Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

Ötvenévesen újraépíti az életét. Születésemtől együtt próbáltuk végigkocogni az anyaság futópályáját. Hiába körözünk, apám a telefont nem veszi fel és hétvégén is egy leomló tömbházba járunk haza. Együtt vállaljuk a felelősséget a leányanyaságért, a fogunkat néha marja, de így szokás nálunk, sosem voltak férfiak az életünkben. Egyre képlékenyebb az ötven éve, és én szeretnék ott állni mellette, hogy mindezek kereszttüzét ketten viseljük el. Anya vagyok gyermek nélkül. Megjelent a Műút 2017061-es számában Anyaság

mint hajamból a vörös úgy koptál ki belőlem nem festettem négy hete lenövés a töveknél — ez vagy te tincsekbe zárt nosztalgia kádban narancsos csík akciós termék a dm-ben egy szenvedélytelen szín dédi mondogatta úrinő mindig szépen felöltözik mosat vágat szárít kilencvenen túl is daueroltatott sose tudod ki jön szembe az utcán átfestem magamon emlékedet Megjelent a Műút 2015052-es számában a női lélekről

Tárkány, az Elvis-frizurás főpolgármester Megnézte az óráját: már öt is elmúlt. Késik a vásárból, de úgyse kezdik nélküle A gyertyagyújtó ceremóniát, igaz? Az önkormányzat mutatós párkányzatán Fölgyulladt a színes lámpasor: Hókristályfüggöny, koronával ráadásul! Hópaplanos fenyődísz és világító pehely! Ízléses fénypalást meg lampion! Az utcabeli fákon kacér tűzboa, Jégcsap meg angyal, kígyóforma girland! Száz ablak üvegében tükröződtek A vasárnap begyakorolt eseményei. Tárkány, aki hétvégére mindig hullafáradt, Ezen a héten majdnem infarktust kapott: Két százéves nénit már felköszöntött, Ült a nyugdíjas közszolgák karácsonyán, Pár galéria nyitópartiján, S három ingyenes hangversenyen is!… Tudta, tudatosan kell lassítania, Fékezni a pörgést, hogy túlélje valamiképpen, S tudta, hogyan kell begyűjteni minél több jóember — Alattvalóinak szerette hívni őket otthon… — Színes-szagos jókívánságait: Azokból fog élni legalább jövő novemberig. Advent negyedik vasárnapja volt. Ilyenkor az angyali üdvözlet története Hangzik el a szentmiséken, És minden évben kitárul a vásár Az antifasiszta altábornagy nevét viselő utcában. Dobkályhák platóján sült gesztenye És fűszeres puncs buja illata csal Az arcokra mosolyt a nyüzsgő karácsonyi faluban. Händel szól, árad az illatkavalkád. Tárkányt várta már a plébános, kezet adott neki, És nem teketóriázott, máris gyújtogatni kezdett: „A bűnbánat három gyertyáját A Reményé követi! Ez aztán az öröm A köbön!” „Évszázados prófétai várakozás teljesül! Íme, az első úrjövet…”, hadarta erre Tárkány, S túl gyorsan adta vissza a szót plébánosának. „Ünnepelj egészen! — kezdte az. — Mivel az ünnep A különbözés. A mély és varázsos rendhagyás. Örülünk a fénynek, ahogy bevilágítja a sötétet! Sötétségben él, aki csak magát látja. A kisded ésVásárban

mintha mindig ellent állnék. se jó, se rossz ne történjen. nyárszagú pocsolyagőzöket inhalálok, hogy legalább emlékezzem. de nem megy. se születésre, se halálra, se halálra, se a határra, se a határra, se a tengerre, se a tengerre, se érkezésre, se érkezésre, se eltűnésre, se eltűnésre és se korán, se korán, se nagy késésben, se késésben, se időben. inkább a peremén. mindig a peremen, a szélen. hátha ott érvényesül a kötélhúzás törvénye: el kell esni. pedig már heti egyszer sem sportolok és az izmaim, mint szakadt húrok csüngenek valahol az üregeimben. és azt hiszem, ráadásul, több bennem a fém, mint a hús. ezért fázom mindig. van a fülemben egy karika. és az sokkal inkább hasonlít a megmaradásra, mint a szavak sorrendje. hiába, gombafonalakba bújni és ásítani: ez a beszéd nem szól senkihez és mégis belezuhanok. Megjelent a Műút 2015049-es számábanmégis belezuhanok

Ahogyan a szikla megküzd a vízzel térforma a végtelen térrel nehezéknek a kiszögelésre ülő mintha ott lenne a világ vége s fél métert nyugatnak elbicegő az egyensúlyt ekként meglelő sirály segítségével és a talpsúlyt egy kagylóval kiegészítve akként. Ahogyan az anyaggal küzd az anyag formázza át egyik a másikat ahogy a víz darabokra hasad szívizomszövet a szívizomszövetről lehasad és lefolyik egymásról amorf kristály módján alácsorog minden szikladarab akként. Ahogyan a szél- és a fényfalak felépülnek és leomlanak hol elrejti mind magát hol mind mindent megmutat s engem is megtalál mind és és kiformáz és mind magamra hagy akként. Éppen úgy, pontosan, ahogyan. Megjelent a Műút 2016055-ös számában…ahogyan.

mind elmondtam. elmosódott dolgokat először össze-, aztán szétmosni. például emlékezést és nosztalgiát. generációkat hibáztatni, megidézni, hagyni. mindegyik fényképen látom magam mindentől messze, a szívhez közel.ami esedékes

Mint állatok a hideg ellen, összehúzódnak bennem a szervek. Izmok rövidülnek, ahogy egymásba csúsznak az érzékelés rétegei – testem egy nem észlelhető kiterjedése vagy. Felgyűrődnek az emlékezet hártyás szárnyai, amivel repülni akartam, most szűnni nem akaró görcs a lapockák között.Negyedik

lehullt vakolatok közt utcai firka idézi emlék születik ahol magába zár a pillanat amikor kereső kezek és lábak egymásra találnak a surlódáshatár feszültségterében távolságuk megszokott hiánya intimitást csal közéjük a sikátorokba ahol napforralt tengeri gőzlevegőt cirkuláltat körbe-körbe az öböl frissvíz-halszele a sirályrikoltó déli Cádizban matuzsálemi város és csodaszép is az egyik legősibb a kontinensen parkjaiban pálmák a napernyők árnyékukban hűsítik az idetévedőt a föníciai istenek közül valaha Melkvárt nevet viselő hódolatára emelt szentélyt három évezrede süppedve kitartó barna földbe később vagyis időben hozzánk közelebb épült arabstíl szökőkutak máig visszacsobogják a félsziget meghódítása óta rekkenő kánikulában felkavaró kortárs ezeregyéjszakák szívdobogásba sűrűsödött sóhajokban hangosodó idegen meséit amiket sejtjeiben keringtet ember alkotta rendszerük fátyol alatt az élő pulzust rejtőztetik óceánparti párarengésbe tűnt titkait őrző óriás néma arcot sejtetve hiszen annyi pillanat van amit magukba zárnak ezek a vénséges napfogta szélmorzsolt sómarta falakUrbánus titkok

Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz, szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt, maró világos, nejlonreggel, csupasz plafon, szagos, salakos szél-, elment vöröses hajával, salakos szél leheletével, szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel, kimeredsz magadból, mint akit meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel? Falak, az asztalon fémkanál, csészefehérség, lábadra tapad a hűvös farmer. Képzeld azt, hogy a pályaudvaron, egy érkező vonat ablakán megvillan a fény. Vacogsz, ingerült leszel és üreges, rétegenként hasít beléd a reggel. Fülkék és köztes folyosó, kopások, foltok az olajszínű padlón. Végül megnyugtat, hogy folyton félsz a távolodástól, a gyomrodban zakatoló szántóföldekkel. Képzeld azt, hogy leszállsz valahol a vonatról, és csak lassacskán ereszkedik benned, folyik keresztül szemeden, tempózik beléd a táj. Saját járásodba, a dombokba és szagokba dagaszt téged a szél. Arcodra port tapaszt, s hogy lépésedbe süllyedj, tartsd a táj iramát, szíveddel várd ki azt. Let your heart

Egy év alatt hányszor vetkőztük le újra meg újra a bőrünk. Roncsolódnak a terek. Építkezés zaja, az épülés zaja. A légkalapács napi tizenkét órán át egy ütemet ver. Átveszi az erekben lüktető vér a ritmusát. A faluban járva kilométereken át mozog talpam alatt a szilárduló aszfalt. Hegesztenek, állványokat másznak, fúrnak, ütnek, mozgatják a fémeket, fákat. Széthordanak négy hónapot. Nem várják ki, míg eltelik. Odakint ömlik az eső, csak hallgatom, úgyse láthatom a szmogtól. Kövekről álmodom. Becsukom a szemem és köveket cipelek, örökké, egyik sarokból a másikba. Aztán mindet vissza egyesével. Másra gondolok. Megjelent a Műút 2016058-as számábanPalakék

— Kálnoky holtidényben — Az üresség szögelhető azon az elhagyatott novemberi fürdőhelyen, hol Szaniszló, szintén dunántúli születésű költőtársam, pihen. Lassú keringő ütemére forognak a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik. A köd korhadó, százados fákban terpeszti szét jégpántos ujjait. Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez. Idén már a vázákban sincsen virág. Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek. Szaniszló szerint ilyen a másvilág. Viszont nem látásra, mondják a falak. Az izzasztóban viszont jókora előny, hogy üresek a medencék; már nem zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny. Azért még évről évre visszatér ide: a megszokás hatalmas mágnes. Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra, s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens. Aztán Mara nővér, Erika, Hilda, és a sor turnusonként folytatható. Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül kitervelt kalandnál nincs jobb altató. Enyhén szólva szűk az eseményhorizont. Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak. Az ebédlőben rég nincs kártyaparti. Tévét nézni este tízig szabad. Sokkal kisebb dolgok is akadnak, például a képzelt írógépkattogás. Szaniszlónk szerint költőknél a képzet kényszeres vonás. Minden zárat kipróbál, mielőtt aludni tér. Egy testhelyzet menedéke. Szaniszló szerint édeni állapot. Egy újabb napnak így lesz vége. Mintha gyermek volna újra, emlékezetének rozsdás lemezébe vésve. Az ablakból a felhők, akár egy haldokló isten lemondó legyintése.Szaniszló szerint a másvilág

látod, hogy mélyül köztünk a tudodmi, és nem lehet megtörni finoman vagy szépen. ma nagy itt a tömeg, de mégis félek, hogy elfutsz, és te is félsz, pedig szinte egyszerre mozdulunk, csak egy félmosoly a spion. (nevetsz; tudod, hogy már értem.) az utcán ömlik az eső, felszabadulunk, ahogy a kajla lépcső zuhan talpaink alatt. ledobáljuk egymásról az ázott ruhákat, és végül összenéznek a füsttől sárga szobafalak. (úgy alszunk el, hogy tudjuk; csak részeg libabőr rezeg mindkét paplan alatt.) pepita ofélia

Így szerettem beléd, drága, olthatatlan szerelemmel, Amíg ki nem lapított a textilgyári nyomóhenger. (ősz) A szüret elmúlt, az eső eleredt, a karneolcsőrű rigóraj tovaszállt, Mire anyám (drága jó lélek) befeküdt a gyárvárosi klinikára. Teltek a napok. A motivációját vesztett Hold felhők mögül pislákoló fénye Gazdasági fellendülést vetített az első hó alatt roskadozó szőlődombokra. Soha ilyen gyorsan penész nem futotta be a lekvárt. (tél) Szőlődombok, szőlődombok, Figyeljetek, olyat mondok, De nem tudok, még nem mondok, Akkor mondok, ha majd gondnok Leszek lent a zoknigyárban, Zoknit varrni jár majd oda, Zoknit varrni jársz majd oda, Behajtod és bevarrod a Zokni szárát, hogy ne fázzon, Hogy ne fázzon ez az egész Áldott, édes, independens, Győztes, erős ország, S te varrod a foltját. (tavasz) A szőlődombok fölött suhanó madarak már rég a textilgyár kapuja fölé fészkelnek. Anyámat (szegényt) megviselte a tél. Amíg fölfelé sétálok, kezemben ételhordóját himbálva, S keresztülvágok a fák közé szorult kövér ködfoszlányok kinyúló karjain, Csakis arra tudok gondolni, mi lesz a hazai textiliparral. (nyár) Hogy lesz-e valami.Leszek lent a zoknigyárban

Az ébredés lehúzott héjának pereme felpöndörödik, akár a pőrén hagyott párizsi széle. A lépcsődeszkák a sötétben ijesztően száradnak, nyújtózva ropognak az esztétika csontjai. Az elfojtás tapétáit érzéki ujjak simították a falra, alatta légbuborék az őszinte beszéd. A tányéron felejtett tészta halott orsóféreggé kunkorodik, rugóján magasra dobbant a sodródás. Szép ez a perc. Még az sem zavar, ahogy a némaságban a klórt lassan legyőzi a húgyszag. Az átmenet mindig különleges. Kereslek. Mikor rádöbbenek, hogy a mindentől védő takaró alá bújtál, arcomra kiül a nyomolvasó fintora, aki a sebzett vadat követve másodszor keresztezi saját csapáját.Fényváltás

A sértettségtől ments meg Most és mindörökké, Uram. Inkább borral hígítom a vizet. Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom, Vénámat addig követem, Amíg el nem nyeli a felkarom Szeplős bőre alatt Nem is a Szív: az Nincs, a hús Se, Nincsen Por, Hamu azonképpen, Miképp vagytok nekem, ki-ki a poharát Ürítse, Barátaim!, nem szakíthat ki bennünk teljesen Egymásból úgyse Fölásott Föld. A Balaton cserepesre kiszáradt Medencéjében motoztam álmomban, A Nyugati-medencéjében, A Badacsonynak tartva lomha, Totyogó léptekkel. Második Világháborús Repülőgéproncsoknak udvaroltam, Barátaim, a nevetekben, s mintha nektek! Megmozdítottam egy sáros propellert, Német gépét. És teli torokból szerettem volna fölordítani, Sieg Heil, Sieg Heil, Sieg-Sieg Heil! Megpróbáltattatok bennem, Barátaim: Politikailag korrektül gellert Kapott Kéktollú Hattyútoknak hangja, Benne szakadt, nem jutott túl a torkán. Nem elég fanatikusan szerettek. Nem tudnátok ölni érte, ki itt botorkál. Vállam ráznátok: „Ébredj!”, de nincsen hová ébrednie, Kit kiszakított belőlem az orkán. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Barátaim!

Rádhasalok. Te mákosguba-maradékot eszel, a mákszemek elvegyülnek szuvas fogak, hiányzó fogzománcok útvesztőjében. Vörösek vagyunk és savasan marók, ha tekintetünk egymást keresztezi. Kémiailag misztikusak, ahogy saccolom, a hetest-nyolcast megütjük egymáson pH-skálán mérve. Rámhasalsz. Szorosan tartasz. Kővéredtől bőrömön az érintés érdessé silányul. Kilónként a túlsúlyért meg kell fizetni. Mikor elengedsz, plusz kilóidat itt hagyod rajtam. Fekszem mozdulatlan a hasalás pozitúrájában, kifosztottan, ajkamra száradt fekete mákszemekkel.Mákverés idején

3 vizuális költészeti képeslap

„tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár  üvöltése” (Tolnai Ottó) Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva. Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.        * Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.        * Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak. Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet. Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon. Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.        * Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam. Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez azBújócska

Egy farmon nőttem fel, mondta. Minden hajnalban tehénfejéssel kezdtem a napot. Pontosan ezek az idők jutnak eszembe, valahányszor csak a mellemet szorongatod. Persze nem a régi szép emlékekre gondolok, hanem arra, hogy a tehened vagyok. Zerza Béla Zoltán fordítása Vissza a farmra

                                               (Attilának) Tompával nem a gólyát szólítom meg csak Attilát akit két évtizede valahogy majdnem fiunkká fogadtunk Zsóka kezdte de végül átragadt rám testálódott ez a hihetetlen megnevezetlen szótlan apaság belénk hasított akkor az a kéthazás lét két városos mert Miskolc és Fülek ekkor került szoros társas viszonyba a tudatunkban egy valódi sors folytán mert valahol fenn északon megszűnt egy szak s valaki délre jött ugyanazért az irodalomért mind áttetszőbb államhatáron át vonatilag mind tágabb kerülővel nem gólya-szintű átszállással és magyarázd el egy amerikainak mintha Bristolból New Yorkba vagy Hart- fordból Bostonba menne s ezalatt EXITenként válna hontalanná meg is próbálták külföldinek nézni itt is s tán ott is olyan izgulós igazodhat és igazulhat így akinek egy hazát adott a végzete s gond egy szál se hogy az aztán az-e Megjelent a Műút 2015054-es számábanNeked két hazát…

Mert sosem kedvelte a középutat, vonzódott a szélsőségekhez, a fent és a lent kettőssége hívta megmártózni a mocsokban, ápolatlanul fetrengeni a kocsmai mámor alkoholbűzös fertőiben, máskor pedig borotvált orcával, illatosan, elegáns öltözékben forgolódni tárlatok megnyitóin, színházi premiereken, kortyolgatni a bárpultnál az aranyáron mért koktélokat, de mindkét közegben mégis idegennek érezte magát idővel, s mert taszította a középszer, magányos maradt a legnagyobb tömeg kellős közepén is, ezt legalább szerette valamennyire, s mire ráeszmélt, hogy nincs szüksége ehhez sem a lentre, sem pedig a fentre, már sok bűnön, kalandon és kudarcon lett túl, hát visszavonult erdei kápolnájába ott, a hegyen, ahol nem vágyott szeretetre, ahová nem ért fel a gyűlölködés, megaláztatás, hátra sem nézett, ez hiba volt, mert ekkor fúródott sarkába az első nyílvessző. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a menekülő

A fjordok nem találkoznak, mert elmesélhetetlenek. Elmesélhetetlen mama temetése is, amire évek óta gyűjtöget. Rendelt koszorút, íriszből, hetente új érkezik, hátha pont most fog kelleni. A komódra helyezzük, igazgatjuk, családi program, hétfőnként díszletezünk. Mama Szerjoskáról és Agneskáról mesél. Egyik keze a járókereten, másik a levelek között remeg. Ha megértjük Szerjoskát, megfejtjük a fjordokat, ha megértem Agneskát, elfogadom a temetést. Szerjoskanak és Agneskának nincs története. Saját konyhájukban ücsörögnek, külön-külön, Észtországban és Magyarországon. Agneskánál linóleum, Szerjoskánál kőpadló. Félénken mosolyognak, kevergetik a kávét, egyszerre mozdulnak. Bódultak és bódítóak, mint az írisz, aminek elfelejtették kicserélni a vizét. Ők a találkozásról feledkeztek meg. Kamrájukban import befőttesüvegek sorakoznak, céklalekvárral. Előveszik, majszolják, cinkosan mosolyognak. Csillog a szemük usankájuk alatt, tekintetük egyre párásabb. Mamával a konyhában ücsörgünk, a fjordokról mesélek. Szárad az írisz a komódon, nincsen vize, amit kicserélhetnénk. Hideg a kő, fázik a lábam, az övé nem, béna lábfeje alatt linóleumot érez. Céklalekvárt kér, de nálunk nincs.Díszletezés

...Egypt …Kurt Schwitters …Lajos Kassák  in remembrance of…

és repülők jöttek, bombákat tátogott az ég. a méhedben éltem akkor, szó nélkül, ahogy a talaj rezonál; ellenkezik. meséket mondtál egész évben, együtt nőttünk, aztán távolodtunk, ahogy a lüktető ér nyugszik. és elnyílt a benned lakó élet. hogy telik el így húsz év? Megjelent a Műút 2015049-es számábansiet

                             felőled, parázsló felejtés puha esőben, mint a Côte d’Azur-os éj, mely reggel újra csak fel-felsír tebenned, s vizes hajadról a gyász a szádra rebben. Megjelent a Műút 2016056-os számában Mehetünk

hogy legalább emlékétől ne fossz meg a negatívot lenyelem mire indulsz. vetítőgép-tartozék minden szervem. szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök. az a nap mikor megszülettem. az a nap mikor belédhaltam. az a nap mikor megszültelek. az a nap mikor meghaltalak. nevedet vésem kőbe minden reggel. ahogyan boldog népek az első törvényt. mintha épp most először hallanám. templomhűs hittel mindig újratemetném. újra kell vágnom tekercseim. ki hinné el a bikróm képről nem másvilág vagy némafilm csak rezgése érzék-idegen lett. emlékpark ez a város. a falon túlról üvöltést hallani. őrizlek. farkas- fogat varrok. nehéz és mély a vászon. semmilyen halál nem tudja átharapni. Megjelent a Műút 2014048-as számábanelengedő

bánom hogy akkor fölemeltem a hangom — ha elfedte is a mindennapok háttérzaja ott maradt zátonyként bennünk — éjszakánként néha csuromvizesre álmodom a párnát: ketten vagyunk apámmal valahol — a valóságban olyan ritkán voltunk ketten — kurta homokdombok metszik a horizontot felvillan az őrfaként strázsáló kútgém magának hal meg az ember a kibeszéletlen titkokat markába zárva és úgy marad minden a földbe elásva már késő — pedig valahogy másként kellene hogy frissen éljen amiről még nem beszéltünk s hogy ne romolhasson meg soha az emlékezet Megjelent a Műút 2016057-es számábanmásként kellene

Te Varjú és te Mérnök utca! Te Fehérvári és Bécsi út! Titkos központ, Ezüstfenyő tér! Áldott Kosztolányi Dezső tér! S drága Móricz Zsigmond, te Körtér! Mátyásföld és Herminamező! Ady-, Rákos- és Városliget! Nyulak szigete: Margit-sziget, Csepel- és Hajógyári-sziget! Ó, Naplás-tó, Feneketlen-tó! Te szent város, Szentimreváros! Kőbánya, Kelenföld, Keresztúr! Városnak sebzett szíve, Gettó! Szólj most, Buda, ne hallgass, Pest, és foglald szépen össze, Budapest! Ó, ti múltról beszélő nevek! Régiek, újak, beszéljetek! Hallani vágyom beszédetek! Érteni védő beszédetek! És majd rólam is meséljetek. ________________________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Beszélő nevek

Sakkvakság címmel, Néhány magyar sakk-vonatkozású vers alcímmel tartottam előadást a 2017-es Szöveggyár harmadik napján, egy erre az alkalomra általam összeállított elektronikus dokumentum (PowerPoint fájl) vetítésével egybekötve. Az első, Szabadság, szerelem című részben előbb a hangzástényezők Petőfi epigrammájának hatásában játszott szerepével foglalkoztam, majd első két sorának átiratai közül ismertettem kettőt. Nagy Atilla Kristóféban („Szabadság, szerelem; / leverik, kiverem.” — ugyanő: Hadikommunikáció, Eötvös Könyvek, helymegjelölés nélkül, 1986, 77) a második sor figura etymologicájának tükörhangzásszerűségét emeltem ki, Bella István (A) legszebb sakkversének értelmezésekor pedig érintettem determináció és szabadság viszonyának filozófiai problémáját. A második blokkot Tandori Dezső három klasszikus sakkverse alkotta. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz fölvillantja a kereszténység kétezer éves történetét, a festői című Táj két figurával az emberpár (tágabb értelemben: két lény) kapcsolatát modellezi, A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn hátterében pedig mozgás, tér, koordináta-rendszer, mérés, relativitás, végtelenség, jel és jelentés fogalmai sejlenek föl, s a kifejezhetőség kérdésessége (nem) artikulálódik. (Valamely értelmezés kiindulópontja lehet, hogy a sakktábla a játékteret tulajdonképpen nem hatvannégy, hanem hatvanöt részre osztja, amennyiben a leütött báb nem semmisül meg, hanem egy olyan helyre kerül, amely nincs a táblán, a sakkfigurák „túlvilágára” — s ez összevethető a mester más, „a 65. mezőről” szóló munkáival.) Előadásom harmadik része az Életfa címetSakkvakság

Csináltam friss csalánteát reggel, nem fizettem a vonaton, ötven plusznál fel tudtam állni, nem mentem sehova taxival, egy hónapra elég füvet vettem, írtam egy verset hazafelé, de nem ébresztelek fel. Megjelent a Műút 2016058-as számában A nap, amikor tökéletes vagyok

1. a nők szíve, akár egy pörgő kerék egy recsegő íj, egy halódó láng és a visszahúzódó hullám, mely rázza a ficánkoló hajót, alá csusszan, majd kirántja a talajt, aztán visszahull rá. új jég, egy összetekeredett kígyó és egy boszorkány hízelgése, hogy szeretni csak így jó, de nincs olyan ostoba férfi, aki bízik ezekbe’ nincs olyan férfi — csupán a vágy —, aki hihet egy nő szavában. mintha szikláról vetné le magát, égne, ellobbanva, mint egy lepke szárnya. mert szeretni egy nőt olyan, mint jégre menni kétéves csikóval, amikor a szerelem lerohan, s a harci hangban egybeolvad a halálhörgés és a kéjes sóhaj. szeretni egy nőt: kormány nélkül hajózni, sodródni, mint születés előtt, hagyni, hogy hordozzanak habok, testünk csak ázott-izzadt holmi. 2. foglyot belőlem nem csinál mindegy, hogy szelíd eső hull-e vén sziklára, vagy vad istenek jege vereti azt, akkor is ugyanúgy hull hegyre, fákra, férfire, kinek agyveleje fülén kicsorog, férfire, kit ereje a magasba hágatott, férfire, aki bátor bajnok, ellenségére, aki holtan összerogy. semmi dolgom a halállal, ütést ha ad, kivédem, ha tudom, de foglyot belőlem nem csinál. semmi dolgom a halállal, jönnek istenek-szeretők. csontodon, húsodon nyitnak utat pumpáló szíved előtt, mert szeretni csak forró vérben, mely tiszta, mint a hab. a szerelemtől is porba hull a nagy. félni meg végképp nincs miért, érteni kell a bordák alól spriccelő vért, s mint nő, hozzám simul könnyedén, forog a szerencsekerék, olyan, mint a szerelem, új vágy kergeti a régit, s a hamun kihűl az új parázs, ez nem csak hasonlat, egyik másiknak marjaR. Lothbrook intelmei fiainak

Az űrkapszulában töltött keringés közben keletkezett ritkulás térfogata a zsúfoltsággal sem csökken, csak közénk helyeződik, s ahogy a csontok sűrű- södésével a súlytalanságról is lemondok a bolygó görbületét, sem érezni, sem látni nem lehet már.Csontok

Well 1–50.

Nyárdelen érik a mák rásüt a napszagú fény, nehéz a csillagos ég- válladon véres ruhák; kalászba gyűlik a rozs szerelmes pillangó száll szellőnyi, suhanó táj: kőhideg áldozat most.Nyárdelen érik

I. földszín sávok a köröm alatt ebédre megettem a szomszéd vakondtúrást kinyaltam a távozások bakancsredőit is a nyomokból épp indultam loholtam nappal nyugatra ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények most már — mondják — csomós kemény moníliás életfák öle estére oda a határig érni abból a fájdalmat kiharapni II. tömeg állt körém kétkedve gúnyosan figyelték a vacsorám féltek hogy sikerül az emésztés hogy példát mutatok és majd illendő lesz követni mellém térdelt egy kövér úr bizonytalanul utánzott fehér fogai menetet vágtak merőlegesen szelték a határt a töltést majd vörös hangyák szorultak közé néhanapján a szikesebb talajok összehúzták a szám de jöttek még és siklottak az ajkak a határőrök feszülten álltak a cakkosan körberágott hiányban aztán megették különböző nyelvekről újrafordított fájdalmukat ők is III. péntek estére vége volt szétnéztem és nem maradt semmi úgy tűnt felfaltuk macondótrebeca testvérei

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

mint amikor meg akarom nézni neten a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg már a szuszogásodtól feláll nincs kedved hozzám bújni? kérdezed szerinted nincs? szorítom össze a fogam aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra átölellek oda-vissza kitapintom tükörsima hátadat te meg belelihegsz a nyakamba el is felejtettem milyen libabőrös tudsz lenni ha hozzád érek úristen három hete szakítottunk azóta nem volt orgazmusom mondod és hogy reméled körülöttünk már alszanak pedig tudjuk hogy csak diszkrécióból tartják vissza a gyomorkorgásukat nevetünk is rajtuk a fürdőszobában mielőtt elalszunk másnap a reggeli gyötrelmes gátlásszaga aztán kikísérlek a buszhoz látom hogy szomorú vagy én csak fáradt megpróbállak felvidítani vicceket mondok kérdezek valamit mondjuk az érettségiről kapsz tőlem egy puszit ne sírj légyszíves ha már én is próbálom fenntartani a szeretetet furcsa hogy most még megy mint mikor délután berúgok aztán estére lassan kimegy belőlem az alkohol de hát minek ide még egy hasonlat elmész anélkül is és többet nem beszélünk Kimegy belőlem

„Származik Isten kezéből, az egyszerű lélek” Várja lapos világ, hang s változó fények, Világos-sötét, apadt-nedves, hűvös-meleg; Szék- s asztallábak rengetegében mozog, Felemelkedik, elbukik, csókba s játékba markol, Merészen előrenyomul, majd hirtelen riadót fúj, Visszavonul térdek, karok óvó helyére, Sóvárog megnyugvásra, gyönyörködésre, Jó illatú ragyogással a karácsonyfára, Örömöt lel szélben, napsütésben s óceánban; Napsütötte padlón mintát tanulmányoz, S körberohanó szarvasokat egy ezüsttálon; Összetéveszt létezőt fantázia szülöttével, Elégedett kártyával, királyokkal s királynékkel, Min munkálkodnak tündérek s szolgai beszéden. A növekvő lélek nehezedő terhe Összezavarja s többet vétkezik, napról napra; Hétről hétre, többet vétkezik s összezavarja Még jobban „van s tűnik” parancsoló hangja, A lehet-nem lehet, vágy s korlátja. Látjuk az élet kínjától, mámorító álmoktól Összegömbölyödött kis lelket az ablakban ülni, Megbújva az Encyclopædia Britannica mögött. Kifolyva az idő markából az egyszerű lélek Bizonytalan s önző, alaktalan nyomorék, Képtelen boldogulni vagy megmenekülni, Féli a meleg valóságot, az elé nyújtott javakat, Megtagadja, hogy hajtja vére háborgása, Önárnyainak árnya, kísértete komorsága, Rendezetlen papírokat hagy csak egy poros szobában; Először él csöndben, a viaticum-utánban. Könyörögj Guiterriez-ért, kapzsin siet hatalomért, Boudinért, szétszakadt cafatokra, Ezért, ki megcsinálta saját szerencséjét, És azért, ki saját útját járta. Könyörögj Floret-ért, egy nagy dög tépte szét a tiszafák alatt, Könyörögj érettünk most és születésünk óráján. Farkas Kristóf Liliom fordítása  Animula

A IX. múzsának   ülünk a bádogereszben    ketten        a holdernyő kattan ásig       húzza a fényponyváját      kockáznak       az ég i pányváról        szabadult      vadcsillagok              dob nának       velünk          szerelemhetest           elveszejt ett fényhamvaikból                 a tetőgerincen     alácsor og a rozsdafolyó              és beleömlik              a távol odó szurokba         valaki         holdkövet lop         a pa tkányok          megeszik a sajtot   el vagyunk   vetve az t hiszem          megugrunk         gurulunk            keren günk     pörgünk                a bádogereszben       hathat os       számaink      már belőlünk égnek amikor a holdb olond       vihogó          csillagok         világgá    szikráz zák az öröktől örökig valószínű hetestkockaszöveg

hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.tudom

Adj össze, Misa. Az éjszaka, mint combtól a harisnya Elválik a magasságtól, hogy megalvassza a kávét A bögrében, amely épp azé a lányé, aki hárompercenként ismétli A pultosnak azt, hogy mennie kell, mindjárt elkésik, De aztán, ahogy kell, Végül mégiscsak ott éri a reggel. Az az irgalmatlan sok nap, ami kitette ezt a félévet, mind kevés: A hármast kijavítani sajnos már nincs esély. És a lány az ablakához minden nap újra egy világot ragaszt valaki. Ez a világ olyan, mint egy régi, megfakult polaroid, Rajta egy robbanás helye — és az, ki „segítek”, esküdött, Végül mégiscsak egyedül hagyta őt. Misa, most őt számold össze. Néha annyit iszik, Hogy már nem érzi, mi az éhség vagy a kétségbeesés. A zaj, ahogyan darabokra törik a jég, A hang, ahogy az ég felé repül egy galamb, Vagy a leszálló repülő morajlása Vnukovóban: Dolgok, amelyekre még mindig nincsenek igék. Anya azt mondta, kettőre haza kell, hogy érjek. Így a hetedik whisky után többet nem is kérek. A levegő forró és száraz, bennem egy belső vonat Zakatol és ha van is végállomás — még hosszú az út oda. Joszif Brodszkij ül a kupéban, és angolra fordítja Vad oroszról azt a szót, hogy lélek. Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben. Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember. BárAdj össze, Misa

a fák mellett a sínek élei, a villamos átme- neti geometriája. sínek ráérős elágazásai. a talpfák között vegytiszta kavics, kivi- lágított váltószerkezet, olajfoltok széles csillogása. melegen zúgó transzformáto- rok. hátul végig a fák amorf csöndje, ta- pintható, függőleges fal. a hőhatárt átfod- rozza a menetszél. oldalt elkavar, kanyart húz a sínbe, az út görbéje kibillent. fejed koppan a plexinek, a lombok között egy ág megroppan. az erdősáv magának akar, nélküled ér az ősz utcáig. leszállsz. egy nő áll itt déltől, tangában, harisnyában. sajná- lod, tartasz tőle. mond valamit a legvégé- ről, ott sincs, mire visszanézel. sín sikít a villamos előtt, a levegő dobhártyád feszí- ti, a túloldalon beáll a csend. az aszfalt to- vábbreped, a város szélén kopnak az utak, és mire az első ösvény megkezdődne a talpad alatt, köréd épül a kerület. távveze- ték görbül a pattanásig, ezt már nem hal- lod. a zúgástól odabent megtorpan veled a város, és ebben a végtelenül lassú moz- gásban inkább elhúzódnál. halkan, és in- kább magadtól, mert éppen innen feszít vissza a középen nehéz geometria. a nö- vekedés nullpontja, tűhegynyi mélye, fel- színt nyomó sűrű rétegei. falak vaskos tusvonalai. nyomaid a lágy tintaporban. mire visszaérsz, átrajzolt az utca, vagy te nem állsz készen súlyarányaira határ_út

In memoriam V. Zs. I. regnálása idején vezették be a faluban a kábeltévét. szerette a nép. nemzeti ünnepeken lelkesítő beszédet mondott a játszótér mellett. kokárdában hintázni már majdnem olyan, mint forradalmat csinálni, gondoltam magamban nyolcévesen. „a lakosság érdeke” — így kezdte, amikor leestem a mászókáról. gyorsan felálltam és hősies tekintettel kerestem nagyapám pillantását, hogy lássa, életemet és véremet a hazáért, vagy a lakosságért, vagy amiért éppen. nem nézett oda, intett a rezesbandának, hogy jöhet a szózat. kilenckor bebújtam az ágyamba és vártam az esti mesét, anyám boszorkányok, királyfiak történetét olvasta, de untam. nagyapám a konyhában beszélgetett apámmal a rendszerváltásról, meg az európai unióról, amit egy ezerszínű, csillogó, kattogó gépnek képzeltem. mennyit gondoltam erre, hogy bárcsak megérinthetném. születésnapomra is azokat a gyönyörű, színes pártbrosúrákat és szórólapokat kértem a választási maradékból. papa, kérlek, mesélj nekem még az MDF-ről. de nem mesélt persze, elment, csók a homlokomra, maradtak a boszorkányok. II. sokkal később természetesen megtudtam a mese végét, és már hallgatózni sem akartam. hiányoztak a barátnőim, akiket régen mindig át tudtam hívni, népszavazásost játszani a barbie-jaimmal. anyám kertészkedés közben titokban egy százszorszép szirmait tépkedte, és zokogott; koalíció, szuverenitás, koalíció, szuverenitás. III. felhívtak, hogy menjek haza pár nappal a temetés előtt a gyászvideót effektelni. a — már — városi sportcsarnokban levetítik a megemlékezésen. a textilzsebkendőbe síró nénik közül nem lehet tudni, melyik gondol a feltámadásra, melyik a kábeltévére. a záróképen egy szoboravatón állunk, egyik kezemben vattacukor, másikban a keze. aznaplakosság

Azt mondja, ez a baj a tanárokkal: „Mit fog egy gyerek tanulni valakitől, aki úgy döntött, hogy a legjobb, amit az életével tehet, az, ha tanárnak megy?” Aztán emlékezteti a többi vacsoravendéget arra, hogy milyen igaz, amit a tanárokról szoktak mondani: „Aki tudja, csinálja; aki nem tudja, tanítja.” Úgy döntök, hogy inkább megharapom a nyelvem (az övé helyett), ellenállok a kísértésnek, és nem emlékeztetem a vacsoravendégeket arra, hogy az is igaz, amit az ügyvédekről szoktak mondani. Mert ugyebár mégiscsak eszünk, és ez egy udvarias beszélgetés. „De tényleg, Taylor, te tanár vagy! Most mondd meg őszintén! Mit is csinálsz te? Bárcsak ezt ne mondta volna — hogy mondjam meg őszintén —, mert, tudjátok, nekem van egy elvem az őszinteséggel és a seggberúgással kapcsolatban: ha kéred, megkapod. Azt akarod tudni, mit csinálok? Amit én csinálok, attól a gyerekek keményebb munkára képesek, mint valaha is gondolták volna. Amit én csinálok, attól a csillagos ötös felér a Becsületrenddel, és az egyes jobban fáj, mint egy pofon. „Hogyan pocsékolhatod az időmet valamivel, ami kevesebb, mint a legtöbb, amire képes vagy?” Amit én csinálok, attól a gyerekek háromnegyed órán át ülnek a teremben, néma csendben. „Nem, egyedül kell megoldanotok.” „Most már nincs több kérdés.” „Miért nem mehetsz ki a vécére? Mert csak unatkozol, és nem is kell igazán kimenned, ugye?” Mit csinálok én? A szülők megijednek tőle, amikor felhívom őket: „Jó estét. Taylor Mali vagyok. Remélem, nemMit csinálnak a tanárok

Azt álmodtam, hogy rájöttek, hogy figyeljük őket, úgyhogy a nő nem jött el. Egy másik nő jött helyette, és ő várt a férfira. A férfi végül meg is érkezett, pontosabban megérkezett egy férfi, de ő sem az volt, akire számítottunk, hanem egy másik. Úgy látszik, rájöttek, hogy figyeljük őket — mondtam neked, de te csak legyintettél. Figyelj! — mondtad, és én figyeltem is. Közben ez a másik nő és másik férfi az eredeti helyszínen szeretkezni kezdtek, de olyan nagy odaadással és beleéléssel, ahogyan azok, akik helyett jöttek, sose tették. Mi szükség van erre? — kérdeztem, de már láttam is rajtad, hogy erre szerinted sincs semmi szükség. Abba is hagyták. De valami oka csak kellett legyen — morfondíroztam. Aztán ismét rájuk pillantottam. Úgy tűnt, hogy töprengeni kezdtek. Legalábbis a férfi. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Csere

 capriccioso   Az olyan világban, ahol nem fér el az Isten, az embernek sincs helye Ezek voltak anyai Nagyanyám utolsó tiszta szavai a tatai öregotthonban kilencvenhárom évesen, amikor járni se, enni se bírt már, és kívánta a halált Csodálatos nő lehetett Ezek voltak az első tiszta szavaid, amikor Nagyanyám temetése után megismertelek Most a fákat nézem a kobalt-ég alatt A kihúnyó őszi délutánban fekete evezők kísértik árnyukat A fákat nézem, ahogy várják az esőt A fák belsejében állnak, akiket szerettem Néző vagyok és mindig van látnivaló Előredőlve bámulok az ötödik világtáj felé Fülek a vállak síkjában Köldök és orrlyukak egy vonalban Nagy levegő Azután előre-vissza Bizonyos helyzetekben már csak így Látom, amit látni akarok A kertajtó, a kút és a fészer szigorú háromszögéből még ki-kitör a fény Amott egy pitagorászian tökéletes kocka csillan Mögötte gomolygó, szabályos füstkarikák A kerítésen túl mértani pontosságú aranylapocskákon sétál tovább a tekintet Formákba rendezett, kubista délután Jó a kedvem Szinte vidám vagyok Régi nevetések emlékéhez támasztom a hátam és még egyszer megmártózom a Napban Folyton átlengsz a gondolataimon A te nézésed fogja be a teret Akárhol vagyok Akárhonnan Akárhová Egyszer kiállításra hurcoltalak Még a kezdet kezdetén Mintha ünnep volna Kiöltöztél Fülbevaló Nyaklánc Smink Rúzs A száj, mely lepkéje a lángnak, elárulta izgatottságodat A művész nő volt Kortárs Kórtárs Művei a nőről szóltak Önmagáról Kitárulkozó, mégis zárkózott világ, olvastuk a prospektuson Klimtet idéző csók és ölelés Nyitott szájak Néma beszéd Majd fej nélküli női torzó, kitárt ölek Vagina és fallikus gyertyatartó Tenyérbe temetett arc, fölötte fehér szalagok Ez a nő egyedül vanÜresség

magam helyett ezt a széket ajánlom könnyebb róla objektíven beszélnem bár most nem látom mert elvitted kipróbálni beszélj róla inkább te kivéve ha beleültél és kényelmetlen azt nem viselném el mások azonnal megvették volna mind félreértették nem fizetni kell érte lecserélni a teljes garnitúrát tüzelőfának becézni augusztusban sajátoddal pótolni a hiányzó karfát mindenért hibáztatni az alacsony ülést régi párnát tenni rá új huzattal vásárolni hozzá gyertyafényes óceánt ne a csendest annak tisztakék a felszíne hajótöréskor látnád eltűnni nem zsákbamacska hanem biedermeier (sokadgenerációs utánzat) összecsukható kispolgári milliő rövid lábakkal újszerű állapotban messze áron alul kasszától való távozásigújszerű állapot

Mint amikor a vénába kontrasztanyagot fecskendeznek és minden dobbanással egyre inkább szétárad a testben úgy kellene a versbe is beleinjekciózni valamit valami idegent és megvizsgálni megfigyelni hogyan árad szét minden egyes dobbanással hogyan épül be keveredik a gondolatokkal az idegen anyag beépül avagy kilökődik távozik-e a salakkal (a versből lehet-e székletmintát venni?) lehet-e laboratóriumban elemezni mint a kórházban műtétre előkészíteni vizsgálatoknak alávetni szikével felnyitni várni az allergiás reakciót kezd-e rángatózni kilökődni az idegenség a sorok közt mint bordák közt keresztüldöfni az adrenalint azt kellene hogy történjen már valami a monoton dobbanások csörgedezések helyett történjen valami igazán szép lenne röntgennel nézni ahogy a kontrasztanyag szétáramlik betűről betűre.Mint amikor a vénába…

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

Sín

Didajka szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, és vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt a cigánysori útra és házukig méltósággal sétált reménységével, a sokasodó kíváncsiak mormogását és moccanását is ellenőrizve. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt, lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott, fűszagú hasuk ezt már nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a városi, bentlakásos iskolába írassa. A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain, a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy végleg otthagyhassa a cigánytelep koraestülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát. Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő mint leendő asszony, ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája. Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában, a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját megsimogatta s így szólt: most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: Jaj, nem, kérem szépen, nem, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt!Didajka

,,havaznék benned én tavasztalan” ,,ősszel szeszeltem, télen havaztam” ,,egy őszológián az ember kinéz és dől a vers rakásra” Addigra az őszológus már végleg háttérbe húzódik: védőruháját vastagabbra cseréli, úgy merészkedik csak ki, bár bosszúból élvezetet talál a beöltözésben, sőt még a tél misztikumának is hajlandó örülni, de persze ez csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy ő a ráció nyelvén képtelen megragadni ezt a bináris világot. Ahogy a fehér hó összeütközik az éjszakával, a fogalmak olyan roncsolódást szenvednek, hogy a beszéd lehetetlenné válik. Pedig bármilyen hihetetlenül is hangzik, ő sem vágyik másra télen, csak havazni, lehetőleg nem egyedül, csak úgy, a vidéken, hanem másban, tiszta, fehér rétegekkel bevonni a felületeket és nézni egymás-önmagát. Mert a hó is olyan, mint Isten, önmagát kontemplálja, tekintetének sugara mentén pedig éles rendszerré fagy a táj.A tökéletes hit évszaka

először szorulni kezd az ajtó. a lépcsőfokok elkopnak, és billegni kezd a korlát. kiesik a helyéről néhány csempe. konyhaablak — őröl a huzat és kikezd a magasság, ahogy hideg talpam makacsul kapaszkodik a kőbe. szememben kifeszített acélhuzalok, felfűzi magát rájuk a sarokba bújt reszketés. felgyulladnak az utca- lámpák. a háztömböt bekebelezi a köd. mint egy kád forró víz, kedvesen hívogat a derengő úttest.malom

Mikor mentem hazafelé, kinyílt az ég háromfelé. Láttam egy távoli galaxis kéken derengő spirálját, ahogy lassan, lassan mozog. Búgott a fülem. Ragyogtak rám a csillagok. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanLassú

száll föl a szomorúság, úgyhogy megpróbálom kivenni a számból, mert ez olyan város, amin nem beszélhetek hozzád, hiszen nem értenéd a só, a villám szavát. a kátrányt is hiába dalolom neked, te csak néha nyalsz bele, és akkor én mit csináljak. hirtelen jut eszembe, te talán nem is tudod, a többes szám olyan olló, ami kinyílik, ha becsukódik a szem. ha te ezt nem tudod, miért is beszélnék hozzád a tisztaság nyelvén? erre gondolok, és végleg beszorul a számba. Megjelent a Műút 2015051-es számában rekedten

Az ajtó félúton megszorult, hogy a kétkedés még épp beférjen, de már csak indulattal kézen fogva lépj át a küszöbön. Hogy épp ez az indulat, ez a vetemedés, ami nyikorogva kulcsolja karját körém, pont az egyedüllét álljon közénk, mint egy harmadik, gondolni se mertem volna korábban, pedig mennyire kézenfekvő. Ahogy évekkel ezelőtt, amikor a lakást eláztattam, minekutána az ajtó teleszívta magát vízzel, de ahogy kiszáradt, ezzel a hiánnyal megdagadva, marasztalja az idelátogatót. Megjelent a Műút 2016056-os számában Rétegeink között

szemétkosár mellett papírgolyók. nem bírták el a nevek súlyát vagy az ürességet. ahogy a csikkekből rakott kazal. összegyűrt szárnyaim. papírcsónak merül pocsolyába. funkciótlan két íve összering. mintha-jelentéses mozdulatokba kapaszkodom. felveszem gesztusaid tartályát. hagyni könnyebb. kövesse kitért bolygó-testem tested tétova vonalát. füstösen némán gurulok végig gerinceden. gyűrten vonagló akvarellpapír. s te mit sem sejtesz a szétfolyó szavak eredőiről. Megjelent a Műút 2014048-as számábanbukás

Miért az egyik élete és miért a másé, mi része a beszédé és mi a hallgatásé, mi az ott bent, mi kint már mindig hívja, mi az, mi ő, övé, s azt mégsem bírja? Megjelent a Műút 2017059-es számában Sigmund Freud rejtvénye

Mátéval van egy elméletünk, ketten találtuk ki piros pólóban, Mátén, azt hiszem, kék volt a póló, de mindegy, nem ez a fontos, szóval Máté és én azt gondoljuk, a tökéletes apukák a mesében léteznek, s ha a valóságban léteznének, az már nem lenne valóság, az már egy édes mese-keksz lenne, s gyorsan betennénk a fagyasztóba, hogy örökké tartson. Valóság-keksz

Kívül kerülni mindenen úgy, hogy a formák összetéveszthetővé válnak, majd elnyeli őket az enyészpont. A kráterek még őrzik a tengert: hullámverés emléke hallatszik, ám víz hiányában a morajlás csak egy közelgő vihart sejtet. Kis kiszögellések, mélyedések és medrek váltják egymást, a táj hol szaggatottan motyog, hol elordítja magát, képtelen arra, hogy bármit is tisztán közöljön. Így némít el a domborzat, ahogy minden táj magához igazít. A vihar szeme lecsukódik, mire elér a nyugalom tengeréhez. Nincs erdő, homok, semmilyen tereptárgy, amit összezavarhatna, csak egy valaha épülő tér maradványai, ledőlt falú labirintus, amiben olyan sokáig kóborolt egy, a szürkületben vak farkas, hogy elfeledte, miért is zárkózott folyosói bonyolultságába; és most, hogy kinyílt a szabadulás útja, követi ösztönné süllyedt emlékeit, rohan, hogy elérje a dadogó táj egyre távolabb kerülő enyészpontját. A nyugalom tengere

mint aki halálára készül, rám jött a rendrakhatnék, kipakoltam a komódot, selejteztem és kimostam a felfedezett fehér ágyneműhuzatokat, melyek évtizedek óta elfeledve aludtak a sötétben, szépen összehajtva, mert egy időben csak a színes dolgokat szerettük, de már a szűziesen fehér, egyszerű holmik lettek újra a kedvenceim, igaz, az évek során a hajtásnál az élek, akár egy régi, becses könyv lapjai, kissé megsárgultak, s ezen a főzőmosás sem segített; most kint száradnak a napon, friss illatot árasztva magukból, az egyik lepedő meglehetősen elrongyolódott már, ezt majd ráfeszítem a vasalódeszkára, így újítva fel a régi, megégett huzatot, a széleit apró kartácsszegekkel rögzítem, legyen min kivasalnom az illatos ágyneműt, talán régimódin ropogósra keményíteni is illett volna, de nem értek hozzá, legyen csak lágy, puha, mint a kispárnád, melynek hófehér huzatára is felvarrtam a két, évekkel ezelőtt leszakadt cérnagombot, rendben legyen minden, ha majd utoljára hajtom le rá a fejem. Megjelent a Műút 2015054-es számábanmint aki…

amputál annyira felkavaró a téma hogy semmiképp sem merészkednék a kórházi veszélyes hulladékba hisz már egy bolhacsípésnyi injekciótól is fejre állnék ha széles ívben nem kerülném a lelkileg erős embereket akik mint a központi fűtést tapogatják ha tapogatják a lázba görbült betegeket és kezükben úgy siklik a szike mint az elmúlással békülékeny bánatos szemű öregemberek fás tekintetében valami rezzenetlen őszike költői tónusa ám hogy a dalnok se legyen teljesen buta a naturális élményektől kissé odébbállva tisztelettel csak elmereng a pszichének ez a különös varázsa vajon miben áll ha valaki érett életében gyomrokat hasít odvas fogakat dob a vödörbe netán elhalt végtagokat amputál elegendő ehhez a híres hippokratészi hivatás vagy a mifelénk újabban igencsak megcsappant jólétnek reménye s kijőve a virtuális kapun támad-e a riadozó szemlélődőnek valamilyen jóságos leleménye zavar nélkül helyére tenni a lábatlan úszó a vak zongorista a szájjal festő torokszorító versenyét nem sejtve mikor zuhan közéjük mielőtt majd ő is elenyész szükséges bölcsességgé emelve hogy a rész is az egész létünk katarzisában oldva amúgy egyszer nagyon összetörten jött haza a földhivatalból anyuka reggelre feltörték a kis fiókjában tartott szakszervezeti pénztárt legalább félhavi fizetésére saccolta a kárt ami akkor olyan albán színvonalú lehetett ám ennél is nagyobb fájdalmat okozott gyanútlan lelkében a(szino)líra

Megható a rengeteg megosztás Hogy kiskutyát találtak az erdőszélen És most gazdira vár Addig is befogadták Csak hát van nekik már öt ilyen kis megmentett élet Egy természeti csapás és máris Az összefogás tízezreket mozgat A kérgesre csiszolódott szív csendben a polcon Akolnyi melegségben olvad Gyűjtés a rákos gyereknek Hajléktalannak Én már hittem hogy itt lassan a büszkeségtől És nem a szteroidtól meg plasztikától dagadnak keblek Hogy az ország a kényszerű és kényszerített nyomorból Egymás kezét ismeretlenül is fogó Dac- és védegyletté vegyül Hogy a jézusi eszmék ne csupán Egy kétezer éves marketinget jelentsenek Az aranytól roskadó hitfejő gépnek Hogy legyen a sosem kérdező De segítséget feltétel nélkül nyújtó kéz A mindenkori védjegy Ahol a saját anyját is két szavazatért áruló Nyakkendős sírásó csak egy árnyékra vetődő Gumicápa lesz Hiába hány cukorpapírba csomagolt Édes-savanyú epét Az emberek tudni fogják a nevét Amihez hűek A szeretet Ami nem szab előfeltételt sem szabályt Csak jelzi hogy létezik És most adni készül magából és ígéri nem fogy el Mert belőle sosem lehet adni eleget Azt mondják sokan Nagyjából jónak vélt emberek Hogy ezek akik jönnek és jönnek Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni — A nyolcadik főbűn ez nem vitás — Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé Akkor meg menjen haza és tegyen rendet Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe Mert hiszen ők bűnöznek és terrornak Ima közben Mekka felé fordulnak Nyomukban szaporodnak a mecsetek Disznóvágásba sem mártanak pálinkásHa Magyarországra hozott sorsod

(3) a megérezhetetlenség idejéig vártak egy istenre gondoltak de buszra készültek aztán megegyeztek hazafele mégis vesznek valamit több mint az úgy sincs a falakat meg kitapétázzák nyugtákkal várnak egyedül maradnak (2) buszra száll egy megállóért esőt beszél magában kipucolja körül a teret becsúszik a testekbe tüdőnek és egy kisebb nyomorgásban megsodrik a másikra gondol mindig egy másikra kell felcserélődik mint forduló buszban az illatok vagy gondolkodik kivetül a szélre gyújt blokkok tartják benne a suttogást két lábon járó hajtogatott papír hagyja hogy félre égjen a busz meg elmegy tovább mögötte (1) most nem vagyok egy ideje már nem mozgok zenékre bennem nő a felesleg és a dekkek szűrőhamuig szívják maguk a tálban mint egy megkomponált műben pár félre fogott akkord meghűlök a tájban ilyenkor kezdenélek el nézni hogy nekem-is-száraz buta történeteket találhassak ki rólunk talán ennél a megállónál be is mutatkozom (3) nekikBelsős story

álmomban huszonéves voltam újra és dekoratőrként kirakatot rendeztem, ügyeltem a selyem esésére, lágy íveket, hullámokat és redőket alakítottam ki a rendelkezésemre álló térben, számban néhány vas gombostű, az acél nem jó, mert nem hajlítható, kezemben apró kalapács, bal csuklómon sündisznószerű tűpárna, habár most elég hiányos, fel kell töltenem, leülök a kirakatban és félszemmel az utcán sétáló csajokat nézem, egy fiatal kirakatrendező mindig népszerű a nőknél, most is mosolyognak, integetnek, s miközben szurkálom a tűpárnába a vas gombostűket, eszembe jutsz váratlanul, s mint vudubabába, úgy döfködöm a tűket rád gondolva, sorvadj el, dögölj meg, te drága, takarodj ki az életemből, s felébredvén jut eszembe, hogy mindez lehetetlen, hisz még csak meg sem születtél. álomzúzás most

Jobb kéz felől gyors felhők haladnak a hegy fölött és a lassú felhők alatt. Szél hajtja őket, mi más. Át-átragyog a kék. A nap. Mintha ketten foltoznák az eget, a nap a kéket, a szél a szürkés-fehéret. Cibálják, tépik, hasítják a másikat. Melyik a szakadás? Melyik a szövet?Ég

Már régóta nem történt semmi, ahogy akkor sem. Ültél az asztalnál, semmiségekről beszélgettünk, míg én a tűzhelynél álltam, és egy lábasban kavargattam a kávét, ugyanis elromlott a kávéfőző. Figyelnem kellett erősen. Ilyenkor hosszú időn át nem történik semmi, aztán egyszer csak hirtelen megindul a barna folyadék és kitör a lábasból. Erre vártam, és nem vettem le a szemem az edényről. „Elköltözöm” — talán ezt mondtad, és én odakaptam a fejem, de te akkor már lehajtott fejjel szívtad a cigarettádat. Mire visszafordultam, a kávé kifutott, és hangos sercenéssel eloltotta a lángot.Elromlott a kávéfőző

János éppen a számítógép előtt ücsörgött, mikor úgy félvállról apja megkérdezte tőle, hogy hány kiló is valójában, nem tudott hazudni, így egyenes választ adott, mire apja ráfelelte, milyen kicsi a világ, a férfi, aki a szobában vele együtt alszik pontosan ennyit nyom, az az igazság, hogy János az, aki ott a szobában együtt alszik vele, de apját nem hagyta nyugodni a dolog, szajkózta, még formázzátok is egymást, bár engem ám nem könnyű egykönnyen be- csapni, sötétben elválik a szar a májától, diómintás pizsamában nem annyira hasonlít rád, fiam, még mondd, hogy nem a ruha teszi az embert. Megjelent a Műút 2015051-es számábanCölöpök

„háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.” (tandori dezső)   a tisztaság kútjai beomlottak talán, hogy mindenütt emlékező szemek értelmetlen, párás vizeivel kínálnak. én nem akarok felejteni, mert attól az első lánytól, akivel végleg bemocskoltam magam, akivel gonosz voltam és kisstílű, akivel magamat elhibáztam, és akit újabb lányok lábnyoma sem írt felül, őtőle is lettem mostani. de fáj a nyakam, hogy egyfolytában visszanézek, és arra gondolok, lehetne ez olyan forrás, hogy ha belőle innék, nem a jövőmnek állnék háttal. Megjelent a Műút 2015051-es számában tisztaság kútjai

Néha mikor felöltözöl, nem hiszem el, hogy ez a szemed. Már itt se vagy. Az utcán nem tudok lábnyomodba lépni. Pedig mindenhol jártál már te is. Egy öngyújtót forgatok ujjaim között, mintha a kezemet fognád. Eszembe jut, egyszer kivetted cigidet a számból. Néha mondataink összetalálkoznak mégis, olyankor régóta hiányzom. Aztán elmész. Most kérhetsz tüzet mástól.  Kivetted a számból

úgy tudtam, a hónap végén párizsba megyek, hetek óta készültem az útra, hogy majd én a chanselise-én, a montmarte-on, a perlachez-ben, és így feltolultak bennem ezek a leírhatatlan nevek, jó így a perlachez? úgy gondoltam, hogy minden témának szentelek egy napot, és zarándokolok: jakobinusok, középkor, erkélyek, elveszett ereklyék. aztán kiderült, hogy itthon már megvan mindez hűtőmágnesen. még la fontaine úr sírja is, bár kicsit mélyre kellett ásnom érte! legalább közvetlenül tudok átadni neki üzeneteket. így már kevésbé fura ez a magnetikus vonzás, amit párizs iránt érzek, még így is, hogy sosem jártam ott. vajon kérhetek-e többet a sorstól, mint hogy egyszer a saját szememmel láthatom párizs csodáit, de legalább a disney-parkot? de már semmiképp nem leszek elégedetlen. végtére is a saját szememmel látom most is a csodákat. jó, talán kicsit kicsiben, itt-ott homályosan, de a lényeg ugyanaz, vagy nem? a fontos dolgok belül dőlnek el, mint a ferde torony hol is? Megjelent a Műút 2017063-as számábanpárizs

Mire jössz, kiürítem a kertet. A szőke lonc közt elgereblyézem az árvahajat és tövig a zavaros zöldeket. Felhizlalok minden lombot, hogy árnyékuk a húsba, mint köröm, nőjön be szótlan. Kicsontozom rendre a fákat, legyen mit enned. A vizet elzárom, a falban hűs csövek pulzálása testedbe ne zavarjon. Edénybe gyűjtöm a csapból a maradék levet, napra teszem, rozsda-sötét tál süljön vakfehér kőlapon. Bent amúgy a homály kellemes, járhatsz szabadon, a tükröknek megtiltom, hogy kövessenek. A plafon visszaver különben a bogarakon kívül mindent. Emiatt, kérlek, ne kíméld a hangod, fölösleges. Itt a huzat is tisztán beszél, érthetően, tehát ha kinyitom az ablakot, csukd be a szemed. Még mielőtt beleszáll, látod, ez egy ilyen lepkeház, folyton porolnom kell a szárnyukat is hozzá, aludjon szépen, hosszan mind. Páva- toll és csipketerítő a kredenc tetején. Úgy fogadlak majd, mint aki soká várt. Kerülj beljebb. Érezd magad. Mire jössz, kiürítem a szavakat. Megjelent a Műút 201045-ös számában A varázsló kertje

mostanában sokat gondolok magára. kezdem belátni, hogy hiába futok, magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan. a vérnyomásom csak nő, és már nem fogom elhinni, hogy meg bírok élni a a rossz szokásaim nélkül. szeretem az elbaszott életemet, arra is rájöttem. szeretem, hogy így el van baszva. büszke vagyok rá. elmondanám, hogy az Isten belát a háta mögé is, tőle se lehet menekülni és szégyellem magam. akárhová megyek, mintha lenne egy állatom, ami a véremben lakik és mindig be akar mutatkozni mindenkinek. három napja azt akartam mondani, hogy ha magányos is vagyok, minden rendben megy, és már látom, hogy milyen szépen, tisztán fogok innen feltámadni. és esküszöm, hogy csak egy éjszakára mentem utána duhajkodni. sokat esett előtte, és nem volt kánikula. tiszta volt a pénteki ég. én elhittem megint, hogy a kezemben tartom a dolgokat. szombat hajnalban fel voltam háborodva, hogy ötszáz lejt varrnak a nyakamba egy röpke orális szexért. dehát az Isten háta mögött is közterületnek hívják a közterületet és le se merem írni, hogy azután is mennyi minden történt. pedig én nagyon jó akartam lenni, higgye el, Irén. az a hülye állat nem tudja, hogy kell csendben maradni. és hát az a nő úgy nézett ki, mint eva green. ki tudná visszafogni magát? most már nem bánom. forduljon fel a világ, ilyen vagyok én. szeretem csinálni az anarchiát. szeretem, ha magam alatt elvághatom a fát. szeretem a drogokat és szeretem a piát. szeretem eva greent és az anált. szeretem,Kedves Irén!

két éve lehányták a lépcsőnket nem tudtam leülni vacogva álltam a túlcsordult szemetes mellett és a foltot bámultam a fák üresen zúgtak egyenes sorban a fal mellett vissza nem váltott üvegek a bolt előtt ázott címke nélküli kopasz fák ez is csak átmeneti állapot gondoltam naivan és kijártam minden nap megnézni a helyet ahol sokáig nem történt semmi a szabálytalan folt megmaradt felszíne gyűrött darabos reméltem hamar elmúlik jönnek kitartó novemberi esők leáztatják ezt is hagytam időt hadd múljon nem mentem arra télen nélkülem is elpárolog szétmállik mindegy mi ne lássam már többet a hányás mégis maradt gaz nőtt ki mellette a repedésekből tavasszal néztem újra meg nem hittem el kijártam minden nap közben az üres üvegeket valaki újratöltötte körülöttem zöldelltek a gösserek fehér habot ontott az akác akkor már fogadásokat kötöttem magamban kibírja-e a nyarat nem történt semmi a folt kisebb lett a színek elmosódtak még két ősz kellett neki tegnap ismét arra jártam az idő mállik a hányás eltűnt beváltanám hiányodat boltban még ma nem voltamüvegvisszaváltó

Emberek másznak elő a házból, a kerítés mögötti bokrok közül, csíkos kabátjukat széttárva testüket az izzó korongnak kínálják. És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán: a srácok sikítva kergetik a varjakat, a fekete árnyak újra és újra leereszkednek, mint beteg lelkek a kórházból. Az egyik fiú az útra esik, és dühösen néz, mintha én lennék a baj, a fájdalom szelleme, mondom az anyjának, hogy ismerem őket valahonnan, de ideje sincs meglepődni, mert épp érkezik a távolsági busz, fölkapják a csomagokat és a gyerekeket, lentről integetek nekik, jó utat, kiáltom, és hogy üdvözlöm a messzi hazát, mire a barna hajú nő, már a lépcsőről, hogy ők csak egy megállót mennek, idevalósiak, itt laknak a város szélén, és az ajtó szisszenve becsukódik. Mint beteg

A sarokban fehér liliomok Állnak. Egészen Idegenek. A szobát Belepik. A porzókról a virágpor Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő, Lemoshatatlan, csak elkenhető Közhelyesség. Minden eleme Vádol. A szimbólum egésze Zaklat. A jelentés miérteket Maszatol. A fehér liliomok Rémületesek. EgészenFehér

A kövek akarata lassú, csöndes porladás. A lányomé, hogy lenyúl értük és a vízbe hajítja. Az aszteroidák zuhanása nem saját megnyugvás. Ércek, jég és energia.Földi leletek

Bambulni bele a versbe, mint a vasárnapi húsleves zsírgyűrűibe, nézni, nem ad ki arcot, semmilyen tükörkép nem ad ki arcot, mégis azt kell hazudnia, hogy minden sora, minden szava, minden betűje őszinte, hogy vesémbe láthat bárki, aki a versembe néz, de hiába, ez nem tükörkép, pláne nem az enyém, csak zsírgyűrűk egy vasárnapi tányérban, nyelni kell, nem nézni. Megjelent a Műút 2017063-as számábanNem ad ki arcot

vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd, mint a színesnek képzelt szántóföldek, amin csak a szürkület játszik a fénnyel. a megkívánt emlékeket, mint téged, az idő csak tartósítja. ha percenként megfutamodom, te még azelőtt lezárod az utakat, hogy ezt eltervezhetném, mert az elmélyülésnek nincs ideje, csak úgy megtörténik. az az út feléd egyenes: névtelen állomások, üres csomagok, honvágy. követem szememmel a tájat, hogy minden bokor egyforma, a madarak mind egy irányba szállnak, csak én vagyok ma más, az árnyékom ma nem követ, egyedül csallak meg, hogy aztán veled maradhassak. vannak dolgok, amiket nélküled nem értenék, ilyen a kakaó száraz zsemlével. a türelmes megszokás, az elrejtett álmok, hogy nem kelünk fel délig. a kitartó összeadás és a páratlan felismerés, hogy bár egyek akartunk lenni, de te meg én, az már kettő.félúton

Mrs. Doubtfire hazajött, és én zokogni kezdtem. Nem tudom, talán ilyenkor érik el a bűnök a pohár szélét. Meg hogy influenzás vagyok, biztos az is számít. Különben nem vagyok nagy filmes, ezt is összevissza néztem, az évek során láttam belőle mindent, de soha nem elejétől a végéig. Mint az életem, valahogy úgy. Ha végig nézném, tán meglepődnék, hogy ez mind én voltam egykor, és vagyok folyamatosan, ha egyszer zokogni kezdek, mikor ez a szerencsétlen képű Robin Williams megjelenik az ajtóban, és a kislány hozzá szalad: „Daddy!” Valamit ő is elrontott, és megjavult. Talán reménykedem még.Pohár

Annyit láttam csak. A talpad alatt megolvadt linóleumot. Te meg észre sem vetted. Ott álltál, majd megindult alattad minden. Nem mertem, pedig megérinthettelek volna. Inkább csak néztem, ahogy a kettőnk közti szintkülönbségtől felszökik benned a tériszony. Biztos emiatt lett hányingered. Rohantál is a mosdóba, de csak a szappantartón megkeményedett fogkrémfoltok vártak és a mindig éber csótánybébik. Velük aludtál el. Aztán másnapra olyanok lettünk, mint egy nehéz sóhajoktól összeszűkült zuhanykabin. Csupán fóbiái egymásnak. Megjelent a Műút 2015050-es számábanElérni a szótlanságot

ablaknak feszülő tenyér vagyok. utánanézés — elszelídül tőlem a vétek. így hűl ki a test. belém égsz, ahogy utcai lámpák burájába a bogártetemek. hamar fölénk nő a táj és köd leszel — vakfoltot ölelő látás. elfütyül mellettünk a szél. aztán mind elfelejtünk újra megszületni.váróterem

kedveltük egymást meg azt hittük hogy értjük is a szavak szintjén minden rendben volt a szavak szintje az egy bájos alliteráció mondtad és mosolyogtál mert említettem hogy bölcsész szeretnék lenni és gondoltad hogy így lenyűgözhetsz azt hiszem jól gondoltad szóval aznap épp sütiztünk meghívtál mert te olyan gavallér típus voltál aki kitárja a lánynak az szívét ajtót még akkor is próbálkozik ha automata mozgásérzékelős mint aznap a cukrászdában tejszínhabos volt a szád széle és valahogy nem zavart ez a tömény cukor a szenvedélyek meg a ragacs egybeturmixolva van a szerelemben néhány olyan óra amikor egy naplementés festmény amit a józsefvárosi piacon árulnak az is elsodró és eredeti és dinamikus vagy tudod olyan szóval hogy gyönyörű este volt meg november te sosem mondtad hogy kurva hideg mert ugye gavallér fiú voltál szőke és magas mert az anyukád úgy nevelt hogy szőke legyél meg magas és vett egy fehér lovat is a feneked alá megköszörülted a torkod azon az estén novemberben és megjegyezted hogy van időd ma éjjel hazakísérnél és fel is jönnél és jól megbeszélnél velem néhány dolgot talán a kapcsolatunkról de lehet hogy az időjárást említetted feljöttél és annyi történt hogy életünkben először megbeszéltük hogy várható az az anticiklon és villámok jöttek szivárvány és kitisztulás ott bent a szobámban feljöttél és annyi történt hogy kibogozhatatlan csomót kötöttél a hófehér lepedőmre azóta eltelt nem is tudom mennyi idő és itt fekszem és lázálmom van és azt hittem hogy szabadulok de ahogy az ágyban heverek érzem azt a csomót atiszta

azon az éjjelen mindent összevissza nem az órák vertek a holdból a padlón kis foltok hevertek betakarva hideg vázacserepekkel azt hittem már soha nem jön el a reggel azon az éjjelen felkelt mint akit a döbbenet lassan ér erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye mi részegen borult a fali gyékényre azon az éjjelen a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget láttam ahogy anyám vállára tapadnak eltakarta szemét sok szomszédos ablak azon az éjjelen sebesen pakoltunk, kopogott az eresz ott maradt a labda a Bóbita-lemez a cipők szorongtak kilógott a nyelvük a kopott bőröndöt esőben cipeltük azon az éjjelen maradtam valahogy örökre apátlan anyám vacogott a vékonyka kabátban és hallgatott konokul makacs ajakkal roskadt mellkasában bennragadt az angyal azon az éjjelenAzon az éjjelen

Égitest Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a Holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok, vagy szögesdrótok. Rögzített távolság. Háztető Kartonszárnyak. Negyedik emeletről egy öregasszony teste. Élére hajtott ízületek, rézre evett hús. Nem repül a fájdalom, csak zuhan, szüntelen koppan, esik és szakad. Fullad a ház, az ablakok rémülten kapkodják a levegőt. Meghajlik a gerinc, mint a csövek a falban. Kinőhető az álom. Az ujjak hegye belenyúl a tenyérbe, fehér a haj, párkás krém a nyál. Mindennek szárnya nő. Mégsem repül semmi sem. Szennyes Lassan számolok ötig. Gallyszerű ujjaid ügyetlen hajtogatod kijjebb, a negyediknél megakadsz. Tudtam, hogy ezVarratok

Tipográfia: Rőczei György Well 1–5

A hitem hogy világ-nagy ügy pusztán az hogy vagyok ily hitből vallástrendeket kreáltak ős nagyok nem holmi véglény burka ez van tudatom s lehet így rációm még akkor is ha tiszta őrület a természet vegyészte ki e furcsa micsodát s nem tudom megemészteni hogy lenne odaát csupán annyi a záradék majd felmagasodom a teremtő létszintre le mindenható fokon 2016.augusztus 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanHitelv

Lebegve lépek, hogy hozzád szegődjem észrevétlen te jössz puha léptekkel, fekete haj, szivar, rózsaszín angóra pulóver: a rózsaszín párduc és a porcica — karmolászom a torkodat. Mint egy szatír, mutogatod a szívedet, leopárdkarokkal ölellek, mint az antik görög mesterek, sétálsz és olvasol a kertben. Magasabb vagy Árésznál! Kígyót és békát kiabálsz rám, nem tudom, meddig kell még nyelnem. Tintát spriccel méregfogam, ahogy elharapom a nyelvem.Rózsaszín párduc

haszontalan feslett szépség túletettél hízelgő karjaid között elhájasodtam szűk lett rám a valóság szürke csuhája hát arany palástot terítettél rám koturnuszt húztál lábaimra hogy játsszam el s ne éljem életemet lehetne-e még valahogy bármi áron ami volt már és igaz volt és jó volt ha kiharapott véres koncként is vagy az már valaki másnak jár akihez hozzátartoztam és nekem az egészhez már semmi közöm szépség te kétszínű alakoskodó ribanc levettél a lábamról és kielégítetlenül hagytál Megjelent a Műút 2017063-as számábanSzépség

mióta szeretlek nem esik az eső a mentők üvöltve rohannak végig a városon lüktető tenyérnyi fényük vért pumpál a fekete égre — mióta szeretlek sokszor kérdezed hittem-e hogy mással lesz az ami veled számon kéred tőlem a múltat hányszor tagadjam meg érted vallom versben vég nélküli vágyban anyám előtt tagadva apám előtt szégyellve szívömleny szívokádék szívöklend cet köpi jónást régi köpi a régit mióta szeretlek mióta szeretlek nem mondtam mindent akkor hagyok abba mikor jó nagyon mindent elrontok vigyázz és ne csak rám magadra is velem mert magammal magadat elfelejtetem maradj nekem minden idősíknak ebben a nagy önző miben önző kis oázisomban akarj ha én is szeress ha én is legyél ha mégis nő férfi hogy én is így vagyok az aki ő volt és te az vagy aki a te őd volt egyek a múltban ami megy el mint a felhő szerepet cserél és felnő hozzánk a világ mióta szeretlek végképp elvesztem ebben az igenben abban a nemben mióta élek tudom nem úszhatlak meg téged —m10

  Tipográfia: Rőczei György Well 11–15.

Költözz velem az Ikeába. Minden bútorunkat a nevén szólíthatnánk, hogy egymást sose kelljen. Levegőt innánk gyönyörű talpas poharakból miközben egy piros fotelből néznénk minden pár milyen egyforma. Sosem dobnának ki, nem mernének hozzánk érni, ahogy sokszor mi sem egymáshoz. Sosem ugyanabban a szobában töltenénk a napot. Folytonos újrakezdés számlálhatatlanadik esély valaminek, amit sosem neveznénk a nevén. Lassacskán az összes berendezésünk elkelne. Nálunk sokkal boldogabb emberek fizetnének az ágyért, ahol először élveztem el ajkad alatt. Aztán mikor már csak mi maradunk, feltesznek egy rideg pléh polcra „végkiárusítás” felirattal, és ránk aggatnak egy árcédulát, valami nevetséges összeggel. Addigra szívesen megvennénk egymást, de már nem lesz semmi pénzünk. Végül egy fiatal pár a kosarába helyez téged, „nézd, a híres költő, egy igazi hullócsillag, vegyük meg a dolgozóba.” Egy utolsót kordul a gyomrom, majd rám oltják a villanyt, amely már rég ott sincsen.Ikea

Végül a boncasztalon végzed, a kés könyörtelensége emlékeztet, értelmetlen az egész. Apádtól örökölt megfelelési kényszer üldöz, kimondatja veled: Játsszunk ismerkedőset? A fal felé fordulva rám hagyod a boncmester szerepét. Az instrukciókat belém égetted, izzad a tenyerem, teszem a dolgom, ne mozogj. Apád jár a fejemben, nekem is meg kéne felelni neki? Pihenő kell, kézmosás, valami kurva kifogás, ott hagylak félig nyúzva. a csap is értem köp, eldugult kagyló, megint itt rekedünk, visszamegyek hozzád. Már alszol, jó neked. Álmatlanságomban történetünk elvesztett végét keresem, saját farkába harapó kígyó, holnap kezdhetjük az egészet elölről, magunkat keresve. Vergődésünk által keltett hullámok egymást simogató gyűrűi döbbentenek rá, már megtaláltuk.szekunder

Most úgy félek, akár egy nyúl, és űz a félsz. Most vagy soha dühe. Sebek, mint voodoo-babán a tűk. Nincs olyan, hogy mint. No comparisons, please. Csupasz seb, tyű, hogy döfköd. Régóta, egyre mélyebbre ér furcsa kéj. Fájó függő szenvedély. Húsba mar, de hogy, mint a sikoly és bánt. O, it hurts so badly. Még egyet. Jó kiadós verés. Kutyaharapás szívbe. Verj oda, ahol fáj a bőr, iciri-piciri szemecskére. Te! Micsoda? Mindent te rontottál el. Aludj rá egyet. Felkészül újra a fehér kalapács. Rombol. Hideg zuhany, mint én téged. Nem igen szerelem. Még többet is elbírsz. Verd még. Préseld át magad rendesen. Sportolj, move your ass. Gyúrjál a napon. Mi ez az oroszos nyafogás. Menj ki, ott az élet. Ha csak másokat figyelsz, saját levedben fürdesz. Ki azonnal, fogadj szót. Gatyába rázlak. It’s so easy. Gyűrűt cseréltünk. A ténynek neve van és nem tudni, mi. Mert úgy kapkodunk. Miért?  Buta vagy. Mert csak. Rohanva enni és főzni. Tűzforrón nyelni. Minden nyelv leég. It’s so easy. Udvarlók vezére kaszásember. Azonnal! Lóháton csatába. És a nyeremény: a birtoklás maga. Akarlak, de hogy. Szőröstül-bőröstül. Megnyúzva, my lovely, lovely girl. Meztelenül, akár a szív. Lüktető csomó. Ó Uram, húzd ki a kamrák karját, hagyj egérlukat nekem, ó. Süket fájdalom. Pumpál. És ami nem elég, elég nem. Te vagy a luk. Kegyetlen tátongó léleklék. Hiába pumpálom tele, semmibe folyik és leereszt. Nagy vihar, vallomás, big passion, ová- ciók. Boy, you’re wrecked. Elfolyok, merreNevermore

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

tél volt, az ötvenharmadik álmom, hogy a város nem hullajtja el most összes levelét tizenkét nap alatt. a radiátor váltott lágékban nevetett, a száraz ködön át tisztán láttam a beton ablakos csillanását. üres voltam, mint a markom és mustársárga, mint az erkély diszkószín, fényorgonáló drótüvege. villogtak a város szemei, akár a furcsa fények. koppant az utcán a lenéző tekintet, ilyen könnyen roncsolódnak a testek. Megjelent a Műút 2015051-es számában mustársárga

üres koponyában járkál egy állat, a szemgödrön néha kitekint, hogy félreismerjen valamit, napok óta ruhában alszok, és este a mosdókagylóba rázom az aznapi zsebpiszkot, mindig ebből a zaccból jósolok holnapot, közben alkalmi megfigyelések a tájról, ez a legtöbb, amit tenni tudok nélküled, esténként felajzott idegenek szeretkeznek erőlködve az ágyamon, utódaik szépek, de piszkosak és gonoszak. Sz. kimunkált hétköznapjai

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre. Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket. A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik. Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik. A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot. Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt, a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek. Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.Két éjszaka

sorokat írsz, akármiről. hívnak. a nyomás nő, benne nem történik semmi. lassan eltűnsz mindenhonnan, ezzel erősödik az érzés, hogy nem te tehetsz róla. ettől felgyorsul az eltűnésed, egyre szélsőségesebb leszel. mérgeket és ellenmérgeket keversz magadban. rájössz, a lassú halál kitesz egy hosszú életet. aztán a fordítottjában reménykedsz. sorokat írsz, akármiről. Megjelent a Műút 2015049-es számábanönnekrológ, hogy újrakezdhesse