részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

az éjszakák a legrosszabbak — hogy szorult beléd ennyi magány — dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenetrend szerint

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Már nem verem a kutyámat. Elvégre 9 éves. Emberben hatvannégy. Mikor kicsi volt, és behugyozott, befosott, beszart, nem egyszer tenyérrel a fenekére ütöttem. Pedig újsággal ajánlják a kutyakiképzők. (Hogy ne a gazdáját, hanem a tárgyat azonosítsa az akcióval) Egyszer — már nagyobb volt — felemeltem, és behajítottam egy hókupacba. Mérges lettem, hogy sokadszor átszaladt az úton. Mikor behányt, nem bántottam. Elég hamar szobatiszta lett. A szexuális élete? Még csak plüsselefánttal és plüssmedvével volt. De jók a partnerei. Szépen át tudja karolni két mellső mancsával Fáni derekát, hátsóját vagy a medve egyik lábát (az egy nagyobb darab). Fánit elölről is szokta. És néha a medve másik lábát. Ők így vannak együtt. Lehet, hogy lesz még máshogy, de ahhoz saját kertes ház kell. Már csak baromira fel tud húzni, mikor a nagy melegben egy-egy fűcsomót addig szaglászik, hogy lemegy a nap.Vallon u. 7.

Gyapja nő mohából zuzmóból a földbe kelésként belemart betonnak a beleállított hegesztett vasaknak tavaszi nyári vad esőben eső után és minden éjjel az itteniek hallgatják a rostok burjánzását az udvaron az itteniek inge hónalját penész pitykézi ki az itteniek ujja bögyébe az eső belemossa a gépzsírt a csavarlazítót a fáradt olajat meg a féldekás taknyot amit elnyalogatnak sutyiban a garázsok fészerek sufnik oldalában az itteniek körme repedezett és véraláfutásos mert előbb-utóbb úgyis odabasznak a kalapáccsal vagy valahova odacsukják vagy felszakítja egy szög vagy valami szar körömágyuk fekete a mocskot kis rojtokban cafatokban lehetne belőle kidörzsölni de nem kell jól van úgyis a tisztaság nem való semmire ezen a világon ha mosdanak ultra-porral erős lúggal dörzsölik magukat úgyse lesznek tiszták de úgyse kell annyira tisztának lenniük úgyse annyira kiöltözniük hogy letagadhatnák de nem is akarják nem is kell nekik nem mennek úgyse olyan helyre nem mennek másfélék közé csak a piacra a teszkóba meg a melóba mikor van vagy legfeljebb még ha a gyereket kell visszavinni a kurva iskolába de az meg úgyis mindegy mindenkinek a kurva anyja meg apja kurvára ugyanolyan az itteniek azt mondják te vagy az a köcsög csávó aki elkerült innen régen de azért osztja az észt rólunk balfaszokról akik elvesztettünk valamit valamikor amit már soha nem találunk meg és én meg azt mondom rá nem volt sose a tiétek mert ami a tiétek lehetett volna azt előreKöpünk egymásra blues

A temetők fűvel, mohával benőtt átjárói még nem nyíltak meg. Talán az összes utazót felveszik előbb. Felszívják a testeket, akik zárójelekben hibernálva várakoznak az elhatározásra. Nem sok idő. Összegyűlik az avar, rohad és párolog, lecsapódik az üvegházfalon, és visszacsorog a fák alá — elhajlik a platán, elhajlik a tér, az idő —, a beton fejfák évtizedei után a féregjáratok egy planck-perc alatt átszűrik magukon.A várakozás kamrái

sosem gondoltam volna így magamra, a függönyön túl kiabálta valaki alig érhetően (a maszk miatt), hogy elő vagyok készítve. a hordágy széléről lepattogzott a festék, olyan volt, mint a liftajtóba karcolt nevek, mindenki után, aki itt járt, lepattan egy darab. a bántalmazás közös öröme az önsajnálat. szeretném, ha most látnál. a kádban ülve, ernyedten. ahogy csak a víz közvetítésével merek magamra nézni. karc

kezdeni                                                             (nyilas atilla mondhatójára) magammal mit, ha valamennyi lehető módon elmondták már az összes mondhatót, és én is talán, amit tudtam, mindent; de nem.     ma nem bántó a csend, majdnem jó, miként a tegnapi, bár abban is benne volt az elmúlt napok csendjei sara, éhe; mit „úgy szeretünk”, ha el is húzódik, mert „semmi nem hiányzik”, csak félrecsúszik a válasz, ama harmadik rossz.     magyar eső a tébláboló télben, míg múlni sem, maradni nem akar, hibátlan nemzeti csapadék, ködbe tekerve, mit neki március, annak busa idusa, kemény cseppek, jégveréshez mértek a kimódolt, hallgatag sötétben, ez az eső köpköd, egészen korszerű, árja kísérője az ismétlődő kurzusnak, annak indulatai, gyűlölete, közönye illő párja, fajtiszta, élettérnyi magyar eső.    három vers

a fák mellett a sínek élei, a villamos átme- neti geometriája. sínek ráérős elágazásai. a talpfák között vegytiszta kavics, kivi- lágított váltószerkezet, olajfoltok széles csillogása. melegen zúgó transzformáto- rok. hátul végig a fák amorf csöndje, ta- pintható, függőleges fal. a hőhatárt átfod- rozza a menetszél. oldalt elkavar, kanyart húz a sínbe, az út görbéje kibillent. fejed koppan a plexinek, a lombok között egy ág megroppan. az erdősáv magának akar, nélküled ér az ősz utcáig. leszállsz. egy nő áll itt déltől, tangában, harisnyában. sajná- lod, tartasz tőle. mond valamit a legvégé- ről, ott sincs, mire visszanézel. sín sikít a villamos előtt, a levegő dobhártyád feszí- ti, a túloldalon beáll a csend. az aszfalt to- vábbreped, a város szélén kopnak az utak, és mire az első ösvény megkezdődne a talpad alatt, köréd épül a kerület. távveze- ték görbül a pattanásig, ezt már nem hal- lod. a zúgástól odabent megtorpan veled a város, és ebben a végtelenül lassú moz- gásban inkább elhúzódnál. halkan, és in- kább magadtól, mert éppen innen feszít vissza a középen nehéz geometria. a nö- vekedés nullpontja, tűhegynyi mélye, fel- színt nyomó sűrű rétegei. falak vaskos tusvonalai. nyomaid a lágy tintaporban. mire visszaérsz, átrajzolt az utca, vagy te nem állsz készen súlyarányaira határ_út

nagyanyámat úgy szerették a rokonok hogy utolsó éveiben ápolni akarták minden vagyonáért persze úgy szerették összepakolták gúnyáit a sok fekete ruhát a sok fekete kendőt a sok fekete harisnyát és a rózsafüzért kabátot sapkát csizmát többé már nem húzott csak papucsot olyan lett mint a szobanövény ablaknál ülő fanatikus fényevő belehalt hogy elvitték a házból bőröndje volt a koporsó benne fái kutyája macskái és a nyolcvanhat év minden évszakja onnantól csak ült egy szobában amit neki rendeztek be nem beszélt nem mosolygott nem énekelt nem evett esténként elmondott egy imát több oxigént kért vagy ciánt a szeretet csontig kiszárította kis csomag lett könnyen vette vállára a halál nagyanyám

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé, a várkertben, a domboldalon. Esténként lovakért sírtak, és féltek, hogy ha lefekszenek, nem kelnek fel soha többé. Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok. A fotós egy utolsó pillantást vetett ködlő hajukra. Háttal zuhant a fény a puha talajra. A kislányok sétánnyá változtak, perceink egymásutánját fűzték önmaguk mélységévé, szorgalmasan, mint azok, akiket nem érintenek soha. Messzire futottak, a mozdulatlanságig és vissza, és ha árnyékot vetettek, a vertikalitás hátterévé bomlottak. A kifaraghatatlan valóság űzte őket magasabbra, és csak ha sárga fürtjeikről álmodtak, fért szájukba a reggel.A sétánnyá változott kislányok

[Jungmannova, Prága, CZ] Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát, mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje, ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton, amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away” refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről, hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab, szeszek és kávék fölé a tajték. Az eleddig végbemenő élete (mely nem akar múlni) irgalmatlan lázálomként támadja minden tettét, mely tettek, valljuk meg, mondja magában az utazó, végül is kimerülnek abban, hogy jár (mint járvány a léte). Egyfajta varázslat az ő utazása ebben a világban; itt is, ott is leereszkedik, megy lefelé, aztán fel, felüti fejét így ötvenvalahányon túl is a mocsok nyomoron át (az állatja), az élni akarás hiúságának disztrakciója. Mikor aztán elnyeli a zenei háttérnek lefestett baleset, mert már túl hülye meghülyülni (ahogy mondják, írom fel jegyzetfüzetembe itt, nem messze a Mozarteumtól), olyan finoman és alázatosan működik minden körülötte, hogy nem gondol tett- és teremtményhiányra, arra, hogy ha az emberek találkoznak egymással, azért találkoznak, hogy kiderítsék, hol és miként sújthatnak le a Másikra.A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

Figyelj, mert könnyen beleeshetsz abba, hogy bizonyos részleteket önkényesen pakolsz halomra, mintha jelentéssé állhatna össze bármi. Napi- lapokból, rutinból aprított kollázs, hunyorgó szemmel a szemcsés szöveg. Kapitálisok és fatálisok bonyolult, vert- csipke szövetét, ha sokáig nézed, sokféle alakzatot kirajzol. Akár értelmet nyert igékkel, vigyázz ezzel, ne magyarázd túl. Ha például tigrist látsz, amint mangróvefát kerülget fenségesen, száját nyalja, ásít, és tekintete úgy pihen, hogy a duzzadt, félszeg függő gyümölcs remeg tőle, és remeg vele az ág, szél lesz. Akárhogy nevezed, a tenyérben másodpercek alatt fehér kővé rohadó rózsaalma csak egy alakja annak, ami. Mintha lenne értelme ráolvasni a nevet egy felcserélt testre. Mosni alaposan arcot, kezet, fogat, folyatni hosszan, hidegen a csapot. Fölösleges bizonygatnod, hogy az esendőségek, az álmok, a terhek mind megannyi jel. Erre gyere, ne menj arra. A napszítta medrek fenekén csak báb, amit látsz. Tükrükben váltott gyermek sütkérez. Hűtsd le magad, tarts távolságot. Elég, ha tudod, a jóslatok nem így, ha működnek is. Ne ellenkezz. Vizes ruhán át levasalhatod ugyan, egyneműnek hasson. A képeket és a szavakat ellenben hagyd meg maguknak. Nehéz lesz, nem mondom, de. Jusson eszedbe, ha valami könnyebben bízol, akár hiba, akár csapda, könnyű beleesni, figyelj. Megjelent a Műút 2017063-as számábanJóslat, vakfolt

A nyelvtani szerkezetek sémáiban mindig biztonságot találtam. A boltban jó napot kívánok és ereszkedő hangsúlyt használva a kérdéseim is csak nehezen érzékelhetők. Talán ezért voltál velem kapcsolatban mindig kijelentés. A boltban mindenkit tegeztél. Szerettem a pizsamámba ragadt illatod. Ez volt az egyetlen gesztus, amit kérdésnek tudhattam be. Mikor kimostam, és a mondataid utáni lebegő hangsúly egyre stagnálóbb lett, elvesztettem a szintagmákba vetett hitem. Vásárlás közben majd újraépítem. A kérdésekre irányítom figyelmem, helyetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábanNyelvtan

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Ezek a drága gyerekek. Ezek a drága, drága gyerekek — feküdj le aludni. Ezek a drága gyerekek. Ezek a drága, drága gyerekek — csinálj rendet. Ezek a drága gyerekek, ezek a drágák — fejezz be valamit. Ezek a drága gyerekek. Ezek a drágák, ezek a drága, drága gyerekek. Megjelent a Műút 2017059-es számábanEtűd

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Amikor a magas férfi belépett a tanáriba, nemcsak amiatt súgtak össze a tanárnők, hogy milyen sudár ember keresi Ádámot a 6/b-ből, hanem hogy biztos a rendőrségtől jött, mert aki olyan eleven, mint én, az egyszer úgyis olyat csinál, hogy hívni sem kell a rendőrt, jön magától.   Láttam, milyen ügyes vagy a városi iskolai versenyen, van kedved atletizálni, kérdezte, és amikor otthon előálltam az ötlettel, apám megörült, hogy valamiről végre lelkesedéssel mesélek, mert a vízilabdaedzések lassan kikoptak a hétköznapokból, dögunalmas volt kizárólag úszni, labdához egyszer sem hagytak érni, mondtam is apámnak, hogy ha ez az ára az olimpiai bajnoki címnek, akkor inkább hagyjuk, és ő soha nem mondta, hogy nem bajnokot akar nevelni, hanem a fiát, mert orvosi tanácsra kellett sportolnom. Az atlétikaedzések nem voltak olyan unalmasak, mint a vízilabda, nem fiúkkal kellett róni a kilométereket a nagymedencében, a salakpályán lányok nyújtottak, ugrottak, futottak a szemem előtt, és minden megjavított egyéni rekordjukkal lettek egyre csinosabbak, mi több, a pályának megvolt az a varázsa, hogy az edzői hátsó ablakán átmászva  a MÁV-strandon találta magát az ember, ahol a lányok edzés után átcserélték a kisnadrágokat bikinire. Aztán hirtelen versenyérett lettem, edzőm nevezett az első városi, majd megyei versenyekre, aztán irány Budapest, Dunaújváros, Debrecen, és mindenhonnan éremmel tértem haza, nem kellett itthon dicsekednem, mert szüleim a rajtpisztolytól az eredményhirdetésig  mindent láttak, sokszor cikinek éreztem, hogy mindig ott drukkolnakRepülőrajt

I.   Bármit is látsz a szélvédőkben — erkélyeket, az erkélyeken embereket —, próbáld meg ott tartani.   II.   Amíg a munkából hazaérünk, végig a jobbkezünk alatt van az úttest; ha valaha megmozdul, mi készen leszünk rá.   De megint csak egy lány jön szembe rajta. Szóval elmúlt már kilenc, mondja a barátom, ilyenkor a járda az ijesztőbb. Milyen érzés, hogy most valaki épp tőlünk fél?   Minden este ugyanitt futunk össze vele, mondom, és nézz csak rá, pontosan az út közepén megy. Nem lehet ilyen precíz, aki retteg.   Aztán hallom, ahogy a csizmája csikorog az aszfalton: két darab szétpattanni akaró fogzománc.   Mi a büszke mellkas titka, barátom? Kihúzom magam, mielőtt válaszolnék: a beszorított levegő.Rutin

és akkor bepárásodott az üvegtest hogy elolvadhasson a hó a Csomolungmáról aztán megfeszültek az ér-vitorlák hogy elszabaduljon az agyamban a neved a Csomolungmáról

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház

NEX-230 Nem vagyok hajlandó indítani, amíg nem égnek a blantok, gyerekek. A hangfal túlüvölti a motort, a lendületben elveszik nevünk, a felhúzott ablakokban színek iránytalan rohanása összekeni az éjszakát. Épp annyi szándék, amennyi dobhártyafeszülés és fülzsír. Riadtan néz rám a lány, itt kéne hagynunk ezt — szólt a bolond a tolvajhoz — túl nagy a zűrzavar. Aggodalomra semmi ok — így kedvesen a tolvaj — itt sokunk szerint az élet csak egy vicc, kézen fogom és kiröhögöm, nem érti, hogy minden fejben dől el, amennyit egy forgatás adhat, többet ne várj az átéléstől, valamit építeni  fel, vagy újjá, az nagyon megúszós lenne. Elég az olyasmiből, amit  csak azért néznek az emberek, mert okosnak érzik tőle magukat,  de igazából semmi tétje. Gödröt ásni inkább, az az igazi. Hogy  izmaimhoz jelöletlen parancs tapad minden kapavágással, azt  érezzék rajtam. Ások lefelé nagytotálban, alig kivehetőn, mintha  csikket mosna földbe a víz, egy szántóföld közepén, könnyű nyári zápor. Egymás vállába maró hamis kántálás, csinálj olyat, hogy körtánc egy behorpadt Skoda körül. A tetőn ülök a sofőrrel, apádé? Max volt, bástya. Kifújja a füstöt, nézd a vonalat jó és rossz között, nézd a vak embert, ahogy a világba lő. A többiek közé ugrani, csodálkozni, mintha látást cseréltünk volna és egymásnak esni, persze, most ez következik. Jópofa kis kültelki akhilleusz-patrokloszkodás, mondja az ülésről a lány kipirulva, értékelem, hogy sokatDaddy Cool

Egy farmon nőttem fel, mondta. Minden hajnalban tehénfejéssel kezdtem a napot. Pontosan ezek az idők jutnak eszembe, valahányszor csak a mellemet szorongatod. Persze nem a régi szép emlékekre gondolok, hanem arra, hogy a tehened vagyok. Zerza Béla Zoltán fordítása Vissza a farmra

Nyárnyi szemhunyás. Lefedve a tó halszeme. Már látni. Visszaaludni valami régi reggelig, jégvirágos ébredésig. Ha valakinek túl sokáig szorítod a kezét, elhúzza. Így lesz vége. Tuják tisztelegnek. Kinyújtott, kifeszített mozdulattal az égnek. De ez nem szerencsétlenség. Kapitulál egy napszak. Ahogy a fényt meg tudják festeni. Az árnyékot. A visszafordulást. Úgy kellene nekem is. Szemben a mólón egy férfi alszik. Ujjbegyére damil kötve. Így akarok érzékelni. Kapitulál egy napszak

terepszemle folyamatosan bomlik a táj naplemente után nem jön fel a hold a madarakat repülés közben éri utol a hirtelenhalál ez volt a legzöldebb tavasz de a cseresznye ízében már rothadásnak indult a nyár az erdőtűz utáni hamuban kirajzolódnak terveink a szénává száradt füvet elnyeli a közelgő homokvihar esőtáncot járunk hogy kivirágozzon a sivatag izzadságcseppeink nem segítenek a magvak fejlődésében végül a növények helyett lábunk gyökerezik   mozgási erők vasléptekkel ballagunk a rozsda elől őszi sétánk útvonala megmunkálhatatlan így képzeltem el a végét tested mégis remeg bőrödet kaparom mintha a hipocentrum felé ásnék annak ellenére hogy rövid ideig tart a földrengés könnyen romba dönt bármilyen emberi alkotást és nem tudom eldönteni közelednek vagy távolodnak a kéreglemezek   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): terepszemle mozgási erők  Versek

mondjuk, egy jó polgármester gürizik, hajt reggeltől estig, elmegy néhány eleve értelmetlen találkozóra, reggeltől tíz lényegi és száztíz látszólag lényegtelen hívást fogad/indít — mindenkinek van telefonja, azonnal a legilletékesebbel szeretne beszélni. egy jó polgármester idő után szelektál. de tudva tudja, egy nem fogadott megkeresés miatt elúszhat a falu egy sansza. kávészünetben visszahívja az ismeretlent.   vége a napnak, dong az agya, zsonganak az autó műszerfényei, valami fekete egyszerre, egy biciklis (életszerű, spicces, falusi biciklis), rántani kell a kormányt, szembe egy autó- val megroncsolódik.   van a halottaknak ilyen kategóriája: tudod, hogyan veti hátra a haját, csak néhány, de lényegi szó erejéig ismered, alakítja a köreidet, közvetlenül nem, de jó tudni, hogy valaki az ügyeket így alakítja.   alakította. a mai naptól nincs.   és ott a „sztárhalál”. mely műfaj, milyen hatósugárban, miként? BS, EP, DB, LC, KI, KZ, ST stb. (csak nekem lenne ilyen borzasztó majom a 2016-ik év?)  gyerekkortól/kamaszkortól itt volt máig, s egy döccenésre („miccenésre”) kihull a kocsiból. a kocsiutat, a kocsist, a kocsit, az ablak üvegét, de még a tájat is   alakította. a mai naptól nincs.   MZ bácsi szintén jó darabon kísérte gyerekkoromat, nagyszülői szomszéd, mikor azt mondták: nincs. addig észre se vettem, még gyerekszemmel is ösztövér emberke, napra nap megindult, mankójával végigkopogta járdájukat a kapujuk előtti padig, mintha mindig ott ücsörgött, dohányos ráncaival, barna zakócskájában, apró benyomásaimat igenis   alakította. a mai naptól nincs.   MZ bácsi mégsem ilyen egyszerű eset, ő lett az első halott-látványom. Mami úgy gondolta, hogy e nyári szünetben öcsémmel ideje látnunk holtat (óvakodunk, aa halál, változataival

1a Az első szál, amelyet az istenek a motólára vetettek, a Hajnalvégen bomlott ki, ahol a szegényebb istenek laktak, akiknek beljebb nem jutott hely. Vagy máshonnan jöttek, és itt találtak maguknak menedéket. Ahogy a 1b hidegben a mezőn álló nyáj lassan odébb ment, mert a kívül állók a melegebb közepébe vágytak. De nem tudtak odajutni, ezért legalább a szél- csendesebb, túlsó oldalra áttoporognak. Így 1c vágytak a falu szélén lakók is, hogy egyszer ők is a főutcára, a templom mellé költöznek be. Így vágytunk mi is lentről, a Cigánysorról fel, a nyirkos falú, penészes házból. A faluvégi köves út a temetőnél ért véget, ahol a csorda és a konda taposta ki a gyepet. 1d Augusztusra a kiégett legelő fölött kelet felé nézve délibábot lehetett látni. A Tapónak vize a kókadt levelű botókákkal alatt már szinte elapadt. A buzogányok barna bársonya kényszerből bomlott ki, hogy a szél vigye el a magvakat innen. Hátha jövőre vagy másutt lesz víz. Mindennek megvolt az ideje, hogy mikor szárad le a szamárkóró, mikor érik a csipkebogyó a kökénnyel. A 2 munkának is megvolt a szabott ideje. És mindent egyszerre csináltak az istenek. Meg- szólták azt, aki nem úgy tette a dolgát. ahogy a többi. Azt mondták, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Az ösvényről sose lépj le, mondogatta Máli, mikor a zsenge búzavetésen át mentünk a Nagyerdő felé, az utat rövidítve. Mindenki valamerre ment napközben, de annyira senki semA paraszt Párkák

elkezdett bebarnulni az alma, ahol beleharaptál. vastagon bekened magad alapozóval, túl tökéletes az arcod, hibákat akarsz sejtetni. visszafordulok az almához, belemagyarázok mindent a fognyomodba. magunkat magyarázom bele, vagyis leginkább magamat, nem vagyok tisztában az alma viszonyrendszerével, hogyan oszlunk meg benne. szeretnék nagyon szárazon beszélni róla, az almafa termése botanikailag csoportos tüszőtermés, valahogy így, sokáig. aztán megetted.fognyom

Álmomban nyelveken beszéltem. Szavak áradtak, ismeretlenek, szép hangzásúak. Körülöleltek, én pedig lassan beléjük burkolóztam. A postáért mentem, mikor kivágták a nyelvemet, Szememben még tükröződött a mozdulat. A kérdésre árnyék borult, Csak a meggyfa nyögött nagyokat. A nyájat terelgetve forgolódtam. A falak erezetén a ráncokat kihullott emlékeimmel töltöttem fel, Nem gondolva semmit, csak a remény a vak. Látásomat tőle nyertem vissza. Akkor megint álmodtam kádakról és egy agyagszoborról, Az egyik kádban almák, zöldek és pirosak, A másikban csak homok, sárga, szürke és vak. A szobor életre kelt, játszott velük csak, válogatott. Kicsit-nagyot keresett, míg megtalált engem, a keveset. Ott álltam torzan, csiszolatlanul, feslett szürke valómban, vakon; Korábban a kutat kerestem, most rátaláltam: Felcsapott a mélyből a ledobott kő visszhangtalanul. Még láttam távolodni a padlásszobát, benne a sorakozó edények. A szobor befalazott, majd visszaaludt és tudom, hogy többé fel nem ébred.Éjjeli enteriőr

Kaja Wojtyga, Strzelony jesienią, puha lakk Egy gímszarvaskoponya a műtőasztalon. Lövés után már nincs ősz, kimúlt. A bemetszés az agyalapi mirigyeknél nem feledteti az izzadságszagot és a sárgás- vörös levelek elvetett s levetett emlékét. Szarvasbőr a röntgenfelvételen: egy sutba dobott céltábla maradványa — a kivégzőosztag maradandósága. Az orvosoknak hátramarad a némaság, az eltökélt pesszimizmus. De lehet, mindez csak álca, egy elkenődött lakkrajz, amit nem fog megérteni a vadász. A merénylet helyszínét nem veszik körbe sárga szalagok. Nincs megbánás.  Lövés ősszel

Égitest Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a Holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok, vagy szögesdrótok. Rögzített távolság. Háztető Kartonszárnyak. Negyedik emeletről egy öregasszony teste. Élére hajtott ízületek, rézre evett hús. Nem repül a fájdalom, csak zuhan, szüntelen koppan, esik és szakad. Fullad a ház, az ablakok rémülten kapkodják a levegőt. Meghajlik a gerinc, mint a csövek a falban. Kinőhető az álom. Az ujjak hegye belenyúl a tenyérbe, fehér a haj, párkás krém a nyál. Mindennek szárnya nő. Mégsem repül semmi sem. Szennyes Lassan számolok ötig. Gallyszerű ujjaid ügyetlen hajtogatod kijjebb, a negyediknél megakadsz. Tudtam, hogy ezVarratok

birskörtefán az ágak repedései bagolykarmok kihűlt lenyomatuk kivetett nyom   pocsolyákon és aljnövényzeten járó-kelő vadakat páholyokban nézik a solymok   szétrágott magvak kövek és kavicsok vörösen izzanak a messziről látható gyilkos jelek   bivalyok tetemek felett és mellett menetelnek a katyńi erdőbenWoolf szétrágott mag-szimfóniája

Láttam, ahogy Majka szemét kiégeti egy XI. kerületi punk. Negyvennek néztem, lehet húsz. Egy pizzát tartott kezében rendületlenül a pizza- és smúz- király. Büszke volt és boldog. De nem volt őszinte akkorra a mosolya már, amikor a szemén keresztül lehetett látni az éjszakát. Pár nap múlva új Majka új pizzával állt ugyanott. És ugyanúgy mosolyog. Ugyanúgy mosolyog.  Majka, pizza

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

nem tudom, hogy ez most már ősz, vagy csak a nyár vége. az ágak ropognak a lítiummal töltött gesztenyehéjak súlyától. egyszer majd én is alaktalanná öregszem, eltörlöm a poharakat, a bögrét nem, mert kávézni még fogok aznap. egyszer majd mindenki elalszik, és ha senki nem lesz ébren, véget ér a világ. ősszel költözünk, nyár végén kellett volna, így már csak a tél fogad. ott fog várni ránk, pedig pont előle terveztünk odamenni. lehet, hogy mérgező lesz a víz, vagy valaki a ház építésekor készülékeket falazott be, és mi csak újabb réteget kenünk a titkaira. éjjel majd kattognak és mi majd azt hisszük, csak gerinceink azok, ahogy összezördülnek egy-egy találkozásnál. a végén majd minden jóra fordul, kinyílnak a gesztenyék, adaptálódunk. sokat gondolkoztam ezen. kávét főzök, tengerfenéken a zacc, ionok és vak halak — sose lesznek ébren, nem alszanak el. Megjelent a Műút 2016058-as számában a végén

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

Mert sosem kedvelte a középutat, vonzódott a szélsőségekhez, a fent és a lent kettőssége hívta megmártózni a mocsokban, ápolatlanul fetrengeni a kocsmai mámor alkoholbűzös fertőiben, máskor pedig borotvált orcával, illatosan, elegáns öltözékben forgolódni tárlatok megnyitóin, színházi premiereken, kortyolgatni a bárpultnál az aranyáron mért koktélokat, de mindkét közegben mégis idegennek érezte magát idővel, s mert taszította a középszer, magányos maradt a legnagyobb tömeg kellős közepén is, ezt legalább szerette valamennyire, s mire ráeszmélt, hogy nincs szüksége ehhez sem a lentre, sem pedig a fentre, már sok bűnön, kalandon és kudarcon lett túl, hát visszavonult erdei kápolnájába ott, a hegyen, ahol nem vágyott szeretetre, ahová nem ért fel a gyűlölködés, megaláztatás, hátra sem nézett, ez hiba volt, mert ekkor fúródott sarkába az első nyílvessző. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a menekülő

akkor maga nagyon érzékeny lehet váltott magázódásra a skype-on amikor bevallottam neki hogy körül vagyok metélve egy csecsemőkori fitymaszűkület miatt s küldött hozzá egy kacsintást mindez a zsidó szerelme kapcsán merült fel aki elvette a szüzességét aztán visszautazott izraelbe én pedig hiába keresek sémita ősöket apai ágon görög katolikus anyain református az eredet se arab se cigány se kurd nem vagyok habár perzsa na az szívesen lennék s néha azt gondolom szüleim titkolták előlem a vérvonalat hogy így óvjanak meg egy esetleges újabb holokauszttól bár szerintem akkor már mindegy a papírok nem számítanak elég egy szimpla laikus ránézés még egy mengele sem kell így is egyértelmű amit eddig csak azok tudtak akiket megdugtam na meg ez a lány aki huszonnégy éves koráig szűz volt s tőlem maradhatott volna az idők végezetéig de most már tudjátok ti is Megjelent a Műút 2015054-es számábanszázharminchét szó

A hideg kövön meg kéne keresni Láz Jankát valahogy. nem tudom, hol kezdeném, már ha kezdeném. elővenném a hátsó polcról, a könyvek második sorából. ott kazlakban álltak nichtvordemkindileg veszélyes kontentek, például Apollinaire, hogy mást ne mondjak. hát ja, nem valami felhőtlen gyerekkor, hogy orgiákat képzelsz az osztályteremben, este a Kriszta kordnadrágjára gondolsz. hogy’ peckelnéd ki a száját, ha úgy van. sosincs úgy. sosincs sehogy. az egyik később sírt, a másik hallgatott. Janka csak térdelt a hideg kövön, Vas utca, egy szoba, konyha, közös vécé a gangon. aztán elhagyott. Nincs háború nem géppuska. valaki klopfol odakinn. szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat. ilyen lehet a heroin is, ha abdem lakásán veszed. abdem jemenből jött és nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a parlamenti belépőjével mérte ki a szinte mindig tökéletes pakkokat. végtelen ták, és sehol az apró titik. sajnálom, nincs háború. a nonsztop éppen zárva. január egy, a kutyaszarató tér is alszik, finom utalásféleképpen egyebek mellett rád, a szabályainkra, az álmos vacsorákra. a soha el nem hagyható, gemütlich biztonsági sávra. Egy rossz krimi címe megjött a lány, akit úgy hívtál, Mániás. hideg jött vele, zsebében fájós fogak. az ingét mozdulatokból rakják össze minden éjjel a szorgos kis élősködők. amikor elkezdted Mániásnak hívni, karácsony volt, az erkélyen álltunk, cigi, és félórája csak az apjáról beszélt. hogy egyik napról a másikra történt, meg hogy azóta se, és habzani kezdett a szája. elnézést kért, leült a sarokba, és úgy tett, mint aki játszik. a Mániás a babaházban.Rendrakás

Ma egész reggel nem bírtam a lelket magamba verni. Balgaság. Ma egész nap nem bírom ki, érzem, ezt a lelket. Minthogy pedig a redőnyön is Isten Napja sugárzik át, megszorongatnak ezek a szavak: van és nincsen is Ő. Minthogy pedig a redőnyön át kapni onnan a fény-beoltást, kopik még, mert használtatik a lélek, nohát. Megjelent a Műút 2014048-as számábanLélekzet

Olykor egy utazás szükségeltetik. ———— titokban a szellem irányít mindent a test semmire se jó ezt ösztönösen tudod tizennégy évesen, és tizenhat évesen, ha poklot is idéz, még emlékszel rá. Ezt az igazságot festették a gimnázium hosszanti falára éjszaka, mielőtt elindultak Hádész felé. Héraklész szülővárosa, Hádész a sziget másik oldalán feküdt, nagyjából négy óra autóútra. A város se nagynak, se jelentősnek nem volt mondható, egy dolgot leszámítva. Láttál már vulkánt? — kérdezte Héraklész. Gérüón csak bámulta, és érezte, megmoccan oldalt a lelke. Aztán írt egy hazug üzenetet anyjának, és felragasztotta a hűtőre. Beugrottak Héraklész kocsijába, és megindultak nyugatnak. Hideg, zöld nyáréj. Aktív? A vulkán? Igen, legutóbb 1923-ban tört ki. 180 köbkilométernyi izzó sziklát lőtt a levegőbe, lángolt az egész vidék, tizenhat hajó borult fel a kikötőben. A nagyanyám mondta, hogy a városban hétszáz Celsius-fokot mértek. Felgyulladtak a főutcán a viszkis- és rumosládák. Ő látta a kitörést? A tetőről nézte. Le is fényképezte. Délután háromkor, de mintha éjfél lenne. Mi történt a várossal? Megfőtt. Csak egy fogoly élte túl a helyi börtönben. Mi történhetett vele. A nagyanyámat kérdezd. Ez a kedvenc sztorija — Lávaember. Lávaember? — Héraklész Gérüónra vigyorgott, ahogy az autópályán gyorsítani kezdtek. Imádni fogod a családomat. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XI. Hádész

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni, ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait. A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt, a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet, ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél. Neki ott, ahogy bagótól az ujjbegyek meg a fogai a koffeintől megsárgultak, sötétség ült. Úgy tartotta, van összefüggés. Végül is kezdetben ő is csak jegyzetelt a kézfejére, aztán már unalomból firkált is ezt-azt. Fokozatosan vált függővé. Ugyanígy szokott rá a fehér köpenyek szagára, az orvosságokra, a hányás ízére a kemótól. Végső soron a halál gondolatára.Függő

lebeg a kép az emlékezet kis piros kádjában, csipesszel segítek neki úszni. vitorla vagyok, bizonyos értelemben. lassan tűnik elő, szürke tónusban, anya haragja. Nem. inkább mosolya, ha volt. a kép ugyan néma, de mégis az ezüst-bromid szemcsékben zárványként ott a négy gyerek ricsaja. Nem. inkább háromé, én talán ott sem voltam. azt mondják, bátyám húzta a nyakamra a kis wc-ülőkét. ám a szar hogyan kenődött az arcomra, senki nem emlékszik már. nem mondják, de úgy sejtik, attól a szartól lettem ilyen rohadt mázlista. a kis felkent, szinte hallom. megmozgatom a papírt a folyadékban. négy gyerek állja körül a lakótelepi hintát. palintáznak a tengerimalacok. másnapra mindkettő halott, nem értjük. hintázunk, nevetünk, de titokban mind arra gondolunk: hátha mi megérjük a holnapot. most apát látom, kocsmából jövet. Nem. inkább nem is. kiemelem egy pillanatra a képet. felejteni bármelyiket el lehet, de fontos, hogy ne érje őket túl sok fény. ha kevés az ezüstcsíra, nincs az a redukálószer, mi újra látni engedné, amit feledni akarok. s az utolsó kép, látod, én, mellettem férfi, a polcon akvárium, és az asztalon borospohár — dúdolok magamban, miközben apró csuklómozdulatokkal úsztatom a papírt. kiemelem azt a felét, amin én vagyok, és hagyom, hogy a másikat örökre magába zárja az ezüst. száradásig már nem veszek levegőt. Megjelent a Műút 2016056-os számábannagyítás

Mt. 27,46; Mk. 15,34  Három órán át feszített tüdőből hogy jön ki hang végül a negyedik óra határán nem tudom s hogy ebben lehet-e még valami isteni vagy ő se tudta mire volt a zsoltár a kérdés hogy micsoda becsapás mi csoda fogytán s mire az egész ha a semmi jön víz- és vércsapolás látta-e még hogy mindebből mi s mennyi marad fenn fogyó évezredekig hol föld alatt hol fenn királyi díszben gaz és igaz gazdátlan igazul minden lét nemlét harc kudarc utánig mikor a művelhető csillagok elfogynak s mindent dermedtségbe rekkent istenkény nagy reccs hőhalál Megjelent a Műút 2014048-as számábanHuszonkettedik zsoltár

1 Amikor Örkitől megkérdeztük, mit jelent szerinte, hogy „Szezám, tárulj!”, mintha magától értetődő volna, vágta rá: „Az egy garázsige.” 2 — Számozhatnánk, dátumozhatnánk… talán a legegyszerűbb, ha számozzuk. — Jó, de milyen számrendszerben? Bináris, oktális? — A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne. Mint az ETA Nulladalában: „Néha nulla vagyok, / Néha meg egy, Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”, vagy ahogy Papp Dénes énekli a Kisavasban: „egy-nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy, nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy” (az száznegyvenhét, illetve tizennyolcezer- nyolcszázharmincöt decimálisban). — Akkor legyen hexadecimális! 3 — Jók ezek az x-es szavak: flox, lux, szex… — Mindegyik kicsit olyan, mint a xanax. — Lesz itt szex, ha jön a Leponex. — Nakonxipánban egy jó nagy axolotl lesz. 4 Több a baba, mint a fa. (FA = 250, BABA = 47 802.) Ha minden babát kikötünk egy fához, mint szokásban volt krumpliföldek szélén, negyvenhétezer-ötszázötvenkettő (B9C0) még mindig elkóricálhat. 5 — Szövetséget nem csak az ördöggel lehet kötni, sőt éppen vele lehet talán a legkevésbé. — Nem inkább nélküle lehet a legnehezebben? Nem is kell, hogy a falra fessem: jön hívatlanul, be se mutatkozik, ott csücsül lábát keresztbe vetve — ki, ha ő nem. Kicsit hagyja, hogy erőlködj, próbálj kibontakozni, nem sok híja… — Szoktam, különösképp lombhulláskor, így elüldögélni. 6 Amikor legelőször teát ittam, még nem tudtam, milyen az íze, a teaízre várva eljátszottam ötször, hogy még egy kis cukrot, még egy kis citromot. A Balatonon voltunk a nyaralóban, még egy kis cukrot, akkor anyukám meg apukám talán még együtt volt, még egy kis citromot, ők is ott ültek az asztalnál, mégHexa

Mint állatok a hideg ellen, összehúzódnak bennem a szervek. Izmok rövidülnek, ahogy egymásba csúsznak az érzékelés rétegei – testem egy nem észlelhető kiterjedése vagy. Felgyűrődnek az emlékezet hártyás szárnyai, amivel repülni akartam, most szűnni nem akaró görcs a lapockák között.Negyedik

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Megjelent a Műút 2017061-es számában A fürdőzők

Félgömb alakú koncertteremben vagyunk. A színpadon ötszáz zenész. Velük szemben, az enyhén emelkedő, félkör alakú nézőtéren ötszáz néző. A közönség elcsendesedik. A karmestert lift hozza a pulpitushoz. Intés nélkül megszólal az első hang. Egy cselló. C-t játszik, mert mi mást is játszhatna. (Mondjuk A-t, de nem annyira szomorú.) 12 másodperccel mélyebben egy nagybőgő szólal meg. A két sötét, mégis öntudatos hang között vonal képződik. Aztán egyszerre egy brácsa és egy hegedű kezd szintén C-t, oktávnyival magasabban. És így megy már egy perce szakadatlanul. Egy néző a műsorfüzetet lapozgatja: MONOKRÓM SZIMFÓNIA. Sötét borul a közönségre, és sötét borul az előadókra. Csak a négy hangszer négyszöge világít, mint egy kis ablak. Ebben a pillanatban tíz-tíz azonos hang szólal meg, mintha egyszerre kapcsolnák föl a villanyt egy toronyház 400 ablakában. Egy néző már együtt dúdolja a dallamot a zenészekkel, de a körülötte ülők lepisszegik. A fúvósok egyszerre kapcsolódnak be, majd 2 percre rá a kórus. A gömb alakú épület együtt rezeg és lélegzik a zenével. A kupolára odakintről rásüt a telihold. A szólisták egymás hangjába vágva vitatkoznak. Mint egy opera. A tenor magas C. A szoprán még magasabb? Alt és bariton közönséges C-n, A basszus a mélységből kiált: C! Cé! Cé és CÉ! Fél órája tart a versenymű, mikor az első néző félni kezd. Leizzad. Egy másik összevizeli magát. A széke lesüllyed. Az alagsorban ápolók sietnek hozzá. A színpadon fokozódik a hangulat. A nézők szeme azonban jeges. A fülük sajog, mint egy férfi ágyéka, aki egész éjszaka közösült. Az első sorban ülő zenekritikus végleg elfelejti, miről akart írni. A közönség talpon. AEgy szimfónia tervezete

Mindent megrendeztél: itt vagyunk a képzelet homloklebeny-földrészén. Kényeztetsz kezeddel, ahogy egy hittérítő idegenben felépíti a lehetetlent. A megbánás toronyterhét pakolod fejemre, cipeljem, amíg meglátom a mondatot szemedben: Combok itt ki nem fehérednek, ha szúr a Nap. Esőerdő képű sivatagban összeégni nem szokás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanLátószög

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.Az ecetfa

A lakás látszólag tiszta. Csak a falak mögött sistereg a kosz Csak az arcok mögött lüktet zsírosan és forrón a harag és a bánat mélyen, vakon mosolyognak megszokásból. Lassan mindenki alszik. Az éjjel, ez a bölcs pedellus lemosta az égről a nappal mocskát, s a hideg szél eloltotta a hazugságok aranyszín lidércfényeit nincs már fény olvasni egymásban. S a vibráló csöndben fekete titkok légiója ébred a szekrényajtók mögött.Csontváz

Álltam a nyilvános WC-ben. Csak kezet akartam mosni. Szükségét éreztem, mert aznap minden korlátot megérintettem. Megengedtem a csapból a vizet, a mosdókagyló sírni kezdett. Aztán ránéztem a szappanra, amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak, mint borostyánkőbe a bogarak lábai. Könnyen lehetett formázni, mivel a víztől puhává vált. Erről az egészről az jutott az eszembe, hogy épp valahol benyomják egy csecsemő kutacsát, miközben az anyja sír. Én meg csak mosom a kezem. Majd elzártam a csapot, de álltam tovább mozdulatlanul. Nem kellett volna ilyenre gondolnom. A megbánásba ragadtam.Megbánásba ragadtam

Ilyenkor reggel tényleg az enyém vagy, leszöszölöm az arcod, kipihézem a tüdőd, mint egy anya, hozok helyetted döntéseket. A kontaktlencsém helyett — eltűnt a szem álommozgásában — újat teszek be, elválasztja a tekintetem, lesimítok egy ráncot, nem berendezni próbállak, csak kiélvezem a halk kudarcot. Meg kell tanulnom kiakasztani magamból a fogast, eltörni a következetességet magammal szemben, felcsatolni egy ablakot, fegyvereket lecsatolni (hol az arcod). Megjelent a Műút 2015051-es számában Határ

Mi volt a legnagyobb a szerelemben az az őrület mint az állatok ahogy bennük is égig csap a láng ahogy villámként sújt le hirtelen ahogy a csúcs a megsemmisülés rövid álom jótét elgyöngülés s a figyelem ami már fegyelem Mi volt akkor azon az éjszakán az a hörgéses fulladás felriadok rá megpróbállak a hátadat tartva megtámasztani de nincs erőm csak ha felülök így már sikerül megkönnyebbülsz pihegsz még tudsz aludni még nem sejteni hogy eljött az utolsó két napod holnap már mentő kórház műtenek de hajnalig még hat az altatás de hajnalig még áltat a remény aztán a csúcs a megsemmisülés s a fegyelem marad a fegyelem 2015. december 11.A legnagyobb

…   simult – e   …   tenyeredbe   …  : perzsa   …   nigeri   …   karibi – félvér …   japán   …   (   netalán   )   …   koreai nők   … zöld – mangó – kemény’  –   …   –  melle   ? …      s      …      h   a      …      n   e   m      …   : nos – hát   …   ében – hajú  palesztin  nő …  dinnye – illatú  tomporát  …  csókoltad – e  már  ?  … nyúltál – e   …   lappföldi  nő  szoknyája  alá  ? …         a      v      a      g      y         …   : do  –  rom  –  bol  –  tat  –  tad  –  e …   selymes – (   óarany   ) – bőrű   indiai nők   … mézízű  –  (   harmatos   )  –  combja  –  közét  ? …      m  e  r  t  h  o  g  y      …      e  n  n  y  i      … :   ennyi  …  :  …  -  mindez  …  :  maga  a   …  -   : …  -  …   több  ?   /   …   kevesebb  ?   -   … :   oldás  …  -  …   és   …  –  …  –  …  oldás                        Mindenütt

belédhalál. puha törzsed elomlik. vörös agyag amivel barlangrajzot. belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa repedés-falak közt szanaszét pattog. mindent a kettőnk számrendszere mozdít. minket otthon-szagú amőbatábla. binárisan berovátkázott meder. lassan átfolyunk óceánegymásba. váltóvarázslás teljes járathosszon. poraink földárok magnetizálja ahonnan jeleink kiözönlenek újra mint egy füzetlap centrumából. és ha már nem bír el többet a lapszél kiütik egymást összeadódván mert nincs helyiértékváltó maximumpont. nullporból nullportig belédhalál és belőledébredés. vörös vadász vén tétele lépdel vájatainkban. Megjelent a Műút 2014048-as számábanegyensúly

Feketével. Nem a gyász miatt. Az éjszaka ihlette a szent szobát. Tudtam, hogy az ajtó mögött vagy, Mégsem kerestelek. Hittél benne, hogy nem veszem észre A kabátod foltját. Kifordultam az ösztönökből. Már nem tüsszentek, ha a Napba nézek. Nem is nézek a Napba. Nem nyílik a szemem, mégis körülnézek A szent gondolat-szobában. Feketével festetted a falra, Hogy kiabálni fogsz Mielőtt feladod a gondolataimban gyászoló bujkálást.  Magamra tetoválom az illatod

Az időutazás lehetséges. Látom az embereken. A mellékhatása a test öregedése. Mennyi idegen, elromlott időgép, letakarva az agyunk árnyas fészereiben. A fényképek felvágottak. Ha újra összeillesztenénk őket, a sok nevetést, kedves, jelentős, vagy jelentéktelen jeleneteket, sem történne semmi. Nem támadna fel a hízó, ami az élet. Nem lenne újra boldog. A boldogság illúzió. Mint a végtelen távol izzó csillagok, a végtelen délutáni fények üresen kongó otthonok falán.Időutazás, fényképek

A mozdonyvezető az ülések közt hátrafele rohan.           Megjelent a Műút 2016058-es számában 42

Ezeket a száraz vacsorákat kellene megszeretni, hogy azt együk, amire igazán éhesek vagyunk, ne csak a morzsálódó és ne csak a karikára vágott anyagot, mely telített gyomorral ültet aztán a tévé elé, elégedettséget színlelni. Élvezni kellene a rövid szeretkezéseket. A kapkodást, hogy beérjük egymást. A következő fáradtság magyarázhatatlan súlyával ne hagyjon annyiban és maradjon erőnk visszafonni a nyakunkra tekeredő ernyedés tagjait. A próbálkozások közepette viselni kellene a csömört, hordani, mint évek jutalmát, mely csillogva húzza le fejünket a közös dolgok tőkéjére. A legélesebb késtől is mállik a kenyér. Amire igazán éhesek vagyunk, nem gyártják sehol. Rúddá formázott májunkat harapjuk mellé, hogy a filmre elfogadjuk magunk.A közös dolgok tőkéje

Álmomban sem találkoztam veled háttal álltál és nem ismertelek csak a lényedből sejlett valami ami alig bírt hasonlítani ez vonzott egykor ez a rejtelem s ma sem tudom hogy mi voltál nekem mert mindvégig titkoltál valamit talán azt ami odaátra vitt mit odaátra nincsen odaát csak a semmi csak a képzelt világ a te világod az a semmisem amiben megtart emlékezetem maholnap már ebben sem lehetek ebben a semmi létben egy veled 2017.március 7. Megjelent a Műút 2017063-as számában  Egyveleg

Minden e fizikai eseménynek van e’ fizikai oka úgy, hogy e’ — a megfelelő fizikai törvényekkel összhangban — önmagában elégséges ahhoz, hogy e-t létrehozza. A tudomány mai állása szerint a gének felelősek a tulajdonságok öröklődéséért. Továbbhordják a színeket, testarányokat, és mivel nincs testtől független lélek, hordozzák a haragot, a félelmet, és az eredendő bűnt is, ami viszont a leszármazás elágazásai miatt bűntudattá kavarodott, ezért érezzük, hogy el kéne tudnunk különíteni a jót és a rosszat, ami a bűn miatt esett szét, de egyre valószínűbb, hogy a kettő közötti senkiföldjén csakis a bűntudat értelmezhető.A gének etikája

Az ebédlő félhomálya. A mester az asztalfőnél. Húga, akit magához fogadott, nem ülhet egyelőre az asztalnál, csak a falhoz tolt széken foglal helyet. A többi vendég: Wasianski, Green — Kant ez utóbbihoz rendszerint délutánonként átjár — közé óvatosan magam is odaletelepszem. Meghallgatom a professzor okfejtését az örök békéről, Swedenborgról, a távoli tűzvészről, a sör egészséges, a sajt egészségtelen voltáról. Később aztán távolról követem sétáját, amint átgyalogol az idetelepedett skót üzletemberhez, az említett Greenhez. Ott válogatott férfitársaságban azon nyomban elszundítanak az öblös karosszékekben. Este vacsora, majd egy pétervári fiatal orosz látogatása, aki csak egy percre szeretné látni a felvilágosult poroszt. A zaklatott orosz leírása: kétségbeesett szavai a sorsról, a pénzről, az igazságról, a szenvedélyről. Mindezt azonban nem Kantnak adja elő, hanem a dohányzószobában várakozva Kant szolgájának, az öreg Lampénak. Kantnak már csak szenvedélyesen kezet csókol az orosz, és siet is tovább. Én az utolsó pillanatban behúzódom egy kiszögellés mögé, ott várom szívdobogva, hogy leszálljon az este. Belopózom Kant hálószobájába. Leverek valamit, a pehelykönnyű, aszkétikusan sovány férfi felébred a zajra, de nem vesz észre a sötétben. Az ágyától induló kötélbe kapaszkodva araszol végig a folyosón a reterátig, majd dolga végeztével vissza az ágyba, ahol szorosan beburkolja magát pokrócába és fegyelmezetten visszaalszik. Ekkor jön el az én időm: a filozófus halk szuszogása közben önvizsgálatot tartok, hogy is állok a lelkembe vésett erkölcsi parancsokkal, közben a beömlő hidegben az ágy felett nyitott kisLátogatóban Kantnál

3 vizuális költészeti képeslap

A nő, akiről beszélek, másfél hónapja halott. Látni és meghallani őt módfelett nehéz, két-három szóként, az ajtó mellett, rézbe metszetten. Másból húsáruház-név lesz. Van, akiből könyvgyűjtemény vagy a fukszia duplaszirmú kertészeti változata, tanterem. Mindenkihez kapcsolódik egy jellemző alakváltozat. Ezt a nőt nem kedveltem. Bántott, hogy kizárólag szépen lenne ábrázolható a csúnyasága. Kínzott, hogy nem tudta, mekkora különbség van az alma és az almát képviselő fonéma között. Bosszantott, a méreg anyanyelvét úgy beszéli, ahogyan a szelencében függ a nyakából az arany fondorlat. Úgy ment el, ahogyan megoldják a csomót hirtelen a kötélen, s az nyom nélkül egyenes és feszes lesz, akként szeli át a légüres teret. A sírgödrök, urnák, szóróhelyek világában puszta emlék marad belőle az egynéhány emlékre ügyelő emlékezőben. Amíg volt, a közös jelenben hasonlítottunk is egymásra. A gyümölcs illatát ugyanúgy szerettük, de nem beszéltünk róla. Balaton szelete mellett elvétve láttam egy-egy gyönyörű párment, lédús jonatánt az asztala peremén, az A/4-es lapra rakva, amelyről aztán étkezett, amelyre olykor jegyzetelt. Vagy nem hasonlítottunk ennyiben sem, végtére eltűnt az alma mindig? Az édenkerti szag veszett bele naponként a semmibe? Óráról órára hasít, lecserél darabokat a restaurátor utókor. A feltárt romokban, mint étel a gyomorban, kőhasábnyi részletek süllyednek el. Hallgatni persze legszebben — tudtam tőle — az Énekek éneke képes, ha Jeruzsálem templomairól szól, de minderről ő beszélt. Mint a gyűlölethez, a rajongáshoz is vannak dolgok, amelyek szükségesek. Ahhoz, hogy megtagadjak bárkit is, szükséges a beszéd s a több passzusnyi mellébeszélés. Számára valaki volt-e, aki a2015.

Habár nem tudod felidézni, az indulás szertartásos mozdulatsorának egyetlen eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz a száraz tenyeredben minden lépésre megcsörrenő kulcscsomóval. Széttaposott papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid a beton illesztések között áttört fűszálakat tapogatják. Amikor eszmélsz, már félúton jársz a kis kerti betonúton. A kapuban egy űrhajós áll. Állhatatos tekintetétől nyirkossá válik a kezed, a kulcsok összekeverednek benne, mint a kártya lapjai. A rutinból kiesve a zárba is nehezebben találsz. Minthogy a terraformálás sikerét a felejtésben határoztad meg, az idegen fényéves utazása felkelti benned a kételyt saját nélkülözhető- ségedet illetően. Ahogy a zárral vacakolsz, a türelem, mint egy összegyűrt papírlap, amit nem lehet többé kiegyenesíteni, és a kályhába kerül. Fordítasz a kulcson, és ha már ezt az utolsó dolgot is tűzre dobtad, visszabaktatsz.  Az utolsó lakó

alakul felejthetetlen vizuális élményem kamaszkoromban egy szürreális vízió két egymásba karoló figura mely inkább zsiráfnak volna jó egy akkor nehezen emészthető film végén méltósággal távolodott a süppedő avaron vállukra közben szállingóztak a fáradt levelek görnyedt hátukon tüntetett a múlás mint az egyszeregy és valahogy boldognak tűnt megnyúlt tarkójuk lépkedve a végső cél felé biológiai értelemben innen a hibernált határon tekintetükben gyaníthatóan ott fészkelt a tél s az őket körülvevő világot valami kozmikus közönybe mártva felülírhatatlanná vált szívük összekapcsolt árvasága azóta gyakran e helyről lapozgatom vissza a létet mert míg az ember apró örömeiből gyanútlan csemegézget valahogy nincs felkészülve a tranzit utazásra az örökös széthullásban már alig körvonalazódik ábra melyben két lény egymásba alakul nem csak azon birkózva ki van épp a lelki terrorban felül vagy alul kit szólít szívesebben a nemzett gyermek hová gurulnak majd az aprópénzek ha egyik végleg eltekergett mivel témátlanságba fordultak a nemek és nincs erő amely külön elereszt együtt gyűjtik méregből a halálos adagot alakulat lassan szűkül már látóköröd vágyaid rég nincsenek a horizontra kigurítva változó kedélyed is ahogy szeles időkben a kopott hinta ide-oda leng az alkonyatban olykor néhány új alakulat is dübörög ajtódon gőgösen kérve a kulcsokat ne mélázz túl sokat ne zárd el az aprócska tereket melyeken megered a jövő idegen hajtása s bár a lét egy különös kettős játékra (szino)líra

ma csirkét csontolni tanítanak a meztelen húsról összegyűlik a nyál a számban kell egy pillanat mielőtt kiköpöm ilyenkor nem akarok dönteni végül leköpöm magam a rákot akár évekig is eltart kicsontolni és még nem is tudom hogyan kell pedig mostanában sokszor fáj a mellem de azt mondják ennyi idősen még nem alakulhat ki daganat gondolom ennyiből áll a leghatásosabb csontozási módszer aztán hozzáteszik az első gyanús jel a narancsbőr lenézek és a mellem olyan mintha párhuzamos folyómedreket kapartak volna bele érzem ahogyan kiköpi a csomókat a testem aztán a többivel együtt beledarálod egy csomag virslibe a következő a méhnyakrák mert azt olvastam az főleg elfoglalt nőket érint és mert már nem emlékszem hogy gumival csináltuk-e igazából abban sem vagyok biztos hogy oltáson kívül megvéd bármi más tőle a gyerekeinket akiket sosem szülhetek meg én akarom ledarálni de ilyenkor ők sem akarnak dönteni mert amíg csontolok folyton velük vagy megtervezed a zuhanás ívét aztán csak nézel mindenki után a mélybe a gombot mindig nekem kell megnyomni és pont ezért kéne de én tényleg nem akarok meghalni   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): Ezért kéne    Ezért kéne

nyári tábor épp éjfél után hűvös éj a tűzmeleg kihűlt kint sötét vacogtató hideg ott ülünk az elhűlt tűz körül akkor volt mikor még volt miről volt miért beszélni lenni bárhogy hittük van megoldás csak mi még nem találtunk rá de ránkrohan énekeltük azt amit találtunk eszmékhez közünk se volt minek élni még tanultunk máshogyan vaksötétben nem tudtam ki vagy épp elég dalom vacogtam át hangod hallottam csak ennyi vagy máshol járjuk majd az iskolát partnerem már búcsúztattam én nem tudom te hogy voltál vele pártalant a szél előbb elér nedves fűben épp mellettem ülsz földhideg szél fúj se tűz se fény térded kínálod fel vaksötét rábízom magam hangodra ott kardigánodat fonod körém szólt a dal amíg még szólhatott táborunk aztán aludni tér hang és testmeleg maradsz nekem a többi múlt nincs folytatnom miért Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanTábori anzix, 1992

                             felőled, parázsló felejtés puha esőben, mint a Côte d’Azur-os éj, mely reggel újra csak fel-felsír tebenned, s vizes hajadról a gyász a szádra rebben. Megjelent a Műút 2016056-os számában Mehetünk

Úgy csöpögünk, mint az olvadás. Már meg se kérdezed, mi van a fecskékkel, jobban érzem-e magam, vagy mitől jó egy vers. Olyan simán siklunk, mint a tengerszemek. Ahogy nedvesedünk, egyszer csak megállsz. Hátulról néznél mindenre, ha nem félnél a tájtól; beeshetsz a lombok közé, madaraidhoz, de ilyen ez a tél, csak olvad és nincs se lomb, se madár, víz maradt helyettük. Bármilyen tavat vagy tengerszemet találunk, belenézek és kívánok magamnak valamit, mintha tényleg igazak lennének a legendák, hogy csodát tesz. Sokszor már állóvizeket sem találunk, állunk és nézzük egymást, mint kimerevített szárnyú fecskék, amik repülni akarnak, de megriadnak; a felnőttkor küszöbén ők se indulnak sehova.  Olvadás

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

A Deákpoézis-pályázatokat olvasva jöttem rá arra, mi is az egyik legfontosabb lépés, ami a versíráshoz vezet – gyakran volt ugyanis az az érzésem, hogy e versek szerzői már képesek arra, hogy a versen belülről szólaljanak meg. Ez persze önmagában nehezen megfogható megállapításnak tűnhet, ezért szeretnék néhány példa kiemelésével rámutatni, mit is értek ez alatt. Számomra nagyon meglepő volt, hogy a pályázók közül milyen sokan látják már most azt, hogy a versírás alapvetően nem egy emelkedett-artisztikus-stilizált nyelv alkalmazásáról szól, nem szorítja be magát ilyen könnyen meghatározható keretek közé. Számos olyan verssel találkozhattam, ahol a nyelv nem eszköz csupán, mert nem elmondani akar valamit, ami előzetesen már készen van, nem lirizálni akar egy olyan tartalmat, ami másképp is elmondható. Merthogy a lírában valami egészen más történik, méghozzá az írás folyamatában, a versen belül, ahol olyasmi áll elénk, ami a vers előtt nem létezett, és nélküle nem is létezhetne. De hogyan történik ez? Akár úgy, ahogyan azt Urbán Emma válogatásunkban is szereplő fürdőkádas versében is tapasztalhatjuk: a képek olyan egymásba fonódásával, ami a konkretizálható látványon túlmutatva képez sűrűsödési pontokat – saját magán belül. Vagy a versritmus által, ami valamiképpen, nehezen megfogható módon, talán nem is ritmusként, hanem dikcióként, tónusként, a hangvétel nullpontjaként vagy forrásakéntA hangvétel nullpontja

meg kéne javítani a tetőt meg anyádat mondta apám soha nem laktunk a nagyranőtt háztömbök tetején be sem esett az eső pedig vártuk hogy legyen mit szidni anya főztje máshol gőzölög mitől laknék jól apa egy másik tetőt javít hiszen a miénk tökéletes Megjelent a Műút 2017061-es számában Tetőfok

csak eggyel és önmagukkal oszthatók mindig ezt halljuk szegény prímszámok valószínűtlen hogy magányosak lennének végtelenül sokan vannak és egyébként meg miért nem beszél senki a nemprímekről mintha az nem lenne sokkal borzasztóbb hogy többfelé oszthatók mások életének többszöröseként megsokszorozva felaprózva élni szétosztva magunk másoknak lehet-e valaki annál magányosabb akkor és csak akkor ha soha nem lehet önmaga egyetlen osztója?akkor és csak akkor

Rohan az idő és vele a város is, ami úgy csap az izzadt hóna alá, mint egy megtermett, török nevű ex-kidobó. Most is csak a hajam hosszán érzem, hogy megint három hónap telt el egyben. A Délinél a mozgólépcső rozsda- türelemmel nyöszörög, a felszínre érve egy népdal üti meg a fülem, amit mímelt tájszólással énekel egy lány a placc közepén. Csak vonszolja magát az ember, ha dolga akad a várossal, még akkor is, ha fogalma sincs, merre tart, de amint beesik a fűtött szobába, minden pohár megtelik méreggel. Lélekszakadva

engem ez érdekel: hogy lehet beolvadni egy székbe. nekem ez számít: párhuzamos-e az ajkunk. én ezt látom: kibontott hajad a fény. én ezt várom: seperjük ki az időt. én ezt félem: hajnali hatkor a csendet. én ezt kérem: eltűnni úgy, mintha várnál. én ezt állom: szememben köt már a beton. én ezt írom: torkomon ragadt morajlást. én ez vagyok: hála és végtelen szégyen. Megjelent a Műút 2015049-es számában önmagam margójára

1. Vacsora után hársfateát főztünk a Mamával, hogy megidézzük az éjszakát, amikor utoljára az anyanyelvén álmodott, és a falut, ahol mindenkinek volt valami különös neve, ennyit jelentett nekik az önmegvalósítás: ha túlélték a gyermekaszályt és a tüdőgümőkórt, állandó jelzőt kaptak egy kiadatlan hőskölteményben. Később a Papa is kinézett a konyhába, hogy letörölje az asztalon hagyott morzsákat, és a mélyhűtőből elővegye a marhahúst: a holnapi ebédért legalább még tehetünk valamit. 2. A bulvárlapok szerint aznap szuperhold volt — bekapcsolva hagytam a laptopom, és az arcomba világított a fénye — nem találtam a helyem a magam alá gyűrt domborzati térképen. Odakint, a konyhában olvadni kezdett a lábszár, és a mosogatóba zuhanó cseppek felugró értesítésekként visszhangozták a fejemben, hogy egy archivált oldalon ismerősnek jelöltek a halottak, és hajnalra közös idővonalba rendeződtek az emlékeink. 3. Mellettük csak meddő vesszőként meredtem a családfán. Nem sokon múlt, hogy bejegyezzem magam egy lezárt anyakönyvbe, de lement a hold, és az olvadó húslé ritmusa elaltatott.Családfakutatás

Erre vonul a kísérleti hadsereg, karneváli páncélosok a folyó medrében, egy esetlegességi forradalom felé, sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra. Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget, ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban, üldözésnek álcázva ravasz időhúzást. Az utóvédharc kategorikus megtagadása a hűlő testekkel fűtött pesti salaksíkon. Kivéve, ha mindez a képzelet üres játéka, vagy filmforgatás, vagy néma szavak.Ha mindez

A tengerbe most hanyatlik a nap. Nem megyünk innen ma már sehová. A móló végében spanyol férfiak csoportja. Mit is mondhatnék én, a turista? Néhányan bizonyára a nyájas Kasztília, mások a hűvös Aragónia tájairól valók. Tőlük kissé félrehúzódva az ott két komor katalán. És hátul, közel a vízhez talán egy baszk úr áll. Pontosan ki- és mifélék, alig kivehető, számomra mind a delet képviselik, de már alkonyodik. Minden fojtott. Az ég, a hangjuk. Valami villan. A vízben? A víz fölött? A mólón, a férfiak kezében? Későre jár. Mediterrán csoportkép alkonyatkor

én vagyok. Ha ezt olvasod, már azt is tudod, hogy költő vagyok. Ha ezt olvasod, költő vagyok. Mert a megjelenés előtt bizony nincs élet: az UFO is az észleléstől lesz UFO. …Most épp arra gondolok, hogy csinálok egy kötetet, Az ismerőseim — ez lesz a címe, de ha nem, majd átírom ebben a versben is. Téged zavar a kikacsintás? Ne légy naiv, az alanyi költészet legtöbbször csalás: az intimitás illúziója. A lemeztelenedés perverz gyönyöre, de vetkőzés közben ki a mellet, be a hasat, épp csak egy picit. Helyes: tetszeni kell. Mintha egy színész magát alakítaná. …Szeretek focizni például. Kit érdekel? Kevesebbet akarok beszélni magamról, és azt akarom, hogy ezt mások is tudják.Purosz Leonidasz

A tekintet: mekkora kék. A fájdalom tölti után, táplálja kékjét, a csermelyét, és a kék mindig kell még, gondolja Martina. Kell a vérág, ami a kék hegyekből ered. Kéne tőle egy gyerek. Fokozottan fehér, szanatóriumszínű, szép az arca. Martina is beleszeret. Körhintaként pörög körötte, minden tiszta porcukor, minden színes fény, vad fruttik, konfettihó, s tűznyaláb. Talán szeretem Martinát. Talán nem gondolni jó volt. Játékból Jatzek Babka vagyok. Jatzek úr. Nem fordul az arc. Jatzek úr nem fordul. Nincs a hátában felhúzható kulcs. Más havát ő nem őrzi meg. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Más havát

Néha mikor felöltözöl, nem hiszem el, hogy ez a szemed. Már itt se vagy. Az utcán nem tudok lábnyomodba lépni. Pedig mindenhol jártál már te is. Egy öngyújtót forgatok ujjaim között, mintha a kezemet fognád. Eszembe jut, egyszer kivetted cigidet a számból. Néha mondataink összetalálkoznak mégis, olyankor régóta hiányzom. Aztán elmész. Most kérhetsz tüzet mástól.  Kivetted a számból

Lila elefántok mellett ültünk Mellettünk öreg pár csókolózott Szerettelek reménytelenül Szóval mindez nem számított És most? Felszívódunk, mint a felhő Ha hajlong a Nap előtt Belém robbansz, reád olvadok Kék párában izzik a gondolat Te vagy az üdvösség, amiért küzdenek a kisemberek De ha szeretlek, te vagy a kárhozat Tudom, hogy hazudtál Nem nekem, hanem csak Magadat próbáltad Becsapni, megértem Nyakad köré fonta magát a múlt S most kétségbeesetten Beléd kapaszkodik Tudom, kedves Nehéz lenne feltépni a régi Szerelmek pöcegödrét Hiába gennyes a seb Ha elrejti a textil Nincs gond többé Nem is várom el Inkább simogatom hegeid Gyönyörű küzdelem teremtette Őket, áldom lábnyomod Belém foglaltattál Mint körbe a húrnégyszög Te vagy az örök élet és Te vagy a folytonos halál Hosszú, szürke fák És elhízott felhők mögül Kémlelve hunyorgó Kékség vagy Több fény kell Hiába meszelik a sírköveket Senkit sem érdekel úgy sem Acélbeton palota mellett Ülök a sarki boltban Itt leszek, ha szeretni támad kedved Enyém az örökkévalóság Akár meg is várhatlakSzeszmefuttatás

Ebben a színben, a tiszta ultramarinban fürödjön meg a tengered, amikor kisimulnak az álmaidat fröcskölő, mérgezett hullámok. És az igazmondó szájak. Ők az az élet, melyben kőházat szeretnék a tengerparton, körben keskeny ösvények, körben reggelente a rákok és kagylók után kutatva. Távollétemben lélegezd be, utána ki a leheletembe a levegő sóját, majd vesd az első erős szélbe. A kékruhás nő újszülöttet tart a karjában. Egy másik, nekem háttal álló nő most az emlékezetben nyugodtan nézi a tengert. Bórfenyők. Megfeszítve az, akit szültem, hallom, mondod nekem, míg a be nem lélegzett só a csupasz kőre szóródik a porhanyós földön. Magányos boróka a közelben. Harangok alkonyatkor, te azt mondanád, mandula-szirmok a levegőben. Minden áldott nap. Ugyanabban az órában távozol és érkezel. Írnokok. Festők. Betegek. Egyedül. Elhagyottak. Bélpoklosok. Régi és új élő halottak. Térdre hajtott fejjel. Rabok, akik a padlóra hugyoznak és mellé vésik a nevüket. Mindezt tudják az idősebbek, a Jugoszláv Néphadsereg kaszárnyáiban a katonák mindenbe, ami csak a kezükbe akadt, belevésték vagy lejegyezték az ún. számot. Mennyi van még hátra? A katonai göncök levedléséig. Nem moshatod meg az egyenruhát. Egyedül a rozmaringot kérheted meg, hogy oldja a bűzét. Eljegyezve, összeházasítva a százéves háborúk előtt. Mi mind. Mindenünk. Mindannyian. Semmi sem másé. Nem kell a velencei maszk, hogy köztetek halálra táncoljam magam. Nem ismerem többé a számom, akármiről is szóljon. Reggel van, festek, Bellininek hívnak, és éppen távolból kaptam lapis port. Így indulhatna egy újkori próza egy újabb hamis összeesküvésről, mely Velencétől Tokióig végigsöpör minden trafikon és kereskedelmi központon. Ám ez nem próza. Én nem vagyok Bellini. Csupán ez a szín maradt tiszta. Nézem az Szűzanya és a gyermek-képet. Amit elkezdtem, nem tudom majd befejezni. SemBaranya, téli vadászat — Lapis Lazuli

és jönnek téli napok is. minden kettő egybefagy. a fákon a vörös heg is egybe fagy. egybe fagy a hóval, vér egybe a hóval. van, hogy pirosra festik a csonkot. és egybe fagy. magába fagy. korán sötétedik. nem jókor. reszketnek bennem öregapám lámpásai. volt egyszer. egy.kettő az élet száma

Ebben a versben nagyon sok a táncoló férfi: már itt, az elején legalább egy tucat orosz balettáncos! Andrej, Borisz és Szergej, itt mind, Igor, Jurij és Jevgenyij! És persze, Pavel: a legtündöklőbb csillag az orosz balett egén. És még csak 18 éves. Azt mondják, ha így folytatja, ő lehet az első ember, aki megtanul repülni. Ha így lesz, akkor (mert ebben a versben én vagyok az egyetlen asztronauta), engem visz magával, és felszállunk a felhőkig, és tovább: az űrbe, megmérjük, hogy milyen mértékű ott az entrópia. (Nincs okunk panaszra: szépen fejlődik.) Együtt töltjük így el nem is egyhangú űrbéli napjainkat; néha zene szól majd a gramofonból, s mi szétnézünk a kozmikus horizonton, mert ebben a versben kézzelfogható a szinte harsány űrromantika.Táncoló férfiak

Erre a világra nem érdemes… Szád csak vékony csík — börtönablak Magányába mártod Karcsú cigarettád. Ez az én döntésem is kellene hogy… Pillantásod beleolvad A virrasztó alkony fényébe. Elvetéltek vágyaink. Mi marad akkor most, s főként minek… Gyémántkert, ennyi csak, mézillat, de ennyi mindenképp, hiába mosakszom, vágyfelhő, bőrömbe ragadtál. Cseppenként vehetlek meg, Luxusélmény, ahogy belélegezhetlek. Egy utolsó permet és elillansz Emlék nélkül a világból. Parfüm

A szavak szegények mindig velünk maradnak a földárnyék piramis abba temetkezünk               Megjelent a Műút 2015054-es számábanPiramis

a vörös képzelet alatt ülsz mintha sugárfüggönyön át néznélek süllyed a távolság eszméletvesztésünk után ciánfelhőn ébredünk másik halmazállapot dombjain tengerszint fölött csillagmaradványok spiráljain kezdünk el érzékelni eltűnik a napkorong és mindketten tudjuk hogy a légzés ritmusának jelentése van * vad borzongás horgonyoz a tűzben a fekete látogató mechanikusan érinti a hamarosan kitörő lávát ösztönösen terjed szét mint az idegpálya neuronjai nyakszirtek határolják a felejtés láncszemeit sűrű sárga köd hozhat enyhülést varjak csapata csipkézi a légkört * a ragadozók amiket zálogba adtál órákon belül elpusztulnak szerteágazó törésvonalak mentén várakozol míg el nem jön érted a vándor huszonkilenc napig lesz nyugtalan a természet a központi mezők zsákutcák tested kérges homloklebenyed az utolsó tiszta terület visszafordulsz hallod a hidraállatok zaját * elvágyódunk ritka égi jelenségek felé a szorongás édesvízi tapogató űrbélben emésztett gerincesek közt keresed a választ de hiába az elmúlt évszakok mutatják az irányt egyszer ez is bekövetkezik mint a kambriumi robbanás faunakutatók sokasága jön el érted medúzákkal úszol sejtrétegeik közé simulsz * színes csempékkel raknád ki a kontinenst míg az utolsó zónába űzött zsákmány is veszett lesz dobogó rémálomból ébredés ibolyakék kocka a tér nem hallod a folyamatos zajt zárt szépség a csend * üveglap mögött az óceáni kéreg háromszöget zár be a szilárd gömbhéjjal emelkedik a part a medence üledékes szélén állunk korallokat mutatsz nekem míg a hurrikánt várjuk pusztító hullámzásra ébredünk mészvázak közt indulunk útnak a vulkán holnapig alszik * ezüst gúla mellett érek haza ismerős fénycsík követi lépteim neuronok utolsó állomása ez termékeny kikötő ahol megfulladsz a sekély vízben gyűlnek az emlékek színeket rajzolnak a hófehér tapétára ismerős zaj csalánozók lepik elinvázió

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

Egyszerre nyúltunk a kilincshez ajtót nyitott valamelyikünk hiába szeretném felfogni Van, mihez nem találsz foghatót és van, mit többé nem foghatsz már Azt hittem, hogy nem alku tárgya ha te felsegítesz a földről én felsegítem a kabátod s többé nem zárunk kulcsra ajtót Jobban szeretlek, mint szeretnéd de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn Kiírom, kihúzom, átírom áthúzom — kezdem megérteni Legalább majdnem megpróbáltuk megpróbálta valamelyikünk S bár nem vagy itt, de ajtóidat nyitva tartod a szemeimenValamelyikünk

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

Ha mindez nem történt volna meg velem egyszer már, ha vérre nem láttam volna rá életet, földre vizet, égre mindent, amit lehet, egy individuális mitológia nevében azt, ami tán ott se volt, nem tudom már, menedéktelen csöndeket, tértelen, sötét, hibás, zuhanytalan lelkű házak bánatát, pirosra zöldet, zöldre mindig kéket, kékre sárgát, szemeim fülnél fontosabb tanúk lennének. Hullám, mollban

Ödémás lábai. Feszítették szét a papucsát, hogy hallani lehetett a hajszálerek sírását. Mégis, annyi izomrost dolgozott benne, mint egy szakmáját már jól elsajátító biciklis futárban. A teste sovány volt. Hús-vér szélkakas, akit a szél pofozgatott csak, mert a férjének már nem okozott örömöt. A lakók gyűlölték, amiért mindenkiről tudott mindent. Például keddenként. Csontos kezében hallgatott a kifeszített szárító, azon teregette ki a szomszédok házaséletét. Belülről puhább lehetett. Finomabb, hiszen a füstölőszag is benne aludt el. De a természete olyan volt, mint a gyermekbénulás. Torzult. Megjelent a Műút 2015050-es számábanA gondnok felesége

A tenger szótlan kinyilatkoztatás. Úgy mossa a köveket, mint a parttalan gyász. Alámerül a hold mérőónja. De mit kérnek rajtunk számon ezek a dombok? Színeik összeesküdtek gyávaságunk ellen. Magukkal rántják árnyékunkat, ahogy kilépnek az éjszakából. Előttünk az út. A tetők sövényén túl makacs migrén készül. Innen: madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek. Hunyorítunk, és a sugarak ketté ágaznak, mint a teraszon sütkérező gyíkok nyelve. A csillagos ég viharos széllel fenyegetett, mégis: a víz néma tündöklés, lázas ezüst. És látod, mennyi mindenért panaszkodunk. Pedig vannak, akiknek egy kecske megváltás. Mikor a faluba érkezik tiszta, tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik, akár egy eltévedt angyalt. A ciprusokkal kézen fogva vonulunk a partig. Minden vízbe mártott test ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében gyalogolt tengerbe a hegyoldal. Eladósodunk a kilátásnak.Primosten

homokos löszföld. a felszínbe kerülő nedvesség lassan szivárog be, a talajba kerülve már gyorsabb. kevés a pince az utcában. a helyi plébánia alapítójáról nevezték el. jobb oldalán sódergödör. a rendszerváltás előtt villamos járt erre, utána sokáig csak a földút maradt. a sódergödör helyére lakótelep épült. vele szemben kocsma. gyerekkoromban nem illett hangosan megnevezni, amikor elmentünk mellette. én mindig megtettem. nálam így kezdődött a lassú beszivárgás időszaka. Megjelent a Műút 2015049-es számábankocsmában, asztalon, cuccok

1. mostantól betonbőr befelé fordított arc és szemzugban tüske mert valamivel ki kell ékelni a könnyű becsapódást valaki még mindig kopog a tükörből mutogat hogy arrafelé menjek innen alig látszanak már háttakarásban a gerinccel keményre vasalt paplanmezők a kényelmetlen hideg nem lenne nehéz visszatakarózni az elgémberedésbe csak évekig húzódó tavasz lenne megint megmozdulni 2. nem nézek a vállam mögé magamhoz sem szólok az a rohadt szél piszkálja szét a szám a hajamba borzolja a hangom mégiscsak huzatos a tárva nyitva maradt felismerés az üvegtelen bizonyosság közötti légvonal 3. visszalökődő lépésekben távolodom be helyett kilélegezni próbálok nyelésenként elfelejteni egy ízt a szájpadláson tárolt mondatokat tárgytalanná rágni darabonként hordani magam egészen messzire onnaninnentől onnanig