27 szög a fürdőszoba küszöbében onnan két és fél másodperc a vécé hajszálad az ülőkén DNS-t lopok hogy sokszorosítsalak csak tudnám minek a vécéről a kukába hamuzok a kádból a csapba vizelek lehet hogy már csak a fogmosást szeretem üveges mentol marja szét a szánkat ez a baj velünk egymásra kacsintunk de kiég a retinánk a csempéről visszaverődő neonfénytől a mosógép alatt bujdosó bogár éjjel a szádba mászik amiért felporszívóztad a rokonait még el se csúsztam le se mostam a samponod a bizonyíték hogy van amitől kihullik az ember haja küszöbödön 27 szög barázdák a talpon csak tudnám minek növünk fel — a törülköző a derekamon az egyetlen fedezék minden mást szétzilál a túlhevült hajszárító a hideg cseppek a bőrön Megjelent a Műút 2017061-es számábanHidegzuhany

a fák mellett a sínek élei, a villamos átme- neti geometriája. sínek ráérős elágazásai. a talpfák között vegytiszta kavics, kivi- lágított váltószerkezet, olajfoltok széles csillogása. melegen zúgó transzformáto- rok. hátul végig a fák amorf csöndje, ta- pintható, függőleges fal. a hőhatárt átfod- rozza a menetszél. oldalt elkavar, kanyart húz a sínbe, az út görbéje kibillent. fejed koppan a plexinek, a lombok között egy ág megroppan. az erdősáv magának akar, nélküled ér az ősz utcáig. leszállsz. egy nő áll itt déltől, tangában, harisnyában. sajná- lod, tartasz tőle. mond valamit a legvégé- ről, ott sincs, mire visszanézel. sín sikít a villamos előtt, a levegő dobhártyád feszí- ti, a túloldalon beáll a csend. az aszfalt to- vábbreped, a város szélén kopnak az utak, és mire az első ösvény megkezdődne a talpad alatt, köréd épül a kerület. távveze- ték görbül a pattanásig, ezt már nem hal- lod. a zúgástól odabent megtorpan veled a város, és ebben a végtelenül lassú moz- gásban inkább elhúzódnál. halkan, és in- kább magadtól, mert éppen innen feszít vissza a középen nehéz geometria. a nö- vekedés nullpontja, tűhegynyi mélye, fel- színt nyomó sűrű rétegei. falak vaskos tusvonalai. nyomaid a lágy tintaporban. mire visszaérsz, átrajzolt az utca, vagy te nem állsz készen súlyarányaira határ_út

A fájdalomnak nincsenek tájai. Te jó szobrász vagy. Hétfő szajhaság, kedden vagy másé, szerdára elveszítelek. A halál rám adja nászruháját, csöndbe öltöztet, nem rám szabták. Csontig vetkőzöm, vacogok, mint a csempepadlón, háttal míg te a forró vizet szeretgetted. Csütörtökön retusállak, mindig szebb leszel. Öklendezem. Elég volt. Én csak bele akarok fagyni minden első hóba, szerelembe, sikításba. Elég volt. Megtagadok minden szeretetet, nem szeretek és ne szeressenek. Péntekre az utolsó rúzsfolt is lekopik az ágyról. A hétvégét berakták a lelkiismeret leltárába. Most már mindig névtelen maradok. Hétköznapok

Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez most csak kismosás, csodálnám (hogyha élne), hogy mozog, csodálnám érte; mennyi változás! Szeretne otthon lenni ott, ha nem piszkálnák érte, miért épp van, és nem mondanák meg, mi miként legyen. Ha lehető lehetne a levés. Végül tehát: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészterhes magot ha nyárvégről el tudna tenni télre, megérve így az Esőtlen Napot. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börtön leendne, büszke fogság. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa kimozdulna

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

belédhalál. puha törzsed elomlik. vörös agyag amivel barlangrajzot. belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa repedés-falak közt szanaszét pattog. mindent a kettőnk számrendszere mozdít. minket otthon-szagú amőbatábla. binárisan berovátkázott meder. lassan átfolyunk óceánegymásba. váltóvarázslás teljes járathosszon. poraink földárok magnetizálja ahonnan jeleink kiözönlenek újra mint egy füzetlap centrumából. és ha már nem bír el többet a lapszél kiütik egymást összeadódván mert nincs helyiértékváltó maximumpont. nullporból nullportig belédhalál és belőledébredés. vörös vadász vén tétele lépdel vájatainkban. Megjelent a Műút 2014048-as számábanegyensúly

Carmene kezet csókolt. Tiszta vér volt a két hernyója, ő úgy mondta: a szája. Menthette a vagyonát, sok-sok tonnát, meg utolsó, életben maradt fiát. Az arcán végig ott ült a látszat. Ütném szét a szemét, kurva szádat. Nem tudtam neki mondani: apa, vártam, hogy kiszúrja a lassú rák, rohadtul vártam, hogy kiszúrják, kiszúrjon végre két szemén a rák. Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — A két hernyó

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

Repülőroncs a homoksivatagban, az ébredő testbe visszatér a fájdalom. Kárókatonák köröznek felette. Olyan, mint egy beteg kutya. Az út messze visz tőle. A nyakáról lógó póráz másik felét keresi, és azt az embert, akitől elszakadt. A fekete homokban hagyja lábnyomait. Elmossa a tenger. A part mellett három szikla áll. Skessudrangar, Landdrangar és Langhamrar. Egy kővé vált trollt formáznak. A habok tejfehéren nyaldossák a koromfekete partot. A DC3-as gép úgy roncsolódik, hogy lyukak szakadnak bele, mintha szitává lőtték volna, de nem rohad el.Fekete homok

A tenger szótlan kinyilatkoztatás. Úgy mossa a köveket, mint a parttalan gyász. Alámerül a hold mérőónja. De mit kérnek rajtunk számon ezek a dombok? Színeik összeesküdtek gyávaságunk ellen. Magukkal rántják árnyékunkat, ahogy kilépnek az éjszakából. Előttünk az út. A tetők sövényén túl makacs migrén készül. Innen: madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek. Hunyorítunk, és a sugarak ketté ágaznak, mint a teraszon sütkérező gyíkok nyelve. A csillagos ég viharos széllel fenyegetett, mégis: a víz néma tündöklés, lázas ezüst. És látod, mennyi mindenért panaszkodunk. Pedig vannak, akiknek egy kecske megváltás. Mikor a faluba érkezik tiszta, tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik, akár egy eltévedt angyalt. A ciprusokkal kézen fogva vonulunk a partig. Minden vízbe mártott test ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében gyalogolt tengerbe a hegyoldal. Eladósodunk a kilátásnak.Primosten

nem akartál egyedülállóként élni. volt férjed, csak egy másik országban minden hétköznap, és gyerekeid is voltak, de mindegyik magára zárta a szobaajtót. húsz év múlva a karodba csíptél és fájt. ráeszméltél, hogy végig statiszta voltál a darabban (álmodban forgatókönyvíró — valójában még rendezőfeleség se.) az elejétől fogva vártad, hogy titokban átírhasd a szövegkönyvet, és sokáig észre se vetted, hogy végig a párnád alatt hevert, mint régen a füzetek, amikor még gimnáziumba jártál. már túl késő kitörölni azokat a sorokat, melyekben azt mondod: felseprek, felmosok (ne kifogásolhassák a tisztaságot) a szemetest minden éjjel kiürítem tavasszal újra felásom a kertet születésnapomra sütök tortát anyák napjára veszek virágot Megjelent a Műút 2015054-es számábanbalra el, függöny (taps nem)

a hordágyak szélén vastag fémperemek voltak, talán védeni a beteget, vagy határt szabni a kitettségének, létezhet-e valami, aminek a határa van, azt mondja, ide át kellene feküdnie, és a másik hordágyra mutat, ugyanilyen peremmel, lehetetlen átmászni, még egészségesen is, de soha nem segít elsőre a műtős asszisztens, vagyis segít, csak nyomatékosítania kell ezt magának, hogy mennyivel jobb neki, aki áll, és mint christophorus, átsegítheti a keze alá kerülőket a túlpartra, én meg csak a peremet figyelem, milyen jó lehet abban a köztes térben létezni, ami már nem a hordágy, tulajdonképpen az a tér sehova sem tartozik, arra gondolok, hogy két összetolt hordágy bárhol megteremti a semmit, közben a műtős megfog a hátam és a lábam alatt, átemel a másikra, átemel ezen a semmin. köztes tér

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

1a Az első szál, amelyet az istenek a motólára vetettek, a Hajnalvégen bomlott ki, ahol a szegényebb istenek laktak, akiknek beljebb nem jutott hely. Vagy máshonnan jöttek, és itt találtak maguknak menedéket. Ahogy a 1b hidegben a mezőn álló nyáj lassan odébb ment, mert a kívül állók a melegebb közepébe vágytak. De nem tudtak odajutni, ezért legalább a szél- csendesebb, túlsó oldalra áttoporognak. Így 1c vágytak a falu szélén lakók is, hogy egyszer ők is a főutcára, a templom mellé költöznek be. Így vágytunk mi is lentről, a Cigánysorról fel, a nyirkos falú, penészes házból. A faluvégi köves út a temetőnél ért véget, ahol a csorda és a konda taposta ki a gyepet. 1d Augusztusra a kiégett legelő fölött kelet felé nézve délibábot lehetett látni. A Tapónak vize a kókadt levelű botókákkal alatt már szinte elapadt. A buzogányok barna bársonya kényszerből bomlott ki, hogy a szél vigye el a magvakat innen. Hátha jövőre vagy másutt lesz víz. Mindennek megvolt az ideje, hogy mikor szárad le a szamárkóró, mikor érik a csipkebogyó a kökénnyel. A 2 munkának is megvolt a szabott ideje. És mindent egyszerre csináltak az istenek. Meg- szólták azt, aki nem úgy tette a dolgát. ahogy a többi. Azt mondták, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Az ösvényről sose lépj le, mondogatta Máli, mikor a zsenge búzavetésen át mentünk a Nagyerdő felé, az utat rövidítve. Mindenki valamerre ment napközben, de annyira senki semA paraszt Párkák

Szeretnél híres lenni, mondta a pszichológusom, ám először dolgoznod kéne. Ha végigmegyünk a híres emberek listáján, az derül ki, hogy először mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush nem úgy néz ki, mint aki bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök. Valahol el kell kezdened neked is. Különben kizárólag a saját fejedben lehetsz híres. Ahogyan mindenki más. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számában Játék a hírnévvel

Mancsnyomok I. / első lehallgatás               A Vivenka mentén találok barlangot.               Behúzódok a vihar elől.               Mohára hajtom fejem,               lehallgatom a magot.               Ösztönösen duruzsolja az irányt. Ez az inger tisztán szinusz jel: nyelvét ölti a tenor, és a láva felcsap. Megszólal a kéreg. A vöröslő sávokon tintasziklák ülnek, hangjegyek egy trombitakottán. A karmester hadonászik, szoborcsoport a zenekar. A zenész bordón izzó, kátrányos nyálával megtelik a kürtő.                Nyugtalan,                szőrös testem kikezdte a kőpaplant alattam.                Sokat forgolódtam álmomban.                Mennem kell tovább,                túl őszinte a bazaltingű trombitás. A barlangban, ha csak pár pillanatra is, egy kő alól kivillan a mohába nyomtatott áramkör, a terepasztal lehallgató-készüléke. A kábelek zajt gyűjtenek. A jel egy kimenetből, simára gyalult kürtőben rohan elő- és végerősítés nélkül.                  egy apró repedésből fülembe ordít.                  Futok, evezek,                  kalimpálok a barlangba szivárgó kvintre. Orsós magnóm jelszintmérője kiakadt. De kristály írófejek zajzárral, így bármilyen kitörés elhalkul, ha átlépiVersek

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit, csak a jóságot elemeztem. Most majd apránként siratok el mindent, ami eltűnt veled. Kezdem magammal. Aztán jön a házad, a kutyád, a családod. Most viszont még nem tudom elkülöníteni, hogy miért sírok. Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél, és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő. És én lobogtam és feltűntem, nem hoztam rád szégyent, de te csak tartottál engem, a zászlót, és a zászlórúd takarásában ásítottál. Lobogás

A sötét szobában pislogunk, most érkeztünk a nyárból. A szem kétezer dolgot mesél, és ott van még mögötte 17 másik gondolat éppen, persze ezek sem igazán lényegesek, de azért fosztogatjuk. Ha csak a pupillára erősítek, cseszhetem, ellebegsz. Az ürességben nem tisztul a köd, se a szoba, de azért megszokjuk. Épp megtanultam biciklizni, amikor a balatoni sárfellegek megemésztették az utcánkat. Hányszor estem le, de tudtam szeretni. A szobában ülünk és tűrjük.Tűr

Ötvenévesen újraépíti az életét. Születésemtől együtt próbáltuk végigkocogni az anyaság futópályáját. Hiába körözünk, apám a telefont nem veszi fel és hétvégén is egy leomló tömbházba járunk haza. Együtt vállaljuk a felelősséget a leányanyaságért, a fogunkat néha marja, de így szokás nálunk, sosem voltak férfiak az életünkben. Egyre képlékenyebb az ötven éve, és én szeretnék ott állni mellette, hogy mindezek kereszttüzét ketten viseljük el. Anya vagyok gyermek nélkül. Megjelent a Műút 2017061-es számában Anyaság

nézte a képernyőn. „né-ni.” „ő a nagymama”, mondták. holnap majd újra beszélnek, felveszi. az ünnepi ruhát. most megy vele az este az utcán. elhagyott lámpafény csillog az átázott csizmán. fogatlan járdaszegélyen műanyagpohár. forralt bor volt benne, talán betakarja a hó. megbotlik. a kirakat közepén mikulásvirág. épp lehull róla egy levél. Megjelent a Műút 2013042-es számábanhuszonnegyedikén

Te Varjú és te Mérnök utca! Te Fehérvári és Bécsi út! Titkos központ, Ezüstfenyő tér! Áldott Kosztolányi Dezső tér! S drága Móricz Zsigmond, te Körtér! Mátyásföld és Herminamező! Ady-, Rákos- és Városliget! Nyulak szigete: Margit-sziget, Csepel- és Hajógyári-sziget! Ó, Naplás-tó, Feneketlen-tó! Te szent város, Szentimreváros! Kőbánya, Kelenföld, Keresztúr! Városnak sebzett szíve, Gettó! Szólj most, Buda, ne hallgass, Pest, és foglald szépen össze, Budapest! Ó, ti múltról beszélő nevek! Régiek, újak, beszéljetek! Hallani vágyom beszédetek! Érteni védő beszédetek! És majd rólam is meséljetek. ________________________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Beszélő nevek

1 A puhaarcú lány, akit túl megrögzötten kezdtem el szeretni egy októberben, nem engem választ. Apró, lesből szúró fájdalom, az összerezzenés szégyene mosoly előtt. Függöny. 2 Egy éjszaka túlszívom magam. Kérdezik, miatta-e, pedig nem rosszul lenni jöttem, egyszerűen így alakult. Dühös vagyok, amiért gyengének hisznek, holott elég erőm lenne, hogy erősnek lássanak, ha. Utazom haza. 3 Az önsajnálat, ez a logikus halmaz- állapot nem szakad rám, csak itt van. Tetszik, ahogy a dolgok múlt időbe jutnak, és az életem, mint egy hivatkozási rendszer, feltárul. 4 Később, mikor már nem kérdeznek róla, sokat beszélek a puhaarcú lányról — rá fogom a rosszullétet is. Mikor úgy érzem, eljött az idő, megállok az utcán és sírni próbálok — nem tudom, mi lesz, ha egyszer sikerül. Addig is: aprót adok, ha kérnek.A puhaarcú lány

Kabátot veszel Kabátot veszel Kabátot veszel meg sapkát. Elmész? Elmész? Ha már elmész, hozol tejet? Nem tudom a Nem tudom a Nem tudom a napját Mikor téged Mikor téged Mikor téged megismertelek Remeg a kezem Remeg a kezem Remeg a kezemben a csésze És terád És terád És terád borul a melegteám Mondd, Mondd, Mondd, mikor lesz már vége? Mondd, és Mondd, és Mondd, és közben nézz ide rám Meddig leszünk Meddig leszünk Meddig leszünk halhatatlanok? Majd szólok neked Majd szólok neked Majd szólok neked, hogyha meghalok. Ahogyan gurulok

A temető melletti kocsmákat nevezik így. Jutott eszembe, miközben, szivattyú hiányában, a pincédben lapátoltam a leszivárgott vizet egy piros felmosóvödörbe. A tüdőd váladékkal telt meg — így mondták anyámék —, egy alkoholista, aki felszökő gyomortartalmát állandóan félrenyeli, a szervezeted úgy töltötte fel a mellüreget újra és újra. Görcsösen markoltam a nyelet, májfoltos ujjak a talpas poharat. Minden egyes lapáttal közelebb vittelek a fulladáshoz. Nem tudtam elképzelni, hogyan ölheti meg egy test önmagát. Viszont az esőzésekkor folyton beázó pince kézzelfoghatóbbá tette, amit a kórtermek vegyszer- szaga még csak sejtetett. Most már csak ki kéne öntenem a vödörnyi vizet, de inkább rád, hogy felébredj vagy legalább a vakolatszínt, ami a proszektúrán rakódott rá, lemossa az arcodról.Hullamosó

A viaszbábu Az ágy alatt találtam egy viaszbábut: egy finom leánybábucskát. Játszhatok vele, ha akarok. A pókhálót leszedem a fejéről – kinek az ágya alól kallódhatott az enyémig? Tenyérmelegben puhább, mint hittem, könnyen mozgatom a tagjait, a teste ujjbegyeimre simul. Megbabonáz az ölembe hullott hatalom. Palacsintasütőbe fektetem táncban elfáradt viaszkedvesem, a gáztűzhelyen virágszirmokat szórok szét, még az sem zavar, hogy a bábucska lassan megolvad. Eltűnik az arc, sikoly nélkül, aztán a forma, és végül csak egy pocsolya marad. Tovább simogatom az olvadékot, ujjam ösztönösen kavargatja, majd mint harci festéket, az arcomra keni. Nem éget eléggé, pedig forró a viasz. Kerüljön rám az összes. Szemnek, orrnak, szájnak sem hagyhatok nyílást, egy másik arcot építek. Csak az összeaszott mosoly az enyém, a rétegek alatt. A viasz idővel kihűl, lerepedezik, csak néhány ragadós darabka marad rajtam, és ott találom magam egy ágy alatt.   Spenót Én nem vagyok spenót, nem vállalom a közösséget azzal a zöld masszával – gondoltam, mikor felemeltem a fedőt éjjel kettőkor. Rossz még ránézni is, ráadásul sokan utálják. Talán már három napos, és mióta megvan, ugyanazon a helyen heverészik: a lábos alján, a tűzhelyen. Hártya nőtt rá, amin keresztül nem láthatjuk a vitaminokat, elfelejteti az emberrel, hogy ez amúgy egyszer főzelék volt. Anya azt mondaná, hogy még biztos jó. Meg azt is, hogy ettől leszek nagy és erős. De ő most alszik, úgyhogy inkább nem vagyok éhes. Anya szereti a spenótot, mert nincs vele sok macera, ésVersek

első mérkőzésemet hétévesen vívtam egy úttörőtáborban kiállítottak a százemberes emeleteságyas terem közepére az ifivezetők mert suttyomban sutyorogtam a csendespihenő alatt aztán szorítóba lépett a küzdőfelem is szintén suttyomban sutyorgó vaskos pirospozsgás mindig ő ette le a közös tejbegrízről az összes kakaót mondták a vezetőpajtások üssük meg egymást kaptam egy nagy pofont sírvafakadtam nem ütöttem vissza a vaságyhoz szépen visszaballagtam akkor éjjel bepisáltam nem mertem kimenni a budira ugrás az időben tizennégy lehettem negyvenkiló kiállított az életrevaló tesitanár olimpikon volt egyébként megküzdeni egy százkilós osztályismétlővel harcoljatok fiaim orrba vágott a srác tisztességesen fel sem emeltem a kesztyűt sírvafakadtam felmentettem magam testnevelésből elég volt a küzdelemből egy életre gondoltam azért nem ilyen szomorú a kép volt egy bokszoló akit nagyon szerettem disszidálásom másnapján anyátlanul ültünk amszterdamban egy barnakocsmában odaintett az asztalához egy ember nem a józanság szobra ha váltósúlyú igencsak lefelé magyarok vagytok kérdezte mert őket nagyon szeretem ismeritek gedógyörgyöt eb döntőt játszottam vele nagyon megvert az élet is ezért ülök itt a feleségem elhagyott egy másik nőért vitte a két gyereket is nem láthatom azóta őket ugrás az időben kolbászt eszem a bosnyákpiac hentesénél hozzámlép egy megviselt férfi lefeléváltósúly szintén szervusz főnök mondja megismersz gedógyuri vagyok háromszoros olimpiai bajnok megmutatom a személyimet ha nem hiszed nem kell mindentelhisznagyanyó vagyok miért is hazudna egy ember két napja nem voltam otthon éhes vagyok meg szomjas levág két csirkecombra köretre ásványvízre egyet tud harapni belőle elcsomagoltatja összement a gyomra mindig mindenkit legyőztem mondja én meg elérzényülök elmesélem neki azt az amszterdami gedósztorit később még egy sörre is próbál megfejni de erre már nemet mondok aztán az első dolgom megnézni a neten nem is hasonlítanak sebaj jól van ez így egy órácskára féligmeddig azt hihettem megismertem azt aki megverte az én első holland barátomatilyenaboksz

01 The Doors aznap beülsz egy moziba és megnézed háromdés felbontásban a múltadat azt a hatvannyolcas koncertet amiről hatvannyolcban nem is hallottál másról sem ami azt illeti pedig hatvannyolcban történt egy s más amiről később épp eleget beszéltek ahhoz hogy akkor is kissrác maradj amikor az én már nem volt kissrác valaki más mert az én az mindig valaki más és ma beültök ketten moziba háromdében adják a múltat persze le is töltheted ezen vagy már rég letöltötted és töltöd csak töltöd és töltöd nincs feltételes csak megállóban lehet szabadulás torz vigasz hogy ezt már nem seedeled 02 Jimmy Hendrix habár alul a járó de fölül minden zajnak így van ez kiskeddig oszt abbamaradnak hamvazó csikkszerdát szedegetne parázsnak nagycsütörtök csendje miatt s a csend miatta hisznek feltámadásnak hisz kell lennie még ha az is csak egy évszak nevelgeti ki s ki ember harangnak haragnak nevelgeti lelke mélyén ha cudar idők járnak s bár ha alul a járó de fölülhessen ha zaj van 03 Grateful Dead csak akkor hallgass ha van mit mondanod lesz aki érti majd lesz aki csöndedbe csöndjével hasít én én hallgatja bőszen én erről is sokkal többet hallgattam már és ma is hitelesebben hallgatok és lesz aki vár ki szólal meg végül először ki lépi meg először a végült ki lepi meg hallgatása ajándékával a néma Istent csak akkor hallgass ha van miért ha van kinek miről nos az a legkevesebb 04 Procol Harum nem tudtam hogy ennyire leszaladt dőlt bele ujjaim remegésébe én sem tudtam hogy ennyire zavarni fog az a mozdulat a testClassic Rock 1–6. track

(Nyilas Atillának, Az Egynek álmai szerzőjének)  Az az arc az a fény az a csend ragyogás az az íveivel lágy metszetű száj szemek tavi mélység kék lagunás s bennük a késve színlelt viszály valami lejtő vitt közelebb valami mélység vonzata volt vágy soha nem volt elevenebb ilyen közelség még sose volt már-már a két száj össze is ér sejlik a selymes lágy tapadás az édes hűvös nedv az ínyén az a kéj az az üdv az a láz mámor nem volt még soha szebb ily gyönyörű még semmi se volt s ennél teljesebb sose lett álom volt ennyi volt 2015. november 8. Megjelent a Műút 2016057-es számábanAz az arc az a fény

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

Reménykedünk, mint kedvenc szétment álompárjaink Második Összejövetelében. Annyira reménykedünk, hogy még a falba belenőtt angyalok is áradoznak, mennyire cukik vagyunk. Ez persze nem igaz, csak fogvacogtató hideg van, összehúzódunk, és ettől kicsinek látszunk és aranyosnak. Az angyalok teste a ház. Kidugják kövér kis karjaikat, arra támasztják gödrös álluk. Lentről ők aranyosak nekünk. Mindig azt mondtam, hány elkapart fattyúnak állítottak emléket, de a gazdám minden alkalommal szájon vágott. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, tűnődtem, miközben a tetveket szedtem ki a hajamból, hogy csak alulfizetnek, mert egyébként korrekt személyek alkalmaznak, nem nyúlnak a kötényem alá, nem settenkednek be hozzám éjjel. Meghallgatják a véleményemet, vasárnap kimenőt adnak, templomba nem járok — ez is tetszik nekik —, délután a főút melletti teraszra ülünk ki a többi lánnyal. Szerencséd van, mondják, túl fiús vagy, szemben velünk, akik virágzunk, mint diktatúrában a metaforák. Nem igazán tetszik nekünk a hajnali kelés, sem a higiénia hiánya, de eddig még egyikünk sem halt bele. Te nyelvelhetsz, te mázlista, neked járhat a szád, nekünk meg nem, perlekednek, nem tudom, mennyire gondolják komolyan. És kipirul az arcom, mint egy barokk puttóé, nálunk a kandalló fölött függ egy ilyen kép, kihúzom magam, döbbenten látják, hogy nekem is van mellem. Felállok, elmosolyodom, kinyújtom a karom, és hátrafordulok, úgy mondom nekik: nézzétek, leesett az első hó, ha közelről nézem, ki tudom venni az alakját, nyolcágú csillag oldalszarvacskákkal, de túl közelről nézem, és elolvad a tenyeremen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanA békebeli mesekönyvillusztrációk természete

Vállaid íve összedőlt vadászles, őrző nélküli őrhely, Fűzfaágakból fon koszorút ősz hajad lombja köré a magány. Késsel a tüdőmben fekszek; fuldoklok. Pedig az orvos azt mondta, a hegyi levegő jót fog tenni. Markolnám a földet de a hideg sár átfolyik reszkető ujjaim között, a tavaszi szellő éles pengeként borzolja meztelen testem. — Csak még egy lélegzetvételt! Hajamtól fogva emelsz fel, alig élő testemet magad előtt lóbálod akár egy vérző bábot. Félig megnyúzott, kiszúrt szemű, leszakadt lábú, megrágott aztán kiköpött, büdös, bűnös, mocskos kis vérző báb. Egy áldozati bárány. Egy eltévedt golyó által elejtett szarvasgida. Féltem tőled, akkor még nem tudtam, hogy nem szereted a vadhúst. Tekinteted a késre tévedt: — Hát csak ez bánt téged kis ember? A penge lassan kicsúszott a bordáim közül, a földre hullt, lassan elmerült a sárban. Csontos kezed remegő, lila számra tapasztod, közben valami forró csorgott le a hasamon. Újabb és újabb csepp, könny, nyál és vér. Karjaidban két tucat érzelmes közhelynek érzem magam. És már esik is kint. Vállaid íve összedőlt vadászles, őrző nélküli őrhely, egy halott vadász fekszik a romok alatt, és egy szarvasgida legel mellette.  Vers

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír. A barátnője próbálja vigasztalni. A padon ülő srác a rágójával játszik, és bámulja az előtte elrohanókat. A vendég a kávézó asztalánál mosolyog a könnyedjárású baristára, aki lóherét rajzolt a kávéhabba. A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot. Lehetnék bárki. Az osztálytársak közül az egyik, akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból. A srác, aki sálakat próbálgat és most egy sonkavöröset választ ki. A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt, és kerülgetik a rohanó emberek. A tömeg egy közös szinusz csomó impulzusára lüktet, én pedig, én pedig, én pedig, csak egy vértest vagyok, aki öntudatlanul szállítja az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént. Ha valaki keresne, hagyjon üzenetet.Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

amikor nincs irány hogy merre menjek eltűnnek a kényszerképzetek az évszakok jelentősége megsemmisül kifejezhetném vulgárisan de egy ideje visszazökkentem a polgári etikettbe aminek nincs túlzott jelentősége és érdektelen a vallásos álszemérem belefáradtam a donkihóteségbe ennyi év után s bár minden tiszteletem a hölgyeké nem baszódhatok egy cafka dúlszíneán marad a mindegy-merre menés mert semmi jelentősége az önálló akaratnak az útról letérni nem lehet játszhatok egy-egy bölcs gondolattal próbálhatom megtéveszteni magam a felismerés ilyentájt evidencia kellene legyen ám az örökkévalóság ivartalan hiába bámulom szerelmesen Mielőtt este elhunyok

lassan szokom meg . a kálvin térről fel a bé kijáraton és jobbra mantrázom . a sarki kisközért átalakítás alatt kell még egy designbolt a kerületbe magyarázza az eladónéni a szeme könnyes eddig még nem hallottam beszélni férfihangja van . aztán balra egyenesen 71kulcs fel elromlott postaládazár olvasatlan hivatali papírok fel erkélyen pöffeszkedő idős hölgy köszönni nem akar lejönni nem tud . elfogyott epizódok kérdés hogy mire takarítok ezután . a szomszéd bácsi akitől mindenki fél akiről te sem hitted el de sztetoszkópot szorít a közös falunkra hány szíve lehet egy lépcsőháznak . gyerekkorból felkerült ágy új huzat általában a lakótársam baszik benne most a fal felé fordulsz . és kopogni kezded a kedvenc kendrick lamar slágered hogy megnyugtasd kicsit a bácsit és hogy elhiggye megszoktuk az éjjeli hangokat már nem haragszunk ha túl hangosan riad fel és műszer nélkül is halljuk a falba törő nyögéseketHabituáció

10 | inercia az önvád és az önsajnálat energiái gőgjében és magányában erősítik a saját fájdalmából táplálkozót | a légtestű függetlenségének záloga a légtestű kolónia kohéziójának ereje és rugalmassága melyet az egyed a látszólag idegen organizmusok megismerésével ápolásával és elengedésével biztosít | aki gyöngeségét várható élettartamának derekán elfogadja a tehetetlenség a függés és az önzés testébe száműzi egyszersmind képmutatásra ítéli önmagát 22 | izoláció a gyűlölködők és az izolált jószándékúak evolúciója azonos | ha az egyedül utazó lelkek nem érintkeznek az útjukba tévedők sebeivel és játékaival | ha nem egyesülnek a sorsukat ismerő tájak metamorfózisával | a névtelen napon mesterséges bolygókká változnak melyek a paradicsom felé törekednek ugyan ám ezt már nem az út megismeréséért nem a jelenlét és a lassúság gyakorlásáért hanem a fényévek leigázásának szándékával teszik a düh és az öngyulladás mintázatai szerint | mire célba érnek pokoli végrehajtók lesznek | mikor a végrehajtók hada paradicsomi földet ér küldetéstudatukat már nem az elengedés és a jól álmodók mítosza táplálja de az igazság a reszketés és a megrázkódtatás amely kizsákmányolt csillagtörzsek kísértetképében jön el | így kezdődik a remény földjének birtokbavétele benépesítése és hasznosítása a fényévek leigázásának törvénye szerint | az ígéret földje így válik démonok sivatagává a tiszta víz kőporrá azNyolcadik nap: a bolygó kifosztása

Teremtés Azt mondták, túl korán született, és nem fejlődtek ki rendesen a szervei.   Nekem mégis tökéletes, mint egy befejezetlen ház, aminek az ablakain át még lehet látni az eget, és tudom, nincs még szétválasztva benne fény és sötétség, de nem igaz, hogy ez nem élet hatalmas halak úsznak a testében olyanok amiket rég kihaltnak hittünk és már csak benne léteznek csak ő nincs még jelen önmagában mintha arra várna, hogy megszülessen lebeg a teste felett a lelke.   Mégis teljes, mert nincs neve, ami leválasztaná a föld alatti vizektől, a hátsó kert agyagos talajától vagy nyárfaerdő széljárta szegleteitől, mindattól, ami a kezdetektől gyengéden körülfogja és boldog is, mert nem tudja hogy rajta kívül is vannak még lakatlan szigetek, ahol kihaltnak hitt állatok haldokolnak.     A szakadás helye   Mióta itt dolgozom, újságpapírral tömtem ki a szám, ahogy a cipők orrát szokás, hogy ne mélyítsen bele ráncokat a részvét, sírás közben ne grimaszoljak túlságosan. És némának hazudtam magam, mert nem volt erőm telefonon sem elmondani a távollevő rokonoknak, hogy csak idő kérdése, és kiviszik a kórház elé a szobrokat amiket a betegek készítettek róluk tortazseléből, sajtból, kenyérbélből, és sok más gyorsan romló anyagból és aztán addig hagyják őket kint, míg felismerhetetlenné nem csípik mindegyiket a vándormadarak. Néha mégis úgy érzem, mintha járnának a környéken látogatók, de egyikük sem merne bemenni a kórterembe. A folyosókon néhány szék mindig meleg, és a várakozóknak kitett magazinokból ki vannak tépve azok az oldalak, amik különleges szerencsét, vagy váratlan látogatókat ígérnek. Mégsem mondom el a dolgot senkinek, mertVersek

Frontátvonulás A szél elég nagy zajt csapott, hogy hallani lehetett volna kis rönóját, aminek zaját elnyomta a rákötözött plüssoroszlán is. Valójában nem zavart senkit, hacsak a kifeszített kis plüssoroszlán nem. A sofőr pedig, mintha magával veszekedett volna. Ordibált, a fejét rángatta. Szerencsére a kis csoport közelebbről már látta a füléből kilátszódó szettet, és nyugodtan ismerte fel, hogy csak telefonál. De hát így hogy lehet telefonálni?! Vajon ki bőszítette föl ennyire? Kicsit később nagy hiányérzet, honvágy lett mindenkin úrrá. A madarak viszont továbbra is fanatikusan társalogtak, mintha mi sem történt volna.   Szerelem-szövetek „Rózsa, rózsa, rózsa. Rózsa a pusztába.” Egy lány, az egyik társunk szerelme, napközben itt hallgat mosolyogva, most, este pedig indul a Pilisbe aludni. Estefelé ‘a helyzet reménytelen‘ villan át az arcán, mielőtt elindulna. S mégis ez olyan, mikor világosan meg tudja különböztetni magát a helyzettől. Irigylés, csodálat, féltés. Ezek a kimondatlan érzéseink, amik szemeinkből látszanak, ahogy követik mackós lépteit. Valójában a fiatalságunkat látjuk újból elmúlni, csak a szabadság röpke pillanatát éljük meg, s ez fájóbb napról-napra. Valami vegetatívan mellékes és könnyű, talán a boldogság, ami állandóan elvon, és nem enged bennünket szóhoz jutni. Legjobb a madaraknál maradni, őket hallgatni, ábrándozva, egyenként, személy szerint.   Enyhítő lustaság Szundikálni a jelenben, álomba szőni magunk körül az egész sivár világot. Rövid az, nyikorog, epeda kell bele, sokan vagyunk, és ilyenek. Bolyongások az álom szegélyezte mindennapok foghíjas lámpasorai között. Orvosok gyors, néma cseréje. Tehetetlenek. Mit kezdjenek a lustasággal mint céllal? Honnan ez az ördögi erő, ebben a csaknem harminc betegben? Képtelenség, az Ő életükben pedig ez azVersek

felkészülni a télre, aztán nagykabátban állni a napon. ez az izzadságszagú várakozás közös bennünk. amikor meg- unod, a törölköződ az árnyékba teríted, oda fekszel. mert te is úgy szeretsz fázni, ha kitakarózol, vagy nyitott ajtóból integetsz. a vacogást ilyenkor felváltja a tisztaság érzete. a többi csak hideg. a nap felé fordítottuk arcunk, és teljesen megnyitottuk a csapokat retinánkon. ezért nem vettük észre, hogy hamarabb besötétedett. a hőkamera három másodpercenkénti felvételei szerint már késő elindulni. a piros szín egészen a szíved hátáráig szorult vissza. lassan elhagyja tested kontúrjait. a rianások hangja elnyomná a parton beszélgetők moraját. vagyis ebben bízol, amikor óvatosan rálépsz a jégre az elgurult strandlabda után.nem vettük észre

Az út kikövezett szarvasbogár (fussunk neki még egyszer, írom föl jegyzetfüzetembe) az út, ami nem vezet sehová, és nem is repít innen el, mert annyira lassú és nehéz és visszataszító, hogy azt hihetnénk, e helyt a Magyar Nagy Alföldet vizionáljuk…, hogy e helyt az embernek nincs is több gondolni valója; vagy nincs tovább vagy nem halad vagy bogarászik. Megjelent a Műút 2016055-ös számában A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Kurca, Kórházkert, Szentes, H]

Bennhagytad az ágyban a cigit. Felkeltél, és azt mondtad, most szeretkeztünk utoljára. A ruhámon tapostál, amíg öltöztél, aztán bevágtad magad mögött az ajtót. Tegnap este találkoztunk először szakításunk után. Kerültem tekinteted, úgy tettem, mintha nem érdekelnél. Mosolyogtál: észrevetted, hogy szűkszavú lettem, és izzadt tenyeremet a nadrágomba törlöm. Felnyírt hajamba túrtál: „most jobb pasi vagy”. Nem kellett volna örülnöm ennek, és kocsmáról kocsmára járni veled, hagyni, hogy megcsókolj, és nem kellett volna igent mondanom, amikor azt kérdezted, felmegyünk-e hozzám. Ez a csikk maradt utánad. Megjelent a Műút 2014048-as számábanCsikk végigszívva

a lakást nagyanyámtól örököltük. pár éve kibővítettük a konyhát: a helyet addig a fürdőszoba vette el. apám döntött falakat, levert pár csempét, a maradékot letakarta lambériával. az új fürdőszoba ennek került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette, hogy vizesedik a lambéria. előző nap ballagott a húgom; este, hazaérve Magyarország alaptörvénye fogadott. sokszor felülírt dísz, az aktuális tulajdonjogokkal bővítve. a régieket már senki sem használja. nálunk hagyomány, hogy amit kaptunk, ki nem dobjuk, legyen vele bármilyen a viszony. szóval csak a borítójával lefelé fordítottam. Megjelent a Műút 2015049-es számábanápol s eltakar

túl harmincon túl a pókok lábát egyesével tépő játszmákon néhány megoldás birtokában válaszokról tudva mint arról is mennyit érnek férfi így dicsérnek kiknek tetszem mind a négyen fénykoromban vagyis ennél önzőbb gyávább és silányabb voltam leszek nemsokára pók családi kádban ennyi feladatul hogy kímélet és határozottság illő szótlan elegyével öljek tartsam tisztán mit kell megvan félálom elégedettség arcomon ahogy belépek mintegy mellé zuhany megnyit és a másik test feléled rugdal és kapaszkodik a nem várt vízben majd kering a lefolyó örvényében nem látni meddig él a csövek kétfelől sötét cuppogó merev hideg szőrös nyirkos terméketlen hüvelyében mennyi észrevétlen kudarc gyűlt már össze vagy hullott át mindenen hogy elfelejtsem végül én is annyival is könnyebben nézzek tükörbe és ha mégsem ami szintén előfordul legalábbis eltűnődjek nem volt fontos vagy nem mertem vagy megtettem csak aznap sem láttam senkit? Megjelent a Műút 2016056-os számában Hullik

Nem sok, kis kevés. Konyhakerti növényen az első penész- folt is lassan terjed szét, mondhatni: még majdnem ép, csak épp van az a kevés, ha kivágod, hiányos lesz az egész.  * Én sem akarok sok lenni: benned ragadt kevés. Schrödinger döglött és élő macskája között véletlen idő, Achilleus és a teknős közt nem fogyó távolság, gyújtóssá aprított út, távoli pont felé tartó párhuzamosok között végtelenbe ragadt pici tér. Mindenben a kevés. Az épphogy. A folyton hajszálhiány.Bagatell

Hugi térde közé ült az a vak diák a gitárral, a zsúfolt, dél-londoni pubban. Nagyon összeszorultunk — úgy szardíniák módján, majd még szorosabban pszichésen. Imákat meg népdalokat játszott a csoportnak, s úgy jött el az újév, hogy bár alig ittunk, nótára fakadt mindenki. A nyalka fiúhév, az erő, amivel rászorította a húrt, és mint a rugó, járt az ütemre a combja, az okozta talán. Emlékszem, beletúrt a hajába Hugi, gyere, mondja, szökjünk ki cigizni, és melle izeg. Neki arca se rándult, csak fújta ezerrel: jöttek halleluják, angyalvizitek, vándor, kit a botja vezérel, meg a csillagos égbolt, s titkos tinipár egy fátyolesőben, ahol összemosódnak, és málnabokorrá lesznek. Hat után állt csak fel. Vége a shownak, közölte kimérten, majd elcsomagolt. Többé sose láttuk. Hugi néha letesztel, álmodtam-e róla, s milyen szeme volt, amikor közösültem a testtel.Migránsbuli

„Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok” (Csoóri Sándor) A megismerés fája elveszi tőlünk az élet fáját, jó napot kívánok! Vagy mi a helyes napszak? Te utánam kutatsz, én meg benned. Elindulnak felém a bibliai nippek. Persze, hogy játék vagyok. Szépséghalász. Szörpöt iszunk, a vitrinben együtt a család. Nem kérem vissza az aduászt (mi is volt az?), 22 évet vártam rád, igen, 22 kurva virág romlott el a síron. Tudom, te lőtted szét a Kupolát, egy rongyos bubi, Amilcare Brenno, annyit sem érsz már. Se hangtompítót, se válaszokat nem kapsz. Posztmortem köntösben nevetek rajtad: magamhoz hasonlatos, jó fiút kívánok, iszony mossa el az arcod helyét, mikor megérted csendtekintetét. Kávé a bőre, tiszta anyja, csont a szeme. Már látod a szálkákat, Brenno. Ugye, hogy sárkányos, sötét másom? Ugye, hogy nem állsz meg előtte, Brenno? A kis Renzino, 1970-ből, üdvözletét küldi. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Vendetta

Az űrkapszulában töltött keringés közben keletkezett ritkulás térfogata a zsúfoltsággal sem csökken, csak közénk helyeződik, s ahogy a csontok sűrű- södésével a súlytalanságról is lemondok a bolygó görbületét, sem érezni, sem látni nem lehet már.Csontok

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

Tipográfia: Rőczei György Well 21–25.

  [caption id="attachment_8527" align="aligncenter" width="581"] Blood and Silver (in remembrance of Hajas Tibor)[/caption] [caption id="attachment_8528" align="aligncenter" width="578"] Budapest[/caption] Két vizuális költemény

Fenyvesi Ottónak És mondá az Úr: Eltörlöm az embert, a kit teremtettem, a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom, hogy azokat teremtettem. És mondá az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És az Úr szája tátog, mint a cápa undorító állkapcsa, csorog belőle a háború szent, vörös váladéka, és fürödjék benne a nép önkívületben harsonázva az idők végezetéig. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. Mert Tiéd a harc. És az ok. És az okádék.Turbo folk

kivetkőzik magából a tenger csak a köd pöffeszkedik az üres part fölött és egy égbe szorult sirály emlékeztet arra ami fontos volt vagy az lehetett volna beteg percek lerongyolódott érzések a vendégeim a szándék szűlőcsatornájába rekedt a régóta világra készülődő mozdulat amely megmenthette volna ha nem is a világot azt a nyarat legalább az utolsót Megjelent a Műút 2017063-as számábanMegmenthette volna

amitől félek, testet ölt: ketten vagyunk már megint. az egyik beszél, és közben imbolyog, mint egy csecsemő, mert nehéz neki a nyelv. a másik ott lapít, ahol elfordul a test, ahol az árnyékok tövei fekszenek. ketten vagyunk már megint, és kevés a tér, ami megijeszt. hát egyre csak kijjebb toljuk a test határait, ahogyan az emberek építenek egyre nagyobb hajókat, hogy eltakarják a tengert. ketten vagyunk már megint, és hajókorlát az ajak. óvatlan, aki beszéd közben átnyúlik a peremén, mert ingovány és métely lakik a hajón kívül. szörnyek, melyeket nem értünk és árnyak, amik nem bennünk erednek. ketten vagyunk már megint. aki beszél, egyensúlyozik a körvonalain. és aki hallgat, összeköti a test végpontjait. ezek az átlók tartják meg, amit helyéről elmozdít a megszólalás. így billegünk ketten már megint, és aki beszél, végül bennmarad.egyre nagyobb hajók

A világirodalom szavait használom ha ilyenekről írok   Az ágy marad spontán égés azt mondták talán igazuk is lehet a fejlődés mindig exoterm folyamat   Csókolom néni elkísérem egy darabon nincs beleszólása most folytatódunk magatehetetlenül   Kutyákat rajzolok a kerítés mögé halál a méretarányban a házra piros felhőből esik a hó   A pincében fura hangok és valaki bejön hogy tegezzen mindenről lemaradni baleset volt   Egyenes út sérülnek a legszebb szavak kint vagyok tágul a falu anyám magába roskad és temetjük   Harminc perc van az ujjelszorítás és az amputáció között megszűnik a véráramlás az alsó boltban   Fél nyolc megfagy a fűre száradó pára az ország estig kialszik lassan megtaláljuk az új vezetőketKéplékeny

Ödémás lábai. Feszítették szét a papucsát, hogy hallani lehetett a hajszálerek sírását. Mégis, annyi izomrost dolgozott benne, mint egy szakmáját már jól elsajátító biciklis futárban. A teste sovány volt. Hús-vér szélkakas, akit a szél pofozgatott csak, mert a férjének már nem okozott örömöt. A lakók gyűlölték, amiért mindenkiről tudott mindent. Például keddenként. Csontos kezében hallgatott a kifeszített szárító, azon teregette ki a szomszédok házaséletét. Belülről puhább lehetett. Finomabb, hiszen a füstölőszag is benne aludt el. De a természete olyan volt, mint a gyermekbénulás. Torzult. Megjelent a Műút 2015050-es számábanA gondnok felesége

eloszla- tok minden kétséget feloszla- tok minden halottat tök mindegy szellő visz féreg esz amikor itt ennek vége lesz ne legyen bennetek félelem ne legyen bennetek kegyelet örök á- lom nincsen gyerekek isten sincs itt lenn is- tentelen sötét van legyetek éberek (mondóka)

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom a kilincset. A szobámban úgy ordít a huzat, mint aki most pánikol először. Ilyenkor a gyomromhoz kapok: mintha egy remegő lépcsőházat kellene megtámasztanom. A fotelben egy rozsdás kabát, ha nem mozogna, talán észre sem venném, hogy van benne valaki. Még egy teszt. Mégis mit tanulhatnék a zuhanásból? Felkel és nevet. Te hagytad nyitva az ablakot, kölyök. Nézd csak meg a kezeidet. A téglapor és a beton alatt kezdem el keresni a bőröm. Azzal töltöd a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről. Egész jó vagy benne. Úgy szoktál földet érni, mint egy épület, aztán a romjaid közül valahogy mindig visszatalálsz ide. Meglöki az ajtót, hogy befogja a huzat száját. Gyere, harapjunk valamit, mielőtt még végleg elfogysz itt nekem. Megjelent a Műút 2016058-as számában [Beton]

Hervadó színfóliák reklámokon, olcsó ragasztó, hangos hallgatás. Görbe fémszűrőkön át mutogatom a fényt, A repedő konyhamárciusban virágszirmok nyitnak vitát. A levelek leesési rátája feketére festi az ujjhegyeket, pár hét múlva leviszi a csapvíz. csomós hamuval kelni mégis közhely Kamerát állítok, a csiriz meleg, várok egy villanástól reklámmá változom.Közelít

Ilyenkor érzed, hogy van támpont és haladás. Formálható, ami még hátravan. Ismerős utcák, cigik egy-egy megállóban. Hirtelen megállsz, vársz, mint egy nap végén otthagyott építkezés. Bakkhánsnők, bérházak, fasor, anyaméhsötét éjszakák. Aztán mész tovább, késő tél vagy kora tavasz, új erkélyek, hosszú liftezések. Hangulatos mellékutcák, amik kis időre befogadnak, végükön egy újabb hajnal Arcodon a közvilágítás fénye. Néha jól áll. Árnyékod ottmarad a falon. Otthonoddá sétálod a támpontokat, ha már elvágtak a véres égtől.Támpontok

Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz, szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt, maró világos, nejlonreggel, csupasz plafon, szagos, salakos szél-, elment vöröses hajával, salakos szél leheletével, szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel, kimeredsz magadból, mint akit meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel? Falak, az asztalon fémkanál, csészefehérség, lábadra tapad a hűvös farmer. Képzeld azt, hogy a pályaudvaron, egy érkező vonat ablakán megvillan a fény. Vacogsz, ingerült leszel és üreges, rétegenként hasít beléd a reggel. Fülkék és köztes folyosó, kopások, foltok az olajszínű padlón. Végül megnyugtat, hogy folyton félsz a távolodástól, a gyomrodban zakatoló szántóföldekkel. Képzeld azt, hogy leszállsz valahol a vonatról, és csak lassacskán ereszkedik benned, folyik keresztül szemeden, tempózik beléd a táj. Saját járásodba, a dombokba és szagokba dagaszt téged a szél. Arcodra port tapaszt, s hogy lépésedbe süllyedj, tartsd a táj iramát, szíveddel várd ki azt. Let your heart

Muszáj volt megszokni a hullámpalák réseit, egy fészeroldal nyirkos lesállását, a zsibbadt görnyedést. Ha el akartam kapni, muszáj volt. Alig fáztam. Elég szénhalmokat látni, hogy kályhameleg járjon át. Forgácsokban vált ki a gyanakvás belőle, vékonyka galacsinpelyhek, ahogy körözött, egy tehetetlen munkatárgy, a csapda furatkése körül. Kezemben átizzadt a zsinórvég, feszengtem, mint aki ajándékra vár. És végül átbújtatta a fejét a kábelkötegelő hurkán, hogy elérje a lúdbőrző tejet a virágcserépben. Mire kiértek, már addig fojtogatta a menekülés kényszere, hogy már nem is macska volt, állat is alig. Apám visszament a csípőfogóért. Mikor a krákogás abbamaradt, akkora lebaszást kaptam, ami még a nagy bejelentés előtt sem volt rendszeres. Máig emlékszem, szétáradt bennem a nyugalom, ahogy az orgazmusok után áramlik szét a szégyen. Mert végre leengedtek újra a tenyerükről, ahová azért fektettek, mert apa esténként elmegy, ahol sporttáskából él, és mert anya minden este rám zárja az ajtót, mert jobb neki egyedül. Köteg

K. V.-nek 6.2.2.4. Kék ér a hófehér, telt, gazdag mellen: mondat a papíron, egészen tapintatlanul vad ártatlanság. 6.2.2.5. Mondat: forradás a bőrön. Nyit és zár, lélegzik, szájból szájba. 6.2.2.6. Csók: forradás a testen, minden elválás véres repedés, nyitott seb. 6.2.2.7. Törd föl a garatot, és a nyelv mellett készíts egy másik járatot. 6.2.2.8. Az anyai testen kívül fogant, egy porcelán tányéron. Megjelent a Műút 2014046-os számában Kunstkamera

Minden e fizikai eseménynek van e’ fizikai oka úgy, hogy e’ — a megfelelő fizikai törvényekkel összhangban — önmagában elégséges ahhoz, hogy e-t létrehozza. A tudomány mai állása szerint a gének felelősek a tulajdonságok öröklődéséért. Továbbhordják a színeket, testarányokat, és mivel nincs testtől független lélek, hordozzák a haragot, a félelmet, és az eredendő bűnt is, ami viszont a leszármazás elágazásai miatt bűntudattá kavarodott, ezért érezzük, hogy el kéne tudnunk különíteni a jót és a rosszat, ami a bűn miatt esett szét, de egyre valószínűbb, hogy a kettő közötti senkiföldjén csakis a bűntudat értelmezhető.A gének etikája

Forrón csendül az éjjel feketén ömöl Utcát csontig elárasztva, vidám titán Halkan járda szegélyét nyalogatja már Bajszát pödri a lázas árny. Kancsót széttipor estékbe bolonduló Álmatlan, ki barázdát maga húz agyán S falról mállik a festék ugyanúgy, ahogy Arcról hámlik a bőr bután. Katlan tűz levegőjét szivogatja és Lelkét fűti belülről keresési láz Mint szomjas sivatagban delelő sakál, Forró lábnyoma felkiált. Ám szívét a didergés szele járja át S mint kőszirt magasán telelő vadász, Dérlepte torkát fojtja vacogó magány, Fájó isteni őshiány.Belvárosi éjjel

tegnap egy indiai srác odaáll hozzám az utcán hogy which part is the best of budapest kérdezem mit keres egy városrészt egy fancy éttermet a fekete arcával betemet míg megtalálom az ideillő szabatos kifejezéseket azt mondja délután fél háromkor nekem which party is the best ne mondjam hogy a városliget az valami félreértés lehet és egyébként is ott a helyem délután fél háromkor abban a nem létező buliban sötét haja keretében nincsen andássy utca mintha vakfoltra borulna évszázados platánsora ott állok szemben a fiúval aki lassan az oktogont is elrabolja kezében egy zöld unikumos flaska búcsúzóul majdnem a kezembe nyomja vagyis a kezembe nyomja csak én meg visszanyomom délután fél háromkor egyébként se igen iszom és hiányzik néhány korty dühösen visszaveszi az üveget nem lehet az arcán megrándul egy izom a városligettel ellenkező irányba indul amíg gondolatban kisimítom vagy azt kellett volna mondanom és a végét elnyelni ahogy a gesztenyeillatú teret az óránként föltámadó körforgalom pardon és a szánkon szimultán hűlt volna ki a legforróbb olvadáspont. Megjelent a Műút 2016058-as számábanolvadáspont

ne rohanj. várj meg az utcasarkon, csak hadd szedjem össze azokat, amiket elgurítottál még a nyáron. várj meg az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet nekik, hogy ne keressenek többet, mert nem állsz már a buszmegállóban, pont a nagygöncöl alatt. messzire mentél, ezt mondjam nekik, hogy téged már annyira nem köt le ez a sok emlék, meg törvény, ez a pár név, ami madzag volt a köldöködben. átadom, ne aggódj, és tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon, a hídon, a két repedés között, ahol már a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj, ezt is már rég tudom.a piacról kifele

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz. (családillat)

Ritkán ringatjuk egymást, anyám már nem dúdol altatót. Tabletták pattannak zsugorfóliából. Darabos mondat zörög lakatlan párkányon. Súlyos kövek dőlnek pillámra. El sem alszom, fel sem ébredek. Éjszaka égő szemek világítják meg a hegyet. Szögek elől menekülnek az olajfák. Hajnalban boronázható ráncos homlokom. Rutin csupán a hosszú, fehér ébrenlét. Visszafele nem működnek a stációk.Altató

Az esőmadarak hajnalban rákezdték. Savas könnyeik fekete lyukat égettek a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak irhástul dobták le bundáikat, és többé nem kapartak üreget kicsinyeiknek. A föld amúgy is túl kemény volt már. Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le. A húsdarabok kimarták magukat a dögevők gyomrából, és felszínre buktak. A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben. A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak. Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket, és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek. Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet. A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak. Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson, soha többet nem jött senki a halotterdőbe.Az utolsó turistacsoport

Anyám nem hisz a feltámadásban. Ebéd után vagyunk, szomorú emésztés Vette kezdetét, a test ellassul. Nem hisz, mert a parcella Ki lett fizetve húsz évre. Majd fizessétek tovább, mikor Már nem leszek, és vállvonogatva Eltünteti a terített asztalról a tor Szemnek kibírhatatlan, földi Maradványait. Megjelent a Műút 2014047-es számában Tedeum

Páncéltőke szűkre vagy bőre hangoljam váratlanul ért ez a kérdés ennyi év alatt a sok Debussy, Bach, Chopin után egy hangoló sem tette még föl soha sem és már mutatta is fényes akkordokon hogy mit jelent szűkre, bőre közben mesélt mellékesen hogy a Steinway sem ugyanaz mióta leégett a régi gyár a fát nem két év hanem egy nap alatt szárítják ki különleges körülmények között és a törzsét is — a páncéltőkét — régente máshogy edzették gondolja csak meg kint volt szélben, fagyban napsütésben, dér idején kint az esőkoptatta gazban évekig és még az sem lenne elég kemény teste fekete zongorának mint ahogy a füst sem oszlik el más gomolyokban Felülnézet ha festő volnék vagy legalább értenék hozzá hogy kell kiválasztani azt a néhány vonalat mellyel megközelítő pontossággal skiccelhetünk fel egy tárgyat lerajzolnám a zongorát vagy lefesteném a kezet mely egy érthetetlen törvénynek engedelmeskedve nap mint nap kiválasztja a kottát a többi közül kinyitja egy bizonyos oldalon fölteszi a kottatartóra és egy kis nyomással végigsimít a gerincén ha a szokásosnál vaskosabb a kötet A tér-idő meginog a hangok ideje a klaviatúrán a hely egymás után a diktafon hallgat így és a kamera mert füllel másképp működik és aki játszik az előre elképzeli a hangok és többijeik vonalán annak egy helyen csendül és egyszerre szólZongoralecke

Ha nem húzzuk be a sötétítőt, a szemközti tízemeletesből annyit látnak, hogy szusit eszünk, sörözünk és Harry Pottert nézünk. Lassan kitörlöm az összes többi filmet. Kínai nevekkel nevettetlek, Hālì Bōtè, Ābùsī Dèngbùlìduō. A nehéz estéket csak a panel bírja el, mi ágyba roskadunk egymás súlya alatt. Legjobb ismerőseim az idegen szavak, így a megoldásból csak azt érted, hogy most már tényleg aludjunk. Morning person, az orroddal bökdösöl, így ébresztesz két órával a megbeszélt idő előtt. Én sima ember vagyok, minden nap leölöm a lakásba tévedő poloskákat. Rossz-málna-szaguk van. Őszközép, a tizenkilencedik születésnapomon már van fehér hajszálam. A szekrényszagú pizsamám átveszi az illatodat, elfogy az első tubus közös fogkrém. Melyik is volt a te poharad?Óbudai szimbiózis

„mert dadogva is szebb a szó, mint a némaság, nem tudom, de” (Meliorisz Béla) első töredék. szentend re tizenhat november h uszonegy hétfő. élt egys zer kínában egy ép lán y. eddig a ritmus. szép volt ő mint ősszel a sz őlő. jézus is isten. bort is ivott ő és kenyerébő l tört a szegénynek. hit második töredék. pócsmeg yer tizenhat november hus zonkettő kedd. hittem a fö ldön az ég igazában. jött a valóság. élt egyszer kíná ban egy ép lány. száztizeneg y srác vágyta uralni a tes tét. lélek nélkül a harcos c súf mint ősszel a szőlő. s zellő táncol a mélyben. ha rminchárom ezüstpénz nyo mja a lélek akasztott. bélbe harmadik töredék. szent endre tizenhat november huszonhárom szerda. bé lben az esztéták nyugoda lma. a templomi csöndet fölveri mégis a kétely. g ondolat intsen a dalban . félt egyszer kínában e gy ép lány félt a tavasz negyedik töredék. pócsme gyer tizenhat november huszonnégy csütörtök. fél t egyszer kínában egy ép lány félt a tavasztól. ü lj ide ablak alá le a háta d. döntsd te a falnak. v árj te reám száz éjszaka á ltal várj te reám míg meg ötödik töredék. szente ndre tizenhat novembe r huszonöt péntek. vár j te reám száz éjszaka által várj te reám míg megkapod égi jutalmad a földön. testem a sze nt test. majd befogad m int kóbor lelket az a nyja a méhben. testem hatodik töredék. szent endre tizenhat novemb er harminc szerda. tes tem a hű váróterem ott ahol annyi vonat jár..testben a lélek.

Hazafelé tartottam. Az út hosszában sötét volt, keresztben utcalámpák fénye és fák árnyéka rajta. Már semmi közünk sem volt egymáshoz. Régen elhúztál mellettem — kövér gáz, kurva nagy fekete batár, az útról mindent lesöprő. Pedig jóval kecsesebben indultál valaha, halkan duruzsolva. Nem úgy kezdődött ez az este, hogy majd az emlékeddel érjen véget. Pár sört ittunk a fiúkkal, beszélgettünk, ahogy szoktunk. Egy bolond persze ma is volt köztünk — ma nem én voltam az. Hozzávetőleg józan is maradtam, csak egy dal szólt a fejemben szüntelen. Alig egy pillanatra vettem a kezembe a telefont, hogy ne csak a fejemben szóljon végre az a dal, amikor a semmiből elhúzott mellettem egy kurva nagy fekete batár, és kis híján magával sodort a visszapillantó tükör. Te voltál az, szívem?

Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait. Úgy ülsz előttem, az illatod betölti a nappalit. Azon aggódsz, hogy elszaladnak a percek, amiket csak nekem tettél félre. Kitöltöd az életem. Mint én a vizet néha a pohárba, ha engeded, csak azt iszol, a többi drága, mondod. Majd aztán azt közlöd velem, hogy én meg a tiédet, de teljesen, mosolygás a képeken. Közös múlt, nézzük, hogy mit örökített meg a gép, nekünk, veled, mintha ismernénk az életet. De nem. Csak néha sejtünk valamit, de elvetjük, mert nem biztos, majd nő belőle más. Újabb fotómontázs. Pillanatok, csak hogy legyenek dolgok, miket majd valaki később előszedeget. Valaki

Fél évet bepótolni és úgy csinálni, hogy az a pár százezer perc belesűríthető egyetlen napba. Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba, vacsorába, estébe. Egy gyertya fényébe az ünnepek, egyszerre négy vagy hat. Egy üveg bor az összes meg nem ivott helyett, fél doboz cigaretta, a naponta fél doboz helyett. Mert ami máshol történt, az meg se történt. És most pótoljuk az ittet. Csak az a borzasztó könnyűség ne volna. Légnemű, elszálló ez az idő, mert el kell hazudni vele annak a másiknak a súlyát. Próbálsz úgy működni, hogy nem is voltál. Hogy eltűntél hirtelen és most, hogy újra vagy majd elmesélik, addig mi történt, míg te egy kimerevített kép voltál egy megállított videóban, amit most indítanak újra. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMajdnem

                                               (Attilának) Tompával nem a gólyát szólítom meg csak Attilát akit két évtizede valahogy majdnem fiunkká fogadtunk Zsóka kezdte de végül átragadt rám testálódott ez a hihetetlen megnevezetlen szótlan apaság belénk hasított akkor az a kéthazás lét két városos mert Miskolc és Fülek ekkor került szoros társas viszonyba a tudatunkban egy valódi sors folytán mert valahol fenn északon megszűnt egy szak s valaki délre jött ugyanazért az irodalomért mind áttetszőbb államhatáron át vonatilag mind tágabb kerülővel nem gólya-szintű átszállással és magyarázd el egy amerikainak mintha Bristolból New Yorkba vagy Hart- fordból Bostonba menne s ezalatt EXITenként válna hontalanná meg is próbálták külföldinek nézni itt is s tán ott is olyan izgulós igazodhat és igazulhat így akinek egy hazát adott a végzete s gond egy szál se hogy az aztán az-e Megjelent a Műút 2015054-es számábanNeked két hazát…

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

A visszhangomra figyeltem helyetted. Mindig én kerestem, de akkor itta szavaimat, a részegségtől csak ismételni tudott. Aztán valami nehezet ejtettél el, hangjától berepedt az ablak, ami üzenetektől villog: így morzéztunk. Végre figyelnem kellett rád, mint akinek megtiltották, hogy lámpába nézzen.Kurzor

igen, bárhányszor hányni kell, s a test ürítené magát, vonulna ki, rekedne kívül, mint aura, önmagán, terül ki, hányva el, csak ez, mi engem megjelöl, mint kesztyűt, tűröget, magába hajt, bőrhibák, tört felszín legbelül, kint gyomrom lüktet, fáj, duzzadva, hogy van, a törvény az, mi vesz, csak vesz körül véletlen, nem konzisztens adagokban (invitatorium)

A lakás látszólag tiszta. Csak a falak mögött sistereg a kosz Csak az arcok mögött lüktet zsírosan és forrón a harag és a bánat mélyen, vakon mosolyognak megszokásból. Lassan mindenki alszik. Az éjjel, ez a bölcs pedellus lemosta az égről a nappal mocskát, s a hideg szél eloltotta a hazugságok aranyszín lidércfényeit nincs már fény olvasni egymásban. S a vibráló csöndben fekete titkok légiója ébred a szekrényajtók mögött.Csontváz

ritmikusan mozgó állkapocs ütemre, kiszámítható elfáradtál s észre sem veszed aludni mész kiharapsz egy darab életet gömböt fújsz arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad. halálra rágva

minél hangosabban beszélsz hogy túlkiabáld egyenként a hegedűket annál közelebb foglalok asztalt a vonósnégyeshez presszókban kezdtünk új családi életet amikor te a volt férjedből már kizárólag engem kértél én meg belőle kizárólag téged nem úgyhogy diplomatikusan két csend közötti kortyokká lettem később teaházakba jártunk ahol nagyobb a választék kamilla zsálya citromfű és még vagy nyolcvan hasonló kifejezéssel bővült az alkalmi szókincsem mostanra pedig betéve tudom a déryné étlapját közönségnek rossz vagy de színésznek elszánt legalább díszletet építettél körém magadból kovácsoltvas kerítéssel a magzat-hatás érdekében manapság már nem rendelsz csak a zsinórral vagy elfoglalva halogatod az évekkel ezelőtti születésem mert amíg bentről rugdalózom elhiszed hogy hallom amit mondasz és most tőled tanulok meg beszélni egyszer elhozom ide a volt férjed vele ilyeneket használunk majd hogy középszer meg kontrolltalanság nyilván neheztelni fogsz ha nem is rólad lesz szó talán be sem férünk ennyien foglalnék asztalt ha tudnám előre ezúttal odaülsz vagy megint pódiumon leszel a hegedűk között Megjelent a Műút 2016056-os számábandéryné

— örömóda — Tudom én, hogy ez nem így megy, hogy az ember csak úgy kér valamit. Valami bármily kicsi apróságot is, ami egy — tegyük föl — létező istennek, egyébként, kis jószándékkal és minimális erőbefektetéssel könnyűszerrel elintézhető lenne. Föltevés ide vagy oda. Ez nem így megy, hogy az ember kér — teszem azt — csak pár nyugodt napot, vagy, ami lényegében ugyanez, szeretteinek több higgadtságot, körültekintést, akaraterőt és kitartást, ellenállást bármiféle kísértéssel szemben, valamint lelkierőt, ha kifogyott, újabb adag — például — vécépapír vásárlásának nem elfelejtéséhez. Mert hát, hit vagy hitetlenség, nem számít, mi végre akkor a szeretet, ha ezeket rajtunk kívül álló erőknek kell — kéne —, mint protekciós gyereknek a könnyített felvételit, elintézniük? Minek a figyelmesség, mire föl a pusziadás, az ünnep, becézgetések, szaporodás, egyáltalán bármi ilyen — és társai —, ha a nekik értelmet adó dolgokat — mit van mit tenni — kérni kell? Tudom én, hogy — ha már valamit — inkább a kísértést kéne kérni, a türelmetlenséget, vécépapír mielőbbi, kétségbeesett kifogyását, a bizaloméval, lelkierőével egyetemben, magát a próbatételt, tehát az alkalmat egymásnak s egyben magunknak is egyedüli lehetséges értelmet adó erényeink újra és újra felmutatására. Ja. Nem fejünk fölé az eget, s rápöffentve, mint valami kétes eredetű, légszennyező, szálló port, egy — vagy ízlés szerint több — istent, a szeretetnek nem a lehetőségét, csak alkalmat a gyakorlására. Ha én — mondjuk — hívő lennék, azt kérném az istentől, hogy ne legyen, vagy legalább én sose értesüljekTudom én, hogy

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

buborék azt mondod: haha, de nem nevetsz arcod túloldalán a halálra gondolsz égre lehelsz egy szót: paharo imbolyogva tör előre, csonttalan kapaszkodik, mint egy léggyökér elegyedik azzal, amiből vétetett illeszkedések nem zavar, ha elkísérlek már a kérdés is bántott pedig csak az útburkolat volt ami alatt ott csikorog a sóderrel kevert döngölt alap az egyirányú utcában mit tudhattam én biztosra mindazok után, hogy te tíz évesen műbundában vonultál ki a forradalomba és főként mindazok előtt, amik ezt a kísérést követték amikoris te képes volnál homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak amit gondolsz, én pedig tarkóirányba indulni annak ahová jutni szeretnék nem volt kéznél méteráru-üzlet ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín bundát, de gyorsan beláttam nem hordhatok olyasmit, amit mintha rámöntöttek volna mi lenne velem nélküle álomfejtés lépcsőn felérni: hódítás ahogy a fordulóban előbukkan barátnői, a párkák, sodorják arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz tónusa az ismeretlen mértékét jelöli mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik amelyért az éber tudat nem kezeskedhet ha a gang most leszakadna vele, ezzel tévesen ítélné meg őt ha közelebb jönne, átlökné az álmodót az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe jelenléte taszító vonzással tartja felszínen amint eltűnik, ő lezuhan (később majd valamikor visszatér ide a helyzet uraként járja be az esés útvonalát, nosztalgiával felel a nehézkedésre) odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott sávtól bizonyos távolságra, a félresepert törmelék önszerveződő csoportjai alatt aszfaltba kövesedett rágógumizárványok az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát a szűz kéken, a skorpióVersek

Valaki megkarcolta az eget. Az aszfalton fekszem és úgy nézem, ahogy a hiátusokban átszivárog a mindenség, de közben puha fűről álmodom, meg arról, hogy velem van egy macska, akit rólad neveznék el, ha valódi lenne. Talán akkor valamelyikünket szeretni tudnám. Ez a kozmikus rés a szobádból indult, te persze nem is sejted, mert csak egy hajszál- repedés a plafonon. Ügyet sem vetsz rá egészen addig, amíg lefekvés előtt rá nem pillantasz, és közben mindketten arra gondolunk, mihez fogunk ezzel holnap kezdeni?Jövőkép

Amikor az első tejfogam kiesett, nem emlékszem, hány éves voltam, de arra igen, hogy nagyon megijedtem. Egy fénykép maradt rólam; kisgyerekarc, ahogy összehúzza a nevetés szemét és tenyerébe folyik a nyála. Szorongatja a fogát, a vér lassú lüktetését tanulja, boldog. Azon az estén tálcán hozták a puha ételt, meleg tejet egy zománcos bögrében, tálcán a kiemelt figyelmet, miközben testem egy darabjával a kezemben tudtam, ilyen a vedlés, ahogy egy kislány átélheti. A tejfogakkal együtt végül eltűnt a nyugalom, és mintha sosem találna vissza a tenyérbe ezután. A költöző madarak rabolják el őket, apró állatok szíve közé ültetik. Velük kell repülni, mielőtt a tejfogak kihullanak. Ez az igazi a megszabadulás, így megmaradni.A szorongásban lakni a legjobb

az iskolakert kihalt gesztenyéinek feszíti hátát az első szerelem de elégtünk az álmok rövidzárlatában érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye: gyilkos szavak szövődménye lettél elrontott másolat… az okok elvesztek s amit találtam az mind üres már csak a sérülés örök — gondolj bármit — pedig arra kértél hogy támasszalak majd fel ha szívemben halva talállak Megjelent a Műút 2016057-es számában ha halva talállak

Miért az egyik élete és miért a másé, mi része a beszédé és mi a hallgatásé, mi az ott bent, mi kint már mindig hívja, mi az, mi ő, övé, s azt mégsem bírja? Megjelent a Műút 2017059-es számában Sigmund Freud rejtvénye

Csak a harmadikig, válaszoltad. Így tudtam meg, hány méterről éled ezt a környéket. Számolni kezdtem, és arra jutottam, hogy onnan még mindenki másmilyen lehet. Aztán az éjszakákra gondoltam. Errefelé egy ház tele van órákkal, amikor a mellkasodon érzed, ha valaki pontosan feletted alszik. Ma falhoz kellene tolnom az ágyat, de ahogy kiszálltál, két emeletem maradt még, hogy elfelejtsem. Vajon melyikünk lesz itt, amikor végleg elfárad ez a sovány isten, ami a liftet tartja. A harmadikig

Borbély Szilárdnak Haragszom rád, mert itt hagytál minket, asszonyt, gyerekeket, tanítványokat, a temetésedre sem mentem ki a csepegő esőben, csak hónapok múlva, kerékpárral, virágot vittem neked a napsütésben. Haragszom rád, mert apám temetésének napján ért el halálhíred. Haragszom rád, mert én gyáva voltam számtalanszor, pedig hányszor lógtam kilenc emelet magasában, hányszor próbáltam gyógyszerrel vagy a fürdőkádban, pengével, de mindig a gyávaság győzött vagy szerencsém is volt sokszor, ha ugyan annak lehet ezt nevezni. Haragszom rád, mert ez az életnek gúnyolt kiismerhetetlen valami nélküled megy tovább, s akik sírtak, úgy tűnik, megvigasztaltattak. Haragszom rád, mert tartozol egy elmaradt, halkszavú beszélgetéssel, miközben nem merem elképzelni mostani arcodat.  Haragszom rád

vársz nyolcéves korod óta, akkor születtél meg igazán. belédvésődött korán és örökre a várakozás. hullámvert magadba, mint mélytengeri búvár, újra és újra alámerülsz, lásd magad, mint soha előtte. vársz, történjen az indulás meg veled végre, ázzon le rólad a múlt, sodorjon túlpartra bocsánat. vársz még, hullámtörte hiányos part lett a szív, ahogy vártál árvaházban egy érkezésre, ahogy vártál Szabadkán negyvennégyben maradásra. most vársz még legalább egy dédunokára, húsvétra, karácsonyra. addig, míg valaki szól: Nyitott mondataid ideje zárni, hát változókkal játszol, mire a pont kikerül, legyen azonosság, ha te az alaphalmaz. vársz még, vársz, várod, valaki örökre lekapcsolja a vállaid nyomó oxigénpalackot. Megjelent a Műút 2016056-os számábanimprinting

te csak mész én meg csak viszem utánad a hallgatásod csak mész én meg csak utánad csak viszem és közben arra gondolok hogy a méltóságot nem méterben mérik s hogy ha majd már nem foglak követni biztos beszélni kezdesz  ha majd

Tipográfia: Rőczei György Well 1–5

Ebben a versben nagyon sok a táncoló férfi: már itt, az elején legalább egy tucat orosz balettáncos! Andrej, Borisz és Szergej, itt mind, Igor, Jurij és Jevgenyij! És persze, Pavel: a legtündöklőbb csillag az orosz balett egén. És még csak 18 éves. Azt mondják, ha így folytatja, ő lehet az első ember, aki megtanul repülni. Ha így lesz, akkor (mert ebben a versben én vagyok az egyetlen asztronauta), engem visz magával, és felszállunk a felhőkig, és tovább: az űrbe, megmérjük, hogy milyen mértékű ott az entrópia. (Nincs okunk panaszra: szépen fejlődik.) Együtt töltjük így el nem is egyhangú űrbéli napjainkat; néha zene szól majd a gramofonból, s mi szétnézünk a kozmikus horizonton, mert ebben a versben kézzelfogható a szinte harsány űrromantika.Táncoló férfiak

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

meg kéne javítani a tetőt meg anyádat mondta apám soha nem laktunk a nagyranőtt háztömbök tetején be sem esett az eső pedig vártuk hogy legyen mit szidni anya főztje máshol gőzölög mitől laknék jól apa egy másik tetőt javít hiszen a miénk tökéletes Megjelent a Műút 2017061-es számában Tetőfok

Teljes díszben mintha randevúra készen mintha arra mennék figyelmez az észen- lét nem baj ha késem megvár az a nem-lét künn a Farkasréten vár ötödik éve megszokhatnám végre a végnek nincs vége tudhatjuk mindnyájan tudjuk is mivé lett hisszük vagy nem hisszük ennyi volt az élet ténye lénye fénye az volt drága kincsem ami volt az kéne és van is mert nincsen múltat visszavonni nincsen senki semmi 2015. december 30.Évforduló

Napok óta nem vagyok magamnál. A fejemben lakó aranyásó kedd óta egyetlen nevet hoz fel a vízbe mártott szitáján, s a név hallatán, mintha áramütés érne, összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje megőrül és fel le jár, a gyomromtól a torkomig, a torkomtól a gyomromig szalad, csodálkozom, hogy nem szédül bele a szívem, hasonlóan hozzám, hiszen ha Zitát meglátom az iskola folyosóján, akár egy tizenöt méter magas hullámok dobálta hajón, elfog a szédület és a rémület is elfog. Szerelem

szeretem az elsimultságot, lebillenő arc a koponyáról, beléd nevelt nyugalom dermeszt körém. áramszünetes villanykörte- szobában lakunk. reggelente két kézzel integetek neked, hogy biztosan ne hiányozzak. tudom, úgy végzed majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt gyerekek lebegnek az Oktogon felett. egyszer talán majd én is ott veled. egyszer talán majd én is nélküled. mindenki cserben hagy valakit egyszer, most már akár úgy is tehetnék, mintha nem léteznék, a saját villanykörtémben.sötét van