az épülő szocializmus féltéglái alatt. Várakozott, a mosdóban egy apját feljelentő kétéltű pislogott rá. A kopoltyúk eleven fésűi vörös nedvet eregettek. Bútorrá lett fenyvesek közt fogadták: Aláírt, mesélt, mint egy zavart régész, aki a feltárt koporsókba feküdt — majd társainak magyarázni se kellett. Tűszúrás volt az egyetértésük. A kötelesség nyálkája védte, viszlát, ősközeg. Megbánást hajtogatni… minek? Ez az ingovány otthona mostantól. A zsilipek törött szárnyai engedtek: az állam öbleiben minden vita, félreértés és önkény hordalékká lett. Még utoljára elolvasta. Befalazta a szerepköröket, majd a fekete autó jelent meg előtte, purgatórium, és száműzött apja, anyja légkört átrendező könnyei. 89 után bőre száraz, a halrajok öklei elkerülik. Idegen közegben áll ellen, de meddig. Széken áll, hurok a nyakban, de sejti, a lámpa úgy se tartja meg. Túl sokszor gyónta meg magának ahhoz, hogy mindez elég legyen a túléléshez.Nekropolisz

Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak érni az égig, meghúzni az Isten szakállát. Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat pedig a habarcsba keverték. Olyan anyagot senki nem látott: izzott, mint a fény és magától emelkedett. Esténként dalolt is, szantál illata burkolta be. Ez az éber rosszakarat szülte meg az Istent, aki az emberek felét vakká, felét süketté ijesztette rögtön. Létezése rémisztőbb volt, mint elképzelt hiánya. És mindegyik ember torkán lenyomott egy téglát az új anyagból, végső kijáratként. Az agy azóta küld álmokat: festményből szökött, süvöltő madárszemélyek farigcsálják a bordákat. A bordák mögül a szív figyel. Retteg, hogy talán véletlenül kiszabadul. Megjelent a Műút 2015050-es számábanKijárat

Ötvenévesen újraépíti az életét. Születésemtől együtt próbáltuk végigkocogni az anyaság futópályáját. Hiába körözünk, apám a telefont nem veszi fel és hétvégén is egy leomló tömbházba járunk haza. Együtt vállaljuk a felelősséget a leányanyaságért, a fogunkat néha marja, de így szokás nálunk, sosem voltak férfiak az életünkben. Egyre képlékenyebb az ötven éve, és én szeretnék ott állni mellette, hogy mindezek kereszttüzét ketten viseljük el. Anya vagyok gyermek nélkül. Megjelent a Műút 2017061-es számában Anyaság

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

A vitorlásokkal kezdték. Napról napra kevesebbet takartak ki a túlpart kiképzőtáborából. Aztán jöttek a lószállítók, a csökkenő munkaidő, egyre ízetlenebb ítelek, elnagyolt utasítások, szülők, akik nem tudnak arról, milyen a mosoda sötétedés után, a csónakházban egyedül, kisgyerek után ugrani az óceánba, aki haza szeretne úszni, a becsapódás előtti tizedmásodpercről, amikor úgy tűnik, a víz fodrozódása megmunkált kőfelület. Füvet nem nyírtak többé. Fogytak a zajok, muszáj volt felébredni a harkályra, amit egyikünk sem látott, de reméljük, az kopogtatott a szobánk falán éjszakánként. A látkép hadihajókkal töltődik fel, mire minket is elszállítanak. Napfelkelte előtt, egy busz mellett piszkos bőröndök. Megzavarodott utasok egymást megérteni képtelen nyelveken szűkölnek. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÉvszakváltás

Hány szerzőt is átültettem, kit-mit-valamit, százával, emlék megretten, jut félezerig. Most sánta madárkám felettem nagy úr ám! Keggyel mondja: csipp! Ám medvéim is rám várnak, nem néznek hercegnek, cárnak, nekifogok rendrakásnak: „Te itt ülsz! Te ott! Te…” Mit tegyek, se madár, se medve nem s nem „Thematic”, Szabad vagyok itt. Büszkélkedésre nem ok, mert már hamar meghalok. Segít úgy még Főmedvémen és társain Feleségem, ha ő él tul, aztán: nyekk, rímre nyikk, külön boldog mit legyek? Mi várhat, műfordulás? Sose lenne semmi más! A műfordulás

Nem tudom, te hogy vagy vele. Mikor hirtelen megcsúszik kezemben a tejesüveg, és későn korrigálok, általában nevetek. Csak úgy spriccel. Hozzá persze anyázok is, mindegy. Van egy tört- másodperc, míg a test könnyű, bevégzetlen. Nincs rá igém. Ami lóg a levegőben, megesik rendszerint. Nézem, hagyom. Aztán csak a tej, amint bágyadtan ered meg a poharak szája körül a pulton. Ismétlem hozzá önkéntelen azt, hogy mosoly. Fogom a rongyot, törlök, öblítek, és így tovább. Oda-vissza tudom. Minden becsapódás egyszeri, szabad szemmel lekövethetetlen. Csak a suvickolt felület veri vissza ugyanúgy az összes elvétett irányt. Csöngeni a bal fülem szokott. Mondják, meghallom a jó híreket. Például, hogy vannak otthonok. Tisztaszobáikban a beszéd tágas, fényes szerkezet. Nálunk a nap is alig. Délelőtt persze, hasamra sohase. Hiába alszom és túl sokat. Álmatag napok a pamlagon. Se szőnyeg, se fikusz. Perzseli a port a konvektor. Kattog, kismeleg. Miközben fürdök, a kádba pereg a plafon. Felettünk folyton fúrnak, és a wc-t egy ideje csak leönteni lehet. Megszokni különben. Gyarlón lakott albérlet, sok van ilyen. De van, hogy ülök, és a karcot az ablakon épp olyan beesési szögben éri a nap, hogy a csempén, mint medence fenekén tündöklő hullámháló szokott, egy szikrázó hínár imbolyog. Zavaros és méla levélzizegés fodrozza vakfoltjait, a fuga merevszürke rácsa itt-ott beleveszik. Ha reggel nyitni megyek, elképzelem őket, akik ilyen korán, kisebb-nagyobb ívben haladnak át a téren. Vagyis a napjaik. Figyelem az érkezőket, az elmenőket. Mostanában’kvart’ lefelé

A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik. Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen. Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja. Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval, kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után. Felemás mosolyt, későre járó, fáradt óramutatókat képzelsz az arcokra. Patmosz homokja lefolyik Egyiptomba, gyorsuló dobpergés kíséri. Puszta négyzet. Homokból üveget fújnak, az üveget porrá reszelik záróra-közeli, bedeszkázott tekintetek. Napszúrásos arany, családi ezüst és fosszilis emlékezés. Amit üresen hagytál, az lesz a leghangosabb. Harapós skálák. Megvastagodott, ideges rostok. Kőolajjá nyomod magadban a törött tengelyek törmelékét. Gyantacsomók és ideges hegedűhúrok feszülnek meg belül, feszesre csavarod a torok dörzsölt gombócait. Címek és leírások mozognak egyenes vonalú egyenletes mozgással, megállnak a rostok előtt, körülírják. Megannyi karmos, hártyás lábnyom gyűlik a kép szélén, szögletes keret, a föld porába írt lassú vándorlás. Puszta a négyzeten. Égéstermék lesz végül a nyelv is. És a szavak széle belelóg egy nyelv előtti képbe. Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzögletes

                                               (Attilának) Tompával nem a gólyát szólítom meg csak Attilát akit két évtizede valahogy majdnem fiunkká fogadtunk Zsóka kezdte de végül átragadt rám testálódott ez a hihetetlen megnevezetlen szótlan apaság belénk hasított akkor az a kéthazás lét két városos mert Miskolc és Fülek ekkor került szoros társas viszonyba a tudatunkban egy valódi sors folytán mert valahol fenn északon megszűnt egy szak s valaki délre jött ugyanazért az irodalomért mind áttetszőbb államhatáron át vonatilag mind tágabb kerülővel nem gólya-szintű átszállással és magyarázd el egy amerikainak mintha Bristolból New Yorkba vagy Hart- fordból Bostonba menne s ezalatt EXITenként válna hontalanná meg is próbálták külföldinek nézni itt is s tán ott is olyan izgulós igazodhat és igazulhat így akinek egy hazát adott a végzete s gond egy szál se hogy az aztán az-e Megjelent a Műút 2015054-es számábanNeked két hazát…

A repülőn annak az orosz nőnek fény vetült az arcára, felhők fölötti fény. Most már bárhová megy, a fény mindig az arcán marad. „Hölgyeim és uraim, itt a pilóta beszél, meglep, hogy itt vannak velem. Én vagyok az önök végzete, és önök az én végzetem. utunk nem tart már soká; magamról ennyit: »Senkinek sem ártottam, senki sem ártott nekem, de segíteni sem akar senki. Épp hogy senki! De ez sem áll azért, az épp-hogy-senki nagyon is jó lenne, kész örömest!« —  miért ne röpülnék én épp-hogy senkik társaságában?...” Az orosz nő felnézett (arcán az örök fénnyel) és lapozott a fedélzeti magazinban. * Ámon király elalszik a szfinx mellett, álmot lát a föld alatti városról: A gyökerek között forró járat nyílik a mélybe, ott minden férfi trikóban áll egy konyhában, ott minden nő keze viaszosvásznon töröl végig, ott minden tükör széle csorba, ott lent a mélyben hosszú folyosók húzódnak, minden lépés visszhangzik, minden ajtó tárva, mindenhol lábasokban gőzölög a víz, s a kövezet mindenütt kockás. A mélységnél mélyebben minden nő bőröndbe csomagol, cipője fényes, magasított a sarka. Esténként ha ezek a nők levetkőznek, sápadt testük tükröződik a tükörben, leülnek egy székre, kicsatolják melltartójukat, és vékony testükhöz túl súlyos emlőik megrezzennek, s ők fejüket lehajtva ülnek percekig, míg a mélységnél mélyebb mélységnél is mélyebben szörnyek vágtatnak hosszú járatokon csattogó patákon távolodva. * Reggelenként a kertben levelek hullanak a fákról, ellepik a földet, ellepik a lépcsőket, ellepik a verandát, ellepik az ablakokat, ellepik a házat, azután eső hull az opál égből. Egy öregember jön beEgyiptom

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír. Meghalt az atyám. Valami cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”. Senkivel voltam, így illetlenségnek nem számított, ahogy az irigyelt zsibongó vendégek közül a teraszt elhagytam, nem tudom, miért, de (talán biztonságérzetet ad, azért) egy kapualjba kellett húzódnom. Akkor, mint kiivott felespohár voltam — olyan, amit összetörni egy elhadart mozdulattal véletlen lelöknek betonra, járólapra és az alján marad mégis pár csepp gondolkodni. Akkortájt találtam ki, hiszen túl hosszú ez a nagybátyám, nevezem inkább atyámnak. Abban mélyen ott van valahol az a világi szakralitás, amely a legtöbb mondatát, ha jól emlékszem, jellemezte, és hát ugyanolyan idejétmúlt, rossz korban használt volt maga is. Csak ha egy regényben, hebegtem volna, nem tudom mit, oda nem illő butaságokat, például „Sajnálom, Ildikó” (ilyenkor mindig kerek mondatokban beszélnek félre), de mert előttem a semmit nem változó körút nyúlt el pontos színpadiassággal, mert a villamos statikus sárgazajba Ildikó utolsó mondatait sodorta, mert nyár közepe, s ekképp a keresztcsík-ruhás lányok, a válaszom is csak valószerű lehetett — rám jellemző, hosszan elnyújtott, szinte kínos csend utáni baszd meg, valami nagy szomorúsággal. A kapualjba perverz napsugarak vetődtek, kínosan másztak,Tata

Isten, a fény a hűtőben nem írja alá a felkínált szerződéshosszabbítást. Hiába nyit a gazda napi ötször ajtót, Istennek ez nem elég: szerepelni vágyik. Ilyenkor, mint hűséges, szomorú feleség, teszi a dolgát: világít. A gazda nem hisz benne, a technika vívmányának gondolja őt. Múltkor is hogy jött haza! — Isten elszörnyedve néz. A gazda nem tudja, hogy Isten nem hibásodik meg soha. Ha a segítségét kérik, segít; ha nem hívják, készenlétbe helyezve várakozik. Eljön majd a nap — gondolja —, mikor kilép a testéből, és ledobja magáról az öreg hűtőt. Álmában Isten rendőrlámpa fénye — éjszaka közepén a gazda szemébe világít. Ez egy szexuális álom: a gazda térdre rogy, könyörögni kezd, a rémülettől habzik a szája. Bár Isten izgalomba jön, végül győz benne a gondoskodni vágyás. Mégis: ha egyszer észreveszik, nem írja alá a szerződéshosszabbítást — így fogadkozik magában. Ekkor már ébren van, a gazda lépteit hallja. A hűtőben még csend, a csendben karaj, mustár, végbélkúp. Nyílik az ajtó: a gazda kivesz valamit.Nem írja alá

már a neve sem tetszett nyolcéves vagyok és a vérre asszociálok csak egy nyomasztóan hosszú híd köti össze a szárazfölddel ami a csapból folyik nem iható minden ház tetején fekete tartály hajnalban töltik fel őket amikor elviselhetőbb a hőség aztán reggel megnyitod egy jó ideig csak a poshadt napmeleg víz a konyha ablakából látszik a tenger messze a parton egy tájidegen romos erőd néhány bástyával izgatott mert nem fér a képbe másnap délután elmentünk hozzá odafelé végig kis tengeri csigákat gyűjtöttünk vödörbe egész úton tűzött a nap nagy csalódás messziről nem látszott bent áll a tengerben közel menni hozzá nem lehet a partról meg semmitmondó aztán reggelre a teraszra kitett csigák vize szinte teljesen elpárolgott féltettem őket konyhasós vízzel pótoltam hátha a parton délelőtt égető meleg pangás a rózsaszín gumimatracot a kontinens felől jövő szél felkapta és messze bevitte futottunk apámmal ő a kezére húzott papucsával úszott hiába már alig láttuk amikor motorcsónakosok jártak arra hosszan kerülgették keresték a hozzá tartozó fuldokló testet a forróság nem enyhült két nap múlva a vödör vize megbarnult az összes csiga torz testével házából kifordulva megdöglött van amire a konyhasó se jó mondta anyám én meg azt hogy nagyon kérem menjünk innen másnap a szerb határnál jártunk amikor a rádióból halottuk a híreket hogy bozóttűzben az egész sziget leégettVir sziget

kitti — szeretlek, csak úgy magamnak. és kezdesz a szokásaimmá válni, már-már szégyentelenül; a szíved ritmusára húzogatom a bőrt a farkamon.töredék egy lány mellkasára

Közeledtek egy ideje, mire észrevettem. Őket néztem, de a gyomromra figyeltem, ugye nem? De igen, épphogy megéreztem, jegyzetembe hajoltam a kezdődő félelemben. Kicsit bele is feledkeztem, nem néztem föl, csak amikor már távolodtak. Furcsa volt, de azért nem annyira. Kétezer-tizenhárom június másodikán, délután négy tájt, verőfényben, nem tudni, honnan, nem tudni, hova, a belvárosi papnevelde néptelen, szűrt forgalmú utcácskáján elvonult négy ismeretlen egyenruhás katona. Hosszú kabátban, zöld fémsisakban, vállukon puskaféle, négyzet alakzat. Nem túl gyors ritmusban püfögtetve — lehetett akár forgatás is, bár nem láttam erre utaló jelet az utca vége felé nézegetve —, minden lépéshez hozzácsörrenve. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában _________________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Jelenés

lengethettem volna vakmerő, csipkés kompromisszumot ráhajolva egy hajnali légre az ismeretlenségig húzva, míg szétszakad az anyag. de mennyi az annyi? csak pucér tények vagyunk. bolyongó

kérdezi el tudnám-e képzelni az ujjamon nem tudom miért kérdezi de eszembe jut egyik barátom aki szerint ez biztos jele annak hogy az aki kérdi el tudná képzelni a másik illetve saját ujján hát azt válaszolom persze mire ő arról beszél hogy szerinte a karikagyűrű olyan kiábrándító már érezni rajta az anyatej szagát a melyik nagyszülőnél legyen a gyerek-kérdést az elrongyolódott ruhatárat a veszekedések elburjánzását a bkv-n zötykölődést egyszóval az élet és szerelem végét régebben vitatkoztam volna vele de egyre inkább azt gondolom igaza van és úgysem tudok a kérdésben jó oldalra állni fogjuk tovább egymás csupasz kezét nézzük tovább a budai naplamentét a padunkon a kopaszodó hegyoldalt ahol már minden templom- és egyéb tornyot jól ismerek mögöttünk pedig leoltja az utolsó villanyt a takarítónő a balassi intézet épületében Arany karika

Ritkán ringatjuk egymást, anyám már nem dúdol altatót. Tabletták pattannak zsugorfóliából. Darabos mondat zörög lakatlan párkányon. Súlyos kövek dőlnek pillámra. El sem alszom, fel sem ébredek. Éjszaka égő szemek világítják meg a hegyet. Szögek elől menekülnek az olajfák. Hajnalban boronázható ráncos homlokom. Rutin csupán a hosszú, fehér ébrenlét. Visszafele nem működnek a stációk.Altató

Egy szúnyog, amely vért szívott, most repül tovább. A virágok parkolóhelyek, egy szirmos bárnál fel lehet szedni a pasikat. A mosoly, amit rád villantanak, nem az állkapocsizmok szimpatikus összehúzódásának eredménye, inkább kényszer. Az oxigénnel dús térben csak a nyugodt szívás váltja ki igazán a testvéri bizalmat, és mint az igazi szektások, a szerződést mások testnedveivel kötjük. Ragyogó krómozású kamion közeledik a választott virágunkhoz. Egy katasztrófafilm második része kiszorítja a továbbrepülés tiszta eszméjének gondolatát. A bibéken a rovarmánia, a lábdörzsölés épp boncolássá fajult volna, amikor úgy döntöttünk, meglátogatjuk a kamionsofőr hajszálereit. Megjelent a Műút 2015053-as számábanCsak a vér

  „Frantzúz lecon közepett” (W. S.)   fény szője át a langyos kisszobát huzat legyen gépzaj tavaszi röntgen mindenik porszem lészen túlexponált ha betűz a fehér fény olvasson engem legyek az ágyneműn kócos kis kokszinell hasamon feküdjek csillogjon verniszázs hátamról olvasson hályogos porszemmel anyajegyeket hétpettyes breile-irást a lebegő vaque fény az UV-ujjú hajnal ázom a huzatban álmodjam menetszél kotyogj petit matin keserűn sok tejjel nem hívnak sehogy sem minek is neveznél árnyam a parkettá széthulló röntgenakta dől a huzat be az ajtón apa nyitva hagyta  Nuvel vaque

Mint régről fojtott irtózat attól, ami zárt. Miként az elemi paplan lett hirtelen koporsó, akár a pánik, gabalyodott a szájra, a lábon. Belépsz, szellemszemmel a konyhád, valami poharat veszel. De átfolyik a torkán, se bűne e földön, se ideje, általpillant mindenen, mint akinek itt kell lennie, előhívatott, hogy legyen csoda. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLázár

Mint különös marsbéli, ki csak átabotában érti, amit körülötte beszélnek, mert az ánglus nyelvet nem jól bírja, így a newarki repülőtérre menőben forgatja fejét, árva, nyugtalan kismadárka, hiszen a morajló vonat motorja elnémult és bemondták, hogy technikai problémák miatt harmincöt percnyi leállás várható, türelmünk megköszönve, nos, ekkor indult a zsebméretű kaland, mert hogy az alkalmi kupészomszédokból hevenyén össze is állt az emberi faj legkisebb aktív sejtje, az ötezer-háromszáznegyvenes cserkészcsapat: egy idősebb testvérpár, egy vezérürü s én negyedikként, jó kis kommandó, elindultunk a számunkra ismeretlen állomásépületben taxi után, elöl nyargalt önkéntes elnökünk szemüvegben, és máris határozottan leosztotta a szerepeket, én lettem az összekötő, a kapocs közte és a lemaradozó kis öregecskék közt, hídember lettem Ámerikában, hogyha mutatta előőrsünk, hogy jobbra fordulj, én is elmutogattam az utánam jövőknek, így nyomult előre a hadtest, akárha dzsungelbozótban törne előre vagy lakóépületet tisztítana meg betolakodóktól, haladtunk merészen, s hátrált előttünk sunnyogva a lusta tér, míg én ujjongva adtam tovább a hírt: hogy erre, vagy arra!, így lettem közlegény negyvenöt éves fejjel New Jersey államban, az összefogás erejét megsüvegeltem, mikor már kinn álltunk az Isten szabad ege alatt, és vezérünk mobilján mutatta, két sarokra van innen a meggypiros Toyota, a sofőr neve Carlos, én, ki valék örök magánzó, most tagja egy hatékony csapatnak, kérdezgettek, honnan jövök, meg is dicsértek, hogy ily nehéz mesterséget űzök, mint az írás, a halandók örömére, taktusokban újrateremtem a vakvilágot, ők még egy A4-es fogalmazvánnyalMint különös marsbéli

(  —  Bodor Béla emlékére  —  ) valamilepukkantbudaikocsma ezerkilencszázhetvennyolcősz :  zene  /  füstköd  /  zene esztendőkkelkésőbbesőstél versekremosolygótelihold :  bor  /  pálinka  /  bor újabbévtizedekmúltán meghittbeszélgetésutolszor :  szívütés  /  imacsend  /  szívütés gyászsutagyávasutagyász nemelőttesemnemazótasem :  ésnincs  /  ésésés  /  nincsés Nappalvanéj

(i. m. Málik Roland) Miért iszunk? Azért iszunk, mert szomorúak vagyunk, gyönyörű állat piros ruhában, önző állat kapucniban. A létnek végül egy lényege van, néha kettő, én is jártam ott, de végül egy, én is odaértem, sohase három, de erre nem térek ki. Két arca van mindennek,vagy legalábbis két arca volt abban az időben, az egyik a tiéd, a másik az enyém. Aztán beszélgetni kezdtünk, de semmi sem úgy volt. Itt van például a kedd, mert a hétfőt, azt hagyjuk. Délután beszélgettem egy régi kollégámmal, Azt mondta, a felesége már nem szereti. Nem erről beszélgettünk, mert erről nem lehet, Sőt ezután sem nagyon lehet beszélgetni semmiről, Mint Nürnberg után verset írni, De azért persze lehet, csak nem úgy. Az úgy, az kurziválva, mert folytatni akarom. Azt mondta, itt az ideje, hogy új életet kezdjen, azt mondta, elege van ebből az örökös hazugságból, mert elege van, hogy folyton hazudik, és folyton hazudnak neki. De ekkor emlékeztettem arra, hogy két arca van mindennek, és neki is két arca van, mert ő is valami, ami a minden része, és arra kértem, vegye figyelembe a dolog másik oldalát is, mire bólintott, töltött magának, ivott, és artikulálatlanul üvölteni kezdett. Kettő vagy három percig üvöltött így, fel is állt közben, és a karjait kétfelé felemelte, ilyen jógagyakorlatokat végzett a nagynéném éveken át, de persze ő is meghalt végül, szóval a barátom kiterjesztette a karjait, mint aki repülni készül, és tagadhatatlanul szép volt, ezértMiért iszunk?

gyerekkoromban a malterban hagytam kéznyomom még mindig látszik a falon bár kezem már nem akkora vizek testvéreként keresi bennem hajlatát az anyag formára vágott keveréke vagyok a kapcsolatokból leülepedett sódernak és egyedüllétben halmozódott cementnek a magány nem szervetlen adalékanyag akiket elhagyok szilárdítanak nem-érintések folyamata és olló alakít helyet a fémszerkezetben hozzám tartozó idegeneknek ahol mások lépteit beton zárja alá próbálom belemérni lábfejem hátha megváltozhatnak a szilárd ígéretek Megjelent a Műút 2017061-es számában concretus

Szenteste nyolc körül a négyes-hatos csak félóránként jár, és csak homelesseket szállít. Kérdés, honnan tudom. Melyiknek öltöztem? A családot a nők intézik. Leszarom, ha lekéssük a buszt. Gyűlölöm az utazást, mint apám és nagyapám, kérdés, hogy kerültünk ilyen távol egymástól. Már haza sem utazom. Viszlát, kamaszkor, nagyapa így már biztos nem leszek, hogy negyvenévesen még apa sem vagyok. Apám Búbánatvölgyben élt, nagyapám Bajon, akkor kellett volna leköltöznöm Ürömre, mikor még éltek. Megjelent a Műút 2016058-as számábanZsidók és elvált apák party

— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse — Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint) — volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee — én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője — Bajtai mester szerint „legenda vagy, Zoltán!” — én vagyok a csávó, aki nem vett észre az utcán — akinek Tandori-vers van a karjára tetoválva — az a para arc az „R”-ből — a sötét alak — aki mindenhol ott van — aki sehol sincsen — aki „szerintem azt képzeli, hogy ő az Isten” — tudod, az X (az Y, a Z) ex-pasija, akitől annyira kivolt — az egyetlen, akit kétszer vettek fel régészet szakra (és egyszer sem végezte el) — Trane szerint reptilikus alkat, egy gabonasikló, de — alapvetően jó gyerek — tudod, aki azt a szép, szomorú verset írta — én vagyok Szijjártó Péter földi mása — a Pallagist egyetlen munkatársa — Zolika, Zolcsi, Zoli, Zotya, Zoltán — „ilyen embert még nem hordott a föld a hátán” — aki olyan jókat posztol (köszi!) — aki a Linkedint csak hírből ismeri — aki mindenre apropó — író — olvasó — találkozóHogy ki vagyok én?

Egy horpadás látszódott az arcon. Vérző fűszálakkal varrva rá a sötét. Követné még egy mondat. Azon már látni lehetne nevét. Hogy mindez belőlem egy darab, s együtt él ott és egyedül marad a sziklában vele. Gondolnak már rád. De túl az arcon minden csukva. S a fák emelte felhők a mélyülő magasba hordják, mentik a corpust, a szót. Körötte vérzik minden, s a fény is tiporva. Mert ütés látszik az arcon, horpadás. És keresztet vonszol a bozót; hogy benne rátaláljon a feltámadás.Együtt él vele

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta, legalábbis így hívják, hogy miért rekken, azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét. És én ebben a rekkenő délben olyan volnék, mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka, öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros egy közepesen szerény választékkal rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva. Mögöttem park, előttem egy pohár vörösbor, amit mérsékelt lelkesedéssel iszom, mert muszáj, állítólag csillapítja a fájdalmat, a szomjat viszont nem. A kontaktlencsém és a fénytörés együtt műveli, hogy szivárványszínű mikroorganizmusokat vizionálok, amelyek kipöttyözik a levegőt. Akkor huppan elém az ember a jövőből, aki nem akar elintézni annyival, hogy ez csak egy posztkommunista femináci, hanem esélyt akar adni nekem egy tartalmas, szép életre. Megvilágosítani, mi a feladatom, és azt is, mi igazából egy feladat. Én is elmondanám, hogy a szocreál nekem nem az, ami neki, mert a szociokulturális emlékezet megosztottsága az életkor tengelyén a szélsőségesség felé tendál, de annyiban hagyom, mert nem én vagyok a szakember kettőnk közül. És valójában még nem ismerem őt, ő se engem, ez csak egy fantazma, amelyben én a jelenben elképzelem a múltat, amiben felbukkant a jövő, Télapó-arcú, rengő tokával és egy zsák krumpli súlya. Ezt végigvonszolni a Bagolyvár utcán, elismerésem. Próbálok én is nyitott lenni, na. Csak értené meg, hogy ha a fenti jelzők bármelyikének halovány esélye is felmerült volna, én már réges-régen meg lettem volna mentve, és nem szorulnék rá, bár így se szorulok, mert nem kértem, de ő úgy gondolja. Beérném erdeiA kékharisnyaság természete

A boldog emberek nem írnak sem verset, sem zenét, nem festenek és nem faragnak szobrot. Már az első szeretkezéskor tudják, hogy egyszer visszér lesz a lábukon és fájdalom a szívükben, és miközben az egyik végén égetik, a másikon oltják. És a sikereik mögött látják az eljövendő kudarcokat, és az ábrándok vonatán már a csalódások állomásait számolgatják. És tudják, hogy Isten csak egy mankó, és hogy igazán nem bizonyíték semmire, a sírunk is behorpad egyszer, és tehenek legelésznek rajta, és egy kisfiú azt fogja kiáltani, Né, apa, tehén, de az a kisfiú sem lesz mindig gyermek. A boldog emberek mindent egyszerre látnak, ezért ülnek a kocsmában naphosszat, és sírnak, és nevetnek, és azt mondják mindenkinek, aki még nem ismeri őket, a legjobb meg se születni, s az ezután következő legjobb: hamar meghalni. És amikor hazamennek, az asszony már elköltözött, de hát ők tisztában voltak ezzel is. És a gyermeket is magával vitte, pedig az volt az egyetlen boldogságuk, olyan édesen mondta, hogy né, apa, tehén.A boldog emberek

karácsony ne vigyél minket kísértésbe, nincs huzat a paplanon, fehér minden, mint a mennyekben, csavard le a lámpát, Istenem, a tiéd megszületett az enyém gépekre költözött. képzelet nem ittad meg a teát citrommal, hozzászoktál a citrálhoz, az olympos léhez gyerekkorodban, nem tudtad megszeretni a citromot, csak az almát szeretted, tömöm magamba a jonatánt, az idaredet meg a delicseszt, bevettem két doboz citrált és lefeküdtem az ágyba, meg akartam halni, lecsókoltad rólam a savanyút és az édeset, játsszunk inkább mást, ez most félelmetes, mondtad, és levetted rólam a ruhát. leszedálva tegnap bekerültem a kórházba, azért mondom el neked, mert mindig azt mondtad, hogy az úttörő mindig igazat mond és igazságosan cselekszik, tegnap megtaláltalak, megfogtad a kezemet, aztán itt ébredtem ebben az ágyban, ismerős minden, érzem a szagodat a párnán, fehér csíkok vezetnek az éjbe, nem tudok az ablakhoz menni, odaszíjaztak az álmaimhoz, bárcsak soha nem ébrednék fel. evés epilepsziás rohamom volt, vasárnap hazaengednek otthoni kezelésre, így döntött a bírósági szemle, nem akarok a tündérhegyre menni, nem bírok ki fél évet, sosem szállnak le rólam, napi tíz gyógyszert szedek és zabálok egész nap, nem tetszenék neked, húsz kilót híztam, rólad meg eszik a bogarak a húst. graffiti nem az, aminek gondolja magát az ember, azt mondják, meg kell változni mindenkinek, gyógyszerrel vagy akárhogyan, ha nem sikerül, zárt osztályra teszik, onnan is kiveszik, elektrosokkra teszik, onnan is kiveszik, alagútba teszik, onnan is kiveszik sterilizálják, magára zárják, ne vessétek megbranül

Kijön az erdőből valami, ami odabenn van, a vadak is elkerülik, felborzolt szőrrel futnak előle. Mi küldtük be réges-régen, „menj, látni se bírlak!” — mondtuk neki és bekullogott a fák közé. Pedig akkor még nagyok voltunk és erősek. Most bizonytalan a járásunk és egy-egy szónak is mellényúlunk, megfeledkezünk az erdőről. De szinte minden hajnal előtt végigszáguld dübörögve a vér vonatja homlokunkig, szemünk felpattan, és a sötétbe mered, az éjszaka legtávolabbi pontjára. És csak nézünk, nézünk. Az a valami közben megnőtt, megerősödött, még jobban elszomorodott azóta, de ugyanolyan röstelkedve, ahogy akkor lehajtott fejjel, egyszer csak kijön és felfal minket. Ettől félünk, de nem így lesz, nem tesz semmit, csak elénk áll, ő nem mozdul, mi nem nézünk, olyan bátrak leszünk végül, nem rebben a szemünk többet.Saját halál

„Das macht man doch nicht.” mint a verebeket úgy szedte le őket átdugta a kémlelőn és választott eltalált egy csípőcsontot átszelte egy fiú fejét utána közéjük ment sétált és popcornt szórt a galamboknak „Wer Tauben füttert, füttert auch Ratten.” lámpaoszlopra láncolja magát lábujjaihoz sietnek az éhes galambok lecsippentik a zoknikat az ujjak közti morzsákat a köröm alól a füvet a tóban a kacsák oldalán lila jelzők a barna foltos szeműek külön úsznak a jobb part az övék a turisták zacskókat használnak zörgetik és fosztorgatják hogy közel jöjjenek a zacskóban popcorn és rózsaszín granulátumok a nap tűz a bogyó megolvad és mázat von a kukoricára ragadnak az aszfaltra ragad a csőrökbe és a patkányszájba a méreg az aktivisták megtisztítják a várost   „Menschen bewegen Menschen” fekete vászon van rá feszítve aztán a logó kék sorban a néző várja a fényt félhold mögötte a nap kel a sivatagban ételt keres és megöli egy leopárd a gorilla a sziklákba olvad kétféle a fény mondta aktív és passzív a monolit kettévágja a napot a néző pupillája most sárga a vezetővel ugyanazt a fényt nézik az űrhajós fehér alsónadrágban az üvegtáblák fényt visznek az űrhajós szemébe belső szervei világítani kezdenek napelem lesz és feltöltődik és feltölti a szomszéd házakat   „Schreibt überall!” és ne engedje hogy megmondja ne kövesse a szabályt a határ- időnaplót a helyességet a koponya köré fér a bicikli és bármilyen firka a monostorban is és az összes kapcsos könyvben 12 fekszik 12 pálcával kaparták a padlóba, amit a biciklis fúj: írjatok mindenhovaFaliratok

Mindaz, amit Sz.-ben szerettünk, benned ellenszenves már. Pedig alig különböztök. Na, ez is baj. Ezt a szelíd Sz.-séget ő már elvitte. Talán egy picit halkszavúbb és egy picit erőszakosabb volt, te komolyan is veszed, amibe ő csak belehalt. Mindazt, amit G.-ben szeretünk, benned keveselljük. Ő olyan képzett, olyan pontosan mondja az előre tudhatót. Te meg ágálsz, nem akarsz úgy okos lenni, ahogyan kell. Sőt sokszor másképp vagy okos. Ez már szinte butaság. Mindaz, amit I.-ben szeretünk, benned is megvan, négyszemközt elhangzik, hogy jobb vagy, mint I., én legalábbis többre tartalak. Nem kell. Nem akarok versenyezni, és különösen nem titokban. Hagyjatok A.-val, elég Gy.-ből, és Á. is elmehet a fenébe. Ez mind én vagyok, és már szétfeszít a tudathasadásból következő belső irigység.Belső irigység

A tengerparti városban egy színesre festett nyílt tengeri romboló áll a főtéren. Mióta leszerelték őket a tengerpart ilyen. Azóta a falvakban is vannak szoboralkotások. A kétéves útikönyv használhatatlan. Vannak benne templomok, amik azóta nincsenek. Itt még háború sincs. Ez a második világ. Ha omlásnak indul, ez csak összeomlik, és kész. Kovácsoltvassal elkerített kávézó. Jól öltözött fiú. A rácsra kapaszkodik, kívülről, kér, nem érted, végül nem visz el semmit. A rácsok között nem fér ki az ökle. Beljebb teszed a tárcád. Szégyelled. Közben a pályaudvar előtt egy huszonéves fiút, tolókocsival az anyja, miközben ortodox siratódalokat énekel.Constanța

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

Két lépéssel előrébb jár, mint a konkurencia, és addig marad, míg be nem telik a pohár. Mozgása elegáns, de ingerlékeny, mint egy macskáé. Autóból árulja a szomorú nőktől vásárolt porcelánt. Mintha egy vándorcirkuszt vinne egyedül, minden nap másik városban ébred. Szeretné letagadni, de nem bírja abbahagyni az ivást és teste egyre szárazabb. A bordái látszanak, bőrét érdesre marja a ruha. Már csak néhány hónapja lehet, ha nem találja meg az élő kelyhet, a megszólalásig formált tisztaságot. A netről térképeket tölt, a forrást keresi, embereket, akik már hallottak róla. Ha úgy teszel, érted, miről beszél, akkor kérdez és jegyzetel, hogy közelebb kerüljön, de ha bevallod az igazat, szóba se áll veled. Ölni tudna érte, ha lenne kit, de nincs más, aki ennyire egyedül lenne. Bejárja a távoli hegyeket, mert a kincs mindig messze van. Most épp itt van nálunk és nem engedhetem így el, reményt kell adnom. Nem értem, mi történik velem, hirtelen rájövök, hol a kehely, és beszélek neki meleg szárnyakról, elhagyott padlásról kirepülő madarak végzetéről, mondom a GPS koordinátát is, hogy mikor telt meg utoljára vérrel. Köszönés helyett, már csak a vékony hátát látom, a bizonytalan tárgyat, amint közeledik.Gyűjtő

Egy hete már, hogy nyugodtan alszom. Nem fojt semmi éjszaka. Nem horkolok úgy, mint aki inkább megfulladna, de feltör benne a REM-fázisba rejtett életösztön minden lélegzetvétel előtt. Csak lefekszem, és kitárulok, mint álmoskönyv a fogaknál. Egyszer dagályosnak neveztél, pedig inkább átáztatott homok vagyok, amit ciklikusan maga után hagy a tenger. Álmaimban tavasz van, kinyílnak a kagylók, dalba kezdenek a hattyúk, és elalszanak a fáradt emberek.Bevert szögek

Elindult Csabi a hosszú útra a szülői házból ment ment és már a kapuig jutott onnan a jó szülők veszekedése hívta vissza azután újra útnak indult de akkor meg elhagyta az anyja az apját és azért nem jutott messze mert valakinek otthon kellett lenni amikor megint nekivágott már kiért a kapu elé az apja szólt meg sem állt a szomszéd szólt hogy „Csabi, szólt apád” és ő meg azt felelte „az nekem nem apám nem apám az nekem” mégis visszajött mikor a nemapja-apja felkötötte magát azután sokáig maradt otthon veszteg azalatt jónéhány út lezárult egyesek csak Csabi számára mások meg mindenki számára de legtöbb mégiscsak az olyanok számára mint Csabi és legközelebb ezért már egészen másik úton indult ezen az úton munkát nem talált és mivel nem talált munkát családot sem talált és mivel se munkát se családot nem talált igazából semmiféle célt nem talált de még talán kereshette volna hiszen akkor még olyan fiatal volt ám mielőtt a főútra kiért volna a kanyarban behívta az ottani szomszéd ennek a felesége már meghalt addig ketten ittak azóta egyedül ivott most megkínálta Csabit mert unta már egyedül és ketten tényleg jobb volt nagyon jól ment nekik aztán ez az ivás de egyszercsak elfogyott a bor nem maradt mit inni akkor Csabi újra nekiveselkedett és végre most már azt is tudta hova kifordult az útra a főútra végiggyalogolt rajta eposzi küldetése a kanyaron a hídonBallada az ember fiáról

A IX. múzsának   ülünk a bádogereszben    ketten        a holdernyő kattan ásig       húzza a fényponyváját      kockáznak       az ég i pányváról        szabadult      vadcsillagok              dob nának       velünk          szerelemhetest           elveszejt ett fényhamvaikból                 a tetőgerincen     alácsor og a rozsdafolyó              és beleömlik              a távol odó szurokba         valaki         holdkövet lop         a pa tkányok          megeszik a sajtot   el vagyunk   vetve az t hiszem          megugrunk         gurulunk            keren günk     pörgünk                a bádogereszben       hathat os       számaink      már belőlünk égnek amikor a holdb olond       vihogó          csillagok         világgá    szikráz zák az öröktől örökig valószínű hetestkockaszöveg

Bárány Tibor

Bárány Tibor kritikája Térey János könyvéről (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból

Smid Róbert

Smid Róbert kritikája Márton László könyvéről (Kalligram Kiadó) a friss Műútból

Kishonthy Zsolt

Kishonthy Zsolt bejegyzése a Kollegiális naplóba

Szentesi Zsolt: Az ’irodalmár ír’, az író irodalmárkodik – na de mi lesz ebből?

Kritikánk elején leszögezhető: sajnos Szilasi László könyve sem képez kivételt a fentebb leírt jelenségkört illetően. Ráadásul — a hatalmas műveltséganyag birtoklása mellett — a mű alapjául szolgáló (sajnos nagyobb részt erőteljes valóságalappal bíró) szüzsé egyáltalán nem mindennapi, sőt erőteljesen drámai: az elbeszélőt szinte minden előzmény nélkül, egyetemi előadása kellős közepén teríti le egy epilepsziás roham: „Sokak szerint úgy üvöltött, mint a fába szorult féreg, canis aureus, csapdába került aranysakál.

Tovább »
Mark Turcotte: Exploding Chippewas

Lobbanássá égünk
forgunk, pörgünk.
Vérünkre emlékezünk.

Tovább »
Lev Szemjonovics Rubinstein: Versek — Molnár Angelika fordítói kommentárjával

És minden elcsendesedett körülötte. A csöndet
Semmi sem zavarta meg, az esőcseppeken
És a révnél álló emberek hangján kívül,
Akik a csónakossal alkudoztak.

Tovább »
Deák Botond: Versek

Szundikálni a jelenben, álomba szőni
magunk körül az egész sivár világot.
Rövid az, nyikorog, epeda kell bele,
sokan vagyunk, és ilyenek.
Bolyongások az álom szegélyezte
mindennapok foghíjas lámpasorai között.

Tovább »
Vásári Melinda: Egy kávéházi este — impressziók egy bemutatóról téperegyben

Egy kávéházi este — impressziók egy bemutatóról téperegyben

Tovább »
Pór Péter: Fúga, Isten rendjén kívül

A harmincéves háború, miként ez jól tudott, teológiai–metafizikai történés volt, mert hiszen (ahogy a regényben emlékeztetnek rá: Róma és Wittenberg között) a hit nevében folyt, Isten igazi megismerésre küldette minden részvevőjét; de a hit nevében feláldozta Isten teremtett világát, hatalmas személytelen tömeget hajszolt a halálba a föld színpadán az égtájak minden irányában, az „egyik hadsereg” és a „másik hadsereg” önkénye újra és újra lerombolta (és: le fogja rombolni) a falvakat és a falvak lakóinak az életét, a „hullámok” „tetemeket” hordoztak és fognak hordozni.

Tovább »
Lesi Zoltán: Versek

Nem hagyhatom, hogy végezzen magával,
mert teljesen rá vagyok utalva.

Tovább »
Gébert Judit: Politikai viselkedéstan for dummies

Miért tudnak politikai ellenfeleink feldühíteni minket? Olykor miért gyűlöljük őket, és miért megyünk az utcára, hogy szenvedélyesen tüntessünk ellenük? Vagy épp ellenkezőleg: máskor miért vagyunk apatikusak és közönyösek a politikai élet iránt, és miért próbálunk a lehető legtávolabb maradni tőle?

Tovább »
Melhardt Gergő: Valahol az „azt hiszem” és a „nem tudom” között

Az érzékletes és valóban pontos történetek feljegyzése ellenére az elbeszélés alapvető modalitása mindig a „nem tudom” és az „azt hiszem” közötti skálán marad. A szépirodalmi igényű önéletrajzok kontextusában nagyon érdekes ez a folyamatos elbizonytalanodások (és elbizonytalanítások) és a már-már túlzóan akkurátus, precíz leírások ellentmondására épülő autobiografikus elbeszéléstechnika, és talán ez az az eljárás, ami kiemelheti Polcz könyvét a memoáráradatból.

Tovább »
Műút 2018068 — lapszámbemutató

Műút lapszámbemutató a Három Hollóban!

Tovább »
Mezei Gábor: Szilur

De mi hangzik odabent, egy kiszáradt kaktuszpálma törzsének rétegei alatt? A fokozódó félhomályban. A masszív fűszálak között. Benne van ez is, lehalkítom a zenét a másik szobában.

Tovább »
Turányi Tamás: Afázia

Patám megcsúszik, szarvamnál fogva
ragadnak meg, hogy aztán egy hűtött
kamionból elővegyenek, és a fejemre olvassák,
hogy a múltban élni marhaság.

Tovább »
Guillaume Métayer: A szonettforma tökéletesen illik a telefonképernyőre

Húsz éve egyszer Kemény István noszogatására odaadtam a verseimet Tóth Krisztinának, megtetszettek neki és elkezdte lefordítani őket. Ő is, Kemény is megjelentettek néhány fordítást a Magyar Naplóban. Aztán Lackfi is fordított tőlem, ő a Nagyvilágban közölte a verseket, ezek egyébként egybeesnek a kötetben szereplő fordításaival.

Tovább »
Gregor Lilla: Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének A kortárs próza újabb fejleményei címmel megrendezett konferenciájáról

A különböző intézményi háttérből érkező, sokszor egymástól távol álló témákat kutató és eltérő korú (így a „kortárs” fogalmát feltűnően különbözőképp értő) előadók termékenyen, mert sokszor egymás alapvető hozzáállását megkérdőjelezve beszélgettek egy-egy előadás vagy szekció kapcsán.

Tovább »