Vidéki Bianka prózái

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Deczki Sarolta kritikája

Gerőcs Péter: Árvaképek című kötetéről

Olvasd el!

Payer Imre versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Márton László kritikája

Szalay Zoltán: Faustus kisöccse című kötetéről

Olvasd el!

Krusovszky Dénes:

Hemingway szalvétája. (Esszék, kritikák.)

Olvasd el!

Katona Ágota versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Demény Péter versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Milián Orsolya kritikája

Tóth Krisztina: Fehér farkas című kötetéről

Olvasd el!

friss műút

Napindító

borzadó félelem

borzadó félelem

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

  • A rutin genealógiája - Didi Hubermann: Hol volt ez eddig? Kövecske. (2016-08-30)
  • egyedül a császár - Tatár Sándor: Nahát! Hogy az ember tök véletlenül talál rá ilyenekre… Persze... (2019-05-04)
  • Waldsee (harminc szó) - Vámos Hang György: légbuborék borotva Úgy van ez, idővel, az anyag is kopik,... (2019-10-08)
  • Versek - Csinger Gyula Gyuláné Anikó: Kedves Unokánk Bence! Tehetséged szerteágazó ,érdekes,a mai... (2019-09-01)
  • Lassú blende - Migrateurs: Kimagasló írás! A pihéből libabőr lesz. Szeretője lettem. (2019-08-06)

Versmalom

A fájdalomnak nincsenek tájai. Te jó szobrász vagy. Hétfő szajhaság, kedden vagy másé, szerdára elveszítelek. A halál rám adja nászruháját, csöndbe öltöztet, nem rám szabták. Csontig vetkőzöm, vacogok, mint a csempepadlón, háttal míg te a forró vizet szeretgetted. Csütörtökön retusállak, mindig szebb leszel. Öklendezem. Elég volt. Én csak bele akarok fagyni minden első hóba, szerelembe, sikításba. Elég volt. Megtagadok minden szeretetet, nem szeretek és ne szeressenek. Péntekre az utolsó rúzsfolt is lekopik az ágyról. A hétvégét berakták a lelkiismeret leltárába. Most már mindig névtelen maradok. Hétköznapok

Hétéves lehettem, amikor az apám elővett egy kazettát. Ez a változás szele, ez rap, súgta, mert akkor a változásról csak suttogva lehetett, és nekem akkor mindegy volt, hogy mi, de változás kellett, mert már kínos volt a család előtt a Modern Talkingra ugrálni. Végre férfi akartam lenni, nem aranyos. Amikor berakta a másolt kazettát a magnóba, úgy éreztem, férfivé avat végre, és elfelejthetjük azt a napot, amikor valami kórházat kerestünk Kelet-Berlinben, mert véletlenül málnás sört kért nekem egy füstös talponállóban. Azt hitte, hogy az valami jól habzó málnaszörp. Hiába mondtam akkor, hogy apa, én férfi vagyok, nem rúgok be ettől és ennyitől, pedig akkor még azt sem tudtam mitől és mennyitől. Már az első szám közepénél éreztem, hogy ez a szar nem lehet semmiféle változás szele, ennél még a málnás sör is hatásosabb, és ha ez a rap, akkor nekem nem kell, mert aki ezt hallgatja, nem lehet férfi soha. Mi ez, kérdeztem apámat. Ez Milli Vanilli, válaszolt. Na, ekkor lettem metálos, meg magányos, mert senki nem jött a születésnapi bulimra, mondván, szar a zene, és talán kicsit halkabban, mint a tanácsköztársaságot, kikiáltottak sátánistának. Jó kisdobos nem hallgat ilyen zenét, mondta az osztályfőnök, az apám meg mélységesen felháborodott, de nem íratott ki a suliból, megvárta, amíg kirúgnak. Egy kandeláber alá állítottam két osztálytársnőmet a Tisza-parti sétányon, és mondtam nekik, hogy ne mozduljanak, így a legszebbek, levideózom őket. Lehajoltam, teljes erőbőlVanília égbolt

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

alkalmimagasjogosul összetartó borítás falaz kényes ünnepre motoz érdeklődése hátországi átfénylő homlokcsillag bereteszelt ólajtóablak alkalmimagasjogosul őshosszansavasterület bokázó vére lombsátor sorsa tartalmaz körmöt tejfölös hamari firhang jelejtő alkalom döntve szívhang simul kovába őshosszansavasterület hontalanveretesnapszak szeme felé tartva virágoz kürtös tetoválással üzeni lázas bőrfoteleket hantol holdezüst szárnyaló árny hajnalban burjánzó hágó hontalanveretesnapszakSummarium

Ipartelep, törésvonal, károkozás Mint aki észreveszi magát egy kirakat üvegében ki ez a furcsa szerzet űzött vad mi ez a sírig tartó vonulás Lábaink alatt sosem fogyó betonút vigyázz ha lemaradsz ez csak morzsalék kátrány repedésből kibújó gyom én itt nem hagyok nyomot Kinyújtom a kezem talán még eléred mert szélárnyékban biztonságosabb amikor mellettünk párosával elrobognak a szavak: ipartelep törésvonal károkozás   Levél egy sebesült katonának a dögkutak feltelnek itt is tudom milyen a szaga a bomló húsnak a por megül mindenen mint a hamu és hiába súroljuk forró lúggal a követ a rügyfakadásnak éppúgy nincs jelentése mint egy törtfehér damasztabrosznak mi jól vagyunk mégis esténként magamra húzok egy másik testet a gyermek arra hasonlít aki eteti  Versek

belédhalál. puha törzsed elomlik. vörös agyag amivel barlangrajzot. belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa repedés-falak közt szanaszét pattog. mindent a kettőnk számrendszere mozdít. minket otthon-szagú amőbatábla. binárisan berovátkázott meder. lassan átfolyunk óceánegymásba. váltóvarázslás teljes járathosszon. poraink földárok magnetizálja ahonnan jeleink kiözönlenek újra mint egy füzetlap centrumából. és ha már nem bír el többet a lapszél kiütik egymást összeadódván mert nincs helyiértékváltó maximumpont. nullporból nullportig belédhalál és belőledébredés. vörös vadász vén tétele lépdel vájatainkban. Megjelent a Műút 2014048-as számábanegyensúly

Eljátszom egy haldokló szerepét, és hogy hitelesebb legyen, egy tölcsérben szűröm le a megfáradt szív lepedékét. Bedörgölöm vele az összes szavam. Ezt elvadult körökben úgy hívják: mimikri. Az is egy álca, ahogy magamra húzom a takarót. Igazából fázni akarok. Tizenhét variáció negyvenöt lapátra. Egy képzelt bányában álmodni az ég színeiről. A veled töltött idő mélyebbre hangol, a nélküled pergő kifakít. Ne haragudj, lehűt majd lakatok sóhaja, a dagályra bízom kétségeimet: tudod, ők is jólneveltek. Ahogy tanítottam nekik: kadenciára táncolnak. És leszek parkett, húr, billentyű, amit a szüntelenség koptat. Találgatni, hogy a hullám alatt, vagy parton fekve eszmélek. Nem tudlak kiénekelni magamból. Kotta nélkül szeretlek.Meghasonlás

Halvány bőrrel születtem, rajtad állt, mennyit barnulok, te vittél játszani a napra. Akkor szoktam meg, hogy otthon vagyok. Későn égtem le először, végre nem védtem a számat naptejjel, próbáltam beszélni. Azóta bőrömön érzem a kisgyereket, ahogy menne ki focizni, de csak üres kapura rugdosná a labdát.Fokozatosan

Tipográfia: Rőczei György Well 31–35.

Félgömb alakú koncertteremben vagyunk. A színpadon ötszáz zenész. Velük szemben, az enyhén emelkedő, félkör alakú nézőtéren ötszáz néző. A közönség elcsendesedik. A karmestert lift hozza a pulpitushoz. Intés nélkül megszólal az első hang. Egy cselló. C-t játszik, mert mi mást is játszhatna. (Mondjuk A-t, de nem annyira szomorú.) 12 másodperccel mélyebben egy nagybőgő szólal meg. A két sötét, mégis öntudatos hang között vonal képződik. Aztán egyszerre egy brácsa és egy hegedű kezd szintén C-t, oktávnyival magasabban. És így megy már egy perce szakadatlanul. Egy néző a műsorfüzetet lapozgatja: MONOKRÓM SZIMFÓNIA. Sötét borul a közönségre, és sötét borul az előadókra. Csak a négy hangszer négyszöge világít, mint egy kis ablak. Ebben a pillanatban tíz-tíz azonos hang szólal meg, mintha egyszerre kapcsolnák föl a villanyt egy toronyház 400 ablakában. Egy néző már együtt dúdolja a dallamot a zenészekkel, de a körülötte ülők lepisszegik. A fúvósok egyszerre kapcsolódnak be, majd 2 percre rá a kórus. A gömb alakú épület együtt rezeg és lélegzik a zenével. A kupolára odakintről rásüt a telihold. A szólisták egymás hangjába vágva vitatkoznak. Mint egy opera. A tenor magas C. A szoprán még magasabb? Alt és bariton közönséges C-n, A basszus a mélységből kiált: C! Cé! Cé és CÉ! Fél órája tart a versenymű, mikor az első néző félni kezd. Leizzad. Egy másik összevizeli magát. A széke lesüllyed. Az alagsorban ápolók sietnek hozzá. A színpadon fokozódik a hangulat. A nézők szeme azonban jeges. A fülük sajog, mint egy férfi ágyéka, aki egész éjszaka közösült. Az első sorban ülő zenekritikus végleg elfelejti, miről akart írni. A közönség talpon. AEgy szimfónia tervezete

Sáros a talpam, a semmin állok. Alattam titkon megrontott űr. Ritmusra remeg a sebes combja, remegése színtiszta vér. Harmaton halkan angyal vetél el. Darabja atomra hull. Sörszagú szél fújja ajkad, szád szélén ragad a só. Sáros a talpam és nem tudok semmit, újabb kis halálom felejtődik. Aszfalton guruló gyűrűk. Ellazított, magatehetetlen csend. Ez az ősz összevarrt ajkak sikítása. Torokból nyüszítő félelem. Ma magányom önként vitt szobára. Ez az ősz a tudom, de nem akarom, nem akarom, nem tudom. Fölöttem pipázik, röhög a férfi. Füstfátyla betemet, rámsimul. Megjelent a Műút 2016058-as számábanVénasszonyok nyara

Forrón csendül az éjjel feketén ömöl Utcát csontig elárasztva, vidám titán Halkan járda szegélyét nyalogatja már Bajszát pödri a lázas árny. Kancsót széttipor estékbe bolonduló Álmatlan, ki barázdát maga húz agyán S falról mállik a festék ugyanúgy, ahogy Arcról hámlik a bőr bután. Katlan tűz levegőjét szivogatja és Lelkét fűti belülről keresési láz Mint szomjas sivatagban delelő sakál, Forró lábnyoma felkiált. Ám szívét a didergés szele járja át S mint kőszirt magasán telelő vadász, Dérlepte torkát fojtja vacogó magány, Fájó isteni őshiány.Belvárosi éjjel

— Radnóti Miklós emlékére — mársemnemtudom is mársemnemértem is —  : márdehogynemértem is márdehogynemtudom is mártudom is értem is —  : márértem is tudom is —  : semminasemmit is Nemelégia is

Láttam megrészegedett nimfákat kivetkőzni földöntúli szépségükből, gyönyörű romlás fátyla borította üveges azúr tekintetüket. Fejbőrükről millió napsugár zuhant alá sűrűn a vak mélybe kebleik közé, mind piros színűre festve, mint egy tétova vágy. Fehér bőrükre szeplőt csókoltak egymásnak, és izzott az is, igen hevesen, vörös volt az az éj, emlékszem tisztán a homályra. Csupasz hátak, mint megannyi tárt ajtó lengtek körbe körülöttem forogva, de a sovány testek bordái közé zárva csak az üresség lézengett.Corvin

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé, a várkertben, a domboldalon. Esténként lovakért sírtak, és féltek, hogy ha lefekszenek, nem kelnek fel soha többé. Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok. A fotós egy utolsó pillantást vetett ködlő hajukra. Háttal zuhant a fény a puha talajra. A kislányok sétánnyá változtak, perceink egymásutánját fűzték önmaguk mélységévé, szorgalmasan, mint azok, akiket nem érintenek soha. Messzire futottak, a mozdulatlanságig és vissza, és ha árnyékot vetettek, a vertikalitás hátterévé bomlottak. A kifaraghatatlan valóság űzte őket magasabbra, és csak ha sárga fürtjeikről álmodtak, fért szájukba a reggel.A sétánnyá változott kislányok

nyári tábor épp éjfél után hűvös éj a tűzmeleg kihűlt kint sötét vacogtató hideg ott ülünk az elhűlt tűz körül akkor volt mikor még volt miről volt miért beszélni lenni bárhogy hittük van megoldás csak mi még nem találtunk rá de ránkrohan énekeltük azt amit találtunk eszmékhez közünk se volt minek élni még tanultunk máshogyan vaksötétben nem tudtam ki vagy épp elég dalom vacogtam át hangod hallottam csak ennyi vagy máshol járjuk majd az iskolát partnerem már búcsúztattam én nem tudom te hogy voltál vele pártalant a szél előbb elér nedves fűben épp mellettem ülsz földhideg szél fúj se tűz se fény térded kínálod fel vaksötét rábízom magam hangodra ott kardigánodat fonod körém szólt a dal amíg még szólhatott táborunk aztán aludni tér hang és testmeleg maradsz nekem a többi múlt nincs folytatnom miért Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanTábori anzix, 1992

A kövek akarata lassú, csöndes porladás. A lányomé, hogy lenyúl értük és a vízbe hajítja. Az aszteroidák zuhanása nem saját megnyugvás. Ércek, jég és energia.Földi leletek

földet gyűjtesz egy akváriumba a giliszták fogságban akár többszáz évig is elélnek mondod közben és próbálsz elkapni azt üvöltöm hogy nem megyek vissza a sáros tavak partjára sem a régi házunkba hogy régen minden tér nagyobb volt és tágasabb pedig akkoriban még csak az sem számított hová vagy bezárva csak ne legyél az ajtó mellett mert bármelyik pillanatban rád törhetik légy a sarokban hogy mindent jól láss és ne felejts enni a lehulló vakolatból mert benne vannak a rozsda emlékű játszóterek meg a varjak ahogyan feketére bontják az eget és át van itatva a zuhanyzás után lecsapódó izzadsággal a meztelen gyerektesünkkel és anyád szorongásával miután levágtad a macskátok fejét aztán a farkát és a lábait is vagy először a farkát aztán a lábát és végül a fejét nem tudom ez már sosem derül ki csak annyi biztos hogy a giliszták nem éreznek fájdalmat és ha ketté vágod őket az egyik felük képes tovább élni az üveg még mindig koszos és te inkább úszni vitted a gilisztákat akik a szabadulásban összetévesztenek téged egy szelíd istennel már ha a víz alól kilátnak egyáltalán a tó partjára  Szelíd isten

Viharmadarak vergődnek összeragadt szárnnyal: ez a nyár. Méz, kőolaj, méz, kőolaj, mantrázza a sápadt nő, veríték csorog a homlokáról. A partmenti úton aszfaltba ragadt gyöngyházlepkék, mezítlábadon a hímporuk. A fejemben egy idegen női hang mondogatja napok óta, hogy méz, kőolaj, méz, kőolaj. A partra sodort tetemek, mint egy fogsor, megállítják a nyelv akaratát: hiába mondanám, hogy méz és lepkék, ha valójában kőolaj és viharmadarak. A sós szél felhigítja a falakból izzadó nyarat. Programszerűen azt álmodom, hogy te tiszta vízfelszín, én gyöngyházlepke egy kidobott próbababa száján. A sápadt nő éjjeli úszásra megy, a reggel olajos bőrrel talál rá.   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): Ragad  Ragad

01 The Doors aznap beülsz egy moziba és megnézed háromdés felbontásban a múltadat azt a hatvannyolcas koncertet amiről hatvannyolcban nem is hallottál másról sem ami azt illeti pedig hatvannyolcban történt egy s más amiről később épp eleget beszéltek ahhoz hogy akkor is kissrác maradj amikor az én már nem volt kissrác valaki más mert az én az mindig valaki más és ma beültök ketten moziba háromdében adják a múltat persze le is töltheted ezen vagy már rég letöltötted és töltöd csak töltöd és töltöd nincs feltételes csak megállóban lehet szabadulás torz vigasz hogy ezt már nem seedeled 02 Jimmy Hendrix habár alul a járó de fölül minden zajnak így van ez kiskeddig oszt abbamaradnak hamvazó csikkszerdát szedegetne parázsnak nagycsütörtök csendje miatt s a csend miatta hisznek feltámadásnak hisz kell lennie még ha az is csak egy évszak nevelgeti ki s ki ember harangnak haragnak nevelgeti lelke mélyén ha cudar idők járnak s bár ha alul a járó de fölülhessen ha zaj van 03 Grateful Dead csak akkor hallgass ha van mit mondanod lesz aki érti majd lesz aki csöndedbe csöndjével hasít én én hallgatja bőszen én erről is sokkal többet hallgattam már és ma is hitelesebben hallgatok és lesz aki vár ki szólal meg végül először ki lépi meg először a végült ki lepi meg hallgatása ajándékával a néma Istent csak akkor hallgass ha van miért ha van kinek miről nos az a legkevesebb 04 Procol Harum nem tudtam hogy ennyire leszaladt dőlt bele ujjaim remegésébe én sem tudtam hogy ennyire zavarni fog az a mozdulat a testClassic Rock 1–6. track

A hideg kövön meg kéne keresni Láz Jankát valahogy. nem tudom, hol kezdeném, már ha kezdeném. elővenném a hátsó polcról, a könyvek második sorából. ott kazlakban álltak nichtvordemkindileg veszélyes kontentek, például Apollinaire, hogy mást ne mondjak. hát ja, nem valami felhőtlen gyerekkor, hogy orgiákat képzelsz az osztályteremben, este a Kriszta kordnadrágjára gondolsz. hogy’ peckelnéd ki a száját, ha úgy van. sosincs úgy. sosincs sehogy. az egyik később sírt, a másik hallgatott. Janka csak térdelt a hideg kövön, Vas utca, egy szoba, konyha, közös vécé a gangon. aztán elhagyott. Nincs háború nem géppuska. valaki klopfol odakinn. szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat. ilyen lehet a heroin is, ha abdem lakásán veszed. abdem jemenből jött és nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a parlamenti belépőjével mérte ki a szinte mindig tökéletes pakkokat. végtelen ták, és sehol az apró titik. sajnálom, nincs háború. a nonsztop éppen zárva. január egy, a kutyaszarató tér is alszik, finom utalásféleképpen egyebek mellett rád, a szabályainkra, az álmos vacsorákra. a soha el nem hagyható, gemütlich biztonsági sávra. Egy rossz krimi címe megjött a lány, akit úgy hívtál, Mániás. hideg jött vele, zsebében fájós fogak. az ingét mozdulatokból rakják össze minden éjjel a szorgos kis élősködők. amikor elkezdted Mániásnak hívni, karácsony volt, az erkélyen álltunk, cigi, és félórája csak az apjáról beszélt. hogy egyik napról a másikra történt, meg hogy azóta se, és habzani kezdett a szája. elnézést kért, leült a sarokba, és úgy tett, mint aki játszik. a Mániás a babaházban.Rendrakás

Hogy nem talált alkalmas barlangot fenn, a hegyen, épített kalyibát egy tisztáson, ahol kedvére tűnődhet tűnt napoknak alvadt hordalékain, ahol úgy vélte, nem lelhet rá senki, még talán önmaga sem, de amint lepillantott az első hajnal aranyló fényében a völgybe, s látta a tó mélykék vizét, tudta, hogy nem menekülhet, mert minden csak arra emlékezteti, s a fák dús lombja sem tudja eltakarni a kék ragyogást, s ezen az évszakok változása sem segített, mert ha hó lepte a jeges vízfelszínt, akkor meg ott volt fölötte a hidegen lángoló Nap körül úszó égbolt kékje, csak borús napokon talált enyhet és némi megnyugvást, ilyenkor meditált és faragással töltötte idejét, s már szép kis halomban gyűltek a borovi fenyőből faragott nyílvesszők. Megjelent a Műút 2017059-es számában Kentaur, a hegylakó

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

A IX. múzsának   ülünk a bádogereszben    ketten        a holdernyő kattan ásig       húzza a fényponyváját      kockáznak       az ég i pányváról        szabadult      vadcsillagok              dob nának       velünk          szerelemhetest           elveszejt ett fényhamvaikból                 a tetőgerincen     alácsor og a rozsdafolyó              és beleömlik              a távol odó szurokba         valaki         holdkövet lop         a pa tkányok          megeszik a sajtot   el vagyunk   vetve az t hiszem          megugrunk         gurulunk            keren günk     pörgünk                a bádogereszben       hathat os       számaink      már belőlünk égnek amikor a holdb olond       vihogó          csillagok         világgá    szikráz zák az öröktől örökig valószínű hetestkockaszöveg

mióta szeretlek nem esik az eső a mentők üvöltve rohannak végig a városon lüktető tenyérnyi fényük vért pumpál a fekete égre — mióta szeretlek sokszor kérdezed hittem-e hogy mással lesz az ami veled számon kéred tőlem a múltat hányszor tagadjam meg érted vallom versben vég nélküli vágyban anyám előtt tagadva apám előtt szégyellve szívömleny szívokádék szívöklend cet köpi jónást régi köpi a régit mióta szeretlek mióta szeretlek nem mondtam mindent akkor hagyok abba mikor jó nagyon mindent elrontok vigyázz és ne csak rám magadra is velem mert magammal magadat elfelejtetem maradj nekem minden idősíknak ebben a nagy önző miben önző kis oázisomban akarj ha én is szeress ha én is legyél ha mégis nő férfi hogy én is így vagyok az aki ő volt és te az vagy aki a te őd volt egyek a múltban ami megy el mint a felhő szerepet cserél és felnő hozzánk a világ mióta szeretlek végképp elvesztem ebben az igenben abban a nemben mióta élek tudom nem úszhatlak meg téged —m10

Nie ufam obcym, ale kosmitów, jeśli mają ręce, chętnie przytuliłbym do piersi. Lepiej, żeby obcy nie mieszkali w sąsiedztwie. Skośnoocy — tych nie cierpię najbardziej. Wstają wcześnie i późno wieczorem cicho zamykają drzwi. Nigdy nie wychodzą pojedynczo. Nigdy nie opuszczam mieszkania. Pracuję w domu. Jedzenie zamawiam. W Japonii nazywają to hikikkomori, Tam nie próbowaliby mnie zmieniać. Matka, kiedy nie otworzyłem drzwi, wpadła w szał. Zawołała lekarza i dobijali się razem. Zabrała ich policja. To było cztery lata, trzy miesiące i dwa dni temu. Od tego czasu nikogo u mnie nie było. Uczę się japońskiego, by móc powiedzieć, jak bardzo ich nienawidzę. Przekł.: Anna Butrym i Przemysław Witkowski Négy, három, kettő Nem bízom az idegenekben, az űrlényeket viszont, ha van karjuk, szívesen keblemre ölelném. Jobb, ha senki se költözik a szomszédba, főleg a vágottszeműeket utálom, akik korán kelnek és késő este csendben zárják az ajtót. Sose járnak ki egyedül. Sose hagyom el a lakást, otthonról dolgozom és futár hozza az ételt. Japánban ezt hikikomorinak hívják, de ők nem próbálnának megváltoztatni. Anyám kiborult, amikor nem nyitottam ajtót, orvost hívott és együtt dörömböltek, a rendőrök vitték el őket. Ez négy éve, három hónapja és két napja volt. Azóta nem járt nálam senki. Japánul tanulok, hogy elmondhassam, mennyire gyűlölöm őket.Cztery, trzy, dwa

Elindult Csabi a hosszú útra a szülői házból ment ment és már a kapuig jutott onnan a jó szülők veszekedése hívta vissza azután újra útnak indult de akkor meg elhagyta az anyja az apját és azért nem jutott messze mert valakinek otthon kellett lenni amikor megint nekivágott már kiért a kapu elé az apja szólt meg sem állt a szomszéd szólt hogy „Csabi, szólt apád” és ő meg azt felelte „az nekem nem apám nem apám az nekem” mégis visszajött mikor a nemapja-apja felkötötte magát azután sokáig maradt otthon veszteg azalatt jónéhány út lezárult egyesek csak Csabi számára mások meg mindenki számára de legtöbb mégiscsak az olyanok számára mint Csabi és legközelebb ezért már egészen másik úton indult ezen az úton munkát nem talált és mivel nem talált munkát családot sem talált és mivel se munkát se családot nem talált igazából semmiféle célt nem talált de még talán kereshette volna hiszen akkor még olyan fiatal volt ám mielőtt a főútra kiért volna a kanyarban behívta az ottani szomszéd ennek a felesége már meghalt addig ketten ittak azóta egyedül ivott most megkínálta Csabit mert unta már egyedül és ketten tényleg jobb volt nagyon jól ment nekik aztán ez az ivás de egyszercsak elfogyott a bor nem maradt mit inni akkor Csabi újra nekiveselkedett és végre most már azt is tudta hova kifordult az útra a főútra végiggyalogolt rajta eposzi küldetése a kanyaron a hídonBallada az ember fiáról

szeretem az elsimultságot, lebillenő arc a koponyáról, beléd nevelt nyugalom dermeszt körém. áramszünetes villanykörte- szobában lakunk. reggelente két kézzel integetek neked, hogy biztosan ne hiányozzak. tudom, úgy végzed majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt gyerekek lebegnek az Oktogon felett. egyszer talán majd én is ott veled. egyszer talán majd én is nélküled. mindenki cserben hagy valakit egyszer, most már akár úgy is tehetnék, mintha nem léteznék, a saját villanykörtémben.sötét van

Lebegve lépek, hogy hozzád szegődjem észrevétlen te jössz puha léptekkel, fekete haj, szivar, rózsaszín angóra pulóver: a rózsaszín párduc és a porcica — karmolászom a torkodat. Mint egy szatír, mutogatod a szívedet, leopárdkarokkal ölellek, mint az antik görög mesterek, sétálsz és olvasol a kertben. Magasabb vagy Árésznál! Kígyót és békát kiabálsz rám, nem tudom, meddig kell még nyelnem. Tintát spriccel méregfogam, ahogy elharapom a nyelvem.Rózsaszín párduc

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

Ha méreggel is elmúltál egy reggel és ki is fosod mind az összeset, megénekled, hogy ennyi volt az éjjel és hálás vagy, hogy újrakezdheted, hogy élhettél itt kávéval, befőttel, hogy éltél bőven — gyomrodban remeg, hogy amfetamin nincsen és egy nő kell, a változásban jó lesz majd neked. Ha hangomat is elszívtam egy reggel, s úgy jöttem el, hogy látott a halál, az időből kiátkozott a rendszer, bár elaludtam annyiszor hasán, lerétegződött bennem és nem múlt el és megkerestem minden szó jogán, és minden test és minden már egy tenger, már megtanultam: minden végtelen, a változás is mind jön itt nekem. Ha huszonhárom elmúltál egy reggel, majd felnézel, fölötted a Vezúv és elgondolod, hogy majd te is egyszer huszonhárom leszel s még tart az út, a tükrök termében melléje fekszel, vetkőzteted, míg rátok láva hull, és úgy nézel szemébe minden reggel, míg ottmarad, szoborrá alkonyul: ölébe sót és pipacsot teszel. Ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel dohányt veszek és nem siratom őt, már nem babrálok annyi semmiséggel, a mérget sem veszem csak úgy elő, és nézem majd a kolozsvári látványt, egy budapesti, vásárhelyi nőt, ha végigmegyek a Napoca utcán, megnyílik és virágzik majd a föld. Megjelent a Műút 2013040-es számábanA kolozsvári váltás

A csónakház automatikus hangjai mögé képzelt élőlényeket szeretném látni, a húsodat belülről, a torkolat vízfelszíne alá nézni, ami fekete, mint a bőröd, de csak a partközeli fűben eltévedt rákokat lehet. A kisgyerekek kövekkel dobálják őket, és amelyik túléli, azt akváriumba teszik a mólón. Nem szólnak hozzám, akár a süketekhez, pedig esténként átöltözöm, kibontom a hajamat, és hallom a kövek csattanását, az üvegen sercenő csontokat. A hordalék karcai mindig begyógyulnak a talpamon hajnalra, amikor cipőt veszek, de a fehérneműm varrása menti gyűrődésekben a sóder napokig bent marad. Megjelent a Műút 2015050-es számábanSzürkület előtt

Didajka szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, és vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt a cigánysori útra és házukig méltósággal sétált reménységével, a sokasodó kíváncsiak mormogását és moccanását is ellenőrizve. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt, lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott, fűszagú hasuk ezt már nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a városi, bentlakásos iskolába írassa. A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain, a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy végleg otthagyhassa a cigánytelep koraestülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát. Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő mint leendő asszony, ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája. Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában, a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját megsimogatta s így szólt: most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: Jaj, nem, kérem szépen, nem, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt!Didajka

Amikor először rohantam át úttesten, akkor kezdett követni. Mintha tudná, hogy ki akarnak rabolni a zárt vaskapuk. Ha lenne időm, megfordulnék, megragadnám rozsdafoltos kabátját, és szögeket ordítanék arcába. Engem ne teszteljen, képtelenség megtanulni ezeket a folyton eltűnő utcákat. Túl régóta figyelek már arra, hogy ne fussak ki a vonalból. A kanyarnál, ahol beér engem, egy térképet fog a kezembe nyomni. Azon a térképen egy olyan város lesz, amit mindig összekeverek egy másikkal. Ne aggódj, kölyök, bekarikáztam, hogy hol tévedtél. Megjelent a Műút 2016058-as számában[Lecke]

terepszemle folyamatosan bomlik a táj naplemente után nem jön fel a hold a madarakat repülés közben éri utol a hirtelenhalál ez volt a legzöldebb tavasz de a cseresznye ízében már rothadásnak indult a nyár az erdőtűz utáni hamuban kirajzolódnak terveink a szénává száradt füvet elnyeli a közelgő homokvihar esőtáncot járunk hogy kivirágozzon a sivatag izzadságcseppeink nem segítenek a magvak fejlődésében végül a növények helyett lábunk gyökerezik   mozgási erők vasléptekkel ballagunk a rozsda elől őszi sétánk útvonala megmunkálhatatlan így képzeltem el a végét tested mégis remeg bőrödet kaparom mintha a hipocentrum felé ásnék annak ellenére hogy rövid ideig tart a földrengés könnyen romba dönt bármilyen emberi alkotást és nem tudom eldönteni közelednek vagy távolodnak a kéreglemezek   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): terepszemle mozgási erők  Versek

izzó ősz volt, de újra kinőttek a városok. azt mondd meg nekem, ati, mondtam. a tabánnál ültünk valahol, egy éjszakai buszra várva, 98 novembere. hogy van az, hogy körülöttem mindenki beteg, én meg az evésről gyakorlatilag lemondtam, viszont éjjel-nappal iszom, és vigyorogva rohangálok. gyuri, mondta. komolyan ám, fekete kalap, kabát, esernyő. ez azért van, mert amikor magadat pusztítod, a vírusokat is pusztítod. a minap újra átnéztem az önpusztításról vallott nézeteim, és, némileg engem is meglepő módon, alig változtak. neki pedig már biztosan nincsenek. nos, amit kielégülésnek hívunk, csak kimerültség. az öröklét egyetlen átélhető formája az unalom. ezzel nem értene egyet. a lugas felől sötétedik. ezzel talán. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában megálló

„Most nem ígérek semmit” mondtad s most tart ez a semmi-ígéret kietlen így de te betartod pontosan ezt a semmiséget megértem végül ezt az arcod s büszke leszek rá hogy megértem az az idő már elviharzott amikor azt hihettem értem és hogy valami értem is lett értelmetlen s annak is értett ízlett nem ízlett íze is lett kissé ízetlen ízkísértet illata is elillant illat „édeskésebb” mint az a régi tőled tudom ezt is te mondtad s ez is olyan értelmiségi kies kietlen lett a lét itt ez nekem a lét a te téted valami volt talán ígéret amit most négy szó semmivé tett 2015. július 29.Nem ígér semmit

amikor félek a haláltól, elképzelem, hogy te vagy. esténként versenyzünk, melyikünk látott nagyobb élőlényt elpusztulni. nézem a kezed. farkas alakú árnyékot vet. még sosem voltam szemtanúja ekkora állat halálának. a szőrszálait dobozba gyűjtöm. csap alá bújt gyerekek vagyunk, a kerámiára tapadt tincseinket a farkasszőr mellé tesszük, mintha szerencsét hozna. nézem a kezem. az ujjaim közti bőrlebenyben démonok vannak, nem fogod meg sosem. középen van a szíved, azért dobog rosszul. kinek leszünk mi a legnagyobb elpusztult élőlények?   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): ujjaim közti bőrlebenyben  ujjaim közti bőrlebenyben

igen, bárhányszor hányni kell, s a test ürítené magát, vonulna ki, rekedne kívül, mint aura, önmagán, terül ki, hányva el, csak ez, mi engem megjelöl, mint kesztyűt, tűröget, magába hajt, bőrhibák, tört felszín legbelül, kint gyomrom lüktet, fáj, duzzadva, hogy van, a törvény az, mi vesz, csak vesz körül véletlen, nem konzisztens adagokban (invitatorium)

száll föl a szomorúság, úgyhogy megpróbálom kivenni a számból, mert ez olyan város, amin nem beszélhetek hozzád, hiszen nem értenéd a só, a villám szavát. a kátrányt is hiába dalolom neked, te csak néha nyalsz bele, és akkor én mit csináljak. hirtelen jut eszembe, te talán nem is tudod, a többes szám olyan olló, ami kinyílik, ha becsukódik a szem. ha te ezt nem tudod, miért is beszélnék hozzád a tisztaság nyelvén? erre gondolok, és végleg beszorul a számba. Megjelent a Műút 2015051-es számában rekedten

Temperával kört rajzolok a köldököm köré, és áthúzom: akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát, villogva hordja, és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek, így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást, minden élet a jelek rabszolgája: képek és szagok és teremtésmítoszok. Mert hát ki mit köhög fel. Világunk szárnyas és uszonyos őshüllők világa — városaink és szántóföldjeink erőt nyernek belőle, csak lehetnénk annyira szeplőtelenek, mint a felső triász pikkelyes ősemlősei: mamácskáink és papácskáink. Ha lehunyom a szememet, magamat látom millió lehunyt szemű rabszolgának: ülünk és éhezünk és éltetnénk az anarchiát. Ujjamat megint temperába mártom, fákra és középületekre rajzolom egyre pontosabb köreimet, majd hercegek és spekulánsok homlokára. Szomorkodik miattuk a világ, és szenvednek tőlük torkainkban a szavak, mert mindent jelentenek, és mi mégsem lettünk szövetségkötésre méltók, mégsem értjük gyönyörű arcunk és a tömeg hüllői vonásait, mégsem születnek gégénk mellett levegőtlen csillagködök, valahányszor szerelmet vallunk egy Aphrodité-torzónak a parkban.  Mindent, amit tudok

Muszáj volt megszokni a hullámpalák réseit, egy fészeroldal nyirkos lesállását, a zsibbadt görnyedést. Ha el akartam kapni, muszáj volt. Alig fáztam. Elég szénhalmokat látni, hogy kályhameleg járjon át. Forgácsokban vált ki a gyanakvás belőle, vékonyka galacsinpelyhek, ahogy körözött, egy tehetetlen munkatárgy, a csapda furatkése körül. Kezemben átizzadt a zsinórvég, feszengtem, mint aki ajándékra vár. És végül átbújtatta a fejét a kábelkötegelő hurkán, hogy elérje a lúdbőrző tejet a virágcserépben. Mire kiértek, már addig fojtogatta a menekülés kényszere, hogy már nem is macska volt, állat is alig. Apám visszament a csípőfogóért. Mikor a krákogás abbamaradt, akkora lebaszást kaptam, ami még a nagy bejelentés előtt sem volt rendszeres. Máig emlékszem, szétáradt bennem a nyugalom, ahogy az orgazmusok után áramlik szét a szégyen. Mert végre leengedtek újra a tenyerükről, ahová azért fektettek, mert apa esténként elmegy, ahol sporttáskából él, és mert anya minden este rám zárja az ajtót, mert jobb neki egyedül. Köteg

Beültetés Miért álmodik Tenzin a város utcáin végigrohanó kutyákkal? Miért indítja be ez a háborús emlékeimet? Hallottál a kísérletről, amelyben tíz különböző gyerekkori képet mutattak? Kilenc kép valódi volt, egy pedig hamis: gyerekkori képüket beillesztették például egy galambházba, ahol sohasem jártak. 80% felismerte magát, emlékeztek a hamis képen látható dolgokra. 20% nem emlékezett, de amikor a kutatók még egyszer rákérdeztek, a többiek is felismerték a képet. Emlékeztek egy teljesen kitalált élményre.   Állatkerti nagybevásárlás A háború előtt költöztünk az állatkerthez tartozó villába. Még nem vonultak be a nácik, nem kérték el az igazolványomat, ha kenyeret vettem. Még éltek az antilopok, a pónik, a tevék és a több száz trópusi madár, ha csak rájuk gondoltam, éreztem, közel a paradicsom. A gettó falai már álltak, és mivel a város legjobb zoológusai zsidók, gyakran jártam át. Könyvekért cserébe ételt csempésztem be. Közben az állatkert hívatlan látogatói összeszedték és zsákokban vitték el az ehető madarakat. Elkezdődtek a deportálások, a legjobb barátaim tűntek el. A zsiráfokhoz már nem jöttek látogatók, a nácik kineveztek a városi parkok és az állatkert főintendánsának, ezzel autó is járt. Pont belefért az a nagy afrikai láda, ami a szobámban állt. Az elefántokat bombatalálat érte, gondozójuk jött velem a gettóba. Éhségnek estek áldozatul az akvárium halai, puskatussal törték be az üvegtáblákat. A kocsival csak a gettó bejáratáig jutottunk, de a ládát be tudtuk vinni. Mivel az őrök ismertek, nem kérdeztek semmit, talán azt hitték, van egy szeretőm odaát. Ez tilos, de mégis sokan jártak át. Egyenként vittünk ki így több száz embert. Az elpusztult állatokVersek

Mint különös marsbéli, ki csak átabotában érti, amit körülötte beszélnek, mert az ánglus nyelvet nem jól bírja, így a newarki repülőtérre menőben forgatja fejét, árva, nyugtalan kismadárka, hiszen a morajló vonat motorja elnémult és bemondták, hogy technikai problémák miatt harmincöt percnyi leállás várható, türelmünk megköszönve, nos, ekkor indult a zsebméretű kaland, mert hogy az alkalmi kupészomszédokból hevenyén össze is állt az emberi faj legkisebb aktív sejtje, az ötezer-háromszáznegyvenes cserkészcsapat: egy idősebb testvérpár, egy vezérürü s én negyedikként, jó kis kommandó, elindultunk a számunkra ismeretlen állomásépületben taxi után, elöl nyargalt önkéntes elnökünk szemüvegben, és máris határozottan leosztotta a szerepeket, én lettem az összekötő, a kapocs közte és a lemaradozó kis öregecskék közt, hídember lettem Ámerikában, hogyha mutatta előőrsünk, hogy jobbra fordulj, én is elmutogattam az utánam jövőknek, így nyomult előre a hadtest, akárha dzsungelbozótban törne előre vagy lakóépületet tisztítana meg betolakodóktól, haladtunk merészen, s hátrált előttünk sunnyogva a lusta tér, míg én ujjongva adtam tovább a hírt: hogy erre, vagy arra!, így lettem közlegény negyvenöt éves fejjel New Jersey államban, az összefogás erejét megsüvegeltem, mikor már kinn álltunk az Isten szabad ege alatt, és vezérünk mobilján mutatta, két sarokra van innen a meggypiros Toyota, a sofőr neve Carlos, én, ki valék örök magánzó, most tagja egy hatékony csapatnak, kérdezgettek, honnan jövök, meg is dicsértek, hogy ily nehéz mesterséget űzök, mint az írás, a halandók örömére, taktusokban újrateremtem a vakvilágot, ők még egy A4-es fogalmazvánnyalMint különös marsbéli

A viaszbábu Az ágy alatt találtam egy viaszbábut: egy finom leánybábucskát. Játszhatok vele, ha akarok. A pókhálót leszedem a fejéről – kinek az ágya alól kallódhatott az enyémig? Tenyérmelegben puhább, mint hittem, könnyen mozgatom a tagjait, a teste ujjbegyeimre simul. Megbabonáz az ölembe hullott hatalom. Palacsintasütőbe fektetem táncban elfáradt viaszkedvesem, a gáztűzhelyen virágszirmokat szórok szét, még az sem zavar, hogy a bábucska lassan megolvad. Eltűnik az arc, sikoly nélkül, aztán a forma, és végül csak egy pocsolya marad. Tovább simogatom az olvadékot, ujjam ösztönösen kavargatja, majd mint harci festéket, az arcomra keni. Nem éget eléggé, pedig forró a viasz. Kerüljön rám az összes. Szemnek, orrnak, szájnak sem hagyhatok nyílást, egy másik arcot építek. Csak az összeaszott mosoly az enyém, a rétegek alatt. A viasz idővel kihűl, lerepedezik, csak néhány ragadós darabka marad rajtam, és ott találom magam egy ágy alatt.   Spenót Én nem vagyok spenót, nem vállalom a közösséget azzal a zöld masszával – gondoltam, mikor felemeltem a fedőt éjjel kettőkor. Rossz még ránézni is, ráadásul sokan utálják. Talán már három napos, és mióta megvan, ugyanazon a helyen heverészik: a lábos alján, a tűzhelyen. Hártya nőtt rá, amin keresztül nem láthatjuk a vitaminokat, elfelejteti az emberrel, hogy ez amúgy egyszer főzelék volt. Anya azt mondaná, hogy még biztos jó. Meg azt is, hogy ettől leszek nagy és erős. De ő most alszik, úgyhogy inkább nem vagyok éhes. Anya szereti a spenótot, mert nincs vele sok macera, ésVersek

vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd, mint a színesnek képzelt szántóföldek, amin csak a szürkület játszik a fénnyel. a megkívánt emlékeket, mint téged, az idő csak tartósítja. ha percenként megfutamodom, te még azelőtt lezárod az utakat, hogy ezt eltervezhetném, mert az elmélyülésnek nincs ideje, csak úgy megtörténik. az az út feléd egyenes: névtelen állomások, üres csomagok, honvágy. követem szememmel a tájat, hogy minden bokor egyforma, a madarak mind egy irányba szállnak, csak én vagyok ma más, az árnyékom ma nem követ, egyedül csallak meg, hogy aztán veled maradhassak. vannak dolgok, amiket nélküled nem értenék, ilyen a kakaó száraz zsemlével. a türelmes megszokás, az elrejtett álmok, hogy nem kelünk fel délig. a kitartó összeadás és a páratlan felismerés, hogy bár egyek akartunk lenni, de te meg én, az már kettő.félúton

vársz nyolcéves korod óta, akkor születtél meg igazán. belédvésődött korán és örökre a várakozás. hullámvert magadba, mint mélytengeri búvár, újra és újra alámerülsz, lásd magad, mint soha előtte. vársz, történjen az indulás meg veled végre, ázzon le rólad a múlt, sodorjon túlpartra bocsánat. vársz még, hullámtörte hiányos part lett a szív, ahogy vártál árvaházban egy érkezésre, ahogy vártál Szabadkán negyvennégyben maradásra. most vársz még legalább egy dédunokára, húsvétra, karácsonyra. addig, míg valaki szól: Nyitott mondataid ideje zárni, hát változókkal játszol, mire a pont kikerül, legyen azonosság, ha te az alaphalmaz. vársz még, vársz, várod, valaki örökre lekapcsolja a vállaid nyomó oxigénpalackot. Megjelent a Műút 2016056-os számábanimprinting

eleinte azt hittem, ismerni fogsz, úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem, ahogyan felolvad a körülötted vibráló elektromosságban, a hétköznapi csapadékban, meg ebben a remegő láthatatlanban, amely beborítja az egész bolygót, mindaddig, amíg itt hintáznak a fejünk felett a szótagok, azok az eldadogottak; nem értetted őket régen, mert betonból volt a hallójáratod, a dobhártyád, és az arcod megkövült, akár a felhők a zivatarban késő délután, amikor a szürkület a szemed lett, az esőtömb pedig az orrod, kértelek, szakadj a vállamra, folyjanak csermelyként a karjaid körém — szeretnék megfulladni általad; mert hiába ismerem a sodrásirányt, úgy ismerem, ahogyan te a partjaimba harapsz, csapódsz, nem lennénk több, mint lét a mederben, néha kiöntünk, áradunk, de végül visszahúzódunk magunkba, magunkba úgy, mint a patakok, a folyók.mint a patakok, a folyók

A varjak nem alszanak ma éjjel sem, felszállnak, ellepik a teliholdat, kimetszeni a krátereket, mint visszanövő daganatot a koponyacsont alól, de nem enged, áttétről jelent minden holdtöltekor. Megjelent a Műút 2015052-es számában Fekete zaj

látod, ami elmúlt, az mind vicinális. apró lokációk, tulipánnal és kiskerttel, süvölvény dísztökkel, és a kitépett dísztök hűlt helyével. makrófelvételek vannak erről a szemedben. pedig nem is volt helyjegyünk. de itt, a peronon nincs csalás. a szaruhártyákon dobogás. hiába hunyod le a szemed, átüt a szemhéjon az ideges lüktetés. egy expressz. meg se áll. az a jelenünk, látod. ott megy el. és rajta egy sebhelyes kandúr énekel. hangja nincs, az ablakból kandikál. a mozdony. a füst. és vonatfütty. Megjelent a Műút 2017063-as számában  vicinális

repülés Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti a világot felülről. Folyókat. Mezőket. Dombtetőn templomot. Napfény széttört tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni. fácska Ezt a nyírfácskát eddig észre se vetted. Naponta mentél el mellette. De most itt kell hagynod. Nem látod többet. Milyen gyönyörűnek tűnik. Annak repül majd neki az az őrült paraszt. Szárnyát és kezét törve a templomtoronyból. Alatta hal meg. valami Mi hiányzik még? Félelem és hit kölcsönös hullámverése? Ami talán a lélek legmélyéből fakad. A lehető legközvetlenebb módon? Ki tudja. Valami fontos hiányzik még a képeidből. Valami nagyon. lombsátor Sáros szántóföld közepén magányos és haszontalan öreg fa. Keménylevelű fényes lombsátra menedéket nyújt az esőben. A vándorszerzeteseknek. eredeti Elhatároztad rég. Csak azt fogod megfesteni. Amit tényleg látsz. Amit átéltél. Nem másolsz más ikonfestők munkáiból. Emberarcú Krisztust szeretnél. Fáradt napfény áraszt el kihalt mezőket. Ökörnyál úszik. Fennakad levéltelen bokrokon. Pókhálósan töredezik a nyugodt ikonarc. esőszál Esőszálak lógnak. Sűrűn. Ez is lehetne egy történet. Tűnődve bámulsz át a szürkés-homályos fátylon. Nem emlékszel fontosnak tűnő dolgokra. A zápor hólyagosra veri a pocsolyákat. Portalanítja. Fényesre törölgeti a leveleket. Szálazódás. Szálazódás mindenfelé. görög Esik a hó Moszkva külvárosában. Hideg van. Szerzetesek bukkannak elő egy mellékutcából. Hogyan tud annyi ember előtt festeni a Görög? Hogyan tud festeni. Miközben bámulják? Mindjárt itt a templom. Egyenesen fára fest. Szinte hihetetlen. És. Hogy milyen gyorsan. út Mint mindig. Nehéz és hosszú. A láthatóbólbehunyt szemmel

K. V.-nek 6.2.2.4. Kék ér a hófehér, telt, gazdag mellen: mondat a papíron, egészen tapintatlanul vad ártatlanság. 6.2.2.5. Mondat: forradás a bőrön. Nyit és zár, lélegzik, szájból szájba. 6.2.2.6. Csók: forradás a testen, minden elválás véres repedés, nyitott seb. 6.2.2.7. Törd föl a garatot, és a nyelv mellett készíts egy másik járatot. 6.2.2.8. Az anyai testen kívül fogant, egy porcelán tányéron. Megjelent a Műút 2014046-os számában Kunstkamera

Így szerettem beléd, drága, olthatatlan szerelemmel, Amíg ki nem lapított a textilgyári nyomóhenger. (ősz) A szüret elmúlt, az eső eleredt, a karneolcsőrű rigóraj tovaszállt, Mire anyám (drága jó lélek) befeküdt a gyárvárosi klinikára. Teltek a napok. A motivációját vesztett Hold felhők mögül pislákoló fénye Gazdasági fellendülést vetített az első hó alatt roskadozó szőlődombokra. Soha ilyen gyorsan penész nem futotta be a lekvárt. (tél) Szőlődombok, szőlődombok, Figyeljetek, olyat mondok, De nem tudok, még nem mondok, Akkor mondok, ha majd gondnok Leszek lent a zoknigyárban, Zoknit varrni jár majd oda, Zoknit varrni jársz majd oda, Behajtod és bevarrod a Zokni szárát, hogy ne fázzon, Hogy ne fázzon ez az egész Áldott, édes, independens, Győztes, erős ország, S te varrod a foltját. (tavasz) A szőlődombok fölött suhanó madarak már rég a textilgyár kapuja fölé fészkelnek. Anyámat (szegényt) megviselte a tél. Amíg fölfelé sétálok, kezemben ételhordóját himbálva, S keresztülvágok a fák közé szorult kövér ködfoszlányok kinyúló karjain, Csakis arra tudok gondolni, mi lesz a hazai textiliparral. (nyár) Hogy lesz-e valami.Leszek lent a zoknigyárban

Minden este szúrnak. Nem tűvel, de átpiszkolt, álnok szilánkkal. És töltenek: rém-álomgázzal, mint egy szolga lufit, aztán minden szemét reggel még ki is szúrnak. A likvidálás csak álom volt, három volt, csak álom volt. A kávébabokat felőrli a gépezet. A Szervezet bárkit elér. Csak múlni. Nem kimondani: Adjátok vissza a mamát. Így élni le majdnem negyven évet, és nem csókolni kezet. Adjátok vissza a nyár havát. Adjátok vissza a Cukor poharát. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A Cukor poharát

Csak a kezére emlékszem kemény durva kérges keze volt hüvelykujján ezernyi fekete csík vagy metszet mintha mindig darabolt volna hol tököt főzött a malacoknak hol zöldséget a levesbe hű társa a magány úgy kiürítette hogy vére sem volt már lehet hogy nem is volt soha keserű savó csordogált benne és a rozsdás idő naponta megmetszette mind a tíz ujját csak ez a kép maradt utána és szekrényben a fekete ruhák(nagyanyám simogató keze)

Vasárnap Behajtott ablaktáblák mögött, nyirkos frissességben, a pizsamára nadrágot húzok, pulóvert, és ajtót nyitok a szélben megdőlt nádra, a nap nedvesen pislog. Az almafán piros cseppekben dagad a pára, a gyíkok még kövek alatt, dermedten várják, míg a köd lassan eltűnik, tíz felé előbújnak, mikor észreveszem, nincs kenyér. És rajtam két pulóver, júliusban, tizenkét fokban, az asszonyok között még így is keskenyen, félig a sorban, bom dia, mondják, bom dia felelem. Mélyre nőtt öregek, szélben, hidegben, víztől koptatott, barázdált kövek, rám mosolyognak, a turista. Leginkább sehogy sem szólítanak. A felszálló ködben a nap megremeg, a veknis kocsi megérkezik, az utcára lapos árnyékot húz, szemközt a kávézóból Fatima integet. Tudo bem? Minden a legnagyobb rendben, a teraszon kávé és pastel de nata, vasárnap reggel, Azóiában. Füvet vágok, naponta húsz perc, centivel kezemben méretre igazítom, babra munka. Ezerkétszáz másodperc, vagy több, nem tudom, fekszem a kertben, közelről bámulom, ahogy a fűszálak elhajolnak. Gondoltam, rég értem, itt az emberek csak kényelmesen, mint aranyhalak az akváriumban, homályos vízben mozdulatlan lebegnek, a lassúlás elkerülhetetlen. Saudade, ismétlem, miközben mérem a változást, és látom magam a Múzeum körúton, február végén, kilépek a Központiból, hónom alatt portugál-magyar szótár, az ereszről váratlan lecsúszó hótömeg az orrom előtt puffan. Budapest leesett, kisebb nagyobb darabokban, mint ház faláról a vakolat, lehullott rólam, nem maradt más, mint habarcs és tégla. Hézagos lettem, bőröm alá világít a nap, átfúj a levegő, kilencvenhét százalékos páratartalom, impregnál. Az egyik pulóvert leveszem, nyújtózom, lábamra könnyű vásznat terítek, és a rövidre húzott napernyő árnyékában, a sapka ésVersek

A cigányok már kiskorukban megtanulták a lóval való bánásmódot. Ereje és tanulékonysága miatt ez volt a legbecsesebb jószág, a sörény meg a szőr fényessége a tulajdonost is minősítette. Azokat, akik verték vagy túlhajtották a szegénység miatt egyébként is sovány állatot, a cigányok kiközösítették. A lakókocsik sátrainak legjobb alapanyaga volt a lóbőr, de csak az elpusztult, kényszerből leölt hátasok részeit hasznosították. A babonás gonddal tartott jószágok húsát csíkokra vágva megfüstölték, kiszárították. Elbújva vagy sötétben ettek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanBabonagond

„Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” (Kertész Imre) ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak — munkahelyi elidegenedés, általános boldog- talanság, anyám, anyám — ellentmondani, az általános leépülés helyett visszapillantani, csupán a kényszer kedvéért, az érdemem nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam mellett, ülve és gondolkodva, miképpen a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik, minden egyszeri hang leüt bennem egy újat, a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg telet, miközben templomban ülök ismét és izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy deres legyen az arcom a kerengő közepén, mert egyfelől üdvös és morális, másfelől gyermekes, mert a boldogtalanság irányából közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg- fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb, de abba kell hagynom, mert nem akarom Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Chopin Prelude

Senki nem érdekli már őt, csak te. Ez nem igaz. Unja a másokkal való beszédet. Ez igaz. Minden szerelemben van valami ödipális. Ez nem igaz. Van egy lánya. Ez igaz. Mikor legutóbb találkoztatok, és azt mondta, hogy nem igaz, hogy nem szeret, hazudott. Igaz. Mesélt a rózsakertekről, hogy a városában… Nem igaz. És arról a nőről, akit elektrosokkolni kellett. Ez igaz. És a másik nőről, akit elégettek, de minden éjszaka eszébe jut az arca, és amikor lemegy vízért, a nő ott ül a kanapén, és mosolyog. Igaz. Nem kellene vele többet beszélned. Igaz. De fogtok még kávézni. Igaz. Azt mondja, hogy bármikor átnyúlna a szalagkorláton, hogy virágot szedjen neked. Azt mondja, de nem igaz. A virágok nem fontosak. Igaz. Megjelent a Műút 2016058-as számábanHazugságvizsgáló

Az erőszak ma új arcát mutatja beletanulok simulékonyan alárendeződöm mire megszokom változik megint a tegnapi pofon arcról a köpet hiányozni fog. Az áldozat ma új arcát mutatja tanulékony szövetségesnek tetteti magát megfoghatatlan velem változik a gazdátlan harag égetőn, kihűlve hullik vissza rám.Fúga

Hány szerzőt is átültettem, kit-mit-valamit, százával, emlék megretten, jut félezerig. Most sánta madárkám felettem nagy úr ám! Keggyel mondja: csipp! Ám medvéim is rám várnak, nem néznek hercegnek, cárnak, nekifogok rendrakásnak: „Te itt ülsz! Te ott! Te…” Mit tegyek, se madár, se medve nem s nem „Thematic”, Szabad vagyok itt. Büszkélkedésre nem ok, mert már hamar meghalok. Segít úgy még Főmedvémen és társain Feleségem, ha ő él tul, aztán: nyekk, rímre nyikk, külön boldog mit legyek? Mi várhat, műfordulás? Sose lenne semmi más! A műfordulás

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek, két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel. Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak, ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött bújnak az ellenfél elől. Szétkenődő hógolyók nyomukban, akár a játéktáblán kiszórt korongok, vagy testápoló cseppjei a taktikázó férfi ujjai alatt. Elszabadulnak a pályák, a járólapokat egyenként felforgatják, megjegyzik, mi volt alatta, és egy kupac kinyújtott kézből úgy húznak, hogy a többi meg se moccanjon, vagy lámpaoszlop repedései válnak hasonlóvá visszerekhez a nő lábain, mikor szabályokról kezd beszélni, és elsétálnak mellette, és nyári estéken tikkadtan csapódnak hozzá a szúnyogok, bogarak.Taktikák

Végül a részletek maradnak: a háton- alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, a katéter nyoma a könyökhajlatban. Tetovált pontok, két rövid heg. Egy beavatás közelképei. Végül

A temetők fűvel, mohával benőtt átjárói még nem nyíltak meg. Talán az összes utazót felveszik előbb. Felszívják a testeket, akik zárójelekben hibernálva várakoznak az elhatározásra. Nem sok idő. Összegyűlik az avar, rohad és párolog, lecsapódik az üvegházfalon, és visszacsorog a fák alá — elhajlik a platán, elhajlik a tér, az idő —, a beton fejfák évtizedei után a féregjáratok egy planck-perc alatt átszűrik magukon.A várakozás kamrái

azt hittem nem maradt több kétely s hogy magamból örökre kiírtalak kikoptak mellőlem a barátok is elfogytak a bűvös koccintások s végül a poharakat is összetörtem de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget lapos lettem és öntelt mint a plakátok melyek felkúsznak a falra s már nem számolom hány álmot aludtam át nélküled mióta csak halott emlékeket tudok szeretni… Megjelent a Műút 2014048-as számában csak azt számolom

(  —   …   —   voltak az 1950es évek   —   …   Kántás Balázsnak   —  ) lás’d :  itt fagyoskodnom ítéltetett — sokadikként —   rágcsálom lóhússzagú frottírköpenyem   — pislagyertyafény-borús  rajztáblámon vers : neszez :  hallhatón-túli-tartományban újévünnepén :  nem jut zónaadag-főzelék —   betudom megszokott nyomorunknak   — fölvizezett tejjel  bádogkannám csurig : halálfia :  látszat — élek — érdemtelen’ Megjelent a Műút 2016057-es számábanSzénpor-lepte jégvirág

mind elmondtam. elmosódott dolgokat először össze-, aztán szétmosni. például emlékezést és nosztalgiát. generációkat hibáztatni, megidézni, hagyni. mindegyik fényképen látom magam mindentől messze, a szívhez közel.ami esedékes

 „Bgynek” Már megint akkor hívtál, mikor vert az éhség, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beleharaptál tegnapodba, kétségeket tépve ki fogaiddal. Már megint akkor hívtál, mikor vert a múltkori, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beléd harapott, darabokat tépve ki belőled, foga nyomán fájalom ült. Már megint akkor hívtál, miután megvert a soron következő, kivételesen hagytad, hadd meséljek arról, hogy a kétségek helyett keletkezik idővel új, őt viszont el kell fogadnod, te választottad. Sznekkbár

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát. élesedik a botlás az úton, mikor kiesett kezedből a kenyér és gurult, gurult hazafelé. érzed kezeden egy kéz melegét szikrázó hóesésben, látod a bádogtányéros lámpák alatt villodzó kristálypelyheket, mögöttük az angyalokat, és szentnek hiszed az estét. mert az az este szent volt, s marad míg élsz, míg le nem zárja, mögéd nem rekeszti egy utolsó… mik tudnak emlékké lenni? nevek bukkannak elő a semmiből. az óvoda kerítésén át nézel jacola után, és egyre gyakrabban jut eszedbe, írod le, vagy inkább mint mágikus ábrát a barlangrajzokon, vésed az emlékezet falára, mert nem szabad elmúlnia. megidősödvén az ember könnyebben elérzékenyül, torkát kaparják az indulatok. ma egy gyűrűre gondolok. nem temették be az évek. varázsereje volt? talán pár másodpercig éreztem a tenyeremben, rajta az ujj melegével. fénye beragyogta a füstkoszos galériát. tőled volt szép, a szerelmetektől? mindegy. besorakozva a halhatatlanok közé, emlékké váltak. miért? a mondattól? — még senkinek semCalifornia Blues

Éjfél után ne válogass! Aki bújt, aki nem – torkomban a szívem. A koloncot levakartuk. El ne váljunk! Merre tartunk? Álljunk meg smárolni zsemleszagban! Hajadban őrjítő gerleszar van. Észrevennem nem volna ildomos, ám varázsütésre itt a villamos. A szó itt már nem segít, adok egy zsepit. Sajnos műsoros. Egy raklapon több mázsa morzsa. Ne szálljunk mégse villamosra. Talán túllendült a hangulat-hinta – nesze, Kalinka! Hidd el, én még a galambszart is szívesen kipuszilgatnám a hajadból. Csak előbb kísérőnek szerzek meleg cipót. Indulhatunk is, ha hozzám. Nem azért, mintha sajnálnám, vagy ilyesmi, de előbb kurvára lehúztak – fiatal koromban ilyenért nem kért pénzt a pék. Bár már ott tartanánk, hogy pajkosan áttolod a számba az amilázban ázó trutymót! Kimondom itt, a munkások előtt! Két kéznek kicsi a zseb – nem lenne sokkal lezserebb venni húsz deka tokaszalonnát, és hívni egy taxit?   Konkrétumok, főtt krumplival A banyatankot mifelénk úgy is nevezik, hogy burgonyataxi. Öltözz őszi ködökbe, költözz az Őzike közbe! Nem lehet mindent a nyelvre kenni. Dombság is nevel zsenit. Zseniális a nép. Nem is akar semmit. A bujkálás nem jó irány. Előbb lakás. Egyfajta kotlós-igyekezet lengi be a szöveget, oly nagy Peerben a költési szándék. Csak még egy sort, aztán lefekszem, ahogy írva áll. Hanna az Anna-bálon. Áldozatot szedett a bányató. Újságpapírba csomagolt hónapos retek. Vádbeszédnek hangzik, ahogy a néni rábeszél. Vásárlásom törlesztés. Háztáji vagy húsgyári? Inkább dolgozzon fel az, aki felnevelt! – humánusabb tévedésben élni. De el ne tévedj, én is csak késlekedem a szaporodással, mert ott kezdődik az elpusztulás – mondta Dodónak a Tojás.  Versek

Az após garázst épített az udvarban; ki kellett vágni az öreg füzet. Hegesztett vasrudakból az alapszerkezet, fehér lécek tartják a hullámos tetőt. Egy reggel aranyló pecsétek borították a kocsi kék karosszériáját. Még védekezett a fenyő: gyöngyöző váladék csorgott a frissen gyalult lécekből. Tél van, nyikorog az idő, olajozatlan a bejárati ajtó. Néhány csepp is elég lenne. Ütésnyomok a falakon, sérülések a polcokon. Gyantacseppek a bőrömön. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Gyanta

Egy horpadás látszódott az arcon. Vérző fűszálakkal varrva rá a sötét. Követné még egy mondat. Azon már látni lehetne nevét. Hogy mindez belőlem egy darab, s együtt él ott és egyedül marad a sziklában vele. Gondolnak már rád. De túl az arcon minden csukva. S a fák emelte felhők a mélyülő magasba hordják, mentik a corpust, a szót. Körötte vérzik minden, s a fény is tiporva. Mert ütés látszik az arcon, horpadás. És keresztet vonszol a bozót; hogy benne rátaláljon a feltámadás.Együtt él vele

lebeg a kép az emlékezet kis piros kádjában, csipesszel segítek neki úszni. vitorla vagyok, bizonyos értelemben. lassan tűnik elő, szürke tónusban, anya haragja. Nem. inkább mosolya, ha volt. a kép ugyan néma, de mégis az ezüst-bromid szemcsékben zárványként ott a négy gyerek ricsaja. Nem. inkább háromé, én talán ott sem voltam. azt mondják, bátyám húzta a nyakamra a kis wc-ülőkét. ám a szar hogyan kenődött az arcomra, senki nem emlékszik már. nem mondják, de úgy sejtik, attól a szartól lettem ilyen rohadt mázlista. a kis felkent, szinte hallom. megmozgatom a papírt a folyadékban. négy gyerek állja körül a lakótelepi hintát. palintáznak a tengerimalacok. másnapra mindkettő halott, nem értjük. hintázunk, nevetünk, de titokban mind arra gondolunk: hátha mi megérjük a holnapot. most apát látom, kocsmából jövet. Nem. inkább nem is. kiemelem egy pillanatra a képet. felejteni bármelyiket el lehet, de fontos, hogy ne érje őket túl sok fény. ha kevés az ezüstcsíra, nincs az a redukálószer, mi újra látni engedné, amit feledni akarok. s az utolsó kép, látod, én, mellettem férfi, a polcon akvárium, és az asztalon borospohár — dúdolok magamban, miközben apró csuklómozdulatokkal úsztatom a papírt. kiemelem azt a felét, amin én vagyok, és hagyom, hogy a másikat örökre magába zárja az ezüst. száradásig már nem veszek levegőt. Megjelent a Műút 2016056-os számábannagyítás

Tipográfia: Rőczei György Well 1–5

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz, látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor, ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy. Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk. Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire, mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom, ami, érzed, valamit megint követelni kezd. Pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem? Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád, s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt, úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. Nem is rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva, mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot, pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod. Szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek, ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el, hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat. De akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez? Szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes, elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is elfelejtesz. Akkor menj, csak könyörgök, ne keress! De látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám, miután menekülésre kényszerítettél. Aztán hajszoljuk egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol, mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok beteljesültét.Körkörös romok

From A to Z

Sörösdobozban kavics zörög. Káromkodásokat rágok el. Elvettél tőlem hitet, dühöt. Leereszkedem a metróaluljáróba, nézem a kurvákat. Mikor már ők sem fontosak, mit tehetek? A kérdés tompán pattan vissza, mint gyerekkorom betonfaláról lyukas gumilabda. Újpesten már sötét van. A beton nem akar tőlem semmit, gyűlöli az idegen anyagot. Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot. Már Nietzsche is halott. Megjelent a Műút 2014048-as számábanhimnusz

Három vizuális költemény

Ha nem szabad kijönni, volt szabad, nem lehet kinyitni az ablakot, úgy folyik szét a víz az üvegen, a nap megáll, estig reggel marad, csorgó eső, a délelőtt csorog, kimentünk volna, jobb volt odabenn, át kell a boltba szaladni tejért, zörög a kanna, a vázhoz ütöm, ázott ruha, szétázott papiros, itt lenni, nem, és nem tudni, miért, itt én biciklizem, és nem tudom, tej, föld, eper, szavak, víz, összemos. Belegurul a tócsákba a gép. Itt senki sincs. Nem is volt senki sem. Alig esik a cseresznyés alatt. Elmentem kicsit távolabbra még. Ez, innentől oda, az én helyem. A’helyt, ahol a sem-mi-más maradt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa nem szabad

Megint elmondtad valakinek, hogy megfogantál. Mintha cigizés közben találnád meg a szavakat: én részegen ülök az asztalnál, te meg a kocsma elé füstölöd, ami szar. Emlékszem, abban a pillanatban magadhoz húztál, hogy megcsókolj; nem törődtem vele. A rákövetkező napokban a telefonban viccelődtünk azon, hogy a hentesnél kovászos uborkát kértél, és hogy hányingered lett, amikor a tojásrántottát sütötted. Szúrt az oldalad, orvoshoz küldtelek vakbél gyanúval. Később hívtál, és sírva közölted, már nincs meg a baba. Hiába egyeztünk meg, hogy nem szólunk senkinek, már egyre többen tudják: mintha ezzel adnál életet, annak a testetlen valaminek. Megjelent a Műút 2014048-as számábanVaklárma

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

A fővárosba költözésünkkor vált kedvenc évszakunkká az ősz. Mintha az ellentétes féltekén élnénk; másra így hat a rügyezés. Vasárnap van. Felhalmozódott rendetlenség egy 30 m2-es lakásban. Muszáj volt kinyitnom az ablakot, miután a haverom pár napos sült hala már kibírhatatlanul marta az orromat. Ellensúlyozhatja a szagot a látvány? Színes fák és gyárkémények: Újpalota képes lehet erre. Te a hétvégére hazamentél, ahogy a lakótársaim is. Lemaradtatok a havi kötelező öngyilkosságról. Most a szomszéd panel nyolcadikjáról ugrott ki valaki. Ma örömmel mosogatok. Megjelent a Műút 2017061-es számában Front

  Január Bármilyen rövid volt is a körmöm, még mindig le tudtam rágni belőle. Február Ha nyitva van a fürdőszoba ajtaja, a vécéről az ágyba látni. Március Amíg ébren vagyok, nem horkolok. Utána meg mi történik vajon. Április A dolgok a képernyőn történnek. Oda költözött innen az élet. Május Ha a rovarok a fény felé repülnek, akkor a pókok is arra gyűlnek. Június Amilyen iramban öregszik a bőröd, olyanban romlik a szemem, hogy ne lássam. Július Karikagyűrűvel a férfi ujján üzennek egymásnak a nők. Augusztus Minél később érek haza, annál jobban recseg a padló. Szeptember Aki nem létező sárkányokkal hadakozik, az előbb-utóbb maga se fog létezni. Október Meddig marad még természetes neki, hogy kézenfogva jön velem az utcán? November Egyetlen, fiadnak tett, be nem tartott ígéreted az ő száz ígéretét dönti romba. December Aminek én már majdnem felnőttként sem tudtam ellenállni, annak őket még kisgyermekként szolgáltattam ki.   Megjelent a Műút 2017064-es számábanKis kalendárium

Szökőár előtt az óceán több száz métert visszahúzódik. Látni az algával benőtt sziklákat, a sziklákra tekeredett halászhálót, ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt jelzőbóják közt pózoljanak — később közülük néhányat csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek fotói alapján tudtak azonosítani. Szállítóhajók rakománya, több száz tonna halkonzerv borult a tengerbe, hogy végül is visszatérjenek oda, ahonnan egykor kifogták őket. Szavatosságukat akkor is őrzik, mikor a dobozokat felnyitja majd a rozsda, és az eltűnt áldozatok, a konzervhalak, ez az egész, a kiömlő olaj, ami most sötéten, akár a lélek, lebeg a vizek fölött, lassan beépülnek a táplálékláncba. Így képzelem el a reinkarnációt is. Megjelent a Műút 2013040-es számábanA víz felé

Udvar Néha véletlenül végignézem, hogy lövik agyon az embereket. Olyankor annyira félek, hogy nem tudom becsukni a szemem. Ha el tudnék aludni, biztosan rosszat álmodnék. Minden nap attól félek, hogy majd végignézem véletlenül azt is, hogy apát is főbelövik. Szikrák Nézem a hegyet az ablakból. Várom, hogy felcsússzon a csúcsára a nap. Sötétedésben sokszor látni a ropogást, ahogy szikrát szórnak a puskák. Csillognak esténként a hegyek. Anya pofonvág, ha nem megyek el az ablaktól elég messzire. Pofon A függönyt hol átlyukasztják, hol csak félrelibbentik a golyók. Van egy szobánk, amibe nem mehetünk be, hiszen egy közeli hegyre néz, onnan lőnek bennünket. Ez régen anyáék szobája volt, apával ott aludtak, oda másztunk be az öcsémmel éjjelente, ha nem tudtunk aludni. Mikor legutóbb besettenkedtem, libegni kezdett a függöny, fütyült a levegő s a csattanások lyukakat ütöttek a falba. Kiszaladtam, de a szoba előtt anyám két nagy pofont kevert le, pedig nem találtak el. Az öcsém Az öcsém, ha ki lehet menni, háborúsat játszik az utcán. Nem szeretem, ha az öcsém a játszótéren játékból főbelövi egy pálcával a barátait. Csönd Apa reggelente, mielőtt munkába menne, megáll a szobánk ajtaja előtt, a kilincsre teszi a kezét és szuszog. Biztos mérges, hogy nem írtam meg a leckét, vagy nem tanulok. Nem látom, mi van a füzetbe írva. Nem vagyok bent, de nem tudok kimenni a szobából. Szuszog az ajtónk előtt, mélyre szívja az állott levegőt, készül, így készül neki a futásnak. Futás Apának 4627 lépés az ajtónktól a vízművekig. Ahogy meghallom, hogy a bejárati ajtó előtt a kulcsokkal zörög, félni kezdek, aztán lassan számolok. Háromszáztíznél gyorsítok a tempón, mert a sarok után már lőnek, onnan szaladni kell tovább. Anya szerintMaja

Ma reggel háromnegyed hatkor apám ébresztett, egymás után kétszer mondta, Károly ébredj, s én tényleg felébredtem, megkérdezve anyámtól, nem ő szólt-e hozzám, hiszen az apám két hete kór- házban fekszik, gép lélegezteti, miután a combnyaktörést követő műtétje után tüdőgyulladással kezelik, már mozdulni sem bír, nemhogy beszélni, valamikor is inkább úgy hívott, hogy Imrus, hiszen amióta Alzheimer-kórja van, idestova négy éve, egy szobában alszom vele, a prosztatája miatt többször is ki- vezetem a WC-re, ilyenkor jól telezabálom magam, nem érezve lelkiismeretfurdalást, no de a mai ébresztés után felhívtam az öcsémet, neki van meg a kórterem száma, azt mondta, nyugodjak meg, hisz őt nem hívta senki, ne fessem mindig az ördögöt a falra, majd abbahagytuk a beszélgetést, de én megesküdtem volna rá, hogy hamarosan hívni fog, természetesen csörgött a telefon nemsokára, részvétet kívánt, annyit tudott csak kimondani, apa három- negyed hatkor eltávozott közülünk, s én úgy éreztem magam, mint az idős varázsló, akinek egy csettintésre világgá szaladt a megrémült nyula. Jel

Horváth Benjinek Hány reményteli reggel fordul sziporkázva, valami párolgó kávézaccmagányba? Pár sörrel a gyomorban véget nem érő napokat élünk — azt hiszem — és felzabál a rutin, mint az egy sör, két sör, három sör és így tovább. A vér csahol mint ijedt kutyák. Az aszfalton dupla záróvonalak — tiszta kelet és tiszta Amerika. Kocsmagányba forduló reggeleken lopott szójátékok: most ennyi telik. Köztük fulladozom és úgy érzem vagyok: Én, aki még most sem ért semmit. Lassan vándorlok magamba, és vissza, hogy pusztuljak újra és mi jön? Majd megint hetekig iszom és szorongások nélkül állok ki hadonászni egy színpadra. A meleg homokot a közönségre szórom: üveg lesz végül az is. Ha elkap a kattanás, órák hosszat sétálok egy sikátorban, majd reggelre eltűnök a macskakövek között. De előtte tarajas trógerekkel rántom vissza magam. Visszarántom magamba a középsulis éveket és maradok. De tegyük félre a félbemaradást, mi több, tegyük félre a József Attilákat meg az Öcsiket. A vágányok fölötti peronmagasságot — csak tizenöt-húsz centi az egész. Próbáljunk meg egy új kocsmát találni. Hátha. Bezárkózni egy belvárosi körforgalomba. Amit felköhögünk néha, mint macska a szőrcsomókat mielőtt fogja magát és elmegy; csak mi kátrányosan, hogy legyen mit lenyelni megint. Pár szál cigi meg egy-két joint. Szociálisan retardált estéken valahol egy piros lámpa előtt. Ginsberg néger éjszakái egyszer zöldre váltanak (és ez az egész a miénk), majd vissza. De hagyd el. Hagyd elmenni a buszokat a Napoca utcán és a Sárbogárdi úton, vagy épp a Copiilor sétányon Csíkban. Most épp úgy érzem, hogyOktóber 13, Kedd

Gyermeket szerettem volna tőled. Csillogó szemű, tündérhajú lánygyermeket, akinek a szíve tiszta és folyton kacag, akit nem lehet bántani, aki nem bánthat senkit sem. Pont olyan gyermeket, amilyen te vagy. Ha belenézhetnék, most is őt látnám tenger-vörös szemedben. Mert másfelé fordultak a szelek, és mikor ő megérkezett, mi együtt hajtottuk el, téged egy teljes évig gyötört a szenvedés, és akkor, mikor végleg elment, mikor már nem volt benned semmi sem belőle, s már egy parányi része sem volt a te részed többé, én akkor hagytalak el. Mikor már nem

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

(  —  Bodor Béla emlékére  —  ) valamilepukkantbudaikocsma ezerkilencszázhetvennyolcősz :  zene  /  füstköd  /  zene esztendőkkelkésőbbesőstél versekremosolygótelihold :  bor  /  pálinka  /  bor újabbévtizedekmúltán meghittbeszélgetésutolszor :  szívütés  /  imacsend  /  szívütés gyászsutagyávasutagyász nemelőttesemnemazótasem :  ésnincs  /  ésésés  /  nincsés Nappalvanéj

Miért oly sok a szertartás, ránk erőltetve, Alattomos döfések, luxuskiadások, Füstfüggöny vagy a mocsok takar el, Egy lecsupaszított mondat: Én nem látom, Vagy ki nem állhatom. Ez azt jelenti, én vagyok vak A közös emberi fény iránt. Vagy lehet, hogy nem tudok ellenállni A tömeg beteges nyüzsgésének, A bánatom legyőzhetetlen. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számában Az udvariasság kézikönyve

Aztán a Teniszkébe mentünk. Emlékezni tulajdonképpen, de ezt csak később vettem észre. Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni, amikor először ültünk ott, amikor másokkal beszélgettünk egymás helyett. Most csak néztük a futókat, ahogy csendesen rájuk esteledik, hiába futnak. Mint fényképeket. És nem gondoltunk akkor semmi rosszra, azt hiszem. Csak néztük a futókat, a jegenyéket, ahogy köröztek a fogyni vágyó nénik és férjeik atlétatrikóban.. És a hatalmas fák lombján a fényeket. És én sört ittam a jégerek mellé, te pedig ásványvizet. Vagy feketét? Egy gondnok slaggal locsolta a gyepet, most úgy képzelem, lassan négy árnyéka lett, és nem gondoltunk mi semmi rosszra, néztük a futókat meg a jegenyéket. Nem tudom, talán nem is jegenyék voltak, hanem gesztenyék, vagy nyárfák. Nyár volt, az biztos és talán gondoltunk már akkor is rosszra, és a futók is sunyin lecsalták köreiket, mikor nem néztünk rájuk. Testükre tapadt megizzadt ruhájuk. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Teniszke

  CsIZ-nak olyan vagy, mint a jó helyen kimondott szó. ott van valami véletlen okból, mintha nem is létezne, ha én nem ejteném ki a számon, de ahogy van, az nem miattam olyan, hanem mert magával hozza az összes olyan helyet, ahol már jó volt kimondani. olyan szó vagy te, aminek a helye megvan, csak valamiért mindig más, máskor és máshol mond ki, és bár néha felbátorodom, és azt hiszem, hogy ez a jó hely — kávézó teraszán, magas lépcsősor tetején, másnap, útközben, utána, amikor hangos a zene, csendben — arra gondolok, hogy üresen marad az a másik hely, ahol téged most jó kimondani. olyan vagy, mint a legjobb helyekről elhallgatott szó. szívesen sétálgatok veled azokon az utcákon, ha megtaláljuk mind a tizenegyet. Megjelent a Műút 2014044-es számábandor

Van rajta egy erőszakos hasadás, mondja a mama, és valóban, ez a damaszt abrosz a mondanivalóm, amit újra és újra megszakít valaki azzal, hogy tapogat. Különösen azok, akiknek megköszönném, ha inkább beszélnének. Akik körülöttem élnek, és engem koptatnak minden mozdulatukkal. Pedig szavaik felérnének egy porcelán étkészlettel, és közösen megvendégelhetnénk azokat, akik még nem tárgyiasultak.  Az erőszakos hasadás

Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval. Takarékosan felhasználsz mindent. A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást. S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát. S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok. Kezdet és következmény egymásba nyomul. Közben a kötényedet felhajtod, s nincs rajtad bugyi. Pedig vége a nyárnak és mégis — hajlandó vagy megmutatni. Akár sajtreszelés közben vagy habverés alatt. Megunhatatlan maradsz. Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől. Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon. Én nem gondolkodom. Lenyalom. Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz. Megjelent a Műút 2017060-as számában Leberknödelsuppé

tegnap óta tudom milyen lesz elsimítani a tested egy üveglapon minden nyomás nélkül adod fel magad csukott szemmel próbálsz emlékezni nem félsz tőlem azt mondod nekem kellene miközben keresem a keresztmetszeted nem tudom élsz-e még csak a mosolyod érzem mikor ajkad már nem kivehető egyszer képes leszek úgy tenni mintha nem magamat nézném egy üveglapon Megjelent a Műút 2015054-es számábanboncolni tanulok

„Csak a lehetetlent lehetne letetni” (Arany János) A lehetetlent letetni lehet úgy álltunk ketten a gleccser alatt a csúcsról a Montblanc alján a jég piszkos rétegek sziklamély csapok csorog csorog nádas kunyhóeresz a jeges árok s lesz kristálypatak felhőben fönt a csúcs a láthatatlan csak egy hiányzott csak a mi hiányunk egymás mellett is mindig akkor is átjárt amikor ő még meg se volt tizenhat év s én én ő még sehol egy hosszan üres távoli jövőben hol volt hogy el is tévesztettük egymást el is vesztettük de lett két halál hogy húsz éve még a gleccser alatt két nemlét letesse a lehetetlent s készült de hol volt még a harmadik messze mint a Montblanc csúcsán a jég Megjelent a Műút 2014044-es számában Húsz év után

Mert be van írva a nevem a Tisztaság Könyvébe, és mert nem lehet onnan nevet kitörölni — kitörölni, kitörölni. Megjelent a Műút 2017059-es számában Egy régi-régi töredék

Vidéki Bianka

Vidéki Bianka prózái a legutóbbi Műútból

Deczki Sarolta

Deczki Sarolta kritikája Gerőcs Péter: Árvaképek című kötetéről (Kalligram) a legutóbbi Műútból

Fecske Csaba

Fecske Csaba prózája

Payer Imre: Versek

Payer Imre versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Márton László: Megírni az angyalok szótárát

Márton László kritikája Szalay Zoltán: Faustus kisöccse című kötetéről (Kalligram) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Piros Vera: Versek

Piros Vera versei

Tovább »
Krusovszky Dénes: Hemingway szalvétája. (Esszék, kritikák.)

  „Krusovszky Dénes, mielőtt dicsérne vagy kritizálna, mindenekelőtt kérdez; kortársai közül talán a legjobb kérdező. Kérdései azonban nem retorikai jellegűek; elementárisan érdeklik a lehetséges válaszok. Személyes, eleven írásmódja élőbeszédként hat, mintha egy kávézóban ülnénk, mintha — egy ideális világban — kávé vagy sör mellett irodalomról beszélgetnénk, mintha létkérdésről. Mert számára nyilvánvaló, hogy az. Beszél róla, […]

Tovább »
Katona Ágota: Versek

Katona Ágota versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Demény Péter: Versek

Demény Péter versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Milián Orsolya: A falak mögött

Milián Orsolya kritikája Tóth Krisztina: Fehér farkas című kötetéről (Magvető kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Sütő Csaba András: Versek

Sütő Csaba András versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szirák Péter: Új sláger?

Szirák Péter kritikája Bodor Ádám: Sehol című kötetéről (Magvető kiadó)

Tovább »
Rojik Tamás: Mellékszerep

Rojik Tamás prózája

Tovább »
Dánél Mónika: Lenyomatok

Dánél Mónika kritikája Bodor Ádám: Sehol című kötetéről (Magvető kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Gregor Lilla: További mesék

Gregor Lilla kritikája Bodor Ádám: Sehol című kötetéről (Magvető kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Tamás Péter: Hétfőn hirdetik ki a Booker-díj nyertesét

Tamás Péter írása a Booker-díj hatszerzős rövid listájáról a Kikötői hírekben

Tovább »
Reich Orsolya: Javított kiadás

Reich Orsolya írása Samuel Scheffler: Why worry about future generations? c. könyvéről a Kiskátéban

Tovább »