Zelei Dávid írása

a spanyol nyelvű irodalmak friss eseményeiről

Olvasd el!

Horváth Márk kritikája

Kerber Balázs: Conquest című kötetéről

Olvasd el!

Puskás Panni prózája

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Szabó Gábort kötetéről

kérdezte Melhardt Gergő

Olvasd el!

Hutvágner Éva kritikája

Szabó Imola Julianna: Lakása van bennem című kötetéről

Olvasd el!

Hannes Böhringer esszéje

Tillmann J. A. fordításában

Olvasd el!

Városházi vendégek

a Műút kibővített szerkesztőségi ülésén

Olvasd el!

Bíró Erika versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

friss műút

Napindító

tény

tény

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Végül is tényleg elég lusta vagyok. Persze diszgráfia, meg a többi kifogás. Azért a házak között az utcákat jól ismerem, harminc éve járok rajtuk. Láttam már őket hóban lehugyozva gőzölögni, véresen, láttam, ahogy forró sínek emelkednek ki az aszfaltból, mint bálnák a jégtáblák közül és láttam tízezreket ünnepelni repedt hátukon. A színes házak között bolyongva ebben a labirintusban tétovázom, mint a kisgyerek, aki az óvoda előtti aszfaltba vert cölöpökhöz láncolta magát, irigységgel és látva a járókelőket futni, egyhelyben követeli, hogy várják meg. Megjelent a Műút 2015049-es számábancselekvésképtelen

a hordágyak szélén vastag fémperemek voltak, talán védeni a beteget, vagy határt szabni a kitettségének, létezhet-e valami, aminek a határa van, azt mondja, ide át kellene feküdnie, és a másik hordágyra mutat, ugyanilyen peremmel, lehetetlen átmászni, még egészségesen is, de soha nem segít elsőre a műtős asszisztens, vagyis segít, csak nyomatékosítania kell ezt magának, hogy mennyivel jobb neki, aki áll, és mint christophorus, átsegítheti a keze alá kerülőket a túlpartra, én meg csak a peremet figyelem, milyen jó lehet abban a köztes térben létezni, ami már nem a hordágy, tulajdonképpen az a tér sehova sem tartozik, arra gondolok, hogy két összetolt hordágy bárhol megteremti a semmit, közben a műtős megfog a hátam és a lábam alatt, átemel a másikra, átemel ezen a semmin. köztes tér

azt hittem nem maradt több kétely s hogy magamból örökre kiírtalak kikoptak mellőlem a barátok is elfogytak a bűvös koccintások s végül a poharakat is összetörtem de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget lapos lettem és öntelt mint a plakátok melyek felkúsznak a falra s már nem számolom hány álmot aludtam át nélküled mióta csak halott emlékeket tudok szeretni… Megjelent a Műút 2014048-as számában csak azt számolom

Szellőztetem a szívem, és visszafelé mozgok ezen az úton, ami persze nem hibás. Mi rontottuk el. A rosszul odatett evőeszközök nem adhattak táplálékot ebbe a köldökzsinórba. Elvágtuk, lengjen körülöttünk, mint néhány fa körül a gyökerek, sehol nem lesz földjük. Ha összekapaszkodunk, segíthetett volna, de a fantomkezek csak gondolatban mozdultak. Ezért mindig éjjel, a sötétben ébresztettük fel egymás mellkasában a kis zenélő dobozokat, melyek már évek óta hallgattak. Csendben voltunk hálásak, de erről sem sokat, mert ettől is csak gyorsabban őszültünk. Az elhasznált alkatrészek nem működtek jól, nem tudtuk, hogyan kerülhetünk közelebb annyi pincébe zárt kacattól, amit magunkkal hoztunk, és elégetni nem lehetett. Végül nem tápláltuk tovább, inkább eltemettük, mint egy halott, közös gyereket. Üres doboz, ennyi maradt

Jobb kéz felől gyors felhők haladnak a hegy fölött és a lassú felhők alatt. Szél hajtja őket, mi más. Át-átragyog a kék. A nap. Mintha ketten foltoznák az eget, a nap a kéket, a szél a szürkés-fehéret. Cibálják, tépik, hasítják a másikat. Melyik a szakadás? Melyik a szövet?Ég

Még jóval azelőtt, hogy utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját, tudtam, hogy minden elveszik majd. Mégis addig tartottam számban az utolsó szót, magamnál a kimondás jogát, míg szétmállva, nyelvem két végén lett belőle keserű és édes. Bomlik, éreztem közben tompán — mondani épp lehetne még; és nem fájt, hogy közben cammogva fogy az affinitás, és nem fájt, pedig loptad az időm. Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek; lezárt tégelyben a konyha két, távoli szegletén.vegyrokonság

lujó nem vagy még kész a túlvilágra mentőt hívsz hát mielőtt elalszol a gyomormosásból ébredezve torkod lüktet sajog még a slagtól fáj de nem tudsz nem szívből örülni az infúzió néma cseppjeinek jobb igen jobb még ideát ezt ott és akkor vajh ki nem érzi meg? s bár te vagy kit nem látogat senki kinek a magány cigiről ad tüzet jobb igen jobb még ideát ezt ott és akkor vajh ki nem érzi meg? kabátod eltűnt nincs hová menned a hó ezer pajesza dülöngél egy zárójelentés minden vagyonod s te boldog vagy hogy világra jöttél   peppe az emberólat éjjel a felüljáró negyedik tartópillérénél nagynyomású mosóval takarították el a gépet kemény kültéri felületek különösen makacs szennyeződéseinek tisztítására fejlesztették ki lecsavarta a kábelt a manus a dobról a tartályt csurig töltötte hígított vegyszerrel a fúvókát maró fokozatra állította olyan irgalmatlanul erős sugárban lövellt a masina  hogy a fickó terpeszben két kézzel is alig bírta megtartani a szórólándzsát még föl sem száradt s peppe már le is csapott a helyre a szociofotósok darlingja cserzett bölcs arca az öreg halászé kezén az erek a bőre felett futnak bebicskázza a húsz deka zsírszalonnát a bőrkét elteszi rágcsálni alig érthetően mosolyog a szemében mégis ott a kitaszítottak oly nehezen megszerezhető méltósága tenyerébe söpri a morzsát a maradékot ujjbegyére szedegeti aznapos ám nincsenek szesztestvérei peppe sosem verődik bandába ’háttal élek én már mindenkinek’ a rakpart lépcsein szárítgatja ruháit piáért a nonstopba megy ott nincs biztonsági őr ott nem néznek úgy rá   ili lemész a nappal megfordulsz vele kigyúl a hajnal páternosztere odaVersek

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem hullámzó mellkasodon a tengert és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé egy sóhajjal bezár a rekeszizmod — látod mintha marasztalna minden testrészed — akár két vizes meztelen talpat a talaj végül csak megszárad beléd a jelenlétem is de hidd el napok múlva érezni fogod hogy úszom csapkodva a bőröd alján lebegve lüktetve a gyomrodban mint egykor a visszhang az arcunk és a vállad között nem tudsz már kihányni magadból akkor sem ha mindketten akarnánk hogy elmúljak mellkasodon a tengert

Levetett szkafanderrel, mezítláb járkálsz egy őserdő nedves belei között, a föld virágzó, meleg gyomrát taposod, mint ki megszületésére várva feszíti szét a bíborszín ölet, ahova aztán mégis repülőjegyet vált, és most körédborul megint egészen, és telve lesz azzal az éjszakai erdő, ami bennem csak kép, csak volt talán, most levedlett szkafander vagyok. Megjelent a Műút 2015050-es számában Hol nem vagy

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

Esténként meglátogat az origami ember. Kisimít és összegyűr. A kezével barkóbázik: kő, papír, olló, állat vagy növény? Ökölbe szorítva hallgatok, de nem érdekli. Így figyel. Ahogy a kezével játszik: precíz mozdulatokkal, feszes élekkel hajtogat. Hanyatt fekszem, hogy el ne nyomjam a szív lüktetését, amíg hallgatom, hogyan zörög az egyszerű, matt papír. Megjelent a Műút 2013040-es számábanOrigami ember

Mint állatok a hideg ellen, összehúzódnak bennem a szervek. Izmok rövidülnek, ahogy egymásba csúsznak az érzékelés rétegei – testem egy nem észlelhető kiterjedése vagy. Felgyűrődnek az emlékezet hártyás szárnyai, amivel repülni akartam, most szűnni nem akaró görcs a lapockák között.Negyedik

Atillának  Kész versek mestere, minden rossz sort megigazít. Vajon mit mondanál? Csak az jár a fejemben, hogy nem vagyok méltó tanítvány. Hiába hívtál engem a Bambiba, ahova mindenét, mije van, viszi az ember. Megengeded, hogy rágyújtsak? Minden kedden, évek óta, mintha nem bennem volna a hiba. Csak ritkán van, hogy nincs. Akkor kellene nekem hozni. Hoztatok valamit? Aki sokra akarja vinni, abban kell, hogy legyen valami. Talán volt valaha, megpróbálom előhívni. „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” „Nagy bennem az erő, de nem akkora.” Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában  Tiszta lap

Az esőmadarak hajnalban rákezdték. Savas könnyeik fekete lyukat égettek a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak irhástul dobták le bundáikat, és többé nem kapartak üreget kicsinyeiknek. A föld amúgy is túl kemény volt már. Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le. A húsdarabok kimarták magukat a dögevők gyomrából, és felszínre buktak. A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben. A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak. Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket, és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek. Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet. A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak. Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson, soha többet nem jött senki a halotterdőbe.Az utolsó turistacsoport

Emberek indulnak a ház felé szamárral, ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak, jönnek felénk a köves úton, kendős nők és alacsony, fekete férfiak, életükben először látnak autót, és rám nevet egy lány foghíjasan. Mintha nem lennének ott, úgy beszéljük meg, hogy nagy a szél, de ez az első tavaszi nap, ne maradjunk a házban, reggelizzünk odakint, és pontosan tudjuk, hogy a laza véleménycsere, a hosszúra nyúló, kényszeredett lamentálás, az álláspontok enervált ütköztetése valójában mire megy ki, milyen célt szolgál. Ők továbbra is körülöttünk téblábolnak, a szamár kifejezéstelen tekintettel néz, mint aki a kocsit látva megsejt valamit, hogy holnaptól ők lesznek festett díszeink, kerti törpék és ronggyal kitömött állat.  Látva megsejt valamit

villamosnak üvöltesz harmadik birodalmat. Wehrmachtsadlernek hívod, pedig tudod, hogy egy négyeshatos nem tehet semmiről. a körút helyett arcod nézem, ablakra feszített árnyjáték. végül háttal ülsz le, hogy még véletlen se láthassam a szemed, miközben taknyos zsebkendőt veszel elő, remegő kézzel belecsomagolod a nyolcadik kerületet, és farzsebedbe csúsztatod élére hajtogatva, hogy kilógjon az összes utcasarok, amit valaha miattad szerettem. lapockádat tarkómhoz támasztva nyomkodod a leszállásjelzőt, hogy érezhessem, távolságon több mindent lehet érteni. számodra egy jobb oldalon nyíló ajtóban nyer majd értelmet a Rákóczin. mint állatok, ha megjelölik területüket, hagyod ott a kapaszkodón körmöd nyomát. túl erősen szorítottad, a vas felszínre kerül, hogy utána vízzel és oxigénnel érintkezve korrodálódni kezdjen. a képződő vas-oxid kívülről befelé haladva emészt fel mindent, ami útjába kerül.korrózió

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán meg parknak is de röhejes csak annyira volt amennyire egy barakk lehetett akadtak ott furcsaságok fából barkácsolt hullámvasút ahol alkalom adódott hányni büntetlenül céllövölde aktuálisan cserélgetett kliséfejekkel meg lökdmegkecske kiélni vad indulatokat és persze a varázslatok nélküli elvarázsolt kastély varázstalan olyan fékezett habzású görbetükrök meg ilyenek az én kedvenc helyem más volt ott az örökké forgó hordóval átellenben feküdt egy ember és szuszogott kockás ingben az egerek kissé megrágták őt hatalmas volt elnéztem töprengtem ki ő óriás ez vagy törpe gulliver óriásföldön vagy a pindurka nép között hevert én meg néztem rendre emelkedett a mellkasa mégsem él mi ez kicsoda kicsi vagy nagy meg minek az élet nagy kérdéseit nem a kastély görbe tükrei hanem ő vetette fel de dezsavűm van minden kapualjban ma ugyanazt a testet látom a kockás ingesek ott hevernek köszönnek rám emelkedik a mellkasuk bár talán nem is élnek már nézem őket ugyanúgy tanácstalanul róluk sem tudom óriások vagy törpék voltak egykoron meg kicsodák minek és miért Megjelent a Műút 2015052-es számában vidámpark

köze, s ez volt borzasztó, az összefagyott nógrádi buszról leszállva a lékai jános hajózási szakközépiskola kollégiumába, hát — hátrálva — igyekvő diáknak a törökőr vendéglő kiskockás abrosza jelenthetett volna könnyed kitérőt, a kifakult bárzongorista lehetett volna nagyapányi haver, az elklimpírozott sanzonok összekotorhattak volna morzsákat a történetéből, de nem. az öregnek is kikértem a sört és a vodkát (mintha tizenöt évesen magától értetődött volna), lenyomta, s mintha lenne közünk komédiázni, mintha a „tanulj meg fiacskám…”-nak köze lehetett volna bármihez is. az iskola egyik fele punk volt, a másik skinhead, odahaza, a ’80-as évek végén hírből se jött szóba rasszizmus (rasszizmusként), a többiekhez tagozódás vezérfonala maradt a külsőségeiben is elég gyöngén megragadott punk: a szagom két nap fürdés nélkül zavart, így az egész kimerült egy csíkos nadrágban, egy villanyszerelő bakancsban, pincezajos koncertkazetták rojtosra üvöltésében s a halántékig borotvált dühben. másfél év után láttam be, hogy hajózás (kaland) ide vagy oda, hiányzik anyám, hogy itt semminek semmihez nincs köze. nem beláttam, gyűlt a hiány, nőtt a helytelenség érzése, s a kezdeti szándék melletti megmaradás módjainak keresése helyett egyre sűrűbben kezdett foglalkoztatni, hogy bármikor (de tényleges léptenként hogyan?) hazamehetek. otthon, a gimnáziumban sok-sok minden vonzásba ugrott, csak már pont épp nem „én”, viszont nagyokat nyílva olvastam, hogy e lehetetlen visszatérést koronként kik, s hányféleképp leírták. Megjelent a Műút 2016058-as számábannem lett semminek semmihez

(Györe Gabinak kisfiús pótlás a Kislánydalokhoz)   Juj be szeretnék két helyen lenni egyiken inni másikon enni vagy mind a két helyen enni meg inni úgy odamenni hogy máshol lenni Juj be problémás lett ez a két hely ha kételkedném elfog a kétely e lelki két hely maga a métely nem kéthelykedhetem egy az a két hely rezgő mozgással az egyik énem itt lesz a másik amott ily vénen fénysebességgel lehet-e kétlem így rázni énem szomjan meg étlen megoldás az lesz kell magyaráznom a két helyet kell egy helyre ráznom több kell hozzá mint a fénysebesség s nagyon vigyáznom hogy szét ne essék Juj be szeretnék két helyen lenni itt enni-inni ott inni-enni együtt is lenni nem széjjelmenni mindegy hogy hol még egy kicsit lenni Két hely-kétely

Az éhségtől részegen tántorgott a képek között a zsigereiből felszakadó nedves zajban, és saját magát átölelve feszült be a torzók és aktok közé. Kimerevítve halt el az idő, amibe tíz körmével kapaszkodott, felsértve utolsó esélyét, hogy dohányszagún elérjen a szabad levegőre. Az utcán fetrengve pár pocsolyán még feltörte a jeget az öklével. Megjelent a Műút 2015053-as számában Faun

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír. A barátnője próbálja vigasztalni. A padon ülő srác a rágójával játszik, és bámulja az előtte elrohanókat. A vendég a kávézó asztalánál mosolyog a könnyedjárású baristára, aki lóherét rajzolt a kávéhabba. A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot. Lehetnék bárki. Az osztálytársak közül az egyik, akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból. A srác, aki sálakat próbálgat és most egy sonkavöröset választ ki. A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt, és kerülgetik a rohanó emberek. A tömeg egy közös szinusz csomó impulzusára lüktet, én pedig, én pedig, én pedig, csak egy vértest vagyok, aki öntudatlanul szállítja az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént. Ha valaki keresne, hagyjon üzenetet.Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

A tömbházak erdejében lehúzza a tavasz a cipzárokat, és ez feledteti a hányásszagot a liftben. A lakás és az edzőterem között félúton egy kislány cseresznyefát rajzol az egyik panel falára. Én nem festek semmit, de megbocsátod, ismersz. Tudod, olyanok vagyunk, mintha az ellenkező féltekén élnénk. Szóval a hitelességem érdekében zárójelben jegyzem csak meg: (annyira undorítóan gyönyörű ez az idő, hogy szinte kedvem lenne újra behódolni neked.) Egyértelmű, hogy hazugság kedvenc évszakot választani, igazából csak a változást szeretjük. És abban megmaradni a régivel. A teremben gimnazista lányok sétálnak el mellettem. Lábaik körberajzolható, elképesztően barna, gyantázott csövek. Próbálom elvonni figyelmem az ordítva guggoló férfiakról. Újabb súlyokat pakolok a hiányodra. Túlértékeltem magam és az egész a mellkasomra zuhan. Közben a tiéd anyajegyeit, ahogy egy nyálas filmben a virágszirmok, más hajszálai simítják végig. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA telepen rügyezni

Az esőfelhők hasáról a fejüknél odaszögelt varjak lógnak. A sárban dalnokok gyülekeznek, rügyező ágakat szúrnak egymás szemébe és anyatejet köpködnek. Ez a tavasz, véresre nyalom a húrjaidat, és neked kötelességed szeretni, mert szeretetből teszem. Amíg benned voltam, tenyérnyomok fedték be az eget, most egy hétig fehér lepkék fognak zuhogni. Én egy hétig nem fogok hajat mosni, csak ülök az üres kádban, meztelenül, a fülhallgatóból héjak ropogása. Felöltözöl. Egy tojáshéj szétrágásáról készült hangfelvételt játszik le a telefonom. Méz gyűlik a szemembe. Amikor azt mondod, nem tudsz kiismerni, pókok másznak a nyelvemre. Lenyelem őket, fogat mosok, és mielőtt hazamennék, felírom a tükrödre, hogy „1996, tavasz”. Reggelente ebben gyakorlod a megfulladást.  Ez a tavasz

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

Voltál. A nevedet tilos lesz kimondanom. Titok leszel az életemben. Belesüllyed a falba, összehajtogatva szorongatja saját lábait a keresztespók. Nem is lábak, üres kitincsövek, könnyű, levetett bőr, egy megunt társ maradványa. Az asztal sarkánál, a függöny mögött sosem porszívózok, itt elrejtőzhetsz. Kifordított lényed már örökre a házhoz tartozik. Senki másnak nem kell tudnia rólad.Hálót fonok én

Egy nő, kétszer Én és én kétszer találkoztunk elsőnek. Észre sem vettem, de elsétáltam mellette. Az övéi mind kiszúrták az enyéimet. A habcsók, fehér testemet, mindkét lábamat, mellemet. Goromba arcüregű nő, faképű, színevesztett jellem. Megrázkódtatás ez, olyan nevetés keltette, afféle lelki szükséglet. Mégis sértett a lüktetése, az unott szemgolyója, mi körül hiába keringtem, hiába, csak a hetek teltek el így ebben a rohadt, kitágult hiábavalóságban. Utcalakó, elveszett cukorbaj, mélyre vágott zsebekkel, ott, alul a nedves posványban. Mégis zuhantam lépésére ostobán, kettőről az egyre. Elhittem, hogy velem együtt minden csak rá lett kényszerítve. Túlzottan belém száradt, még ragad, éget.   Ifjú és hajadon A méh vándorol. Provokál.                    Kikaparom. Kanállal, aztán veszek egy cukorbonbont. Provokálok.                         Szédülök. Nyakam köré szorosan egy harisnyakötőt. Délre szép leszek.  Versek

Fenyvesi Ottónak És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.Turbo folk

Újságból kivágott, keretbe feszített kollázs. Egy perui madonna, összevarrt szájú múmia, elforgatott férfifej. Roncsolódások, vágások. Zajokra alszanak. Magukat mutató lények, akik képtelenek önmagukká változni. Mozdulatokra reagálnak, eltűnnek, visszatérnek egymás életébe, mint amputált végtagokba a fájdalom.    Vonzás

Nem csináltam semmit, itt vagyok, nézz rám. Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen gyémánt. Boldogok voltunk egykor, de már nem vagyunk. Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két szavunk. Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy érdekellek. Mondjuk, hogy érdekeltél. Hogy én voltam a szerelmed. Átvesszük újra meg újra, de aztán nem szólunk egymáshoz többet. Eltelik harminc év. Vajda János szerint akkor már könnyebb. Folyamatábra

2019. július 28-31-én kilencedik alkalommal rendeztük meg a Műút Szöveggyár táborát a miskolci Vasgyárban, a Factory Arénában. Korábban több felületen beszámoltunk az eseményről. Mezei Gábor, a Műút szépirodalmi rovatának szerkesztője vezette a szemináriumokat. Az ő irányításával nyerték el végleges formájukat a táborba hozott versek. Ezen a hétvégén a Szöveggyár tábor tizenöt résztvevője — Baranyai Dóra, Bíró Sára, Darázsi Fruzsina, Endrey-Nagy Ágoston, Erdős Kristóf, Fancsali Kinga, Király Csenge Katica, Kovács Boglárka, Kovács Hanga, Kovács Tamara, Nagy Zalán, Németh Tünde, Szamosvári Bence, Urbán Emma, Zöldi Meliton — jelentkezik a táborban véglegesített verseivel. A CiRMi (Civil Rádió Miskolc) stúdiójában készült felvételeknek köszönhetően a szerzőik által felolvasott műveket meg is hallgathatjátok. Fogadjátok őket szeretettel! A Műút szerkesztőségeSzöveggyár-hétvége!

Azt hiszem, mondhatom, harmatcsepp sugallta. A májad éjjel dolgozott, míg aludtál. Röpke két óra a csendet kézen fogva. Megjegyezted magadnak, milyen nyugodt a pást, és csak a szíved bukdácsol a kátyúkon. A Játszód csendes volt, a kerítés pedig korhadt, mégis közrefogta. Kémlelted a felkelő narancsfényt, mégis elmerengtél. A Faló betért a sárga fényű városba. Ismerted ezt az érzést. A Nyugalom megtalált, üdvözölt. Félholtnak a csók. Gondoltad, kimondani nem merted. Tudtad, hogy a lelked toldozáson megy keresztül. Vagy legalábbis elképzelted. Krisztustövis a májba

Hazafelé tartottam, hosszú éjszaka után. A tanácskertnél vastag törzsű fa feküdt az úttesten. Mellé feküdtem, átkaroltam, forgatni próbáltam, ölelkezve gurulni vele a betonon. Nehézkes volt, tudattalanul visszautasító. Akarta, hogy mozgassam, de nem őszintén. Az arcomat a kéregbe nyomtam. Fájt. Üreget nem találtam a testén. Akkor döntöttem úgy, inkább csak melléfekszem. Majd  csöndben figyeltük az eget, egymás mellett elterülve a földön a kora nyári másnapos reggelen.Hajnalban a fával

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek, két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel. Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak, ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött bújnak az ellenfél elől. Szétkenődő hógolyók nyomukban, akár a játéktáblán kiszórt korongok, vagy testápoló cseppjei a taktikázó férfi ujjai alatt. Elszabadulnak a pályák, a járólapokat egyenként felforgatják, megjegyzik, mi volt alatta, és egy kupac kinyújtott kézből úgy húznak, hogy a többi meg se moccanjon, vagy lámpaoszlop repedései válnak hasonlóvá visszerekhez a nő lábain, mikor szabályokról kezd beszélni, és elsétálnak mellette, és nyári estéken tikkadtan csapódnak hozzá a szúnyogok, bogarak.Taktikák

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány. Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan, szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt. Ujjai a kormányon elfehérednek. Most csak az valóságos, amit a szélvédő és a karosszéria körülzár. Tekintetüknek föl kellene hasítania ezt a burkot. A férfi oldalra figyel. A villámok egyre közelebb húzódnak, nincs szünet a dörrenés előtt. Visszafordul. Érzelmei valóban másolatok? A nő fél. Egy szembejövő autó reflektora hirtelen mindkettejüket elvakítja. Az ablaktörlő zakatol, a motorházban valami kopogni kezd. Rémország szíve felé közelítenek. Megjelent a Műút 2013041-es számábanBurok

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

Gérüón túl hirtelen ébredt, falai összerándultak. ———— Forró, reggeli légnyomás. Egy ház, tántorgó emberekkel és az ő mindenféle nyelvükkel tele. Hol vagyok? Hangokat hallok valahonnan. Gérüón nagy nehezen megindult lefelé, átszelve a házat kilépett a hátsó verandára. Hatalmas volt és árnyas, akár egy ragyogó nap színpada. Gérüón hunyorgott. Felé úszott a fű, majd visszahúzódott. Az izzó fehér szélben víg bogárrajok mint fedeles szárnyú vadászgépek csaptak le rá. Gérüón egyensúlyát vesztette a fényben, gyorsan leült a legfelső lépcsőre. Héraklész a fűben nyújtózkodott, és álmosan rebegte, Végtelen lassan folyik most az életem. Nagyanyja a piknikasztalnál ült, pirítóst evett és a halálról diskurált. Mesélt a bátyjáról, aki végig magánál volt, bár beszélni már nem tudott. Csak nézte, hogyan hálózzák be testét csövekkel, miközben azt magyarázták neki, melyik mire jó. Most pedig az éj királynőjének nedvét vezetjük be, kis szúrást fog érezni, majd elönti a fekete áradás, mondta Héraklész álmos hangon, nem is figyeltek rá. Egy nagy vörös pillangó repült el mellettük, egy kis fekete hátán. Milyen aranyos, mondta Gérüón, hogy segít neki. Héraklész fél szemmel odasandított. Inkább épp megbassza. Héraklész! — szólt a nagyanyja. Erre behunyta szemét. Nekem is fáj, ha rossz vagyok. Gérüónra pislantott mosolyogva. Megmutathatom a vulkánunkat? Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.XIII. Somnambula

A fájdalomnak nincsenek tájai. Te jó szobrász vagy. Hétfő szajhaság, kedden vagy másé, szerdára elveszítelek. A halál rám adja nászruháját, csöndbe öltöztet, nem rám szabták. Csontig vetkőzöm, vacogok, mint a csempepadlón, háttal míg te a forró vizet szeretgetted. Csütörtökön retusállak, mindig szebb leszel. Öklendezem. Elég volt. Én csak bele akarok fagyni minden első hóba, szerelembe, sikításba. Elég volt. Megtagadok minden szeretetet, nem szeretek és ne szeressenek. Péntekre az utolsó rúzsfolt is lekopik az ágyról. A hétvégét berakták a lelkiismeret leltárába. Most már mindig névtelen maradok. Hétköznapok

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

fénycsóvák, egymásba ölelkező autók sora. ez is addig tiszta, amíg nem beszél, csak a cigifüst, a vágóhíd melege. apára várok, mocskos éjszakák jönnek, anyára várok, lépcsőházban vacogok, a levegőben arzén, túlélem, még azért is. tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej a harmadik ablakban. végighányt éjszakák vagyok, falak közé besimult szerelmespárok, idegből kötött pulóverek szeptemberi estekre. párologhatnál, mint a hegyek közé fojtott köd. eső van. halk mozdulat, széknyikorgás, félszek belédköltözése, iszony kiszipolyozása, ánizs és menta, halászok szamosba dobott fehér keszkenője, fennakadt furdalás. lenyeltem. a szobámban nincsenek évszakok, csak madarak. azóta változtak a dolgok. neked szabadság kell, én nem tiltok, magam ajánlom. széttárt édent, macskaszerelmeket, fészekdorombolást, kávét. magadnál tartasz, nem engedsz a kettőnkből. jó. nekem marad a fúzió, dobhangodra tánclejtés, belédképzelve a jóindulatot, törődést, giccseket. álmomban zuhantunk, kaptam tőled egy cetlit, én is szeretlek, kicsilány, ha túléljük, ígérem, nem hagylak többé egyedül reggelre. sokat kellett dicsérjük istent, ettem az ostyát. a halálról semmit sem tudni, csak az áldozatot. megmaradok aggódó kéjtulajdonosnak, feszülő mellbimbóim között teaillat párolog, torkomban kereszt, úgyis lecserélődünk, a sor végtelen. megszökött akarat, bent ragadtam magamban, megöl, hogy nincs bennem szemérem, hát öljön, hogy így születtem. szógettó. meggyötörni az egyistent, mindenek végén ne feledjen, mindenek végén álljunk ketten, tocsogva a leheletben. kerülöm a felszínt. beleszédülsz pálinkád, cigid, kurvaságod látványába. a régi szagoddal az ablakkal szemben állni, most jó. érzem a bőrömben, beleremegek a télbe, nézi, ahogySoulbitch

S két napon át csak fogtam a kezét és semmi más csak fogtam a kezét ahogy a vendéglőben is ebéd után mindig csak fogtam a kezét azt a felém esőt a bal kezét azt a meleg édes puha kezét benne valami roppant nagy egészt nála is nagyobbat ha szenvedést úgy szenvedést de mást is szenvedélyt szavát hallgattam s fogtam a kezét hangját élveztem dallamát eszét hogy nála szebben ered a beszéd és szelíd zajgásával veri szét bennem a fagy márványredőzetét s adott mást amit soha senki még az örök igézet ígéretét ha mentünk nem fogtuk egymás kezét ez a szabad egymásmellettiség mindennél több volt semmi testiség nem kötött össze nem oldhatott szét nem is hihettük soká semmiképp hogy lesz másképp is fogtam a kezét és ez volt minden s végül is elég hihetetlen volt hogy ez az a vég a mellkasát még mozgatta a gép fél melle nyitva bimbós szégyenét én sem takartam el csak a kezét fogtam az ágy mellett a jobb kezét meleg volt még az a rejtve szép kis lágy tenyér az ujjak az a négy s még tapinthattam kisded combtövét hüvelykujjának még ez egyszer még ahogy lélegzett ő s vele a gép még melegen de már a semmiség minden ízében sejtjében s be rég volt az is hogy így fogtam a kezét s még érezhettem az ütőerét nem játszottam kezével semmi se járt az eszemben az se hogy sose foghatom többé már az ő kezét sohaFogtam a kezét

Bágyadt a délutáni nap. Gyógyszer- s hypószag. Az infúzió apatikusan csöpög. „Ne ezt az adót, keress másikat!” Fél-rejtve ágytál, sárgult műanyag. Úgy múlik az idő, hogy nem telik. Feszített tükrű csend, amíg a lift jókorát zökkenve megáll — és újra győzhet már a kábaság, mint kegyelem, s tán kisimul a homlok és a kíntól ferde száj. Vonz már a föld; nehezek szemhéj, végtagok. De időt húzni jó. (Megélni nagyvizitet, még hatot… Ám elcsitulhat-e vajon — s meddig, ha el — a nedvek és szervek közt feltámadt viszály?) Éjjeliszekrényeken keresztrejtvény, krimi, nápolyi, a folyosón most majd’ az összes szék szabad. Nővérke libben, fájrontra gondol, fart riszál. Fáradhatatlanul csöpög a csap, légy száll a kompótra, pisil, aki tud. Lesz, aki távozik majd. Gyógyultan(?). Tepsiben mások. Kinek mit dob. Sors bona, nihil aliud. Megjelent a Műút 2016056-os számábanIstápolj, ispotály!

nevezték el hogyha bedugul legyen kit szidni apádnak ha hazafelé tart hozzád hogy ellenállóvá tegyen velem szemben ha hazaér várd vacsorával etess Homéroszt vele hátha belehal főgonosz lehetne azoknak nehéz túlélni egy drámában izzad a busz apád helyett én ülök rajta hozzád visz letesz ház előtt lépcsőn fel elmagyarázni neked a meneküljbazdmeg értelmes magyar szóa harminckettesek terét is rólunk

Csak én bocsáthatom meg, amit magammal tettem. Hasadék tátong bűneim térkövén. Testem hátat fordít, macskakő borításán rövid kopogás és teavíz sistergése visszhangzik. A vonagló hús lassan mindent beborít, ahogy szétmállik, égése lélegzik forró víz bilincsétől. Isten koplal a zsigereimben. Térköveimet megméri, majd epét hány. Borításom felrepedése közben érzem csókjai kérgét moccanni. Hogy elhallgattasd a testem, kenyeret kell törnöd értem. Szárazan vijjog megmaradt részem. Hamummal jóllakik az Isten. Reváns

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

Már nem verem a kutyámat. Elvégre 9 éves. Emberben hatvannégy. Mikor kicsi volt, és behugyozott, befosott, beszart, nem egyszer tenyérrel a fenekére ütöttem. Pedig újsággal ajánlják a kutyakiképzők. (Hogy ne a gazdáját, hanem a tárgyat azonosítsa az akcióval) Egyszer — már nagyobb volt — felemeltem, és behajítottam egy hókupacba. Mérges lettem, hogy sokadszor átszaladt az úton. Mikor behányt, nem bántottam. Elég hamar szobatiszta lett. A szexuális élete? Még csak plüsselefánttal és plüssmedvével volt. De jók a partnerei. Szépen át tudja karolni két mellső mancsával Fáni derekát, hátsóját vagy a medve egyik lábát (az egy nagyobb darab). Fánit elölről is szokta. És néha a medve másik lábát. Ők így vannak együtt. Lehet, hogy lesz még máshogy, de ahhoz saját kertes ház kell. Már csak baromira fel tud húzni, mikor a nagy melegben egy-egy fűcsomót addig szaglászik, hogy lemegy a nap.Vallon u. 7.

Minden e fizikai eseménynek van e’ fizikai oka úgy, hogy e’ — a megfelelő fizikai törvényekkel összhangban — önmagában elégséges ahhoz, hogy e-t létrehozza. A tudomány mai állása szerint a gének felelősek a tulajdonságok öröklődéséért. Továbbhordják a színeket, testarányokat, és mivel nincs testtől független lélek, hordozzák a haragot, a félelmet, és az eredendő bűnt is, ami viszont a leszármazás elágazásai miatt bűntudattá kavarodott, ezért érezzük, hogy el kéne tudnunk különíteni a jót és a rosszat, ami a bűn miatt esett szét, de egyre valószínűbb, hogy a kettő közötti senkiföldjén csakis a bűntudat értelmezhető.A gének etikája

Simon Mártonnak „Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta, és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg: csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század — egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek. Ahogy a technológia lassan terjed bennünk és helyettünk, mint a rák. Zen kerteket épít egy összegyűrt papírpohárból és a súrlófényből, mintha egy Edward Hopper-képet próbálna szóra bírni, gondoltam, és hallgattam tovább a reptiliánok énekét, ahogy hártyás szemhéjukat rezegtetve statikus zörejt keltettek a sorok között kúszva. Szabadvers volt, amilyet én azért szoktam csak ritkán írni, mert olyankor valami mindig azt kérdezi tőlem: „Miért nem prózát írsz, geci?” De csak annyit szerettem volna válaszolni jótanácsként, hogy ha David Lynch írja a forgatókönyvet, Tarantino álljon a vágószobában. Aztán az jutott eszembe, pár napja mit neveztem nagy nyilvánosság előtt a legtisztább és legmagasabb rendű költészetnek, amit ismerek. A Próza-Edda egyik függelékét, amit sok kiadás nem is közöl már: alliteráló versszakokba foglalt listák, nevekről. Rengeteg. Az egyik szakasz például felsorolja a tenger nyolcvankét nevét. Ez tetszene neki, gondoltam, hiszen nem is olyan rég együtt dolgoztunk egy másik kötetén, ami majdnem ez volt. Egy mátrix pillanatfelvételekből. És egészen tegnap estig úgy is gondoltam, tényleg nem létezik nagyobb költészet a tenger nyolcvankét nevénél. DeKrizantém, avagy a költészetről

Hosszú kötelet kell fonnia képzeletben annak, aki igyekszik nem gondolni saját köldökére. Aki tenyerét hasán pihentetve inkább gondolna megbűvölt állatokra. A festő ecsettel hímezi az abroszba saját nevét, mintha. Aztán megfesti a lakomát döglött nyúllal, üres kehellyel, narancshéjjal. A szakács magányos a teli kamrában. Engem is a rosszullét kerülget, ha a köldökömhöz érek. Mintha olyan alacsony lenne az ég, hogy négykézláb tudnék csak mászni alatta. Mennyivel jobb lett volna keletkezni, mint az ásványok, mint a tavak, mint a fájdalom. De nekünk le kellett hullanunk, ki kellett másznunk, elő kellett bújnunk, lyukat kellett fúrni magunknak, mi darabokra szakadtunk, hogy darabokra szaggassunk, nekünk nevet kellett adni. Egy irtózatosan hosszú kötelet kellett fonnunk, hogy lemászhassunk rajta. (Fenyvesi Orsolya holnap, május 7-én este 19 órától mutatkozik be a Kalicka Bistróban [Budapest, Rottenbiller u. 32.] a József Attila Kör Kötet előttiek című sorozatában. Beszélgetőtársa Bajtai András költő lesz; zenél Damien Bonneau és Sirokai Mátyás.)Mintha

 „Tekints e képre, s e másikra ott.” hogy kit hagysz hátra, nem tudhattad akkor még. de azóta sebeid rajta gyógyulnak, mikor testével taposóaknáidra lép, a neve, a szeme, az arca a tiéd. hogy merre jársz, én is tudni akarom, megolvasnám ősz hajszálaid, szemed körüli ráncokat, ha véletlenül velem szemben ülnél le a vonaton. ugyan nem adtad magad senkinek oda, ugyan még tudhatod a kis falut, a házat, a kertet, de ami a fejedben él csak, a fejedben is marad. senki sem rád gondol, kimondva a nevet. Megjelent a Műút 2017059-es számábanHamlet

elaludt hajjal indulsz el egy alkalmi otthonról, délebben van, de a szél miatt kurva hideg, szádon hirtelen kibújt minden benned lappangó szörny, leginkább valaki más ujjaival nyomnád vissza. este csak fekszel gyűrött lepedős ágyadban, visszautasítottad a kocsmában a franciát, délebbi kocsma, de lehet cigizni bent, tetszettél neki elaludt hajjal is, ritkaság, fehér holló, holnap majd turbánt kötsz. naponta kapsz kifogást magadnak, miért nem szabad újjászületni ma sem, beérni a helyváltoztatással, otthonról délre, olcsó, meleg borok ízével szádban, drága melltartókat nézegetve, arra vársz, hogy változzon a semmi. percenként vált bizalmatlanságod tárgya, szíved pávatoll, repülésre alkalmatlan. így verdesel nyugodtan, délen, útszéli kocsmák első és utolsó rendeléseként, purdék lábnyomában égve. mintha csak időt kérnél valami felsőbb szentségtelenségtől, mintha csak megállna benned a vér, mintha mindez nem is lenne megbocsáthatatlan. azt hitted, délen egyszerű felejteni, de valami visszahúz a magzatfoltos télbe, senki sem hallja mikor elcsúszol a jégen, járomcsont törik, húzod így magad.Francia

A tekintet: mekkora kék. A fájdalom tölti után, táplálja kékjét, a csermelyét, és a kék mindig kell még, gondolja Martina. Kell a vérág, ami a kék hegyekből ered. Kéne tőle egy gyerek. Fokozottan fehér, szanatóriumszínű, szép az arca. Martina is beleszeret. Körhintaként pörög körötte, minden tiszta porcukor, minden színes fény, vad fruttik, konfettihó, s tűznyaláb. Talán szeretem Martinát. Talán nem gondolni jó volt. Játékból Jatzek Babka vagyok. Jatzek úr. Nem fordul az arc. Jatzek úr nem fordul. Nincs a hátában felhúzható kulcs. Más havát ő nem őrzi meg. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Más havát

Emberek másznak elő a házból, a kerítés mögötti bokrok közül, csíkos kabátjukat széttárva testüket az izzó korongnak kínálják. És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán: a srácok sikítva kergetik a varjakat, a fekete árnyak újra és újra leereszkednek, mint beteg lelkek a kórházból. Az egyik fiú az útra esik, és dühösen néz, mintha én lennék a baj, a fájdalom szelleme, mondom az anyjának, hogy ismerem őket valahonnan, de ideje sincs meglepődni, mert épp érkezik a távolsági busz, fölkapják a csomagokat és a gyerekeket, lentről integetek nekik, jó utat, kiáltom, és hogy üdvözlöm a messzi hazát, mire a barna hajú nő, már a lépcsőről, hogy ők csak egy megállót mennek, idevalósiak, itt laknak a város szélén, és az ajtó szisszenve becsukódik. Mint beteg

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír. Meghalt az atyám. Valami cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”. Senkivel voltam, így illetlenségnek nem számított, ahogy az irigyelt zsibongó vendégek közül a teraszt elhagytam, nem tudom, miért, de (talán biztonságérzetet ad, azért) egy kapualjba kellett húzódnom. Akkor, mint kiivott felespohár voltam — olyan, amit összetörni egy elhadart mozdulattal véletlen lelöknek betonra, járólapra és az alján marad mégis pár csepp gondolkodni. Akkortájt találtam ki, hiszen túl hosszú ez a nagybátyám, nevezem inkább atyámnak. Abban mélyen ott van valahol az a világi szakralitás, amely a legtöbb mondatát, ha jól emlékszem, jellemezte, és hát ugyanolyan idejétmúlt, rossz korban használt volt maga is. Csak ha egy regényben, hebegtem volna, nem tudom mit, oda nem illő butaságokat, például „Sajnálom, Ildikó” (ilyenkor mindig kerek mondatokban beszélnek félre), de mert előttem a semmit nem változó körút nyúlt el pontos színpadiassággal, mert a villamos statikus sárgazajba Ildikó utolsó mondatait sodorta, mert nyár közepe, s ekképp a keresztcsík-ruhás lányok, a válaszom is csak valószerű lehetett — rám jellemző, hosszan elnyújtott, szinte kínos csend utáni baszd meg, valami nagy szomorúsággal. A kapualjba perverz napsugarak vetődtek, kínosan másztak,Tata

minél hangosabban beszélsz hogy túlkiabáld egyenként a hegedűket annál közelebb foglalok asztalt a vonósnégyeshez presszókban kezdtünk új családi életet amikor te a volt férjedből már kizárólag engem kértél én meg belőle kizárólag téged nem úgyhogy diplomatikusan két csend közötti kortyokká lettem később teaházakba jártunk ahol nagyobb a választék kamilla zsálya citromfű és még vagy nyolcvan hasonló kifejezéssel bővült az alkalmi szókincsem mostanra pedig betéve tudom a déryné étlapját közönségnek rossz vagy de színésznek elszánt legalább díszletet építettél körém magadból kovácsoltvas kerítéssel a magzat-hatás érdekében manapság már nem rendelsz csak a zsinórral vagy elfoglalva halogatod az évekkel ezelőtti születésem mert amíg bentről rugdalózom elhiszed hogy hallom amit mondasz és most tőled tanulok meg beszélni egyszer elhozom ide a volt férjed vele ilyeneket használunk majd hogy középszer meg kontrolltalanság nyilván neheztelni fogsz ha nem is rólad lesz szó talán be sem férünk ennyien foglalnék asztalt ha tudnám előre ezúttal odaülsz vagy megint pódiumon leszel a hegedűk között Megjelent a Műút 2016056-os számábandéryné

1. nap Megérkeztünk, megvártuk a későket, majd bevettük a gyárat. A többi félművészt méregetve próbáltam kitalálni, kitől kérhetek majd tusfürdőt este. Felkészületlennek éreztem magam, de legalább tudok improvizálni, és ha már délben az estét tervezem, mégse lehetek annyira felkészületlen. Elkezdtünk sztorizni, és próbáltam összeszedni minden érdekes történetet magamról, vagy bárkiről, hogy legyen mit mondanom a félmondatok és a rejtélyes csend helyett. Megkezdődött a tábor első műhelye. Két éve járok líraműhelyekre, és most mertem megszólalni először, pedig nem kérdeztek, és biztos voltam benne, hogy kurvára nincs is igazam. Eszembe jutott, hogy mi van, ha ez mégse hülyeség, és van értelme írni. Az eső szakadt, és arra a disznóra kezdtem gondolni, ami éppen a vizet eresztette magából a bográcsban, és hirtelen az én húsom kezdett fájni. Aztán a pulcsimra gondoltam, amit otthon felejtettem, hogy felfogná a hideg cseppeket a vállamon, és közben próbáltam azonos időközönként bólintani egyet arra, amiről körülöttem beszélgettek: egy elveszett macska és Kemény István. Vasárnap van. Már minden bolt zárva, a büfés lány hazament, és hazavitte magával a másnapunk is. Elfogyott az alkohol, és mire kijózanodtunk, megnyertük a szivacs-csatát a medencében. A zuhanynál sor, bassza meg, majd holnap. Legalább hoztam hálózsákot. 2. nap A kávé tavaly óta semmit sem változott, ugyanolyan sár ízű volt most is, de legalább jólSzöveggyár, titkos napló, 2019

Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak a levegőt éreztük nehezebbnek. Bátornak kellett lennünk. Mások haláláról beszéltünk először. Azóta sem merek úgy tenni, mintha érteném, mire gondoltál. Ezek a megfejtetlen emlékek tesznek kevésbé halottá. Sírás közben üvöltöttem is, így nem csak homályos volt, remegett is a kép. Talán nem is biztos, hogy testedből nincs már semmi, ami segítene megtartani emlékeinket. Megjelent a Műút 2015054-es számábanHazaút

zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem. később rúzstól barna csikkekben ért tetten az isten, becsapódott gondolatokba ágyazott ébredésként. nem éreztem szégyent — az ő képére teremttettem.rezignált pszichózis, 69 dB

Most úgy félek, akár egy nyúl, és űz a félsz. Most vagy soha dühe. Sebek, mint voodoo-babán a tűk. Nincs olyan, hogy mint. No comparisons, please. Csupasz seb, tyű, hogy döfköd. Régóta, egyre mélyebbre ér furcsa kéj. Fájó függő szenvedély. Húsba mar, de hogy, mint a sikoly és bánt. O, it hurts so badly. Még egyet. Jó kiadós verés. Kutyaharapás szívbe. Verj oda, ahol fáj a bőr, iciri-piciri szemecskére. Te! Micsoda? Mindent te rontottál el. Aludj rá egyet. Felkészül újra a fehér kalapács. Rombol. Hideg zuhany, mint én téged. Nem igen szerelem. Még többet is elbírsz. Verd még. Préseld át magad rendesen. Sportolj, move your ass. Gyúrjál a napon. Mi ez az oroszos nyafogás. Menj ki, ott az élet. Ha csak másokat figyelsz, saját levedben fürdesz. Ki azonnal, fogadj szót. Gatyába rázlak. It’s so easy. Gyűrűt cseréltünk. A ténynek neve van és nem tudni, mi. Mert úgy kapkodunk. Miért?  Buta vagy. Mert csak. Rohanva enni és főzni. Tűzforrón nyelni. Minden nyelv leég. It’s so easy. Udvarlók vezére kaszásember. Azonnal! Lóháton csatába. És a nyeremény: a birtoklás maga. Akarlak, de hogy. Szőröstül-bőröstül. Megnyúzva, my lovely, lovely girl. Meztelenül, akár a szív. Lüktető csomó. Ó Uram, húzd ki a kamrák karját, hagyj egérlukat nekem, ó. Süket fájdalom. Pumpál. És ami nem elég, elég nem. Te vagy a luk. Kegyetlen tátongó léleklék. Hiába pumpálom tele, semmibe folyik és leereszt. Nagy vihar, vallomás, big passion, ová- ciók. Boy, you’re wrecked. Elfolyok, merreNevermore

Két háztömbbel lehettünk éjfél előtt — egy barátom és én —, amikor megláttuk a tömeget. Az autók kerekeit lenyelte az aszfalt, az emberek pedig felfelé néztek. Nem fogja megtenni, súgta a barátom. Hiába hajolt közel, tudtam, hogy nem hozzám beszél. Bólogattam, és arra gondoltam, hogy egy trükknek nem a vége számít. Milyen bűvész képes megállítani az egész utcát? Ez az ember kimászott egy párkányra — csak a kezemet figyeljék —, és szirénába borított mindannyiunkat. Ha ugrana, kérdezte a barátom, te behunynád a szemed, vagy néznéd, ahogy földet ér? Kifordultam a tömegből, nem fogja megtenni, mondtam, és szedni kezdtem a lábam. Pár sarokkal később tűnt fel, hogy mennyit süllyedt alattunk az aszfalt.Séta

Hozzád képest férfi lesz, velem néha férfi, néha nő, aminek látni akarom. Néha kihozza belőlem a nőt, mire én kétségbeesetten keresem magamban a férfit. Simogass, mint egy férfit, de titokban tapogasd ki bennem a nőt, és mutasd meg, hogy amikor nő vagy, engem is nővé tudsz tenni, ha férfi, néha nővé, néha férfivá. Elnyeli bennem a férfit a nő, kíméletlenül magába fojtja — majd újra és újra megszüli. Részlet a Tizenhat naplemente című, a Kalligram Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számábanMint egy nőt

A szavak szegények mindig velünk maradnak a földárnyék piramis abba temetkezünk               Megjelent a Műút 2015054-es számábanPiramis

jézus krisztus a valósá gos isten valóságos gyerme ke, pócsmegyer, tizenkilenc január egy, kedd, betlehem ben született egy lábjegyzet szerint, édesanyja, aki a keresztségben a mária ne vet kapta, nyerte el, horosz kópját tekintve szűz, asz cendense halak, egyiptom   jézus krisztus betlehemben született az idő kezdete e lőtt, pócsmegyer, tizenkilenc január kettő, szerda, bölcsek jöttek napkeletről, egyip tomból hívtam az én fia mat, názáretinek nevezték, dekapolisz határában ser tésekbe űzte a gonoszt, betá niában feltámasztotta a barátját, jeruzsálemben összetévesztették a kertész   jézus krisztus caesar meg gyilkolása után negyven év vel született, szigetmonostor, tizenkilenc január három, csütörtök, később halt meg, mint a pontifex maximus, de harminchárom esztendő vel korábban feltámadt, szent városok profán po ra issza a kiontott vért   jézus krisztus dekapolisz határában sertésekbe űz te a gonoszt, szigetmonos tor, tizenkilenc január négy, péntek, lehet, hogy véletlenül szállt a vál lára fehér galamb, amit jános tévedésből a lé leknek nevez, a test láthatatlan, a nem lát ható azonban mozdulat   jézus krisztus egyszer asz szonnyal beszélt, pócsme gyer, tizenkilenc január öt, szombat, tanítványai nem értették ezt a dolgot, a va lóságos istent valóságos lé lekben és valóságos igaz ságban, van kenyerem, mondta, mély volt a kút   jézus krisztus feltámadt, pócsmegyer, tizenkilenc janu ár hat, vasárnap, falhatsz a kenyérből, kortyolhatsz a borból, de a szavak jelen tése elnehezül, a hajszá rító zsinórja a garázsban, hófehér galamb a halál, válladra telepszik tavasz   jézus krisztus galambok nak és kígyóknak prédi kál, szigetmonostor, tizen kilenc január hét, hétfő, sze líd és ravasz játékosok szerzik meg a valóságot, az egyik madár, a má sik hideg, lélek és test össz hangjára gondol a néma   jézus krisztus halott neve feltámadott, pócsmegyer,, názáretinek nevezték,

Álmomban nyelveken beszéltem. Szavak áradtak, ismeretlenek, szép hangzásúak. Körülöleltek, én pedig lassan beléjük burkolóztam. A postáért mentem, mikor kivágták a nyelvemet, Szememben még tükröződött a mozdulat. A kérdésre árnyék borult, Csak a meggyfa nyögött nagyokat. A nyájat terelgetve forgolódtam. A falak erezetén a ráncokat kihullott emlékeimmel töltöttem fel, Nem gondolva semmit, csak a remény a vak. Látásomat tőle nyertem vissza. Akkor megint álmodtam kádakról és egy agyagszoborról, Az egyik kádban almák, zöldek és pirosak, A másikban csak homok, sárga, szürke és vak. A szobor életre kelt, játszott velük csak, válogatott. Kicsit-nagyot keresett, míg megtalált engem, a keveset. Ott álltam torzan, csiszolatlanul, feslett szürke valómban, vakon; Korábban a kutat kerestem, most rátaláltam: Felcsapott a mélyből a ledobott kő visszhangtalanul. Még láttam távolodni a padlásszobát, benne a sorakozó edények. A szobor befalazott, majd visszaaludt és tudom, hogy többé fel nem ébred.Éjjeli enteriőr

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre. Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket. A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik. Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik. A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot. Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt, a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek. Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.Két éjszaka

Bánya

Ha egy könyvet veszünk elő, te a képeket nézed, míg én csak bámulok. Úgy bánsz velem, ahogy göndör hajaddal az elmúlt évek. Az ágyam szélén ülve betakarsz, bátran lelógatod lábaidat, a fehér hajópadlóra készíted a lavórt, miközben én árnyékszörnyekkel viaskodom. Születésed után valószínűleg nem haltál meg majdnem, mint én. Talán elég anyatejet kaptál ahhoz, hogy aztán később már ne okozzon örömöt az evés. De nekem öklendezésig kell falnom édesre sósat, sósra édeset, mindig az ízek miatt, hiába feszül a bőr hasamon. Egyszerre vagy az összes gömbölyű betű, és én nem tudok olvasni, csak a tölgyszínű padlóra, a lavór mellé hányni, mert nem fogod a homlokom. Csíkos és pöttyös borító vagy egy négyzetrácsos mesekönyvön, amiből ellopták a betűket. A lábadon felkapaszkodnak az árnyéklények, de hiába ismered a krétapor természetét, ha a véres kézfejemet nem. Az oldás és kötés hatalma a csuklód körüli szőrszálakban van, néha szeretnék elrejtőzni köztük, máskor meg kenőkéssel nyiszálnám a zölden domborodó ereidet, mert úrinők napjai fogynak, a szél meggyűri a vasalt blúzokat.Anyatej

From A to Z

és repülők jöttek, bombákat tátogott az ég. a méhedben éltem akkor, szó nélkül, ahogy a talaj rezonál; ellenkezik. meséket mondtál egész évben, együtt nőttünk, aztán távolodtunk, ahogy a lüktető ér nyugszik. és elnyílt a benned lakó élet. hogy telik el így húsz év? Megjelent a Műút 2015049-es számábansiet

A felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak. Nincs távolság, mi áthidalható. A részvétlenség állatai beköltöztek a kertekbe. Sötétedés után merészkednek elő, lehullott diók között neszeznek. Egyre közelebb osonnak a fényes ablakokhoz, és meglesik a gyerekkort. Egy kinőtt kabát, egy ajándékba kapott ágytakaró, egy eladó családi ház. Konténerbe dobáljuk mindazt, ami elhasználódott. Rozsdás vasrudakat, málló léceket, és egy alig felismerhető karácsonyfatorzót. Egy lebénult kutyára gondolok. Úgy pusztult el, hogy sosem tudtuk kellőképp szeretni. Megáll egy teherautó az udvaron. Munkások jönnek, koszos ruhában, sebes tenyérrel. Állunk a teraszon és nézzük őket. Figyeljük, hogyan szállítják el az elrontott évek törmelékeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanFelszámolás

testéből visszhangzik a hiány, a hiány, a hiány Egy puhakötésű fotóalbumot forgatok. Képekbe bújtatott textusokat. Csupa kirakatba állított fosszília, arcbanyomott szöveg- prostitúció, akár egy kötetben. Pózoló, meztelenség nélküli meztelenségükről áthull a látás a túlra: A szövegeket keretező szobában egy alak a tárgyi világ kiszolgáltatottságával kacérkodik — mint akit rajtakaptak —. A ruha helyén a hiány egyre inkább vonzza a befogadást. A szem mozgása megpihen a sorok fölött: íróasztal, rajta lámpa, tekintete falra akasztott, üres vászon testére szegezve. Mellette egymásra hányt könyvek, mint kövek, vagy moccanni képtelen, üzemi állatok: komoly érintkezés nélkül. A földön, a szövegtől kissé jobbra, egy bögre forró csokoládé kiöntve, fél pár zokni, fekete bugyi betétestől. Az asztal mögött öltözőben vagy vetkőzőben lévő alak rögzült rutinmozdulata nyilvánvaló vággyal. Nyomtalanul akarja megúszni az örökítés pillanatát: szövegszerűtlenül, kerülve a lelepleződést. De épp az eltűnés óhajával rajzolja meg magát — térbevetettsége. Közben cigarettájával egy parázscsíkot fest a képre: próbálja kiégetni magát belőle, de a fénykép tetten éri a szándékos el- mozdulást. Az ablaktól az ágyig kitölti a kép vers fölötti horizontját, elkenve a bútorzat, a lámpa, a fény kiélezett vonalait. Egymásba törli, és átsiklik rajtuk, mint akit olajjal itattak, át- mozgatja a képzelt határokat: fitneszritmust ad az örökké száradó kontúroknak. A háttérben összeszűkülő és szétfeszülő struktúrák között. Mozgó meztelensége felöltözteti magát a berendezés állandósult színeivel. Fakuló cseresznyebarna komód, rajta megannyi árnyalat: kötetek gerincei. Kiszínezik egymást a testek elté- rései. A kifeszített tér bőrén, a mozdulás magával rántja az íróasztal stabilitását, rajta moccanó lexikonok tömege. Bennük súlyosabbnál súlyosabb szavak: spiritus, corpusSzövegkörnyezet

két snitt   Megint, ahogyan a kamera bolyong a holdfénnyel világított testrészek, görög szobrok között, egy parti föveny alkonyatkor, reflexeink tengelyt vesztett káoszában...  A férfi fogja a nő vállait, most éppen így nem ismeri be, idétlen, tátott szájú mosolygással, hogy ő sem tud ellenállni tovább, évszázadonként van egy ilyen picsa, most bizony meg kell hajolni. A férfit csak hátulról látjuk, a nő arca a kamerával kiegészülő háromszögben, nézés és látás metszetében bizonytalan. Úgy mondják: egyszeri, megismételhetetlen csoda, generációjának ikonikus, de életében kevés szerepet vállaló színésznője, egy szerencsés rendezés, kedvező késődélutáni fények. Így lőni bokán a férfifajt. Hálóköntösben vagy lehordott, fakó pólóban, szánalmas borostával, mint rendesen: elbukva lép be a férfi a konyhába. Mindent, de tényleg mindent megpróbált. Csak egy kávét kér, egy ölelést a nőtől, aki a kamera mögött, de azzal egyvonalban a pultot támasztja. A harminckettedik csapó, látszik, nem megy ma nekik. A vágó, akinek aznap éppen dolga akadt a forgatáson, a szünetben megnyugtatja a kétségbeesett, szinte a rendező helyett aggódó operatőrt: amikor pont a nő elé lépett az egyik fahrtja közben, a férfinak volt egy jó pillanata, látta, az még használható nyersanyag lesz.     loretta   „kalasnyikov, krizantém” Pixelhibás kép, torzított hangok. Zajzene. Három símaszkos alak rohan át a sötét parkolón a motel hátsó bejárata felé. Fiatalok. Az egyik a biztonságiVersek

Gyerekfejnyi kagylót emelek fülhöz az úton. A part felé tartok. Búg és hallgatom. Suttogva felelek. Fülembe ropog egy kötél. Kemény vásznú vitorla dobog a szél ütemére. Egy sok ezer éves állat langyos vérét löki elém. Minden elhallgat, ahogy testem a színre terítem. Hallom, amit hallhat. Két élet fülzúgást cserélt. Hátat fordítok az égnek tengericsillagokért.Csengés

Ebben a versben nagyon sok a táncoló férfi: már itt, az elején legalább egy tucat orosz balettáncos! Andrej, Borisz és Szergej, itt mind, Igor, Jurij és Jevgenyij! És persze, Pavel: a legtündöklőbb csillag az orosz balett egén. És még csak 18 éves. Azt mondják, ha így folytatja, ő lehet az első ember, aki megtanul repülni. Ha így lesz, akkor (mert ebben a versben én vagyok az egyetlen asztronauta), engem visz magával, és felszállunk a felhőkig, és tovább: az űrbe, megmérjük, hogy milyen mértékű ott az entrópia. (Nincs okunk panaszra: szépen fejlődik.) Együtt töltjük így el nem is egyhangú űrbéli napjainkat; néha zene szól majd a gramofonból, s mi szétnézünk a kozmikus horizonton, mert ebben a versben kézzelfogható a szinte harsány űrromantika.Táncoló férfiak

Fehér fal Alkalmanként a fehér falat bámulom, és megjósolom, hogy összedől majd. Mint Karthágó, leég. Róma, hogy égett! A terebélyes fekete füst flegmán ellepi majd a csillagokat.   Sétálok tovább, de az aszfalt nem őriz lábnyomot, a tócsát se szívja föl. Csak elpárolog, marad a sok csikk a repedésben, és még kettő a kuka mellett. Egy hiányos fél óra alatt felismerem az összedőlt citadella falán, a félrevert bubópestis egykori súlyát.   Mindegy a napszak, mert ez a látvány délben is ilyen, de mondjuk, hogy este van, és az üres utcán látszólag mindenki haláli nyugalomban. Ebben a nyugalomban lemondunk a tragédia törvényeiről, hiszen két lépésre a Holdtól felborulnak a ciklusok.   Csak a tömbház oldalán lebegnek kacér, félig átgondolt szirének. Valahol halkan szól a tenorszaxofon, álmos kémények búgnak dallamán. Olcsó kölni emlékét fújja a vasbeton, fülledt percek illatát, a sarkon jóízűen kukáznak az őszülő, tépett kóbor macskák.   Eltelik az a semmi néhány év. A házakat néha újrafestették, de itt van ez a fal, ami már sárga, még emlékeimben sem fehér. Ez a fal nem Karthágó. Nem is hallott felőle. Ez a fal túlélte fénykorát, és ami romlásnak indult, azt senki nem akarja felgyújtani már.     Szilfa   A szilfalevél erezetében tegnapi spicced. Zuhanása, íves pályája mindent leír. Például azt, ha van szavatosság, te lejártál, de még nem rohadsz. Ha létezik emberáldozat, téged, Isten tudja miért, de megkímélt a háború. A fürjek fészket raknak lombodon.  A fürj költöző madár. A mókusok visszajárnak, de téli álmot más odúban alszanak. Rajtad a turistajelzés, és csak azért állsz még, mert ott nem vagy útban.Versek

(3) a megérezhetetlenség idejéig vártak egy istenre gondoltak de buszra készültek aztán megegyeztek hazafele mégis vesznek valamit több mint az úgy sincs a falakat meg kitapétázzák nyugtákkal várnak egyedül maradnak (2) buszra száll egy megállóért esőt beszél magában kipucolja körül a teret becsúszik a testekbe tüdőnek és egy kisebb nyomorgásban megsodrik a másikra gondol mindig egy másikra kell felcserélődik mint forduló buszban az illatok vagy gondolkodik kivetül a szélre gyújt blokkok tartják benne a suttogást két lábon járó hajtogatott papír hagyja hogy félre égjen a busz meg elmegy tovább mögötte (1) most nem vagyok egy ideje már nem mozgok zenékre bennem nő a felesleg és a dekkek szűrőhamuig szívják maguk a tálban mint egy megkomponált műben pár félre fogott akkord meghűlök a tájban ilyenkor kezdenélek el nézni hogy nekem-is-száraz buta történeteket találhassak ki rólunk talán ennél a megállónál be is mutatkozom (3) nekikBelsős story

ne rohanj. várj meg az utcasarkon, csak hadd szedjem össze azokat, amiket elgurítottál még a nyáron. várj meg az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet nekik, hogy ne keressenek többet, mert nem állsz már a buszmegállóban, pont a nagygöncöl alatt. messzire mentél, ezt mondjam nekik, hogy téged már annyira nem köt le ez a sok emlék, meg törvény, ez a pár név, ami madzag volt a köldöködben. átadom, ne aggódj, és tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon, a hídon, a két repedés között, ahol már a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj, ezt is már rég tudom.a piacról kifele

Forrón csendül az éjjel feketén ömöl Utcát csontig elárasztva, vidám titán Halkan járda szegélyét nyalogatja már Bajszát pödri a lázas árny. Kancsót széttipor estékbe bolonduló Álmatlan, ki barázdát maga húz agyán S falról mállik a festék ugyanúgy, ahogy Arcról hámlik a bőr bután. Katlan tűz levegőjét szivogatja és Lelkét fűti belülről keresési láz Mint szomjas sivatagban delelő sakál, Forró lábnyoma felkiált. Ám szívét a didergés szele járja át S mint kőszirt magasán telelő vadász, Dérlepte torkát fojtja vacogó magány, Fájó isteni őshiány.Belvárosi éjjel

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe. Hajnalra lettem védtelen, mikor a lift húzódzkodni kezdett. A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek, fogaimhoz simultak, hűltek és merültek, mint víz alatti apró rákok, csigák, halak. A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád. Kiszakadtak a gang üresen kongó körei, balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín ezüstösen megengedő szürke. Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton. Az üvegen keresztül lestem a lakást, gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik. Te az árnyékfoltra mutattál, de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt. Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait, végigbillegtem a domború téren, addigra már korlátok között, a mosószerillat feletti stégen. Lassan pirkadni kezdett. A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom. És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk. De abban a végtelenül védtelen nagy térben, ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben, valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni, nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni. Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam, mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan, abban a mosószerillatban én beléd szerettem. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Forgó

Rakéta indul a bolygóról el, hosszú órákon keresztül csak számoltak, mértek, minden panel, mint ajkak vonala, összeillik. Űrt csak a hasfalakként találkozó ablaküvegek hagynak. Ezen tör be végül szükségszerűen valami közönyös, bamba türelem, ami először csak kóvályog derűsen, és pillantásaival a hézagokat feszíteni kezdi, a felszállás pedig meghiúsul, és a félig-semmi, félig-levegőbe repülnek szét a darabok. Kívülről te mást látsz. Azt hiszed, csak tűzijáték, giccs. És a pillantásod elveszed tőle. Tűzijáték, giccs

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

  Január Bármilyen rövid volt is a körmöm, még mindig le tudtam rágni belőle. Február Ha nyitva van a fürdőszoba ajtaja, a vécéről az ágyba látni. Március Amíg ébren vagyok, nem horkolok. Utána meg mi történik vajon. Április A dolgok a képernyőn történnek. Oda költözött innen az élet. Május Ha a rovarok a fény felé repülnek, akkor a pókok is arra gyűlnek. Június Amilyen iramban öregszik a bőröd, olyanban romlik a szemem, hogy ne lássam. Július Karikagyűrűvel a férfi ujján üzennek egymásnak a nők. Augusztus Minél később érek haza, annál jobban recseg a padló. Szeptember Aki nem létező sárkányokkal hadakozik, az előbb-utóbb maga se fog létezni. Október Meddig marad még természetes neki, hogy kézenfogva jön velem az utcán? November Egyetlen, fiadnak tett, be nem tartott ígéreted az ő száz ígéretét dönti romba. December Aminek én már majdnem felnőttként sem tudtam ellenállni, annak őket még kisgyermekként szolgáltattam ki.   Megjelent a Műút 2017064-es számábanKis kalendárium

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg A kifeszített pokrócot, Úgy görbíted meg bennem a teret. Egyre kisebb leszek. Mint egymásnak csapódó elemi részecskék, Véletlen ütközünk. Üveg nem tört soha, Mi hullunk darabokra. Mint felejtés gravitációja vonzza A közénk szorult szilánkokat, Úgy merülsz el bennem Tehetetlen.Atomok tánca

„háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.” (tandori dezső)   a tisztaság kútjai beomlottak talán, hogy mindenütt emlékező szemek értelmetlen, párás vizeivel kínálnak. én nem akarok felejteni, mert attól az első lánytól, akivel végleg bemocskoltam magam, akivel gonosz voltam és kisstílű, akivel magamat elhibáztam, és akit újabb lányok lábnyoma sem írt felül, őtőle is lettem mostani. de fáj a nyakam, hogy egyfolytában visszanézek, és arra gondolok, lehetne ez olyan forrás, hogy ha belőle innék, nem a jövőmnek állnék háttal. Megjelent a Műút 2015051-es számában tisztaság kútjai

ablaknak feszülő tenyér vagyok. utánanézés — elszelídül tőlem a vétek. így hűl ki a test. belém égsz, ahogy utcai lámpák burájába a bogártetemek. hamar fölénk nő a táj és köd leszel — vakfoltot ölelő látás. elfütyül mellettünk a szél. aztán mind elfelejtünk újra megszületni.váróterem

vársz nyolcéves korod óta, akkor születtél meg igazán. belédvésődött korán és örökre a várakozás. hullámvert magadba, mint mélytengeri búvár, újra és újra alámerülsz, lásd magad, mint soha előtte. vársz, történjen az indulás meg veled végre, ázzon le rólad a múlt, sodorjon túlpartra bocsánat. vársz még, hullámtörte hiányos part lett a szív, ahogy vártál árvaházban egy érkezésre, ahogy vártál Szabadkán negyvennégyben maradásra. most vársz még legalább egy dédunokára, húsvétra, karácsonyra. addig, míg valaki szól: Nyitott mondataid ideje zárni, hát változókkal játszol, mire a pont kikerül, legyen azonosság, ha te az alaphalmaz. vársz még, vársz, várod, valaki örökre lekapcsolja a vállaid nyomó oxigénpalackot. Megjelent a Műút 2016056-os számábanimprinting

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

Sakkvakság címmel, Néhány magyar sakk-vonatkozású vers alcímmel tartottam előadást a 2017-es Szöveggyár harmadik napján, egy erre az alkalomra általam összeállított elektronikus dokumentum (PowerPoint fájl) vetítésével egybekötve. Az első, Szabadság, szerelem című részben előbb a hangzástényezők Petőfi epigrammájának hatásában játszott szerepével foglalkoztam, majd első két sorának átiratai közül ismertettem kettőt. Nagy Atilla Kristóféban („Szabadság, szerelem; / leverik, kiverem.” — ugyanő: Hadikommunikáció, Eötvös Könyvek, helymegjelölés nélkül, 1986, 77) a második sor figura etymologicájának tükörhangzásszerűségét emeltem ki, Bella István (A) legszebb sakkversének értelmezésekor pedig érintettem determináció és szabadság viszonyának filozófiai problémáját. A második blokkot Tandori Dezső három klasszikus sakkverse alkotta. A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz fölvillantja a kereszténység kétezer éves történetét, a festői című Táj két figurával az emberpár (tágabb értelemben: két lény) kapcsolatát modellezi, A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn hátterében pedig mozgás, tér, koordináta-rendszer, mérés, relativitás, végtelenség, jel és jelentés fogalmai sejlenek föl, s a kifejezhetőség kérdésessége (nem) artikulálódik. (Valamely értelmezés kiindulópontja lehet, hogy a sakktábla a játékteret tulajdonképpen nem hatvannégy, hanem hatvanöt részre osztja, amennyiben a leütött báb nem semmisül meg, hanem egy olyan helyre kerül, amely nincs a táblán, a sakkfigurák „túlvilágára” — s ez összevethető a mester más, „a 65. mezőről” szóló munkáival.) Előadásom harmadik része az Életfa címetSakkvakság

Lombhullató    I. A kényszermegoldásaim tetemein fekszem, alulról nézem a lombok jégeső utáni ölelkezését. Éjjel egy lehet, felkelek,  a patak ezüst hányadékából kortyolok.  Szürkületig maradok, végigégett, szétszórt  álmaimra úgysem talál senki,   ha már képtelen vagyok egy lombhullató erdő ökoszisztémájának részévé válni, legalább hadd legyek máshol.    A repedezett aszfalton üvegszilánkok,  rajtuk a hártyásszárnyú félelem vérnyomai;  ez volnék én, a leállósávban meg  a feladási kísérleteim állnak tengelytöréssel.  Az erdőben kék levelek csöpögnek, és köztük a hajnal üvegszemű játékbabái füttyögnek utánunk.   Augusztus van.   II. Ideje találnom valami olyan szokást, amiről könnyen tudok semmitmondóan beszélni.    Ez az utolsó tár. Tudom, hogy mindig ezt mondom.  Ne törődj vele, csupán magamat akarom  meggyőzni, hogy csak azokat lőjem fejbe, - kivéve (persze?) téged - akik megnehezítik a légzést és a felejtést.  Mert ezek a legfontosabb életfolyamataim,   a depresszió és a kaktuszommal beszélgetés,  meg az amatőr erotikus filmek hangjára  kávéfőzés mellett.    Nehéz elhinni, hogy fel lehet ébredni   egy menetrendszerű pánikrohamra,   pedig biztosan. Ezt egy éve írtam, most megtaláltam és azon gondolkozom, volt-e köze hozzád.    Az egyetlen dolog, amit közösen csinálunk, hogy hajnali kettőkor a túlöntözésben elpusztult szobanövényeinkről lelkizünk,   most már nem tudom, mondjuk  kimehetnénk megnézni a csillaghullást.  Jó lenne egy kicsit elszakadni magamtól,  érezni, ahogy a fű a bőrömbe szúr   a pokrócon keresztül, és figyelni,   hogy hány szívdobbanás után teljesülnek kívánságaink, melyeknek a felét úgysem vesszük komolyan.   Mint az ökölbe szorított kezemből kirepülő  húszezer királylepke, mint halott viharfecskével játszadozó embermagas hullámok, mint a csirkeólak tüdejét ingerlő forgószél:  a tehetetlenség jelképei őrjöngve szuszognak a falak mögött. Parancsaikat öt másodperc alatt elfelejtik és azonnal újat ötölnek ki. Állandó vigyázzban létezem,  egy estélynyi összetört porcelántányér  és egyVersek

az első szó a tavasz, a má- sodik szó a nyár, a harma- dik szó az ősz, bűn volna ta- lán a folytatás, ha naplót ír- nak az angyalok, halálában egy másik lehetőség irányába mutat, pócsmegyer, tizenöt de- czember harmincz, szerda, az első szó az az, a második szó az első, a harmadik szó a szó, fekete és fehér hangok között az angyal törött szárnyai, bombákat rejt az idegen, ti- tokzatos titkokat, találkozást * elöljárójától a szerzetes azt az utasítást kapta, hogy másolja le ezt a profán könyvet itt, fűz- zön hozzá kommentáro- kat, vigyázzon nagyon, az eredeti szöveget tegye i- dézőjelbe szüntelen, pócs- megyer, tizenöt deczem- ber harmincz, szerda, ü- gyeljen arra is, hogy a czím után pontot ne te- gyen, elöljárójától más u- tasítást eddig nem kapott * míg gyermek voltam, úgy visel- kedtem, mint gyermek, de el- hagyja a férfi a gyermek szo- kásait, megismerésünk töredé- kes, töredékes a nyelv is, a megismerés eszköze, tükör ál- tal, homályosan látunk, pócs- megyer, tizenöt deczember har- mincz, szerda, hangszer va- gyok, üres hangszer, ha meg- szólalok, a látszat húrjai te- remtenek illékony harmóni- át, törekedjünk a legértéke- sebb adomány elérésére * a test halott, az ég üres, nem mondja senki, légy ü- gyes, talán csak én vagyok jelen, jövőm a múlt, az is- tenem tétova, mint a néma fény, halott leány, halott le- gény, pócsmegyer, tizenöt de- czember harminczegy, csütör- tök, hitetlenségem is tamás, szabály a fel nem támadás, törvényen kívül épül itt a bűntelenség, halmait nem lak- ja majd a félelem, tort ül a csönderedeti szöveg

Lapos, kerek köveket keresek, amik többet akarnak, mintsem egyszer csobbanni. Újra és újra a partra úszó, büszke kacsaköveket. Elejtett tányérok, mintha csak a gravitációt bizonygatnák arrogáns csörömpöléseikkel, mosogatás közben kezünket elvágó üvegpoharak, a falon púposodó tapéta szűkíti a folyosót, s szorít egymáshoz minket, szivárgó ablakok, késlekedő kifizetések, elfelejtett befizetések, elfelejtett ígéretek, az elfelejtett barátok, elfelejtett névnapok, évfordulók, szülői értekezletek, fogadóórák. Még akár harminc-negyven évig is. Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül- hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és hogy nem volt hiábavaló, és mindegy, a fogak mozognak-e majd, ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis szatyrainkkal a piacról hazafelé. Addig is keresem a lapos köveket, és amíg a gyereket nem felejtem az oviban pénteken, tanítom kacsázni hétvégén a Duna-parton.kacsakövek

Nyugtalanul ébredtem. Különös álmom volt, de nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy különös volt, és te sem tudtál segíteni. Azt mondtad, beszéltem álmomban, és — ha jól értetted —, azt ismételgettem hogy „az esetet jelenteni kell”. „De hát miféle esetet? És kinek?” — kérdeztem tanácstalanul, mire megvontad a vállad, „azt hittem, innen már tudni fogod”. De nem tudtam továbbra sem, és ezért továbbra is nyugtalan voltam. Végül elküldtem két álomfejtőnek is az álombeli mondatot, meg a körülmények rövid leírását. Az első azt válaszolta, álmomban történhetett velem valami emlékezetes, úgyhogy próbáljak meg emlékezni rá, mert megéri. Hát persze. A másik szerint meg annakidején történhetett velem valami, amiről nem mertem beszélni, mert szégyelltem, vagy féltem, de most már sokkal erősebb vagyok. „Úgy érti, ha tudnád, mi az, ki is mernéd mondani” — mondtad. „Tudom, hogy úgy érti” — feleltem, miközben az járt a fejemben, hogy most már nem csak azt nem tudom, micsoda, de azt sem tudom, mikor. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Az esetet jelenteni kell

karácsony ne vigyél minket kísértésbe, nincs huzat a paplanon, fehér minden, mint a mennyekben, csavard le a lámpát, Istenem, a tiéd megszületett az enyém gépekre költözött. képzelet nem ittad meg a teát citrommal, hozzászoktál a citrálhoz, az olympos léhez gyerekkorodban, nem tudtad megszeretni a citromot, csak az almát szeretted, tömöm magamba a jonatánt, az idaredet meg a delicseszt, bevettem két doboz citrált és lefeküdtem az ágyba, meg akartam halni, lecsókoltad rólam a savanyút és az édeset, játsszunk inkább mást, ez most félelmetes, mondtad, és levetted rólam a ruhát. leszedálva tegnap bekerültem a kórházba, azért mondom el neked, mert mindig azt mondtad, hogy az úttörő mindig igazat mond és igazságosan cselekszik, tegnap megtaláltalak, megfogtad a kezemet, aztán itt ébredtem ebben az ágyban, ismerős minden, érzem a szagodat a párnán, fehér csíkok vezetnek az éjbe, nem tudok az ablakhoz menni, odaszíjaztak az álmaimhoz, bárcsak soha nem ébrednék fel. evés epilepsziás rohamom volt, vasárnap hazaengednek otthoni kezelésre, így döntött a bírósági szemle, nem akarok a tündérhegyre menni, nem bírok ki fél évet, sosem szállnak le rólam, napi tíz gyógyszert szedek és zabálok egész nap, nem tetszenék neked, húsz kilót híztam, rólad meg eszik a bogarak a húst. graffiti nem az, aminek gondolja magát az ember, azt mondják, meg kell változni mindenkinek, gyógyszerrel vagy akárhogyan, ha nem sikerül, zárt osztályra teszik, onnan is kiveszik, elektrosokkra teszik, onnan is kiveszik, alagútba teszik, onnan is kiveszik sterilizálják, magára zárják, ne vessétek megbranül

…  kimegyek a konyhába  … kóválygok  …  rágyújtok  /  kávézok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   á l l a n d ó a n   k a s z i n ó z o l …  bemegyek a kisszobába  … leülök  …  kussolok  /  dolgozok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   h ú z z  m á r  e l  m á s h o v á …  átsomfordálok a vackomhoz  … hírtévé  …  gárdatrapp  /  okádok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   m i n d i g  c s a k  h e n y é l s z –––––––––––– …  kora reggel munkába indul  … erőteljesen  …  becsapja  /  az ajtót …  dühödt duhhanás  /  felriadok  … :   k i m e g y e k   a   k o n y h á b a   : rágyújtok / kávézom  //  kussolok / dolgozom / :    napra  nap   …   :   ka  szi  nó  zom Megjelent a Műút 2016057-es számábanItthonotthon

eloszla- tok minden kétséget feloszla- tok minden halottat tök mindegy szellő visz féreg esz amikor itt ennek vége lesz ne legyen bennetek félelem ne legyen bennetek kegyelet örök á- lom nincsen gyerekek isten sincs itt lenn is- tentelen sötét van legyetek éberek (mondóka)

[Jungmannova, Prága, CZ] Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát, mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje, ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton, amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away” refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről, hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab, szeszek és kávék fölé a tajték. Az eleddig végbemenő élete (mely nem akar múlni) irgalmatlan lázálomként támadja minden tettét, mely tettek, valljuk meg, mondja magában az utazó, végül is kimerülnek abban, hogy jár (mint járvány a léte). Egyfajta varázslat az ő utazása ebben a világban; itt is, ott is leereszkedik, megy lefelé, aztán fel, felüti fejét így ötvenvalahányon túl is a mocsok nyomoron át (az állatja), az élni akarás hiúságának disztrakciója. Mikor aztán elnyeli a zenei háttérnek lefestett baleset, mert már túl hülye meghülyülni (ahogy mondják, írom fel jegyzetfüzetembe itt, nem messze a Mozarteumtól), olyan finoman és alázatosan működik minden körülötte, hogy nem gondol tett- és teremtményhiányra, arra, hogy ha az emberek találkoznak egymással, azért találkoznak, hogy kiderítsék, hol és miként sújthatnak le a Másikra.A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

Anyám a kendő illata, anyám a rántottleves íze, anyám az, aki fiatal, aki tudja, hogy mit akar, és sosem hagyja el a hite. * Szarvasmintás pulcsija, mását megköti nekem, okkersárga fonala, mását sehol se lelem, verses mese foszlánya: * „Mérleghinta int a gyepen: Gyere maci, játsszál velem!” Egy illat, egy íz, egy minta, a szín, a hinta, a hit.Valami meghitt

Boldog e prófé megír az idő közel a ki vala és eljöv ó vére által a minden és hallék hátam megett nagy szót mint a tromb rd meg és küldd el meg fordulék azért hogy lássam a betűtésztát nincs íze a húsnak mintha nyers lenne rakok bele sót nem vagyok én állat üzenem neked szeretlek tudok számolni hét arany gy ehér gyapjú tűzláng szav mint a sok vizek zúg fénylik az ő erejé baihoz mint egy holt félj ne félj ne félj ne fél az élő pedig hal ott valék és íme örökké pokoln kulcsai csai ai i itt láttál hét hazugoknak találtad ők noszokat nem szenvedheted bocsá nat kérek egy nedves rongyot flexi vel vágom a szigetelő acéllemezt fel ne sértse a parkettát és nem fáradtál el de az a mondás ellened ho az első emlékezz honnét estél ki és a káromkodását hog ők zsid nem azok a Sát gógája semmit ne élj szenvedned nem árt a második halál d van valami kevés pan a ki magát prófét az ő ait gölöm én vagy a vesék és a szív vizsgá hallgatom a gitár a dob az én ek fanyar gomoly gását közben a flexi sikítva szeli az acéllemezt kibontja szikraszárnyait a mester kalapáccsal üti kalapáccsal a bí ró a neved hogy élsz hogy halott agy vigyázz és erő meg a több a kik haló fél van ert nem talál telj hozzád mint a tolvaj a ki győz fehér ruhák ölt és zárja nki meg nem nyitja ne félj ne félj ne és tagadd zúg a flexi belehasít a zsidóknak mondják magukatFekete péntek

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon, elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre — és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni, ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death, hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Egy sokakat túlélő ember halálára

Zelei Dávid

Zelei Dávid írása a spanyol nyelvű irodalmak friss eseményeiről a Kikötői hírekben.

Horváth Márk

Horváth Márk kritikája Kerber Balázs: Conquest című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Hegedüs Vera

Hegedűs Vera prózája

Puskás Panni: Leszámolás Bukowskival

Puskás Panni prózája a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szabó Gábor: Kritika és emlékezet

Szabó Gábort a III. Magyar Könyvkiadók Napján Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban című kötetéről (Műút-könyvek, 2018) kérdezte Melhardt Gergő

Tovább »
Kószó Ádám: Prózák

Kószó Ádám prózái

Tovább »
Hutvágner Éva: Se nem koncentrikus — se nem spirális

Hutvágner Éva kritikája Szabó Imola Julianna: Lakása van bennem című kötetéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Hannes Böhringer: Egyébként és egyáltalán

Hannes Böhringer esszéje Tillmann J. A. fordításában

Tovább »
Biro Erika: Versek

Bíró Erika versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Bernáth László: A felvilágosodás (meg)haladása

Bernáth László esszéje Steven Pinker: Enlightenment now. The case for reason, science, humanism, and progress c. sikerkönyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Pataky Adrienn: Élő szövet vagy, testtérkép

Pataky Adrienn kritikája G. István László: Földabrosz című kötetéről (Magvető) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Fodor József Péter: A műveletlenség támadása

Fodor József Péter kritikája Spiró György: Egyéni javaslat. Humoreszkek című kötetéről (Magvető)

Tovább »
Marosi Andrea: Versek

Marosi Andrea versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szolcsányi Ákos: Versek

Szolcsányi Ákos versei

Tovább »
Zemlényi Attila Csonthéj című kötetének bemutatója a Játékszínben

Zemlényi Attila Csonthéj című kötetének bemutatója a Játékszínben

Tovább »
Csehy Zoltán: A gondolat, mint mindig, most is jól néz ki

Csehy Zoltán kritikája Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt című kötetéről (Magvető) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Lapis-Lovas Anett Csilla: kettős:vállalkozás

Lapis-Lovas Anett Csilla kritikája az A Fausttól a Szívlapátig című kötetről (Tilos az Á Könyvek)

Tovább »