— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse — Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint) — volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee — én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője — Bajtai mester szerint „legenda vagy, Zoltán!” — én vagyok a csávó, aki nem vett észre az utcán — akinek Tandori-vers van a karjára tetoválva — az a para arc az „R”-ből — a sötét alak — aki mindenhol ott van — aki sehol sincsen — aki „szerintem azt képzeli, hogy ő az Isten” — tudod, az X (az Y, a Z) ex-pasija, akitől annyira kivolt — az egyetlen, akit kétszer vettek fel régészet szakra (és egyszer sem végezte el) — Trane szerint reptilikus alkat, egy gabonasikló, de — alapvetően jó gyerek — tudod, aki azt a szép, szomorú verset írta — én vagyok Szijjártó Péter földi mása — a Pallagist egyetlen munkatársa — Zolika, Zolcsi, Zoli, Zotya, Zoltán — „ilyen embert még nem hordott a föld a hátán” — aki olyan jókat posztol (köszi!) — aki a Linkedint csak hírből ismeri — aki mindenre apropó — író — olvasó — találkozóHogy ki vagyok én?

azon az éjjelen mindent összevissza nem az órák vertek a holdból a padlón kis foltok hevertek betakarva hideg vázacserepekkel azt hittem már soha nem jön el a reggel azon az éjjelen felkelt mint akit a döbbenet lassan ér erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye mi részegen borult a fali gyékényre azon az éjjelen a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget láttam ahogy anyám vállára tapadnak eltakarta szemét sok szomszédos ablak azon az éjjelen sebesen pakoltunk, kopogott az eresz ott maradt a labda a Bóbita-lemez a cipők szorongtak kilógott a nyelvük a kopott bőröndöt esőben cipeltük azon az éjjelen maradtam valahogy örökre apátlan anyám vacogott a vékonyka kabátban és hallgatott konokul makacs ajakkal roskadt mellkasában bennragadt az angyal azon az éjjelenAzon az éjjelen

első ének                                          Corey Taylor on „Why did your screem change” az egységesen terjedő kukoricák földjén a földön ült és a tücsköt és a kabócát és a traktort különítette el csak a tempó más a kattogás a ciripelés ugyanúgy húz végig a leveleken vigyázz éles és felsérti az ujjad a lábad ha ráülsz máshogy énekel amikor a térd is elég elhajlítani a levelet nem köti már be az egész lábszárát magasodik a hang amikor elfogynak az üvegek amikor nem kell már a megerjedt poshadt mag leve lassan ül rá a cirip meg a kattogás bele a torokba a nyálkán arat és nyugszik harmadik ének makkokat raknak az angyal lábára a nagyujjánál dollárcentek réz és fémszínű kívánságok a körmét egyszer koccantani egy érme egy látogatás anya apa kutyacsalád kukacok lejáró kőtábla az összes a kívánsággal lehet hosszabbítani tovább ülni a világos fűrészeken a szoknya alatt mit kívánnak időt másik állatokat hangyát és pár madarat hallgatni savanyút sósat ne legyen minden pillanat sweetie álljon meg a lift is az emeletek között ne váltson át azonnal időzzön el a gombon egy szünet két piros karika között dermedjen le a fehér gyalogosábra és villogjon együtt a piros tenyérrel negyedik ének eljön a nap amikor késelnek figyelmeztető email érkezik bűnesetek történnek a karton- díszleteken túl konzervnyitóval próbálják átszakítani illesztési pontot keresni hátha ott könnyebben tépni a szerszám nem működik bekövetkezett a hiba a társalgásban most már megnézhetjük a kerteket nem áll utunkba aKukoricadalok

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta, legalábbis így hívják, hogy miért rekken, azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét. És én ebben a rekkenő délben olyan volnék, mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka, öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros egy közepesen szerény választékkal rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva. Mögöttem park, előttem egy pohár vörösbor, amit mérsékelt lelkesedéssel iszom, mert muszáj, állítólag csillapítja a fájdalmat, a szomjat viszont nem. A kontaktlencsém és a fénytörés együtt műveli, hogy szivárványszínű mikroorganizmusokat vizionálok, amelyek kipöttyözik a levegőt. Akkor huppan elém az ember a jövőből, aki nem akar elintézni annyival, hogy ez csak egy posztkommunista femináci, hanem esélyt akar adni nekem egy tartalmas, szép életre. Megvilágosítani, mi a feladatom, és azt is, mi igazából egy feladat. Én is elmondanám, hogy a szocreál nekem nem az, ami neki, mert a szociokulturális emlékezet megosztottsága az életkor tengelyén a szélsőségesség felé tendál, de annyiban hagyom, mert nem én vagyok a szakember kettőnk közül. És valójában még nem ismerem őt, ő se engem, ez csak egy fantazma, amelyben én a jelenben elképzelem a múltat, amiben felbukkant a jövő, Télapó-arcú, rengő tokával és egy zsák krumpli súlya. Ezt végigvonszolni a Bagolyvár utcán, elismerésem. Próbálok én is nyitott lenni, na. Csak értené meg, hogy ha a fenti jelzők bármelyikének halovány esélye is felmerült volna, én már réges-régen meg lettem volna mentve, és nem szorulnék rá, bár így se szorulok, mert nem kértem, de ő úgy gondolja. Beérném erdeiA kékharisnyaság természete

Egy év alatt hányszor vetkőztük le újra meg újra a bőrünk. Roncsolódnak a terek. Építkezés zaja, az épülés zaja. A légkalapács napi tizenkét órán át egy ütemet ver. Átveszi az erekben lüktető vér a ritmusát. A faluban járva kilométereken át mozog talpam alatt a szilárduló aszfalt. Hegesztenek, állványokat másznak, fúrnak, ütnek, mozgatják a fémeket, fákat. Széthordanak négy hónapot. Nem várják ki, míg eltelik. Odakint ömlik az eső, csak hallgatom, úgyse láthatom a szmogtól. Kövekről álmodom. Becsukom a szemem és köveket cipelek, örökké, egyik sarokból a másikba. Aztán mindet vissza egyesével. Másra gondolok. Megjelent a Műút 2016058-as számábanPalakék

tél volt, az ötvenharmadik álmom, hogy a város nem hullajtja el most összes levelét tizenkét nap alatt. a radiátor váltott lágékban nevetett, a száraz ködön át tisztán láttam a beton ablakos csillanását. üres voltam, mint a markom és mustársárga, mint az erkély diszkószín, fényorgonáló drótüvege. villogtak a város szemei, akár a furcsa fények. koppant az utcán a lenéző tekintet, ilyen könnyen roncsolódnak a testek. Megjelent a Műút 2015051-es számában mustársárga

írtam egy verset gondolatban, de reggelre nem maradt más, csak egy asztal. Hiába próbáltam visszaidézni képeket és szavakat: szoba nőtt az asztal köré, ablakok, és egy másik Nap fénye nálam is erőszakosabbnak bizonyult — ragyogott. Porcelán teáskannák, gyertyát tartó gyertyatartók sorakoztak már az asztalon. De ez nem az én versem volt, hanem az egyik első kalotípia: William Henry Fox Talbot reggelizőasztala. Elalvás előtt

A csónakház automatikus hangjai mögé képzelt élőlényeket szeretném látni, a húsodat belülről, a torkolat vízfelszíne alá nézni, ami fekete, mint a bőröd, de csak a partközeli fűben eltévedt rákokat lehet. A kisgyerekek kövekkel dobálják őket, és amelyik túléli, azt akváriumba teszik a mólón. Nem szólnak hozzám, akár a süketekhez, pedig esténként átöltözöm, kibontom a hajamat, és hallom a kövek csattanását, az üvegen sercenő csontokat. A hordalék karcai mindig begyógyulnak a talpamon hajnalra, amikor cipőt veszek, de a fehérneműm varrása menti gyűrődésekben a sóder napokig bent marad. Megjelent a Műút 2015050-es számábanSzürkület előtt

I. einstein nagy tömegű csillagokról beszél hogy hogyan görnyed köréjük a tér eddig azt hittem nincs is ennél szebb összeroskadás de te két napja nem eszel és még mindig lázas vagy van ami surlófényben is gyönyörű ezek azok a horzsolások amikről nem beszélünk és az égitestek elliptikus pályán mozognak a mellkasodban tovább II. és tudod annyira magányos erről beszélni hogy belengni mint metronóm milyen hogy mennyire kurva jó nélkülem és hogy úgyis ott van az a hat darab sörösdoboz a szemeteszsákban minden éjjel mire megjövökCatullus csókjaira

Visszafelé folynak a felhők, nem fújtat, csak lustákat szippant belőlünk a szél. Felborult véredény az ég. Én voltam, és most aláállok. Tűerős tekintet hevíti, légköri súrlódás porítja. Ítéletidő: ha ideér, ez lesz az utolsó. Nem maradt semmink, a megmaradt szó a körívbe rendezett vérlemezkéink kiugró vastartalmát illeti. Boltíves erővonalak hordozzák el a terület nehézkes terhét. Mágnes vagy, állítom egy üveglemezre szórva. Fejem fölött az ég, akár az érc, alattam a föld, akár a fém. Hangsúlyos szünetjel a szélcsend, minden túl lassan úszik el, oldaladra fordulsz, helyet csinálsz neki. Földbe ütött karók keretén laposra feszül, színtelen vászonná fakul a tömegvonzás és kopott ábrázolattá lesz a felhajtóerő. Megjelent a Műút 2015051-es számábanKörkörös erőterek

Kék hó csikorgott a talpam alatt, lámpaburák közt csillaghunyorgás, fúvósok zümmögtek álomba az úton, hazáig kísért és velem maradt a fagy meg a Király utca csíkja, amikor úgy jártam haza éjjelenként, hogy az éjjel volt a nap és az út a haza. Sípoló vonat és felvert madárcsapat, kávébarna pöttyös, széttaposott hó, tócsában ácsorgás, halk szitkozódás, amikor még lehet, most még bármit lehet, ha mernék, lemennék, hívogat a lépcső, a ház beléből kiszűrődő ricsaj, a kék-piros fények: Coffee, na meg Nyitva. Akármilyen rút volt, nem tagadom, szép is, elherdált szabadság, megérzés, borzongás, utóíz-előleg, feltekert termosztát, takaró alá bújva is vacogtam, kint meg olyan volt az ország, mintha naplókat hasogattak volna fel és téptek százezer darabra, hogy hulljon csak, hulljon, mint Holle anyó tolla, dohos pincékbe tömörült a nép, ne lássák, mi volt a pamacsos hópelyhekre írva. Akármilyen szép volt, nem tagadom, rút is, pamacsos hópelyhek lassú olvadása, sárral keveredtek, résekbe tapadtak, gyom nőtt ki belőlük, nagyvárosi flóra. Ha merném, letépném, ilyen virág jutott, de miről álmodjon az, akit az út kísér haza, szagoljon bokrokat az autópálya mentén, zümmögjön fülébe a távollevők szava.A keserű utóíz természete

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad. Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza, ha lefelé fordítva a földre hullna. Ő az agyából vasalná ki a ráncokat, legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap, túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap. Az arca törik: falevél, ha kerék alá teszik. Fekszem mellette a föld alatt, a rögök közt, alám teríti gyapjú derékalját, nyakéket, karkötőt kölcsönöz, kukoricacsuhé hajam körbefonja, koronaként keretezze a fejem, bogárszemeket, szeplőt, szájat rajzol nekem. Megtárgyaljuk az időjárást — ver az eső, fúj a szél, csontig hatol a nyirkosság —, légycsapóval ütögeti a száját. Én kiköhögöm a lelkem, s míg kilépek magamból és elköszönök, ő kontyba köti össze a haját.Lélekmeleg

első mérkőzésemet hétévesen vívtam egy úttörőtáborban kiállítottak a százemberes emeleteságyas terem közepére az ifivezetők mert suttyomban sutyorogtam a csendespihenő alatt aztán szorítóba lépett a küzdőfelem is szintén suttyomban sutyorgó vaskos pirospozsgás mindig ő ette le a közös tejbegrízről az összes kakaót mondták a vezetőpajtások üssük meg egymást kaptam egy nagy pofont sírvafakadtam nem ütöttem vissza a vaságyhoz szépen visszaballagtam akkor éjjel bepisáltam nem mertem kimenni a budira ugrás az időben tizennégy lehettem negyvenkiló kiállított az életrevaló tesitanár olimpikon volt egyébként megküzdeni egy százkilós osztályismétlővel harcoljatok fiaim orrba vágott a srác tisztességesen fel sem emeltem a kesztyűt sírvafakadtam felmentettem magam testnevelésből elég volt a küzdelemből egy életre gondoltam azért nem ilyen szomorú a kép volt egy bokszoló akit nagyon szerettem disszidálásom másnapján anyátlanul ültünk amszterdamban egy barnakocsmában odaintett az asztalához egy ember nem a józanság szobra ha váltósúlyú igencsak lefelé magyarok vagytok kérdezte mert őket nagyon szeretem ismeritek gedógyörgyöt eb döntőt játszottam vele nagyon megvert az élet is ezért ülök itt a feleségem elhagyott egy másik nőért vitte a két gyereket is nem láthatom azóta őket ugrás az időben kolbászt eszem a bosnyákpiac hentesénél hozzámlép egy megviselt férfi lefeléváltósúly szintén szervusz főnök mondja megismersz gedógyuri vagyok háromszoros olimpiai bajnok megmutatom a személyimet ha nem hiszed nem kell mindentelhisznagyanyó vagyok miért is hazudna egy ember két napja nem voltam otthon éhes vagyok meg szomjas levág két csirkecombra köretre ásványvízre egyet tud harapni belőle elcsomagoltatja összement a gyomra mindig mindenkit legyőztem mondja én meg elérzényülök elmesélem neki azt az amszterdami gedósztorit később még egy sörre is próbál megfejni de erre már nemet mondok aztán az első dolgom megnézni a neten nem is hasonlítanak sebaj jól van ez így egy órácskára féligmeddig azt hihettem megismertem azt aki megverte az én első holland barátomatilyenaboksz

Aludnom kellene, felejteni lábának, combjának, fenekének formáit. Az arcát, amit ha lehunyom a szemem, úgy látom, akár egy túlexponált fotót, túl közel van, nincsenek vonásai. Álmomban tegnap fekete kutya voltam, aki egy hattyúba szerelmes. Punk piéta, akinek ölében egy félmeztelen férfi fekszik. Gyerek voltam, fákat kerestem, ujjaimmal próbáltam kitapogatni a leveleken az ereket. A tejködben elmosódó táj voltál. Egymás inverzei vagyunk.Inverz

A színes széncinegéket nézem, amint megszokott időben ellepik a balkont, esznek-isznak, fürgén tovaröppennek a szemközti fák csupasz ágaira, újabban verebek is csapódnak hozzájuk, s ha olykor ismeretlen okból elmaradnak, szinte hiányoznak. Naponta friss vizet teszek ki nekik, ellenőrzöm az élelmiszerkészletüket, ha fogytán van, pótolom a magokat, gyümölcsöket, hálós cinkegolyókat akasztok az erkélykorlátra, és már nem gyűlölöm magam, amiért szerettelek.Már nem

Burnbank végigment a városháza melletti főúton, és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű, hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos, hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől, ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra. — Ezt a sok hülyét, ezeket se fogja felismerni, a sok okoskolbászt. Mennyien is vagytok ti! — suttogta —, ebben a kórusban — egészítette ki és elhallgatott. A rövid villamosút alatt megbámulta az ablakon át az átépítés alatt álló Operaház plakátjait, majd egy a villamosra felszálló, feltűnően izgatott tekintetű nőt, és egy hosszú felöltőt viselő férfit, aki látszólag minden ok nélkül vicsorgott olykor, végül leszállt az egykori fatelepnél. Csendes, nedves este volt. Burnbank váratlanul elsírta magát. A gyalogátkelőhelynél fogta el a zokogás. Ott állt percekig, rázkódó vállakkal. Arcát egyik kezébe temette, a másikban aktatáskája. Aztán amilyen váratlanul tört rá a sírás, olyan hirtelen abba is maradt. Burnbank elővette zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd újraindult. — No, ez jól esett — motyogta, mielőtt végképp eltűnt volna a lámpák sárgás fényében a ködös esti utcán. Megjelent a Műút 2017059-es számábanBurnbank hazaútja

Elesett az éjszaka, és amíg a koncertre várunk, kielégülésed is ritmust akar. Akkor a karmester arabeszkjeit tépi, gúnyt játszik egész röviden, majd álmában emelkedni kezd, de a küzdelem átfajzik egy rétté, amelynek tagjait kőből formázták. Íme, a dombból feltörő láva, és a pázsit, ahogy kileng előre és hátra, akár az égő éjjeli lámpa, mozgásom rendezi el. Közben egyre csak üresebb a part, és vannak kérdések, amiket ma este már nem teszek fel. Ideje begyűjteni az iszapot, az eltévedt szem üvegét. Refrén nélküli dal, ahol a nézőpont szabadon árad, látom, hogy megbillen az élet, látom, hogy száraz árnyékból való, miután átmosta saját vizében a hullámok belét, Prometheus, az elgyötört, elnyújtózik a csontvelőben. Növényi szél önti el végül a szobám, felrepedt bambuszlevél és a tavasz tenyere, vizenyős égitestek és a tüdő valahol elrejtve mélyen. Fonnyadt sors, elszáradt virág, a nedv hatalmasabb, mint az életem. Az ágaskodó kakasok éneke vonja fel szemöldökünket. Nyáron halok meg, kiéhezve, délben. Nyáron halok meg… & a selyemhernyó öröme. Szabó Marcell fordítása Megjelent a Műút 2015049-es számában1008. emeleti szonáta

Csontok elágazása a zsírpárna alatt, megdermed a tenyér a pihés vállon, megdermed vetkőztetés közben, megdermed és felismeri a saját félelmét, ijedt madár az eget karmoló ágakon, a ragadozó fókuszában és a karmok közében, ha a szívet felhangosítaná valami, befogott füllel menekülne a város, ketten fognak eltévedni a széttépett, újraragasztott térképen, a fényes ragasztócsíkok és a perforációtól alig elváló utak között, ketten fognak beleveszni a fonódásba, de a ruha pántja még a helyén, alatta a járatlan út és az ujjbegyek, sőt az egész tenyér belekövül a pillanatba, ahogy a váll is, ez a gömbölyű gomb, késleltet, kívánja a hosszú záridőt, nem sürgeti az elmozdulást addig semmi, amíg a két szív markában a két test megszorul, amíg még nem egymáshoz csapkodott kovakövek, aztán a szikra lobbanásakor már senki sem látja, hogyan robban szét a madárraj, mi ez a hirtelen támadt üresség a tenyér lombján belül, mi ez az üveges nyugalom. Megjelent a Műút 2017063-as számábanPastorale

Menjek má’ el anyámba. De előbb borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le. Egyek máskor nemfokhagymásat. Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el, ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy előbb fürödjek meg. Vegyek másik pizsamanadrágot, mert így, ebben, biztos nem. Meg ne próbáljam. Akkor meg igyekezzek. Hallom? Mi lenne, ha kivenném a fülemet a seggem alól? Jöjjek lefeküdni, ne égessem a villanyt. Elég má’ a sportból. Halkítsam le, azonnal. Menjek odébb, ne feküdjek át a te feledre. Ott lenn se. Ne nyúlkáljak, ne piszkáljalak. Ez nem simogatás, hanem ügyetlenkedés. Na. Lennék olyan szíves, menjek el anyámba. Ha kérheted. És reggel vigyem le a szemetet. Hallom? Ne menjek be cipővel oda. Jöjjek gyorsan, ott egy pók. Hú de rohadt büdös vagyok, zuhanyozzak már le. És a zoknikat azonnal fordítsam ki, mert ki lesznek ám dobva az ablakon. A ruháim az erkélyen vegyem le, mert ezeket a kocsmaszagú ruhákat nem lehet kibírni. Persze, böfögjek csak. De akkor keressek mást. Állandóan az a rohadt sörözés. Meg a taxis haverok, mi? Felejtselek is el. Minél előbb. Ne is próbáljak meg másnap bocsánatért esedezni. Ennek már rég nem dőlsz be. És anyádat többé ne vegyem a számra, mert ki lesz kaparva a szemem. Micsoda? Pénteken? Itt? Sör-póker? A haverjaim ide aztán be nem teszik a lábszagukat, az fix. Itt nem lesz oroszlánszag, meg sörözés, meg böfögés. Ja, ebédre jön a mama. Na, fogjam a kosarat, itt a lista, Menjek má’ anyámba, ésMrs. Cabdriver

Nap, buksz lefelé, nap eltűnsz bárgyú ritmusban, kicsiny körökben esetlen arányoknak engedelmeskedve. Este a szállodában kattog a fűtés, a társak alszanak. Az álmok ki-ki felségterületén. Manhattan zúg-búg, nagyokat csattan a házak éjjeli mezeje. Batman elrepül, suhog a szárnya, betér egy nővel egy éjjeli bárba. A kérdés áll: mire jók, mire valók a halandók? Megyünk, megyünk, sietünk! A törött szárnyú albatrosznővel találkozunk, a béna-táncosnővel- akinek-szó-nélkül-szétlőtték-férjét-a-rendőrök- hiába-kiabált-pedig-nem-is-volt-nála-fegyver. Az álom lángokban áll. A vöröslő ég előtt a házak sötét sziluettje. Vakító fény az albatrosznő arcán, vastag ajkain nevetés. Szemében könny. Így állunk hát a múlttal, az idő össze-vissza fröccsen, mint a sav, úgy marja mindenünk. Fehér foltok bőrünkön: az idő! Felkiáltunk, valami hasogat szegycsontunk alatt: az idő! Lelkünkön rongyos hasítékok: az idő! Ostorcsapás nyakunkon: Az idő! Éles fájdalom a szívben: az idő! Tudom, tudom, csak hogyha rágondolok, nem tudom. Idő, idő, te egyetlen, Szent Ágoston kicsiny vesszőparipája, gyermekszív nevelője-tiprója. Jaj, a gyerekek, hogy totyognak, jönnek elénk sorban, mutatják, mijük van: semmi van kis tenyerükben. Csak jönnek és mutatják a semmit, ők hozták, az ő semmijük, és a semmiken át látni kis tenyerük sorsvonalát. Jönnek egyre többen. Megmutatják, ajándékba adják, ők, a jószívűek. Micsoda isten és mire nevel bennünket? Megyünk, megyünk, sietünk. Az albatrosznő elsántikál, a szerelmes nő integet, az elveszett fiú a sötétségbe zuhan vissza, életét — hogy is volt? — ráadásként kapta. A magas lány mosolya gyógyír most, hogy támolygunk New York utcáin. A haldokló ember behunyja a szemét. Csend van a szobában. — TejfehérNew York-i töredék

Egy farmon nőttem fel, mondta. Minden hajnalban tehénfejéssel kezdtem a napot. Pontosan ezek az idők jutnak eszembe, valahányszor csak a mellemet szorongatod. Persze nem a régi szép emlékekre gondolok, hanem arra, hogy a tehened vagyok. Zerza Béla Zoltán fordítása Vissza a farmra

az általános iskolában tanultam németórán, hogy ne az igazat mondd, hanem azt, amihez elég szót ismersz. eleinte fura volt, aztán már fel se tűnt. akkor éreztem, hogy baj van, amikor neked se tudtam megmondani, amit gondoltam valójában, csak a betanult szövegek foszlányai jutottak eszembe, és rájöttem: nem segít, hogy a nyelvvizsgán nem ellenőrzik, tényleg együtt ebédel-e a család. egyébként fogalmam sem volt, hogy ez más embereknél szokás, egészen addig, amíg a gimnáziumban a némettanár nem hitetlenkedett, és amíg mindenki fel nem tette a kezét, hogy ők minden hétvégén, mi meg csak karácsonykor, ajándékozás előtt, amikor mindenki kíváncsi és siet. sok családi programról tanultam még a nyelvórákon és sokat hazudtam, mert nem szerettem, hogy nem hisznek nekem, meg jelentkeztem előrehozott érettségire, mert hazudni se szerettem igazán. mennyi hatalom van a tankönyvíró kezében, csak az ő mondatait ismerte az osztály. szerintem nem érdekel senkit, hogy megtanulom-e a nekem kellő szavakat. Megjelent a Műút 2015054-es számában nyelvóra

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit, csak a jóságot elemeztem. Most majd apránként siratok el mindent, ami eltűnt veled. Kezdem magammal. Aztán jön a házad, a kutyád, a családod. Most viszont még nem tudom elkülöníteni, hogy miért sírok. Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél, és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő. És én lobogtam és feltűntem, nem hoztam rád szégyent, de te csak tartottál engem, a zászlót, és a zászlórúd takarásában ásítottál. Lobogás

Tipográfia: Rőczei György Well 26–30.

lassan szokom meg . a kálvin térről fel a bé kijáraton és jobbra mantrázom . a sarki kisközért átalakítás alatt kell még egy designbolt a kerületbe magyarázza az eladónéni a szeme könnyes eddig még nem hallottam beszélni férfihangja van . aztán balra egyenesen 71kulcs fel elromlott postaládazár olvasatlan hivatali papírok fel erkélyen pöffeszkedő idős hölgy köszönni nem akar lejönni nem tud . elfogyott epizódok kérdés hogy mire takarítok ezután . a szomszéd bácsi akitől mindenki fél akiről te sem hitted el de sztetoszkópot szorít a közös falunkra hány szíve lehet egy lépcsőháznak . gyerekkorból felkerült ágy új huzat általában a lakótársam baszik benne most a fal felé fordulsz . és kopogni kezded a kedvenc kendrick lamar slágered hogy megnyugtasd kicsit a bácsit és hogy elhiggye megszoktuk az éjjeli hangokat már nem haragszunk ha túl hangosan riad fel és műszer nélkül is halljuk a falba törő nyögéseketHabituáció

Ödémás lábai. Feszítették szét a papucsát, hogy hallani lehetett a hajszálerek sírását. Mégis, annyi izomrost dolgozott benne, mint egy szakmáját már jól elsajátító biciklis futárban. A teste sovány volt. Hús-vér szélkakas, akit a szél pofozgatott csak, mert a férjének már nem okozott örömöt. A lakók gyűlölték, amiért mindenkiről tudott mindent. Például keddenként. Csontos kezében hallgatott a kifeszített szárító, azon teregette ki a szomszédok házaséletét. Belülről puhább lehetett. Finomabb, hiszen a füstölőszag is benne aludt el. De a természete olyan volt, mint a gyermekbénulás. Torzult. Megjelent a Műút 2015050-es számábanA gondnok felesége

Szotyory László Zuhatag című képe kapcsán Ridley Scott a filmes tájlíra egyik legnagyobb alakja. Ott van például a Szárnyas fejvadász nyitóképe ezerkilencszáznyolcvankettőből, az eljövendő poszt-Los Angeles olajmezőként lángoló, sötét és beláthatatlan víziója, melynek külön neve van a filmtörténetben: The Hades Landscape, vagyis hádészi látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a hetvenkilences Alien-film éppúgy, mint legújabb előzménye is, a nem kevésbé mitikus Prometheus. A kezdő képsorokban grandiózus felvételek a Föld gyermekkorából. Vulkanikus kősivatagok és rezzenéstelen víztükrű tavak, érintetlen, ember nem járta tájak fölött siklik a kamera, amíg meg nem áll egy bővizű folyónál. Marc Streitenfeld zenéjét egy percre itt megszakítja a zuhatag robajló hangja, a vízesés fölött pedig egy óriási repülő csészealjra leszünk figyelmesek, amelyből egy Tervezőnek hívott földönkívüli sétál a vízpartra ünnepélyesen, amíg a hangsáv felsőbb szféráiban kóristák, vonósok légiói zúgnak egy magányos kürtszólamot kísérve. A Tervező itt veszi magához azt a fekete, sűrű folyadékot, ami később olyan sok bonyadalmat okoz majd a filmben, itt azonban (legalábbis egyes értelmezések szerint) az idegen DNS-ével elvegyülve nem mást indít el, mint az élet, és így az emberi faj kialakulását bolygónk felszínén. A jelenetet Izlandon forgatták, s nem először történt, hogy a sziget földjét űrutazók lába tapodta. A tizenkét emberi lény közül, akik lábukkal illették a Holdat, kilenc Izlandon készült fel az útra, az Askja-vulkán sziklás kráterében, mert ez hasonlít minden földi tájból a leginkább a Hold felszínére. S mondják, hogy a leendő űrhajósok ittlétük során megismerkedtek Izland nemzeti italával is, amit más néven Fekete Halálnak hívnak, mert a nevénél állítólag csak az íze elviselhetetlenebb. Azt nem tudjuk persze,Ridley Scott tévedése

Magától felgyulladt a villany ahogy kialudni szokott míg aludtam talált magának egy téli sötét napszakot valami töprengésbe kezdtem de félálomban megszakadt s a halálról kezdtem tűnődni hogy itt koslat de elkerül vagy épp így kerít be egészen előbb kívül aztán belül ideje az van s ideje is már hisz az időm csak nyomorít láb alól mind elteszi sorban vén korom kor-társ tanúit jobb lesz ezentúl nyugton lennem ha majd nem figyelek oda tán itt ragadok észrevétlen és az lesz aztán a csoda bár az is nagy kivételesség hogy naponta feltámadok csodálom is s ha lesz kivétel én már azon sem ámulok 2016. február 1. Villany

a báva tékozlás keringőzött napfényesen szobámban a kontúrok egészen éles hajlatokat rajzoltak a függöny délutánjaira a szomszéd macskája mindig ugyanúgy sütkérezett a gangon a nap már megint virágzó kaktuszod mögé rejtőzött könnyíteni magán a virágzó fenéknyom alatt egy bársonyszék maradt az ember bársonyszékeket épít hogy legyen hova menekülnie miért kellett a várakozó hóhérnak beleülnie?miért kellett?

tegnap a metróban egy srác fölszáll a kálvinon rám néz kezébe veszi az okostelefonját a deáknál odanyomja az orrom alá egy nyitva hagyott facebook-oldalnál születésem óta nem néztem ilyen ostobán ő is elég idióta fejet vág míg meglazítja világosszürke szövetkabátját a nyakánál „be bright, beautiful and happy” ráng a monitoron baromira nem értem mindezt miért kapom meg először az angol szöveget se nagyon azt mondja mert olyan szomorú volt a tekintetem és eszébe jutott meg hogy ok-e mondom biztos ok háromnegyed tizenegykor este a gyros-árus kilép a húsok mögül és amivel az eget is összekente csillogni kezd a zsíros tenyere belecsapja a sötétségbe hogy jó reggelt kíván nézem a templomtornyot meg mellette a ragyogásba díszített fát nem is megyek futok még maradt 10 perc hogy elérjem az utolsó előtti buszt a villamoson egy részeg srác meg azt énekli hogy olé olé mire egy hátulról jövő tiszta hang lecsöndesíti ma nem is volt meccs ez volt az évtized beszólása még öten tettek különböző megjegyzést a kabátomra és a részeg is abbahagyta éreztem hogy lassú gurulásba kezd a szatyromban három gigantikus méretű alma meg egy körte de azt nem számolom bele fölöttem egy karcsú éjszaka göncölszekere és nem tudom ilyen fényességre célzott-e a srác egyetlen szó jut eszembe milyen szép az hogy teljes holdfogyatkozás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanteljes hold

Mindig akkor tűnik fel újra az árnyékod, amikor a redőnyt leengedem. Úgy rántom meg a zsineget, ahogy te a hűtőajtót a pofon után. Célirányos mozdulattal törlöm le az ablakpárkányról a lenyomatodat. A tűzifát utoljára még kupacokba raktad, tekinteted elárulta, hogy a fejsze helye nem a legfelső rönkben van. Kezed nyomát otthagytad a lambérián, csak úgy, mint az arcomon. Vérrel rajzoltál jelet szemöldökömre, és nem csuktad be magad után az ajtót.Lenyomat

Amikor a magas férfi belépett a tanáriba, nemcsak amiatt súgtak össze a tanárnők, hogy milyen sudár ember keresi Ádámot a 6/b-ből, hanem hogy biztos a rendőrségtől jött, mert aki olyan eleven, mint én, az egyszer úgyis olyat csinál, hogy hívni sem kell a rendőrt, jön magától.   Láttam, milyen ügyes vagy a városi iskolai versenyen, van kedved atletizálni, kérdezte, és amikor otthon előálltam az ötlettel, apám megörült, hogy valamiről végre lelkesedéssel mesélek, mert a vízilabdaedzések lassan kikoptak a hétköznapokból, dögunalmas volt kizárólag úszni, labdához egyszer sem hagytak érni, mondtam is apámnak, hogy ha ez az ára az olimpiai bajnoki címnek, akkor inkább hagyjuk, és ő soha nem mondta, hogy nem bajnokot akar nevelni, hanem a fiát, mert orvosi tanácsra kellett sportolnom. Az atlétikaedzések nem voltak olyan unalmasak, mint a vízilabda, nem fiúkkal kellett róni a kilométereket a nagymedencében, a salakpályán lányok nyújtottak, ugrottak, futottak a szemem előtt, és minden megjavított egyéni rekordjukkal lettek egyre csinosabbak, mi több, a pályának megvolt az a varázsa, hogy az edzői hátsó ablakán átmászva  a MÁV-strandon találta magát az ember, ahol a lányok edzés után átcserélték a kisnadrágokat bikinire. Aztán hirtelen versenyérett lettem, edzőm nevezett az első városi, majd megyei versenyekre, aztán irány Budapest, Dunaújváros, Debrecen, és mindenhonnan éremmel tértem haza, nem kellett itthon dicsekednem, mert szüleim a rajtpisztolytól az eredményhirdetésig  mindent láttak, sokszor cikinek éreztem, hogy mindig ott drukkolnakRepülőrajt

Ha mögé ülök le, hogy ne válaszoljon, és lépteimmel elkerülöm, az este az Ő színében lesz felettem, és úgy búcsúzom tőle, hogy egyedül vagyok. Rám néz futólag, gyorsan igazítja sálját, vállán a táskát, a kabátot, s mikor kint elfordul, már nem nézek arra, amerre indul, mert szemembe tör az esti világítás, s a fényben pulóverem ujja; jön a Deák tér, mindjárt az Arany János utca, s a metrón mintha még sosem utaztam volna. Nem markoltam soha így kapaszkodóba, fekete üléseket pásztázva, majd egy vonaltérkép látványába bomolva. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Még sosem

az első szó a tavasz, a má- sodik szó a nyár, a harma- dik szó az ősz, bűn volna ta- lán a folytatás, ha naplót ír- nak az angyalok, halálában egy másik lehetőség irányába mutat, pócsmegyer, tizenöt de- czember harmincz, szerda, az első szó az az, a második szó az első, a harmadik szó a szó, fekete és fehér hangok között az angyal törött szárnyai, bombákat rejt az idegen, ti- tokzatos titkokat, találkozást * elöljárójától a szerzetes azt az utasítást kapta, hogy másolja le ezt a profán könyvet itt, fűz- zön hozzá kommentáro- kat, vigyázzon nagyon, az eredeti szöveget tegye i- dézőjelbe szüntelen, pócs- megyer, tizenöt deczem- ber harmincz, szerda, ü- gyeljen arra is, hogy a czím után pontot ne te- gyen, elöljárójától más u- tasítást eddig nem kapott * míg gyermek voltam, úgy visel- kedtem, mint gyermek, de el- hagyja a férfi a gyermek szo- kásait, megismerésünk töredé- kes, töredékes a nyelv is, a megismerés eszköze, tükör ál- tal, homályosan látunk, pócs- megyer, tizenöt deczember har- mincz, szerda, hangszer va- gyok, üres hangszer, ha meg- szólalok, a látszat húrjai te- remtenek illékony harmóni- át, törekedjünk a legértéke- sebb adomány elérésére * a test halott, az ég üres, nem mondja senki, légy ü- gyes, talán csak én vagyok jelen, jövőm a múlt, az is- tenem tétova, mint a néma fény, halott leány, halott le- gény, pócsmegyer, tizenöt de- czember harminczegy, csütör- tök, hitetlenségem is tamás, szabály a fel nem támadás, törvényen kívül épül itt a bűntelenség, halmait nem lak- ja majd a félelem, tort ül a csönderedeti szöveg

Két vizuális költemény

A villanypóznák a villanypóznák az okai mindennek az őket körülvevő mágneses tér mint a narancs gerezdjei közrefogják mindig is szerettem volna mágneses karkötőt meg ágybetétet tele apró mágneslapokkal azt mondják jót tesz az idegeknek szerettem volna de a villanypóznák miatt nem lehet a mágneses tér miatt nem lehet karkötőm ágybetétem nem lehetnek jók az idegeim mert mintha én is benne lennék abban a narancsban az egyik gerezdben idevonzaná a teret ezért nem lehet sem mágneses karkötőm sem mágneses ágybetétem így is hatvan év alatt hatvan év a mágneses térben hatvan év alatt kiszőkült a hajam pedig fekete volt fekete mint a mágneses karkötő és most szőke a villanypózna miatt a villanypózna gerezdjei miatt és mágneses karkötő ágybetét nélkül nem jók az idegeim nem lehetnek jók az idegeim éjjelente érzem ahogy mágneseződnek a hajszálaim és szőkülnek lassan teljesen átmágneseződök én is megbolondulnak az iránytűk a vadászpilóták iránytűi az iránytűk mágnesezett idegei és lebombáznak a villanypóznával együtt.A villanypóznák…

Emlékei megkapták a selyemzsinórt. Hajnalodott, a váróterem kéklő falai akváriumot vetítettek köré. Fuldoklott, de már megszokta. Alkalmazkodik, ahogy a szülei nem, az épülő szocializmus féltéglái alatt. Várakozott, a mosdóban egy apját feljelentő kétéltű pislogott rá. A kopoltyúk eleven fésűi vörös nedvet eregettek. Bútorrá lett fenyvesek közt fogadták: Aláírt, mesélt, mint egy zavart régész, aki a feltárt koporsókba feküdt — majd társainak magyarázni se kellett. Tűszúrás volt az egyetértésük. A kötelesség nyálkája védte, viszlát, ősközeg. Megbánást hajtogatni… minek? Ez az ingovány otthona mostantól. A zsilipek törött szárnyai engedtek: az állam öbleiben minden vita, félreértés és önkény hordalékká lett. Még utoljára elolvasta. Befalazta a szerepköröket, majd a fekete autó jelent meg előtte, purgatórium, és száműzött apja, anyja légkört átrendező könnyei. 89 után bőre száraz, a halrajok öklei elkerülik. Idegen közegben áll ellen, de meddig. Széken áll, hurok a nyakban, de sejti, a lámpa úgy se tartja meg. Túl sokszor gyónta meg magának ahhoz, hogy mindez elég legyen a túléléshez.Nekropolisz

Hirtelen némulni meg. Három év után csak a csend. Kínai majom leszel, kövek és rácsok közt tomboló, földszínű állat. Betonon lépdelő kérges talpú hiúz, három négyzetméteren fel-alá sétáló leopárd, betonon ténfergő fekete medve, akinek két és fél méter magasból üdítőt öntenek a szájába és ő kitátja és lenyeli, ráhamuznak, tehetetlenül viseli. Kopott patájú zebra és antilop leszel, leláncolt elefánt, vicsorgó panda, akinek fenekéről már kikopott a szőr, párjával egy térben él, évek óta nem tudnak egymásról. Észrevétlenül jutunk el onnan, hogy én így fogok élni oda, hogy így alakult.Transz

Egy hímoroszlán, követem a hiénákat. Állkapcsom egyre lassabban jár. Óvatosan körbezárnak. Megjelent a Műút 2014048-as számában Préda

(1) odakozmált ég, sarkain zsemlemorzsa, míg oszlopok gyöngysora alatt didereg, a pékség felé meghűlt térdű nyáron át, bérházakat számol, parkolók fészkeit. a megállóban még kába, bódítják a grafit égen poroszkáló műholdak, a mellette ülőből áradó uszodaszag. a villamoson találgat, gyermekien: mi duruzsol a szomszéd fülekben? és vajon vannak-e puha galaxisok? a tenyere tudja a dolgát: tésztát gyúr, női mell, gerinc, most lassan, most durván. a teraszon esőzés után liheg, a kormos tüdő és a kormos város közt feszülő húsbélésű csatorna, a benső erdő odvai, és egy algás medence, villanyoltás után. kifestőből tépett lapok. a félelmet lereszeli magáról, kiseprűzi a terméketlen avart, felszántja a törmeléket. (2) szép ez a kert. ezek a hígítóban felejtett hajnalok. az orra ismeri; klór, verejték, az élesztő szagát. hány kör oda-vissza, a kanapé kihűlt, a bolygónk holdjait magához rántja. minden ébredés után a hiány karmol: a tévé himnusz helyett lánya nevét, a kés nyele kezébe asszonyi combot. virradatkor az öngyújtó maradjtávolt kattog.Pék

Nyelvetlen csókod íze reggel: kakukkfű, gyömbér, és talán egy leheletnyi bors. Rájátszol a rekedtségre és kérsz, hogy a vörösfenyős halom tetejéről kesztyűbe kanalazott hóból főzzek kávét az ébredéshez. Mikor már nem ölelsz, de nincs is még erőm kitakarózni, a vállamhoz dőlsz és elhúzódsz. Szemelvényeket olvasol az északi osztják medveének-gyűjteményből, és élvezed, hogy megint én vagyok az, aki pirul, mintha hóval mosdattak volna meg. Megjelent a Műút 2015052-es számábanMedveének

Nagysám, ne hagyjon itt; itt lelegelnek csorda-népek! Óh, hadd kísérjem el, ha aerobikra megy. Hadd szolgáljam, miként költőt ceruzahegy; Másként megfúlok itt, s a szemem borba réved… Nagysám, kacsója nékem menny ígérete! Mosatlan bögrejét mint Grált védelmezem. Elutasítnia? Rettentő helytelen Lenne — van más lovag, de Ön mit ér vele?! Nyomja el cigarettjét, nagysám; nézzen engem: Csodáljon, s sikongjon ez élvezetben — Nem jut hozzám akárki át az álomkordonon. Én csupa talentum, de jól tudjuk: a minta köt. Ha Ön, nagysám, a világ karjaiba lök, Én fütyörészek vagy káromkodom. Megjelent a Műút 2016056-os számábanFohászfenyegetés

Szar a járdán. Balkáni gerlék fészkelődnek a padláson. A szellőzőablakokon jutottak be. Egész nap hallani az ideg- tépő sipítozást. Hálót vettem befedni a nyílásokat. Kalapács és szögek. Fel a létrán a pók- hálós félhomályba. Kupacokban az előző lakók életekig gyűjtött fölöslege. A pokoli hőségben hűvös a gyűrött múzeum atmoszférája. Nem én játszottam itt pogrom idején. Ahogy közeledtem, szárnycsattogás verte fel a poros csendréteget. Megjelent a Műút 2013042-es számábanPadláscsend

Meglőtt, összeszurkált katona vagyok, vékony nadrágban, leszakadt talpú bakancsban vánszorgok át életem világ- háborújának telén, mert a röpke nyárnak, azta!, nem is emlékszem, milyen régen vége már — nem is volt talán —, de legalább hosszú ősz jön, a két sláger közötti hírsor, s ha lemezen hallgatod, a blablánál sokatmondóbb sercegés, amin, kérlek, engedj megilletődni, s amin, ahogyan rajtam, a késrátétel sem segít, de ne félts, ha megéhezik a föld, majd megetetem a testemmel; s talán még a nap is kisüt, amikor másfélszeres fénysebességre kapcsolok, s mert hát barátságunk nem friss, mint a hónapos retek, tudod mindezt, ahogyan azt is, hogy virrasztok, s azt is, hogyan, én, öreg festő vagy inkább zenész, hiszen még nem vagyok igazi halott, csak hosszú csöndekkel operálok, a világ kis darabjaival, hogy amikor lekapcsolják a szememben a lámpát, legyek vétkesek közt cinkos, aki néha egy számra gondol, vagy kettőre, most, mondjuk, az öt és a nulla közötti, híreknél többet mondó sercegésre. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanÉlő-pontszám

torkomban örvénylenek a szálkáid — mintha toporgó galambok a csatornafedélen, mocsokba dörgölődző kölyökkutyák. a nedves fának is van szaga: mélybarnára sötétedik a levegő. elkerülhetetlen, hogy megszólaljak. ilyenkor megtalálják vetett ágyukat puha csöveimben, szorosan hangszálaimba fúródnak — szétröppennek a napok, mintha csaholná őket az idő. metsző élességgel

Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak, A volna az élet örökös megrontója, Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni, Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog, Megosztunk egymással ágyat és ágytálat, Kaparós sorsjegyekre kuporgatunk, Ha lenne vidámpark, nem ülnénk otthon este, Tudod mit, feküdj rám és aludjunk.Az vagy

Elvégezni a feladatot. Ez minden. A sorrend és az arányok. Az összeg tekintetében talán mindegy ugyan a betűk, szavak mennyisége, ám nem moshatod meg a fogad előre egy életre, és pelenkát is kell cserélni néha éjszaka. A körülmények, akár egy szerteágazó fa koronája, a közeli ág mindig jelentősebb. Zavaró lehet a törzs szem elől tévesztése. A figyelem tehát döntő fontosságú a végeredmény és a biztonságos földet érés tekintetében. Ami elég a légkörbe lépéskor, arra már nincs gondod a továbbiakban. Elvégezni a feladatot. Ez minden.Mantra

  Január Bármilyen rövid volt is a körmöm, még mindig le tudtam rágni belőle. Február Ha nyitva van a fürdőszoba ajtaja, a vécéről az ágyba látni. Március Amíg ébren vagyok, nem horkolok. Utána meg mi történik vajon. Április A dolgok a képernyőn történnek. Oda költözött innen az élet. Május Ha a rovarok a fény felé repülnek, akkor a pókok is arra gyűlnek. Június Amilyen iramban öregszik a bőröd, olyanban romlik a szemem, hogy ne lássam. Július Karikagyűrűvel a férfi ujján üzennek egymásnak a nők. Augusztus Minél később érek haza, annál jobban recseg a padló. Szeptember Aki nem létező sárkányokkal hadakozik, az előbb-utóbb maga se fog létezni. Október Meddig marad még természetes neki, hogy kézenfogva jön velem az utcán? November Egyetlen, fiadnak tett, be nem tartott ígéreted az ő száz ígéretét dönti romba. December Aminek én már majdnem felnőttként sem tudtam ellenállni, annak őket még kisgyermekként szolgáltattam ki.   Megjelent a Műút 2017064-es számábanKis kalendárium

ez a cella az otthonod ez a sötétség a tiéd ebben eligazodsz ezt ismered és voltaképp szereted is ha ezen az elfogadást értjük elfogadni azt ami csak most van készülőben csak úgy mintha szibériai messzeségből kéklene rád egy ismeretlen szempár vagy egy barlang némasága szólítana meg a húsban dagonyázó csont túlbeszéli a testet a fájdalomban önmagunkat ünnepeljük kell-e ez a nagy csinnadratta kérdi akit csak emlegetni szoktunk s csak azért van oly nagyon hogy ne legyen Megjelent a Műút 2015051-es számában Csak azért

A boldog emberek nem írnak sem verset, sem zenét, nem festenek és nem faragnak szobrot. Már az első szeretkezéskor tudják, hogy egyszer visszér lesz a lábukon és fájdalom a szívükben, és miközben az egyik végén égetik, a másikon oltják. És a sikereik mögött látják az eljövendő kudarcokat, és az ábrándok vonatán már a csalódások állomásait számolgatják. És tudják, hogy Isten csak egy mankó, és hogy igazán nem bizonyíték semmire, a sírunk is behorpad egyszer, és tehenek legelésznek rajta, és egy kisfiú azt fogja kiáltani, Né, apa, tehén, de az a kisfiú sem lesz mindig gyermek. A boldog emberek mindent egyszerre látnak, ezért ülnek a kocsmában naphosszat, és sírnak, és nevetnek, és azt mondják mindenkinek, aki még nem ismeri őket, a legjobb meg se születni, s az ezután következő legjobb: hamar meghalni. És amikor hazamennek, az asszony már elköltözött, de hát ők tisztában voltak ezzel is. És a gyermeket is magával vitte, pedig az volt az egyetlen boldogságuk, olyan édesen mondta, hogy né, apa, tehén.A boldog emberek

Páncéltőke szűkre vagy bőre hangoljam váratlanul ért ez a kérdés ennyi év alatt a sok Debussy, Bach, Chopin után egy hangoló sem tette még föl soha sem és már mutatta is fényes akkordokon hogy mit jelent szűkre, bőre közben mesélt mellékesen hogy a Steinway sem ugyanaz mióta leégett a régi gyár a fát nem két év hanem egy nap alatt szárítják ki különleges körülmények között és a törzsét is — a páncéltőkét — régente máshogy edzették gondolja csak meg kint volt szélben, fagyban napsütésben, dér idején kint az esőkoptatta gazban évekig és még az sem lenne elég kemény teste fekete zongorának mint ahogy a füst sem oszlik el más gomolyokban Felülnézet ha festő volnék vagy legalább értenék hozzá hogy kell kiválasztani azt a néhány vonalat mellyel megközelítő pontossággal skiccelhetünk fel egy tárgyat lerajzolnám a zongorát vagy lefesteném a kezet mely egy érthetetlen törvénynek engedelmeskedve nap mint nap kiválasztja a kottát a többi közül kinyitja egy bizonyos oldalon fölteszi a kottatartóra és egy kis nyomással végigsimít a gerincén ha a szokásosnál vaskosabb a kötet A tér-idő meginog a hangok ideje a klaviatúrán a hely egymás után a diktafon hallgat így és a kamera mert füllel másképp működik és aki játszik az előre elképzeli a hangok és többijeik vonalán annak egy helyen csendül és egyszerre szólZongoralecke

Nem álmodtam semmi említésre méltót, és arra ébredtem, hogy valami hiányzik. Talán éhes vagyok, gondoltam. Kimentem a konyhába, ettem pár falatot. Hm. Gondoltam, iszom egy pohárkával. Aztán elszívtam egy cigarettát. Aztán még egyet. Aztán megnéztem a híreket, de semmi olyasmi nem történt. Aztán néhány kattintással előkerestem a telefonomon azok közül a párperces videók közül egyet, amelyek az én esetemben különösképpen stimulálják a limbikus rendszert. Kikotortam hozzá a szennyesből egy bugyidat is, hogy jobban menjen. Aztán beraktam a mosást, hogy mire megjössz, már ki legyen teregetve. Megjelent a Műút 2017059-es számában Délután

te csak mész én meg csak viszem utánad a hallgatásod csak mész én meg csak utánad csak viszem és közben arra gondolok hogy a méltóságot nem méterben mérik s hogy ha majd már nem foglak követni biztos beszélni kezdesz  ha majd

Adj össze, Misa. Az éjszaka, mint combtól a harisnya Elválik a magasságtól, hogy megalvassza a kávét A bögrében, amely épp azé a lányé, aki hárompercenként ismétli A pultosnak azt, hogy mennie kell, mindjárt elkésik, De aztán, ahogy kell, Végül mégiscsak ott éri a reggel. Az az irgalmatlan sok nap, ami kitette ezt a félévet, mind kevés: A hármast kijavítani sajnos már nincs esély. És a lány az ablakához minden nap újra egy világot ragaszt valaki. Ez a világ olyan, mint egy régi, megfakult polaroid, Rajta egy robbanás helye — és az, ki „segítek”, esküdött, Végül mégiscsak egyedül hagyta őt. Misa, most őt számold össze. Néha annyit iszik, Hogy már nem érzi, mi az éhség vagy a kétségbeesés. A zaj, ahogyan darabokra törik a jég, A hang, ahogy az ég felé repül egy galamb, Vagy a leszálló repülő morajlása Vnukovóban: Dolgok, amelyekre még mindig nincsenek igék. Anya azt mondta, kettőre haza kell, hogy érjek. Így a hetedik whisky után többet nem is kérek. A levegő forró és száraz, bennem egy belső vonat Zakatol és ha van is végállomás — még hosszú az út oda. Joszif Brodszkij ül a kupéban, és angolra fordítja Vad oroszról azt a szót, hogy lélek. Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben. Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember. BárAdj össze, Misa

mint aki halálára készül, rám jött a rendrakhatnék, kipakoltam a komódot, selejteztem és kimostam a felfedezett fehér ágyneműhuzatokat, melyek évtizedek óta elfeledve aludtak a sötétben, szépen összehajtva, mert egy időben csak a színes dolgokat szerettük, de már a szűziesen fehér, egyszerű holmik lettek újra a kedvenceim, igaz, az évek során a hajtásnál az élek, akár egy régi, becses könyv lapjai, kissé megsárgultak, s ezen a főzőmosás sem segített; most kint száradnak a napon, friss illatot árasztva magukból, az egyik lepedő meglehetősen elrongyolódott már, ezt majd ráfeszítem a vasalódeszkára, így újítva fel a régi, megégett huzatot, a széleit apró kartácsszegekkel rögzítem, legyen min kivasalnom az illatos ágyneműt, talán régimódin ropogósra keményíteni is illett volna, de nem értek hozzá, legyen csak lágy, puha, mint a kispárnád, melynek hófehér huzatára is felvarrtam a két, évekkel ezelőtt leszakadt cérnagombot, rendben legyen minden, ha majd utoljára hajtom le rá a fejem. Megjelent a Műút 2015054-es számábanmint aki…

a papírzsebkendő úgy türemkedett ki a farmer zsebében, mint egy csikló, folyton birizgálni kellett. boltban fújta be magát idegen parfümmel, mindig más menetszele, csap alá tartotta a kételyeket, hogy lenyugodjon végre. várta, hogy elinduljon a homloklátás, mint néha, átfagyott gyaloglás után, egy új, fényes helyen.Fény nélkül kapható

…   simult – e   …   tenyeredbe   …  : perzsa   …   nigeri   …   karibi – félvér …   japán   …   (   netalán   )   …   koreai nők   … zöld – mangó – kemény’  –   …   –  melle   ? …      s      …      h   a      …      n   e   m      …   : nos – hát   …   ében – hajú  palesztin  nő …  dinnye – illatú  tomporát  …  csókoltad – e  már  ?  … nyúltál – e   …   lappföldi  nő  szoknyája  alá  ? …         a      v      a      g      y         …   : do  –  rom  –  bol  –  tat  –  tad  –  e …   selymes – (   óarany   ) – bőrű   indiai nők   … mézízű  –  (   harmatos   )  –  combja  –  közét  ? …      m  e  r  t  h  o  g  y      …      e  n  n  y  i      … :   ennyi  …  :  …  -  mindez  …  :  maga  a   …  -   : …  -  …   több  ?   /   …   kevesebb  ?   -   … :   oldás  …  -  …   és   …  –  …  –  …  oldás                        Mindenütt

Az asztalodon rend lakik, szívem. Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák. A pontosságod híre New Yorkig elér. A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol. A morzsa is elfut előled a klaviatúrán. Olyan vagy, mint a negatív logaritmus. Nélkülözhetően badar. De kunszt. Csak a faktosok érnek fel ésszel. Nevethetnék is rajtad, mint Chaplinen. Tudod, a túljátszott diktátor az igazi. Dobálja a pulzusod a glóbuszt. Föl-le. Hevesen gesztikulálsz. Nem is szeretsz. Egyszer majd elmész, és fájni fog. Nagyon. Sebaj, megedzel. Utolérlek. Id küldi Sz.-nek

A szavak végén elcsukló szótagok, mint omló földlemezek, egymásra csúsznak, elfedve a köztük eltelt éveket. A megrekedt mondataink közé hegységek gyűrődnek fel. Egymillió év az ajkunkra száradt. Pórusaink repedései között a levegő elfogyott, akár a szavak többletjelentései.Lemezek

nincs pszichotróp összetörted a ruhaszárítót, nagy katicák repültek szét a szobában, kiborult a borosüveg, úgysem egy hőfokon ittuk a bort, gurigázik a parkettán, üvegezik az éjjel, vöröshangyák özönlenek be az ablakon, mindenütt rovarok másznak, kihajolsz az ablakon, ráhamuzol a szomszéd kezére és eszed a körmödet, mikor én adok enni neked, ráköpsz az ételre, ma nem vettél be gyógyszert, nem szeretsz, csak nézed a bogarakat és ülsz törökülésben, hangjegyeket vakarsz a sebeidből, a szádból kimászik egy pók, és hálót fon köréd a semmi, nem akarsz enni, belőlem sem kérsz, és a halál sem érdekel. akarat tejfölös dobozokba ülteted a megmentett hajhagymáidat, nem szereted a kopasz fejeden a kendőt, felmentél a padlásra megkeresni magad, bámultad a biológiafüzeted, csodálkoztál, milyen almaarcú betűid voltak, beleharaptál minden írt sorba, aztán hangosan ugattál, meg sírtál, nem akarsz kisgyerek lenni, aztán ordítani kezdtél, hogy nem akarsz felnőtt lenni, vakarózol, viszketnek a sebeit, nem tudod, mit akarsz, csak úgy írod, ami eszedbe jut, nézed az írásod, mint a csupasz gallyak, nem lógnak rajta kerek almák, mint a biológiafüzetben, felugrik a vérnyomásod, fészket rajzolsz a semminek újra, egész délutánra beleülsz, nem szólsz semmit, csak beveszed a gyógyszereidet, én vodkát iszom és nézem, ahogy elalszol a konyhaszéken. nem szintetikus nem szereted a cigarettát, csak a tisztán szintetikusra buksz, mégis füstöt fújsz a szipkámból, nem látni messze, kint szedik az öregek a dohányt, vörös piócák másznak a kezükre, nagy, sárga bogarakat szórbranül

A bőrömön sikoltások hallatszódnak: belevágott az eső. Felülről érkezik, mikor még zuhan, éles, ha egy testre ért, és formát nyer rajta, ártalmatlan lesz. Ez a kiterjedt dolgok rendeltetése. Közömbösíteni a felülről érkező káros hatásokat, formát adni annak, ami egyébként elpusztítana. Minden, ami felülettel és térfogattal rendelkezik, immunrendszerként működik. Ezért a testek alapélménye a védekezés. Támadásba akkor mehetne át, ha lehetséges volna a felemelkedés, zuhanó cseppekkel szembeni ellenhatás. Innen tudni, hogy nem létezik a lélek. Vagy lehet, hogy csak ellenállni képtelen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanAz eső ellen

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.  Csak a vakok

Amikor először rohantam át úttesten, akkor kezdett követni. Mintha tudná, hogy ki akarnak rabolni a zárt vaskapuk. Ha lenne időm, megfordulnék, megragadnám rozsdafoltos kabátját, és szögeket ordítanék arcába. Engem ne teszteljen, képtelenség megtanulni ezeket a folyton eltűnő utcákat. Túl régóta figyelek már arra, hogy ne fussak ki a vonalból. A kanyarnál, ahol beér engem, egy térképet fog a kezembe nyomni. Azon a térképen egy olyan város lesz, amit mindig összekeverek egy másikkal. Ne aggódj, kölyök, bekarikáztam, hogy hol tévedtél. Megjelent a Műút 2016058-as számában[Lecke]

„háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.” (tandori dezső)   a tisztaság kútjai beomlottak talán, hogy mindenütt emlékező szemek értelmetlen, párás vizeivel kínálnak. én nem akarok felejteni, mert attól az első lánytól, akivel végleg bemocskoltam magam, akivel gonosz voltam és kisstílű, akivel magamat elhibáztam, és akit újabb lányok lábnyoma sem írt felül, őtőle is lettem mostani. de fáj a nyakam, hogy egyfolytában visszanézek, és arra gondolok, lehetne ez olyan forrás, hogy ha belőle innék, nem a jövőmnek állnék háttal. Megjelent a Műút 2015051-es számában tisztaság kútjai

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

Repülőroncs a homoksivatagban, az ébredő testbe visszatér a fájdalom. Kárókatonák köröznek felette. Olyan, mint egy beteg kutya. Az út messze visz tőle. A nyakáról lógó póráz másik felét keresi, és azt az embert, akitől elszakadt. A fekete homokban hagyja lábnyomait. Elmossa a tenger. A part mellett három szikla áll. Skessudrangar, Landdrangar és Langhamrar. Egy kővé vált trollt formáznak. A habok tejfehéren nyaldossák a koromfekete partot. A DC3-as gép úgy roncsolódik, hogy lyukak szakadnak bele, mintha szitává lőtték volna, de nem rohad el.Fekete homok

Három vizuális költemény

A sírhelykupec kérdezte az urnafalra mutatva, hogy így jó lesz-e, azt mondtam, inkább nézzünk valami személyesebbet, pedig tudtam, szét akarta szóratni a hamvait, hogy végre mehessen, amerre fújja a szél, és amikor a férfi odavezetett egy sűrűn parcellázott területre, ahol a sírok akkorák voltak, hogy épp csak belefért egy urna, arra gondoltam, ha már így alakult, egy marék hamuvá lett, akkor is tisztességes méretű sírhely kell, legalább ez fedje hamvasztásának rémképeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanPanel

  Három objekt

Ha ölembe ülsz, máris rebben ujjam, érinti állad dacos vonalát, pittyes szádon, nózidon vonul át. Persze fölösleges, hogy megtanuljam. A hús-vér dombormű úgysem élénkül fehér teátrumod színészei, az okos bogárkák játéka nélkül. Engem érdekelne szép arcod show-ja, de a jegyet morcos szemész szedi, a bliccelőt egyből kiszimatolja. Csakhogy erről mindig megfeledkezem, meg itt nem is a józan ész az úr: most is hajad vad bozótjában túr, s egyre simít, simít, simít a kezem. Megjelent a Műút 2016057-es számábanVa ka pád — Arról, hogy nem látlak

(anyámat keresem ötven éve)              volt a fényes kulcsra írva de hiába mondta hogy az anyám nézegettem a cirádás fémdarabot nem melegítette föl a szívemet állt vékony nyári ruhája kopott-virágos árva balogné ez a kulcs nem nyit semmit nincs ajtó mi innen elvezet mégis megremegtetett honnan tudja mi van a tenyeremben egy kulcs az ő nevével honnan tudja balogné álltunk szótlanul a csönd könyörgése közénk lapult tekintete is kopott-virágos tavasztalan balogné egy h betű se benne őriztem rejtettem tenyerembe mert a saját nevem eltűnt nem mozdult egyikünk sem kezdett feljajdulni bennem jó lenne odabújni a vékony ruhához őt igazolja a kulcs nálam balogné vár miatta indultam hogy megtaláljam világ végéig érte s most mégsem tudom szoborként ki áll előttem engem remélveBalogné

rögzítettük a felületeket ne zörögjön a kilincs az ajtót rázza a szél látszatai a rendnek csavarodunk a menetbe szótlanul poharamból kiürül a beszéd ezt a várost a testemmel ismerem meg tudod mint a gyermek mikor még olyanokat tesz mint mi most véletlenül koccintottunk az üveg fölé hajolva összekoccant a fejünk húsz éve nem érintett így senki húsz éve nem csodálkoztam másra igazánmásra igazán

párhuzamos padlásain, rezzenéstelen idősíkok között söpri a szemetet, port kavarva, hajótörést és hullámzást csitít, vergődést kötözget angyalhajjal. Mint elfelejtett bádogedénybe, rúg a szétfolyó dimenziókon éjjel átütő evidenciákba, alszik a dermedt nyilvánvalóban, szemhéjait a holt fény cibálja. Alszik, aki szerette volna ébren, és nem riad fel a zörrenésre, immár testük szerinti bizonyosság, a közeli poklok létezése. Megjelent a Műút 2016056-os számábanAz álom

…első napja A fesztivál első napja törvényszerű csalódás. Épphogy leverjük a sátrakat, máris elered az eső. Egy fedett standnál kikérjük az első kört, és levetett széldzsekikkel pótoljuk ki az egymás közti teret. Két húszévesforma srác barátkozni próbál a lányokkal, azok elnézően nevetnek a vicceiken. Nem kellenek ide: közepesen jóképű borostásoknak itt vagyunk mi; ilyenekből kár megismerni újakat. Második kör? — — — Nem messze tőlünk a szabad ég alatt egy gimnazista társaság énekel. Boldogan tocsognak a sárban: reggel óta részegek. „Nem olyan egy kicsit, mint a Képzelt riportban?” — kérdezi valaki közülünk. „Leszámítva, hogy itt Rolling Stones helyett örökké a Bogozd ki meg a Csillag vagy fecske szól, de, olyan” — felelik. Nem. Valójában ez a párbeszéd csak az én fejemben hangzik el; de hát mit csináljak, mások egyszerűen nem mondják ki, amit gondolok. Na igen. Kezdek berúgni. …És nem lehet vége a közös pillanatok felemlegetésének; nem lehet az összehasonlításnak: mi volt tavaly; mintha nem pont ugyanerről akkor is; mintha nem ugyanígy és ugyanitt, ahol végül most is maradunk, és önzőre isszuk magunkat. Az éberség ösztöne: mikor tudunk udvariasan a másik szavába vágni. …Aztán megint rákezd az eső, mintha darab végén húznák fel a függönyt. „— Keressük meg Esztert! — Eszter elment valami sráccal. — Hát akkor mit szólnátok, ha innánk egy utolsó felest?” — beszélnek a többiek, illetve megint nem erről, vagy megint nem így beszélnek. Felest azért iszunk. …második napja A fesztivál másodikA fesztivál…

Költözz velem az Ikeába. Minden bútorunkat a nevén szólíthatnánk, hogy egymást sose kelljen. Levegőt innánk gyönyörű talpas poharakból miközben egy piros fotelből néznénk minden pár milyen egyforma. Sosem dobnának ki, nem mernének hozzánk érni, ahogy sokszor mi sem egymáshoz. Sosem ugyanabban a szobában töltenénk a napot. Folytonos újrakezdés számlálhatatlanadik esély valaminek, amit sosem neveznénk a nevén. Lassacskán az összes berendezésünk elkelne. Nálunk sokkal boldogabb emberek fizetnének az ágyért, ahol először élveztem el ajkad alatt. Aztán mikor már csak mi maradunk, feltesznek egy rideg pléh polcra „végkiárusítás” felirattal, és ránk aggatnak egy árcédulát, valami nevetséges összeggel. Addigra szívesen megvennénk egymást, de már nem lesz semmi pénzünk. Végül egy fiatal pár a kosarába helyez téged, „nézd, a híres költő, egy igazi hullócsillag, vegyük meg a dolgozóba.” Egy utolsót kordul a gyomrom, majd rám oltják a villanyt, amely már rég ott sincsen.Ikea

kötés hat az otthon az ahová betettek mikor megszülettél mert az anyád lemondott rólad az otthon az ahol nevelőd van és mostohád az otthon az egy intézet ahol árva vagy ahol a nagyobbak mondják meg mit lehet és mit nem szabad az otthon az ahonnan szabadulnál egy családba ahol van saját gyerekkorod az otthon az egy kicsi kép a szívedben plakát a falakon az újságokban az otthon az amit majd megcsinálsz magadnak négy gyereked lesz és soha nem fogod beadni őket otthonba kötés hét az otthon az ahol összeestél tegnap és nem vetted fel a telefont az otthon az ahol félrebeszéltél és elvittek a kórházba az otthon az ahol megöregedtél ahol tudtad mi hol van és ha a nővér kérdezi hogy van-e mit enned akkor azt válaszolod van otthon ha azt mondják enned kell azt mondod majd otthon eszel az otthon mozsárban összetört gyógyszer infúzió az otthon az ahol nem gyógyszereznek be ahol még fel tudtál állni ahol még beszélni tudtál az otthon az ahová nem mész vissza soha kötés nyolc az otthon az amit lebombáztak ahol a légiriadó mint a híradó szól minden este az otthon az ami nincs már csak romjaiban ahonnan kiemelnek és a mentőautóba visznek az otthon az amire már nem is emlékszel ami alatt a szüleid fekszenek az otthon az ahol bevetik a vegyi fegyvereket ahol otthonokat semmisítenek meg az otthon a tengeren túl van azKötések

Antonius elhagyja Antoniust. Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van mégKi az?

A fecskendőtűben az egész lét elfér, E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég. Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy, Felfordult és átigazolt a holtak közé. Hány napom, hány éjjelem van hátra? Tudom rég, nincs helyem a világban. Ma én, holnap te, aztán mind, aki van. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tejéjek ébennapjain Folyik a sakk-matt, senki le nem győzi. Viszi a vénbanyát, téged sem hagy itt, Lecsap ránk, de ez csak a légynek szép halál. A döglégy feléled az ablakmélyedésben. Kibújik, elszáll, de nem sietősen. Ma én, holnap te, azután mindenki. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tégla, bicska, pajszer, pisztoly, tűzágyú, Ma én, holnap te, azután mindenki… Karambol, rák, agyvérzés, jeges út, Ma én, holnap te, azután mindenki… Tompa napjaimból kiráncigál-e halálom, Ma én, holnap te, azután mindenki… Vonaton, autón, gyalog, gépmadáron, Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Ki éli túl, ki éli itt túl a másikat? Ki éli itt túl, ki éli itt túl a másikat? (Rőhrig Eszter fordítása) A légy dala

I. Mikor ébredsz, kislány, magad mellett látod a feszülő testet. Mozdulatlan, mint vonal az úszómedence alján. Ha ki tudnál mászni a lebegésből, látnád, ahogy egyenes alakját hullámok tekergetik. De nem megy. Már negyven napja koplal, egy falat is sok, nem megy le a torkán. Csak a fahéjas testápolót nyalogatja rólad édenkertszelídséggel. Ma este még vacsorázol, egy kevés birsalmasajtot rukkolával. II. Ágyba bújtam és ő hozzám, — ahogy egy vastag pamutsál a nyakcsigolyán — ott az ölelése minden csontomon. Feszülő izmai eltüntették bennem a bordák közti távolságot. Megszűnt minden visszhangzó rés és járat. Az űr kitöltetett. Medencenyomás a hirtelen gyorsuló merülésben; kipréseli belőlem a levegőt. A hang bent — egy ideig kitart, feszül, vibrál — mint a pattogós csokoládé a számban. Vagy a kedvenc narancsos pezsgőtablettám: robbanó erek tűzijátéka. Megalvadt bennem az első megtisztulás: kiszorította a még el nem követett bűnök helyét. A férfi, a fasz, a szerelem helyét. A kettő gyümölcsét. A magzat terét. Egyre mélyebbről élvezem, ahogy kitöltöm a puha, izmos testet, ezt a hosszú és mély torkot. Ahogy nyelőcsőként tágul, hozzám simuló szervei átadják helyüket az idegen anyagnak. Feszülő bőrét próbálgatom, ahogy túlnő saját határain. Nagyokat nyel, üreseket. Közben helyezkedek, keresem a pózt. Megfeszül a teste. Rámszorít. Nem mozdulok. III. És mikor ébredsz, kislány, az az íz a szádban. Az a folt az ágyon. Csak dereng, hogy valaki hajnalban a kerten át kilopta magát, átkúszva két részeg lábai közt.Íz a szádban

Egy égre kent kis zsírpaca a hold ma. Hatalmas, hozzá mérem öklömet. Közben a láthatatlan égi cérna lezárt szememre fátylat öltöget. Reggel talán majd rántottát sütünk, tenyérnyi éjszakába: serpenyőbe. Tojássárgája napsugárka csüng, a szétkent zsírfolt éppen eltűnőbe. Fogad közé szorult ételdarabka, frusztrál, zavar és mégis otthagyod. Dombornyomású nyelved elharapva, veled szerintem én is így vagyok. Az ágy egy használatlan fogzsineg, s ajkaid kihűlt villamossínek. Dinner for two

Az ajtó félúton megszorult, hogy a kétkedés még épp beférjen, de már csak indulattal kézen fogva lépj át a küszöbön. Hogy épp ez az indulat, ez a vetemedés, ami nyikorogva kulcsolja karját körém, pont az egyedüllét álljon közénk, mint egy harmadik, gondolni se mertem volna korábban, pedig mennyire kézenfekvő. Ahogy évekkel ezelőtt, amikor a lakást eláztattam, minekutána az ajtó teleszívta magát vízzel, de ahogy kiszáradt, ezzel a hiánnyal megdagadva, marasztalja az idelátogatót. Megjelent a Műút 2016056-os számában Rétegeink között

A régi hálózatok még mindég élnek. Sorompóikat sosem törjük át, csapdáikba újból és újból belehullunk. Módszerváltás ez, nem lakosságcsere. Na meg a temetők gyűlölettöbblete. Nincs túlerőben. Nem csak a látszat les rá. A megismerés fája elveszi tőle az élet fáját. De nem várja meg, hogy érte jöjjetek. Citromfák alatt kísér egy koporsót. És a háttérben (el)esik a kanadai, édes hó. Leereszkedik döntések ereszén. Elereszti azt, hogy „te meg én”. Mintha zenekar szólalna meg, ha szólani kezd. Nem azért beszél halkan, hogy közelebb gyere. Tavaszodó temetőben kísér egy koporsót. Köszöni, a hátba veregetésből pont elég lesz. Kivágom a fádat, Brenno — mondja egy erdőnek. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — 1992

Bár a felmentés nem a ferde vágynak szólt (trikóját még le se húzta, máris felfigyeltek rá, hogy a törzse el van pikkelyesedve), kint a busznál ülve — midőn lenyúl egy tűlevélért, hogy a sorozóbizottság által írott cetlire karcolásszon — ez jut eszébe. Föltekint. Meg kell valahogy köszönni azt a páncélt. Hátha a Láthatatlan adta kölcsönbe, hogy a durvaságtól megmenekítse. Még ha szúr is. Még ha örökbe is van. Végül is mindez relatív. A kénes ír, a hámelvékonyulás, az obszesz- szív kaparászás.Sorozás után

  „Frantzúz lecon közepett” (W. S.)   fény szője át a langyos kisszobát huzat legyen gépzaj tavaszi röntgen mindenik porszem lészen túlexponált ha betűz a fehér fény olvasson engem legyek az ágyneműn kócos kis kokszinell hasamon feküdjek csillogjon verniszázs hátamról olvasson hályogos porszemmel anyajegyeket hétpettyes breile-irást a lebegő vaque fény az UV-ujjú hajnal ázom a huzatban álmodjam menetszél kotyogj petit matin keserűn sok tejjel nem hívnak sehogy sem minek is neveznél árnyam a parkettá széthulló röntgenakta dől a huzat be az ajtón apa nyitva hagyta  Nuvel vaque

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

Azt álmodtam, hogy a világ fából volt, és te is ott voltál. Fából voltak a tárgyak, fából a táj — minden, ameddig a szem ellát, fából. — Nem hiszem el! — mondtam. — Látod, milyen vagy — mondtad. Nem láttam, de téged láttalak, és te is fából voltál. — Ki csinálta ezt? — kérdezted csodálkozva. — Nem én voltam — vágtam rá gyorsan. — Mi ez az egész? — kérdezted. — Úgy látszik, igen — feleltem, mert úgy értettem, azt kérdezted, „Ez az egész?” Mikor felébredtem, megértettem, mit is kérdeztél valójában. Felébresztettelek, hogy elmagyarázzam. Nem értetted, mit akarok, és megint megkérdezted, „Mi ez az egész?” Legyintettem, hogy hagyjuk. Úgy látszik, igen. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Félreértés

össze kell raknom a tegnapi napot (s ezzel azt a néhány évet amivel szerettelek) miközben a ma is szétesőben és már lassan este lesz ennek is véget vet a test ahogy árnyat majd később ágyat most csak téged látlak és rettenetes és égve éget e vers ma hogy holnap vajon mi lesz és a te bűnöd is ez ahogy ragyog esztelen hogy mennyire hasztalan ahogy rakosgatok ülök vigasztalan majd teszem-veszem magam a szívem is jön-megy ideges mindenem helye sincs az örömnek és neve sincs a helynek ahová tegnap minket összetereltek beleroppanok legyintek össze nem áll sehogy sem és már-már visszaviszem az órát a szívem már el sem hiszem el sem hihetem hogy tegnap megint szerettél mégis folytatom magamban ahol abbahagytam ahogy elengedtél te ne félj!(örök tegnap)

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre. Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket. A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik. Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik. A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot. Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt, a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek. Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.Két éjszaka

mostanában sokat gondolok magára. kezdem belátni, hogy hiába futok, magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan. a vérnyomásom csak nő, és már nem fogom elhinni, hogy meg bírok élni a a rossz szokásaim nélkül. szeretem az elbaszott életemet, arra is rájöttem. szeretem, hogy így el van baszva. büszke vagyok rá. elmondanám, hogy az Isten belát a háta mögé is, tőle se lehet menekülni és szégyellem magam. akárhová megyek, mintha lenne egy állatom, ami a véremben lakik és mindig be akar mutatkozni mindenkinek. három napja azt akartam mondani, hogy ha magányos is vagyok, minden rendben megy, és már látom, hogy milyen szépen, tisztán fogok innen feltámadni. és esküszöm, hogy csak egy éjszakára mentem utána duhajkodni. sokat esett előtte, és nem volt kánikula. tiszta volt a pénteki ég. én elhittem megint, hogy a kezemben tartom a dolgokat. szombat hajnalban fel voltam háborodva, hogy ötszáz lejt varrnak a nyakamba egy röpke orális szexért. dehát az Isten háta mögött is közterületnek hívják a közterületet és le se merem írni, hogy azután is mennyi minden történt. pedig én nagyon jó akartam lenni, higgye el, Irén. az a hülye állat nem tudja, hogy kell csendben maradni. és hát az a nő úgy nézett ki, mint eva green. ki tudná visszafogni magát? most már nem bánom. forduljon fel a világ, ilyen vagyok én. szeretem csinálni az anarchiát. szeretem, ha magam alatt elvághatom a fát. szeretem a drogokat és szeretem a piát. szeretem eva greent és az anált. szeretem,Kedves Irén!

minden naprakész soha nem voltunk többen ez a világ rendje ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül el innen, nem leszek szomszéd jöttment leszek a fejéből kinéző ember Megjelent a Műút 2013039-es számában utolsó nap a városban

Mindaz, amit Sz.-ben szerettünk, benned ellenszenves már. Pedig alig különböztök. Na, ez is baj. Ezt a szelíd Sz.-séget ő már elvitte. Talán egy picit halkszavúbb és egy picit erőszakosabb volt, te komolyan is veszed, amibe ő csak belehalt. Mindazt, amit G.-ben szeretünk, benned keveselljük. Ő olyan képzett, olyan pontosan mondja az előre tudhatót. Te meg ágálsz, nem akarsz úgy okos lenni, ahogyan kell. Sőt sokszor másképp vagy okos. Ez már szinte butaság. Mindaz, amit I.-ben szeretünk, benned is megvan, négyszemközt elhangzik, hogy jobb vagy, mint I., én legalábbis többre tartalak. Nem kell. Nem akarok versenyezni, és különösen nem titokban. Hagyjatok A.-val, elég Gy.-ből, és Á. is elmehet a fenébe. Ez mind én vagyok, és már szétfeszít a tudathasadásból következő belső irigység.Belső irigység

Álltam a nyilvános WC-ben. Csak kezet akartam mosni. Szükségét éreztem, mert aznap minden korlátot megérintettem. Megengedtem a csapból a vizet, a mosdókagyló sírni kezdett. Aztán ránéztem a szappanra, amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak, mint borostyánkőbe a bogarak lábai. Könnyen lehetett formázni, mivel a víztől puhává vált. Erről az egészről az jutott az eszembe, hogy épp valahol benyomják egy csecsemő kutacsát, miközben az anyja sír. Én meg csak mosom a kezem. Majd elzártam a csapot, de álltam tovább mozdulatlanul. Nem kellett volna ilyenre gondolnom. A megbánásba ragadtam.Megbánásba ragadtam

láttam élni a városotok lakóit láttam a koldusaitokat elhagyni reggel a házaikat eggyel több lábbal és eggyel jobban fésülten, mint máskor háborúba indultak — sorkatonaságba — ebédidőre nyomorult lett belőlük láttam őket délután is: pszichiáterhez járnak kideríteni, valóban tébolyultak-e vagy csak ti látjátok őket annak a tejútrendszer alól költöztek ide birtokba venni a kongó betontömböt, amiről hallottak aztán láttam őket csalódni, mert itt éjszaka sötét van lámpafénynél aludtak és várták hogy felnőjetek hátha megmásszátok a várost és éket vertek a tetejébe de ti most nyugatról beszéltek, még magasabb házakról ők meg várják a reggelt, és remélik, hogy ha vidékről a városba, onnan minél nyugatabbra akkor nyugaton biztos az égbe vágynak pedig úgysem kapni levegőtvárosotok

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz.Mozgó szabály

Mócinak és Puszának Kezdetben volt az erdei gyümölcs. Az első emberek nem tettek mást, hogy ehessék, csak leszedték a fáról. Ahol a legtöbb és legváltozatosabb volt a termés, úgy hívták: Paradicsom — talán mert ők a paradicsomot gyümölcsnek tartották, mint sokan ma is; az Ablakzsiráf is közéjük sorolja. Két híres fa állott a Paradicsom közepén: a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé. Onnan széledtek szét az emberek, hogy más tájakat is megismerjenek. És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon, azt elkerítették, hogy legyen otthonuk, legyen kert a Paradicsomkert emlékére. Minden gyümölcsnek megvan a maga idénye. A déligyümölcs például téli gyümölcs. — Miért, délen mindig tél van? Nem, sőt délen sosincsen úgy, mint nálunk. Nincs ilyen hideg, és nem szokott esni a hó. Ezért is utaznak hozzánk az ottani gyümölcsök, rövid életükben hátha látnának egy kis havat. Segít nekik a Mikulás, aki északon lakik, de annyira, hogy ott meg nyáron is hideg van, így nyaralni rendszerint délre megy. Teheti, mert szánjával tud repülni. Aztán mielőtt onnan hazaindul, puttonyát megrakja, és december elejére hozza-hozza a sok narancsot meg banánt. Zsákjában szárított füge van, mézédes mandarin, kivi, datolya, lédús ananász, kókuszdió, mangó, s a golgotavirág termése: marakuja. Citromot nem szokott a jó püspök hozni, pedig az csak elsőre savanyú, igazából magában is finom, és nagyon-nagyon egészséges, tudja, hogy tartunk itthon egész évben. Decemberben a Mikulást követik, akik Napkeleten vannak otthon, a tavasz követei: három nagy utazók, királyi tudósok, talán varázslók is, Gáspár, Menyhért és Boldizsár alaposan megrakott tevéikkel. ŐkKis mese gyümölcsökről

Ültünk és dumáltunk. Én szódát ittam, próbáltam, meddig bírom szesz nélkül. Te a szexuális életedet taglaltad. Közben arra gondoltam, hogy amikor fenn voltál nálam, addig nyikorgott az ágy, amíg össze nem roskadt alattunk; feküdtél a résben, mint egy gyűrött lepedő. Megsértődsz, hogy kinevetem az új partnered, pedig nem érdekel, ki az, és az sem, hogy fiatalabb nálam. Féltékennyé akarsz tenni, de ha bennem összeroskadt valami, akkor metafora ide vagy oda, az összeroskadt. Megjelent a Műút 2016057-es számábanRoskadásig

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

azt hiszem, hatéves lehettem, ott álltam a kapu előtt, vákuumszerű a látás, mintha egy kútból néznék ki: csak a mentőautó, a zöld színű kapu, egy fehér ház, egy árok és egy képzelt betegágy rozoga emléke él még — nagyapámból nincs arc, sem egy áhítatos mi valamelyik fényképen —, én is rákos akarok lenni, mint egy gyógyíthatatlan múlt idő Megjelent a Műút 2015052-es számában gyógyíthatatlan kép