Van a tárgyaknak lelke érzem olykor van és a mienknél is örökebb mikor húsz éve idejöttünk akkor a nagy szobába csak csupa öreg bútort vett Zsóka mert soha nem én ő nézte ki majd én is megjelenve mint egy bútorszakértő fenomén döntöttem s attól nyaranta telente tavaszonta őszönte öregedtek tovább már velünk asztal heverő székek és vitrin hosszan itt rekedtek én is velük csak ő ment el csak ő nem maradt rajtuk kis keze nyoma fotel nem őrzi a lágy horpadást csak egy súlytalan légies hatást ez volt s lehetne most is otthona de siratják a tárgyak szüntelen tudatják ő örökre testtelen tárgytalan tárgy nemléte jeltelen hihetetlen hogy ott várt meztelen a heverőn hány régi estelen mindegy halott nem vár sehol soha engem is túlél bútor és szoba ők is halandók sérülékenyek s kik öröklik e létlen lényeket megsejthetik majd nyűgös éjeken hogy sírnak a szobában nesztelen 2016.augusztus 30. Megjelent a Műút 2017063-as számábanLacrimae rerum

eszem a töpörtyűt mangalicából készült göndörszőrűből aki már nem él egykor voltak nekem is kacskaringós fürtjeim mégis élek még a böllérkést máig megúsztam miért ő a töpörtyű miért nem én de miért is szorongok hiszen alig szorongatja torkomat ez a mosolygó bájos frakkba öltözött sorozatgyilkos elbizonytalanodik megtorpanva tétováz megremeg a keze haját csavargatja roppantja roppant ujjait talán éppen rádöbben valamire hatalma korlátaira hogy a halálnál ő sem büntethet tovább Megjelent a Műút 2016057-es számábantöpörtyű

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

gyerekkoromban a malterban hagytam kéznyomom még mindig látszik a falon bár kezem már nem akkora vizek testvéreként keresi bennem hajlatát az anyag formára vágott keveréke vagyok a kapcsolatokból leülepedett sódernak és egyedüllétben halmozódott cementnek a magány nem szervetlen adalékanyag akiket elhagyok szilárdítanak nem-érintések folyamata és olló alakít helyet a fémszerkezetben hozzám tartozó idegeneknek ahol mások lépteit beton zárja alá próbálom belemérni lábfejem hátha megváltozhatnak a szilárd ígéretek Megjelent a Műút 2017061-es számában concretus

nevezték el hogyha bedugul legyen kit szidni apádnak ha hazafelé tart hozzád hogy ellenállóvá tegyen velem szemben ha hazaér várd vacsorával etess Homéroszt vele hátha belehal főgonosz lehetne azoknak nehéz túlélni egy drámában izzad a busz apád helyett én ülök rajta hozzád visz letesz ház előtt lépcsőn fel elmagyarázni neked a meneküljbazdmeg értelmes magyar szóa harminckettesek terét is rólunk

eleinte azt hittem, ismerni fogsz, úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem, ahogyan felolvad a körülötted vibráló elektromosságban, a hétköznapi csapadékban, meg ebben a remegő láthatatlanban, amely beborítja az egész bolygót, mindaddig, amíg itt hintáznak a fejünk felett a szótagok, azok az eldadogottak; nem értetted őket régen, mert betonból volt a hallójáratod, a dobhártyád, és az arcod megkövült, akár a felhők a zivatarban késő délután, amikor a szürkület a szemed lett, az esőtömb pedig az orrod, kértelek, szakadj a vállamra, folyjanak csermelyként a karjaid körém — szeretnék megfulladni általad; mert hiába ismerem a sodrásirányt, úgy ismerem, ahogyan te a partjaimba harapsz, csapódsz, nem lennénk több, mint lét a mederben, néha kiöntünk, áradunk, de végül visszahúzódunk magunkba, magunkba úgy, mint a patakok, a folyók.mint a patakok, a folyók

álmomban huszonéves voltam újra és dekoratőrként kirakatot rendeztem, ügyeltem a selyem esésére, lágy íveket, hullámokat és redőket alakítottam ki a rendelkezésemre álló térben, számban néhány vas gombostű, az acél nem jó, mert nem hajlítható, kezemben apró kalapács, bal csuklómon sündisznószerű tűpárna, habár most elég hiányos, fel kell töltenem, leülök a kirakatban és félszemmel az utcán sétáló csajokat nézem, egy fiatal kirakatrendező mindig népszerű a nőknél, most is mosolyognak, integetnek, s miközben szurkálom a tűpárnába a vas gombostűket, eszembe jutsz váratlanul, s mint vudubabába, úgy döfködöm a tűket rád gondolva, sorvadj el, dögölj meg, te drága, takarodj ki az életemből, s felébredvén jut eszembe, hogy mindez lehetetlen, hisz még csak meg sem születtél. álomzúzás most

mostanában sokat gondolok magára. kezdem belátni, hogy hiába futok, magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan. a vérnyomásom csak nő, és már nem fogom elhinni, hogy meg bírok élni a a rossz szokásaim nélkül. szeretem az elbaszott életemet, arra is rájöttem. szeretem, hogy így el van baszva. büszke vagyok rá. elmondanám, hogy az Isten belát a háta mögé is, tőle se lehet menekülni és szégyellem magam. akárhová megyek, mintha lenne egy állatom, ami a véremben lakik és mindig be akar mutatkozni mindenkinek. három napja azt akartam mondani, hogy ha magányos is vagyok, minden rendben megy, és már látom, hogy milyen szépen, tisztán fogok innen feltámadni. és esküszöm, hogy csak egy éjszakára mentem utána duhajkodni. sokat esett előtte, és nem volt kánikula. tiszta volt a pénteki ég. én elhittem megint, hogy a kezemben tartom a dolgokat. szombat hajnalban fel voltam háborodva, hogy ötszáz lejt varrnak a nyakamba egy röpke orális szexért. dehát az Isten háta mögött is közterületnek hívják a közterületet és le se merem írni, hogy azután is mennyi minden történt. pedig én nagyon jó akartam lenni, higgye el, Irén. az a hülye állat nem tudja, hogy kell csendben maradni. és hát az a nő úgy nézett ki, mint eva green. ki tudná visszafogni magát? most már nem bánom. forduljon fel a világ, ilyen vagyok én. szeretem csinálni az anarchiát. szeretem, ha magam alatt elvághatom a fát. szeretem a drogokat és szeretem a piát. szeretem eva greent és az anált. szeretem,Kedves Irén!

Hogy jussak ki ebből a házból a mész beszivárog a bőröm alá arcom, mint vakolat pereg. A hajamat húzza le a lefolyó, a konyha léket kapott és süllyed. Próbálok kimászni az ablakon, de az ablakok valójában tükrök, miken át önmagába néz a táj. Minden éjszakán a kockakő sakktábláján a saját kísértetem áll. Tőled elfalazhatnak, de sütök át a falon, mint a kályha melege az út kockakövei csak egyfelé vezetnek az égbe, fölfele! És égek, szállok már, de hamvaim hozzád kötnek, mintha betonba ágyaznál. Innen csak úgy menekülhetek, ahogy egy krematóriumból lehet, hát fűtöm egyre át a falat, bottal üthetsz, nyomomban végül egy gombafelhő marad a tapétán.Kőművesfeleség

már véres volt a térde amikor odajött vagy odahozták hozzám aztán ahogy a padon ülve lehajolt a hosszú haja beletapadt a sebbe egy fejjel mindig magasabb volt nálam mítoszokat mesélt a titánokról és mindenről kronosz jutott eszébe az avasi macskaköveken esett el azt mondták meg hogy kísérjem vagy vigyem már haza úgyis egyfelé lakunk mit ittál vagy ivott száraz fehéret nem is mert rozét vagy vöröset nem „vagy” mondta a többi lány hanem mindet ebben a sorrenben fehér rozé vörös a villamoson nem volt semmi gond hozzám dőlve elaludt és alig kente össze térdével a lábamat motyog hogy soha többé fehérre rozét és vöröset nem megy így haza nem akarja felkölteni a szüleit a szomszéd lépcsőházban van a nagymamája régi lakása ott tud aludni a lift nem tett jót neki nagyon fáj a hasa gyere igyál itt a csap de nem ivott vörös rozé fehér vagy már csak gyomorsav hogy végül az egészet mint a nagy előd színenként külön fordított sorrendben hányja visszaSári

S két napon át csak fogtam a kezét és semmi más csak fogtam a kezét ahogy a vendéglőben is ebéd után mindig csak fogtam a kezét azt a felém esőt a bal kezét azt a meleg édes puha kezét benne valami roppant nagy egészt nála is nagyobbat ha szenvedést úgy szenvedést de mást is szenvedélyt szavát hallgattam s fogtam a kezét hangját élveztem dallamát eszét hogy nála szebben ered a beszéd és szelíd zajgásával veri szét bennem a fagy márványredőzetét s adott mást amit soha senki még az örök igézet ígéretét ha mentünk nem fogtuk egymás kezét ez a szabad egymásmellettiség mindennél több volt semmi testiség nem kötött össze nem oldhatott szét nem is hihettük soká semmiképp hogy lesz másképp is fogtam a kezét és ez volt minden s végül is elég hihetetlen volt hogy ez az a vég a mellkasát még mozgatta a gép fél melle nyitva bimbós szégyenét én sem takartam el csak a kezét fogtam az ágy mellett a jobb kezét meleg volt még az a rejtve szép kis lágy tenyér az ujjak az a négy s még tapinthattam kisded combtövét hüvelykujjának még ez egyszer még ahogy lélegzett ő s vele a gép még melegen de már a semmiség minden ízében sejtjében s be rég volt az is hogy így fogtam a kezét s még érezhettem az ütőerét nem játszottam kezével semmi se járt az eszemben az se hogy sose foghatom többé már az ő kezét sohaFogtam a kezét

Francis Alÿs: El Ensayo Rázza a kopott karosszériát, mint felköhöghetetlen váladék vagy sírás a mellkast. A bogárhátnál csak ez az öblös rotyogás ismerősebb. A közelben egy mariachi zenekar próbálja az ütemtelen kapaszkodás betétdalát újra meg újra. A dobozgitáron elvékonyodott, meglazult húrok, akár dombot mászni már képtelen inak: mintha halálpontos így lenne a forma, miközben a zihálás még örökösen a végső stádiumé. De lehet, hogy magnóból szól a férfikar, végtelen szalagról, lehúzott ablaknál. Mert járókelőt erre nem látna a drón, sofőrt sem, csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben, meg a határsávot, amit domb takar ki a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget. Az utat lejtőnek csak lentről hívják, mert vissza már nem fordul, aki valaha felért – ez egy másik gerinc, a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész. És vonóhorgot akasztani sincsen hova: a teli csomagtartó és a visszagörgés lóereje az eget is elhúzná. Űrhajós táv. Űrhajós terhelés. Egyetlen tapodt, az mennyi élet?Volkswagen Sisyphus

a szüleim esküvőjéről videófelvétel készült. a lagzit egy káposztásmegyeri iskolában tartották. a kamera tulajdonosa a család közeli barátja volt, ezért egy időre nem félt kölcsönadni a kamerát unokabátyámnak, aki értelmes gyereknek látszott. ő pedig egy barátjával az udvaron kezdett forgatni. semmi extra, csak kamaszkori hülyéskedés: szándékosan eltúlzott depresszív szövegek, pocsolyában lépkedés, káposztásmegyeri Jézus vízen jár. évekkel később elmesélte, hogy amikor a család visszanézte az eredeti felvételt, nagyanyám azt mondta, hogy ez csúnya és veszélyes. a felvételről két másolat készült. az egyik hamisítvány. nagyanyámé

Habár nem tudod felidézni, az indulás szertartásos mozdulatsorának egyetlen eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz a száraz tenyeredben minden lépésre megcsörrenő kulcscsomóval. Széttaposott papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid a beton illesztések között áttört fűszálakat tapogatják. Amikor eszmélsz, már félúton jársz a kis kerti betonúton. A kapuban egy űrhajós áll. Állhatatos tekintetétől nyirkossá válik a kezed, a kulcsok összekeverednek benne, mint a kártya lapjai. A rutinból kiesve a zárba is nehezebben találsz. Minthogy a terraformálás sikerét a felejtésben határoztad meg, az idegen fényéves utazása felkelti benned a kételyt saját nélkülözhető- ségedet illetően. Ahogy a zárral vacakolsz, a türelem, mint egy összegyűrt papírlap, amit nem lehet többé kiegyenesíteni, és a kályhába kerül. Fordítasz a kulcson, és ha már ezt az utolsó dolgot is tűzre dobtad, visszabaktatsz.  Az utolsó lakó

nyári tábor épp éjfél után hűvös éj a tűzmeleg kihűlt kint sötét vacogtató hideg ott ülünk az elhűlt tűz körül akkor volt mikor még volt miről volt miért beszélni lenni bárhogy hittük van megoldás csak mi még nem találtunk rá de ránkrohan énekeltük azt amit találtunk eszmékhez közünk se volt minek élni még tanultunk máshogyan vaksötétben nem tudtam ki vagy épp elég dalom vacogtam át hangod hallottam csak ennyi vagy máshol járjuk majd az iskolát partnerem már búcsúztattam én nem tudom te hogy voltál vele pártalant a szél előbb elér nedves fűben épp mellettem ülsz földhideg szél fúj se tűz se fény térded kínálod fel vaksötét rábízom magam hangodra ott kardigánodat fonod körém szólt a dal amíg még szólhatott táborunk aztán aludni tér hang és testmeleg maradsz nekem a többi múlt nincs folytatnom miért Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanTábori anzix, 1992

Haljunk meg együtt mondta szó szerint érteni véltem tudtam hogy miért kibúvó nem volt de a habozást nem titkolhattam ha lezuhannánk mondta de sosem azért vettünk jegyet és amikor közel voltunk hozzá elfelejtettük halálközeli volt mégis az évszak két báty a sógor nővér és a sorban valahol én is s hogy a fiatalnak kell mind kivárni nem Trisztán–Izolda- fantazma s nem egy kór fenyegetett gyönyörű volt mint tavasszal a fák de elkezdődött s négy teljes napig tartott a csendes szótlan meghalás még akkor sem hittem hogy ez igaz amikor orvos magyarázta hogy leállítják a lélegeztetőt de a tüdő még órákig mozog kiszámíthattam volna hajnali négykor legteljesebb az elmúlás akkorra ő mindent végigcsinál mit meghagy egy kimetszett agytumor melyről tudtuk hogy jóindulatú Megjelent a Műút 2014048-as számábanHaljunk meg együtt

Még egy Kosztolárnyi

tegnap óta tudom milyen lesz elsimítani a tested egy üveglapon minden nyomás nélkül adod fel magad csukott szemmel próbálsz emlékezni nem félsz tőlem azt mondod nekem kellene miközben keresem a keresztmetszeted nem tudom élsz-e még csak a mosolyod érzem mikor ajkad már nem kivehető egyszer képes leszek úgy tenni mintha nem magamat nézném egy üveglapon Megjelent a Műút 2015054-es számábanboncolni tanulok

szeretném nem szeretném az előjelek arra mutatnak nem élem meg hogy úgy haljak meg ahogy szeretnék Megjelent a Műút 2016057-es számában tökmindegyómen

Árva voltam, szőke és román, rideg krumplilevest ettem reggel, délben, este. Csak húsvétkor engedtek ki a városba, de a Főtérnél tovább sohasem jutottam. Néztem a földön a fonott sarat, a patikából kilépett elém egy öregasszony, valami nagyanyaféle. Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt, vagy én neki, csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre. A kőhalom már nem olyan, mint a régi, másféle utakból és házakból zúzták. A tetején visszafordulok, és eldöntöm, hogy hazudni fogok. Mert ezen nincs nagyon mit mesélni. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kimenő

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

Mikor altatónak hazudta a C-vitamint, még egyikünk sem gondolta, hogy ilyen könnyen el fogja tanulni a rémálmaimat. Azt sejtettük, hogy egyszer majd gyermekebb lesz, mint én vagyok, de a terv szerint előbb fel kellett volna nőnöm. Már nem emlékszem a történeteire, de nagyon jól tudom, miről hallgatott. Mostanában főként papírról ismerem: fejből tudom az orvosok nevét, a diagnózist. A reggeleken, amikor igazából felkel és igazából elmegy itthonról, cetliket hagy: még aggódik, még utasít. A cetlik hátulján virágoskert, vonalház — felismerem: négy évig építettük, de végül sosem laktunk benne. Azt ígéri, este jön majd, és jön is, ahogy illik, csak egyre ritkábban érkezik meg.  Vonalház

ablaknak feszülő tenyér vagyok. utánanézés — elszelídül tőlem a vétek. így hűl ki a test. belém égsz, ahogy utcai lámpák burájába a bogártetemek. hamar fölénk nő a táj és köd leszel — vakfoltot ölelő látás. elfütyül mellettünk a szél. aztán mind elfelejtünk újra megszületni.váróterem

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

Elhajítani, mintha szabad lenne, nem lenne benne semmi súly, se fék, üres testét dobni bele a végtelenbe, aprózza majd a vízmérték, a lágyan ringó fejből kisimogatni az űröket, álmában vetni el, akár egy kósza ötletet, és megállni. A csontokról alig tudok, rugalmatlanná tesznek, mint a tegnapok és a holnapok, nem érek soha utoljára hozzád. A hasított bőrre tett kezem csupán nyitott tenyér, felfogni a zuhanást, súlytan súlyodat sercenő gyufával. Nem tudni róla, de ott van. Hét éven át hajtogatott rév. Láttam megöregedni emberi tekintetben, az én hajam volt, amiből kiégették. Zúg a tenger. Kiülök kicsit, látom már, hova vágyik vissza. Megy le a nap. Elviselhetetlenül szép. Részlet a Minden kikötő című, az Ünnepi Könyvhétre a Kalligram Kiadónál megjelenő kötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanMerülő kő

hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.tudom

Ezeket a száraz vacsorákat kellene megszeretni, hogy azt együk, amire igazán éhesek vagyunk, ne csak a morzsálódó és ne csak a karikára vágott anyagot, mely telített gyomorral ültet aztán a tévé elé, elégedettséget színlelni. Élvezni kellene a rövid szeretkezéseket. A kapkodást, hogy beérjük egymást. A következő fáradtság magyarázhatatlan súlyával ne hagyjon annyiban és maradjon erőnk visszafonni a nyakunkra tekeredő ernyedés tagjait. A próbálkozások közepette viselni kellene a csömört, hordani, mint évek jutalmát, mely csillogva húzza le fejünket a közös dolgok tőkéjére. A legélesebb késtől is mállik a kenyér. Amire igazán éhesek vagyunk, nem gyártják sehol. Rúddá formázott májunkat harapjuk mellé, hogy a filmre elfogadjuk magunk.A közös dolgok tőkéje

Groteszk leszel, mint egy rosszul preparált állat. Próbálok erre nem gondolni. Sokáig fekszünk mozdulatlanul, mint a kutyák, ha párzás után összeragadva maradnak egy ideig. Valahol most épp egy beszédhibással gyakoroltatják a taxidermia szó kiejtését. Nekem meg a te neved miatt kellene logopédushoz járnom. Mert a beszédhibám tényleg disszonáns ebben a csendben, ahogy egykor a kedvenceké is az volt, mikor hallották a lakáskulcs zörgését. Most ott tartok, hogy megszokásból fordítom el a zárbetétet. Mint azok a gazdák, akik még mindig abban reménykednek, hogy egy kóccal kitömött, drótból készült vázra húzott állatbőrből jönni fog az ugatás.Taxidermia

1. A lebontott ház, ami saját maga takarítja el romjait. Ami úgy tesz rendet, hogy maga dönti el,  mi volt jó és rossz benne, és mit lehet még felhasználni belőle később. Nekünk még soha nem volt. Csak fáradtan hurcolásszuk kilincseinket egy még meg nem épült ház ajtajaira. Majd csak akkor nyithatunk be, ha kész lesz (de még el sem kezdték) Ha már csak mi maradunk bezárva idekint és fázunk az otthontalanságtól. Majd jó lesz oda bemenni ahol meleg van és van esély elég gyorsnak lenni. Versenyezni a meleg vízért, az ágy szebbik feléért és a hamarabb elalvásért — ott, ahol csak ketten vagyunk egyedül és ahol a rések és kihasználatlan terek azonnal megmutatkoznak. Ahol majd mindketten építünk még egy házat – titokban. És a bőségnek kell hazudnia valamit óvatosan a hiányról. 2. Minden reggel azzal az érzéssel ébredsz, hogy megismételhetetlen, esténként áthallatszik a lélegzése az ablak üvegén — így csak darabjaiban ismerheted meg, megpróbál láthatatlanná válni és elrejtőzni az ölelés elől, amit mások adnának neki, csak egyszer akarsz vele találkozni, de akkor sem tudnád, mire készülj, s ha készülnél is, rajtakapnának, pedig már rég tudod, hol lenne, hol futhatnának össze a szálak, egy fürdőház teraszán beszélgetnétek, amelyben két szinten huszonvalahány szoba, ahol három éve fejezték be a festést, és ahol majd egy földrengés mégis megrongálja az épületet — oda kell még érnetek beszélgetni, hogy termékennyé tegyétek a falakat, hogy a pusztítás után is elmondhassák majd, mégis volt értelme felépíteni, s azt csak ti tudjátok majdÉpül, omlik

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír. A barátnője próbálja vigasztalni. A padon ülő srác a rágójával játszik, és bámulja az előtte elrohanókat. A vendég a kávézó asztalánál mosolyog a könnyedjárású baristára, aki lóherét rajzolt a kávéhabba. A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot. Lehetnék bárki. Az osztálytársak közül az egyik, akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból. A srác, aki sálakat próbálgat és most egy sonkavöröset választ ki. A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt, és kerülgetik a rohanó emberek. A tömeg egy közös szinusz csomó impulzusára lüktet, én pedig, én pedig, én pedig, csak egy vértest vagyok, aki öntudatlanul szállítja az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént. Ha valaki keresne, hagyjon üzenetet.Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

egy épp odaérőnek Van olyan akinek ennyi év alatt kimoshatatlanra fakul az arca a tükröket elkerüli emberi szembe nem néz néha próbaképpen egy-egy állatéba lélekről régesrég nem hallott mert csak azt hallja hogy az óra egyre ketyeg Más ennyi év alatt mindent eldobált nem veszi észre hogy már ő maga sincsen meg eltévedt a harmincas a negyvenes éveiben és ami még nagyobb gáz hogy senki sem keresi Van aki azalatt annyi mindent összeszedett és még mindig szedi de már eleve nem volt sehol nem is kell számolni az évet hogy mikortól nyilván ő is életében mást számolgatott és közben meg élete nem is volt és ő észre se vette se más mindenki csak az annyi mindent látta végig És van aki minderre esélyt sem kapott és nem is tudott róla hogy neki is lehetne ahogy mondják se ereje se tehetsége nem volt úgy lett életében félholt hogy még olyan se akadt aki emberszámba se vegye De beszéljünk inkább arról a néhányról aki fél életét leélve nem romlott meg és nem lett a keserűségtől sem bűzlő alak és a tükrök ma is a barátai belenéz mindennap a gyerekei a szülei a felesége szemébe és van is amit mondjon nekik amit megjegyezhetnek hogy éljenek vele és belőle és amit mindig keressenek majd sorra mindenkiben Nincsenek kopások és feledések csak barátok valamennyire akkor is egymás életében hogyha menthetetlenül a messzeségben múltak ki közülük az évek Tudni valamit jól tudni örökké visszarévedni rá mint aBallada a felezőidőhöz érkezőkről

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

A tenger szótlan kinyilatkoztatás. Úgy mossa a köveket, mint a parttalan gyász. Alámerül a hold mérőónja. De mit kérnek rajtunk számon ezek a dombok? Színeik összeesküdtek gyávaságunk ellen. Magukkal rántják árnyékunkat, ahogy kilépnek az éjszakából. Előttünk az út. A tetők sövényén túl makacs migrén készül. Innen: madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek. Hunyorítunk, és a sugarak ketté ágaznak, mint a teraszon sütkérező gyíkok nyelve. A csillagos ég viharos széllel fenyegetett, mégis: a víz néma tündöklés, lázas ezüst. És látod, mennyi mindenért panaszkodunk. Pedig vannak, akiknek egy kecske megváltás. Mikor a faluba érkezik tiszta, tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik, akár egy eltévedt angyalt. A ciprusokkal kézen fogva vonulunk a partig. Minden vízbe mártott test ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében gyalogolt tengerbe a hegyoldal. Eladósodunk a kilátásnak.Primosten

meglep e tétova mérték: lépve az őszi határban, távol opálos a kékség, karnyújtásnyira még nyár van, s messzire már az Egésztől. tájakká lett, ami távlat — fények, a légi derengés —, válladdá váltak a szárnyak. addig a táj, puha háttér, évei szín-vonulása, egy, egyenetlen vakhossz, de egy snitt: ez lényegi bája. rád dermed mind, ami nem lett, hirtelen ingre a pára, csontodig ér, süt a hűse, elcsendült penge a szájad. szeptember tolla, halála, félig azért mosolyogsz még — erjedni roggyan a bála —, irtóztatón sok az emlék. pára a légi arannyal vonja opálba a kéket. (súlyod, súly), e könnyűség mi? vonzana. s oldana téged. Megjelent a Műút 2016058-as számábanzebegény, szeptemberi snitt

Bágyadt a délutáni nap. Gyógyszer- s hypószag. Az infúzió apatikusan csöpög. „Ne ezt az adót, keress másikat!” Fél-rejtve ágytál, sárgult műanyag. Úgy múlik az idő, hogy nem telik. Feszített tükrű csend, amíg a lift jókorát zökkenve megáll — és újra győzhet már a kábaság, mint kegyelem, s tán kisimul a homlok és a kíntól ferde száj. Vonz már a föld; nehezek szemhéj, végtagok. De időt húzni jó. (Megélni nagyvizitet, még hatot… Ám elcsitulhat-e vajon — s meddig, ha el — a nedvek és szervek közt feltámadt viszály?) Éjjeliszekrényeken keresztrejtvény, krimi, nápolyi, a folyosón most majd’ az összes szék szabad. Nővérke libben, fájrontra gondol, fart riszál. Fáradhatatlanul csöpög a csap, légy száll a kompótra, pisil, aki tud. Lesz, aki távozik majd. Gyógyultan(?). Tepsiben mások. Kinek mit dob. Sors bona, nihil aliud. Megjelent a Műút 2016056-os számábanIstápolj, ispotály!

két éve lehányták a lépcsőnket nem tudtam leülni vacogva álltam a túlcsordult szemetes mellett és a foltot bámultam a fák üresen zúgtak egyenes sorban a fal mellett vissza nem váltott üvegek a bolt előtt ázott címke nélküli kopasz fák ez is csak átmeneti állapot gondoltam naivan és kijártam minden nap megnézni a helyet ahol sokáig nem történt semmi a szabálytalan folt megmaradt felszíne gyűrött darabos reméltem hamar elmúlik jönnek kitartó novemberi esők leáztatják ezt is hagytam időt hadd múljon nem mentem arra télen nélkülem is elpárolog szétmállik mindegy mi ne lássam már többet a hányás mégis maradt gaz nőtt ki mellette a repedésekből tavasszal néztem újra meg nem hittem el kijártam minden nap közben az üres üvegeket valaki újratöltötte körülöttem zöldelltek a gösserek fehér habot ontott az akác akkor már fogadásokat kötöttem magamban kibírja-e a nyarat nem történt semmi a folt kisebb lett a színek elmosódtak még két ősz kellett neki tegnap ismét arra jártam az idő mállik a hányás eltűnt beváltanám hiányodat boltban még ma nem voltamüvegvisszaváltó

vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd, mint a színesnek képzelt szántóföldek, amin csak a szürkület játszik a fénnyel. a megkívánt emlékeket, mint téged, az idő csak tartósítja. ha percenként megfutamodom, te még azelőtt lezárod az utakat, hogy ezt eltervezhetném, mert az elmélyülésnek nincs ideje, csak úgy megtörténik. az az út feléd egyenes: névtelen állomások, üres csomagok, honvágy. követem szememmel a tájat, hogy minden bokor egyforma, a madarak mind egy irányba szállnak, csak én vagyok ma más, az árnyékom ma nem követ, egyedül csallak meg, hogy aztán veled maradhassak. vannak dolgok, amiket nélküled nem értenék, ilyen a kakaó száraz zsemlével. a türelmes megszokás, az elrejtett álmok, hogy nem kelünk fel délig. a kitartó összeadás és a páratlan felismerés, hogy bár egyek akartunk lenni, de te meg én, az már kettő.félúton

Betekerni a fantáziát: bepólyálni az embert: hogy folyamatosan lehessen: újszülött: veréb- függő: akut medvemániás: lélekből brummogó költőparádé a gangon: eseti párbeszéd Istennel: hogy a végtelent nem is így: hé: majd azt én tudom: a végtelen egy nem létező bőbeszédű szám: felrúgott nyolcas: majdnem semmi: beleugorhat egy egész lakásnyi ország: ha kedve úgy: kívánja: vagy nem: vagy nem tudom: matekból mindig madár voltam: bár kalickám wittgensteini: ugatom a határtalant: és a nyelvből készítek sokdioptriásat: ne csak lásd: etesd is a szépet: akármit is jelentsen: neked: vagy nem neked: nekem? Kosztondori bácsi szár nélküli szemüvege

Nem beszél, odébb sem áll; magának bólint, dúdol. Helyesli ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét, hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog. Másodpercenként huszonnégyszer gondol egy adottabb helyre, a boldog kémia belülről narrál. Elemez, reagál, tolja tovább: éli a rögzített, a rögzítetlen képeket. Vizuális szabadság, így becézi. Formára, fényre mért vágy, a pont, hogy innen el, a pont, ami megtart, ahonnan minden kép készül, ahová senki sem léphet be. Ez már a kompozíció rovására… Ha ez csak póz lenne, legalább elmehetne. Megjelent a Műút 2017061-es számábana merev komponista

apám beszari volt, azért töltötte az estéket otthon. nem az anyám iránt érzett nagy szerelme, megvolt a maga élete, melyet minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vettek körül, aztán fordult a világ, s ott fekszik a föld alatt, amin állt, élettelenül, otthon. már csak emlékszem, hogy oda tudtam vágni az embereknek: „a faszomba” és hogy „basszátok meg”, mert élt bennem valami önmagamba vetett bolond hit ma már otthon töltöm az estéket feleségem játékbaba-testével és mindig ő akar elmenni otthonról. ő nem beszari. annyira belefáradt a soká visszafojtott vágyakozásba, hogy már a közös életünket sem félti, hülye állatok vagyunk, melyeket minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vesznek körül, aztán fordul a világ. Megjelent a Műút 2016056-os számábandicstelen epizód

(1) megnyitva hagyta a válópert, én mentettem el. ezután teljen így minden nap, szobortisztán és vésőktől mentesen. előástam a ládát, amibe múltunk gyűjtögettük: papír szerint is a fele engem illet. amikor hatéves voltam, a náthás öcsémnek a nappaliban akartam hóembert építeni. azóta minden szándékot többszörös szkennelés előz meg. javíthatatlan vagyok. egész nap húsz másodpercen töröm magam. hogy tesz engem ez az instant leves boldoggá? milyen tájakon, kikkel és mi legyen az a három szó? a férjem előzékenyebb lesz, mint valaha, esténként ráncossá álmodja a díványt. egy ideig olyan érzés kerülget, mintha azt a gyermeket feküdné el, akit úgy szerettem volna tőle. (2) a kávét teára cserélem, újra kocogok. azt hiszem, mindennek van egy átlaga, amit tiszteletben kellene tartanunk. a kapcsolatoknak, filmeknek és zeneszámoknak is. nyújtás, derék és karok. miséről szivárgók, dohányzó adománygyűjtők, lustán pislogó diákok. az eleven hordalék közt ott égnek izmaim. ismét eltelt egy év. mennyi energiám van. micsoda távlatok.Rend

Fenyvesi Ottónak És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.Turbo folk

haszontalan feslett szépség túletettél hízelgő karjaid között elhájasodtam szűk lett rám a valóság szürke csuhája hát arany palástot terítettél rám koturnuszt húztál lábaimra hogy játsszam el s ne éljem életemet lehetne-e még valahogy bármi áron ami volt már és igaz volt és jó volt ha kiharapott véres koncként is vagy az már valaki másnak jár akihez hozzátartoztam és nekem az egészhez már semmi közöm szépség te kétszínű alakoskodó ribanc levettél a lábamról és kielégítetlenül hagytál Megjelent a Műút 2017063-as számábanSzépség

Kemény Istvánnak                              ez is: Diána mocsara. Az asztalon felfordult lapok, a visszavonuló idő csapta le. A hűtőben az üres üvegekre Vadász árnya hull: íját feszítve, söröskupakkal lő át az űrödön. Véletlen ez. A szemedbe csapódó szavak szárazra törlik utánad a hűlt helyet. Megjelent a Műút 2016056-os számában Holt tér

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

Mindannyian ismerjük a napba nézés tárgyilagos, Fenséges veszélyét, ami vakságot okoz. Ki bír Ellenállni, s fogyatkozáskor szobája sötétjébe Bújik a sötétülő fény vizsgálata helyett? Majd Később, mikor a vakság, mint ok és okozat Kényszerpihenőre ítéli. Magadat okold és ne A sugárzást, részecskék helyett anyag és lélek Kapcsolatát vizsgálhatod a szuterénben, ahol Azt sem veszed észre, ha a villanykörte kiég. Tapogasd le a csöndet, Braille-írásba oltott Morzejelekkel írd le törvényeit, tételezd fel: A drapéria nem nyeli el a hangokat, csupán Változtat a rezgés hullámain, s ettől elméd Máshogyan érzi magát, a tested sötétben lapuló Zsákmányállattá alakul, keveset mozog, Titkolja gyöngeségét, s ha sebet kap, inkább Lerágja a sérült végtagot, saját rémületétől Pusztulva el. A sötét szoba

Az ébredés lehúzott héjának pereme felpöndörödik, akár a pőrén hagyott párizsi széle. A lépcsődeszkák a sötétben ijesztően száradnak, nyújtózva ropognak az esztétika csontjai. Az elfojtás tapétáit érzéki ujjak simították a falra, alatta légbuborék az őszinte beszéd. A tányéron felejtett tészta halott orsóféreggé kunkorodik, rugóján magasra dobbant a sodródás. Szép ez a perc. Még az sem zavar, ahogy a némaságban a klórt lassan legyőzi a húgyszag. Az átmenet mindig különleges. Kereslek. Mikor rádöbbenek, hogy a mindentől védő takaró alá bújtál, arcomra kiül a nyomolvasó fintora, aki a sebzett vadat követve másodszor keresztezi saját csapáját.Fényváltás

Mert be van írva a nevem a Tisztaság Könyvébe, és mert nem lehet onnan nevet kitörölni — kitörölni, kitörölni. Megjelent a Műút 2017059-es számában Egy régi-régi töredék

— Radnóti Miklós emlékére — mársemnemtudom is mársemnemértem is —  : márdehogynemértem is márdehogynemtudom is mártudom is értem is —  : márértem is tudom is —  : semminasemmit is Nemelégia is

A lényeg a következő: olyan sok lehetséges vers van a világban, de olyan kevés, ami szükséges is. Ez utóbbiakat a Milói Vénusz egy kezén meg lehet megszámolni. Dunajcsik Mátyás fordítása Vénusz ujjai

Ezek a szőrben megtapadt részletek. Azóta nem zavarnak téged, amióta rájöttél, hogy a kertben bolyongó állatok hasán egy egész élővilág van. Miközben figyeled az élősködőket, amik a drótszőrű mellső lábak közelében lapulnak, én olyan menhelyekről mesélek, ahol  a kérdések válaszokat fogadnak be. A szomszédból átszökött vizsla egy időben kezdi el érezni a testfelszínen lévő csípéseket, és azt, hogy nála hamarabb csak a kettőnk közti viszony kerülhet elaltatásra. Befogadva

Emberek másznak elő a házból, a kerítés mögötti bokrok közül, csíkos kabátjukat széttárva testüket az izzó korongnak kínálják. És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán: a srácok sikítva kergetik a varjakat, a fekete árnyak újra és újra leereszkednek, mint beteg lelkek a kórházból. Az egyik fiú az útra esik, és dühösen néz, mintha én lennék a baj, a fájdalom szelleme, mondom az anyjának, hogy ismerem őket valahonnan, de ideje sincs meglepődni, mert épp érkezik a távolsági busz, fölkapják a csomagokat és a gyerekeket, lentről integetek nekik, jó utat, kiáltom, és hogy üdvözlöm a messzi hazát, mire a barna hajú nő, már a lépcsőről, hogy ők csak egy megállót mennek, idevalósiak, itt laknak a város szélén, és az ajtó szisszenve becsukódik. Mint beteg

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

Tipográfia: Rőczei György Well 16–20.

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem, A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem. Megint csak nem; erre te fölémhajolsz, Csont és fa, zöldellés sehol sem. A fejem alatt. Átkéklik a szemem A téli éjszakán, a rögökön. Nem tudom, melyikünk kerekedett Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal Mondd meg, melyikünk volt előbb A földben. Pedig nem is kék a szemem, Csak már nem tudom, hol kezdődsz te, Hol végződöm én. Apa, apa, kikaparom a csontjaidat, És a véremmel összeszennyezem, Mert elegem van, kurvára elegem, Hogy nem tudom, meddig tartasz Bennem, pedig eltemettelek, És azóta is azt a rögöt keresem, Meg azt az őszi zöldet, ami akkor Borult rám, és sírt helyettem. Hómezők mellett fekete a szemem, És varjak vájják ki, ha hazudnék, Apa, apa, haragszom, értsd meg, Elegem van, kurvára elegem. Belőled is, de főleg belőlem, Hogy mindig az a nóta, Azonos félelem, Félelmetes azonosság, Amit én viszont nem szándékozom Örökíteni, pedig anyát akartak faragni Belőlem. Azok levegőből vannak, Gondoltam, azt nem lehet faragni. Csak a csuklónkból kopjafát. Egy kopjafatündért, lánghajjal, Árvácskákba öltöztetve, Nem érdekel, milyen szavakat hagytál rám, Ha nem tudok a saját nyelvemen beszélni. És anyám szép, mint szeptemberben A paprikavirág mellett az ösvény, És azt állítja, te én vagy és te vagyok én. Hát akkor mit vár, csillagos eget, Álmaiban azon lépdelek, Mert azt szereti, ha lehúzhat, akkor Tudja, hogy égig ér. * Apa, apa, a bőröd; a bőröd csak nyáron olyan, Mint az enyém. Telente szép és nyugodt vagyok, Mint anyám, fekete a szememA tizenhatodik óta pontosan

1. Vacsora után hársfateát főztünk a Mamával, hogy megidézzük az éjszakát, amikor utoljára az anyanyelvén álmodott, és a falut, ahol mindenkinek volt valami különös neve, ennyit jelentett nekik az önmegvalósítás: ha túlélték a gyermekaszályt és a tüdőgümőkórt, állandó jelzőt kaptak egy kiadatlan hőskölteményben. Később a Papa is kinézett a konyhába, hogy letörölje az asztalon hagyott morzsákat, és a mélyhűtőből elővegye a marhahúst: a holnapi ebédért legalább még tehetünk valamit. 2. A bulvárlapok szerint aznap szuperhold volt — bekapcsolva hagytam a laptopom, és az arcomba világított a fénye — nem találtam a helyem a magam alá gyűrt domborzati térképen. Odakint, a konyhában olvadni kezdett a lábszár, és a mosogatóba zuhanó cseppek felugró értesítésekként visszhangozták a fejemben, hogy egy archivált oldalon ismerősnek jelöltek a halottak, és hajnalra közös idővonalba rendeződtek az emlékeink. 3. Mellettük csak meddő vesszőként meredtem a családfán. Nem sokon múlt, hogy bejegyezzem magam egy lezárt anyakönyvbe, de lement a hold, és az olvadó húslé ritmusa elaltatott.Családfakutatás

Apád fiút akart, a kisfiú Halott. Szaros a színezüst pohár, Anyád ma megtanít kiinni. Rossz. A méhedet magadra rángatod, De rossz. A cseppfolyós pupilla él, De félsz. Miért vagyok veled megint, Ha csak te vagy magaddal? Egy kicsit Apám akarna lenni már apám, Anyám szakadt zsinórral él. Kinyílt A szám. Ha mondanám, te hallanád? "Apám fiút akart, a kisfiú Halott. Szaros a színezüst pohár, Anyám ma megtanít kiinni." Meg Se szólalok, veled vagyok. Megint.Mondatok, jelentések

Tipográfia: Rőczei GyörgyWell 46–50.

Ahol találkoztunk: üres terek. Múltba süppedtetek. Halálotok puha fotel. Ki nem mozdultok a fiatalon távozók otthonából. Káromkodtam nektek álmomban. Megvetően pillantottatok rám. Novemberi, korán temetett napok. Nézzétek, mennyi levéltetem, mennyi nyárszemét. Hazudhatnék, hogy még mindig gyakran. De egyre ritkábban juttok eszembe. Gyertyák, nektek. Arról gyújtom a cigit a télikertben. Nincs itt semmi meghitt. Egyedül az önsajnálat ragyog fel a korán temetett napok miatt. Már nem ti hiányoztok, csak a távolodó, közös idő.Korán temetett napok

Visual Poem № 7.

A gyomor megtelik velük: ha már kifáradtak, az agy villámcsapásokkal kíséri le a gondolatokat a hasba, és vérrel melegíti fel nekik a nyálkás szervet. Minden ebéd után megfulladnak a vérben és az ételben, eggyé válnak az állati tetemekkel. Csak azok a gondolatok engedik magukat megismerni, amik öngyilkosok akarnak lenni. Mint egy hajó, ami fedélzetén óriási képet szállít egy hatalmas cédrusról, az egyszerre-Philemon-és-Baucchis istenről, és néha, mikor épp nincs szél, elképzeli, hogy épp oda zarándokol. De ha a belek felé megindul, az elhalt cédrus fog zarándokolni: Bennem. Megjelent a Műút 2017061-es számábanZarándoklat a cédrusokhoz

reggel felé esni kezd, derengenek a kikötő fényei, víz hull a vízbe, közelebb hajózva kirajzolódik az írás, elmész, visszajössz, nem halsz meg soha, partot ért, lába a pallón megremeg, ahogy lüktetni kezd benne valami lassú, nehéz anyag biztonsága napfényt gyűjt, erőt és terhet, le lehetne élni így is egy életet, hiszen az őrület lassan adagolva maga a kegyelem, hogy melyik évszakban él, ő dönti el, de harang szól minden negyedórában, ha elfelejtené mihez mérni az életét, ragaszkodik a délutánokhoz, sokáig nézi bennük, hogy zúzza szét magát a hullámtörő betonján az idő húsa, ez a nagy, szürke állat itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona, meszes kagylóhéjak, kopott hálók, a beszáradt ég aljának darabjai, minden, amire emlékeznie kellene de ahogy az utca felszívja a testet ködös estéken, a csontjában újra és újra érzi, a hiányát, ahogy lüktet, mennyi minden más lehetne még bizonyos igenekben lakik egy angyal, a hirtelen döntések angyala ilyen, mögötte még hosszan fénylik az irány, a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása Megjelent a Műút 2013037-es számában. Hullámtörő

És lehet, hogy épp most utoljára. Túl könnyen, nem is hinnéd. Elviselhetetlen beosztani patikamérlegen azt, aminek sosem láttuk a végét. Csak ott van valahol, mint a társasházak pincéjében sarokba támasztott tartalék parketták. Biztosan ez is jó lesz valamire. Aztán, lehet, hogy épp most. Mint akkor, mikor láttam a kabinfelvonók gépházát, amit csak télen használnak, a szezon végén lekapcsolják, úgy képzelem, hogy a hatalmas villanymotorok utána még sokáig forognak saját lendületüktől. És talán épp most, csak most állnak meg végleg, a nyár közepén. Így történik minden. Hogy nem is tudsz róla. Valami lendületre várva, és ez lehet, hogy nem megy majd önmagunktól. Mert én is csak annyit eszem, és te is csak annyit adsz, hogy pont jól legyek. Ezt az éhséget nem lehet beosztani, lépcsőházak hideg csempéihez támaszkodva, végiggondolva, milyen lehetett, mikor még nem én, és nem épp most. Minden lépcsőfordulóban egyre erősebben csapok a villanykapcsolókra, nehogy sötétben kelljen keresgélni az ügyesen titkolt mondatokat, mire leérünk, legalsó szintjeinkhez. Ahol lehet, hogy utoljára. Ahol rá kell kérdezni. Ahol válaszolni kell. Amiért végül is nem lehet haragudni. Amit majd végül nem tudok megbocsátani.     Mire leérünk

mind elmondtam. elmosódott dolgokat először össze-, aztán szétmosni. például emlékezést és nosztalgiát. generációkat hibáztatni, megidézni, hagyni. mindegyik fényképen látom magam mindentől messze, a szívhez közel.ami esedékes

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

A csónakház automatikus hangjai mögé képzelt élőlényeket szeretném látni, a húsodat belülről, a torkolat vízfelszíne alá nézni, ami fekete, mint a bőröd, de csak a partközeli fűben eltévedt rákokat lehet. A kisgyerekek kövekkel dobálják őket, és amelyik túléli, azt akváriumba teszik a mólón. Nem szólnak hozzám, akár a süketekhez, pedig esténként átöltözöm, kibontom a hajamat, és hallom a kövek csattanását, az üvegen sercenő csontokat. A hordalék karcai mindig begyógyulnak a talpamon hajnalra, amikor cipőt veszek, de a fehérneműm varrása menti gyűrődésekben a sóder napokig bent marad. Megjelent a Műút 2015050-es számábanSzürkület előtt

V. bácsi az évek során vállalhatatlan lett, mi pedig meguntunk szánakozni. Csámcsogott, sőt egy alkalommal mintha felénk köpött volna. Gyakran tűnődtünk: hová illant egykori bája? Vért köhögött fel. Talán már nem is szerette a fiatalokat. V. bácsi nem mókás bácsi többé: szomorú, megbolondult öreg. Jobb lesz így neki. Miközben aláírtuk az ítéletet, szexről, politikáról esett szó. A hóhéri feladatokat közösen vállaltuk; nyilvánvaló volt az is, hogy fegyverekre nem költhetünk. Így esett, hogy V. bácsi eltűnt. Azóta, úgy képzeljük, újra kertes házban él, az unokái, T., K. és L. pedig kéthavonta látogatják. Részlet A városnak meg kell épülnie című, az Ünnepi Könyvhétre a FISZ kiadásában megjelenő könyvbőlAz ítélet

igen, bárhányszor hányni kell, s a test ürítené magát, vonulna ki, rekedne kívül, mint aura, önmagán, terül ki, hányva el, csak ez, mi engem megjelöl, mint kesztyűt, tűröget, magába hajt, bőrhibák, tört felszín legbelül, kint gyomrom lüktet, fáj, duzzadva, hogy van, a törvény az, mi vesz, csak vesz körül véletlen, nem konzisztens adagokban (invitatorium)

a beteljesült természetességgel figyeli a gólyák párzását, ahogy Juli is kezd újra hinni a gólya- mesében, pont amikor elfolyott a magzatvize, amikor Jánosban el- törik valami, aminek esélye sincs az újjászületésre, mint ahogy a már kiszáradt pillanatragasztó tubusa is felidézi benne a vén tapasztalat átültetését egy másik iskolapadba,aminek meg rövidebb a jobb hátsó lába, akár a messzeségnek, ha haza menekül, hogy majd mindenestől kitegyék szűrét. Megjelent a Műút 2015051-es számában Te atyaég, János

Hétéves lehettem, amikor az apám elővett egy kazettát. Ez a változás szele, ez rap, súgta, mert akkor a változásról csak suttogva lehetett, és nekem akkor mindegy volt, hogy mi, de változás kellett, mert már kínos volt a család előtt a Modern Talkingra ugrálni. Végre férfi akartam lenni, nem aranyos. Amikor berakta a másolt kazettát a magnóba, úgy éreztem, férfivé avat végre, és elfelejthetjük azt a napot, amikor valami kórházat kerestünk Kelet-Berlinben, mert véletlenül málnás sört kért nekem egy füstös talponállóban. Azt hitte, hogy az valami jól habzó málnaszörp. Hiába mondtam akkor, hogy apa, én férfi vagyok, nem rúgok be ettől és ennyitől, pedig akkor még azt sem tudtam mitől és mennyitől. Már az első szám közepénél éreztem, hogy ez a szar nem lehet semmiféle változás szele, ennél még a málnás sör is hatásosabb, és ha ez a rap, akkor nekem nem kell, mert aki ezt hallgatja, nem lehet férfi soha. Mi ez, kérdeztem apámat. Ez Milli Vanilli, válaszolt. Na, ekkor lettem metálos, meg magányos, mert senki nem jött a születésnapi bulimra, mondván, szar a zene, és talán kicsit halkabban, mint a tanácsköztársaságot, kikiáltottak sátánistának. Jó kisdobos nem hallgat ilyen zenét, mondta az osztályfőnök, az apám meg mélységesen felháborodott, de nem íratott ki a suliból, megvárta, amíg kirúgnak. Egy kandeláber alá állítottam két osztálytársnőmet a Tisza-parti sétányon, és mondtam nekik, hogy ne mozduljanak, így a legszebbek, levideózom őket. Lehajoltam, teljes erőbőlVanília égbolt

Búuuúu! Bu! Szép Ernő: De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban TD: Minden a végtelenségig megy! Szép Ernő: Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, TD: Ahol véget ér, az a végtelenség./span> Szép Ernő: De elnyomják és nem látsz köztük különbséget TD: „A végesség a végtelenség.” Szép Ernő: Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. TD: Minden a végtelenségig véges. Szép Ernő: — Vége a Néked szól c. versnek Ebben volt: Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már mindegy igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. TD: Hát nem értitek? Ez a „nincs kedvem” nem németesség. Ez valaminek az egyetlen hü kifejezője. Nincs kedvem. Nem, hogy mihez, az fel se jön. Megj. le esmegy, jav., se megy. Én, ha németeset akarok mondani, német–magyar szakos, azt mondom:   1. habgefundum gefundum, vakumbum. 2. mint sok angolt forditó: byyeee, byyyye, byeeee buu, bije bu. Magyarul: Jékely, Kosztolányi, Szép Ernő, Arany stb. De magamról semmi kedvem, még csak semmi-kedvem se. Vicc, hogy nem találkozom senkivel. Folyton ezt teszem. Magam — hogy ezt tudni is lehetne — nem vagyok. Nincs kedvem, na, hm, byeeeee? MAGAM NEM VAGYOK. Bú-tiszta búza, bú-ocsu

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

amikor nincs irány hogy merre menjek eltűnnek a kényszerképzetek az évszakok jelentősége megsemmisül kifejezhetném vulgárisan de egy ideje visszazökkentem a polgári etikettbe aminek nincs túlzott jelentősége és érdektelen a vallásos álszemérem belefáradtam a donkihóteségbe ennyi év után s bár minden tiszteletem a hölgyeké nem baszódhatok egy cafka dúlszíneán marad a mindegy-merre menés mert semmi jelentősége az önálló akaratnak az útról letérni nem lehet játszhatok egy-egy bölcs gondolattal próbálhatom megtéveszteni magam a felismerés ilyentájt evidencia kellene legyen ám az örökkévalóság ivartalan hiába bámulom szerelmesen Mielőtt este elhunyok

álmomban chipset ettem minden rossz volt szomjas vagyok fázom nincs szőr a kabátomon most borotválkoztam világ szélén állok nem merek közelebb menni tégla vagyok a falban hol vagytok eltűnt a cement fekete autóban ülök nem olvasok nehogy hányingerem legyen könyvet égetek agatha christie holttest a könyvtárszobában fulladozok pinokkió vagyok letörött az orrom vissza akarom növeszteni ördög ügyvédje vagyok skizofrén perelte be én én 2+2=5 2+2=5 2+2=5 2+2=5 tabu tabu tabu…ta buta buta ördögöt felfestik királyt felkenik mercedes-jelet látok valamire emlékeztet csukott szemmel nincs tériszony cápa vagyok farsangon embernek öltöztem uszonyom miatt megijedtek leláncolt ember barlangi tűztől füstmérgezést kap És várja, hogy a barlangszáj vegyen egy nagy kulcsnyi levegőt, csak annyit: 2+2=4.Idea

Mert úgy tudsz szólni hozzám ha semmit akkor is korábban senki semmi de te már akkor is a teljesség ilyen lett ketten így létezünk drámai végkifejlet foglalkozik velünk semmi nem volt nem látszott nélkülem nélküled kettőnkből egyet játszott két fél önkívület s benne képzelhetetlen vakságba szédítő a telve telhetetlen szétrobbant téridő hogyan is szólnék hozzád amikor nem leszek micsoda csendek hozzák hozzád emlékemet leszel-e mivé lettél mivé bennem tehet többé a többieknél képtelen képzelet érinthetetlen szentség érthetetlen világ parányi végtelenség mindennapos csodák ha maradék voltommal beléd temetkezem megillet engem ottan minden s a semmisem 2016. augusztus 27. Megjelent a Műút 2017063-as számábanViszonos

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

az ember picinyke játékos rezgő falevél négy erőtlen vézna kocsány kezei lábai velük kapaszkodik kétségbeesetten mindenbe amit csak elér amije van még annyit sem ér röpkeség egy szárnycsapás villanásnyi birtoklás elfújja aprócska szellő elhullott veréb lesz a dicső főnixmadárból a játszótér homokozójában bottal piszkálják szemeteslapátra senkinek sincs senkije ki emlegetné a régi szárnyalást célba köpnek merev testére szotyolával harmadosztályú csibészek sehol sincsenek a jóságos óriások széplelkű törpék akikben valaha hitt Megjelent a Műút 2015052-es számábanfőnixveréb

A langyos aszfalton fekve üvöltöttük a kedvenc számunk. Azt a képet évekig követtem, az emlékek maradékát folyton átszitáltam, nem lett csend. A vége előtt még egyszer körbetáncoltam a tájat: a dohányzóasztalokat, a szétrepedt bőrfoteleket, de téged, mivel elsőre sosem vettél észre, többször is. Talán így jeleztem: ez az utolsó. Most tűrted el utoljára a hajam, utoljára horzsoltad végig a testem. Két megbánás között a zajok: felhasítasz, üvöltök. A szembe sáv csókol, fojtogat, minden csalás felváltva szereti. Te leszel az utolsó, nincs több lépés, nem forgunk. Azóta estéket teszek tönkre, neveket aggatok rád, megszólítalak, elküldelek. Aztán arra gondolok, hogy magadra húzol, megint lilára szorítod a kezem, arra, hogy a hallgatások között, még mindig jólesik a zaj. De az átszitált emlékek lassan, mint az utolsó ütem nélküli zenék, elhalkulnak. Haláltánchoz nem szól zene.Zajom

a holnapért alapítvány beneveztem nem vagyok túl optimista mindig másé a jövő legalább végy szelvényt mondta a szent ha a lottón nyerni akarsz rajtam ne múljon utol ne érjen a vád ha kérni akartál mért nem nyitottad ki a pofád megértem sokezer holnapot ékesít két méternyi vágás itt vagyok majd hetven éve minek a rinyálás mindent fölírok a lapra kezdve az anyámtólvérátömlesztéssel a születésnél a sérvműtétet mert kiugrottam a lépcsőházablakból mielőtt ad acta hogy éltem boron zsíros kenyéren volt jobb sorom de az se volt érdem viccelődhetnék aranyéren de snassz már ne kínlódjon velem az égi kasznár még kéne egy frappáns sírverset írni de kértem szórják szét a hamvam tehát csak olyat érdemes mit dúdolgathatok pormagamban búsongjon kinek sírja van itt röpül ferenc sírtalanPályázatot írt ki a kardiológián

itt szélesül el minden. felénk füstöl az avar és két part közt reng a föld. fátyolt köhög a völgy ilyenkor, hogy ne kérdezd, mit ér háton a tekintet. innen elvegyül az évszak, az ablak felé dől a tér, dér csettint a füvön, a fagy felissza a rothadást és rommá érik minden királyság. ahogy fal mellé botló nő keresi a göndör éveit omló vakolatban, lepereg ott, ami elmúlik mind és a földön marad. itt szélesül el minden, elszorul a hang és űrbe ér, horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb.felező

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

az egész csak igeidők kérdése minek aggódni mikor lesz vége vagy miért történt meg nem a cselekvés a lényeg ami a múltban kezdődik az a jelenben ért véget de az is lehet hogy csak egyszer volt majd sosem és azóta tart éppen folyamatosan befejezzük ha nem is volt mégsembefejezett jelen

A krematórium felett mindig szürke az ég. Megjelent a Műút 2015052-es számában Időjárás

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

amikor pedig meglátlak még nem szeretlek kíváncsiságfoszlányok lógnak a vágy szárítókötelén feltétlen reflexes figyelmetlenségek májusi rügyrongyok virágcafrangok horizontot hullámverő tengerek reminiszcencia ingvállak újjászerveződő évszakok amikor pedig megismerlek még nem szeretlek hanem belekarcollak abba az érzékelésvázba amelyen labirintusköreit rója a nagy ismeretlen szerelemzsák és kiszakítom belőled mindazt ami nem én vagyok és vad vágy támad bennem történéseidben megtörténni újra és építeni azt a katedrálist amelyben kerékpáros bacchánsnők tartják az eget folyékony haldokló ophéliák sziklával labdázó szirének arszlán karmokat éneklő fém dulcineák irányítják a megközelítési szögeket építik bontják az ellentmondások szakrális hálózatát és gyógyíthatatlan szerelmesen mindketten tudjuk hogy szétesünk a térben amikor pedig szétszóródunk a vágy feltárulkozó algebrája elkezd egyenleteket gyártani mindazon ismeretlenekre ami te mint férfi és ami én mint nő lehetek még a térben a fénytörésekkel be nem világítható olyan kérdések történések generált sorozata amelyben kincseink már a tenger martaléka és megtörténik velünk a szerelem deformációja ahol az elpárolgó személyiség a pólya és a szemfedő Megjelent a Műút 2016057-es számábankatedrálisszöveg

gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár. Apák

fénycsóvák, egymásba ölelkező autók sora. ez is addig tiszta, amíg nem beszél, csak a cigifüst, a vágóhíd melege. apára várok, mocskos éjszakák jönnek, anyára várok, lépcsőházban vacogok, a levegőben arzén, túlélem, még azért is. tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej a harmadik ablakban. végighányt éjszakák vagyok, falak közé besimult szerelmespárok, idegből kötött pulóverek szeptemberi estekre. párologhatnál, mint a hegyek közé fojtott köd. eső van. halk mozdulat, széknyikorgás, félszek belédköltözése, iszony kiszipolyozása, ánizs és menta, halászok szamosba dobott fehér keszkenője, fennakadt furdalás. lenyeltem. a szobámban nincsenek évszakok, csak madarak. azóta változtak a dolgok. neked szabadság kell, én nem tiltok, magam ajánlom. széttárt édent, macskaszerelmeket, fészekdorombolást, kávét. magadnál tartasz, nem engedsz a kettőnkből. jó. nekem marad a fúzió, dobhangodra tánclejtés, belédképzelve a jóindulatot, törődést, giccseket. álmomban zuhantunk, kaptam tőled egy cetlit, én is szeretlek, kicsilány, ha túléljük, ígérem, nem hagylak többé egyedül reggelre. sokat kellett dicsérjük istent, ettem az ostyát. a halálról semmit sem tudni, csak az áldozatot. megmaradok aggódó kéjtulajdonosnak, feszülő mellbimbóim között teaillat párolog, torkomban kereszt, úgyis lecserélődünk, a sor végtelen. megszökött akarat, bent ragadtam magamban, megöl, hogy nincs bennem szemérem, hát öljön, hogy így születtem. szógettó. meggyötörni az egyistent, mindenek végén ne feledjen, mindenek végén álljunk ketten, tocsogva a leheletben. kerülöm a felszínt. beleszédülsz pálinkád, cigid, kurvaságod látványába. a régi szagoddal az ablakkal szemben állni, most jó. érzem a bőrömben, beleremegek a télbe, nézi, ahogySoulbitch

A legkézenfekvőbb kételyeket is vissza lehet csomagolni és rögtön feladni a feladónak!  Az észnek. Ez lesz az a felemelő finomság, cizellált ékesség, amely viszi előre Freud tanár Urat. A mimika megmutatja, mennyire erős a lélek. Minden nappal fogy a tudás, azzal is, hogy tudjuk. Kopik. Mondta Jung. Szemantikailag a megismerés sok esetben maga a létezés kikerülése, kijátszása.  A cselekvés elhalasztása. A tett halála. A tökéletes nem tudás volna a teljes nyugalom? Feküdni a tengerparton és bámulni a vitorlás hajókat. A bolond műgond.A műgond és a nyűgös ego

Szenteste nyolc körül a négyes-hatos csak félóránként jár, és csak homelesseket szállít. Kérdés, honnan tudom. Melyiknek öltöztem? A családot a nők intézik. Leszarom, ha lekéssük a buszt. Gyűlölöm az utazást, mint apám és nagyapám, kérdés, hogy kerültünk ilyen távol egymástól. Már haza sem utazom. Viszlát, kamaszkor, nagyapa így már biztos nem leszek, hogy negyvenévesen még apa sem vagyok. Apám Búbánatvölgyben élt, nagyapám Bajon, akkor kellett volna leköltöznöm Ürömre, mikor még éltek. Megjelent a Műút 2016058-as számábanZsidók és elvált apák party

megtörik fölöttem az ékezet, vesszőt kell raknom magam mögé; bután, akár a parancsszavak utáni kérlek, himbálódzik a vég- és utószó közt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanés

Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg. Oroszországból hozzák. Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak. Vékony és át lehet rajta látni, legalábbis ha ránézünk, látunk valamit, ami akár a túloldal is lehet. Ilyenkor hiszünk. Jobb híján.Muszkovit

Lankás domboldalon kanyargunk a tóhoz — a télvégi bozótos tetszés szerinti virág rügyébe kezdett. Ha most kiszállnánk, taposhatnánk a levelekkel borzolt talajt, de — mint bálákba gyűrt nyári selymet — ilyenkor még keresni kell, mi minden jut eszünkbe a Napról. A régi városfalon a kikötőig húzom a kezem — a vakolat karcol, mint a visszavágott japán kecskerágó, vagy a kikezdett drótkerítés — súrlódok, dörgölődöm a mellettem álló anyagba, pedig pár lépés múlva áttetsző, mély gleccservíz tanítja, hogy leválasszam magamról. Itt elég a tekintet. A szerelmesek vasárnapi városa, Verona, tűsarokban, bizonytalanul vonul a parton — száz évvel korábban Kafka sétált szemben, a hegyekbe dűlő, keskeny tó mellett. Mint temetés utáni toron, tör rám az étvágy a februári strandon fényesre csiszolt kavicsok láttán. Egy kúszónövények szőtte hátsó, kis utcában van asztal. A balkonon kutya, macska jelzi, hogy itt a hét többi napján is élnek. Lent aperitifet isznak — pohárnyi kendő — narancs és vörös koccan a fakó bőrhöz. Mintha szekéren, vagy zsúrkocsin tolnák, egy napra egy másik életből választhatunk. A puha, bordó inget csak miattam vette fel. Mert reggelre már átizzadtam az ágyneműt, ahogy álmomban a régi, kapcsos bőröndjeit — apámnak volt ilyen — nyitogattam, tele volt ismeretlen tárggyal. Öncélú mozdulat. Egy tincsébe simítok. Finoman tanítom, mint macska a kölykeit, az új fogásra. Megjelent a Műút 2017059-es számábanÜvegház

azon a nyolc milliméteres filmen a hajógyári szigeten akkor május kilenc park volt a neve kardoztunk és fociztunk a felvevőgépnek mert se te se én nem voltunk oda igazán az olyan dolgokért ha előásnám a szalagot mama is bevillanna fekete-fehérben indul az erkély felé szembe a hármashatár-heggyel óbudára is jutott két halott jóskát miután odaköltöztünk a körúton az üllői útnál ütötte el a villamos sose ért ki filatori-gáthoz harmincnyolc volt akkor mondta apunak neki semmi nem sikerül — a népművészet mestere volt — hiába vártuk mikorra megbeszéltük öcsi kilencvenkettőben mikor csomagoltunk ezt is elmondtam annyiszor fene essen az egészbe hogy lehettünk volna újra együtt pár hónap alatt intézte el a rák te negyvenhattal a három évvel legyőzted jóskát öcsit a mindigifjúbohóc költő-keresztapát a kardot én faragtam valami lécből bár lehet tomahawk volt akkoriban kezdtek özönleni az indiánok henrik mondta menjünk a szigetre ezeket a kockákat választotta berna istenem milyen jót ittunk a riport alatt után csak a stáb volt és mi ketten úgy találta ki a filmet beer atya fejét lehajtja a megrendülés annyi minden kavarog a fejemben a szemem előtt majd múlik mondják az ostobák de én halálból doktorálni tudnék menjenek a picsába nem fogok fölsorolni megtettem százszor hisz csak erről szól mindenem ezerkilencszázötvenegy tavaszától mikor fél évig hiába vártam nem vagy anna nem vagy zselyke én nem vagyok ti betörtetek az életembe veletek lettem minden jöhetne kurva jelzővel az agyonkoptatott rím miközben kattog a nyolcmilliméteres a fekete-fehér fogalmam sincs hogy mászhatnékKeskenyfilm

én néha nem tudok mit szólni. olyankor mintha nem lenne holnap úgy lopdosom vissza a csuklódról magam. sóhajtok és megmarkollak. és te nagyon próbálsz nem észrevenni, kiserkenő véred némán nyalod fel, aztán csak hunyorgod a pernyét előttünk; nem vagyunk se távol, se elég közel. de egy lakást bérlünk, férfi vagy, a bútorokat precízen szereled össze — én elrejtem a megmaradt csavarokat teát főzök, takarózok az őszre.augusztus

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni, ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait. A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt, a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet, ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél. Neki ott, ahogy bagótól az ujjbegyek meg a fogai a koffeintől megsárgultak, sötétség ült. Úgy tartotta, van összefüggés. Végül is kezdetben ő is csak jegyzetelt a kézfejére, aztán már unalomból firkált is ezt-azt. Fokozatosan vált függővé. Ugyanígy szokott rá a fehér köpenyek szagára, az orvosságokra, a hányás ízére a kemótól. Végső soron a halál gondolatára.Függő

Adj össze, Misa. Az éjszaka, mint combtól a harisnya Elválik a magasságtól, hogy megalvassza a kávét A bögrében, amely épp azé a lányé, aki hárompercenként ismétli A pultosnak azt, hogy mennie kell, mindjárt elkésik, De aztán, ahogy kell, Végül mégiscsak ott éri a reggel. Az az irgalmatlan sok nap, ami kitette ezt a félévet, mind kevés: A hármast kijavítani sajnos már nincs esély. És a lány az ablakához minden nap újra egy világot ragaszt valaki. Ez a világ olyan, mint egy régi, megfakult polaroid, Rajta egy robbanás helye — és az, ki „segítek”, esküdött, Végül mégiscsak egyedül hagyta őt. Misa, most őt számold össze. Néha annyit iszik, Hogy már nem érzi, mi az éhség vagy a kétségbeesés. A zaj, ahogyan darabokra törik a jég, A hang, ahogy az ég felé repül egy galamb, Vagy a leszálló repülő morajlása Vnukovóban: Dolgok, amelyekre még mindig nincsenek igék. Anya azt mondta, kettőre haza kell, hogy érjek. Így a hetedik whisky után többet nem is kérek. A levegő forró és száraz, bennem egy belső vonat Zakatol és ha van is végállomás — még hosszú az út oda. Joszif Brodszkij ül a kupéban, és angolra fordítja Vad oroszról azt a szót, hogy lélek. Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben. Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember. BárAdj össze, Misa

a figyelőrendszerbe hívunk meg együtt körözünk az utakon a szánk elé sálat teszünk ne ismerj meg egyszerre csak a biciklilámpáról tudod majd neked világítunk a korsót tartó nőszobrok között most tedd be oda azt amit sosem szabad hangosan amit akkor gondolunk amikor hajnalban felállunk a térkövekrenegyvenegyedik ének

Addig korcsolyáztam, amíg át nem buktam a korláton. Hullámokat keresve siklottam, és most békaülésbe csúsznak lábaim, piruettet reméltem magamtól hogy egyik él a másik után gyengéden karcolja majd a jeget a zene ritmusára, de amíg a súlypontot kerestem kezeim összevissza lengtek saját dallamomra.Avanti

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon, elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre — és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni, ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death, hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Egy sokakat túlélő ember halálára