friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

nem géppuska. valaki klopfol odakinn.
szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat.
ilyen lehet a heroin is, ha abdem
lakásán veszed. abdem jemenből jött és

nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a
parlamenti belépőjével mérte ki
a szinte mindig tökéletes pakkokat.
végtelen ták, és sehol az apró titik.
Rendrakás

Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot.Varratok

109 éves lettem én
belefér néhány rémregény
meglepett? és?
mi van akkor
ha meglepem e kávéházi szegleten
szögletes arcú emberem,
kevély, kevély
lehettem volna
de nem lettem,
mert eltanácsolt a
jánusz arcú pannóniusz
egyetemlegesen
fura ura intelme
villámlassan, hogy alázhasson,
mint szokott, hogy mért?
Szárszónak is egy…

épp egy előrajzolt kiscsibét és három tojást
színeztem zsírkrétával mikor leült mellém
az óvónéni
rám nézett és mélyet sóhajtott és a körömlakott kapargatta az ujjairól
akkor még azt hittem hogy kimegyek a vonalból
és az a baj
egy másik húsvét előtt

a hadtörténetiben esett meg velem
sápkóros vitrinek között
hogy körbekorzóztak az egyenruhák
-ingek és -öltönyök
anyámmal voltam aki lemaradt
nem sokkal egy teremmel
apróság kötötte figyelmét
le rólam aki mentem
előre vagy hátra az időben
habár ez jelentéktelen
de végeredményként
a jelenbe érkeztem meg
vázlatvers

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött
villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány.
Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő
kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak
egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan,
szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű
drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak
elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók
vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt.
Burok

a fiókok tartalma kiselejtezve
az emlékezet kukába vetve
útra készen a kidobásra szánt
dobozok ám akad még néhány
selejtezésre váró darab
Naplóversek

Mivel egy társalgási téma éppen egy pitch,
Fogásonként negyvenszer zsilipelnek át.
Időben föl kell venni ezt a ritmikát,
Mert bármi itt akár egy perc alatt lehet giccs.
Szonett a Francia Nemzeti Frontnak a helyhatósági választásokon aratott nagy arányú győzelme után

gyere, gyere.
csak ennyit küldött?
na jól van. csak az ott, a polcon
hatvanöt, a számlák.
hétfőn kell fizetni az ebédet is,
az is tizenhárom, ez még arra se elég.
majd mondd meg neki,
mindig így cseszik ki velem.
most nincs otthon?
mondd meg neki, hogy száznegyvenet
küldjön, csak a számla ötvenöt.
nem kell, maradj a seggeden, már
volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom.
Apák

Emberek indulnak a ház felé szamárral,
ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak,
jönnek felénk a köves úton,
kendős nők és alacsony, fekete férfiak,
életükben először látnak autót,
és rám nevet egy lány foghíjasan.
Látva megsejt valamit

mint amikor meg akarom nézni neten
a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom
hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok
ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg
már a szuszogásodtól feláll
nincs kedved hozzám bújni? kérdezed
szerinted nincs? szorítom össze a fogam
aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra
Kimegy belőlem

Sárcsótány, a be- és leszakadt szakadt város.
Be- és leszakadt mentálisan, történelmileg,
beszakadt hamisan, meg valódian,
de erkölcsileg mindenképp. Hiszen ő volt
egykoron egy feslett régió legmagasabbra
szögelt büszke csillaga. Kis Moszkva, hívták
és ő jött, polkázott az ideológia közepén,
Kis Moszkva egymaga hatvanezer lakos.
Kolónia

írtam egy verset gondolatban,
de reggelre nem maradt más,
csak egy asztal.

Hiába próbáltam visszaidézni
képeket és szavakat:
szoba nőtt az asztal köré,
ablakok, és egy másik Nap fénye
nálam is erőszakosabbnak bizonyult
— ragyogott.

Porcelán teáskannák, gyertyát tartó gyertyatartók
sorakoztak már az asztalon.
De ez nem az én versem volt,
hanem az egyik első kalotípia:
William Henry Fox Talbot
reggelizőasztala.
Elalvás előtt

Mert nem hagytam hogy elégessenek
az alakod féltettem csontjaid
ott voltak mindig ők voltak a váz
mozdulataid moccanásaid
hordozták rejtetten de mindig is
ők legyenek tanúk hogy volt ilyen
hogy minden lehettél szerves egész
voltod pazar tündérjátékai
Requies

Elpattant egy ér a szememben,
fátyol borítja a szemfehérjét,
homályosan látom a képernyőt:
rezeg a betűkkel aládúcolt,
rozoga épület.

Kopnak a tárgyak körvonalai,
foltosodnak a történetek.
Nincs már karnyújtásnyira,
nehezen reprodukálható
a nagyszülői kép.
Relikviák

Akkor van vége, amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit.
És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van.
Mikor van vége

Nem hívtam föl sosem nemhogy az Elnökét, de
a Főigazgatóét és az Adminiszt
-ratív Igazgató-helyettesét se, mint
ahogy a Rektorét, a Tárnokmesterét se.

Tíz éve mindnek itt az elérhetősége,
a hatalom kísértő képeként, amit
lenéztem, félve, hogy mit szólnak majd, akik —
vagy erényből netán? Hogy nagy lehessek végre.
Pakli

két kezem és két lábam van, ami nem furcsa,
de csak egy fejem és az se furcsa mégse,
mert a többieknek is két kezük meg két lábuk van,
és nekik is csak egy fejük van hozzá,

de ha csak egy kezem és egy lábam lenne,
akkor furcsa lennék a két kezekhez
meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne,
akkor a furcsábbnál is furcsább lennék...
Két kezem

olyan vagy, mint a jó helyen
kimondott szó. ott van valami
véletlen okból, mintha nem is
létezne, ha én nem ejteném ki
a számon, de ahogy van, az nem
miattam olyan, hanem mert magával
hozza az összes olyan helyet,
ahol már jó volt kimondani.
dor

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Körkörös romok

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted
ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem
hullámzó mellkasodon a tengert
és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé
mellkasodon a tengert

Vizet forraltam, ahogy minden
reggel, s míg fortyogott a víz a fém-
edényben, rájöttem, hogy nincsen
időm olvasni, így aztán zenét

A forrásponton túl

Hány szerzőt is átültettem,
"kit-mit-valamit,
százával, emlék megretten,
jut félezerig.

A műfordulás

Most magasan lebeg, húz, megfordul, keresztbe
leereszkedik, felemeli magát, együtt száll
a széllel, amíg hangosan elsüvít felettünk.
Papírsárkány Aibhínnak

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.
Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.
Hajnalra lettem védtelen,
mikor a lift húzódzkodni kezdett.
Forgó

Szar a járdán.

Balkáni gerlék
fészkelődnek a padláson.

A szellőzőablakokon
jutottak be.

Egész nap hallani az ideg-
tépő sipítozást.

Padláscsend

Búuuúu! Bu!
Szép Ernő:
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
TD: Minden a végtelenségig megy!
Bú-tiszta búza, bú-ocsu

...Úgy mosott

el, mint a tavaszi ár, kiöntött, dehát
miféle anyag vagyok én, és miféle
anyag az áradás készülő némasága. Egyedül

sötétedik. Gázlómadár röpte, szépséged
irtózatos közönye. Ág a vízhez. Így sodort
el.

A víznél

Ez nem az a kert.
Gyümölcsei rohadnak.
Az utcalányok szemei sikamlósak.
Lámpasor szegélyezi az utat
és figyelnek a térkamerák szemei.
Most légy fegyelmezett,
ha nem is annyira nehéz —
próba ez, a tiéd —
hiába rohadnak a gyümölcsök,
az utcalányok érted is sírnak.
Bevonulás

Esténként meglátogat
az origami ember.
Kisimít és összegyűr.
A kezével barkóbázik:
kő, papír, olló,
állat vagy növény?

Ökölbe szorítva hallgatok,
de nem érdekli. Így figyel.
Ahogy a kezével játszik:
precíz mozdulatokkal,
feszes élekkel
hajtogat.
Origami ember

és akkor
bepárásodott az üvegtest
hogy elolvadhasson
a hó
a Csomolungmáról

aztán megfeszültek
az ér-vitorlák
hogy elszabaduljon
az agyamban
a neveda Csomolungmáról

szeretem az elsimultságot,
lebillenő arc a koponyáról,
beléd nevelt nyugalom dermeszt
körém. áramszünetes villanykörte-
szobában lakunk. reggelente két
kézzel integetek neked, hogy biztosan
ne hiányozzak. tudom, úgy végzed
majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt
gyerekek lebegnek az Oktogon felett.
egyszer talán majd én is ott veled.
egyszer talán majd én is nélküled.
sötét van

Éjlidérc emeli balját:
éjfélt dobban így az ország.

Tátott szájjal hallgat a tó.
Halk kutyahörgés hallható.

Madár nyújtózik a nádban.
Béka kémlel lent a lápban.

Csiga fülel a házában,
s krumpliföldi egér, párban.
Az Éjlidérc

rajtad minden elindulás eltévedés
is egyben. köldöködből kiinduló
labirintusaidban bolygómozgás vagyok,
puszta egyensúlyozás céltalan sodródás
és világgámenés között. lábnyomaink
hóba taposott galaxisok, testeink összes
rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.
anyajegyeink

Ha mögé ülök le,
hogy ne válaszoljon,
és lépteimmel elkerülöm,
az este az Ő színében
lesz felettem, és úgy
búcsúzom tőle, hogy
egyedül vagyok.
Még sosem

Egy svájci irodalmi összeállításból
egyelőre csak a címeket olvasom,
megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket.
„Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” —
hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel.

De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez:
A bruderholzi forzíciák.
A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik,
bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név,
feltehetően valamelyik német kantonból.
Le forsizie del Bruderholz

csak fehér melltartóddal harangoz
szobámban karácsonyt a pillanat
nélküled lassan térek magamhoz
jeges ünnep ragyog a szív alatt

lelkem lombjaira fagy a magány
melegséget nyúz a hiány kése
temetőben pihen apám anyám
csak a fenyőt csomagolom fénybe
Karácsonyi hiányok

a szüleim esküvőjéről
videófelvétel készült.

a lagzit egy káposztásmegyeri
iskolában tartották.
a kamera tulajdonosa
a család közeli barátja
volt, ezért egy időre
nem félt kölcsönadni a
kamerát unokabátyámnak,
aki értelmes gyereknek
látszott.

nagyanyámé

Menjek má’ el anyámba. De előbb
borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek
mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le.
Egyek máskor nemfokhagymásat.
Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el,
ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy
előbb fürödjek meg. Vegyek másik
pizsamanadrágot, mert így, ebben,
biztos nem. Meg ne próbáljam.
Akkor meg igyekezzek. Hallom?
Mrs. Cabdriver

Visszajött a városba, talált
albérletet és állást,
munkahelyi íróasztalát rendben
tartotta, számlák balra,
levelek jobbra. Bár a dohányzóban
mindenkit megkínált, a kapcsolatépítő
takarításban nem vett részt, ezért
a közösség bomlasztása miatt
elbocsátották.Értékrend

Ha kimozdulna, éppen esni fog,
nem is nagyon, ez most csak kismosás,
csodálnám (hogyha élne), hogy mozog,
csodálnám érte; mennyi változás!

Szeretne otthon lenni ott, ha nem
piszkálnák érte, miért épp van, és
nem mondanák meg, mi miként legyen.
Ha lehető lehetne a levés.
Ha kimozdulna

Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát,
mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds
a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje,
ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton,
amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away”
refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy
megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt
kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő
szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről,
hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés
volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab,
szeszek és kávék fölé a tajték...A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

Előbb üres kráter:
bemélyedés, kapocs a
látható és mondhatatlan
között. Úgy fedi fel
otthonát, mi előbb a kráterben
pusztulásra vágyott:
a város partjain apró,
metszésnyi gázlángok gyúlnak.

Amiről nincs idő

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon,
elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre —
és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni,
ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death,
hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát.
Egy sokakat túlélő ember halálára

Gőz sistergett. Valaki torkát köszörülte.
Senki sem szállt le és nem volt ott
Egy lélek sem a kihalt állomáson.
Csak a nevet láttam — Adlestrop.

És fűzfák, füvek, füzikék,
És bakszakáll és szénakazlak,
Éppoly csöndes-magányosak,
Mint bárányfelhők fönn, a magasban.
Adlestrop

Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem?

Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját.Betsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve
Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben.
Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember.
Bár lenne Isten könyörületes és locsolna inkább maltert.
Adj össze, Misa. Engem és az én átmeneti,
De lényeges,
Virradat előtti,
Részeges
Neurózisom.
Adj össze, Misa

Nyugtalanul ébredtem.
Különös álmom volt,
de nem emlékeztem semmire,
csak arra, hogy különös volt,
és te sem tudtál segíteni.

Azt mondtad, beszéltem álmomban,
és — ha jól értetted —, azt ismételgettem
hogy „az esetet jelenteni kell”.
„De hát miféle esetet?
És kinek?” — kérdeztem tanácstalanul,
mire megvontad a vállad,
„azt hittem, innen már tudni fogod”.
Az esetet jelenteni kell

át kell a boltba szaladni tejért,
zörög a kanna, a vázhoz ütöm,
ázott ruha, szétázott papiros,
itt lenni, nem, és nem tudni, miért,
itt én biciklizem, és nem tudom,
tej, föld, eper, szavak, víz, összemos.
Ha nem szabad

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

az éjszakák a legrosszabbak
— hogy szorult beléd ennyi magány —
dideregsz a köszvényes bútorok között
hallod amint diólevélbe
csomagolja a teraszt a szél
vetkőzni tanulsz te is mint a fák
hogy újra meg újra szétszedd
és összerakd az életed
menetrend szerint

Sziget, ahol minden világossá válik.
Itt álljon, bizonyítékok alapján.
Nincs más elérhető út ezen kívül.
Felelet súlya alatt roskad a bokor.

Időtlen idők óta nő itt, szabadon
az Érvényes Hipotézis fája, ágakkal.

A Megértés fája vakítóan egyenes és
egyszerű, tavasszal érik rajta az Aha.
Utópia

a székemen ül és felnevet
én persze nem vagyok szerelmes
nem is tudom, hogyan kell azzá válni
vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz
akinek mellét most blúzából kicsomagoltam
és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig
Eső utánig

Historia est magistra vitae,
a történelem az élet tanítómestere,
tanultuk hajdan az iskolában,
ahol — ez rögtön a háború után volt —
még rágógumit és ami csokit lehetett kapni,
és mikor beállt a fagy az udvaron,
kórusban tüntettünk szénszünetért.
Történelmi dilemma

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan,
ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt,
tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott.
a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut.
Belvedere

Megint elmondtad valakinek,
hogy megfogantál.
Mintha cigizés közben találnád meg a szavakat:
én részegen ülök az asztalnál,
te meg a kocsma elé füstölöd, ami szar.
Vaklárma

A fájdalomnak nincsenek tájai.
Te jó szobrász vagy.
Hétfő szajhaság, kedden vagy másé,
szerdára elveszítelek.
A halál rám adja nászruháját,
csöndbe öltöztet, nem rám szabták.
Csontig vetkőzöm, vacogok,
mint a csempepadlón, háttal
míg te a forró vizet szeretgetted.
Hétköznapok

Fölényes hangú vezércikkeikben
Évekkel később sokan úgy vélték,
Hogy a több hónapos európai légtérzár
Indokolatlan volt, afféle pániktünet:
A forgalomirányítók attól tartottak,
Hogy a vulkáni por összekarcolná
A pilótafülkék szélvédőjét, s a hamufelhőtől
Elhomályosulna a táj a pilóta szeme előtt;
A turbina pengéi erodálódnának, végül lassulna a gép,
A hamu ráolvadna a forró hajtóműre,
És eltömítve azt, sunyi keramittá kövesedne…
Légtérzár idején

Ülök szokott zugomban.
Nem kocsma, hisz lány vagyok,
a kanapé sarokban.
Lankás párnám dűnéin
dűlt boroknak bíbora,
enyhül tünde, búgó kéj,
disznó szóid dallama,
s hónaljad sós illata.
Kerge Mancika verseiből

Eljátszom egy haldokló szerepét,
és hogy hitelesebb legyen,
egy tölcsérben szűröm le
a megfáradt szív lepedékét.
Bedörgölöm vele az összes szavam.
Ezt elvadult körökben úgy hívják:
mimikri.
Az is egy álca, ahogy magamra húzom
a takarót.
Igazából fázni akarok.
Meghasonlás

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
porcelán

galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
Zsúr

A telefont nem tudod kezelni.
Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma,
elöntötte a víz.

Az újságot ledobod a rekamiéra,
apróbetűs, félfamentes papír,
ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség.
Reggel

megtörik fölöttem az ékezet,
vesszőt kell raknom magam mögé;
bután, akár a parancsszavak utáni
kérlek, himbálódzik
a vég- és utószó közt.
és

Az asztalodon rend lakik, szívem.
Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák.
A pontosságod híre New Yorkig elér.
A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol.
A morzsa is elfut előled a klaviatúrán.
Olyan vagy, mint a negatív logaritmus.
Nélkülözhetően badar. De kunszt.
Id küldi Sz.-nek

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék
száznyolcvankét és fél az járna ki
vagy minden napból minden éjszaka
vagy minden másnap a nappal s az éj
szökőnapok múlt századok miatt
vagy nincs tovább nem nem nem felezünk
ők mi vagyunk mi ők a rettenet
ez a megosztás ez a felezés
a véglényektől föl az emberig
vagy le mert végül mi is a különbség
bélflóra nélkül kihagy ez az agy
Nőnap

Végre tényleg talpra állni
és dönteni, ahogy a többiek
majd félúton mégsem szökni meg

megtalálni most már mindent
és tovább keresni a valamit
amiért anyám Moszkváig ment

majd rájönni, hogy benned van
megvenni kettőnk kis csendes házát
járjon huzatként a gyermekhang

Egyszerű

Hazamész oda, ahonnan sokszor el.
Felülvizsgálod a tájat, ahol annyi tűz
Égett az ősz beálltával, hogy nem maradhatott
Sok szín. Senki sem kérdezte legyen-e
Fekete-fehér a kép, mégis egyszerre megérkeznek
A régi érzelmek, a fáradt földművesek.
És ami egyszer eltűnt, újra felszínre ér
Az örökös emésztésben. De már nem lesz könnyebb
A sűrűség, selymekről meg nem kell álmodni.

Egy táj felülvizsgálata

kiállítottak a százemberes
emeleteságyas terem közepére
az ifivezetők
mert suttyomban
sutyorogtam
a csendespihenő alatt
ilyenaboksz

Mire jössz, kiürítem a kertet.
A szőke lonc közt elgereblyézem
az árvahajat és tövig a zavaros
zöldeket. Felhizlalok minden
lombot, hogy árnyékuk a húsba,
mint köröm, nőjön be szótlan.
Kicsontozom rendre a fákat,
legyen mit enned. A vizet
elzárom, a falban hűs csövek
pulzálása testedbe ne zavarjon.
A varázsló kertje

Lelkemmel jártuk Párizst,
otthon is voltunk márist
– olyan ez csak, mint Pécses „tt”,
vagy Székesfehérvár is „tt”.

Párizsi mindenszentek

Folytonos morálcsőszködés,
megint porig aláztak valakit,
ez megy, kérem, hogy ne jöjjön
vissza. Mert közéjük tartozom
én is, dérrel-dúrral belököm
az ajtót, nyakon vizelem őket.
Ettől a megaláztatástól néha.

Űr-be-utazások

szemétkosár mellett papírgolyók.
nem bírták el a nevek súlyát vagy az
ürességet. ahogy a csikkekből
rakott kazal. összegyűrt szárnyaim.
papírcsónak merül pocsolyába.
funkciótlan két íve összering.
mintha-jelentéses mozdulatokba
kapaszkodom. felveszem gesztusaid
tartályát. hagyni könnyebb.
bukás

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
Jason dala

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett,
és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt,
hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti,
már nem köti semmi az élethez, az életéhez
, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen,
annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről,
hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen...
És akkor rendel kettő rigójancsit

Te már otthont érzel a vonatútban,
én még csak hangosodó fékeket
a vállaimban. Mindketten évekre
csomagoltunk, és csak hagyjuk, hogy pár
kopott községtábla döntsön helyettünk.
Azt mondod, itt tisztább a levegő,
de szerintem a legtöbb tüdőlebeny
ugyanúgy tűpárna, mint otthon volt.
És ez is egy pontosan olyan város,
ami a halottairól lett híres.
Eldorádó ostroma

Barátom viccből a sínre fekszik,
vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett.

Még látszólag együtt vagyunk,
oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom,
ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás.

Mától semmilyen befolyással nem bírunk arra,
ami velünk történik, egymással is leszámoltunk,
azért ez a leküzdhetetlen kimerültség,
hogy csak vánszorgunk a porban.
Fekszel, fontosabb

Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.
A víz felé

Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz,
szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt,
maró világos, nejlonreggel, csupasz
plafon, szagos, salakos szél-, elment
vöröses hajával, salakos szél leheletével,
szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel,
kimeredsz magadból, mint akit
meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel?
Let your heart

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

Újrarendezi a csillagképeket,
miként a kaleidoszkóp csillámait.
Megpróbálok alkalmazkodni
az újabb és újabb konstellációkhoz,
míg ő olcsó nylon öltönyében varázsol.
Ripityára törik a hold,
míg arra gondolok, hogy megduplázzam,
vagy levonjam magamhoz,
hogy felérjek hozzá.
A mágus

mársemnemtudom is
mársemnemértem is
— :
márdehogynemértem is
márdehogynemtudom is
Nemelégia is

ROVIGO Állomás. Halvány asszociációk. Goethe
drámája, vagy valami Byronból. X-szer utaztam át Rovigón
és ezért ikszszer értettem meg
hogy az én belső földrajzomban ez különleges
helyet foglal el bár biztosan nem annyira mint
Firenze. Sohasem léptem életemben e város köveire
és Rovigo mindig közeledett vagy éppen hátramaradt mögöttem
ROVIGO

A lányok olyanok,
mint a villámhárító,
ügyesen hárítják el
a fiúk bókjait, dicsérő
szavaik elől kitérnek, akár
egy éles kanyarban az autó-
versenyző az akadályok elől,
s a lányok néha maguk is
villámként viselkednek, megcsíp
a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük,
hogy ennek nagy a hasa,
az túl ronda,
az ott béna,
ez itt unalmas...
Lányok

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek
lobogó vízbe dobom,
hogy megnézzem mi fő ki belőle.

Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol

Én csak megkavarom a kozmoszt,
s meredek a forgó örvénybe.
- Úgy dobnak fel a máglyára egy nap,
mint az összeszáradt, vén gallyat –
mondtad.
A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat.Konyhatündér

Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam.
Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak,
át akarták vágni a torkomat.
Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van,
az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak.
Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek,
A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek.
Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek,
Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken.
Ringató

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

ma felsértem magam
hogy lássam, érzek-e még
most nézd a fájdalmam
az a legőszintébb
a szög szakít egy rést
egy régi meghitt hős
én mindet megölném
de minden túl jó ismerős
Sértések

Hosszú verset varr magának a szükség,
meg ne fázzanak a szerelem csonka rímei.
Szárnyas angyal ma az ég,
vagy ez is csak egy bolond látomás,
halvány kondenzcsík a ködös éj ölén,
fényt fakaszt, csillagba harap,
bőrőd selymébe tekernéd a napot,
csomagolópapírt képzelsz az öleléshez,
tartós sztaniolt a törékeny pillanatra,
csókok illóolajából krémet képzelsz a bőrre,
mosolyt smink helyett az arcra,
mi feloldaná a szikár január szarkazmusát,
beszakíthatná a fagyott tavak tükrét,
a hahotázó februárban a szélnek útját állná.
Szárnyas angyal az ég

A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.

Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?

A légy dala

Akkor kettőnknek Sète volt a Tető
Gibraltár sírbolt védműveivel
minden kilátás a tengerre nyílt
fénybő tengerre s galambok galambok
szemfényvesztés a tündöklet vakít
de semmi bú csak hosszú keresés
Sète: a Tengerparti temető

Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg.
Oroszországból hozzák.
Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak.
Vékony és át lehet rajta látni,
legalábbis ha ránézünk, látunk valamit,
ami akár a túloldal is lehet.
Ilyenkor hiszünk.
Jobb híján.
Muszkovit

Mikor a kabátom
szájamhoz
tapad,
pilláim csukom —
úgy húzom
a ravaszt,
hígítom
a kötelet,
nyakam köré fonott
lövegek:
kápráznak,
s minden szeret
egymásba,
villanás csorog
egy horpadt réz-
kádba.Koszos kabát miatt

Ezek a színek könnyűek
és késve hűtik a tavaszt
. Estére vihar készül, aztán mégsem
és így könnyű beleszeretni bárkibe.
Könnyű fenntartani az emlékezést,
ha csak játék az egész, titok
és valóságos történetek nincsenek.
(De vannak, mondanám erre, pont ezek.)
Óvakodva vagy nem, de milyen finoman
terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki.
Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben
és néha mondani valami mocskosat.
Ha kell, könnyed mozdulattal
elhalasztani. Kivenni a kezem
egy bugyiból és csak úgy megindulni
hazafelé, a világnak neki.
A tetszőleges part

reggelente, összefüggésekből ébredünk,
mert álmunkban, egy gyűszűnyi mozsárban
összetörtük a hangszigetelő sövényt, Melkig.
s most reszket, mint egy sereg kiéheztetett zebrapinty,
a testünk. nem ülepszik le bennünk a járás.
csupa sebességváltás a nyelvünk. őrségváltás
egy másik nyelv előtt. mindig hozzáadunk, mikor
elveszünk tőle. a hullámzás szúrópróbái a parton:
a parton szobatiszta kastélyt árvereznek: a láng
ornamentikája a lekvárrá puhuló kerten: avar-
verejték csillog. reggel összefüggésre ébredünk —
sokáig a peremen vár és nem avatkozik be. kilépek
belőle, mielőtt tanulságra lelnénk.
Metapillanat XVI.

Napok óta nem vagyok magamnál.
A fejemben lakó aranyásó
kedd óta egyetlen nevet hoz fel
a vízbe mártott szitáján,
s a név hallatán, mintha áramütés érne,
összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje
megőrül és fel le jár,
a gyomromtól a torkomig,
a torkomtól a gyomromig szalad...Szerelem

Nem beszélünk egymással,
Már hónapok óta.
Idült kór
A szánkon, túlzó egyszerűség,
Megsemmisítő erejű
Gyaloglás külön-csöndjeinkben,
Legyen, mi egymástól
Távol tart mindörökké, ámen.
A dadogók

Két híres fa állott a Paradicsom közepén:
a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé.
Onnan széledtek szét az emberek,
hogy más tájakat is megismerjenek.
És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon,
azt elkerítették, hogy legyen otthonuk,
legyen kert a Paradicsomkert emlékére.
Kis mese gyümölcsökről

aznap beülsz egy moziba és megnézed
háromdés felbontásban a múltadat
azt a hatvannyolcas koncertet
amiről hatvannyolcban nem is hallottál
másról sem ami azt illeti pedig
hatvannyolcban történt egy s más
amiről később épp eleget beszéltek ahhoz
hogy akkor is kissrác maradj amikor
az én már nem volt kissrác valaki más
mert az én az mindig valaki más
és ma beültök ketten moziba háromdében
adják a múltat persze le is töltheted
ezen vagy már rég letöltötted és töltöd
csak töltöd és töltöd nincs feltételes
csak megállóban lehet szabadulás
torz vigasz hogy ezt már nem seedeled
Classic Rock 1–6. track

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”Felismerés

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Sütő Róbert munkái a friss Műútból

További galériáink...

Szépírás

Kikötői hírek

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Tanulmány

Kókai János

Kókai János verse a friss Műútból

Nagy Csilla

Nagy Csilla kritikája L. Varga Péter könyvéről

Oláh András

Oláh András verse a friss Műútból

Krusovszky Dénes: Árva vigasság

Az új, Agyag és kátrány című könyv úgy jelent fordulatot Szijj eddigi életművében, hogy jellegzetes elemeiben, hátterében és környezetében úgymond alig változtat valamin. Nehéz ennek a költészetnek az esetében tematikáról beszélni, de az mégis bizonyosnak tűnik, hogy az eddigi tematikus mezők megmaradtak, sőt talán még inkább előtérbe kerültek, miközben valami radikális átalakulás mégis végbement a versek mélyrétegében.

Tovább »
Deres Kornélia: Praha Baba
15.01.29.Deres Kornelia_slide

Saját őszöm Prágában pont egy ilyen aranykoronás, kövér porcelánded mellett töltöttem, egy viszonylag átlátszó üvegvitrin mögött. Kíméletből helyeztek engem oda, szanatóriumi kezelés helyett. A vitrin mögötti világ a város tudattalanjaként lüktetett, ott laktunk hát a helyiek elnyomott mosolyai közt. Csendben lakmároztunk a frusztráció falatkákból. Minket erősített.

Tovább »
Szenderák Bence: El a köd
15.01.27.Szenderak bence_slide

kettészakadnak az árnyékok,
egymásra fekve vetik hullámaikat
a sötétségben.
miért e tompa sietség? kinyílnak
majd a kapuk, eléd jönnek a kutyák…

Tovább »
Antal Balázs: A kályháról, a tűzről, a műértő macskáról
150128_ab_kolleg_thumb

A cserépkályha kényes jószág. Nem lehet eszetlen megrakni, nem lehet órákon át etetni a tüzét, nem lehet akármikor és akárhogy lezárni, és még egészen sok mindent nem lehet vele bizonyosan, de igazság szerint én sem ismerem olyan nagyon. Mi csak megszoktuk egymást egynehány év alatt, és viszonylag elvagyunk egymással, bár azt nem mondhatnám, hogy minden alkalommal békén.

Tovább »
András László: Rasszista utazások 9.
15.01.20.Rasszista utazasok 9_slide

Ismét beköszöntött a hosszú évszak. A könnyű és a rövid megint úgy múlt el, hogy észre sem vettem. Mikor kérdezősködtem róla, csak legyintettek: hol van az már! Eleinte, amikor még nem ismertem ki magam a helyi idő- és térszámításban, azt hittem, öt évszak van: könnyű, nehéz, lassú, hosszú és rövid. És noha tényleg öt évszak van, mert az ötödik a nedves évszak, a hosszú és a lassú egy és ugyanaz.

Tovább »
Fehér Renátó: A Kafka-kód

A Kafka macskái egy olyan szokatlan értelemben vett krimi, melyben az alapfeszültséget nem egy felderítendő bűneset, hanem egy felderítésre érdemes irodalmi rejtély adja. Ám az utazás itt mégsem csak intellektuális, hiszen a budapesti egyetemi oktató a kutatás közben Auschwitzba, Prágába, Bécsbe, Berlinbe, Oxfordba, Tel-Avivba tesz kirándulásokat a vizsgálat érdekében, ahol régi szerelmek, kollégák és barátok között, főleg egyetemi társaságokban forog. A térszervezés és e jól körülírható szociológiai közeg következtében egy kibontatlan campusregény alapstruktúrái is láthatóvá válnak a könyvben. Informatív és térképszerű városleírások mutatják be a meglátogatott helyszíneket, melyek egy lebilincselő fiktív útinapló lehetőségét is magukban hordták. Szóval a téma, a közeg és a helyszínek már félig garantáltak egy nagyon izgalmas middlebrow-regényt, egy könnycseppet a kihasználatlan ziccer ehelyütt mindenképpen megérdemel, Szántó T. ugyanis egy másik utat választ.

Tovább »
Kukorelly Endre: Lélekzet
15.01.25.Kukorelly_thumb

Minthogy pedig a redőnyön is Isten
Napja sugárzik át, megszorongatnak
ezek a szavak: van és nincsen

is Ő. Minthogy pedig a redőnyön át
kapni onnan a fény-beoltást, kopik
még, mert használtatik a lélek, nohát.

Tovább »
Oravecz Gergely: Várakozó álláspont
01

Képregény a legutóbbi Műútból

Tovább »
Turányi Tamás: Két sün
15.01.24.Turanyi_slide

Most nem akart törődni a központtól nem messze épült, atlétatrikós, őszülő mellszőrzetű lakótelepével, ami azt se tudja, hol van, nem érdekelte a szívtelenül összetákolt vasúti felüljáró, ahol az átmenő emberek utánakaptak az árnyékuknak, nehogy a vonatok alá kerüljön, se a Krúdy-villa mostani, dühöngő karmazsinszíne, amit a ház sírva-remegve próbált ledobni magáról minden reggel, se a viccesen apró skatulya-mozi, amibe még világosban ment be, de már bátor emberként jött ki a Róth Laci, hogy két nappal később a nádasból húzzák ki a vízirendőrök, ami belőle megmaradt, vagy a nagyképű áruház, ahol nyáron sem árazzák le az esőre zsugorodó KGST-anorákot, de főleg nem akart gondolni a nappal is izzadságszagot árasztó Csikó bárra, ahol éjfélkor a szőke szemű Udo a vécében kétezer forintért adta el Mártát az araboknak.

Tovább »
Birtalan Ferenc: Havatlan januárfényben
15.01.24.Birtalan_thumb

hintázó kopasz nyárfa
kéményekből a satnya füstöt szél ráncigálja
ezek már nem azok az évek
fekete gomolygása az ócska szén füstjének
kazánok sunyi konvektorok
huszonegyedik századi január
s még itt vagyok

Tovább »
Dűlő 2015016 — Szili József: Hogy hogy vagyok…
15.01.23.Dulo 016_thumb

Szili József: Hogy hogy vagyok… (Versek 2014-ből)

Képanyag: Seres László: MC széria I–X., 2012 (akril, farost, egyenként 100×100 cm; fotó: Dabasi András)

Tovább »
Szilasi László: Róma, hungarikumok
15.01.22.Szilasi_slide

Nem panaszképpen mondom, de 2002 decemberében, elhúzódó költözködés után, a karácsonyi felkészülés legvégső hajrájában, váratlanul el kellett utaznom Rómába. A szervezők elképzelése az volt, hogy ott majd bemutatjuk az olaszoknak kultúránk azon szeletét, amely másutt már mindenütt, így náluk is régesrég kihalt: bemutatjuk a híres magyar irodalmi folyóirat-kultúrát. Azt a különös, kissé archaikus, azóta egyébként jórészt kihalt szokásunkat, hogy mi, magyarok nem csupán könyveket, de irodalmi folyóiratokat is rendszeresen és nagy kedvvel olvasunk — papír alapú hordozón. A beszélők között én képviseltem a totális kudarcot. Néhány évvel korábban ugyanis, az évtizedfordulón, jó tízéves fennállás után szerkesztőtársaimmal végül beszüntettük irodalmi, művészeti és filozófiai lapunk, a szegedi Pompeji működését. Ennek okait kellett részletesen feltárnom a Via dei Condotti 86-ban, a Spanyol Lépcső közvetlen közelében, az 1760 óta folyamatosan üzemelő, legendás Caffé Grecóban.

Tovább »
Györe Bori: Csinálj neki helyet, de ne rendezd be
15.01.22.Gyore Bori_thumb

Cinkék szállnak reggel a madáretetőre, de sajnos nem a megfelelő oldalára, mivel fejjel lefelé áll. A magok a teraszon, szétszórva, sitteszsákok és üres banánosdobozok társaságában. A cinkék nem esznek a földről. Mindennap elfelejtesz spárgát venni, amivel rendesen oda lehetne erősíteni az etetőt. Mindennap elfelejtesz megfoganni.

Tovább »