Nehézfémből öntik ki a nyelvet.
Az ólom és az öntőformák zaja
idegen, a falfehér hallgatás saját.
Tapogatod a csendet, melleket
vagy kilincset keresel rajta.
Fogódzót legalább, szobáról
szobára, folyosókon át hallod
erősödni a nyomdagép zaját.
Perisztaltikák

valamilepukkantbudaikocsma
ezerkilencszázhetvennyolcősz
: zene / füstköd / zene
esztendőkkelkésőbbesőstél
versekremosolygótelihold
: bor / pálinka / bor
újabbévtizedekmúltán
meghittbeszélgetésutolszor
: szívütés / imacsend / szívütés
gyászsutagyávasutagyász
nemelőttesemnemazótasem
: ésnincs / ésésés / nincsés


Nappalvanéj

aznap beülsz egy moziba és megnézed
háromdés felbontásban a múltadat
azt a hatvannyolcas koncertet
amiről hatvannyolcban nem is hallottál
másról sem ami azt illeti pedig
hatvannyolcban történt egy s más
amiről később épp eleget beszéltek ahhoz
hogy akkor is kissrác maradj amikor
az én már nem volt kissrác valaki más
mert az én az mindig valaki más
és ma beültök ketten moziba háromdében
adják a múltat persze le is töltheted
ezen vagy már rég letöltötted és töltöd
csak töltöd és töltöd nincs feltételes
csak megállóban lehet szabadulás
torz vigasz hogy ezt már nem seedeled
Classic Rock 1–6. track

Emberek indulnak a ház felé szamárral,
ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak,
jönnek felénk a köves úton,
kendős nők és alacsony, fekete férfiak,
életükben először látnak autót,
és rám nevet egy lány foghíjasan.
Látva megsejt valamit

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett,
és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt,
hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti,
már nem köti semmi az élethez, az életéhez
, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen,
annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről,
hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen...
És akkor rendel kettő rigójancsit

Lelkemmel jártuk Párizst,
otthon is voltunk márist
– olyan ez csak, mint Pécses „tt”,
vagy Székesfehérvár is „tt”.

Párizsi mindenszentek

reggelente, összefüggésekből ébredünk,
mert álmunkban, egy gyűszűnyi mozsárban
összetörtük a hangszigetelő sövényt, Melkig.
s most reszket, mint egy sereg kiéheztetett zebrapinty,
a testünk. nem ülepszik le bennünk a járás.
csupa sebességváltás a nyelvünk. őrségváltás
egy másik nyelv előtt. mindig hozzáadunk, mikor
elveszünk tőle. a hullámzás szúrópróbái a parton:
a parton szobatiszta kastélyt árvereznek: a láng
ornamentikája a lekvárrá puhuló kerten: avar-
verejték csillog. reggel összefüggésre ébredünk —
sokáig a peremen vár és nem avatkozik be. kilépek
belőle, mielőtt tanulságra lelnénk.
Metapillanat XVI.

És most megnyugszik minden.
Csak te állsz dideregve, de
a levelek átmosnak egy
divatosabb lakásba.
Belőlem, máshová. Nem bánom,
mert nincs a világon
nálad modernebb, és az én
ódivatú magányom
nem túl stílusos.Őszi divat

Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
A szoba

Ridley Scott a filmes tájlíra egyik
legnagyobb alakja. Ott van például
a Szárnyas fejvadász nyitóképe
ezerkilencszáznyolcvankettőből,
az eljövendő poszt-Los Angeles
olajmezőként lángoló, sötét és
beláthatatlan víziója, melynek
külön neve van a filmtörténetben:
The Hades Landscape, vagyis hádészi
látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a
hetvenkilences Alien-film éppúgy,
mint legújabb előzménye is, a nem
kevésbé mitikus Prometheus.
Ridley Scott tévedése

a hadtörténetiben esett meg velem
sápkóros vitrinek között
hogy körbekorzóztak az egyenruhák
-ingek és -öltönyök
anyámmal voltam aki lemaradt
nem sokkal egy teremmel
apróság kötötte figyelmét
le rólam aki mentem
előre vagy hátra az időben
habár ez jelentéktelen
de végeredményként
a jelenbe érkeztem meg
vázlatvers

Nincs más irány, csak követni, amit tudsz,
Nincs más irány, csak bízni a döntésében,
Nincs más irány, csak ne harcolj az árral,
Nincs más irány, csak hinni a végső úticélban.
Idegen vagy, míg nem súgja, maradhatsz.
Idegen vagy, míg nem súgja, az utadnak vége.
Zöld Völgy

...Úgy mosott

el, mint a tavaszi ár, kiöntött, dehát
miféle anyag vagyok én, és miféle
anyag az áradás készülő némasága. Egyedül

sötétedik. Gázlómadár röpte, szépséged
irtózatos közönye. Ág a vízhez. Így sodort
el.

A víznél

válladra terítettem a zakómat
így is fáztál csak a szemedből
sütött rám valami forróság
oly régen éreztem már ilyet
körülfont boldogságod hidegtől
kéklő kezed mégsem tudott
felengedni az enyémben rideg
voltam nagyon pedig reszkettél
tűnődtem most dideregsz vagy
az öröm ráz mint régen amikor
orgazmus után ugyanígy láttalak
remegni — csak néztél egyre
étcsokoládé szemekkel és én
mindjobban szégyellni kezdtem magam
mert nem érdekelsz már mert
egy másik miatt
szenvedek régen
válladra terítettem

A hetvenötösség a
hetvenöttelenség!
Minden a
hetvenöttelenségig
hetvenöt!
(seventy-side)

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan,
ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt,
tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott.
a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut.
Belvedere

minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember

utolsó nap a városban

A légcsavar még nyikorogva pörgött,
egy vonat állt meg a kapum előtt,
váratlanul betoppant vele a régi asszony.
Se szó, se beszéd az egész májust
bepakolta szarvasbőr retiküljébe.
Lesz, ami lesz.
(Csupán a kakukkórában elrejtett
cigaretta maradt rám.)
Köszönés helyett a hajamba túrt szemölcsös kezével,
az árbocokat felhúzni, hallottam kintről a pattogó parancsot,
az ég hirtelen kék lett.
A légcsavar még

dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is
dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis
Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura
dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra
dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne
a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje
a gyógyíthatatlan halálos betegek
utolsó erejükkel Téged dicsérjenek
mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb
dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott

Nagyhimnusz

reggel felé esni kezd,
derengenek a kikötő fényei,
víz hull a vízbe,

közelebb hajózva kirajzolódik az írás,
elmész, visszajössz, nem halsz meg soha,

partot ért, lába a pallón megremeg,
ahogy lüktetni kezd benne
valami lassú, nehéz anyag biztonsága
Hullámtörő

Tündi már több mint
tíz éve bent a bársonyos
szanatóriumban.
Elvileg él, öt éve
beszéltünk telefonon
véletlenül. Vagy csak
álmodtam, nem tudom.
Ahogy őt sem
megmenteni.
Tündi országa

Hány szerzőt is átültettem,
"kit-mit-valamit,
százával, emlék megretten,
jut félezerig.

A műfordulás

Ha méreggel is elmúltál egy reggel
és ki is fosod mind az összeset,
megénekled, hogy ennyi volt az éjjel
és hálás vagy, hogy újrakezdheted,
hogy élhettél itt kávéval, befőttel,
hogy éltél bőven — gyomrodban remeg,
hogy amfetamin nincsen és egy nő kell,
a változásban jó lesz majd neked.
A kolozsvári váltás

A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.

Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?

A légy dala

Esténként meglátogat
az origami ember.
Kisimít és összegyűr.
A kezével barkóbázik:
kő, papír, olló,
állat vagy növény?

Ökölbe szorítva hallgatok,
de nem érdekli. Így figyel.
Ahogy a kezével játszik:
precíz mozdulatokkal,
feszes élekkel
hajtogat.
Origami ember

Historia est magistra vitae,
a történelem az élet tanítómestere,
tanultuk hajdan az iskolában,
ahol — ez rögtön a háború után volt —
még rágógumit és ami csokit lehetett kapni,
és mikor beállt a fagy az udvaron,
kórusban tüntettünk szénszünetért.
Történelmi dilemma

Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve
Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben.
Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember.
Bár lenne Isten könyörületes és locsolna inkább maltert.
Adj össze, Misa. Engem és az én átmeneti,
De lényeges,
Virradat előtti,
Részeges
Neurózisom.
Adj össze, Misa

Mikor a kabátom
szájamhoz
tapad,
pilláim csukom —
úgy húzom
a ravaszt,
hígítom
a kötelet,
nyakam köré fonott
lövegek:
kápráznak,
s minden szeret
egymásba,
villanás csorog
egy horpadt réz-
kádba.Koszos kabát miatt

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal
Dallamot faragsz.
Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz.
De nem mesterember vagy!
Csak mesterkélten éled álhitét mesterien
Űzött szakmádnak.
S mégis belőlem hangszert faragsz.Basszuskulcs.

Hazamész oda, ahonnan sokszor el.
Felülvizsgálod a tájat, ahol annyi tűz
Égett az ősz beálltával, hogy nem maradhatott
Sok szín. Senki sem kérdezte legyen-e
Fekete-fehér a kép, mégis egyszerre megérkeznek
A régi érzelmek, a fáradt földművesek.
És ami egyszer eltűnt, újra felszínre ér
Az örökös emésztésben. De már nem lesz könnyebb
A sűrűség, selymekről meg nem kell álmodni.

Egy táj felülvizsgálata

Aztán a Teniszkébe mentünk.
Emlékezni tulajdonképpen,
de ezt csak később vettem észre.
Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni,
amikor először ültünk ott,
amikor másokkal beszélgettünk
egymás helyett.
Teniszke

Hosszú séták este —
ez, ez jót tesz a léleknek:
belesni az ablakokon,
a megfáradt feleségeket nézni,
ahogy próbálják
sörtől tajtékzó férjüket leküzdeni.
És A Hold És A Csillagok És A Világ

és akkor
bepárásodott az üvegtest
hogy elolvadhasson
a hó
a Csomolungmáról

aztán megfeszültek
az ér-vitorlák
hogy elszabaduljon
az agyamban
a neveda Csomolungmáról

Talán nem komor ez a húsvét hétfő
a Schwesterek fehér rajának,
akik a koranyári napmelegben, ártó
szilfek váratlan fuvallatai közt
a kórházudvaron üldögélnek
délben, s beburkolóznak szinte
a forzíciák példás rigók tompította
sárga derűjébe.
A bruderholzi forzíciák

Árva voltam, szőke és román,
rideg krumplilevest ettem
reggel, délben, este.
Csak húsvétkor engedtek ki a városba,
de a Főtérnél tovább sohasem jutottam.

Néztem a földön a fonott sarat,
a patikából kilépett elém egy öregasszony,
valami nagyanyaféle.
Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt,
vagy én neki,
csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre.
Kimenő

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.

A fejem alatt. Átkéklik a szemem
A téli éjszakán, a rögökön.
Nem tudom, melyikünk kerekedett
Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal
Mondd meg, melyikünk volt előbb
A földben. Pedig nem is kék a szemem,
Csak már nem tudom, hol kezdődsz te,
Hol végződöm én.
A tizenhatodik óta pontosan

ez ugyanaz, mint a múltkor
vagy mint azelőtt
vagy mint máskor.
itt egy fasz
és itt egy pina
és itt a baj.

csak te gondolod
mindig, hogy
most végre megtanultam:
hagyom hadd csinálja,
én majd mást csinálok,
én már nem erre vágyom,
csak egy kis kényelem
és egy kis szex
és csak egy kevéske
szerelem.
Akkor ez

Ha valakinek túl sokáig szorítod a kezét,
elhúzza. Így lesz vége. Tuják tisztelegnek.
Kinyújtott, kifeszített mozdulattal az égnek.
De ez nem szerencsétlenség. Kapitulál egy napszak.

Ahogy a fényt meg tudják festeni. Az árnyékot.
A visszafordulást. Úgy kellene nekem is.
Szemben a mólón egy férfi alszik.
Ujjbegyére damil kötve. Így akarok érzékelni.
Kapitulál egy napszak

Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud
repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti

a világot felülről. Folyókat. Mezőket.
Dombtetőn templomot. Napfény széttört

tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket
levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes

állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi
szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni.
behunyt szemmel

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött
villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány.
Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő
kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak
egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan,
szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű
drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak
elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók
vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt.
Burok

Erre vonul a kísérleti hadsereg,
karneváli páncélosok a folyó medrében,
egy esetlegességi forradalom felé,
sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra.

Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget,
ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban,
üldözésnek álcázva ravasz időhúzást.
Ha mindez

Ahol találkoztunk: üres terek.
Múltba süppedtetek.
Halálotok puha fotel.
Ki nem mozdultok
a fiatalon távozók otthonából.

Káromkodtam nektek álmomban.
Megvetően pillantottatok rám.
Novemberi, korán temetett napok.
Nézzétek, mennyi levéltetem,
mennyi nyárszemét.
Korán temetett napok

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,
csak a jóságot elemeztem.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.
Aztán jön a házad, a kutyád, a családod.
Most viszont még nem tudom elkülöníteni,
hogy miért sírok.
Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél,
és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő.
És én lobogtam és feltűntem,
nem hoztam rád szégyent,
de te csak tartottál engem, a zászlót,
és a zászlórúd takarásában ásítottál.
Lobogás

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...
A vaskorszak után

nem vagyok túl optimista
mindig másé a jövő
legalább végy szelvényt
mondta a szent
ha a lottón nyerni akarsz
rajtam ne múljon
utol ne érjen a vád
ha kérni akartál
mért nem nyitottad ki a pofád

megértem sokezer holnapot
ékesít két méternyi vágás
itt vagyok majd hetven éve
minek a rinyálás
Pályázatot írt ki a kardiológián

Összeraktam magamnak egy nőt
a pincében lévő kacatokból.
Egész nap csak
vágtam, szegecseltem a fémet,
forrasztottam az áramköröket,
mint egy kis labirintust.

Estére kész is lettem.
Mintha az alvilágból hoztam volna fel,
vissza se néztem, hogy ég-e a villany,
épp duruzsolt fülemben a walkman.
Pügmalión

szűkre vagy bőre hangoljam
váratlanul ért ez a kérdés
ennyi év alatt
a sok Debussy, Bach, Chopin után
egy hangoló sem tette még föl soha sem
és már mutatta is
fényes akkordokon
hogy mit jelent
szűkre, bőre
közben mesélt mellékesen
hogy a Steinway sem ugyanaz
mióta leégett a régi gyár
a fát nem két év
hanem egy nap alatt
szárítják ki különleges
körülmények között
Zongoralecke

Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen
— még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —,
panel aljában, véglények között
— ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —,
rálátással a saját házunkra,
játszótérre, ahol hintázni szoktak,
és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk —
amit úgy fedeztem föl, hogy a télen
(vagy tán az előzőn) betértünk ide
egy teára: szinte illetlenség.

Egynyári jegyzetek (2013)

a házat erdő veszi körül. nem kerek,
amolyan térképforma erdő. a boldog
ország látképe, téli anziksz. egy fehér
körvonal, kiegyensúlyozott tisztások.

valaki még magaslesekről is beszél,
ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről.
heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent.
ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem.

Rendrakás

Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam.
Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak,
át akarták vágni a torkomat.
Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van,
az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak.
Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek,
A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek.
Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek,
Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken.
Ringató

Látod, túléltük ezt is.
Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.
A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,
de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.
Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.
Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,
mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.
Búgócsiga

Az asztalodon rend lakik, szívem.
Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák.
A pontosságod híre New Yorkig elér.
A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol.
A morzsa is elfut előled a klaviatúrán.
Olyan vagy, mint a negatív logaritmus.
Nélkülözhetően badar. De kunszt.
Id küldi Sz.-nek

Még a hegyeket is hallom, ahogy
elkékült oldalukat fogják
kárörvendve és nevetségesek lesznek
és lent a vízben
a halak sírnak
és a víz
az ő könnyükből van.
Beteljesült Bánat

Isten megbocsát a bestiának bennem,
és Isten megbocsát a baromnak.

Soha nem terveztem így.

Isten megsegíti, akiket bántottam,
és a halott madarakat a parton.

Soha nem terveztem így,
ámbár a madárügyhöz
nincs közöm.

Megbocsátás

írtam egy verset gondolatban,
de reggelre nem maradt más,
csak egy asztal.

Hiába próbáltam visszaidézni
képeket és szavakat:
szoba nőtt az asztal köré,
ablakok, és egy másik Nap fénye
nálam is erőszakosabbnak bizonyult
— ragyogott.

Porcelán teáskannák, gyertyát tartó gyertyatartók
sorakoztak már az asztalon.
De ez nem az én versem volt,
hanem az egyik első kalotípia:
William Henry Fox Talbot
reggelizőasztala.
Elalvás előtt

A sértettségtől ments meg
Most és mindörökké, Uram.
Inkább borral hígítom a vizet.
Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom,
Vénámat addig követem,
Amíg el nem nyeli a felkarom
Barátaim!

Egy svájci irodalmi összeállításból
egyelőre csak a címeket olvasom,
megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket.
„Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” —
hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel.

De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez:
A bruderholzi forzíciák.
A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik,
bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név,
feltehetően valamelyik német kantonból.
Le forsizie del Bruderholz

anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a
fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered
anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek
már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát
anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át
körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van
már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam
Vödörvizek a múltkútból

Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz,
szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt,
maró világos, nejlonreggel, csupasz
plafon, szagos, salakos szél-, elment
vöröses hajával, salakos szél leheletével,
szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel,
kimeredsz magadból, mint akit
meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel?
Let your heart

Zuhogott az eső mindkét nap.
És hónapok, vagy talán évek óta
nem éreztem magam annyira
boldognak, mint épp a Sóstó környékén,
ahol hat-nyolc éve
utoljára láttam anyát.
Égszakadás

ne rohanj. várj meg az utcasarkon,
csak hadd szedjem össze azokat, amiket
elgurítottál még a nyáron. várj meg
az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet
nekik, hogy ne keressenek többet, mert
nem állsz már a buszmegállóban, pont
a nagygöncöl alatt. messzire mentél,
ezt mondjam nekik, hogy téged már
annyira nem köt le ez a sok emlék, meg
törvény, ez a pár név, ami madzag volt
a köldöködben. átadom, ne aggódj, és
tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon,
a hídon, a két repedés között, ahol már
a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj,
ezt is már rég tudom.a piacról kifele

Hosszú kötelet kell fonnia képzeletben
annak, aki igyekszik nem gondolni
saját köldökére. Aki tenyerét hasán pihentetve
inkább gondolna megbűvölt állatokra.

A festő ecsettel hímezi az abroszba saját nevét,
mintha. Aztán megfesti a lakomát
döglött nyúllal, üres kehellyel, narancshéjjal.
Mintha

Mások — ártatlanok vagy puhány figurák —
Az erdőn zsongító varázslatokra lelnek,
Friss légre, langymeleg szagokra. Boldog lelkek!
Misztikus rémület borzong másokon át.

Boldog lelkek! Míg én, idegbeteg, kit folyton
Aggaszt és tébolyít homályos bűntudat,
Remegve kutatok az erdőn át utat,
S félő, hogy csapda les rám vagy holtakba botlom.

Az erdőben

Az após garázst épített
az udvarban;
ki kellett vágni az öreg füzet.

Hegesztett vasrudakból
az alapszerkezet, fehér
lécek tartják a hullámos tetőt.

Egy reggel aranyló
pecsétek borították a kocsi
kék karosszériáját.
Gyanta

Vizet forraltam, ahogy minden
reggel, s míg fortyogott a víz a fém-
edényben, rájöttem, hogy nincsen
időm olvasni, így aztán zenét

A forrásponton túl

ROVIGO Állomás. Halvány asszociációk. Goethe
drámája, vagy valami Byronból. X-szer utaztam át Rovigón
és ezért ikszszer értettem meg
hogy az én belső földrajzomban ez különleges
helyet foglal el bár biztosan nem annyira mint
Firenze. Sohasem léptem életemben e város köveire
és Rovigo mindig közeledett vagy éppen hátramaradt mögöttem
ROVIGO

Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.
A víz felé

Miért iszunk? Azért iszunk,
mert szomorúak vagyunk,
gyönyörű állat piros ruhában,
önző állat kapucniban.
A létnek végül egy lényege van,
néha kettő, én is jártam ott,
de végül egy, én is odaértem,
sohase három, de erre nem térek ki.
Miért iszunk?

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának
itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai
ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el,
amelyben magam is fogyasztom az életem.
Nem tudják

a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét

eltolódás

Előbb üres kráter:
bemélyedés, kapocs a
látható és mondhatatlan
között. Úgy fedi fel
otthonát, mi előbb a kráterben
pusztulásra vágyott:
a város partjain apró,
metszésnyi gázlángok gyúlnak.

Amiről nincs idő

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni,
ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait.
A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt,
a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet,
ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél.

Függő

A telefont nem tudod kezelni.
Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma,
elöntötte a víz.

Az újságot ledobod a rekamiéra,
apróbetűs, félfamentes papír,
ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség.
Reggel

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

a fiókok tartalma kiselejtezve
az emlékezet kukába vetve
útra készen a kidobásra szánt
dobozok ám akad még néhány
selejtezésre váró darab
Naplóversek

A sötét és a fényes között
annál a vastagnak tűnő falnál
folyamatosak a kivégzések
és biztos a másik oldalon is
odaállítják azokat, akik
a másik oldalra gondolnak
A remény beköti a szemeket
a fényes és a sötét között
mozdulatlan aggodalmakon
lassan elfogynak a magunkfajták
Körbeforgók

Emberek másznak elő a házból,
a kerítés mögötti bokrok közül,
csíkos kabátjukat széttárva
testüket az izzó korongnak kínálják.

És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán:
a srácok sikítva kergetik a varjakat,
a fekete árnyak újra és újra leereszkednek,
mint beteg lelkek a kórházból.
Mint beteg

a szüleim esküvőjéről
videófelvétel készült.

a lagzit egy káposztásmegyeri
iskolában tartották.
a kamera tulajdonosa
a család közeli barátja
volt, ezért egy időre
nem félt kölcsönadni a
kamerát unokabátyámnak,
aki értelmes gyereknek
látszott.

nagyanyámé

Te, aki letéped a csillagokat, szomorú ember,
Lángnyelvekkel övezett a fejed,
Borzas krizantém, szára egy tetemben,
Kiontotta vérét, az ősz összes színét.

Te, aki letéped és felfalod a csillagokat,
És tovább foltozod az eget — helyüket —
Éjszakával, a legtéliesebbel,
Akár az utcák, amelyeken át
Szöktünk és róttuk át a januárt, februárt,
Hogy a diadal tavaszra pocsolyába hulljon.
Újpalotai elégia

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek
lobogó vízbe dobom,
hogy megnézzem mi fő ki belőle.

Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol

Én csak megkavarom a kozmoszt,
s meredek a forgó örvénybe.
- Úgy dobnak fel a máglyára egy nap,
mint az összeszáradt, vén gallyat –
mondtad.
A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat.Konyhatündér

amint leért a gép kereke a kifutóra,
a nehézkedéssel te is a
tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy
még beljebb, lélekebb.
soha. többé. nélküled.
Lisszaboni esemesek

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”Felismerés

Azt álmodtam, hogy a világ fából volt,
és te is ott voltál.
Fából voltak a tárgyak, fából a táj —
minden, ameddig a szem ellát, fából.
— Nem hiszem el! — mondtam.
— Látod, milyen vagy — mondtad.
Nem láttam, de téged láttalak, és te is
fából voltál.
Félreértés

ritmikusan mozgó állkapocs
ütemre, kiszámítható
elfáradtál s észre sem veszed
aludni mész
kiharapsz egy darab életet
gömböt fújsz
arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad.halálra rágva

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
porcelán

ötvenhat éves lettem én ebből
nem lesz se jambikus se virtuóz
költemény s nem is meglepetés:
naplóvers csupán egy a sok közül
a sorban a krisztusi élet-
évekhez pedig már rég nincs közöm
legfeljebb annyi hogy túléltem
mint téged s azóta mennyi mindent
Naplóversek

Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Klasszikus Walpurgis-éjjel

Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem?

Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját.Betsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

Elpattant egy ér a szememben,
fátyol borítja a szemfehérjét,
homályosan látom a képernyőt:
rezeg a betűkkel aládúcolt,
rozoga épület.

Kopnak a tárgyak körvonalai,
foltosodnak a történetek.
Nincs már karnyújtásnyira,
nehezen reprodukálható
a nagyszülői kép.
Relikviák

Azt álmodtam, hogy rájöttek,
hogy figyeljük őket, úgyhogy
a nő nem jött el. Egy másik nő
jött helyette, és ő várt a férfira.
A férfi végül meg is érkezett,
pontosabban megérkezett egy
férfi, de ő sem az volt, akire
számítottunk, hanem egy másik.Csere

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot...Kosztolányi Prelude

Folytonos morálcsőszködés,
megint porig aláztak valakit,
ez megy, kérem, hogy ne jöjjön
vissza. Mert közéjük tartozom
én is, dérrel-dúrral belököm
az ajtót, nyakon vizelem őket.
Ettől a megaláztatástól néha.

Űr-be-utazások

galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
Zsúr

November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt
vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a
park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi
házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta
meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk
itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek,
a golf egyes a bejáróban, a disznóólakhoz vezető útnál ott
az elvadult facsoport, szegény Bodri a láncon, bemegyek...
Ház

Tördelem a sorsot, forgatom így és forgatom úgy is,
lehet jobbrazárt, balra, no meg középre.
Zárom hol erre, hol arra, azon könyörgök:
Istenem, ne add, hogy legyek sorskizárt!
Vers a wordról

Az ágy négy sarkához rögzített,
frissen mosott lepedőn elég volt
egyetlen apró ránc,
hogy végül képtelen legyek
elaludni rajta.

Ebből az elviselhetetlen zajból,
hogy mindenről folyton eszembe jutsz,
kimenekültem inkább
az éjszaka parkjába.
Elégiazaj

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.

Próbálok kimászni az ablakon,
de az ablakok valójában tükrök,
miken át önmagába néz a táj.
Minden éjszakán a kockakő
sakktábláján a saját kísértetem áll.
Kőművesfeleség

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.

Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.

Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza,
hogy mennyire jó már a Nihil
című verse Karinthynak,
és idéz is belőle néhány versszakot,
hogy higgyem el neki.
Három vers

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.
Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.
Hajnalra lettem védtelen,
mikor a lift húzódzkodni kezdett.
Forgó