a pórázt, sokadszorra, mikor a várost átmosó zápor után észrevettem a rokonságot a füzérmorzsolással. Az már utólagos megfigyelés, hogy éppúgy dolgozza tovább a hüvelyk a mutatóujj középső begyén. S szintén utólag kerülsz gondba a „póráz” szóval, mert semmilyen szín alatt nem lehet eggyé venni e két tárgyat.  (Már csak azért sem, mert nem a megöröklött morzsolás lett hirtelen idéződött minta, hanem amint mantráz valami távol-keleti pap.) A szituáció végtelenül egyszerű, a kutya éppen hugyozik egy idegen háznál, feszengsz, vársz, hogy befejezze, s a nyers tetők közt úszó ég alatt egy gátlástalan sétát. Megjelent a Műút 2015050-es számában Morzsolva, morzsolgatva

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

látod, ami elmúlt, az mind vicinális. apró lokációk, tulipánnal és kiskerttel, süvölvény dísztökkel, és a kitépett dísztök hűlt helyével. makrófelvételek vannak erről a szemedben. pedig nem is volt helyjegyünk. de itt, a peronon nincs csalás. a szaruhártyákon dobogás. hiába hunyod le a szemed, átüt a szemhéjon az ideges lüktetés. egy expressz. meg se áll. az a jelenünk, látod. ott megy el. és rajta egy sebhelyes kandúr énekel. hangja nincs, az ablakból kandikál. a mozdony. a füst. és vonatfütty. Megjelent a Műút 2017063-as számában  vicinális

alkalmimagasjogosul összetartó borítás falaz kényes ünnepre motoz érdeklődése hátországi átfénylő homlokcsillag bereteszelt ólajtóablak alkalmimagasjogosul őshosszansavasterület bokázó vére lombsátor sorsa tartalmaz körmöt tejfölös hamari firhang jelejtő alkalom döntve szívhang simul kovába őshosszansavasterület hontalanveretesnapszak szeme felé tartva virágoz kürtös tetoválással üzeni lázas bőrfoteleket hantol holdezüst szárnyaló árny hajnalban burjánzó hágó hontalanveretesnapszakSummarium

(1) várunk a puha nyárban két mellem közé veszem a vak kicsi férget árván hagyott macskakölyök minden szemérmem leoldódik csak értsem mire ez a várás váratás minden éber idejében fúródik ájultan keres húzza őt a száj megtapadni egyetlen parancs az igenre bármi élő hajlatba résbe bújik hiánytól részegen örökre viszonzatlan hívás apró pecsétje csókocska nedves foltja ott azon a helyen fájok utánad (2) ezt a nyelvet tisztán értjük vannak szavak amiket veled s elszégyellem magam néha egy mozdulattól mikor átsír a pillanat mögül hogy neked tartogattam megnyílsz és megnyílik én látom azt a vért hegekkel borított bőrödön eltévedő szám ki nem lőtt nyilak helyén ha suttogás tisztán értjük megengeded magad egy idegennel (3) nálam van jó támasz a csípőn nem elég ha mégis kéred szippantás a nyakba benned a bújás bennem a készség a másutt föl nem vállalt lázadásra akit megbánthatsz már a véred állunk a hegyen szemedből nézem a tájat bárcsak beleillenék s arcom átúszik nagytotálba  tisztán értjük

És lehet, hogy épp most utoljára. Túl könnyen, nem is hinnéd. Elviselhetetlen beosztani patikamérlegen azt, aminek sosem láttuk a végét. Csak ott van valahol, mint a társasházak pincéjében sarokba támasztott tartalék parketták. Biztosan ez is jó lesz valamire. Aztán, lehet, hogy épp most. Mint akkor, mikor láttam a kabinfelvonók gépházát, amit csak télen használnak, a szezon végén lekapcsolják, úgy képzelem, hogy a hatalmas villanymotorok utána még sokáig forognak saját lendületüktől. És talán épp most, csak most állnak meg végleg, a nyár közepén. Így történik minden. Hogy nem is tudsz róla. Valami lendületre várva, és ez lehet, hogy nem megy majd önmagunktól. Mert én is csak annyit eszem, és te is csak annyit adsz, hogy pont jól legyek. Ezt az éhséget nem lehet beosztani, lépcsőházak hideg csempéihez támaszkodva, végiggondolva, milyen lehetett, mikor még nem én, és nem épp most. Minden lépcsőfordulóban egyre erősebben csapok a villanykapcsolókra, nehogy sötétben kelljen keresgélni az ügyesen titkolt mondatokat, mire leérünk, legalsó szintjeinkhez. Ahol lehet, hogy utoljára. Ahol rá kell kérdezni. Ahol válaszolni kell. Amiért végül is nem lehet haragudni. Amit majd végül nem tudok megbocsátani.     Mire leérünk

Egy szúnyog, amely vért szívott, most repül tovább. A virágok parkolóhelyek, egy szirmos bárnál fel lehet szedni a pasikat. A mosoly, amit rád villantanak, nem az állkapocsizmok szimpatikus összehúzódásának eredménye, inkább kényszer. Az oxigénnel dús térben csak a nyugodt szívás váltja ki igazán a testvéri bizalmat, és mint az igazi szektások, a szerződést mások testnedveivel kötjük. Ragyogó krómozású kamion közeledik a választott virágunkhoz. Egy katasztrófafilm második része kiszorítja a továbbrepülés tiszta eszméjének gondolatát. A bibéken a rovarmánia, a lábdörzsölés épp boncolássá fajult volna, amikor úgy döntöttünk, meglátogatjuk a kamionsofőr hajszálereit. Megjelent a Műút 2015053-as számábanCsak a vér

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán meg parknak is de röhejes csak annyira volt amennyire egy barakk lehetett akadtak ott furcsaságok fából barkácsolt hullámvasút ahol alkalom adódott hányni büntetlenül céllövölde aktuálisan cserélgetett kliséfejekkel meg lökdmegkecske kiélni vad indulatokat és persze a varázslatok nélküli elvarázsolt kastély varázstalan olyan fékezett habzású görbetükrök meg ilyenek az én kedvenc helyem más volt ott az örökké forgó hordóval átellenben feküdt egy ember és szuszogott kockás ingben az egerek kissé megrágták őt hatalmas volt elnéztem töprengtem ki ő óriás ez vagy törpe gulliver óriásföldön vagy a pindurka nép között hevert én meg néztem rendre emelkedett a mellkasa mégsem él mi ez kicsoda kicsi vagy nagy meg minek az élet nagy kérdéseit nem a kastély görbe tükrei hanem ő vetette fel de dezsavűm van minden kapualjban ma ugyanazt a testet látom a kockás ingesek ott hevernek köszönnek rám emelkedik a mellkasuk bár talán nem is élnek már nézem őket ugyanúgy tanácstalanul róluk sem tudom óriások vagy törpék voltak egykoron meg kicsodák minek és miért Megjelent a Műút 2015052-es számában vidámpark

„mert dadogva is szebb a szó, mint a némaság, nem tudom, de” (Meliorisz Béla) első töredék. szentend re tizenhat november h uszonegy hétfő. élt egys zer kínában egy ép lán y. eddig a ritmus. szép volt ő mint ősszel a sz őlő. jézus is isten. bort is ivott ő és kenyerébő l tört a szegénynek. hit második töredék. pócsmeg yer tizenhat november hus zonkettő kedd. hittem a fö ldön az ég igazában. jött a valóság. élt egyszer kíná ban egy ép lány. száztizeneg y srác vágyta uralni a tes tét. lélek nélkül a harcos c súf mint ősszel a szőlő. s zellő táncol a mélyben. ha rminchárom ezüstpénz nyo mja a lélek akasztott. bélbe harmadik töredék. szent endre tizenhat november huszonhárom szerda. bé lben az esztéták nyugoda lma. a templomi csöndet fölveri mégis a kétely. g ondolat intsen a dalban . félt egyszer kínában e gy ép lány félt a tavasz negyedik töredék. pócsme gyer tizenhat november huszonnégy csütörtök. fél t egyszer kínában egy ép lány félt a tavasztól. ü lj ide ablak alá le a háta d. döntsd te a falnak. v árj te reám száz éjszaka á ltal várj te reám míg meg ötödik töredék. szente ndre tizenhat novembe r huszonöt péntek. vár j te reám száz éjszaka által várj te reám míg megkapod égi jutalmad a földön. testem a sze nt test. majd befogad m int kóbor lelket az a nyja a méhben. testem hatodik töredék. szent endre tizenhat novemb er harminc szerda. tes tem a hű váróterem ott ahol annyi vonat jár..testben a lélek.

                                         ami nagyon nem kell kutatni rohadó csokrok között a régi cipősdoboz se ajánlott a szürke képeken prédára leselkedők a szürke emberek elmaszkírozottak pedig köztük sok van ki ringatott mesélt és ne találd meg kiknek a matériája megváltozott de olyanok mintha el sose mentek volna na ez az ami most nagyon nem kell ez a tavaszvég a nyárelő terrortámadása gazdátlan csomagokhoz ne nyúlj értesíts elbújt emlékeket segítsenek evakuálni ezekből az életveszélyes napokból hová erre nincs jó válaszom az értelem föladja ez az ami ilyenkor nagyon nem kell kerüld a nyitott ablakokat vonatsíneket és tudatmódosítókat maradjon a diszkrét alkohol konzervatív kiszerelésben agysejtjeid ha nincs szerencséd még tartják magukat összeköttetést találsz egymáshoz nem illő gondolatok között a rohadó virágcsokrok és nyári táborból küldött fakult előre hazacímzett levelezőlapok útvesztőiben a piros-fekete formavesztett só-liszt-gyurma hamutartó is életveszélyes ilyenkor nagyon nem kell ilyenkor nagyon nem kell a könyvespolc felé menni nem csak ahhoz ilyenkor mindenben ott a potenciális gyilkos ilyenkor ezek mind nagyon nem kellenek ilyenkor csak nézz magad elé a nyárban akár egy hülye szelfin ilyenkor nagyon mert mást nem tehetsz csak állsz rohadó csokrok előtt és lehajtod a fejedIlyenkor

látod, hogy mélyül köztünk a tudodmi, és nem lehet megtörni finoman vagy szépen. ma nagy itt a tömeg, de mégis félek, hogy elfutsz, és te is félsz, pedig szinte egyszerre mozdulunk, csak egy félmosoly a spion. (nevetsz; tudod, hogy már értem.) az utcán ömlik az eső, felszabadulunk, ahogy a kajla lépcső zuhan talpaink alatt. ledobáljuk egymásról az ázott ruhákat, és végül összenéznek a füsttől sárga szobafalak. (úgy alszunk el, hogy tudjuk; csak részeg libabőr rezeg mindkét paplan alatt.) pepita ofélia

szombaton egy kicsit sütött a nap, mint barackból kivágott barna folt. este egy férfit láttam, levette cipőjét, hogy elfagyott lábát dörzsölgesse, pedig nem is volt olyan hideg. én meg mintha kivágott anyajegyekkel házalnék. az ég üres, az időjárás döntetlenre áll. még az eső lába is csak lóg, lassan színét veszti. a hazaúton elbontják alólam az utcát, megszüntetik a tartalmi érintkezést. mint egy szellem elmosódva, a háttérben lépsz, épp kifelé a képből. tudomásul venni a halált fenyőillat, felklórozom a lelked, mert azzal ilyet is lehet. Megjelent a Műút 2016058-as számábanmemento

Aztán a Teniszkébe mentünk. Emlékezni tulajdonképpen, de ezt csak később vettem észre. Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni, amikor először ültünk ott, amikor másokkal beszélgettünk egymás helyett. Most csak néztük a futókat, ahogy csendesen rájuk esteledik, hiába futnak. Mint fényképeket. És nem gondoltunk akkor semmi rosszra, azt hiszem. Csak néztük a futókat, a jegenyéket, ahogy köröztek a fogyni vágyó nénik és férjeik atlétatrikóban.. És a hatalmas fák lombján a fényeket. És én sört ittam a jégerek mellé, te pedig ásványvizet. Vagy feketét? Egy gondnok slaggal locsolta a gyepet, most úgy képzelem, lassan négy árnyéka lett, és nem gondoltunk mi semmi rosszra, néztük a futókat meg a jegenyéket. Nem tudom, talán nem is jegenyék voltak, hanem gesztenyék, vagy nyárfák. Nyár volt, az biztos és talán gondoltunk már akkor is rosszra, és a futók is sunyin lecsalták köreiket, mikor nem néztünk rájuk. Testükre tapadt megizzadt ruhájuk. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Teniszke

Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere, tanultuk hajdan az iskolában, ahol — ez rögtön a háború után volt — még rágógumit és ami csokit lehetett kapni, és mikor beállt a fagy az udvaron, kórusban tüntettünk szénszünetért — de mi, magyarok mit tanultunk a bennünket sújtó történelemből? Vajon csak Ady eltévedt lovasa lennénk, aki nem talál jurtamelegre a sztyeppén, amit úgy hívnak: világvalóság? Nagyon messziről sámándobok dübögnek, de tovább kell haladni nyugatra, nyugatra, ha nem akarjuk megint nyakunkba venni egy keleti birodalom súlyos vas-igáját. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Történelmi dilemma

Mint anya a magzatot, hordozom magamban egy kényszerbeteg emlékeit; a lépcsőházat, az ajtót, amit hatévesen az ujjamra csuktam, a kocsiban a régi zenelejátszót, a felszeletelt éveket. Minden szakasznál kötök egy csomót a köldökzsinórra, arra emlékeztet, hogy felejtek. Megállni nem lehet, akkor vittek, most már magam hagyom el a felismerhetővé szűkült utcákat, és éjjelente más és más ágyban várom a bennfelejtett reflexek kilökődését. Megjelent a Műút 2017061-es számában Csomók

Elesett az éjszaka, és amíg a koncertre várunk, kielégülésed is ritmust akar. Akkor a karmester arabeszkjeit tépi, gúnyt játszik egész röviden, majd álmában emelkedni kezd, de a küzdelem átfajzik egy rétté, amelynek tagjait kőből formázták. Íme, a dombból feltörő láva, és a pázsit, ahogy kileng előre és hátra, akár az égő éjjeli lámpa, mozgásom rendezi el. Közben egyre csak üresebb a part, és vannak kérdések, amiket ma este már nem teszek fel. Ideje begyűjteni az iszapot, az eltévedt szem üvegét. Refrén nélküli dal, ahol a nézőpont szabadon árad, látom, hogy megbillen az élet, látom, hogy száraz árnyékból való, miután átmosta saját vizében a hullámok belét, Prometheus, az elgyötört, elnyújtózik a csontvelőben. Növényi szél önti el végül a szobám, felrepedt bambuszlevél és a tavasz tenyere, vizenyős égitestek és a tüdő valahol elrejtve mélyen. Fonnyadt sors, elszáradt virág, a nedv hatalmasabb, mint az életem. Az ágaskodó kakasok éneke vonja fel szemöldökünket. Nyáron halok meg, kiéhezve, délben. Nyáron halok meg… & a selyemhernyó öröme. Szabó Marcell fordítása Megjelent a Műút 2015049-es számában1008. emeleti szonáta

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

negyvenkettedik ének csukd be a szádat kedves csitt és sóhajts most mi beszélünk susogunk a levelek között békák vagyunk a nádasban legyekben lakunk a legyek készülnek ránk a pára eltakar minket de amikor a horgászok szemét csípi a köd ahol a nedvességben egyszerre mutatjuk meg magunkat egyszerre látszódunk a légy is a szánk is kuruttyolunk csukd be a szádat rajzanak a legyek a levelek között a kasukban repkednek a kasunkba utaznak a repülőgépek keresik a másik nádast már ebben a nádasban terhesek a levelek megszívták magukat a nedvességgel elnehezedett a mellkasunk alacsonyabban repülnek a kegyek is vihar kellene villogások-jelzőfények a levegőben jó helyre landoljunk jó helyre utazunk és érkezünk meg a lápok alatt kérdezünk már csukd be a szádat bújjunk el egy lapulevél alatt várjuk ki az esőt negyvenhetedik ének sírkamrákban támolygunk megvakult macskáink között a napokat szerencsésre és szerencsétlenre osztjuk fel ezen a másik nyelven egy másik istenrendszer szabályozza az eget a csillagok állása sem ugyanazt beszéli előbb egy turbánt aztán sálat hosszú selyemben heverünk vendéglátóink pamlagán azt mondják lehet ez egy új otthon a füsttel majd összeér minden a régivel a csillagoknak is ez csak a másik fele de ugyanott vannak a kamrába vájattak egy kémlelőt tudni mikor jön a dagály addig festhetik a falakat emelkedőkön az első hullámnál húzzák fel mint a vitorlák olyanok a festődeszkák régi arcképeinket takarja a felbukó víz negyvenkilencedik ének a haj aVersek

Álmomban sem találkoztam veled háttal álltál és nem ismertelek csak a lényedből sejlett valami ami alig bírt hasonlítani ez vonzott egykor ez a rejtelem s ma sem tudom hogy mi voltál nekem mert mindvégig titkoltál valamit talán azt ami odaátra vitt mit odaátra nincsen odaát csak a semmi csak a képzelt világ a te világod az a semmisem amiben megtart emlékezetem maholnap már ebben sem lehetek ebben a semmi létben egy veled 2017.március 7. Megjelent a Műút 2017063-as számában  Egyveleg

laknak bennem mindenféle lények, papucsállatkák, férgek, bacilusok, olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat, vagy a csuklós busz délben, amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok, furcsa egy dolog vagyok én, palacsintázó vagy főzelékszagú menza, mert belőlem esznek és folyton összevesznek egymással a vírusok, meg azok az izék, akik szeretnek engem, mekkora cirkusz lehet épp most is odabent, akár ha a testvérem elveszi a nagyon tilos játékot, és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre. Részlet a Milyen madár című, az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelent gyermekverskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számában Laknak bennem

A sárga rózsa, ha valóban beleesik az 558–640 nanoméreter közti tartományba, hosszabban őrzi a szüzességét, mint nem sárga társai. A sárga a tartalom színe, a melegen őrzötté, a sugárban áradóé, melyben férfias hormonok vannak, és ez vonzóvá teszi a perverzek számára is. Valahol, egy szentély sarkában sárga mártírium: készen áll a materiális békére, ha már feltámadásra nem futotta. Barna férfiak sárgás görög sziklák között, a veríték és napolaj polírozó fogságában: ravasz gazda a sárga, almáskertjében sok a kígyó, oxigénje bűnnek, győzelemnek, lelepleződésnek, rokona aranynak (ó, barokk tükörkeretek térfoglalása!), bronznak, (ó, lovon járó színek!), húgykőnek (ó, munkakerülő porcelánok!), opálnak (ó, ártatlan gyerekkori onánia!). Nincs benne lárma, annál több a szag. Emlékszem egy fiúra, aki a piszoár előtt térdelve a foga közt tartotta a farkam, míg hosszan, hangosan vizeltem. Emlékszem, hogy szerettem kitalálni ilyeneket. Sosem tudtam elég romlottnak látszani, felnőni a sárgához. Hasbeszélők sárgája vagy te is, költészet! De a funkcionális ember szemét is megviseli a sárga kiáltó sárgasága. Napraforgó, alument, machesteri, lipcsei, nápolyi sárga: a bulvár konok dinamikája, a krimiké, melyek vonzzák a döglegyeket. Azért csak tanuld meg a kapcsolatteremtő sárgát, melyben ott az őrölt uránérc sárgasága, halld meg az aluljárók, az átjárók, a kapualjak félreeső derékszögeiben kimúló sárgát, a szinesztéziásat. Tudd, hogy a sárga iránytűje mindig dél felé mutat. Hogy a barokk festő számára a csendélet gyorsírás. Hogy a sárga tenyér néha hat ujjal nyújtózkodik. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA sárga

Horváth Benjinek Hány reményteli reggel fordul sziporkázva, valami párolgó kávézaccmagányba? Pár sörrel a gyomorban véget nem érő napokat élünk — azt hiszem — és felzabál a rutin, mint az egy sör, két sör, három sör és így tovább. A vér csahol mint ijedt kutyák. Az aszfalton dupla záróvonalak — tiszta kelet és tiszta Amerika. Kocsmagányba forduló reggeleken lopott szójátékok: most ennyi telik. Köztük fulladozom és úgy érzem vagyok: Én, aki még most sem ért semmit. Lassan vándorlok magamba, és vissza, hogy pusztuljak újra és mi jön? Majd megint hetekig iszom és szorongások nélkül állok ki hadonászni egy színpadra. A meleg homokot a közönségre szórom: üveg lesz végül az is. Ha elkap a kattanás, órák hosszat sétálok egy sikátorban, majd reggelre eltűnök a macskakövek között. De előtte tarajas trógerekkel rántom vissza magam. Visszarántom magamba a középsulis éveket és maradok. De tegyük félre a félbemaradást, mi több, tegyük félre a József Attilákat meg az Öcsiket. A vágányok fölötti peronmagasságot — csak tizenöt-húsz centi az egész. Próbáljunk meg egy új kocsmát találni. Hátha. Bezárkózni egy belvárosi körforgalomba. Amit felköhögünk néha, mint macska a szőrcsomókat mielőtt fogja magát és elmegy; csak mi kátrányosan, hogy legyen mit lenyelni megint. Pár szál cigi meg egy-két joint. Szociálisan retardált estéken valahol egy piros lámpa előtt. Ginsberg néger éjszakái egyszer zöldre váltanak (és ez az egész a miénk), majd vissza. De hagyd el. Hagyd elmenni a buszokat a Napoca utcán és a Sárbogárdi úton, vagy épp a Copiilor sétányon Csíkban. Most épp úgy érzem, hogyOktóber 13, Kedd

Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg. Oroszországból hozzák. Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak. Vékony és át lehet rajta látni, legalábbis ha ránézünk, látunk valamit, ami akár a túloldal is lehet. Ilyenkor hiszünk. Jobb híján.Muszkovit

Az após garázst épített az udvarban; ki kellett vágni az öreg füzet. Hegesztett vasrudakból az alapszerkezet, fehér lécek tartják a hullámos tetőt. Egy reggel aranyló pecsétek borították a kocsi kék karosszériáját. Még védekezett a fenyő: gyöngyöző váladék csorgott a frissen gyalult lécekből. Tél van, nyikorog az idő, olajozatlan a bejárati ajtó. Néhány csepp is elég lenne. Ütésnyomok a falakon, sérülések a polcokon. Gyantacseppek a bőrömön. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Gyanta

,,havaznék benned én tavasztalan” ,,ősszel szeszeltem, télen havaztam” ,,egy őszológián az ember kinéz és dől a vers rakásra” Addigra az őszológus már végleg háttérbe húzódik: védőruháját vastagabbra cseréli, úgy merészkedik csak ki, bár bosszúból élvezetet talál a beöltözésben, sőt még a tél misztikumának is hajlandó örülni, de persze ez csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy ő a ráció nyelvén képtelen megragadni ezt a bináris világot. Ahogy a fehér hó összeütközik az éjszakával, a fogalmak olyan roncsolódást szenvednek, hogy a beszéd lehetetlenné válik. Pedig bármilyen hihetetlenül is hangzik, ő sem vágyik másra télen, csak havazni, lehetőleg nem egyedül, csak úgy, a vidéken, hanem másban, tiszta, fehér rétegekkel bevonni a felületeket és nézni egymás-önmagát. Mert a hó is olyan, mint Isten, önmagát kontemplálja, tekintetének sugara mentén pedig éles rendszerré fagy a táj.A tökéletes hit évszaka

amikor nincs irány hogy merre menjek eltűnnek a kényszerképzetek az évszakok jelentősége megsemmisül kifejezhetném vulgárisan de egy ideje visszazökkentem a polgári etikettbe aminek nincs túlzott jelentősége és érdektelen a vallásos álszemérem belefáradtam a donkihóteségbe ennyi év után s bár minden tiszteletem a hölgyeké nem baszódhatok egy cafka dúlszíneán marad a mindegy-merre menés mert semmi jelentősége az önálló akaratnak az útról letérni nem lehet játszhatok egy-egy bölcs gondolattal próbálhatom megtéveszteni magam a felismerés ilyentájt evidencia kellene legyen ám az örökkévalóság ivartalan hiába bámulom szerelmesen Mielőtt este elhunyok

még nincs eldöntve semmi lógok a levegőben mint a halhatatlanok belém szorulnak a szavak kicsapódnak homlokomon a csönd szétfeszíti a falakat megpattan egy ér a halántékodon egyedül meghalni sem tudok segítened kell minden kötés felszakad — hívások között, de vonzás nélkül — mert az angyaloknak súlya van de én szabadon esemLimbus puerorum

Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől eltávolodva próbál élni TOVÁBB. Később már csak a rácsos ablakon nézett ki, mindennek háttal. Belebonyolódott a világba. Nem érdekelte, ki jön be és ki megy ki. Egy biztos volt, a kilátás mint kilátástalanság. Aztán, hogy mi lesz még, talán egy arc elé illesztehető maszk, és attól örökre önmagává válik. Megjelent a Műút 2017064-es számábanDiagnózis

Láttam, ahogy Majka szemét kiégeti egy XI. kerületi punk. Negyvennek néztem, lehet húsz. Egy pizzát tartott kezében rendületlenül a pizza- és smúz- király. Büszke volt és boldog. De nem volt őszinte akkorra a mosolya már, amikor a szemén keresztül lehetett látni az éjszakát. Pár nap múlva új Majka új pizzával állt ugyanott. És ugyanúgy mosolyog. Ugyanúgy mosolyog.  Majka, pizza

Először háromévesen lehettem részeg. Családi összejövetel volt, a szüleim éppen társalogtak, vagy indulni készült egy rokon, mindenesetre nem figyeltek a poharak alján hagyott kortyokra. Nagybátyám vette észre, valami nincsen rendjén, kérdezett, én meg furcsán feleltem. Először csalódtam magamban. Évekig halogattalak, te kegyetlen kedves, hogy elkerüljem befolyásod. Félve gondoltam rád, közeledbe ritkásan jártam. Egyszer székhez kötöttek, mert nem mondtam rád igent egy állítólagos barát születésnapján. Részegségek nyomvonalán haladtam, többnyire egyedül, mégsem tévedtem el a város forgatagában. Találtam egy-két helyet, ahol jó volt üldögélni belefeledkezve a tompaságba, mely kicsiny felhőnek indul, és égbolttá szélesül. Mintha magába húzna a kocsma, készséggel fogyasztalak, végigterjedsz bennem, pedig napokig ellenálltam. Ha kéznél vannak ismerőseim, titkaimmal traktálom őket. Elalszom és felébredek a tompaságban, mely áthat, örvénylik és zuhan. Másnap megbocsájtalak magamnak, vagy hozzád fordulok segítségért ellened. Köztereken át bolyongok, az emelkedések és huppanások közt támaszom egy-egy emberi váll. Csukott szemmel is látni vélek kirakatablakot, utcalámpát. Fényüket ki nem zárhatom. A kisboltba magabiztosan megyek be, a polc előtt mégis megtorpanok, a temérdek ital látványába gyomrom szédül bele. Három hétig nem tudok egyedül inni, társaságot nem kerítek hozzá, ő talál rám. Lenne bennem ragaszkodás, mely a tivornyabűztől visszatart, mégis velük tartok. Mintha megszokássá válna, hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.Alkohol

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

a kövekre ráomlott tavasz forgácsol, omlaszt és keresztbe fúj a délelőtti héven mikor a Duna keskeny a hullámhoz szemet szűkít, könnyet présel és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát de érzed azért, hogy élni fontosabb másnak, hogy aztán a szél mint homokszemet hordjon szét elengedem ezt az órát minden csúszik így és mintha elveszne ez a kis idő, pedig nem, és csak úgy mint máskor a napsütéses fénydarab vándorol bútoron, pulóveren poháron és a folyamon ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart és a fák előterében járművek gurulnak vízszintesen elengedem ezt az órát ahogy csillámlik, múlik minden Megjelent a Műút 2013039-es számábaneltolódás

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

„tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár  üvöltése” (Tolnai Ottó) Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva. Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.        * Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.        * Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak. Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet. Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon. Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.        * Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam. Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez azBújócska

CV Kergettem egy pocsolyát, mire utolértem, mindig kiszáradt, és egy másik horpadásban keletkezett újra. Én fáradtam el előbb. Így jártam egy tömeggel is, mire odaértem, mindig feloszlott, és összegyűlt egy távolabbi téren, vagy valakinek az emlékezetében. Táncolt vagy tüntetett. Most magamat kergetem: egy tisztáson fekszem mozdulatlanul, és várok, amíg előmerészkedik a fák közül, vagy a fejemből, vagy leszárnyal az égből, és idegesen ide-oda kapkodva a fejét legelészni kezd.   Taxiban egy röhécselő tegnappal, egy félig alvó holnappal és egy beszédkényszeres mával. Én szállok ki először, valaki vegye el a pénzt.   A legalsó sor Kukák a pokol kapuja mellett.   Kérdés Milyen volt az eredeti ég?  Versek

az éjszakák a legrosszabbak — hogy szorult beléd ennyi magány — dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenetrend szerint

Frontátvonulás A szél elég nagy zajt csapott, hogy hallani lehetett volna kis rönóját, aminek zaját elnyomta a rákötözött plüssoroszlán is. Valójában nem zavart senkit, hacsak a kifeszített kis plüssoroszlán nem. A sofőr pedig, mintha magával veszekedett volna. Ordibált, a fejét rángatta. Szerencsére a kis csoport közelebbről már látta a füléből kilátszódó szettet, és nyugodtan ismerte fel, hogy csak telefonál. De hát így hogy lehet telefonálni?! Vajon ki bőszítette föl ennyire? Kicsit később nagy hiányérzet, honvágy lett mindenkin úrrá. A madarak viszont továbbra is fanatikusan társalogtak, mintha mi sem történt volna.   Szerelem-szövetek „Rózsa, rózsa, rózsa. Rózsa a pusztába.” Egy lány, az egyik társunk szerelme, napközben itt hallgat mosolyogva, most, este pedig indul a Pilisbe aludni. Estefelé ‘a helyzet reménytelen‘ villan át az arcán, mielőtt elindulna. S mégis ez olyan, mikor világosan meg tudja különböztetni magát a helyzettől. Irigylés, csodálat, féltés. Ezek a kimondatlan érzéseink, amik szemeinkből látszanak, ahogy követik mackós lépteit. Valójában a fiatalságunkat látjuk újból elmúlni, csak a szabadság röpke pillanatát éljük meg, s ez fájóbb napról-napra. Valami vegetatívan mellékes és könnyű, talán a boldogság, ami állandóan elvon, és nem enged bennünket szóhoz jutni. Legjobb a madaraknál maradni, őket hallgatni, ábrándozva, egyenként, személy szerint.   Enyhítő lustaság Szundikálni a jelenben, álomba szőni magunk körül az egész sivár világot. Rövid az, nyikorog, epeda kell bele, sokan vagyunk, és ilyenek. Bolyongások az álom szegélyezte mindennapok foghíjas lámpasorai között. Orvosok gyors, néma cseréje. Tehetetlenek. Mit kezdjenek a lustasággal mint céllal? Honnan ez az ördögi erő, ebben a csaknem harminc betegben? Képtelenség, az Ő életükben pedig ez azVersek

Theseusnak hívnak, Aigeus az apám, vagy ahogy anyám megsúgta: Poseidon, a vén kéjenc tengeristen — igen, bementem az ifjakkal és a lányokkal a járat torkán túl sikoltó homályba. Be én, Zeus bikafattyú unokája után, akinek szüzeket áldoz Athén. Igen, Minos bikafejű, gyilkos fia után mentem volna amúgy is, de elém penderült a húga. Szintén a nagyapja lánya, látom gyönyörű tehénszemében az odaadást — de legalább formára nem torz, a tőgye is tenyérbe való; szóval elém penderült, hogy formára szinte fivérek lehetnénk a testvérével, formás vágy volt a szemében, a kezében meg aranyfonál. Nem kell szó, nekem sose kell, de ez a fonál-dolog nem is rossz ötlet, csókot váltottunk rá, mondta, hogy szökne az apja haragja elől, ha… hiszen úgyis leverem azt a vájatba szorult formátlan félvért, aki minden levegővétellel mérgezi az ő sorsát is. Énekkel mentünk, mi athéni ifjak és leányok, elöl én, hát nem kellett messzire menni, a fonál fele sem gombolyodott le, és jött. Mit mondjak… Nagyobb formára számítottam, megfogtam a szarvait, csavartam egyet a nyakán, és annyi volt. Most itt áll a hajónk Naxos szigeténél, mert álmot láttam erről az én szolgálatkész, formás seggű tehenemről. Megkívánta magának az a féreg mámor- függő alkoholista Dionyssos, Ariadné alszik, álmában kell kitennem a partra… mit mondjak, a fene bánja, hogy így. Nekem nem kell a szó, a búcsúzást meg amúgy is külön rühellem… Nem. Rosszul emlékszem. Thézeusz a nevem, nézz végig rajtam, a daliásMinotaurusz

Van egy pagodám. Állok a pagodám előterében, és várok egy járműre, amely majd elém kanyarodik. Lehet, nem is pagoda ez, pláne nem az enyém, de jogom van itt állni, és jogom lesz felszállni arra a járműre, amely majd idekanyarodik. Más nem is érdekel most — a pagoda, a jármű, a jog, és hogy úgy álljak itt, mint aki miután fölszállt arra a kivilágított járműre, többé nem is tehet más semmit. ____________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.A pagoda

A szavak szegények mindig velünk maradnak a földárnyék piramis abba temetkezünk               Megjelent a Műút 2015054-es számábanPiramis

Sose sajnálj, nevess velem. Cukor szórja be a síromat, legyek színes és fekete-fehér medvék megérdemelt édessége. Martina, ne hozd el a kriptába a fiunkat, mondd azt: a képzelet szülöttje. De most ő az, vagy én voltam? Miért nem néztem a vattacukrokat az égen? Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet, hogy egy másik században is segíthetek? Miért neveznek el verset rólam? Miért száll annyi veréb fölébem? Miért tagadják, hogy voltam? Miért van az, mintha engem olvasnál, mégis én olvasok benned? Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Posztmortem nevetek

Kitépett csend. Jött vele az ablakkeret is. Én meg ott ültem a bezacskózott szennyeseid közt. Közben arra gondoltam, hogy milyen lehet páraként megjelenni egy olyan kisfiú szemüveglencséjén, kinek tegnap haltak meg a szülei. Gondolom, ugyanolyan rossz, mint látnod engem megborotváltan. Hiányzik, hogy azt mondd: „mintha ezer darázs költözött volna az arcodra… úgy szúrsz”. Ülök, az ablaktalan zöngés csak felerősíti a korhadó semmit a lábam alatt. Hallgatom a szomszéd lakás újjáépítését, s a munkásokat, ahogy ütik szét a válaszfalat. Megjelent a Műút 2015050-es számábanTelítetlen

az ablakon túl téli giccshajnal, bent a szoba levendulaszagú reszketése, mint mikor már egészen csend van. így meghallottam, ahogy utoljára szólítasz a saját nevemen. abbahagytam a karácsonyfadíszítést, ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt szemmel csak ennyit mondtál: szeretnék meghalni. ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit egy visszafelé járó órába zártak — a karok és a konyhagépek ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik, rég nem értett beszédünk helyén csak az ismeretlenné dermedt kezek suttogása, amik a szádba tömik az ételt, hangos súlyként a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot, és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged a saját képükre. Most csak állunk ostobán és nézzük egymást. Előttünk harminc kilóvá esett csend egy húgyfoltos lepedőn. Epilógus

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

Mt. 27,46; Mk. 15,34  Három órán át feszített tüdőből hogy jön ki hang végül a negyedik óra határán nem tudom s hogy ebben lehet-e még valami isteni vagy ő se tudta mire volt a zsoltár a kérdés hogy micsoda becsapás mi csoda fogytán s mire az egész ha a semmi jön víz- és vércsapolás látta-e még hogy mindebből mi s mennyi marad fenn fogyó évezredekig hol föld alatt hol fenn királyi díszben gaz és igaz gazdátlan igazul minden lét nemlét harc kudarc utánig mikor a művelhető csillagok elfogynak s mindent dermedtségbe rekkent istenkény nagy reccs hőhalál Megjelent a Műút 2014048-as számábanHuszonkettedik zsoltár

Távol az éjjeltől, a nap közepén a tükrök és ablakok közötti különbségről beszélgettünk. Én azt akartam (értsd: „úgy döntöttem”), hogy a műalkotás ablak legyen egyik világból a másikba, de te azt mondtad, nem, a műalkotás — éppúgy, mint a másik ember — tükör. És hogy ez elég. De hát úgy csak azt látod, amit eddig is láttál, mondtam én. Hogyan lehetne ezen javítani? Hogyan lehetne rajta változtatni kicsit? Mondjuk ha a tükör egyszercsak kitépné a szemgolyódat a szemüregedből, és úgy fordítaná, hogy tényleg mindent láss, ami körülötted van, és még annál is többet: Saját magad a világban, amint épp nem a világot nézed. Dunajcsik Mátyás fordítása Megjelent a Műút 2016057-es számában Ablakok és tükrök

csak eggyel és önmagukkal oszthatók mindig ezt halljuk szegény prímszámok valószínűtlen hogy magányosak lennének végtelenül sokan vannak és egyébként meg miért nem beszél senki a nemprímekről mintha az nem lenne sokkal borzasztóbb hogy többfelé oszthatók mások életének többszöröseként megsokszorozva felaprózva élni szétosztva magunk másoknak lehet-e valaki annál magányosabb akkor és csak akkor ha soha nem lehet önmaga egyetlen osztója?akkor és csak akkor

Hosszú verset varr magának a szükség, meg ne fázzanak a szerelem csonka rímei. Szárnyas angyal ma az ég, vagy ez is csak egy bolond látomás, halvány kondenzcsík a ködös éj ölén, fényt fakaszt, csillagba harap, bőrőd selymébe tekernéd a napot, csomagolópapírt képzelsz az öleléshez, tartós sztaniolt a törékeny pillanatra, csókok illóolajából krémet képzelsz a bőrre, mosolyt smink helyett az arcra, mi feloldaná a szikár január szarkazmusát, beszakíthatná a fagyott tavak tükrét, a hahotázó februárban a szélnek útját állná. Csináljuk kétévszakos valóságot, írjuk át a létezést, lehetne téltől a nyárig kifeszített szárítókötél az idő, hogy bármikor átsétálhassunk kézen fogva rajta. Megjelent a Műút 2014046-os számában Szárnyas angyal az ég

A sértettségtől ments meg Most és mindörökké, Uram. Inkább borral hígítom a vizet. Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom, Vénámat addig követem, Amíg el nem nyeli a felkarom Szeplős bőre alatt Nem is a Szív: az Nincs, a hús Se, Nincsen Por, Hamu azonképpen, Miképp vagytok nekem, ki-ki a poharát Ürítse, Barátaim!, nem szakíthat ki bennünk teljesen Egymásból úgyse Fölásott Föld. A Balaton cserepesre kiszáradt Medencéjében motoztam álmomban, A Nyugati-medencéjében, A Badacsonynak tartva lomha, Totyogó léptekkel. Második Világháborús Repülőgéproncsoknak udvaroltam, Barátaim, a nevetekben, s mintha nektek! Megmozdítottam egy sáros propellert, Német gépét. És teli torokból szerettem volna fölordítani, Sieg Heil, Sieg Heil, Sieg-Sieg Heil! Megpróbáltattatok bennem, Barátaim: Politikailag korrektül gellert Kapott Kéktollú Hattyútoknak hangja, Benne szakadt, nem jutott túl a torkán. Nem elég fanatikusan szerettek. Nem tudnátok ölni érte, ki itt botorkál. Vállam ráznátok: „Ébredj!”, de nincsen hová ébrednie, Kit kiszakított belőlem az orkán. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Barátaim!

úgy tudtam, a hónap végén párizsba megyek, hetek óta készültem az útra, hogy majd én a chanselise-én, a montmarte-on, a perlachez-ben, és így feltolultak bennem ezek a leírhatatlan nevek, jó így a perlachez? úgy gondoltam, hogy minden témának szentelek egy napot, és zarándokolok: jakobinusok, középkor, erkélyek, elveszett ereklyék. aztán kiderült, hogy itthon már megvan mindez hűtőmágnesen. még la fontaine úr sírja is, bár kicsit mélyre kellett ásnom érte! legalább közvetlenül tudok átadni neki üzeneteket. így már kevésbé fura ez a magnetikus vonzás, amit párizs iránt érzek, még így is, hogy sosem jártam ott. vajon kérhetek-e többet a sorstól, mint hogy egyszer a saját szememmel láthatom párizs csodáit, de legalább a disney-parkot? de már semmiképp nem leszek elégedetlen. végtére is a saját szememmel látom most is a csodákat. jó, talán kicsit kicsiben, itt-ott homályosan, de a lényeg ugyanaz, vagy nem? a fontos dolgok belül dőlnek el, mint a ferde torony hol is? Megjelent a Műút 2017063-as számábanpárizs

Hullámzó tiri-tarka a tömeg. Utcazene-fesztivál, tucatnyi ugráló pötty felülnézetből a város. Napszemüveges, kutyás, biciklis fiatalok, nem hasonlítanak néhány évvel ezelőtti önmagadra, mintha nem ugyanabban a városban élnétek te és ők. A gyerekeket sétáltató veled egykorúakat figyeled. Akár neked is lehetne. Ha tíz éve másképp döntesz, ha nem fekszel fel arra a kórházi asztallapra, ha nem terítenek ki, ha nem zsibbasztanak el, ha nem hoznak ki tolószékben, ha nincs hóvirág a párnádon, ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársaid, ha hamarabb felépülsz, és szeretkezni tudsz, tán nem cserélnek le egy szűzkurvával, ha megtartod, és mégis lecserélnek, vigasztalhatna, van egy már iskoláskorú lányod, felnőne látszatapaságban, ahogy te. Állsz a hullámzó tömeg közepén, arcokat keresel történetekkel és nélkül, elraktározod magadban, közben vad jazz mászik be hallójárataidba. Határtalan lárma lakik benned. Mindig is a csendet kerested, de csak hangok, hangok és üvöltés mindenütt. Belső szinesztéziák, amelyektől évek óta nem tudsz elrejtőzni. Egy ideje aritmiás a szív. Kihagyja azokat a pillanatokat, amelyekért szerinte már nem érdemes, amelyek túlfeszítik a húrt. Hány lélegzetvétellel kövérszívűbb, vörösvérűbb az egészséges ritmussal élők délutánja, mint a tied? Tömegiszonyod van. Szédülsz, ha az emberek hullámzó kígyógorillateste sodor. Bűz a trolin, többnapos hagyma és izzadság szaga. Összepréselt intimszférák. Nem kapsz levegőt. Kiáltanál. De. Visszafogod magad. Visszafogások, elfojtások. Egyszer megbosszulják maguk. Nem, már nem akarsz megfelelni senkinek. Nem érdekelnek a következmények. A jazzes hullámok füledig hatolnak, és beszakítják a dobhártyád. Yorkie kutyákSzombat. Hétvége. Délutáni napló.

Az út kikövezett szarvasbogár (fussunk neki még egyszer, írom föl jegyzetfüzetembe) az út, ami nem vezet sehová, és nem is repít innen el, mert annyira lassú és nehéz és visszataszító, hogy azt hihetnénk, e helyt a Magyar Nagy Alföldet vizionáljuk…, hogy e helyt az embernek nincs is több gondolni valója; vagy nincs tovább vagy nem halad vagy bogarászik. Megjelent a Műút 2016055-ös számában A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Kurca, Kórházkert, Szentes, H]

Azt hallottam, sírnom kéne gyötrelmemben. Remegnie a számnak pár sós könny alatt. Azt hallottam, össze kéne omlanom. De egyszerűen nem tudok a sebeimre koncentrálni. Az orvosoknak csak egy szám vagyok a kórlapon. 9 karakterből álló kód ez az egész purgatóriumi lét. Kihúzom a katétert a hasamból, félrecsúsztak a szótagok, gyors pittyegés. Ha a fájdalomra összpontosítanék, talán elviselhetetlen lenne.  9 karakter

hajnalban a bár bezárt és léptetek tovább egy körúti presszó felé utolsó szendvicsedet gábornak adtad és harmadszor is megkérdezted a lány nevét mert az agyad kiürült már huszonnégy órája talpon voltál és bizony kemény éjszaka állt mögöttetek lassan világosodott szinte észrevétlen ébredezett a város járni kezdtek a villamosok és megteltek munkába induló emberekkel s bár remek volt a napod főleg az éjszakád néha erősen utáltad magad hogy csak róla tudsz beszélni mindenkinek hogy az általa ejtett sebeidet mutogatod szemérmetlenül ilyenkor bezzeg eszedbe sem jut hogy az első sebeket te ejtetted rajta pontosabban feltépted a régieket őt gyűlölted amiért csak róla olvastál fel a pódiumon miközben a közönség soraiban azt az egyetlen üresen maradt széket bámulod Megjelent a Műút 2014047-es számában az üres szék

Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik, Hibátlan, bájos és kaján. Köröndök; vízsugár középen; merev allék; Márvány szilváncsoport; bronzból a tengeri Istenek; számtalan heverő Vénusz arrébb; A gyepágyások ékei; Gesztenyefák; virág formáz parányi dűnét; Pár törpe rózsatő biztos ízlés szerint; Háromszögekbe nyírt tiszafák. Fönn derült ég, Melyen a nyárest holdja ring. Éjfél zeng, s odalent a parkban egy dal ébred, Tompa, lassú, szelíd s fájó; átúszik a Kerten: fájó, szelíd, lassú és tompa ének: A Tannhäuser vadászdala. A kürtök fátyolos, távoli dala; lágy hang, Érzékek hangja győz a lélek iszonyán Ebben a disszonáns, részeg harmóniában; S érkeznek hívásuk nyomán Tüstént, áttetszőn és egymásba font kezekkel Fehérlő alakok, s a holdvilág pedig Az opál és a zöld gallyak közül ragyog fel — Raffet Watteau-ról álmodik! Csak egymást ölelik a mélyzöld, furcsa lombok Között, gesztusaik gyöngék, fájdalmasak; Körtáncba fognak itt a márványok s bronzok Közén, ligeti fák alatt. — Kóbor kísértetek, megálmodhatta őket Egy költő részegen, bajban, kínlódva tán: E kóbor rémeket, ütemre szédülőket; Vagy egyszerű holtak csupán? Az iszonyt, álmodó, közénk nyilván te hoztad, Te kínod, bánatod, elméd idézte meg E rémeket — ugye? —, kik bűvölten forognak; Vagy holtakból őrült sereg? Nem számít! lázasan siet sok furcsa fantom, Riadtan s komoran gyűlnek a tereken, Aztán, mint porszemek a napban szertecsapzón, Föloldódik mind hirtelen. Elhallgattatja majd egyik kürtöt a másik Után a harmatos hajnal, egyáltalán Nem marad semmi — csakKlasszikus Walpurgis-éjjel

Üres országút, roncstemető a szélén, Egy fiú a volánnál, a kormányt Rángatja, a kerekeket elgurítja a többi, Nincs más, játszhatnak autópályásat. Nem szól rájuk senki, a vidék kihalt, A napsütés csak néma tátogás, nem Táplál semmit, azt a néhány kórót Lent a porban estig eltiporják. Lányok jönnek, és megállnak pihenni, A szemük tele van vízzel, a szívük rongylabda, Játszanak a fiúk, de túl sokáig tartják a kezükben, Kiszikkad a kedvük, és széthordja a szél.(Üres országút)

Sörösdobozban kavics zörög. Káromkodásokat rágok el. Elvettél tőlem hitet, dühöt. Leereszkedem a metróaluljáróba, nézem a kurvákat. Mikor már ők sem fontosak, mit tehetek? A kérdés tompán pattan vissza, mint gyerekkorom betonfaláról lyukas gumilabda. Újpesten már sötét van. A beton nem akar tőlem semmit, gyűlöli az idegen anyagot. Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot. Már Nietzsche is halott. Megjelent a Műút 2014048-as számábanhimnusz

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

Ráfordulok egy hibára, elengedem a kormányt, amit talán meg se fogtam, el a vendettát, elegyszerűsödöm. Tölcsérörvény húz le. Csúszókezűek közt pisztolytalan éltem. Mit jelent az, hogy szurony és géppuskafészek? Mit jelent az, hogy álom verte élet? Bolygók hullanak, biztos elszakadtak az idegek, lóg a Plútó, meg minden, már látom a fényfácánt. Mi ez a lepedődolog? Igen, ez a víztenger, tonna kék, tonna zöld, sós fénye, sötétje elnyel, érzem a szájam szélén a Tirrén-tenger habját, mennyire keveset nevettem, nem bánom már. Egy régi rádióból kiszuperáltam a szeretetet, azt tűztem a mellkasomra, hátha dob-dob, dobogni kezd. Letörlöm a keserű levet. Tiszta keserű most az ingujjam. Már levágnám. Túl tiszta kesztyűben indultam. Diplomakesztyű, így mondják? Mit tudtok ti az ellenállásról? S mit a szótlanságról? Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — Omerta

nézte a képernyőn. „né-ni.” „ő a nagymama”, mondták. holnap majd újra beszélnek, felveszi. az ünnepi ruhát. most megy vele az este az utcán. elhagyott lámpafény csillog az átázott csizmán. fogatlan járdaszegélyen műanyagpohár. forralt bor volt benne, talán betakarja a hó. megbotlik. a kirakat közepén mikulásvirág. épp lehull róla egy levél. Megjelent a Műút 2013042-es számábanhuszonnegyedikén

többször is megtervezi a menetrendet amit aztán egy random kifogásra támaszkodva lemond vagy elodáz kifogás lehet a bármikor belobbanó rossz fog pedig már rákészült hogy megveszi a helyjegyet kétnaponta álmodik a meg- látogatandó rokonnal és indulna is a délibe hogy annyi év után ismét vonatra szálljon siófok boglár szárszó és fenyves mellett el majd kihalt falvak helyközi járatain tovább döcögve behatoljon a tikok és kokasok utolsó perceibe mikor a szárnyas eljut a torkaszakadt üvöltéstől a teljes önfeladásig még azelőtt hogy érezné a pengét a gégéjén megakadni és amerre az egykori trabant nyoma lejt vérének gyöngyeit beinná a föld nem akart ott lenni amikor a tyúk még rángatózik majd csőre nyitva marad és szabadon ki lehet húzni világoslila nyelvét miközben a tollas test émelyítő szaga felkapaszkodik a szőlőindákra de maga a leforrázott csirke ritkán égnek álló lábakkal gyakrabban pedig a zománcos peremre kibillent nyakkal bámulja a naplementét rezzenéstelenül aztán ha kicsit kihűlt meg lehet fosztani a tollaktól összecsípve egyetlen húzással kiránthatók és előbb-utóbb láthatóvá válnak a finomrózsaszínű háton átütő erek és belső szervek először el kell távolítani a fejet majd kibelezni a testet félretenni a gyöngyházfényű zúzát megszabadítva a salaktól és a selymes májat majd az apró izmos szívet legvégül feldarabolni és előkészíteni a másnapi húsleveshez amit ünnepélyesen elfogyasztanak ma végleg elszánta magát az útra testében emlékezett a beleírt genom az emberi maradványokra gondolt az avaron felravatalozva a dns-vizsgálatra ami igazolta hogy attól a férfitől származnak akitől ő halkabbraa látogató

Borbély Szilárd szövegeibe egy picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a saját gondolkodásodnak. A költészet már régóta halott, a versek már a nyelvet át nem írják, csak verset írnak át a verstelenbe, az egyik formából a másik formát. Ha lehetséges volna meg nem születnem. Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után. Mi ébredés, mi félelem a naptól. Gyomorban görcs, csak félelem, csak reszketés, csak görcsök. Mennyi, ó, mennyi reszketés van itt az izmokban, gyomrokban, végbelekben. Nincs semmi, ami megérné felkelni annak, aki elesett. Csak ült az ágya szélén. Hogy mégis, mért kellett, ha már, ahogy, mint annyira, korábban is, de újból, azt, mindig újra, újra kezdeni. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden egyes nap, hogy minden nap minden órája haladék csupán. A félelemről kéne még beszélni. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, némaságot. Nem kellene mindent, amit most csinálok, megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Fölkelsz, mert azt hiszed, most vége van. És nem vetem be az ágyat, így majd közelebb lesz az este, rövidebb a nap. Mindig új napok, aztán piálok és szarok, kitartóan fogat mosok. Élelmiszeremésztő gép vagyok. Újabban bal kézzel törlöm ki a fenekem, higiénikusabb, azt mondják. És egyébként a bal kezemet is kell használnom végreRövid nap el

Francis Alÿs: El Ensayo Rázza a kopott karosszériát, mint felköhöghetetlen váladék vagy sírás a mellkast. A bogárhátnál csak ez az öblös rotyogás ismerősebb. A közelben egy mariachi zenekar próbálja az ütemtelen kapaszkodás betétdalát újra meg újra. A dobozgitáron elvékonyodott, meglazult húrok, akár dombot mászni már képtelen inak: mintha halálpontos így lenne a forma, miközben a zihálás még örökösen a végső stádiumé. De lehet, hogy magnóból szól a férfikar, végtelen szalagról, lehúzott ablaknál. Mert járókelőt erre nem látna a drón, sofőrt sem, csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben, meg a határsávot, amit domb takar ki a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget. Az utat lejtőnek csak lentről hívják, mert vissza már nem fordul, aki valaha felért – ez egy másik gerinc, a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész. És vonóhorgot akasztani sincsen hova: a teli csomagtartó és a visszagörgés lóereje az eget is elhúzná. Űrhajós táv. Űrhajós terhelés. Egyetlen tapodt, az mennyi élet?Volkswagen Sisyphus

Ad notam Példabeszédek könyve, 31. rész Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem? Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját. Nem illik a királyokhoz a borivás, nem illik az a királyokhoz, sem a fejedelmekhez a szeszes ital kívánása, legfőképpen asszony kezéből utasítsd vissza a poharat: bizony édes méreg az, amelynek nincs ellenszere, apád sem térhetett ki előle, amikor vakmerőn feléje nyújtottam én is Lót leányainak sötétvörös borát, magamat sem tartva vissza. Fordulj el a bortól, fiam, mert ha iszik a király, elfeledkezik a rendeletekről, és helytelenül ítélkezik a nyomorultak ügyében, nem látva, hogy ő maga a nyomorultak között a legnyomorultabb, még magabízón áll, azt hiszi, pedig már boldog szédületben le is zuhant saját léte legmélyére, ahonnan nincs visszatérés. Adjatok szeszes italt a veszendőnek, és jobbnál jobb borokat az elkeseredett embernek, igyék, hogy megfeledkezzék szegénységéről, és ne gondoljon tovább nyomorúságára, hogy majd kijózanodva lesütött szemmel járjon ő is, és ne tudja fölemelni többet a tekintetét, és egyedül szegénységére meg nevetséges nyomorára gondolhasson, amíg le nem gyűri a halál rettenete. Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért emelj szót, ítélkezz igazságosan, ítéld megBetsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

Figyelj, mert könnyen beleeshetsz abba, hogy bizonyos részleteket önkényesen pakolsz halomra, mintha jelentéssé állhatna össze bármi. Napi- lapokból, rutinból aprított kollázs, hunyorgó szemmel a szemcsés szöveg. Kapitálisok és fatálisok bonyolult, vert- csipke szövetét, ha sokáig nézed, sokféle alakzatot kirajzol. Akár értelmet nyert igékkel, vigyázz ezzel, ne magyarázd túl. Ha például tigrist látsz, amint mangróvefát kerülget fenségesen, száját nyalja, ásít, és tekintete úgy pihen, hogy a duzzadt, félszeg függő gyümölcs remeg tőle, és remeg vele az ág, szél lesz. Akárhogy nevezed, a tenyérben másodpercek alatt fehér kővé rohadó rózsaalma csak egy alakja annak, ami. Mintha lenne értelme ráolvasni a nevet egy felcserélt testre. Mosni alaposan arcot, kezet, fogat, folyatni hosszan, hidegen a csapot. Fölösleges bizonygatnod, hogy az esendőségek, az álmok, a terhek mind megannyi jel. Erre gyere, ne menj arra. A napszítta medrek fenekén csak báb, amit látsz. Tükrükben váltott gyermek sütkérez. Hűtsd le magad, tarts távolságot. Elég, ha tudod, a jóslatok nem így, ha működnek is. Ne ellenkezz. Vizes ruhán át levasalhatod ugyan, egyneműnek hasson. A képeket és a szavakat ellenben hagyd meg maguknak. Nehéz lesz, nem mondom, de. Jusson eszedbe, ha valami könnyebben bízol, akár hiba, akár csapda, könnyű beleesni, figyelj. Megjelent a Műút 2017063-as számábanJóslat, vakfolt

Talán minket is elbeszélnek s nem mi leszünk azok elvásnak szét a semmiben ezek a pillanatok semmiben semmivé hiszed vagy nem hiszed nincs se szó se beszéd ami onnan kiszed talán egy rezzenés egy béna gondolat egy telefonhívás mint most de nem fogad senki semmi sem kívánhatsz holnapot új évet boldogot ha nem vagy nem vagyok még hogy szerettél még hogy nagyon szerettelek hogy tavasz volt hogy nyár volt most tél van de telek várhatók-e messze ahova elrepülsz hogy igazán szeressen kinek fiat te szülsz és jön majd tavasz nyár is jönnek őszök telek el tudják-e beszélni hogyan szerettelek hogy mi volt az az éhség mi megszerettetett még engem is s a kétség mi lesz mi nem lehet lesz-e majd olyan kor te még megérheted hogy minket is egykor elbeszéljenek 2015. december 31. Megjelent a Műút 2016057-es számában Talán minket is elbeszélnek

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

lassan szokom meg . a kálvin térről fel a bé kijáraton és jobbra mantrázom . a sarki kisközért átalakítás alatt kell még egy designbolt a kerületbe magyarázza az eladónéni a szeme könnyes eddig még nem hallottam beszélni férfihangja van . aztán balra egyenesen 71kulcs fel elromlott postaládazár olvasatlan hivatali papírok fel erkélyen pöffeszkedő idős hölgy köszönni nem akar lejönni nem tud . elfogyott epizódok kérdés hogy mire takarítok ezután . a szomszéd bácsi akitől mindenki fél akiről te sem hitted el de sztetoszkópot szorít a közös falunkra hány szíve lehet egy lépcsőháznak . gyerekkorból felkerült ágy új huzat általában a lakótársam baszik benne most a fal felé fordulsz . és kopogni kezded a kedvenc kendrick lamar slágered hogy megnyugtasd kicsit a bácsit és hogy elhiggye megszoktuk az éjjeli hangokat már nem haragszunk ha túl hangosan riad fel és műszer nélkül is halljuk a falba törő nyögéseketHabituáció

első ének                                          Corey Taylor on „Why did your screem change” az egységesen terjedő kukoricák földjén a földön ült és a tücsköt és a kabócát és a traktort különítette el csak a tempó más a kattogás a ciripelés ugyanúgy húz végig a leveleken vigyázz éles és felsérti az ujjad a lábad ha ráülsz máshogy énekel amikor a térd is elég elhajlítani a levelet nem köti már be az egész lábszárát magasodik a hang amikor elfogynak az üvegek amikor nem kell már a megerjedt poshadt mag leve lassan ül rá a cirip meg a kattogás bele a torokba a nyálkán arat és nyugszik harmadik ének makkokat raknak az angyal lábára a nagyujjánál dollárcentek réz és fémszínű kívánságok a körmét egyszer koccantani egy érme egy látogatás anya apa kutyacsalád kukacok lejáró kőtábla az összes a kívánsággal lehet hosszabbítani tovább ülni a világos fűrészeken a szoknya alatt mit kívánnak időt másik állatokat hangyát és pár madarat hallgatni savanyút sósat ne legyen minden pillanat sweetie álljon meg a lift is az emeletek között ne váltson át azonnal időzzön el a gombon egy szünet két piros karika között dermedjen le a fehér gyalogosábra és villogjon együtt a piros tenyérrel negyedik ének eljön a nap amikor késelnek figyelmeztető email érkezik bűnesetek történnek a karton- díszleteken túl konzervnyitóval próbálják átszakítani illesztési pontot keresni hátha ott könnyebben tépni a szerszám nem működik bekövetkezett a hiba a társalgásban most már megnézhetjük a kerteket nem áll utunkba aKukoricadalok

bánom hogy akkor fölemeltem a hangom — ha elfedte is a mindennapok háttérzaja ott maradt zátonyként bennünk — éjszakánként néha csuromvizesre álmodom a párnát: ketten vagyunk apámmal valahol — a valóságban olyan ritkán voltunk ketten — kurta homokdombok metszik a horizontot felvillan az őrfaként strázsáló kútgém magának hal meg az ember a kibeszéletlen titkokat markába zárva és úgy marad minden a földbe elásva már késő — pedig valahogy másként kellene hogy frissen éljen amiről még nem beszéltünk s hogy ne romolhasson meg soha az emlékezet Megjelent a Műút 2016057-es számábanmásként kellene

Szeretnél híres lenni, mondta a pszichológusom, ám először dolgoznod kéne. Ha végigmegyünk a híres emberek listáján, az derül ki, hogy először mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush nem úgy néz ki, mint aki bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök. Valahol el kell kezdened neked is. Különben kizárólag a saját fejedben lehetsz híres. Ahogyan mindenki más. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számában Játék a hírnévvel

Upadła w pokoju dziecięcym. Czuła tylko, że się w niej nie rusza. Ze szpitala odesłali ją już następnego dnia, potrzebowali miejsca dla innego chorego. Po trzecim chciała urodzić pod gołym niebem, żeby zwierzęta wylizały jej ranę. W tym wszystkim zdaniem męża najgorsze jest to, że trzeba wymyślić nowe imię, a stare zajmują miejsce jak puste słoiki po kompocie na półkach staruszek, które przeżyły wojny. Od wielu dni nie wyszła z domu. Nie mogła nosić obrączki, była na nią za duża, tak jak wszystkie określenia. Już nikt nie śmiał jej nic obiecać, tylko wciskali jej do ręki aktualne horoskopy. Jeszcze bardziej zajmowała się dbaniem o dom, żeby czymś wypełnić czas, brzoskwinie trzymała w wodzie tak, jak główkę niemowlęcia podczas kąpieli. Przekł.: Anna Butrym i Kamila Janiak     Méhkirálynő A gyerekszobában esett össze. Csak azt érezte, hogy nem mozog benne. A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek. A harmadik után a szabadban akart szülni, hogy állatok nyalogassák a sebét. A férje szerint az a legrosszabb az egészben, hogy mindig új nevet kell kitalálni, a régiek pedig foglalják a helyet, mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait az üres befőttesüvegek. Napok óta nem jött ki a házból. Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá, mint minden meghatározás. Már senki nem mert ígérni neki semmit, csak a kezébe nyomták az aktuális horoszkópokat. Közben még többet foglalkozott a háztartással, hogy valamivel eltöltse az idejét úgy tartotta a barackokat a vízben, mint fürdetéskorMacica perłowa

Ha a hajnal nem elég tárgyilagos, ki kérheti vissza mégis az alig változót? Nem mondhatom meg, honnan jön a fény, honnan a színezék. A borítóra ragasztott bélyeg esete: a hivalkodó fehéren minden fontosabb, ott mindennek halmozott funkciója van. A tárgyilagosság felé haladó levél ha túlírt is, ehhez képest szótalan. Megjelent a Műút 2015054-es számában Ha a hajnal nem elég tárgyilagos

alig vártad a hajnalhasadást, hogy végleg kiléphess ebből az ördögi körből, lemenj cigiért és ásványvízért a kisüzletbe. fagyjon össze orrlyukad a hidegtől. mártsd bele a kezed a tűzhóba, hogy aztán vörösre karcolja a bőröd. mindegy, hogyan, csak szellőzzön már ki belőled ez a konzervált kényszermosoly.újév reggele

néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.függő teher

  Kép: Lányi Zoltán 8 | Atacama Large Millimeter Array

Szotyory László Zuhatag című képe kapcsán Ridley Scott a filmes tájlíra egyik legnagyobb alakja. Ott van például a Szárnyas fejvadász nyitóképe ezerkilencszáznyolcvankettőből, az eljövendő poszt-Los Angeles olajmezőként lángoló, sötét és beláthatatlan víziója, melynek külön neve van a filmtörténetben: The Hades Landscape, vagyis hádészi látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a hetvenkilences Alien-film éppúgy, mint legújabb előzménye is, a nem kevésbé mitikus Prometheus. A kezdő képsorokban grandiózus felvételek a Föld gyermekkorából. Vulkanikus kősivatagok és rezzenéstelen víztükrű tavak, érintetlen, ember nem járta tájak fölött siklik a kamera, amíg meg nem áll egy bővizű folyónál. Marc Streitenfeld zenéjét egy percre itt megszakítja a zuhatag robajló hangja, a vízesés fölött pedig egy óriási repülő csészealjra leszünk figyelmesek, amelyből egy Tervezőnek hívott földönkívüli sétál a vízpartra ünnepélyesen, amíg a hangsáv felsőbb szféráiban kóristák, vonósok légiói zúgnak egy magányos kürtszólamot kísérve. A Tervező itt veszi magához azt a fekete, sűrű folyadékot, ami később olyan sok bonyadalmat okoz majd a filmben, itt azonban (legalábbis egyes értelmezések szerint) az idegen DNS-ével elvegyülve nem mást indít el, mint az élet, és így az emberi faj kialakulását bolygónk felszínén. A jelenetet Izlandon forgatták, s nem először történt, hogy a sziget földjét űrutazók lába tapodta. A tizenkét emberi lény közül, akik lábukkal illették a Holdat, kilenc Izlandon készült fel az útra, az Askja-vulkán sziklás kráterében, mert ez hasonlít minden földi tájból a leginkább a Hold felszínére. S mondják, hogy a leendő űrhajósok ittlétük során megismerkedtek Izland nemzeti italával is, amit más néven Fekete Halálnak hívnak, mert a nevénél állítólag csak az íze elviselhetetlenebb. Azt nem tudjuk persze,Ridley Scott tévedése

repülés Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti a világot felülről. Folyókat. Mezőket. Dombtetőn templomot. Napfény széttört tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni. fácska Ezt a nyírfácskát eddig észre se vetted. Naponta mentél el mellette. De most itt kell hagynod. Nem látod többet. Milyen gyönyörűnek tűnik. Annak repül majd neki az az őrült paraszt. Szárnyát és kezét törve a templomtoronyból. Alatta hal meg. valami Mi hiányzik még? Félelem és hit kölcsönös hullámverése? Ami talán a lélek legmélyéből fakad. A lehető legközvetlenebb módon? Ki tudja. Valami fontos hiányzik még a képeidből. Valami nagyon. lombsátor Sáros szántóföld közepén magányos és haszontalan öreg fa. Keménylevelű fényes lombsátra menedéket nyújt az esőben. A vándorszerzeteseknek. eredeti Elhatároztad rég. Csak azt fogod megfesteni. Amit tényleg látsz. Amit átéltél. Nem másolsz más ikonfestők munkáiból. Emberarcú Krisztust szeretnél. Fáradt napfény áraszt el kihalt mezőket. Ökörnyál úszik. Fennakad levéltelen bokrokon. Pókhálósan töredezik a nyugodt ikonarc. esőszál Esőszálak lógnak. Sűrűn. Ez is lehetne egy történet. Tűnődve bámulsz át a szürkés-homályos fátylon. Nem emlékszel fontosnak tűnő dolgokra. A zápor hólyagosra veri a pocsolyákat. Portalanítja. Fényesre törölgeti a leveleket. Szálazódás. Szálazódás mindenfelé. görög Esik a hó Moszkva külvárosában. Hideg van. Szerzetesek bukkannak elő egy mellékutcából. Hogyan tud annyi ember előtt festeni a Görög? Hogyan tud festeni. Miközben bámulják? Mindjárt itt a templom. Egyenesen fára fest. Szinte hihetetlen. És. Hogy milyen gyorsan. út Mint mindig. Nehéz és hosszú. A láthatóbólbehunyt szemmel

fordulj csak el nyugodtan ne furdaljon lelkiismeret mert úgyis én rágom magam a miérten pedig okot nem adtam de azt hiszem nem furdal téged semmi csak a nagy büdös üresség és a pótszerek magány ellen macska hamburger és barátnőknek hitt csajok csak élj hagyom ahogy akarsz mert nem jut el úgysem az agyadig hogy míg te itt hülye vagy Ruandában felkoncolt tuszikat perzsel a Nap Megjelent a Műút 2015054-es számában egy színházi jegypénztárosra

Anyámmal végigjártam a temetőt, senkivel sem találkoztunk, a szívem olyan volt, mint a félreállított, kiselejtezett utasszállító repülőgép, aminek nem adták meg az esélyt, hogy lezuhanjon, legalább véletlenül, teremtője viszkető tenyerébe, hazafelé elvakított a decemberi naplemente, kis híján elgázoltam egy biciklistát, aki lehordott a sárga földig, akinek igaza volt, mint ahogy nekem sírhelyem apám mellett. Másolat

Ablaktalan falak, falhoz tapasztott fülek, ablaktalan falak, süket szerszámkaristolás. Sötét épületek szabályai, falhoz tapasztott fülek, ablaktalan falak, süket szerszámkaristolás. Talán egy szeszkazán füstölög. Dohányillat az Úr erkélyein. Sötét épületek szabályai, falhoz tapasztott fülek, ablaktalan falak, süket szerszámkaristolás. Talán egy szeszkazán füstölög. Sarokba szorítod magad.Hallgatózás

húszéves vagyok. ismerem a halált. mégis, mint egy rossz gyerek, guggolva egy omladékfal mellett, ki tíz centi félelmet és rettegést talált, gyomokat tépve túrom szét a védtelen hangyák védtelen hadát. Megjelent a Műút 2017059-es számában gyermekláncfű

(Nyilas Atillának, Az Egynek álmai szerzőjének)  Az az arc az a fény az a csend ragyogás az az íveivel lágy metszetű száj szemek tavi mélység kék lagunás s bennük a késve színlelt viszály valami lejtő vitt közelebb valami mélység vonzata volt vágy soha nem volt elevenebb ilyen közelség még sose volt már-már a két száj össze is ér sejlik a selymes lágy tapadás az édes hűvös nedv az ínyén az a kéj az az üdv az a láz mámor nem volt még soha szebb ily gyönyörű még semmi se volt s ennél teljesebb sose lett álom volt ennyi volt 2015. november 8. Megjelent a Műút 2016057-es számábanAz az arc az a fény

hogy legalább emlékétől ne fossz meg a negatívot lenyelem mire indulsz. vetítőgép-tartozék minden szervem. szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök. az a nap mikor megszülettem. az a nap mikor belédhaltam. az a nap mikor megszültelek. az a nap mikor meghaltalak. nevedet vésem kőbe minden reggel. ahogyan boldog népek az első törvényt. mintha épp most először hallanám. templomhűs hittel mindig újratemetném. újra kell vágnom tekercseim. ki hinné el a bikróm képről nem másvilág vagy némafilm csak rezgése érzék-idegen lett. emlékpark ez a város. a falon túlról üvöltést hallani. őrizlek. farkas- fogat varrok. nehéz és mély a vászon. semmilyen halál nem tudja átharapni. Megjelent a Műút 2014048-as számábanelengedő

villamosnak üvöltesz harmadik birodalmat. Wehrmachtsadlernek hívod, pedig tudod, hogy egy négyeshatos nem tehet semmiről. a körút helyett arcod nézem, ablakra feszített árnyjáték. végül háttal ülsz le, hogy még véletlen se láthassam a szemed, miközben taknyos zsebkendőt veszel elő, remegő kézzel belecsomagolod a nyolcadik kerületet, és farzsebedbe csúsztatod élére hajtogatva, hogy kilógjon az összes utcasarok, amit valaha miattad szerettem. lapockádat tarkómhoz támasztva nyomkodod a leszállásjelzőt, hogy érezhessem, távolságon több mindent lehet érteni. számodra egy jobb oldalon nyíló ajtóban nyer majd értelmet a Rákóczin. mint állatok, ha megjelölik területüket, hagyod ott a kapaszkodón körmöd nyomát. túl erősen szorítottad, a vas felszínre kerül, hogy utána vízzel és oxigénnel érintkezve korrodálódni kezdjen. a képződő vas-oxid kívülről befelé haladva emészt fel mindent, ami útjába kerül.korrózió

Nyugtalan harapás a torzított testen. A felhő szétesik, s ha voltak is ketten, már csak egy él, aki mindezt látja, s elmeséli majd, ha lesz unokája. Széthull, s mint a dörgés, elenyészik. Űr marad utána, kopár, semmi tája. Vadak jönnek, dúvad falkák, becserkészik, éhesek, hát megharapják. De csak pára. Nyugtalan harapás a torzított testen. Lila árnyék a fogak helye, ahol belestem. Kéklő, féktelen tengeren hajók úsznak. Víg zene szól. Unokák. Ők mit sem tudnak arról, hogy bomlik a század, romlik a teste. Hogy életük mulandó, s másképp is lehetne.Utcai valkűr

a szüleim esküvőjéről videófelvétel készült. a lagzit egy káposztásmegyeri iskolában tartották. a kamera tulajdonosa a család közeli barátja volt, ezért egy időre nem félt kölcsönadni a kamerát unokabátyámnak, aki értelmes gyereknek látszott. ő pedig egy barátjával az udvaron kezdett forgatni. semmi extra, csak kamaszkori hülyéskedés: szándékosan eltúlzott depresszív szövegek, pocsolyában lépkedés, káposztásmegyeri Jézus vízen jár. évekkel később elmesélte, hogy amikor a család visszanézte az eredeti felvételt, nagyanyám azt mondta, hogy ez csúnya és veszélyes. a felvételről két másolat készült. az egyik hamisítvány. nagyanyámé

A jobb oldaladra fordulsz, és csak azt kéred, hogy ne beszéljek többet az átszoktatott balkezesekről. Talán segít, ha felteszem azt a régi lemezt, aminek első számában a refrén többször ismétlődik, mint kellene. Vagy elmagyarázom, hogy miért szoktam átmásolni éjjelente ugyanazt a hanganyagot tőled. Amiben csak a pattogás hallatszik, és a nehéz hangok ájulás utáni puffanása. A te állapotodban a véletlenekre is gondolni kell, mert mi van akkor, ha megint dadogni kezdesz, és a tű pont akkor akad meg? Pszichés

azt hittem nem maradt több kétely s hogy magamból örökre kiírtalak kikoptak mellőlem a barátok is elfogytak a bűvös koccintások s végül a poharakat is összetörtem de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget lapos lettem és öntelt mint a plakátok melyek felkúsznak a falra s már nem számolom hány álmot aludtam át nélküled mióta csak halott emlékeket tudok szeretni… Megjelent a Műút 2014048-as számában csak azt számolom

lengethettem volna vakmerő, csipkés kompromisszumot ráhajolva egy hajnali légre az ismeretlenségig húzva, míg szétszakad az anyag. de mennyi az annyi? csak pucér tények vagyunk. bolyongó

Az ébredés lehúzott héjának pereme felpöndörödik, akár a pőrén hagyott párizsi széle. A lépcsődeszkák a sötétben ijesztően száradnak, nyújtózva ropognak az esztétika csontjai. Az elfojtás tapétáit érzéki ujjak simították a falra, alatta légbuborék az őszinte beszéd. A tányéron felejtett tészta halott orsóféreggé kunkorodik, rugóján magasra dobbant a sodródás. Szép ez a perc. Még az sem zavar, ahogy a némaságban a klórt lassan legyőzi a húgyszag. Az átmenet mindig különleges. Kereslek. Mikor rádöbbenek, hogy a mindentől védő takaró alá bújtál, arcomra kiül a nyomolvasó fintora, aki a sebzett vadat követve másodszor keresztezi saját csapáját.Fényváltás

  CsIZ-nak olyan vagy, mint a jó helyen kimondott szó. ott van valami véletlen okból, mintha nem is létezne, ha én nem ejteném ki a számon, de ahogy van, az nem miattam olyan, hanem mert magával hozza az összes olyan helyet, ahol már jó volt kimondani. olyan szó vagy te, aminek a helye megvan, csak valamiért mindig más, máskor és máshol mond ki, és bár néha felbátorodom, és azt hiszem, hogy ez a jó hely — kávézó teraszán, magas lépcsősor tetején, másnap, útközben, utána, amikor hangos a zene, csendben — arra gondolok, hogy üresen marad az a másik hely, ahol téged most jó kimondani. olyan vagy, mint a legjobb helyekről elhallgatott szó. szívesen sétálgatok veled azokon az utcákon, ha megtaláljuk mind a tizenegyet. Megjelent a Műút 2014044-es számábandor

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel széket is szerzett ha odaültem mágikus tisztelet vett körül mint lacit ha tangóharmonikázott a szobránc utcában merényi jóskával lányoknak tettük a szépet nekem a fekete hajú mari tetszett a szuterénban laktak józsinak ildikó a szőke ő vívni járt hetente kétszer beszélgettünk a ház előtt amikor hazai géza jött apu üzeni menjek a népstadion mögötti szobrok közt vágtam át a juranicsra anyu apu a konyhában ültek eredj a szobába úrfi nézd meg az asztalon láttam meg az írógépet alig mertem kihúzni a széket oda kellett ülnöm írni valami nagyon szépet nem tudom mért hittek bennem ősszel lakatosinas lettem és sorjáztak fekete betűkkel a versek Megjelent a Műút 2015052-es számábanRemington

Ez itt a várunk. Deszkából épült. Meg pár lopott tégla is van benne. Lopott műfű van a földre borítva is. Az ott kávéfolt. Nem az enyém, tudod, hogy nem kávézom. Azt ott kiégettük, amikor egyszer főztünk. Ez itt vér, igen, az én vérem. Nekem Norbika volt az első. Én nem voltam első senkinek. Már úgy senkinek, hogy egyszer átjött a Gézu. Az ott borfolt, néha keverem is a vérrel. Norbi elköltözött. De Gézu hozta három barátját. Nem szerettem az erős testüket meg a hülye fejüket. De csak azt mondtam, túl sokan vagyunk. Azt hittem, ennyi elég lesz. De Gézu továbbment a lóverésnél. (Nézd csak meg a hátam.) Múltkor megkéselt. Majdnem. Igen, az ott galambszar. Az Erika mentett meg. Azóta egyiküket sem láttam. Most már enyém az egész vár, a várunk. Látod ezt? Milyen jó kis kampó? Itt fogom szárítani a pelenkát. Várunk

Látod, túléltük ezt is. Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt. A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz, de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé. Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább. Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát, mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert. Itasd fel a folyónyi vizet. Szivacsos szíved mindent elbír — legalábbis azt mondják. Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre. Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian. Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van. Nem várni az érkezőket a küszöb felett, nem nézni vásznat, hátha festékes lesz, nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre. Másnap az egészet úgyis újrakezdem. Fészkeket verek szét félelmeimben. Hosszában vágom fel a fák ereit, boldogtalannak látom a szív törvényeit. Mert sem állat, sem ember, sem varázslat nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat, hogy szeretni képtelenség. Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék. Pedig csak elképzeltem, mi lenne egy tengely mentén. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Búgócsiga

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

mostanában sokat gondolok magára. kezdem belátni, hogy hiába futok, magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan. a vérnyomásom csak nő, és már nem fogom elhinni, hogy meg bírok élni a a rossz szokásaim nélkül. szeretem az elbaszott életemet, arra is rájöttem. szeretem, hogy így el van baszva. büszke vagyok rá. elmondanám, hogy az Isten belát a háta mögé is, tőle se lehet menekülni és szégyellem magam. akárhová megyek, mintha lenne egy állatom, ami a véremben lakik és mindig be akar mutatkozni mindenkinek. három napja azt akartam mondani, hogy ha magányos is vagyok, minden rendben megy, és már látom, hogy milyen szépen, tisztán fogok innen feltámadni. és esküszöm, hogy csak egy éjszakára mentem utána duhajkodni. sokat esett előtte, és nem volt kánikula. tiszta volt a pénteki ég. én elhittem megint, hogy a kezemben tartom a dolgokat. szombat hajnalban fel voltam háborodva, hogy ötszáz lejt varrnak a nyakamba egy röpke orális szexért. dehát az Isten háta mögött is közterületnek hívják a közterületet és le se merem írni, hogy azután is mennyi minden történt. pedig én nagyon jó akartam lenni, higgye el, Irén. az a hülye állat nem tudja, hogy kell csendben maradni. és hát az a nő úgy nézett ki, mint eva green. ki tudná visszafogni magát? most már nem bánom. forduljon fel a világ, ilyen vagyok én. szeretem csinálni az anarchiát. szeretem, ha magam alatt elvághatom a fát. szeretem a drogokat és szeretem a piát. szeretem eva greent és az anált. szeretem,Kedves Irén!

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

Nem kellett ez a reggel ez az ébredés Mit kezdjek egy nappal Ha olyan éjszakát álmot arcot hord magában Ami rég a föld alatt pihen Elástalak Hideg kétméteres tömb fölötted Betont döngöltem rád Nem mintha bármit is Most ez a reggel háborgó gyomorral cigarettára gyújtok Egy élőhalottal mit kezdjek Bomlásnak indult szenvedéllyel Picsába innom kéne megint Föld alá visszakaparni Úgysem lehet A másnapot ismerem, a harmadnaptól borzadok Ha Krisztust éjjel feszítik keresztre mi lett volna Nem lehet feltámadni nappal Csak úgy Fogmosás öltözés ásítás közben Ahhoz egy ilyen mocskos álom kell Hogy úgy ébredjek Nem az az arc van bennem Amit ki tudnék hányni A tegnapok másnapjával Megjelent a Műút 2015052-es számábanNem az az arc