ritmikusan mozgó állkapocs ütemre, kiszámítható elfáradtál s észre sem veszed aludni mész kiharapsz egy darab életet gömböt fújsz arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad. halálra rágva

3 vizuális költészeti képeslap

alkoholista amikor már elég sokat dőlt a lőre akár egy gyengécske kabaré is kezdődhetne belőle mondván maga szürrealista netán futurista — én kérem inkább alkoholista de hagyjuk el az olcsó gegeket hisz nincs az a tudomány mely felmérhetné ezeket az undorító jóléttől a szesz-féle pancsolásig melybe a hajléktalan állatként belemászik és ájultságukban közel kerülnek egymáshoz a kóros figurák legfeljebb stílusuk más itt esetleg sárga selyem pongyolába burkolózva villant a dáma odébb négykézláb állva mereng bele a pocsolyába a nyomorúságára gyönyört hajszoló na már most barátaim ki a jó és a motiváltságnak merre lézeng szocializált alapja alkoholmentes ürge viszont fel se készülődjön erre a szellemi kalandra úgysem közelíthetné a magány s a szeretet eme kétségbe ejtő stációit melyek között a szesztestvéri hit gyilkol és ölel miközben az ördög vinne el minden szereplőt most épp oldalról egy özvegyet lesek aki bódultan korcs kutyájával odanőtt a kocsmaszékhez az imént még heherészett de később árva taglózottságában valahogy angyali az álságos közegészségügynek látványa nem épp hallali ám akkor lelkét ki menti meg alkonyat valamikor úgy volt hogy a gyerek felébredt és hunyorogva leste a redőnyön átszűrődő aranyos csíkokat majd áhítattal meghallgatta az erdőszéli apró madarak miként csicseregnek majdnem eposzi méretekben támadt fel lelkében az életszeretetnek valami kéjjel bizsergő(szino)líra

Bambulni bele a versbe, mint a vasárnapi húsleves zsírgyűrűibe, nézni, nem ad ki arcot, semmilyen tükörkép nem ad ki arcot, mégis azt kell hazudnia, hogy minden sora, minden szava, minden betűje őszinte, hogy vesémbe láthat bárki, aki a versembe néz, de hiába, ez nem tükörkép, pláne nem az enyém, csak zsírgyűrűk egy vasárnapi tányérban, nyelni kell, nem nézni. Megjelent a Műút 2017063-as számábanNem ad ki arcot

…   simult – e   …   tenyeredbe   …  : perzsa   …   nigeri   …   karibi – félvér …   japán   …   (   netalán   )   …   koreai nők   … zöld – mangó – kemény’  –   …   –  melle   ? …      s      …      h   a      …      n   e   m      …   : nos – hát   …   ében – hajú  palesztin  nő …  dinnye – illatú  tomporát  …  csókoltad – e  már  ?  … nyúltál – e   …   lappföldi  nő  szoknyája  alá  ? …         a      v      a      g      y         …   : do  –  rom  –  bol  –  tat  –  tad  –  e …   selymes – (   óarany   ) – bőrű   indiai nők   … mézízű  –  (   harmatos   )  –  combja  –  közét  ? …      m  e  r  t  h  o  g  y      …      e  n  n  y  i      … :   ennyi  …  :  …  -  mindez  …  :  maga  a   …  -   : …  -  …   több  ?   /   …   kevesebb  ?   -   … :   oldás  …  -  …   és   …  –  …  –  …  oldás                        Mindenütt

szatyrom a biciklikormányon, tej, kenyér, karfiol, alma, nézem az utat, rázkódnak bennem a szavak, szépek, frissek, üdék, mint a zellerlevelek, mégsem állnak össze, mint zöldséglevesem. Színes hőlégballonon szeretnék szállni, át a városon, a híd felett, mint boldog menyasszony, aztán a lyukas égen elszökni messze Megjelent a Műút 2014047-es számában piacról haza

Nem tudom, hogy azt a verset kinek a szemszögéből írtad, s volt-e hozzá közöm, hisz kiragasztva láttam, mégis, mintha kettőnkre utalna: rád és nélküled magamra, ahogy elbeszélne minket egy kérdéses személy, neked tetsző másom, kettőnk kotyvaléka, és a nyelv is beleszólna, szereplővé válna kurziválva: rólad, róluk, nektek. Ha sejtésem nem csalna, tapasztalat híján csak fogalmam lenne, hogy az idézett rész kiket jelöl, mekkora sugarú az a bizalmi kör. Mikor félévekig nem beszéltünk, kivéve néhány percet a telő hónapokban, vissza-visszatérve rád, többnyire séta közben, azzal foglalkoztam, mit jelenthet egy-egy elejtett szavad, mintha zseblámpával világítanék idegen, kertes házak ablakán belesve egy-egy konyhát, nappalit, tévé előtt szunyókáló nagymamát, mikor a kinti sötét ellenére a redőny nincs lehúzva. Akárha arra várnék, hogy beszélhessek rólad, s te valakitől visszahalld szinte szóról szóra, nem ismernéd meg csöndjeim, a sokra-tartod hangsúlyokat, és kevésbé az tűnne játszmának, ami valóban az, habár kettőnk közül inkább engem mozgat, minek is nevezzünk dolgokat.Átirat

Hozzád képest férfi lesz, velem néha férfi, néha nő, aminek látni akarom. Néha kihozza belőlem a nőt, mire én kétségbeesetten keresem magamban a férfit. Simogass, mint egy férfit, de titokban tapogasd ki bennem a nőt, és mutasd meg, hogy amikor nő vagy, engem is nővé tudsz tenni, ha férfi, néha nővé, néha férfivá. Elnyeli bennem a férfit a nő, kíméletlenül magába fojtja — majd újra és újra megszüli. Részlet a Tizenhat naplemente című, a Kalligram Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számábanMint egy nőt

Van egy apró bukkanó De mi van ha az a gleccser Teteje s a jeges tenger Mélyén van a nagyja S a mi titanikunk kapitánya Úgy dönt ütközzünk má' ma S a film végén meghalunk. Vagy ha zuhanyzunk Édes kettesben egy motelben És a semmiből hirtelen Kés villan torok rikolt Megrázó sikolyunk Teret jelent sebet szakít S a film végén meghalunk. Vagy ha bankot rablunk Én te kék és rózsaszín Riasztó üvölti nevünket Pisztoly kattan Elvesztjük a fejünket Jönnek a zsaruk a barmok S a film végén meghalunk. De mi van ha nem halunk meg Ha muszáj folytatni a történetet Ott vár majd minket a happy end?   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi2.mp3"][/audio]  Mi van ha

Ha nem leszek te látsz szememmel nem a holttal az elevennel ne hidd hogy többé nem ragyog mert akkor bármily hihetetlen tudod majd hogy még itt vagyok mert énünk egymáséba olvadt ez az amit neked hagyok csak az elevent nem a holtat nem voltam neked soha más s ha veled így még itt honolhat nem is kell más feltámadás 2016. március 26–27. Szememmel látsz

  Párizsi mindenszentek

amióta elkezdődtek a koncertek, lezárták a parkot, a vonatok rendre öklendezik ki magukból a tömeget. lassan olyan a forgalom, mint annak a bélműködése, aki hetek óta rizset eszik rántott sajttal. csak gyűlnek a gázok és tetvesedik a türelmetlenség. már csak a kábelek tartják egyben a várost, a túlfeszített oszlopok bordázatát. próbálsz kerülni mindenkit, mint elegáns nők a macskaköveket. bevásárolsz előre egy hétre a carrefourban, pedig utálod a felhozatalát. ahányszor bemész, hangyák kezdenek mászni a bőröd alatt, úgyhogy sietsz, nehogy átvedd a fonnyadt gyümölcsök szagát és a túlhajszolt alkalmazottak érdes tekintetét. otthon a kulcsot a zárban hagyod, kidőlsz a szőnyegre, közben arra gondolsz, hogy ha bárki most meglátna, azt mondanád, azt játszod, hogy elütött kutya vagy és várod az elszállítókat. szerencsére időben eladtad az untold jegyet, amúgy is csak a mø koncert érdekelt igazán és egy ideje egyre nehezebben bírod elviselni a zajszennyezést. örülsz, hogy lemerült a telefonod, még csak kifogást sem kell keresned. keresztbe teszed a lábad, megnyomódik a jobb heréd, ezért simogatni kezded, minden szexuális töltet nélkül. verni nincs kedved, spricceléstől már úgysincs mindig orgazmusod. fekszel az egyre nyirkosabb levegőben, odakint csepegni kezd, de tudod, hogy ez nem eső, ez csak űzött madarak verejtéke. hagyod, hogy túlcsorduljon az idő. közben továbbgondolsz minden félbeszakadt beszélgetést, azt, amikor egy órán át szürcsöltétek egymás mellett a mentás limonádét, és tudtátok, hogy mindketten kizárólag a mall melletti parkolóban történtekről hallgattok. továbbgondolod a félelmed, hogy egyszer elcsúszol a tusolóban és kitöröd a nyakad,zajszennyezés

(i. m. Málik Roland) Miért iszunk? Azért iszunk, mert szomorúak vagyunk, gyönyörű állat piros ruhában, önző állat kapucniban. A létnek végül egy lényege van, néha kettő, én is jártam ott, de végül egy, én is odaértem, sohase három, de erre nem térek ki. Két arca van mindennek,vagy legalábbis két arca volt abban az időben, az egyik a tiéd, a másik az enyém. Aztán beszélgetni kezdtünk, de semmi sem úgy volt. Itt van például a kedd, mert a hétfőt, azt hagyjuk. Délután beszélgettem egy régi kollégámmal, Azt mondta, a felesége már nem szereti. Nem erről beszélgettünk, mert erről nem lehet, Sőt ezután sem nagyon lehet beszélgetni semmiről, Mint Nürnberg után verset írni, De azért persze lehet, csak nem úgy. Az úgy, az kurziválva, mert folytatni akarom. Azt mondta, itt az ideje, hogy új életet kezdjen, azt mondta, elege van ebből az örökös hazugságból, mert elege van, hogy folyton hazudik, és folyton hazudnak neki. De ekkor emlékeztettem arra, hogy két arca van mindennek, és neki is két arca van, mert ő is valami, ami a minden része, és arra kértem, vegye figyelembe a dolog másik oldalát is, mire bólintott, töltött magának, ivott, és artikulálatlanul üvölteni kezdett. Kettő vagy három percig üvöltött így, fel is állt közben, és a karjait kétfelé felemelte, ilyen jógagyakorlatokat végzett a nagynéném éveken át, de persze ő is meghalt végül, szóval a barátom kiterjesztette a karjait, mint aki repülni készül, és tagadhatatlanul szép volt, ezértMiért iszunk?

Elbúcsúztunk, mondtam, hogy nincsen. Fogta a kezem, és jött utánam. Mondta, hogy igazán sajnálja. Mondtam, hogy vége, de tudta ő is. Elengedett, megállt a sarkon. Nézett utánam, tudtam, mert én is megálltam, és vissza- fordultam. Csak hogy még egyszer lássam, és ő integetett, és persze én is. Mert szerettem, és tudtam, ő sem volt közömbös irántam, habár értette, hogy mennem kell, de egyikünknek sem volt könnyű, hogy tudtuk, többé nem látjuk egymást. Megjelent a Műút 2015050-es számábanAz ateista első napja

Te Varjú és te Mérnök utca! Te Fehérvári és Bécsi út! Titkos központ, Ezüstfenyő tér! Áldott Kosztolányi Dezső tér! S drága Móricz Zsigmond, te Körtér! Mátyásföld és Herminamező! Ady-, Rákos- és Városliget! Nyulak szigete: Margit-sziget, Csepel- és Hajógyári-sziget! Ó, Naplás-tó, Feneketlen-tó! Te szent város, Szentimreváros! Kőbánya, Kelenföld, Keresztúr! Városnak sebzett szíve, Gettó! Szólj most, Buda, ne hallgass, Pest, és foglald szépen össze, Budapest! Ó, ti múltról beszélő nevek! Régiek, újak, beszéljetek! Hallani vágyom beszédetek! Érteni védő beszédetek! És majd rólam is meséljetek. ________________________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Beszélő nevek

haragudni se tudok rátok rátok se tudok haragudni nagyon szeretek mindenkit de most végrendeletet írok ha meghalok ki kapja és soroltam a csíramajmocskát szobám összefirkált falát a nagyon vágyott pénztárgépet aztán azok nevét akikre haragudtam hogy ők ne kapjanak semmit a rózsaszín nyuszimat nem adom minden mást tegyenek pénzzé vegyenek belőle nagyinak házat nem tudom mi lett ezzel utána hányszor éreztem amit akkor hatévesen azt se tudtam mi az a valeriana jó a citromfű és az orbáncfű tea de legjobb a kerti fű mezítláb a gyógyszerész néni mondta aki kedves és nagyon tetszik neki a bankkártyámon őrzött cica sajnos ez már nem segít sajnos ez se segít már semmi sem Éva mama rákján kiscicám szívén vagy a szívtelen rokonokén édesapám eszén nagyi diabéteszén sem bármely szívesen itt van az alkalom tegye jóvá aki tudja a jóvátehetetlent megenni amit főzött meginni az egész levét régen volt vasárnap ebéd jó családban jó a lét s a jólét mindenkit megillet akkor is ha nem jól élt akkor is ha nem érdemli meg hogyis mérhetném javakban az igazi örökséget emlékeimet adhatom születendő gyermekeimnek legfájóbb kincset ismeretet borítékba teszem a meghívókat sokan vannak az elhívottak ebben a pillanatban most és hatévesen nem nem akkor sem sohasem tudok haragudni vissza-nem-térő

ne rohanj. várj meg az utcasarkon, csak hadd szedjem össze azokat, amiket elgurítottál még a nyáron. várj meg az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet nekik, hogy ne keressenek többet, mert nem állsz már a buszmegállóban, pont a nagygöncöl alatt. messzire mentél, ezt mondjam nekik, hogy téged már annyira nem köt le ez a sok emlék, meg törvény, ez a pár név, ami madzag volt a köldöködben. átadom, ne aggódj, és tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon, a hídon, a két repedés között, ahol már a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj, ezt is már rég tudom.a piacról kifele

én nem undorodom mások vérétől. mégis, tudom, te láttad, amit láttál. és azóta, mikor megnyalom a karom, már én sem a tenger ízét érzem. helyette égettszag dörzsöli az orrom. szikes talajjá perzseltek a napszítta szemek. ha lehajtom a fejem, belezúgok ebbe a hullámzó közelségbe, és mint smirgli a fémen, egyenletessé karcolom a morajlást. végül itt maradok a szédülésben. de ne csodálkozz, nem magamban beszélek az utcán, csak itt maradtak velem a roncsok és a fuldoklók. Megjelent a Műút 2015049-es számábanroncsok és fuldoklók

Eljátszom egy haldokló szerepét, és hogy hitelesebb legyen, egy tölcsérben szűröm le a megfáradt szív lepedékét. Bedörgölöm vele az összes szavam. Ezt elvadult körökben úgy hívják: mimikri. Az is egy álca, ahogy magamra húzom a takarót. Igazából fázni akarok. Tizenhét variáció negyvenöt lapátra. Egy képzelt bányában álmodni az ég színeiről. A veled töltött idő mélyebbre hangol, a nélküled pergő kifakít. Ne haragudj, lehűt majd lakatok sóhaja, a dagályra bízom kétségeimet: tudod, ők is jólneveltek. Ahogy tanítottam nekik: kadenciára táncolnak. És leszek parkett, húr, billentyű, amit a szüntelenség koptat. Találgatni, hogy a hullám alatt, vagy parton fekve eszmélek. Nem tudlak kiénekelni magamból. Kotta nélkül szeretlek.Meghasonlás

A fémlény feje ipari gyémánt, szándéka pedig meginni bennünket bármiféle indok és cukor nélkül. Hétrét görnyed, füst dől a szeméből, hasra fektetted, vonszolja magát, az olajszúnyogot nem lehet csak úgy, örvénylánggal, földgázkitöréssel elintézni. Panelházak teste szétesett, kotorékunk a hulló vakolat, benzingőzt emésztő acélrovar szívókája átüt a plafonon. Húsunk olajcsapda most neki, szerves massza két kőzet között. A győztes hatalom, százhúsz bar nyomás lidércalakként mellkasra települ, leszaggatja hitvány tejkezed, végleges szervrendszer még nem tulajdonod. Egy gyáróriás súlyos keverői vajúdnak örökös életedért, készül bitumen, kerozin, petróleum, fűtőanyag, sötét bélsár-pakura, az olajszúnyogot tápláló leves, elfogy a nyirok, elfogy a vér, fekete lyuk lesz a vesében.Olajszúnyog

hajnalban a bár bezárt és léptetek tovább egy körúti presszó felé utolsó szendvicsedet gábornak adtad és harmadszor is megkérdezted a lány nevét mert az agyad kiürült már huszonnégy órája talpon voltál és bizony kemény éjszaka állt mögöttetek lassan világosodott szinte észrevétlen ébredezett a város járni kezdtek a villamosok és megteltek munkába induló emberekkel s bár remek volt a napod főleg az éjszakád néha erősen utáltad magad hogy csak róla tudsz beszélni mindenkinek hogy az általa ejtett sebeidet mutogatod szemérmetlenül ilyenkor bezzeg eszedbe sem jut hogy az első sebeket te ejtetted rajta pontosabban feltépted a régieket őt gyűlölted amiért csak róla olvastál fel a pódiumon miközben a közönség soraiban azt az egyetlen üresen maradt széket bámulod Megjelent a Műút 2014047-es számában az üres szék

volt itt egy kaland felhívás keringőre, vagy mi a kő elterülök a vízesés alatt mint egy kőbéka és múlatom a hullást mint a létezés háttérfolyamatát ami nem idegesítő nem örömkeltő vagyogatásával viszont kitölti a rendelkezésre álló teret eltelik újabb ezer év ÚEÉ ÚEÉ a háttérzajokat kiszűrve tüzet csiholok a vízesés alatt nyomot olvasok kis faunkodás a fák között csalit de nem tanulok az egészből semmit csak körbefutom a nappalit ettől megrémülök legombolom a kérdéseket aztán hirtelen bekattan hogy ugyan többet vártam de ez van ez az egész ennyi volt, egy békaland békaland

A tömbházak erdejében lehúzza a tavasz a cipzárokat, és ez feledteti a hányásszagot a liftben. A lakás és az edzőterem között félúton egy kislány cseresznyefát rajzol az egyik panel falára. Én nem festek semmit, de megbocsátod, ismersz. Tudod, olyanok vagyunk, mintha az ellenkező féltekén élnénk. Szóval a hitelességem érdekében zárójelben jegyzem csak meg: (annyira undorítóan gyönyörű ez az idő, hogy szinte kedvem lenne újra behódolni neked.) Egyértelmű, hogy hazugság kedvenc évszakot választani, igazából csak a változást szeretjük. És abban megmaradni a régivel. A teremben gimnazista lányok sétálnak el mellettem. Lábaik körberajzolható, elképesztően barna, gyantázott csövek. Próbálom elvonni figyelmem az ordítva guggoló férfiakról. Újabb súlyokat pakolok a hiányodra. Túlértékeltem magam és az egész a mellkasomra zuhan. Közben a tiéd anyajegyeit, ahogy egy nyálas filmben a virágszirmok, más hajszálai simítják végig. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA telepen rügyezni

Anyámmal végigjártam a temetőt, senkivel sem találkoztunk, a szívem olyan volt, mint a félreállított, kiselejtezett utasszállító repülőgép, aminek nem adták meg az esélyt, hogy lezuhanjon, legalább véletlenül, teremtője viszkető tenyerébe, hazafelé elvakított a decemberi naplemente, kis híján elgázoltam egy biciklistát, aki lehordott a sárga földig, akinek igaza volt, mint ahogy nekem sírhelyem apám mellett. Másolat

szombaton egy kicsit sütött a nap, mint barackból kivágott barna folt. este egy férfit láttam, levette cipőjét, hogy elfagyott lábát dörzsölgesse, pedig nem is volt olyan hideg. én meg mintha kivágott anyajegyekkel házalnék. az ég üres, az időjárás döntetlenre áll. még az eső lába is csak lóg, lassan színét veszti. a hazaúton elbontják alólam az utcát, megszüntetik a tartalmi érintkezést. mint egy szellem elmosódva, a háttérben lépsz, épp kifelé a képből. tudomásul venni a halált fenyőillat, felklórozom a lelked, mert azzal ilyet is lehet. Megjelent a Műút 2016058-as számábanmemento

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

Hommage à Ricardo Reis  Színében kék. Szitáló lombokkal vetkezik, előbb a nadrágot, takargatná a mellkast. A szív körüli hús egyre gyöngébb, fedetlenség ellen majd vattára mondja, túlsúly. Nem figyel oda, megkeményedik. Egyedül veti meg, nincs közös semmi, s így a magány az egyetlen, mi összeköt vele. Se felesleg, se hiányzó test, csak amennyit mutat magából. Nem tud aludni éjszaka. Arra ébred, hogy belobban az erdő, kék fénnyel ég, vörös erekben nem csalódna többet. Befelé figyel, verőér, ütőér, hallgatja a ropogó gallyakat. Hallgatja magát, nem álmodik, nyitott szemmel azt reméli, könnyebb — álmodik róla más. Nem lesz. Ő a hátát tartja, mint keresztet, mer nem hinni, végre először. Kilégzés után árva dobbanás. A súlyokat épp magára mérte, hasadjon bár meg alatta sajátja, minden rendben. Minden. A színe kék, mint a tenger, ha sokáig nézem azt az erdőt, én égek vörös színnel, kihűl az ég, hullámozni kezd felettem. Nincs kezem markolni, egyszerre ernyedünk el. Ringó hintóm nézem, a deszkarésből miféle Isten kacsint ki rám. Részlet a Minden kikötő című, az Ünnepi Könyvhétre a Kalligram Kiadónál megjelenő kötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanA halál éve

Mint aláaknázott tavaszi mező, virágfakadásban, vagyok szeretetlen szerető, örök cicomában, üres tollbetét meg karcolás, levélnyi, macskában halk dorombolás, egérnyi, vessző és pont, pont, pont három, a hitem a tagadásban sem találom. Mint a golyó által sebzett fegyver, belül, vagyok a lövő s a préda egyedül, harctalan szabadság, frivol, fenékrázó, arctalan kísértet, nyakszirtkaparászó, császárok ágy mellé ledobott zoknija, kéj tárgya, telihold, insomnia. Mint vízesés tetejéről életed, a drága, vagyok a szépség sodró zuhanása, egekről legurult, dermedt napok, valóság, elfogyott hasonlatok, meg az első földi, aki elátkozta faját, csak egy nő, de szél fodrozza haját.Éva

A két figura, az egyik nyúlánk-vaskos, a másik sovány-izmos, belenéz a mélységes mély kútba. Nem ez az első testük, nézésük, nem is az utolsó. De most a maximumot hozzák ki belőle. A testük érintkezik: párhuzamos hajók. Inkább: gótikához tapasztott barokk kápolna. Szeretnék, ha a test tényleg templom lenne, szép hangú pappal, orgonával. Ha szakadatlan áhítatos stílus tömjénje szállna, miközben a mélységes mély kút is visszanéz. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA két figura, az egyik nyúlánk-vaskos

Elvégezni a feladatot. Ez minden. A sorrend és az arányok. Az összeg tekintetében talán mindegy ugyan a betűk, szavak mennyisége, ám nem moshatod meg a fogad előre egy életre, és pelenkát is kell cserélni néha éjszaka. A körülmények, akár egy szerteágazó fa koronája, a közeli ág mindig jelentősebb. Zavaró lehet a törzs szem elől tévesztése. A figyelem tehát döntő fontosságú a végeredmény és a biztonságos földet érés tekintetében. Ami elég a légkörbe lépéskor, arra már nincs gondod a továbbiakban. Elvégezni a feladatot. Ez minden.Mantra

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék száznyolcvankét és fél az járna ki vagy minden napból minden éjszaka vagy minden másnap a nappal s az éj szökőnapok múlt századok miatt vagy nincs tovább nem nem nem felezünk ők mi vagyunk mi ők a rettenet ez a megosztás ez a felezés a véglényektől föl az emberig vagy le mert végül mi is a különbség bélflóra nélkül kihagy ez az agy az is fosik vigasztalt Pali bátyám olyankor nem vigasz az az az is még hogy nélkülük még hogy nélkülünk hogy csere is van s van nélkülözés akkora nihil hogy majd beledöglünk akkora vers mint A dög vagy az a műfajtalankodás a címe Óda s végül Egészen a nagy Semmiért Megjelent a Műút 2014044-es számában Nőnap

Ahogy falaidhoz közeledek, úgy tűnnek egyre nagyobbnak. Ez természetes, gondolom. A perspektíva egy vonal, előre-hátra mozgok rajta, de a távlat ugyanakkora marad. Arcod még csak egy pont. Pixelfal

Arrább sétálok, mintha te lennél az utcasarok, ahol nem lakom. Sejtjeim csak hálni jártak testembe előtted is, a városban, vagy az erdőben bolyongva visszafordultam, vagy elfordítottam fejem, mikor kéz ért a vállamhoz. Biztosan aludtam akkor is, mikor először megjelentél, csak álltál az utcán, kezedben regény, melyből mintha felolvastad volna, úgy dünnyögted nevem. Nekünk még dolgunk lesz egymással, mondtad hirtelen felnézve, felnéztél rám — én kinéztem az ablakon, de nem vettelek észre.Mintha te lennél

A terápiának vége, de továbbra is megírom a házi feladatokat a pszichológusomnak. Ma például azt írtam neki, hogy jól vagyok, pedig nem múlt el teljesen a szorongásom, hogy nem olvassa el a leveleimet. Persze, mióta véget ért a terápia, nem küldöm el neki, amit írok, úgyhogy ez a félelem a múltra vonatkozik, mégis most vált jogossá: nem fogja megtudni, mire jöttem rá — jóllehet, ez is a terápia része. Tojáshéj-tengerről írtam egy novellában tíz évvel ezelőtt. Konyhai jelenet, két szereplő. Az egyik mosogat és sír, a másik ezt nem veszi észre. Úgy tűnhet, hogy férfi és nő a két szereplő, pedig egy gyerekről és az anyjáról van szó. A bántalmazó párkapcsolatban az áldozat úgy érzi, tojáshéjon kell járnia mindennap — ezt olvastam a könyvben, amit a pszichológusom ajánlott. Miután az anyja befejezte a mosogatást, a gyerek a konyhában maradt, mint akit legyőztek. Az írókörben azt a tanácsot kaptam, húzzak a képekből. Kék láng, gázrózsa. Az ablakban egy üveg főtt étel. Hét év és a klozapin. A szemközti háztömb gyanakvása. Miért van hidegebb decemberben egy betört ablakú fűtetlen lakásban, mint kint. Anyám kever magának egy kávét. Amíg issza, a követ nézi, a pingvin a falról meg őt. Hideg. Kihúztam azt a részt is, amiben a tojáshéjról írok.Levél a pszichológusomnak

Ha nem húzzuk be a sötétítőt, a szemközti tízemeletesből annyit látnak, hogy szusit eszünk, sörözünk és Harry Pottert nézünk. Lassan kitörlöm az összes többi filmet. Kínai nevekkel nevettetlek, Hālì Bōtè, Ābùsī Dèngbùlìduō. A nehéz estéket csak a panel bírja el, mi ágyba roskadunk egymás súlya alatt. Legjobb ismerőseim az idegen szavak, így a megoldásból csak azt érted, hogy most már tényleg aludjunk. Morning person, az orroddal bökdösöl, így ébresztesz két órával a megbeszélt idő előtt. Én sima ember vagyok, minden nap leölöm a lakásba tévedő poloskákat. Rossz-málna-szaguk van. Őszközép, a tizenkilencedik születésnapomon már van fehér hajszálam. A szekrényszagú pizsamám átveszi az illatodat, elfogy az első tubus közös fogkrém. Melyik is volt a te poharad?Óbudai szimbiózis

A nyelvtani szerkezetek sémáiban mindig biztonságot találtam. A boltban jó napot kívánok és ereszkedő hangsúlyt használva a kérdéseim is csak nehezen érzékelhetők. Talán ezért voltál velem kapcsolatban mindig kijelentés. A boltban mindenkit tegeztél. Szerettem a pizsamámba ragadt illatod. Ez volt az egyetlen gesztus, amit kérdésnek tudhattam be. Mikor kimostam, és a mondataid utáni lebegő hangsúly egyre stagnálóbb lett, elvesztettem a szintagmákba vetett hitem. Vásárlás közben majd újraépítem. A kérdésekre irányítom figyelmem, helyetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábanNyelvtan

Teremtés Azt mondták, túl korán született, és nem fejlődtek ki rendesen a szervei.   Nekem mégis tökéletes, mint egy befejezetlen ház, aminek az ablakain át még lehet látni az eget, és tudom, nincs még szétválasztva benne fény és sötétség, de nem igaz, hogy ez nem élet hatalmas halak úsznak a testében olyanok amiket rég kihaltnak hittünk és már csak benne léteznek csak ő nincs még jelen önmagában mintha arra várna, hogy megszülessen lebeg a teste felett a lelke.   Mégis teljes, mert nincs neve, ami leválasztaná a föld alatti vizektől, a hátsó kert agyagos talajától vagy nyárfaerdő széljárta szegleteitől, mindattól, ami a kezdetektől gyengéden körülfogja és boldog is, mert nem tudja hogy rajta kívül is vannak még lakatlan szigetek, ahol kihaltnak hitt állatok haldokolnak.     A szakadás helye   Mióta itt dolgozom, újságpapírral tömtem ki a szám, ahogy a cipők orrát szokás, hogy ne mélyítsen bele ráncokat a részvét, sírás közben ne grimaszoljak túlságosan. És némának hazudtam magam, mert nem volt erőm telefonon sem elmondani a távollevő rokonoknak, hogy csak idő kérdése, és kiviszik a kórház elé a szobrokat amiket a betegek készítettek róluk tortazseléből, sajtból, kenyérbélből, és sok más gyorsan romló anyagból és aztán addig hagyják őket kint, míg felismerhetetlenné nem csípik mindegyiket a vándormadarak. Néha mégis úgy érzem, mintha járnának a környéken látogatók, de egyikük sem merne bemenni a kórterembe. A folyosókon néhány szék mindig meleg, és a várakozóknak kitett magazinokból ki vannak tépve azok az oldalak, amik különleges szerencsét, vagy váratlan látogatókat ígérnek. Mégsem mondom el a dolgot senkinek, mertVersek

tegnap egy indiai srác odaáll hozzám az utcán hogy which part is the best of budapest kérdezem mit keres egy városrészt egy fancy éttermet a fekete arcával betemet míg megtalálom az ideillő szabatos kifejezéseket azt mondja délután fél háromkor nekem which party is the best ne mondjam hogy a városliget az valami félreértés lehet és egyébként is ott a helyem délután fél háromkor abban a nem létező buliban sötét haja keretében nincsen andássy utca mintha vakfoltra borulna évszázados platánsora ott állok szemben a fiúval aki lassan az oktogont is elrabolja kezében egy zöld unikumos flaska búcsúzóul majdnem a kezembe nyomja vagyis a kezembe nyomja csak én meg visszanyomom délután fél háromkor egyébként se igen iszom és hiányzik néhány korty dühösen visszaveszi az üveget nem lehet az arcán megrándul egy izom a városligettel ellenkező irányba indul amíg gondolatban kisimítom vagy azt kellett volna mondanom és a végét elnyelni ahogy a gesztenyeillatú teret az óránként föltámadó körforgalom pardon és a szánkon szimultán hűlt volna ki a legforróbb olvadáspont. Megjelent a Műút 2016058-as számábanolvadáspont

sorokat írsz, akármiről. hívnak. a nyomás nő, benne nem történik semmi. lassan eltűnsz mindenhonnan, ezzel erősödik az érzés, hogy nem te tehetsz róla. ettől felgyorsul az eltűnésed, egyre szélsőségesebb leszel. mérgeket és ellenmérgeket keversz magadban. rájössz, a lassú halál kitesz egy hosszú életet. aztán a fordítottjában reménykedsz. sorokat írsz, akármiről. Megjelent a Műút 2015049-es számábanönnekrológ, hogy újrakezdhesse

életben maradtam, fájdalmam végül is nem volt inkább a megalázottság és a kapaszkodás önmagamba, ami feszült bennem, s ahogy ez a feszület tartott, ahogy ez megtartott értettem meg természetünk érzéseink jelöletlenségét hullámzását, meghittségét fizikai biztonságát; bizonyosság ez, mint a tér, mint az ember az összes hordalékával ahogy megvilágosul az egymás előtti szégyen diadala mert megszülettél   Megjelent a Műút 2013039-es számábanébren

Mindaz, amit Sz.-ben szerettünk, benned ellenszenves már. Pedig alig különböztök. Na, ez is baj. Ezt a szelíd Sz.-séget ő már elvitte. Talán egy picit halkszavúbb és egy picit erőszakosabb volt, te komolyan is veszed, amibe ő csak belehalt. Mindazt, amit G.-ben szeretünk, benned keveselljük. Ő olyan képzett, olyan pontosan mondja az előre tudhatót. Te meg ágálsz, nem akarsz úgy okos lenni, ahogyan kell. Sőt sokszor másképp vagy okos. Ez már szinte butaság. Mindaz, amit I.-ben szeretünk, benned is megvan, négyszemközt elhangzik, hogy jobb vagy, mint I., én legalábbis többre tartalak. Nem kell. Nem akarok versenyezni, és különösen nem titokban. Hagyjatok A.-val, elég Gy.-ből, és Á. is elmehet a fenébe. Ez mind én vagyok, és már szétfeszít a tudathasadásból következő belső irigység.Belső irigység

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Édesanyám hajdani vágya, amit egyszer nekem kivallott: a csipkevasaló közeledtén jeles napoknak de sokszor fölmerül. Majd akkor, ha lesz pénzem, ha több pénzem lesz, határidők nem nyomorgatnak éppen, jut az energiámból, a figyelmemből, ha lesz hozzá lelkierőm — az a fehér sportkocsi csak nem érkezik meg házad elé, az a kis vasaló csak nem simít a te deszkádon, az a te karót nyelt fiad megint csak virágot visz, miközben tudod, hogy azt se ő maga vette, és az a dicsőség messzibbnek látszik, mint valaha is. Nem, nem, nem, csak ez ne legyen. Fekete csipkén fut a kicsi szerszám, forró az arc miként a vaslap, ami reáhull, ott sistereg el, és bolondgomba nő egy torony alján. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában ____________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.A csipkevasaló

Az ágy négy sarkához rögzített, frissen mosott lepedőn elég volt egyetlen apró ránc, hogy végül képtelen legyek elaludni rajta. Ebből az elviselhetetlen zajból, hogy mindenről folyton eszembe jutsz, kimenekültem inkább az éjszaka parkjába. A bokrok alatt lefojtottan nyüszítő hajléktalanokhoz valóban éppoly kevéssé volt közöd, mint a sötét kapualjakban titkon méhlepény-recepteket csereberélő várandós nőkhöz. Mégis, valami rést ütött gyávaságom kerítésén, és a nyíláson át láttam, ahogy egy nyirkos nejlonzacskót rejtesz a szemeteskonténerbe, és akkor már magamra sem ismertem.   Megjelent a Műút 2013038-as számában.  Elégiazaj

„Das macht man doch nicht.” mint a verebeket úgy szedte le őket átdugta a kémlelőn és választott eltalált egy csípőcsontot átszelte egy fiú fejét utána közéjük ment sétált és popcornt szórt a galamboknak „Wer Tauben füttert, füttert auch Ratten.” lámpaoszlopra láncolja magát lábujjaihoz sietnek az éhes galambok lecsippentik a zoknikat az ujjak közti morzsákat a köröm alól a füvet a tóban a kacsák oldalán lila jelzők a barna foltos szeműek külön úsznak a jobb part az övék a turisták zacskókat használnak zörgetik és fosztorgatják hogy közel jöjjenek a zacskóban popcorn és rózsaszín granulátumok a nap tűz a bogyó megolvad és mázat von a kukoricára ragadnak az aszfaltra ragad a csőrökbe és a patkányszájba a méreg az aktivisták megtisztítják a várost   „Menschen bewegen Menschen” fekete vászon van rá feszítve aztán a logó kék sorban a néző várja a fényt félhold mögötte a nap kel a sivatagban ételt keres és megöli egy leopárd a gorilla a sziklákba olvad kétféle a fény mondta aktív és passzív a monolit kettévágja a napot a néző pupillája most sárga a vezetővel ugyanazt a fényt nézik az űrhajós fehér alsónadrágban az üvegtáblák fényt visznek az űrhajós szemébe belső szervei világítani kezdenek napelem lesz és feltöltődik és feltölti a szomszéd házakat   „Schreibt überall!” és ne engedje hogy megmondja ne kövesse a szabályt a határ- időnaplót a helyességet a koponya köré fér a bicikli és bármilyen firka a monostorban is és az összes kapcsos könyvben 12 fekszik 12 pálcával kaparták a padlóba, amit a biciklis fúj: írjatok mindenhovaFaliratok

„Hová mehetnénk, most hol lelhetünk még érdemes királyt, s kit érdekel ma bölcselet, költészet és művészet?”   bár elég magasan, de tanácstalanul szállnak a madarak. magamat összehúzva, nagyokat nyelve botorkálok hazafelé. ezt a délutánt latyakos undor emelte karjára és ringatja mint egy Szamosz felé tartó bárka a legénységét akik épp kifogtak egy aranygyűrűt és nem tudják hogy épp ezt a smaragdköves kincset kellett volna Polükratész szakácsának megtalálnia egy hal gyomrában hogy ez az istenek üzenete a türannosznak aki így nem tudja meg az istenek haragszanak-e még és talán nem mer majd elmenni Lüdiába lemond inkább a perzsa kincsekről úgy is van neki elég övé Milétosz és Leszbosz udvarában Anakreón a költő Eupalinosz az építész és Püthagorasz is szóval nem utazik majd Szardeiszba nem feszítteti keresztre a perzsa satrapa és uralkodhat még jó pár évig Szamoszon majdnem megbotlom, mikor arra gondolok, talán jó lett volna, ha még él egy pár évet a felvilágosult, bölcs zsarnok. kb. i. e. 538–522

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

Tördelem a sorsot, forgatom így és forgatom úgy is, lehet jobbrazárt, balra, no meg középre. Zárom hol erre, hol arra, azon könyörgök: Istenem, ne add, hogy legyek sorskizárt! Vers a wordról

Hazamész oda, ahonnan sokszor el. Felülvizsgálod a tájat, ahol annyi tűz Égett az ősz beálltával, hogy nem maradhatott Sok szín. Senki sem kérdezte legyen-e Fekete-fehér a kép, mégis egyszerre megérkeznek A régi érzelmek, a fáradt földművesek. És ami egyszer eltűnt, újra felszínre ér Az örökös emésztésben. De már nem lesz könnyebb A sűrűség, selymekről meg nem kell álmodni. Megérkezik ő is, kinek polip-szívéből Feléd tartott néhány kar, hogy a te Szívedből meg felé. Így játszottátok Évekig a vakot, de soha nem ismerhettétek Fel egymást igazán. Aztán ahogy régen, az itt lakók most is kint ülnek Egymás mellett az ócska székeken. Várják, hogy elmész-e Mellettük szótlanul vagy megmozdítod-e a szürkeség Függönyét, ami az évekkel nőtt rájuk, mint a haj. Egyenként eléjük állsz, és közösen mondjátok ugyanazt, ami semmit nem old fel. Ezért mennek egy fejre állt templomba, ami ott van, ahol a gyerekkor.Egy táj felülvizsgálata

szürkületkor végül elhullanak a madarak, lassú dermedésbe merednek, mint elhasznált percek a fölösleges térben. nyikorog, majd megáll a huzatban egy villanykörte. zúg egy vezeték. nincs semmi. nincs semmi, csupán valami csökött várakozás bólogat öntudatlanul, ahogy vánszorog — visszhangtalan csoszogás, gyötrődő test a tájban, a meztelen pusztulásban.ficam

Még jóval azelőtt, hogy utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját, tudtam, hogy minden elveszik majd. Mégis addig tartottam számban az utolsó szót, magamnál a kimondás jogát, míg szétmállva, nyelvem két végén lett belőle keserű és édes. Bomlik, éreztem közben tompán — mondani épp lehetne még; és nem fájt, hogy közben cammogva fogy az affinitás, és nem fájt, pedig loptad az időm. Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek; lezárt tégelyben a konyha két, távoli szegletén.vegyrokonság

Barátom viccből a sínre fekszik, vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett. Még látszólag együtt vagyunk, oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom, ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás. Mától semmilyen befolyással nem bírunk arra, ami velünk történik, egymással is leszámoltunk, azért ez a leküzdhetetlen kimerültség, hogy csak vánszorgunk a porban. Úgy látszott, én húzom a rövidebbet, maradok megalázó kisebbségben, aztán valahogy mégis sikerült elérni, hogy az erőviszonyok kiegyenlítődjenek, senki ne legyen fölényben vagy alávetetve, és gyanútlan, naiv, gyermeki szövetségünk véget is ért abban a percben. Már csak látszat szerint tartozunk össze. Úgy számítunk egymásra, mint alku és kényszer, erre az új tudásra, új ösztönre szükségünk lesz, olyan idők jönnek.Fekszel, fontosabb

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

szemétkosár mellett papírgolyók. nem bírták el a nevek súlyát vagy az ürességet. ahogy a csikkekből rakott kazal. összegyűrt szárnyaim. papírcsónak merül pocsolyába. funkciótlan két íve összering. mintha-jelentéses mozdulatokba kapaszkodom. felveszem gesztusaid tartályát. hagyni könnyebb. kövesse kitért bolygó-testem tested tétova vonalát. füstösen némán gurulok végig gerinceden. gyűrten vonagló akvarellpapír. s te mit sem sejtesz a szétfolyó szavak eredőiről. Megjelent a Műút 2014048-as számábanbukás

Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő. Megjelent a Műút 2017064-es számábanSzerelemvéső

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

1 Gyűlölöm a boldogságot, nézett a szemembe, azután mindig valami rossz következik, amitől már előre rettegek. A hétköznapok sunnyogásában nem is sejteni kies voltát. 2                                                                  Pina Bauschnak Mozgás-e már vagy rögzített pillanat? A sötét felületek hangosak. Üldözőbe veszik a vadat, amaz meg finom harisnyában a sárba térdepel. Bátortalanul, de nem félve dobja el magától a mozdulatokat, alig érintkezik velük. Sátrat ütnek a lapockák, egymást tükröző bőrháromszögek. Az elnyelt hangokból hő keletkezik. Kalapos apák vonszolják a vigasztalhatatlant kerülgetnek bokrokat, földrögöket. Az esetlegesség jelöli ki útjukat olyan biztos kézzel, mint ahogy sebbe fut a kés másodszor is. Mindegy, milyen irányból hívja fel magára a lesújtó pillanatot a figyelem. A szabálykövetőkből lesznek őrzők és támadók. Megjelent a Műút 2017059-es számábanA császárné panasza

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

Amikor az első jött, a szoba üres volt. Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé. De a szobának emlékezete volt. Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy. Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában. A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak. A szoba emlékezete egyaránt megőrzött valóságot és képzeletet, úgyhogy a később jövők már nem is tudták megkülönböztetni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak képzelt valaki a szobában. Akik ezután jöttek, képzelt festményekkel borított falak között képzelt kanapékon hevertek, vagy képzelt székeken képzelt asztalok mellett ülve képzelt süteményt eszegetve s hozzá képzelt teát, bort vagy konyakot iszogatva nézték végig a szoba valódi és képzelt múltját, majd távoztak. Aztán jött valaki, aki ugyanígy kezdte, de másként folytatta. Jött, leült, eszegetni, iszogatni kezdett, nézelődött. Aztán azt képzelte, nincsenek festmények a falakon. Azt képzelte, nincsen se enni-, se innivaló, nincsenek asztalok, székek, kanapék. Azt képzelte, nem is történt soha semmi. Elindult kifelé. Az ajtóból még egyszer végignézett az üres szobán. Soha nem volt itt semmi, és nem is lesz soha – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.A szoba

össze kell raknom a tegnapi napot (s ezzel azt a néhány évet amivel szerettelek) miközben a ma is szétesőben és már lassan este lesz ennek is véget vet a test ahogy árnyat majd később ágyat most csak téged látlak és rettenetes és égve éget e vers ma hogy holnap vajon mi lesz és a te bűnöd is ez ahogy ragyog esztelen hogy mennyire hasztalan ahogy rakosgatok ülök vigasztalan majd teszem-veszem magam a szívem is jön-megy ideges mindenem helye sincs az örömnek és neve sincs a helynek ahová tegnap minket összetereltek beleroppanok legyintek össze nem áll sehogy sem és már-már visszaviszem az órát a szívem már el sem hiszem el sem hihetem hogy tegnap megint szerettél mégis folytatom magamban ahol abbahagytam ahogy elengedtél te ne félj!(örök tegnap)

izzó ősz volt, de újra kinőttek a városok. azt mondd meg nekem, ati, mondtam. a tabánnál ültünk valahol, egy éjszakai buszra várva, 98 novembere. hogy van az, hogy körülöttem mindenki beteg, én meg az evésről gyakorlatilag lemondtam, viszont éjjel-nappal iszom, és vigyorogva rohangálok. gyuri, mondta. komolyan ám, fekete kalap, kabát, esernyő. ez azért van, mert amikor magadat pusztítod, a vírusokat is pusztítod. a minap újra átnéztem az önpusztításról vallott nézeteim, és, némileg engem is meglepő módon, alig változtak. neki pedig már biztosan nincsenek. nos, amit kielégülésnek hívunk, csak kimerültség. az öröklét egyetlen átélhető formája az unalom. ezzel nem értene egyet. a lugas felől sötétedik. ezzel talán. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában megálló

Tipográfia: Rőczei György Well 26–30.

Ez a merevség a lábban a rovar mozdulatlansága egy befőttesüveg szájánál. Egy hang a háttérből: kussolj, ha mondom. Egy légy nem ül le, összedörzsöli a kezeit, mert gecihideg van a varsói napsütésben. Mintha valami meglepetésre várnánk, röpülünk az utcákon, melyek fölött félig egyforma vagy enyhén árnyalt téglatestek állnak. Egy légy nem ül le, de ha tud, zabál. A zsírszegény diéta és a hígító segít, hogy ne hízzunk el. Minden szavunkat tolmács fordítja, mert egy légy csak zümmög és nem ül le. Beszéd közben is áll vagy járkál, mert fáj az aranyere. Egy légy nem ül le, nem tagadja a depressziót, ami nem beleng, mint a szarszag, inkább csak leszorítja a fejed. Itt a kávéd. Kösz, nem kell, és nem akarom megismerni a várost. Varsóban nem felejted. Így csak egy német harap az almába, így csak egy orosz kanalazza a kaviárt. Micsoda ordas hazugság összemosni a sötétszürkét a feketével. Dögöljön meg, aki elhiszi vagy inkább ne, csak én. Egy légy nem ül le, és nem szolidaritásból olvas. Alacsonyan repül a piszkosszürke Visztula fölött. Félútnál kétségbeesetten visszafordul, mert nem bírja a távot. Ne mondja senki, hogy az utca kövezetén egy bolond is tud úszni, mert én a víz gondolatától is rettegek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEgy légy nem ül le.

Csináltam friss csalánteát reggel, nem fizettem a vonaton, ötven plusznál fel tudtam állni, nem mentem sehova taxival, egy hónapra elég füvet vettem, írtam egy verset hazafelé, de nem ébresztelek fel. Megjelent a Műút 2016058-as számában A nap, amikor tökéletes vagyok

nem tudom, hogy ez most már ősz, vagy csak a nyár vége. az ágak ropognak a lítiummal töltött gesztenyehéjak súlyától. egyszer majd én is alaktalanná öregszem, eltörlöm a poharakat, a bögrét nem, mert kávézni még fogok aznap. egyszer majd mindenki elalszik, és ha senki nem lesz ébren, véget ér a világ. ősszel költözünk, nyár végén kellett volna, így már csak a tél fogad. ott fog várni ránk, pedig pont előle terveztünk odamenni. lehet, hogy mérgező lesz a víz, vagy valaki a ház építésekor készülékeket falazott be, és mi csak újabb réteget kenünk a titkaira. éjjel majd kattognak és mi majd azt hisszük, csak gerinceink azok, ahogy összezördülnek egy-egy találkozásnál. a végén majd minden jóra fordul, kinyílnak a gesztenyék, adaptálódunk. sokat gondolkoztam ezen. kávét főzök, tengerfenéken a zacc, ionok és vak halak — sose lesznek ébren, nem alszanak el. Megjelent a Műút 2016058-as számában a végén

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

(Eredeti Nyilas Atilla-utánzat)  Meghalok egy csókodért Egy csókodért meghalok Egy: meghalok csókodért Csókodért (egy) meghalok. Csókod a cél, hogy meghalok. Csókod az ok, hogy meghalok. Előbb meghalok csókodért, meg utána is meghalok. Cél-ok és ok-ok ugyanaz az ok egyszersmind okozat. Csókodért előbb meghalok, előtte add a csókodat. Nyilas Atilla vagyok és költő, hű férj: nem hagyhatom holtat csókolni hitvesem: mint halhatatlan nem hagyom. 2014. december 7. Megjelent a Műút 2016057-es számábanKedvesemnek

Hullámzó tiri-tarka a tömeg. Utcazene-fesztivál, tucatnyi ugráló pötty felülnézetből a város. Napszemüveges, kutyás, biciklis fiatalok, nem hasonlítanak néhány évvel ezelőtti önmagadra, mintha nem ugyanabban a városban élnétek te és ők. A gyerekeket sétáltató veled egykorúakat figyeled. Akár neked is lehetne. Ha tíz éve másképp döntesz, ha nem fekszel fel arra a kórházi asztallapra, ha nem terítenek ki, ha nem zsibbasztanak el, ha nem hoznak ki tolószékben, ha nincs hóvirág a párnádon, ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársaid, ha hamarabb felépülsz, és szeretkezni tudsz, tán nem cserélnek le egy szűzkurvával, ha megtartod, és mégis lecserélnek, vigasztalhatna, van egy már iskoláskorú lányod, felnőne látszatapaságban, ahogy te. Állsz a hullámzó tömeg közepén, arcokat keresel történetekkel és nélkül, elraktározod magadban, közben vad jazz mászik be hallójárataidba. Határtalan lárma lakik benned. Mindig is a csendet kerested, de csak hangok, hangok és üvöltés mindenütt. Belső szinesztéziák, amelyektől évek óta nem tudsz elrejtőzni. Egy ideje aritmiás a szív. Kihagyja azokat a pillanatokat, amelyekért szerinte már nem érdemes, amelyek túlfeszítik a húrt. Hány lélegzetvétellel kövérszívűbb, vörösvérűbb az egészséges ritmussal élők délutánja, mint a tied? Tömegiszonyod van. Szédülsz, ha az emberek hullámzó kígyógorillateste sodor. Bűz a trolin, többnapos hagyma és izzadság szaga. Összepréselt intimszférák. Nem kapsz levegőt. Kiáltanál. De. Visszafogod magad. Visszafogások, elfojtások. Egyszer megbosszulják maguk. Nem, már nem akarsz megfelelni senkinek. Nem érdekelnek a következmények. A jazzes hullámok füledig hatolnak, és beszakítják a dobhártyád. Yorkie kutyákSzombat. Hétvége. Délutáni napló.

Mi is lehetne természetesebb annál, minthogy szokásjogból eljár a kéz. Ha például szükség van rá a hatékonyság javítása érdekében. Vagy mert a féltékenységnek, mint tudjuk, mindig van alapja. És hogy mindenki egy életre megtanulja a helyét. Ha kell, újra és újra. A konyhában, vagy a nevezzük hitvesi ágynak. Idesereglenek bámészkodni, jelen esetben épp a b e t ű k e t idesereglenek bámészkodni, hogy azt hihessék, törődnek, és ez itt például most maga a törődés. Beszélni így is, úgy is lesz miről, de ha végül történne is valami, lehetőleg akkor is nevezzük inkább kölcsönös elköteleződésnek. És nem lesznek elég kíváncsiak, és áltapintatból elfordul majd az önjelölt közönség. És megmarad az önkéntelen hallójáratnak annyi, mint amennyit a tájjal szelfiző turista észlel a rablásból a tavon. De milyen táj.Rablás

írtam egy verset gondolatban, de reggelre nem maradt más, csak egy asztal. Hiába próbáltam visszaidézni képeket és szavakat: szoba nőtt az asztal köré, ablakok, és egy másik Nap fénye nálam is erőszakosabbnak bizonyult — ragyogott. Porcelán teáskannák, gyertyát tartó gyertyatartók sorakoztak már az asztalon. De ez nem az én versem volt, hanem az egyik első kalotípia: William Henry Fox Talbot reggelizőasztala. Elalvás előtt

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

Szellőztetem a szívem, és visszafelé mozgok ezen az úton, ami persze nem hibás. Mi rontottuk el. A rosszul odatett evőeszközök nem adhattak táplálékot ebbe a köldökzsinórba. Elvágtuk, lengjen körülöttünk, mint néhány fa körül a gyökerek, sehol nem lesz földjük. Ha összekapaszkodunk, segíthetett volna, de a fantomkezek csak gondolatban mozdultak. Ezért mindig éjjel, a sötétben ébresztettük fel egymás mellkasában a kis zenélő dobozokat, melyek már évek óta hallgattak. Csendben voltunk hálásak, de erről sem sokat, mert ettől is csak gyorsabban őszültünk. Az elhasznált alkatrészek nem működtek jól, nem tudtuk, hogyan kerülhetünk közelebb annyi pincébe zárt kacattól, amit magunkkal hoztunk, és elégetni nem lehetett. Végül nem tápláltuk tovább, inkább eltemettük, mint egy halott, közös gyereket. Üres doboz, ennyi maradt

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

Mint régről fojtott irtózat attól, ami zárt. Miként az elemi paplan lett hirtelen koporsó, akár a pánik, gabalyodott a szájra, a lábon. Belépsz, szellemszemmel a konyhád, valami poharat veszel. De átfolyik a torkán, se bűne e földön, se ideje, általpillant mindenen, mint akinek itt kell lennie, előhívatott, hogy legyen csoda. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLázár

Muszáj volt megszokni a hullámpalák réseit, egy fészeroldal nyirkos lesállását, a zsibbadt görnyedést. Ha el akartam kapni, muszáj volt. Alig fáztam. Elég szénhalmokat látni, hogy kályhameleg járjon át. Forgácsokban vált ki a gyanakvás belőle, vékonyka galacsinpelyhek, ahogy körözött, egy tehetetlen munkatárgy, a csapda furatkése körül. Kezemben átizzadt a zsinórvég, feszengtem, mint aki ajándékra vár. És végül átbújtatta a fejét a kábelkötegelő hurkán, hogy elérje a lúdbőrző tejet a virágcserépben. Mire kiértek, már addig fojtogatta a menekülés kényszere, hogy már nem is macska volt, állat is alig. Apám visszament a csípőfogóért. Mikor a krákogás abbamaradt, akkora lebaszást kaptam, ami még a nagy bejelentés előtt sem volt rendszeres. Máig emlékszem, szétáradt bennem a nyugalom, ahogy az orgazmusok után áramlik szét a szégyen. Mert végre leengedtek újra a tenyerükről, ahová azért fektettek, mert apa esténként elmegy, ahol sporttáskából él, és mert anya minden este rám zárja az ajtót, mert jobb neki egyedül. Köteg

Annyit láttam csak. A talpad alatt megolvadt linóleumot. Te meg észre sem vetted. Ott álltál, majd megindult alattad minden. Nem mertem, pedig megérinthettelek volna. Inkább csak néztem, ahogy a kettőnk közti szintkülönbségtől felszökik benned a tériszony. Biztos emiatt lett hányingered. Rohantál is a mosdóba, de csak a szappantartón megkeményedett fogkrémfoltok vártak és a mindig éber csótánybébik. Velük aludtál el. Aztán másnapra olyanok lettünk, mint egy nehéz sóhajoktól összeszűkült zuhanykabin. Csupán fóbiái egymásnak. Megjelent a Műút 2015050-es számábanElérni a szótlanságot

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

ezt nem lehet ezt te nem tudod hogy ne legyen csak azért ha mégis sikerül belekezdeni az jó nagyon biztató ha úgy marad félbe hogy rátapadt a verítéked mégse volt hiába kicsit olyan mintha mégis meglenne mintha volna valóban amivé lettél közben ha nem is tökéletes legalább elfogadható erőd fölöslegében tisztára mosakodtál vagy mint a munka közben letett szerszám Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzerszám

Ezeket a száraz vacsorákat kellene megszeretni, hogy azt együk, amire igazán éhesek vagyunk, ne csak a morzsálódó és ne csak a karikára vágott anyagot, mely telített gyomorral ültet aztán a tévé elé, elégedettséget színlelni. Élvezni kellene a rövid szeretkezéseket. A kapkodást, hogy beérjük egymást. A következő fáradtság magyarázhatatlan súlyával ne hagyjon annyiban és maradjon erőnk visszafonni a nyakunkra tekeredő ernyedés tagjait. A próbálkozások közepette viselni kellene a csömört, hordani, mint évek jutalmát, mely csillogva húzza le fejünket a közös dolgok tőkéjére. A legélesebb késtől is mállik a kenyér. Amire igazán éhesek vagyunk, nem gyártják sehol. Rúddá formázott májunkat harapjuk mellé, hogy a filmre elfogadjuk magunk.A közös dolgok tőkéje

Fogalma sem volt, mennyi ideig alhatott. ———— A szelvényes éjjel fekete magja. Forrón, mozdulatlanul feküdt, hiszen a mozgás is emlék volt csupán, amit (mint annyi mást) képtelen volt felidézni a hatalmas, ablaktalan konyha padlóján, eltemetve. Érezte maga körül a házat, alvókkal teli, úgy hevertek, mint cipók a polcon. Állandó berregést hallott, talán egy ventilátor ment odalent a hallban, majd, mintha egy réges-régi emberi hang töredéke vált volna ki a zajból, elhaladt mellette, nyomában álmának rossz porával, mely megérintette bőrét. A nőkre gondolt. Milyen lehet nőként hallgatózni a sötétben? A csend fekete palástja kifeszült köztük, akár a geotermikus nyomás. Az erőszaktevő oly lassan kúszik fel a lépcsőn, mint a láva. A nő hallgatja, hogy mozdul felé az üres tér a férfi öntudatával. A láva van, hogy kilenc óra alatt tesz meg egy hüvelyknyi távolságot. Hőmérsékletétől függ színe és állaga, lehet kemény, sötétvörös, (1800 Celsius-fok alatt) vagy cseppfolyós, fénylő sárga (1950 Celsius-fok fölött). A nő azon tűnődik, a férfi is hallgatózik-e. És kegyetlen, de elalszik hallgatózás közben. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XII. Láva

nyomatékosítjuk, hogy mikor az első áldozat előbújt, igenis részvét és döbbenet volt bennünk. Nevezd meg a tettest, mondtuk, hogy példás büntetést róhassunk ki rá. Mikor a második, harmadik, negyedik áldozat is felfedte magát, azt mondtuk: a probléma komolyabb, mint hittük. Sőt, egy pillanatra felmerült, hogy köztünk él a tettes. Aztán megjött az ötödik, a hatodik, a sokadik – rajzottak a fényre a megvertek, megalázottak. A végre-büszke gyengék. De közülük már találkoztunk sokkal. Persze, hogy találkoztunk: ők lettek a többség. Mikor már ők voltak a többség, azt mondtuk: félreértettünk valamit. Tehát azt, hogy áldozat, ne szó szerint értsük. Tehát ilyen kisebbségben lenni. Mi, akiket megütnek, de felállunk, mi, akik nem szeretünk se árulkodni, se sírni, mi, akik visszaütünk – most kisebbség vagyunk. Csak azóta van bennünk gyűlölet és düh. Burokban akartak élni, és most mi élünk burokban. Találkoztunk sokkal: jól ismerjük egymást. Tettesek vagytok ti is, mondják. Ti nem vagytok áldozatok, mondjuk.Mi, akik autókulccsal rendelkezünk

A telefont nem tudod kezelni. Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma, elöntötte a víz. Az újságot ledobod a rekamiéra, apróbetűs, félfamentes papír, ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség. A bejárónővel nem lehet veszekedni. Arra, hogy álmodban megtámadtak, és maradjon a szobában szellőztetés után, azt mondaná: nem vagy már gyermek. Beéred annyival, hogy otthonosan sürgölődik a házban, és tudja, hova kell öntenie a sós vizet ahhoz, hogy kipusztuljon a burján. Akit szeretsz, dekadensnek nevezed. Ez a nő nem dekadens. Minek megzavarni őt ablakmosás közben azzal, hogy félsz: az árnyék alatt folyékonnyá válik a bőröd. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Reggel

  Január Bármilyen rövid volt is a körmöm, még mindig le tudtam rágni belőle. Február Ha nyitva van a fürdőszoba ajtaja, a vécéről az ágyba látni. Március Amíg ébren vagyok, nem horkolok. Utána meg mi történik vajon. Április A dolgok a képernyőn történnek. Oda költözött innen az élet. Május Ha a rovarok a fény felé repülnek, akkor a pókok is arra gyűlnek. Június Amilyen iramban öregszik a bőröd, olyanban romlik a szemem, hogy ne lássam. Július Karikagyűrűvel a férfi ujján üzennek egymásnak a nők. Augusztus Minél később érek haza, annál jobban recseg a padló. Szeptember Aki nem létező sárkányokkal hadakozik, az előbb-utóbb maga se fog létezni. Október Meddig marad még természetes neki, hogy kézenfogva jön velem az utcán? November Egyetlen, fiadnak tett, be nem tartott ígéreted az ő száz ígéretét dönti romba. December Aminek én már majdnem felnőttként sem tudtam ellenállni, annak őket még kisgyermekként szolgáltattam ki.   Megjelent a Műút 2017064-es számábanKis kalendárium

Ez nem az a kert. Gyümölcsei rohadnak. Az utcalányok szemei sikamlósak. Lámpasor szegélyezi az utat és figyelnek a térkamerák szemei. Most légy fegyelmezett, ha nem is annyira nehéz — próba ez, a tiéd — hiába rohadnak a gyümölcsök, az utcalányok érted is sírnak. Harmadnapra, remélve, hogy minden eltűnt, térek vissza, de megvan a kerület. Kínálata széles és akciós. Templom is van erre, de Péter, János, Jakab még mindig alszanak. Azt hiszem, most már nincs is értelme hozzákezdeni. Bárányszemekkel néznek rám, az utcaszél szaga lengi be a kérdéseiket. Választ nem is sejtek, megrettent saját tisztaságom, és már az én hátam sem egyenes. Követelőző tekintetek lándzsadöfései, de ez nem az a kert, és ennyi áldozat, egyre biztosabb, nem lesz elég. Holnap is újra próbáljuk, ma beszéljünk még egy utolsót. A vége még bizonytalan, így még igazán nem gyötör. A hegy a horizonton értetlen koponya, üres, tátongó szemgödör.Bevonulás

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé: a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé, a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak, drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma, az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül, a láb között tágul a látótér. Én, Jamie Cromwell a testet nézem, a szöveggé komponált hámot, a halott sejteket, finom pihéket a szélben, a pórusokba bújok, húsos szövetbe bújtatom a bőrt. Lassú simogatás, elektromos jelek szúrnak a gerincbe, egyesek és nullák, pozitív és negatív töltések, felvillan, sugárzik az értelem, mint aktív anyagban rádium.Jamie Cromwell a testről

az ablakon túl téli giccshajnal, bent a szoba levendulaszagú reszketése, mint mikor már egészen csend van. így meghallottam, ahogy utoljára szólítasz a saját nevemen. abbahagytam a karácsonyfadíszítést, ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt szemmel csak ennyit mondtál: szeretnék meghalni. ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit egy visszafelé járó órába zártak — a karok és a konyhagépek ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik, rég nem értett beszédünk helyén csak az ismeretlenné dermedt kezek suttogása, amik a szádba tömik az ételt, hangos súlyként a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot, és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged a saját képükre. Most csak állunk ostobán és nézzük egymást. Előttünk harminc kilóvá esett csend egy húgyfoltos lepedőn. Epilógus

minden hajnal     így kezdődik       taxiállomásként n ézek a    fémes égre   a sarkon   most fordul be a mez telen konyha      kőpadlóján         más színű minden k ocka           felfalják az itt-ott lelógó        fények össze fut   a szivárvány  a vadonnal              a szedett vedett széllel bóklász      a némaság      karjában érlelődik  n incs kezdete          nincsen   vége minden hajnal így kez dődik a lépcső  házában darázs a nagy barna   terem  zongora  lépked         feketefehér fehérfehér fehérfekete bronz korongoz        a körfolyosó karfáján       és foly óként kapaszkodnak partjai           kikötősen     a stéglá bakon   örökre   lefutott    harisnyaszem szalad     az é gen       kendőt int      fejemen nő a fészek          minden esztendő visszarepít minden  hajnal így  kezdődik taxiállomásként érkezem és a szavak folyton visszanéznek Megjelent a Műút 2016057-es számában hajnalszöveg

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.Az ecetfa

mint amikor meg akarom nézni neten a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg már a szuszogásodtól feláll nincs kedved hozzám bújni? kérdezed szerinted nincs? szorítom össze a fogam aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra átölellek oda-vissza kitapintom tükörsima hátadat te meg belelihegsz a nyakamba el is felejtettem milyen libabőrös tudsz lenni ha hozzád érek úristen három hete szakítottunk azóta nem volt orgazmusom mondod és hogy reméled körülöttünk már alszanak pedig tudjuk hogy csak diszkrécióból tartják vissza a gyomorkorgásukat nevetünk is rajtuk a fürdőszobában mielőtt elalszunk másnap a reggeli gyötrelmes gátlásszaga aztán kikísérlek a buszhoz látom hogy szomorú vagy én csak fáradt megpróbállak felvidítani vicceket mondok kérdezek valamit mondjuk az érettségiről kapsz tőlem egy puszit ne sírj légyszíves ha már én is próbálom fenntartani a szeretetet furcsa hogy most még megy mint mikor délután berúgok aztán estére lassan kimegy belőlem az alkohol de hát minek ide még egy hasonlat elmész anélkül is és többet nem beszélünk Kimegy belőlem

Megható a rengeteg megosztás Hogy kiskutyát találtak az erdőszélen És most gazdira vár Addig is befogadták Csak hát van nekik már öt ilyen kis megmentett élet Egy természeti csapás és máris Az összefogás tízezreket mozgat A kérgesre csiszolódott szív csendben a polcon Akolnyi melegségben olvad Gyűjtés a rákos gyereknek Hajléktalannak Én már hittem hogy itt lassan a büszkeségtől És nem a szteroidtól meg plasztikától dagadnak keblek Hogy az ország a kényszerű és kényszerített nyomorból Egymás kezét ismeretlenül is fogó Dac- és védegyletté vegyül Hogy a jézusi eszmék ne csupán Egy kétezer éves marketinget jelentsenek Az aranytól roskadó hitfejő gépnek Hogy legyen a sosem kérdező De segítséget feltétel nélkül nyújtó kéz A mindenkori védjegy Ahol a saját anyját is két szavazatért áruló Nyakkendős sírásó csak egy árnyékra vetődő Gumicápa lesz Hiába hány cukorpapírba csomagolt Édes-savanyú epét Az emberek tudni fogják a nevét Amihez hűek A szeretet Ami nem szab előfeltételt sem szabályt Csak jelzi hogy létezik És most adni készül magából és ígéri nem fogy el Mert belőle sosem lehet adni eleget Azt mondják sokan Nagyjából jónak vélt emberek Hogy ezek akik jönnek és jönnek Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni — A nyolcadik főbűn ez nem vitás — Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé Akkor meg menjen haza és tegyen rendet Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe Mert hiszen ők bűnöznek és terrornak Ima közben Mekka felé fordulnak Nyomukban szaporodnak a mecsetek Disznóvágásba sem mártanak pálinkásHa Magyarországra hozott sorsod

többször is megtervezi a menetrendet amit aztán egy random kifogásra támaszkodva lemond vagy elodáz kifogás lehet a bármikor belobbanó rossz fog pedig már rákészült hogy megveszi a helyjegyet kétnaponta álmodik a meg- látogatandó rokonnal és indulna is a délibe hogy annyi év után ismét vonatra szálljon siófok boglár szárszó és fenyves mellett el majd kihalt falvak helyközi járatain tovább döcögve behatoljon a tikok és kokasok utolsó perceibe mikor a szárnyas eljut a torkaszakadt üvöltéstől a teljes önfeladásig még azelőtt hogy érezné a pengét a gégéjén megakadni és amerre az egykori trabant nyoma lejt vérének gyöngyeit beinná a föld nem akart ott lenni amikor a tyúk még rángatózik majd csőre nyitva marad és szabadon ki lehet húzni világoslila nyelvét miközben a tollas test émelyítő szaga felkapaszkodik a szőlőindákra de maga a leforrázott csirke ritkán égnek álló lábakkal gyakrabban pedig a zománcos peremre kibillent nyakkal bámulja a naplementét rezzenéstelenül aztán ha kicsit kihűlt meg lehet fosztani a tollaktól összecsípve egyetlen húzással kiránthatók és előbb-utóbb láthatóvá válnak a finomrózsaszínű háton átütő erek és belső szervek először el kell távolítani a fejet majd kibelezni a testet félretenni a gyöngyházfényű zúzát megszabadítva a salaktól és a selymes májat majd az apró izmos szívet legvégül feldarabolni és előkészíteni a másnapi húsleveshez amit ünnepélyesen elfogyasztanak ma végleg elszánta magát az útra testében emlékezett a beleírt genom az emberi maradványokra gondolt az avaron felravatalozva a dns-vizsgálatra ami igazolta hogy attól a férfitől származnak akitől ő halkabbraa látogató

Olgának micsoda idők voltak nagy volt a nagy nagyon nagy mondhatni nagyszerű kifürkészhetetlen bámulatos felmérhetetlen rettentő apad egyre töpörödik leereszt múlik kipukkad már nem nagy a nagy nagyon nem nagy nagyságrendileg kisszerű kisstílű kisformátumú lepukkant leharcolt unalmas szorongató visszataszító elapadt elolvadt elszivárgott végérvényesen eltűnt szétporladt a légben rettentő szoborcsoporttá összeálltnagyság

Két lépéssel előrébb jár, mint a konkurencia, és addig marad, míg be nem telik a pohár. Mozgása elegáns, de ingerlékeny, mint egy macskáé. Autóból árulja a szomorú nőktől vásárolt porcelánt. Mintha egy vándorcirkuszt vinne egyedül, minden nap másik városban ébred. Szeretné letagadni, de nem bírja abbahagyni az ivást és teste egyre szárazabb. A bordái látszanak, bőrét érdesre marja a ruha. Már csak néhány hónapja lehet, ha nem találja meg az élő kelyhet, a megszólalásig formált tisztaságot. A netről térképeket tölt, a forrást keresi, embereket, akik már hallottak róla. Ha úgy teszel, érted, miről beszél, akkor kérdez és jegyzetel, hogy közelebb kerüljön, de ha bevallod az igazat, szóba se áll veled. Ölni tudna érte, ha lenne kit, de nincs más, aki ennyire egyedül lenne. Bejárja a távoli hegyeket, mert a kincs mindig messze van. Most épp itt van nálunk és nem engedhetem így el, reményt kell adnom. Nem értem, mi történik velem, hirtelen rájövök, hol a kehely, és beszélek neki meleg szárnyakról, elhagyott padlásról kirepülő madarak végzetéről, mondom a GPS koordinátát is, hogy mikor telt meg utoljára vérrel. Köszönés helyett, már csak a vékony hátát látom, a bizonytalan tárgyat, amint közeledik.Gyűjtő

Először a fotókat mutattad ebédnél, ahogy érdes nyelvével az ablakot nyalja, később súlytalan lábnyomait követtük a friss hóban. Éjjel jött újra, körmeit fenni az álom kérgén, hogy hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást figyelhesd. Valósága bekúszott minden résbe, minden hézagot kitöltött a födém és az üveggyapot között. És akkor a szemed sarkában, valahol a függöny- karnis fölött, mint egy fenyegetés, megvillant a fehér mellfolt. Reggel autóba ültél, hogy a bevásárlóközpontba menj: te még mindig az ultrahangos riasztóra szavaztál, én régóta a maréknyi kutyaszőrre. Azt már csak a hírekből tudtam meg, hogy amíg aludtunk, beköltözött a motortérbe, és egyenként elrágta a fékvezetékeket. Ott volt a tűlevelekben, a szalagkorlátban, a biztonsági öv feszülésében, a lassú sodródásban a kanyar külső íve felé — gyomorszájadban a süllyedő érzésben, hogy már nem tudsz kiszállni a történetből. Megjelent a Műút 2015052-es számában Nyest

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

„tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár  üvöltése” (Tolnai Ottó) Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva. Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.        * Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.        * Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak. Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet. Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon. Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.        * Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam. Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez azBújócska

Diktátor, az illempropaganda híve. Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve. Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük. Növekedésem után lettem bukásod íve. Hát én temettelek el. Éreztem, szavaid emelnek bennem falat. Két égtájra szakadtam, Mire felfogtam. De lényed ismeretlen maradt. 1945

Gyerekként még mezítláb szaladtunk az uszoda vizes csempéjén. Nem gondoltunk a nyakszirtcsont csattanására, a fuga mentén szétfutó, kislányok úszószemüvegébe lassan beszivárgó vérre. Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején, hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére, ha a végén irányba áll. Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét, ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét az árok túlpartjának távolságával. Én elcsúsztam mellőled, nem hittem a számításoknak, elsiettem a mozdulatokat. Mint a műugró, aki tökéletes elméleti tudás és próbák után az ugrást rontja el, és a vízfelszínre úszva a közönség soraiból nem lát mást, csak a rokonok klórral átitatott, csalódott tekintetét. Megjelent a Műút 2013042-es számábanSzinkron