Kustos Júlia kritikája

André Ferenc kötetéről

Olvasd el!

A lunatikus

Nemes Z. Márió prózája

Olvasd el!

Drexler Ákos kritikája

Németh Gábor Dávid és Puskás Dániel könyveiről 

Olvasd el!

Krusovszky Dénes kritikája

Nathan Hill Nix c. könyvéről

Olvasd el!

Versek

Veszprémi Szilvesztertől

Olvasd el!

Kisantal Tamás kritikája

Michael Chabon és Colson Whitehead könyveiről

Olvasd el!

Békési Zoltán:

Hátsó lépcső

Olvasd el!

Tinkó Máté kritikája

Nagypál István: Prelúdiumok és fúgák között című kötetéről

Olvasd el!

Förköli Gábor kritikája

Guillaume Métayer: Türelemüveg című kötetéről

Olvasd el!

friss műút

Napindító

A boldog életről

A boldog életről

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

beépülni a világ rendszerébe, ebbe a gyönyörű, pocakos testbe, apró, elhaló sejtként, ficánkolva, rácsodálkozva a csontokra és izmokra, szövetté olvadva szerelmesen, és rádöbbenni, milyen könnyű, milyen szép csak résznek lenni, résznek egy nagy egészben, amely egy még nagyobbnak apró csücske, milyen könnyű dolognak lenni, és nem tudva tudni, hogy amiben keletkezésem van, abban lesz pusztulásom az idő rendje szerint, és boldogan fizetni jogtalankodásomért egy létigével. Anaximandrosz mondása

A sértettségtől ments meg Most és mindörökké, Uram. Inkább borral hígítom a vizet. Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom, Vénámat addig követem, Amíg el nem nyeli a felkarom Szeplős bőre alatt Nem is a Szív: az Nincs, a hús Se, Nincsen Por, Hamu azonképpen, Miképp vagytok nekem, ki-ki a poharát Ürítse, Barátaim!, nem szakíthat ki bennünk teljesen Egymásból úgyse Fölásott Föld. A Balaton cserepesre kiszáradt Medencéjében motoztam álmomban, A Nyugati-medencéjében, A Badacsonynak tartva lomha, Totyogó léptekkel. Második Világháborús Repülőgéproncsoknak udvaroltam, Barátaim, a nevetekben, s mintha nektek! Megmozdítottam egy sáros propellert, Német gépét. És teli torokból szerettem volna fölordítani, Sieg Heil, Sieg Heil, Sieg-Sieg Heil! Megpróbáltattatok bennem, Barátaim: Politikailag korrektül gellert Kapott Kéktollú Hattyútoknak hangja, Benne szakadt, nem jutott túl a torkán. Nem elég fanatikusan szerettek. Nem tudnátok ölni érte, ki itt botorkál. Vállam ráznátok: „Ébredj!”, de nincsen hová ébrednie, Kit kiszakított belőlem az orkán. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Barátaim!

amikor a vakond aprócska vaksi szép gomb szemeivel magabizonytalanul önhitten hitetlenül rettegve merészen az égen őrjáratozó papírsárkányra feltekint az égi lajtorja mennyei felvonó páternoszter nyikorogva megindul a totyogás különleges állapot köszönőviszonyban sincs a szárnyalással a galamb könyörtelen megalkuvó minden lépésénél hatalmasat biccent roppantmód kérlelhetetlenül bólogat helyeslően alattvaló seggnyaló vérengző vagy csak láthatatlan bántalmazó diktátor húgyfoltos hatalomkoldus négy vagy öt vagy minden az egyben mindenáron győzni az a szánalmas bűzös akarás mindent szétrágó féreg még ki sem sarjadt veteményt kiégető méreg szárnya van neki repülhetne akár de sem teste sem lelke nem dacol a gravitációval vonszolja hatalmas testét magánterében szakadatlan burukkol magányosan az őszi fellegekre nincs tekintettel őrzi szigorúan a ketrecben kuporgó bús szalakótát aki néha repülni próbál szíve szerint lelke szabadulna a rácsok mögül felkapaszkodna a benne rejlő apró létrán ám a vonzásokból sohasem szabadul nem emelkedik nem zuhan ott lebeg ég és föld között tehetetlen teste Megjelent a Műút 2016057-es számábanamikor a vakond

a pórázt, sokadszorra, mikor a várost átmosó zápor után észrevettem a rokonságot a füzérmorzsolással. Az már utólagos megfigyelés, hogy éppúgy dolgozza tovább a hüvelyk a mutatóujj középső begyén. S szintén utólag kerülsz gondba a „póráz” szóval, mert semmilyen szín alatt nem lehet eggyé venni e két tárgyat.  (Már csak azért sem, mert nem a megöröklött morzsolás lett hirtelen idéződött minta, hanem amint mantráz valami távol-keleti pap.) A szituáció végtelenül egyszerű, a kutya éppen hugyozik egy idegen háznál, feszengsz, vársz, hogy befejezze, s a nyers tetők közt úszó ég alatt egy gátlástalan sétát. Megjelent a Műút 2015050-es számában Morzsolva, morzsolgatva

Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval. Takarékosan felhasználsz mindent. A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást. S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát. S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok. Kezdet és következmény egymásba nyomul. Közben a kötényedet felhajtod, s nincs rajtad bugyi. Pedig vége a nyárnak és mégis — hajlandó vagy megmutatni. Akár sajtreszelés közben vagy habverés alatt. Megunhatatlan maradsz. Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől. Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon. Én nem gondolkodom. Lenyalom. Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz. Megjelent a Műút 2017060-as számában Leberknödelsuppé

Mert úgy tudsz szólni hozzám ha semmit akkor is korábban senki semmi de te már akkor is a teljesség ilyen lett ketten így létezünk drámai végkifejlet foglalkozik velünk semmi nem volt nem látszott nélkülem nélküled kettőnkből egyet játszott két fél önkívület s benne képzelhetetlen vakságba szédítő a telve telhetetlen szétrobbant téridő hogyan is szólnék hozzád amikor nem leszek micsoda csendek hozzák hozzád emlékemet leszel-e mivé lettél mivé bennem tehet többé a többieknél képtelen képzelet érinthetetlen szentség érthetetlen világ parányi végtelenség mindennapos csodák ha maradék voltommal beléd temetkezem megillet engem ottan minden s a semmisem 2016. augusztus 27. Megjelent a Műút 2017063-as számábanViszonos

Amikor a magas férfi belépett a tanáriba, nemcsak amiatt súgtak össze a tanárnők, hogy milyen sudár ember keresi Ádámot a 6/b-ből, hanem hogy biztos a rendőrségtől jött, mert aki olyan eleven, mint én, az egyszer úgyis olyat csinál, hogy hívni sem kell a rendőrt, jön magától.   Láttam, milyen ügyes vagy a városi iskolai versenyen, van kedved atletizálni, kérdezte, és amikor otthon előálltam az ötlettel, apám megörült, hogy valamiről végre lelkesedéssel mesélek, mert a vízilabdaedzések lassan kikoptak a hétköznapokból, dögunalmas volt kizárólag úszni, labdához egyszer sem hagytak érni, mondtam is apámnak, hogy ha ez az ára az olimpiai bajnoki címnek, akkor inkább hagyjuk, és ő soha nem mondta, hogy nem bajnokot akar nevelni, hanem a fiát, mert orvosi tanácsra kellett sportolnom. Az atlétikaedzések nem voltak olyan unalmasak, mint a vízilabda, nem fiúkkal kellett róni a kilométereket a nagymedencében, a salakpályán lányok nyújtottak, ugrottak, futottak a szemem előtt, és minden megjavított egyéni rekordjukkal lettek egyre csinosabbak, mi több, a pályának megvolt az a varázsa, hogy az edzői hátsó ablakán átmászva  a MÁV-strandon találta magát az ember, ahol a lányok edzés után átcserélték a kisnadrágokat bikinire. Aztán hirtelen versenyérett lettem, edzőm nevezett az első városi, majd megyei versenyekre, aztán irány Budapest, Dunaújváros, Debrecen, és mindenhonnan éremmel tértem haza, nem kellett itthon dicsekednem, mert szüleim a rajtpisztolytól az eredményhirdetésig  mindent láttak, sokszor cikinek éreztem, hogy mindig ott drukkolnakRepülőrajt

  „I am, I am, I am.” (Sylvia Plath) Ideje, azt hiszem, nincs semminek, teste van, és tömege van, kering bele a messzeségbe, egy óvóhely, annyi sincs, csak más testek és felfoghatatlan súlyok, oldják és törik a mozdulatlant, az egyhelyben állót. ki fog száradni minden. a vasbeton marad, nagy, néma seb, tátongó kiáltás. mint a tépett izom sajog, zúg örökké egy villanyvezeték, s ezalatt a tompa derengés (sugárzás?) alatt tömbök, acélkorlát, pince — a kushadó testekben mereven dolgozik egy ütem. Megjelent a Műút 2014048-as számábantérélmény

Onnan ered a fény, onnan küldik. Fénytározók, szem mögötti plakátok. Erdő mögötti napnézés. A látás koronái. Kapsz vizet is, felszíni csillogás a tiéd. Mintha ajtót nyitnának a felhőkre. Mert a sírban is vannak lépcsők, altornyok. A világítás megkövül. Csend lesz vele. Mint kézfogással az elengedés. És kapsz szavakat is. Értelmet súgok. És a fényed, már alábukó, ívfény. Viaduktról zuhanó tekintet. Mélyből nézni fel. Süllyedni az égig. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanAltorony

azt hiszem, hatéves lehettem, ott álltam a kapu előtt, vákuumszerű a látás, mintha egy kútból néznék ki: csak a mentőautó, a zöld színű kapu, egy fehér ház, egy árok és egy képzelt betegágy rozoga emléke él még — nagyapámból nincs arc, sem egy áhítatos mi valamelyik fényképen —, én is rákos akarok lenni, mint egy gyógyíthatatlan múlt idő Megjelent a Műút 2015052-es számában gyógyíthatatlan kép

először bújj ki bőrödből, nyúzd le a világot másodszor és harmadszor előttem és előttünk leheld azt, hogy power off negyedszer az almát vérrel permetezd a keresztapák teherfogalomviselésével szemben, majd az intrikus Ádám sisegő búzáját vágd le mindenki szeme láttára kígyót képzeljen a sas az aratás ünnepére dinnyezászlókat fel búcsúzóul zabálj fel mindent és most, hogy a tenger kiszáradt, egyedül indulok bőröm keresésére, szegény jó emberbőröm, merre Fenyvesi Orsolya fordításaláthatatlan huipil

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek, két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel. Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak, ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött bújnak az ellenfél elől. Szétkenődő hógolyók nyomukban, akár a játéktáblán kiszórt korongok, vagy testápoló cseppjei a taktikázó férfi ujjai alatt. Elszabadulnak a pályák, a járólapokat egyenként felforgatják, megjegyzik, mi volt alatta, és egy kupac kinyújtott kézből úgy húznak, hogy a többi meg se moccanjon, vagy lámpaoszlop repedései válnak hasonlóvá visszerekhez a nő lábain, mikor szabályokról kezd beszélni, és elsétálnak mellette, és nyári estéken tikkadtan csapódnak hozzá a szúnyogok, bogarak.Taktikák

alakul felejthetetlen vizuális élményem kamaszkoromban egy szürreális vízió két egymásba karoló figura mely inkább zsiráfnak volna jó egy akkor nehezen emészthető film végén méltósággal távolodott a süppedő avaron vállukra közben szállingóztak a fáradt levelek görnyedt hátukon tüntetett a múlás mint az egyszeregy és valahogy boldognak tűnt megnyúlt tarkójuk lépkedve a végső cél felé biológiai értelemben innen a hibernált határon tekintetükben gyaníthatóan ott fészkelt a tél s az őket körülvevő világot valami kozmikus közönybe mártva felülírhatatlanná vált szívük összekapcsolt árvasága azóta gyakran e helyről lapozgatom vissza a létet mert míg az ember apró örömeiből gyanútlan csemegézget valahogy nincs felkészülve a tranzit utazásra az örökös széthullásban már alig körvonalazódik ábra melyben két lény egymásba alakul nem csak azon birkózva ki van épp a lelki terrorban felül vagy alul kit szólít szívesebben a nemzett gyermek hová gurulnak majd az aprópénzek ha egyik végleg eltekergett mivel témátlanságba fordultak a nemek és nincs erő amely külön elereszt együtt gyűjtik méregből a halálos adagot alakulat lassan szűkül már látóköröd vágyaid rég nincsenek a horizontra kigurítva változó kedélyed is ahogy szeles időkben a kopott hinta ide-oda leng az alkonyatban olykor néhány új alakulat is dübörög ajtódon gőgösen kérve a kulcsokat ne mélázz túl sokat ne zárd el az aprócska tereket melyeken megered a jövő idegen hajtása s bár a lét egy különös kettős játékra (szino)líra

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta. Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas. A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé. A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete. Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást. Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc, vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal. A harmadik, központi beállításon a hamvadó füstüveg egykedvű, fényes felületére lassú csókban ömlik a jobb felső sarokból az ég. A körvonalak elmosódnak, az alakok meredtükben is megtelnek mozdulattal. A rendező tükréből Chagall kecskefeje mosolyog vissza. Ismerős motívum: hanyatt dőlve, ismeretlen hangszeren játszva a bolond, sovány muzsikus kontúrja dől egy keskeny felhősávra. Visszhangos éneke a levegő egyik cethalának gyomrából is szólhatna. Lyukas zsákból homok, föld mélyéről dobok peregnek így, alig sejthetően. Röpülj, hattyú, röptödnek íve legyen, mint egy vízesés lelassítva, visszafelé játszva. Röpülj sötét rajban, szárnyad se mozdítva, egymásba szőtt nyolcasokat húzva a kiszáradt, kopár, víztelen puszták fölé. A függöny megviselt maradéka cafatokban esik be középre a kép két oldaláról. Zsákokat kereső foltok. A rojtokat két kézzel markolod, megtörlöd beázott homlokod. Megjelent a Műút 2015051-es számábanAnimált szárnyasoltár

lebeg a kép az emlékezet kis piros kádjában, csipesszel segítek neki úszni. vitorla vagyok, bizonyos értelemben. lassan tűnik elő, szürke tónusban, anya haragja. Nem. inkább mosolya, ha volt. a kép ugyan néma, de mégis az ezüst-bromid szemcsékben zárványként ott a négy gyerek ricsaja. Nem. inkább háromé, én talán ott sem voltam. azt mondják, bátyám húzta a nyakamra a kis wc-ülőkét. ám a szar hogyan kenődött az arcomra, senki nem emlékszik már. nem mondják, de úgy sejtik, attól a szartól lettem ilyen rohadt mázlista. a kis felkent, szinte hallom. megmozgatom a papírt a folyadékban. négy gyerek állja körül a lakótelepi hintát. palintáznak a tengerimalacok. másnapra mindkettő halott, nem értjük. hintázunk, nevetünk, de titokban mind arra gondolunk: hátha mi megérjük a holnapot. most apát látom, kocsmából jövet. Nem. inkább nem is. kiemelem egy pillanatra a képet. felejteni bármelyiket el lehet, de fontos, hogy ne érje őket túl sok fény. ha kevés az ezüstcsíra, nincs az a redukálószer, mi újra látni engedné, amit feledni akarok. s az utolsó kép, látod, én, mellettem férfi, a polcon akvárium, és az asztalon borospohár — dúdolok magamban, miközben apró csuklómozdulatokkal úsztatom a papírt. kiemelem azt a felét, amin én vagyok, és hagyom, hogy a másikat örökre magába zárja az ezüst. száradásig már nem veszek levegőt. Megjelent a Műút 2016056-os számábannagyítás

Ez a merevség a lábban a rovar mozdulatlansága egy befőttesüveg szájánál. Egy hang a háttérből: kussolj, ha mondom. Egy légy nem ül le, összedörzsöli a kezeit, mert gecihideg van a varsói napsütésben. Mintha valami meglepetésre várnánk, röpülünk az utcákon, melyek fölött félig egyforma vagy enyhén árnyalt téglatestek állnak. Egy légy nem ül le, de ha tud, zabál. A zsírszegény diéta és a hígító segít, hogy ne hízzunk el. Minden szavunkat tolmács fordítja, mert egy légy csak zümmög és nem ül le. Beszéd közben is áll vagy járkál, mert fáj az aranyere. Egy légy nem ül le, nem tagadja a depressziót, ami nem beleng, mint a szarszag, inkább csak leszorítja a fejed. Itt a kávéd. Kösz, nem kell, és nem akarom megismerni a várost. Varsóban nem felejted. Így csak egy német harap az almába, így csak egy orosz kanalazza a kaviárt. Micsoda ordas hazugság összemosni a sötétszürkét a feketével. Dögöljön meg, aki elhiszi vagy inkább ne, csak én. Egy légy nem ül le, és nem szolidaritásból olvas. Alacsonyan repül a piszkosszürke Visztula fölött. Félútnál kétségbeesetten visszafordul, mert nem bírja a távot. Ne mondja senki, hogy az utca kövezetén egy bolond is tud úszni, mert én a víz gondolatától is rettegek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEgy légy nem ül le.

Ebben a színben, a tiszta ultramarinban fürödjön meg a tengered, amikor kisimulnak az álmaidat fröcskölő, mérgezett hullámok. És az igazmondó szájak. Ők az az élet, melyben kőházat szeretnék a tengerparton, körben keskeny ösvények, körben reggelente a rákok és kagylók után kutatva. Távollétemben lélegezd be, utána ki a leheletembe a levegő sóját, majd vesd az első erős szélbe. A kékruhás nő újszülöttet tart a karjában. Egy másik, nekem háttal álló nő most az emlékezetben nyugodtan nézi a tengert. Bórfenyők. Megfeszítve az, akit szültem, hallom, mondod nekem, míg a be nem lélegzett só a csupasz kőre szóródik a porhanyós földön. Magányos boróka a közelben. Harangok alkonyatkor, te azt mondanád, mandula-szirmok a levegőben. Minden áldott nap. Ugyanabban az órában távozol és érkezel. Írnokok. Festők. Betegek. Egyedül. Elhagyottak. Bélpoklosok. Régi és új élő halottak. Térdre hajtott fejjel. Rabok, akik a padlóra hugyoznak és mellé vésik a nevüket. Mindezt tudják az idősebbek, a Jugoszláv Néphadsereg kaszárnyáiban a katonák mindenbe, ami csak a kezükbe akadt, belevésték vagy lejegyezték az ún. számot. Mennyi van még hátra? A katonai göncök levedléséig. Nem moshatod meg az egyenruhát. Egyedül a rozmaringot kérheted meg, hogy oldja a bűzét. Eljegyezve, összeházasítva a százéves háborúk előtt. Mi mind. Mindenünk. Mindannyian. Semmi sem másé. Nem kell a velencei maszk, hogy köztetek halálra táncoljam magam. Nem ismerem többé a számom, akármiről is szóljon. Reggel van, festek, Bellininek hívnak, és éppen távolból kaptam lapis port. Így indulhatna egy újkori próza egy újabb hamis összeesküvésről, mely Velencétől Tokióig végigsöpör minden trafikon és kereskedelmi központon. Ám ez nem próza. Én nem vagyok Bellini. Csupán ez a szín maradt tiszta. Nézem az Szűzanya és a gyermek-képet. Amit elkezdtem, nem tudom majd befejezni. SemBaranya, téli vadászat — Lapis Lazuli

Réberrel se stimmelt valami, ha óriásokat rajzolt, biztos neki is az volt a baja, mint nekem. A könyveit is emiatt utáltam, még akkor is, amikor már az összes óriást lefestettem hol piros, hol sárga zsírkrétával, mert tudtam, a szabálytalan gyerekvonalak mit rejtenek. Anyám meg apám azt mondja, az előszoba lambériája alatt vannak rajzaink, a nővérem szép fái meg az én idétlen óriásaim. Ott, a lambériázott falak előtt aludtam át negyven fokos lázzal a napokat, emlékszem az ülőgarnitúrára, ahová a macistakarómmal lefektettek, irtó hülye színe volt, sötétlila, mintái zöldek és fehérek, összevissza vonalak. Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam. Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak, át akarták vágni a torkomat. Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van, az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak. Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek, A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek. Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek, Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken. Ő mellettem fekszik most is, álmában fogja a kezem, minden este fél, hogy egyik reggel majd újra lázas leszek. Talán óriás lesz ő is — bolondmattot ad — a boldog futó a szigetről mondja, ne félj, hisz álmodban még nem az. Felébred, megnézi a homlokom, tűzforró, lázas vagyok, Kékszakáll is, bassza meg, ha hamarabb szól, ajtót korábban nyitok. Felül, látta az óriásokat, szerinte is félelmetesek, Tudod, a gyógyszert be kell venned, még vizet is hoz, hideget. SRingató

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen, elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen; ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét; vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét, mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed, ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz a szemednek tán nincs eléggé késő, hogy vértelennek lásd). Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk…, meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába autók és lámpafényeik láncolata a felvirágozni kész üzletek kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló, magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt, a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér. Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen elképzelhetetlen, gondolja az utazó. Eszébe ötlik honja alja népe, kik közül származik, a volt kubikosok, segédmunkások tengere, hogy a siker, a karrier kora modern fogalmával, lényegi tartalmával soha nem tudtak semmit kezdeni, maga viszont a saját katolikusságával nem tudott mit kezdeni…, lehet, ugyanúgy, annak okán, ahogy azok aRózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Dokkok, Titanic Múzeum, Belfast, NI (GB)]

V. bácsi az évek során vállalhatatlan lett, mi pedig meguntunk szánakozni. Csámcsogott, sőt egy alkalommal mintha felénk köpött volna. Gyakran tűnődtünk: hová illant egykori bája? Vért köhögött fel. Talán már nem is szerette a fiatalokat. V. bácsi nem mókás bácsi többé: szomorú, megbolondult öreg. Jobb lesz így neki. Miközben aláírtuk az ítéletet, szexről, politikáról esett szó. A hóhéri feladatokat közösen vállaltuk; nyilvánvaló volt az is, hogy fegyverekre nem költhetünk. Így esett, hogy V. bácsi eltűnt. Azóta, úgy képzeljük, újra kertes házban él, az unokái, T., K. és L. pedig kéthavonta látogatják. Részlet A városnak meg kell épülnie című, az Ünnepi Könyvhétre a FISZ kiadásában megjelenő könyvbőlAz ítélet

amikor nincs irány hogy merre menjek eltűnnek a kényszerképzetek az évszakok jelentősége megsemmisül kifejezhetném vulgárisan de egy ideje visszazökkentem a polgári etikettbe aminek nincs túlzott jelentősége és érdektelen a vallásos álszemérem belefáradtam a donkihóteségbe ennyi év után s bár minden tiszteletem a hölgyeké nem baszódhatok egy cafka dúlszíneán marad a mindegy-merre menés mert semmi jelentősége az önálló akaratnak az útról letérni nem lehet játszhatok egy-egy bölcs gondolattal próbálhatom megtéveszteni magam a felismerés ilyentájt evidencia kellene legyen ám az örökkévalóság ivartalan hiába bámulom szerelmesen Mielőtt este elhunyok

Csak a harmadikig, válaszoltad. Így tudtam meg, hány méterről éled ezt a környéket. Számolni kezdtem, és arra jutottam, hogy onnan még mindenki másmilyen lehet. Aztán az éjszakákra gondoltam. Errefelé egy ház tele van órákkal, amikor a mellkasodon érzed, ha valaki pontosan feletted alszik. Ma falhoz kellene tolnom az ágyat, de ahogy kiszálltál, két emeletem maradt még, hogy elfelejtsem. Vajon melyikünk lesz itt, amikor végleg elfárad ez a sovány isten, ami a liftet tartja. A harmadikig

És ott ülök majd hat évesen a konyhában megint: apám katonákat csinál, és Erdélyről mesél: fenyvesekről, falvakról, és csúcsokról, ahol örök a tél. Anyám az ágyamba hozza a tejet, és felolvas abból a könyvből, amiben minden hónapról külön vers mesél: orgonaszínű május, pipacshajú július, ránckarú szeptember színei - legélénkebben mégis novemberét látom, azét a novemberét, mikor anyám elhervadt, hogy megszülessek. Megvárom, míg decemberhez ér, aztán eltűnök, mint ágak végéről a hó, ha kinyitja szemeit az olvadás.   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Locker.mp3"][/audio]  December

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

(  —  Bodor Béla emlékére  —  ) valamilepukkantbudaikocsma ezerkilencszázhetvennyolcősz :  zene  /  füstköd  /  zene esztendőkkelkésőbbesőstél versekremosolygótelihold :  bor  /  pálinka  /  bor újabbévtizedekmúltán meghittbeszélgetésutolszor :  szívütés  /  imacsend  /  szívütés gyászsutagyávasutagyász nemelőttesemnemazótasem :  ésnincs  /  ésésés  /  nincsés Nappalvanéj

Vezényszavakba oltott trágárságokkal összepingált deszkakerítés előtt ismertem fel arca tündéri szabálytalanságában az őt uraló káoszt. Mindenféle vélt és valós bűnök utórezgései kormányozták, rám nézett, esdeklőn, hogy oldanám fel. Nem szoktam én bedőlni efféle könyörgő tekinteteknek és az alattuk lángoló pompás vörösnek, mert ezek, ők — nevezzem bárhogy — kívül hordják a szégyenüket, és harsogják széles e világon, mintha busa fejű virágok indulnának omlásnak egy szirten, zuhanásukban üvöltve. Így, ilyen hibásan fogalmaz a fájdalmuk. Általában precízek. Úgy tesznek, mintha hibátlanul lennének összerakva. Ez bizonyos értelemben igaz is: semmi sem ennyire gördülékeny. Működtet, mint az úgynevezett utóhatás. Így, így; omolj be, omoljak be, mint egy homokbánya, legyünk egy homorú fal, egy kupac por, a homokfal árnyékából kivájt szabad levegő, a jegenyesor alakját öltő istenség, aki szomorúan sóhajtott, amikor minden lépéssel egyre közelebb értünk a hegyhez, amit úgy imádtunk, mint bárkit, akit nem szabad.A bűnbánat természete

a szőlőhegyre viszel fel én a nyakadban ülök elrohan mellettünk a tavasz-könnyű tér a távolban akár a Balaton még csendesek és szelídek a kérdések azért írhatom le mindezt mert éppen akkor tanítasz meg emlékezni mondataidnak inkább levegőjük van mint súlyuk miközben beszélsz nem nézel rám a túlpart felé fordulsz csukott szemmel úgy a legkönnyebb büszkének lenni A családi birtokot benőtte a gaz az emlékeim pedig csak az álmaid Mikor reggelente felébredek belőlük elsötétített szobákat és bereteszelt ajtókat találok csak a lenémított tévé villanásaiban tapintható még ki az otthon Hónapokat akarnál átaludni így ha ügyetlen lépteim nem riasztanának fel Beszélni akarok hozzád de kérdéseimtől megrettensz mint aki először hallja meg erősítőn keresztül a saját hangját majd nyöszörögve a fal felé fordulsz Közben lekapcsolják a fűtést és az áramot a levegőben ritkul az oxigén Mire betöltöm a tizennyolcadikat, már alvajáróvá képeztem magam. Járásom nesztelen, emlékek és álmok nélkül a nyelv is fölösleges. A túlélés tárgya ismeretlen, formája viszont tanulható.alvajárók

Minden e fizikai eseménynek van e’ fizikai oka úgy, hogy e’ — a megfelelő fizikai törvényekkel összhangban — önmagában elégséges ahhoz, hogy e-t létrehozza. A tudomány mai állása szerint a gének felelősek a tulajdonságok öröklődéséért. Továbbhordják a színeket, testarányokat, és mivel nincs testtől független lélek, hordozzák a haragot, a félelmet, és az eredendő bűnt is, ami viszont a leszármazás elágazásai miatt bűntudattá kavarodott, ezért érezzük, hogy el kéne tudnunk különíteni a jót és a rosszat, ami a bűn miatt esett szét, de egyre valószínűbb, hogy a kettő közötti senkiföldjén csakis a bűntudat értelmezhető.A gének etikája

From A to Z

TD in-spirit A kibeszélt én nem fedi le a valóságos személy jellemét. Elhangzott ítéleteink nem mondanak el sokat rólunk. Ki tudja meglesni azt a pillanatot, amikor a megélt én és az artikulált ego birkózik egymással az elme kulisszái mögött. Ez volna a valamirevaló morális élmény lehetőség-feltétele.[1] Önmagunk megfogalmazójaként nagyon pontatlan prédikátorok vagyunk. De ez nem a mi hibánk. Nem is a nyelvé. A különböző irányokba mutató beszéd értelem-kezdeményeket csomagol ki gondolkodás közben. S ezeket váltogatjuk, amikor magyarázzuk a bizonyítványunkat. Lehetséges karaktereink szakadatlanul alakulnak. A végérvényes foglalatot kizárólag az Örökkévaló látja. Csak átlépünk ezen a tudáson, mintha benyitnánk a ködbe. Lépéstudat, lépés-hús, hallod az összest. Most szűnt meg benned, ami leszűkítette a látásod. _______________________ [1] Hévízi Ottó és Sipos Balázs is beszél(nek) erről: Mi szavatol az etikáért?, Élet és Irodalom, 2016. április 15.,  20.A beszéd, a nyelv s a bútorok

Mindig akkor tűnik fel újra az árnyékod, amikor a redőnyt leengedem. Úgy rántom meg a zsineget, ahogy te a hűtőajtót a pofon után. Célirányos mozdulattal törlöm le az ablakpárkányról a lenyomatodat. A tűzifát utoljára még kupacokba raktad, tekinteted elárulta, hogy a fejsze helye nem a legfelső rönkben van. Kezed nyomát otthagytad a lambérián, csak úgy, mint az arcomon. Vérrel rajzoltál jelet szemöldökömre, és nem csuktad be magad után az ajtót.Lenyomat

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

Visual Poem № 7.

Elvégezni a feladatot. Ez minden. A sorrend és az arányok. Az összeg tekintetében talán mindegy ugyan a betűk, szavak mennyisége, ám nem moshatod meg a fogad előre egy életre, és pelenkát is kell cserélni néha éjszaka. A körülmények, akár egy szerteágazó fa koronája, a közeli ág mindig jelentősebb. Zavaró lehet a törzs szem elől tévesztése. A figyelem tehát döntő fontosságú a végeredmény és a biztonságos földet érés tekintetében. Ami elég a légkörbe lépéskor, arra már nincs gondod a továbbiakban. Elvégezni a feladatot. Ez minden.Mantra

Arcom íve, pofonbalkon, szőrös, erdőktől erdőkig. Ezt hoztam és a láncot, az ideges mitokondriumokat. Most is érzem még apám tenyerét, félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, tintakék pigmentek a tengerek alatt. A szerveink fölött átívelő idegpályák, öröklött csigolyáim mindig is erősebbek voltak, tessék: képeket játszok meg, kanyargó autóutak, családi nyaralás. Íme a részek összegéből mellébeszélt egész, a távolság köztem és köztünk. Az irányok itt már feleslegesek, még talán a szavaknak van értelme. Megjelent a Műút 2015052-es számábanKépek

tudod, a félelmeink közösek. hogy elvirágzás után mi történik velünk, még hányan nem pillantanak hátra távozáskor. együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg, mert közben egyre barázdáltabbá válunk. el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak — túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan. te vagy az idősebb, ringatni próbálsz a düledékeiden, az öledbe ültetsz, én meg csak rángatózom és üvöltök, hogy hadd menjek már. a soha nem látott nagyapám vagy, az ismeretlen öreg a monokróm képről, amelytől mindenki megborzong, ha megsúgom, a vaku villanásakor nem voltál ott. aztán elkezdtelek gondozni; lehántolom a kérgedet, összeillesztem a törött cserepeidet, elhessegetem a dögmadarakat a tetemed közeléből tizenhat éve minden nap. ennyi ideje élek melletted, de nem veled, és nem merek arra gondolni, meddig tér még vissza ez a hóvakság. szőranya

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

I A leghosszabb kapcsolatom, magyarázom majd húsz év múlva, huszonkét éve kezdődött és most is tart. De nem úgy, csak mint a jel, egymás homlokán. A leghosszabb kapcsolatom, így húsz év múlva, nem volt soha. Csak mint a vér a hálózsákon, hogy neve van, egy betű. A leghosszabb kapcsolatom húsz év múlva lesz csak felismerhető, amikor már hosszú története lesz, szaga, éneke, kávésbögréje, helye a polcon, szaktudása, tervrajzok egy szürke házra, „hogy lehetséges legyen, ami mindig lehetséges volt, a lehetetlen”. A leghosszabb futam húsz év múlva lesz, az életemért, húsz év múlva, a méretekért, amire két város képes, ennyi év távlatából, így nőni és összemosódni, mert világos lesz: ez a két város mindig egy volt, ahogy valamiképpen a többi is, ahogy mondanám: „mindörökké”. A leghosszabb húsz év múlva végigmegyek a Napoca utcán, végig a Sárbogárdi úton, végig a vonat, ahol a töltésen déltől estig téptünk, ahol a parkban a padon. Ez a vonat nem visz utasokat, azaz csak utasokat visz, csak József Attilákat, csak Öcsiket, csak az ágyam, ahova fekszel. És egy ideje nem tudod kialudni magad. A leghosszabb kapcsolatom egy szó lesz húsz év múlva, és. Nő és férfi, ülnek fenn a várban. És ülnek Kolozsváron, egy padon a Matyitéren. És magányos vagyok. És magányos vagy. És ez a közös magány kávét főz reggel, takarít az unalomig. És ősz. Húsz év múlva tavasz, vér a testünkben, hálózsák. „És a bal kezem nem tudja, mit csinál a jobb”, ahogy a vér megfordul az agyamban, a szívemben, a faszomban, a talpamban, nincs több csomagom, csak Vér

Bár a felmentés nem a ferde vágynak szólt (trikóját még le se húzta, máris felfigyeltek rá, hogy a törzse el van pikkelyesedve), kint a busznál ülve — midőn lenyúl egy tűlevélért, hogy a sorozóbizottság által írott cetlire karcolásszon — ez jut eszébe. Föltekint. Meg kell valahogy köszönni azt a páncélt. Hátha a Láthatatlan adta kölcsönbe, hogy a durvaságtól megmenekítse. Még ha szúr is. Még ha örökbe is van. Végül is mindez relatív. A kénes ír, a hámelvékonyulás, az obszesz- szív kaparászás.Sorozás után

húszéves vagyok. ismerem a halált. mégis, mint egy rossz gyerek, guggolva egy omladékfal mellett, ki tíz centi félelmet és rettegést talált, gyomokat tépve túrom szét a védtelen hangyák védtelen hadát. Megjelent a Műút 2017059-es számában gyermekláncfű

Ez itt a várunk. Deszkából épült. Meg pár lopott tégla is van benne. Lopott műfű van a földre borítva is. Az ott kávéfolt. Nem az enyém, tudod, hogy nem kávézom. Azt ott kiégettük, amikor egyszer főztünk. Ez itt vér, igen, az én vérem. Nekem Norbika volt az első. Én nem voltam első senkinek. Már úgy senkinek, hogy egyszer átjött a Gézu. Az ott borfolt, néha keverem is a vérrel. Norbi elköltözött. De Gézu hozta három barátját. Nem szerettem az erős testüket meg a hülye fejüket. De csak azt mondtam, túl sokan vagyunk. Azt hittem, ennyi elég lesz. De Gézu továbbment a lóverésnél. (Nézd csak meg a hátam.) Múltkor megkéselt. Majdnem. Igen, az ott galambszar. Az Erika mentett meg. Azóta egyiküket sem láttam. Most már enyém az egész vár, a várunk. Látod ezt? Milyen jó kis kampó? Itt fogom szárítani a pelenkát. Várunk

Hazafelé tartottam. Az út hosszában sötét volt, keresztben utcalámpák fénye és fák árnyéka rajta. Már semmi közünk sem volt egymáshoz. Régen elhúztál mellettem — kövér gáz, kurva nagy fekete batár, az útról mindent lesöprő. Pedig jóval kecsesebben indultál valaha, halkan duruzsolva. Nem úgy kezdődött ez az este, hogy majd az emlékeddel érjen véget. Pár sört ittunk a fiúkkal, beszélgettünk, ahogy szoktunk. Egy bolond persze ma is volt köztünk — ma nem én voltam az. Hozzávetőleg józan is maradtam, csak egy dal szólt a fejemben szüntelen. Alig egy pillanatra vettem a kezembe a telefont, hogy ne csak a fejemben szóljon végre az a dal, amikor a semmiből elhúzott mellettem egy kurva nagy fekete batár, és kis híján magával sodort a visszapillantó tükör. Te voltál az, szívem?

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek lobogó vízbe dobom, hogy megnézzem mi fő ki belőle. Macskák jönnek, kéregetik a lelkemet mondják: micsoda boszorkány, kéncsövekkel lötyböl lelkekkel pancsol Én csak megkavarom a kozmoszt, s meredek a forgó örvénybe. - Úgy dobnak fel a máglyára egy nap, mint az összeszáradt, vén gallyat – mondtad. A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat. (Fotó: Goddard Paula) Konyhatündér

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír. Meghalt az atyám. Valami cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”. Senkivel voltam, így illetlenségnek nem számított, ahogy az irigyelt zsibongó vendégek közül a teraszt elhagytam, nem tudom, miért, de (talán biztonságérzetet ad, azért) egy kapualjba kellett húzódnom. Akkor, mint kiivott felespohár voltam — olyan, amit összetörni egy elhadart mozdulattal véletlen lelöknek betonra, járólapra és az alján marad mégis pár csepp gondolkodni. Akkortájt találtam ki, hiszen túl hosszú ez a nagybátyám, nevezem inkább atyámnak. Abban mélyen ott van valahol az a világi szakralitás, amely a legtöbb mondatát, ha jól emlékszem, jellemezte, és hát ugyanolyan idejétmúlt, rossz korban használt volt maga is. Csak ha egy regényben, hebegtem volna, nem tudom mit, oda nem illő butaságokat, például „Sajnálom, Ildikó” (ilyenkor mindig kerek mondatokban beszélnek félre), de mert előttem a semmit nem változó körút nyúlt el pontos színpadiassággal, mert a villamos statikus sárgazajba Ildikó utolsó mondatait sodorta, mert nyár közepe, s ekképp a keresztcsík-ruhás lányok, a válaszom is csak valószerű lehetett — rám jellemző, hosszan elnyújtott, szinte kínos csend utáni baszd meg, valami nagy szomorúsággal. A kapualjba perverz napsugarak vetődtek, kínosan másztak,Tata

Hatalmas, súlyos ezüst lufik szálltak a szobában. Utánuk ugrált, azt játszva, hogy teste van és neme, és hogy mindez számít. Mellém feküdt, magához szorított, és végigjárt bordáimon a keze, miközben a szél szilánkosra fújta az ablakokat. Elektronikus zenére álmodta meséit bőrkabátjukat széttáró, színes fanszőrű isteneknek. Amikor felébredt, a szeme olyan volt, mint véraláfutásos csuklóján a kő a fémben. Teleírta a kiürült szoba falait, ájulásig forgott saját tengelye körül, hogy visszataláljon végre önmagába.Fekete-fehér

black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite white red   red white whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite withered   redwhite whitered redwhite black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black   (   Kazimir Malevich born 140 years ago  :   february 1878   )  

SUPREMATIST POEM

Tipográfia: Rőczei György Well 26–30.

A nő, akiről beszélek, másfél hónapja halott. Látni és meghallani őt módfelett nehéz, két-három szóként, az ajtó mellett, rézbe metszetten. Másból húsáruház-név lesz. Van, akiből könyvgyűjtemény vagy a fukszia duplaszirmú kertészeti változata, tanterem. Mindenkihez kapcsolódik egy jellemző alakváltozat. Ezt a nőt nem kedveltem. Bántott, hogy kizárólag szépen lenne ábrázolható a csúnyasága. Kínzott, hogy nem tudta, mekkora különbség van az alma és az almát képviselő fonéma között. Bosszantott, a méreg anyanyelvét úgy beszéli, ahogyan a szelencében függ a nyakából az arany fondorlat. Úgy ment el, ahogyan megoldják a csomót hirtelen a kötélen, s az nyom nélkül egyenes és feszes lesz, akként szeli át a légüres teret. A sírgödrök, urnák, szóróhelyek világában puszta emlék marad belőle az egynéhány emlékre ügyelő emlékezőben. Amíg volt, a közös jelenben hasonlítottunk is egymásra. A gyümölcs illatát ugyanúgy szerettük, de nem beszéltünk róla. Balaton szelete mellett elvétve láttam egy-egy gyönyörű párment, lédús jonatánt az asztala peremén, az A/4-es lapra rakva, amelyről aztán étkezett, amelyre olykor jegyzetelt. Vagy nem hasonlítottunk ennyiben sem, végtére eltűnt az alma mindig? Az édenkerti szag veszett bele naponként a semmibe? Óráról órára hasít, lecserél darabokat a restaurátor utókor. A feltárt romokban, mint étel a gyomorban, kőhasábnyi részletek süllyednek el. Hallgatni persze legszebben — tudtam tőle — az Énekek éneke képes, ha Jeruzsálem templomairól szól, de minderről ő beszélt. Mint a gyűlölethez, a rajongáshoz is vannak dolgok, amelyek szükségesek. Ahhoz, hogy megtagadjak bárkit is, szükséges a beszéd s a több passzusnyi mellébeszélés. Számára valaki volt-e, aki a2015.

(1) Mint szabadon hullámzó, pasztellszürke vonalakból, melyekről nem látni még, mivé alakulnak, szárnnyá, felhővé vagy hegyorommá, ebből a hallgatásból még bármi lehet. A test érvei az értelmes beszéddel szemben a szögből, ahonnan most figyeled őket, meggyőzőbbek, mint valaha. (2) És te is. Kilépsz tested takarásából, saját el nem rejtettségedbe. Hunyorogsz, fényesebb helyeid világítanak, szikráznak vakítón, mint egy színpadon. A néma súgó mutogatása, nem egyértelmű jelzései összezavarják a színészeket, estéről estére újraosztják a szerepeket, de valaki mindig önmaga marad. Szerepek lógnak a fogasokon, fölhasítva tetőtől talpig, hogy előadás után sorban kiléphessenek belőlük mindazok, akik valaha beléjük bújtak. (3) A törmelék-beszéd, ahogy hozzád szól egy sarok, az árnyék nyájasságával, a repedések marasztalásával. Magadra zárod a szád, mint egy dobozt, amiben csak te vagy, aztán megint, újra. (4) Többedmagával az alkonyat. A havazás nyelvére hullunk, elolvad, lemállik rólunk a türelem a kitartó sugárzásban. Az éjszaka házai, kutyafuttában. Ígéretes tanácstalanság. Félszegen nézzük a vonatablakok monoton zakatoló képkockáit. De mégis, mit tartogat számunkra a ránk alkonyodó test bágyadtsága? Ezek már a sötétség haladó kurzusai óvatlan érintésből.A néma súgó

Az ősrobbanás számukra tölcsér-veszély alakját ölti magára, mesterségünk a kavargó, fosszilis fény feltárása. Hagyd nyitva az ajtót, kérlek. Az elemi ég bináris, harcban áll. Felhők uralmának ütközött csapatunk a veszélyben, a szúnyogok békével közelítő kenuja elveszett, a gyermekek fekete vére nem folyik tovább. Hallom, hogyan gyorsul a kéreg, az ultrahang hogyan mutat rá a másik szemre, hogyan csicseregnek a fiatal galaxisok és hívják egymást a farkasok. Oda-vissza, temetők, falvak, néztük, hogyan nyalogatták magukat a fekete kutyák a szuperhold éjszakáján — se csillag, se akarat nem állt utunkba. Nem mehetnénk megnézni, miről álmodom? Csak egy óra biciklivel. Ahol nem tudhatjuk, melyikünk veszett szem elől, ki ivott a poharamból, ki aludt az ágyacskámban? A pincében egy folyó fele, a gyerekkoromban fallikus fenyvesek, keserű sírkövek, tücskök, lovas népek. Eszményi határ, ahol az élettelen szavakat simogatom, és a madárnyomokat fürkészem. Végül nem mentünk sétálni, de arra odafigyeltünk, hogy a felhők földjét megforgassuk. Egy macska mosakszik a szekrény tetején. Ezt a biciklit a bokrokban felejtették. Bajtai András fordítása Megjelent a Műút 2015049-es számábanEgy fal fele

A félelem, hogy elfelejtem, jól vagyok, számba kúszik, mint egy szó, ami megbánta, hogy kimondták; keserű mondatokat szorít fogamhoz, nyelvemhez, ínyemhez. Hagyja abba, azt akarom, mert jól vagyok, mert vérem a vérem. De ahogy nyelni készülök, egy újabb mondatot ékel nyelvem leghátsó részére: valamit arról, milyen tökéletes az antitest memóriája, nem felejti el soha az anya képét, aki őt itt hagyta. Fenyvesi Orsolya fordításaVannak ilyen reggelek

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

nem vagyok elég idős ahhoz, hogy a kék frakkot kivegyem a szekrényből, anyuka, hallja már, leteszi az asztalra, csak tárgyak vannak körülöttünk, de mint az emberek ezek is buzognak kifelé a szobának sejtfalain, a sámlit tegnap rángattam be az előszobába, de ma már a fogasok után, szaladok, fél négykor a padlóra rogyok, a világmindensége a háznak fehér lepedőbe ficamítva, anyuka, hogy festünk-e mi? egerek patkányai vagyunk mi, nem is értünk, nem is hallunk, velőnk saját fülünkön ki, látod, minket az élet is képtelennek szán, majd úgy igazán beleharapok egy már hatéves süteménybe, úgy, hogy gerendaként roppan, tudom, hogy anyuka meg apuka sütötte együtt, mert kibaszott fém íze van, olvad már, anyuka kinéz, olvadnak már a fehér takarók, szívszaggató ricsajjal, de mi lesz most énvelem? semmi, anyuka. tessék ide lefeküdni, így ni, ne tessék remegni a zokogástól, tessék szépen bent tartani. ráterítek egy hipózott ponyvát, elnyomja a szagát a bordázatnak és a felpárolgó sós lének. a bejárati ajtó nyitva marad, anyuka, visszatartott lélegzet, a híradóban: egy elhajított cigarettacsikk miatt minden bizonnyal, már többé nem aggódom a hideg éjszakák miatt, mert anyuka kiengedte az utolsó füstoszlopot a cserepezett, öblítő illatú száján, és beszakadt a tetőzet, rá a csigolyákra üszkösen kevés maradt. majdnem annyi, mint a tenyeremAnyám nevét nem

Bambulni bele a versbe, mint a vasárnapi húsleves zsírgyűrűibe, nézni, nem ad ki arcot, semmilyen tükörkép nem ad ki arcot, mégis azt kell hazudnia, hogy minden sora, minden szava, minden betűje őszinte, hogy vesémbe láthat bárki, aki a versembe néz, de hiába, ez nem tükörkép, pláne nem az enyém, csak zsírgyűrűk egy vasárnapi tányérban, nyelni kell, nem nézni. Megjelent a Műút 2017063-as számábanNem ad ki arcot

mint amikor meg akarom nézni neten a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg már a szuszogásodtól feláll nincs kedved hozzám bújni? kérdezed szerinted nincs? szorítom össze a fogam aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra átölellek oda-vissza kitapintom tükörsima hátadat te meg belelihegsz a nyakamba el is felejtettem milyen libabőrös tudsz lenni ha hozzád érek úristen három hete szakítottunk azóta nem volt orgazmusom mondod és hogy reméled körülöttünk már alszanak pedig tudjuk hogy csak diszkrécióból tartják vissza a gyomorkorgásukat nevetünk is rajtuk a fürdőszobában mielőtt elalszunk másnap a reggeli gyötrelmes gátlásszaga aztán kikísérlek a buszhoz látom hogy szomorú vagy én csak fáradt megpróbállak felvidítani vicceket mondok kérdezek valamit mondjuk az érettségiről kapsz tőlem egy puszit ne sírj légyszíves ha már én is próbálom fenntartani a szeretetet furcsa hogy most még megy mint mikor délután berúgok aztán estére lassan kimegy belőlem az alkohol de hát minek ide még egy hasonlat elmész anélkül is és többet nem beszélünk Kimegy belőlem

párhuzamos padlásain, rezzenéstelen idősíkok között söpri a szemetet, port kavarva, hajótörést és hullámzást csitít, vergődést kötözget angyalhajjal. Mint elfelejtett bádogedénybe, rúg a szétfolyó dimenziókon éjjel átütő evidenciákba, alszik a dermedt nyilvánvalóban, szemhéjait a holt fény cibálja. Alszik, aki szerette volna ébren, és nem riad fel a zörrenésre, immár testük szerinti bizonyosság, a közeli poklok létezése. Megjelent a Műút 2016056-os számábanAz álom

mikor a lámpa zöldre vált egy pillanatra összeállunk egy közös lélegzetvétellé az agyunkból eljut az információ a lábunkig egyszerre lépünk le a járdáról ebben a rövid együttgondolkodásban hazafelé úton már kiszámoltam a másodperceket összeadtam a lámpákkal elosztottam a zebrákkal hogy megkapjam a változót ami elvisz hazáig megállás nélkül mert nem tudom elviselni ha két mozdulat között valaki más húsa szorítja a körvonalamatikon

Borbély Szilárd szövegeibe egy picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a saját gondolkodásodnak. A költészet már régóta halott, a versek már a nyelvet át nem írják, csak verset írnak át a verstelenbe, az egyik formából a másik formát. Ha lehetséges volna meg nem születnem. Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után. Mi ébredés, mi félelem a naptól. Gyomorban görcs, csak félelem, csak reszketés, csak görcsök. Mennyi, ó, mennyi reszketés van itt az izmokban, gyomrokban, végbelekben. Nincs semmi, ami megérné felkelni annak, aki elesett. Csak ült az ágya szélén. Hogy mégis, mért kellett, ha már, ahogy, mint annyira, korábban is, de újból, azt, mindig újra, újra kezdeni. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden egyes nap, hogy minden nap minden órája haladék csupán. A félelemről kéne még beszélni. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, némaságot. Nem kellene mindent, amit most csinálok, megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Fölkelsz, mert azt hiszed, most vége van. És nem vetem be az ágyat, így majd közelebb lesz az este, rövidebb a nap. Mindig új napok, aztán piálok és szarok, kitartóan fogat mosok. Élelmiszeremésztő gép vagyok. Újabban bal kézzel törlöm ki a fenekem, higiénikusabb, azt mondják. És egyébként a bal kezemet is kell használnom végreRövid nap el

Ha mindez nem történt volna meg velem egyszer már, ha vérre nem láttam volna rá életet, földre vizet, égre mindent, amit lehet, egy individuális mitológia nevében azt, ami tán ott se volt, nem tudom már, menedéktelen csöndeket, tértelen, sötét, hibás, zuhanytalan lelkű házak bánatát, pirosra zöldet, zöldre mindig kéket, kékre sárgát, szemeim fülnél fontosabb tanúk lennének. Hullám, mollban

szombaton egy kicsit sütött a nap, mint barackból kivágott barna folt. este egy férfit láttam, levette cipőjét, hogy elfagyott lábát dörzsölgesse, pedig nem is volt olyan hideg. én meg mintha kivágott anyajegyekkel házalnék. az ég üres, az időjárás döntetlenre áll. még az eső lába is csak lóg, lassan színét veszti. a hazaúton elbontják alólam az utcát, megszüntetik a tartalmi érintkezést. mint egy szellem elmosódva, a háttérben lépsz, épp kifelé a képből. tudomásul venni a halált fenyőillat, felklórozom a lelked, mert azzal ilyet is lehet. Megjelent a Műút 2016058-as számábanmemento

Búuuúu! Bu! Szép Ernő: De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban TD: Minden a végtelenségig megy! Szép Ernő: Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, TD: Ahol véget ér, az a végtelenség./span> Szép Ernő: De elnyomják és nem látsz köztük különbséget TD: „A végesség a végtelenség.” Szép Ernő: Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. TD: Minden a végtelenségig véges. Szép Ernő: — Vége a Néked szól c. versnek Ebben volt: Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már mindegy igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. TD: Hát nem értitek? Ez a „nincs kedvem” nem németesség. Ez valaminek az egyetlen hü kifejezője. Nincs kedvem. Nem, hogy mihez, az fel se jön. Megj. le esmegy, jav., se megy. Én, ha németeset akarok mondani, német–magyar szakos, azt mondom:   1. habgefundum gefundum, vakumbum. 2. mint sok angolt forditó: byyeee, byyyye, byeeee buu, bije bu. Magyarul: Jékely, Kosztolányi, Szép Ernő, Arany stb. De magamról semmi kedvem, még csak semmi-kedvem se. Vicc, hogy nem találkozom senkivel. Folyton ezt teszem. Magam — hogy ezt tudni is lehetne — nem vagyok. Nincs kedvem, na, hm, byeeeee? MAGAM NEM VAGYOK. Bú-tiszta búza, bú-ocsu

A hetvenötösség a hetvenöttelenség! Minden a hetvenöttelenségig hetvenöt! M.A.  (1975)   (seventy-side)

Tipográfia: Rőczei György Well 16–20.

Rádhasalok. Te mákosguba-maradékot eszel, a mákszemek elvegyülnek szuvas fogak, hiányzó fogzománcok útvesztőjében. Vörösek vagyunk és savasan marók, ha tekintetünk egymást keresztezi. Kémiailag misztikusak, ahogy saccolom, a hetest-nyolcast megütjük egymáson pH-skálán mérve. Rámhasalsz. Szorosan tartasz. Kővéredtől bőrömön az érintés érdessé silányul. Kilónként a túlsúlyért meg kell fizetni. Mikor elengedsz, plusz kilóidat itt hagyod rajtam. Fekszem mozdulatlan a hasalás pozitúrájában, kifosztottan, ajkamra száradt fekete mákszemekkel.Mákverés idején

Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő. Megjelent a Műút 2017064-es számábanSzerelemvéső

Vállamra veszlek, mint egy kamerát. Mostan konyha ám igazán a konyha, Hogy kacagtatón szép szögeit ontja Szemedbe. Tudom, szörnyen kimerít az únt porcica-falka, a boka Körül tekergő szöszös zokniredő, a sok fölfelé egyre keskenyedő alak feje alján a dús toka, s hogy minden roggyant székláb magasra tör. Tőlünk feljebb? Csak pár otromba pók. A távlatok innen uralhatók, fölszegi fejét a felvevőgép, film készül, rögzül a sok ezer kép. Jó kis film, bárha vak az operatőr. Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — Perspektívák

— Kálnoky holtidényben — Az üresség szögelhető azon az elhagyatott novemberi fürdőhelyen, hol Szaniszló, szintén dunántúli születésű költőtársam, pihen. Lassú keringő ütemére forognak a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik. A köd korhadó, százados fákban terpeszti szét jégpántos ujjait. Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez. Idén már a vázákban sincsen virág. Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek. Szaniszló szerint ilyen a másvilág. Viszont nem látásra, mondják a falak. Az izzasztóban viszont jókora előny, hogy üresek a medencék; már nem zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny. Azért még évről évre visszatér ide: a megszokás hatalmas mágnes. Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra, s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens. Aztán Mara nővér, Erika, Hilda, és a sor turnusonként folytatható. Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül kitervelt kalandnál nincs jobb altató. Enyhén szólva szűk az eseményhorizont. Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak. Az ebédlőben rég nincs kártyaparti. Tévét nézni este tízig szabad. Sokkal kisebb dolgok is akadnak, például a képzelt írógépkattogás. Szaniszlónk szerint költőknél a képzet kényszeres vonás. Minden zárat kipróbál, mielőtt aludni tér. Egy testhelyzet menedéke. Szaniszló szerint édeni állapot. Egy újabb napnak így lesz vége. Mintha gyermek volna újra, emlékezetének rozsdás lemezébe vésve. Az ablakból a felhők, akár egy haldokló isten lemondó legyintése.Szaniszló szerint a másvilág

Nem vagyok jó ember, és volt már rosszabb is ennél. * Úgy kötözöm össze a szálakat, hogy elvarratlan maradjon minden, és hamis. * Folytonos morálcsőszködés, megint porig aláztak valakit, ez megy, kérem, hogy ne jöjjön vissza. Mert közéjük tartozom én is, dérrel-dúrral belököm az ajtót, nyakon vizelem őket. Ettől a megaláztatástól néha. * Rossz fa a tűzön. Bár szökne hamarább és ne kelletné magát. Pattanjon parázs a szemembe. * Előtted császári gúnyák heverése. Beméred a plafont. Azalatt gazdának áll, aki vetkezett. Innét részt akarnak venni. Nem tudják még, hogy száraz vagy, mint egy magára hagyott torok, hiába. * A part széle otthonos hely, ide kéne rendezkedni. Légáramlatok, ha jönnek, sóvárognánk egy hajó után, az alá- gurgulázó, porhanyós földet pedig tiszteljük, fogjuk, marokra. * Itt ma megint lesz egy pusztulás. * Kettőig számolva, mindegy hová, honnan. * Befelé morog, kifelé randevú vagy adókedvezmény vége. * Te jutottál idáig, matróz és pilóta nyelvén szólva — a messzi északról madarak navigáltak. * Nyakamba egyszerű koloncot vettem.   Megjelent a Műút 2013039-es számábanŰr-be-utazások

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipős dobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?Szét

fénycsóvák, egymásba ölelkező autók sora. ez is addig tiszta, amíg nem beszél, csak a cigifüst, a vágóhíd melege. apára várok, mocskos éjszakák jönnek, anyára várok, lépcsőházban vacogok, a levegőben arzén, túlélem, még azért is. tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej a harmadik ablakban. végighányt éjszakák vagyok, falak közé besimult szerelmespárok, idegből kötött pulóverek szeptemberi estekre. párologhatnál, mint a hegyek közé fojtott köd. eső van. halk mozdulat, széknyikorgás, félszek belédköltözése, iszony kiszipolyozása, ánizs és menta, halászok szamosba dobott fehér keszkenője, fennakadt furdalás. lenyeltem. a szobámban nincsenek évszakok, csak madarak. azóta változtak a dolgok. neked szabadság kell, én nem tiltok, magam ajánlom. széttárt édent, macskaszerelmeket, fészekdorombolást, kávét. magadnál tartasz, nem engedsz a kettőnkből. jó. nekem marad a fúzió, dobhangodra tánclejtés, belédképzelve a jóindulatot, törődést, giccseket. álmomban zuhantunk, kaptam tőled egy cetlit, én is szeretlek, kicsilány, ha túléljük, ígérem, nem hagylak többé egyedül reggelre. sokat kellett dicsérjük istent, ettem az ostyát. a halálról semmit sem tudni, csak az áldozatot. megmaradok aggódó kéjtulajdonosnak, feszülő mellbimbóim között teaillat párolog, torkomban kereszt, úgyis lecserélődünk, a sor végtelen. megszökött akarat, bent ragadtam magamban, megöl, hogy nincs bennem szemérem, hát öljön, hogy így születtem. szógettó. meggyötörni az egyistent, mindenek végén ne feledjen, mindenek végén álljunk ketten, tocsogva a leheletben. kerülöm a felszínt. beleszédülsz pálinkád, cigid, kurvaságod látványába. a régi szagoddal az ablakkal szemben állni, most jó. érzem a bőrömben, beleremegek a télbe, nézi, ahogySoulbitch

böfög az ég orrot fúj herákol megáll mellettünk lehúzza zipzárját könnyít magán csorog az ősz az üveg kezedben mesél kellett volna két sétáló emlékalak feloldás nélkül hallgatlak cisz mollban sivít a szél obszcén az egész meztelen ablakok áznak felettünk szavak csepegnek szánkról inkontinens vallomások nem kellett volna melankóliát formál a jobb kéz balkézben dübörgő szívverés mesél kezedben az üveg csak egy üres háromnegyedes ütem az ember felütés feszültség szünet hang- nem váltás szétfúj a szél a hold kerek lyukat beszél a világűr hasába szipogunk, lassulunk, feloldozásba némulunk nem kellett volna két ütemmel előtted járnak gondolataim ismétlőjelet köhög arcunkba a hideg már csak a csönd csobog bennem meg az inkontinens szavak nem kellett volna nem kellett kellett volna volna nem Megjelent a Műút 2015052-es számábannocturne

kedveltük egymást meg azt hittük hogy értjük is a szavak szintjén minden rendben volt a szavak szintje az egy bájos alliteráció mondtad és mosolyogtál mert említettem hogy bölcsész szeretnék lenni és gondoltad hogy így lenyűgözhetsz azt hiszem jól gondoltad szóval aznap épp sütiztünk meghívtál mert te olyan gavallér típus voltál aki kitárja a lánynak az szívét ajtót még akkor is próbálkozik ha automata mozgásérzékelős mint aznap a cukrászdában tejszínhabos volt a szád széle és valahogy nem zavart ez a tömény cukor a szenvedélyek meg a ragacs egybeturmixolva van a szerelemben néhány olyan óra amikor egy naplementés festmény amit a józsefvárosi piacon árulnak az is elsodró és eredeti és dinamikus vagy tudod olyan szóval hogy gyönyörű este volt meg november te sosem mondtad hogy kurva hideg mert ugye gavallér fiú voltál szőke és magas mert az anyukád úgy nevelt hogy szőke legyél meg magas és vett egy fehér lovat is a feneked alá megköszörülted a torkod azon az estén novemberben és megjegyezted hogy van időd ma éjjel hazakísérnél és fel is jönnél és jól megbeszélnél velem néhány dolgot talán a kapcsolatunkról de lehet hogy az időjárást említetted feljöttél és annyi történt hogy életünkben először megbeszéltük hogy várható az az anticiklon és villámok jöttek szivárvány és kitisztulás ott bent a szobámban feljöttél és annyi történt hogy kibogozhatatlan csomót kötöttél a hófehér lepedőmre azóta eltelt nem is tudom mennyi idő és itt fekszem és lázálmom van és azt hittem hogy szabadulok de ahogy az ágyban heverek érzem azt a csomót atiszta

álmomban huszonéves voltam újra és dekoratőrként kirakatot rendeztem, ügyeltem a selyem esésére, lágy íveket, hullámokat és redőket alakítottam ki a rendelkezésemre álló térben, számban néhány vas gombostű, az acél nem jó, mert nem hajlítható, kezemben apró kalapács, bal csuklómon sündisznószerű tűpárna, habár most elég hiányos, fel kell töltenem, leülök a kirakatban és félszemmel az utcán sétáló csajokat nézem, egy fiatal kirakatrendező mindig népszerű a nőknél, most is mosolyognak, integetnek, s miközben szurkálom a tűpárnába a vas gombostűket, eszembe jutsz váratlanul, s mint vudubabába, úgy döfködöm a tűket rád gondolva, sorvadj el, dögölj meg, te drága, takarodj ki az életemből, s felébredvén jut eszembe, hogy mindez lehetetlen, hisz még csak meg sem születtél. álomzúzás most

…első napja A fesztivál első napja törvényszerű csalódás. Épphogy leverjük a sátrakat, máris elered az eső. Egy fedett standnál kikérjük az első kört, és levetett széldzsekikkel pótoljuk ki az egymás közti teret. Két húszévesforma srác barátkozni próbál a lányokkal, azok elnézően nevetnek a vicceiken. Nem kellenek ide: közepesen jóképű borostásoknak itt vagyunk mi; ilyenekből kár megismerni újakat. Második kör? — — — Nem messze tőlünk a szabad ég alatt egy gimnazista társaság énekel. Boldogan tocsognak a sárban: reggel óta részegek. „Nem olyan egy kicsit, mint a Képzelt riportban?” — kérdezi valaki közülünk. „Leszámítva, hogy itt Rolling Stones helyett örökké a Bogozd ki meg a Csillag vagy fecske szól, de, olyan” — felelik. Nem. Valójában ez a párbeszéd csak az én fejemben hangzik el; de hát mit csináljak, mások egyszerűen nem mondják ki, amit gondolok. Na igen. Kezdek berúgni. …És nem lehet vége a közös pillanatok felemlegetésének; nem lehet az összehasonlításnak: mi volt tavaly; mintha nem pont ugyanerről akkor is; mintha nem ugyanígy és ugyanitt, ahol végül most is maradunk, és önzőre isszuk magunkat. Az éberség ösztöne: mikor tudunk udvariasan a másik szavába vágni. …Aztán megint rákezd az eső, mintha darab végén húznák fel a függönyt. „— Keressük meg Esztert! — Eszter elment valami sráccal. — Hát akkor mit szólnátok, ha innánk egy utolsó felest?” — beszélnek a többiek, illetve megint nem erről, vagy megint nem így beszélnek. Felest azért iszunk. …második napja A fesztivál másodikA fesztivál…

„Csak a lehetetlent lehetne letetni” (Arany János) A lehetetlent letetni lehet úgy álltunk ketten a gleccser alatt a csúcsról a Montblanc alján a jég piszkos rétegek sziklamély csapok csorog csorog nádas kunyhóeresz a jeges árok s lesz kristálypatak felhőben fönt a csúcs a láthatatlan csak egy hiányzott csak a mi hiányunk egymás mellett is mindig akkor is átjárt amikor ő még meg se volt tizenhat év s én én ő még sehol egy hosszan üres távoli jövőben hol volt hogy el is tévesztettük egymást el is vesztettük de lett két halál hogy húsz éve még a gleccser alatt két nemlét letesse a lehetetlent s készült de hol volt még a harmadik messze mint a Montblanc csúcsán a jég Megjelent a Műút 2014044-es számában Húsz év után

Vonásaidra találok az utcán, kapualjban és folyosón. Felismerni véllek azokban, akik nem te vagy, pedig arcuk nem nyit borvirágot, hangjuk nem kellemes orrhang, nem botorkálnak belém karolva, hajszínük is mindegy, hozzájuk szólni képtelen vagyok. Ragaszkodásom részeg hamarkodás, kihűlés elleni séta ismeretlen körúton, parkon át, mikor kapuk zárnak aluljárót, megtartva hőjét hajnalig. A végére akartam járni valami nagy titoknak, mihez hozzáférhetek, ha van, vagy biztosra vélthez élni, akár egy elvakult, ki istenről papol, s rögeszmét dajkál szívének gondolt tájon. Testvért s világit különít, elszigetelt részekre oszt, és meg se kérdezi, kit hazudtoljon. Én sose voltam szorgalmas, csak annak tűntem, órákig görnyedtem tankönyveim fölött, minél mélyebb fáradtság vegyen rajtam erőt, s úgy érezzem: elaludhatok. Most meg csak ülök, pedig lenne dolgom, de lelkesedésem addig elég, ameddig meggyújtott csikk háztömbnyi keresgélés után, ha láncdohányzás a cél. Nem tudom, mi történt valóban, és mit gondoltam túl idényen kívül esve, mint néhány éve májusban hullott a hó, és nem döntöm el, hogy önálló forma, vagy megkésett utánzatod leszek.Hasonulás

először szorulni kezd az ajtó. a lépcsőfokok elkopnak, és billegni kezd a korlát. kiesik a helyéről néhány csempe. konyhaablak — őröl a huzat és kikezd a magasság, ahogy hideg talpam makacsul kapaszkodik a kőbe. szememben kifeszített acélhuzalok, felfűzi magát rájuk a sarokba bújt reszketés. felgyulladnak az utca- lámpák. a háztömböt bekebelezi a köd. mint egy kád forró víz, kedvesen hívogat a derengő úttest.malom

Égitest Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a Holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok, vagy szögesdrótok. Rögzített távolság. Háztető Kartonszárnyak. Negyedik emeletről egy öregasszony teste. Élére hajtott ízületek, rézre evett hús. Nem repül a fájdalom, csak zuhan, szüntelen koppan, esik és szakad. Fullad a ház, az ablakok rémülten kapkodják a levegőt. Meghajlik a gerinc, mint a csövek a falban. Kinőhető az álom. Az ujjak hegye belenyúl a tenyérbe, fehér a haj, párkás krém a nyál. Mindennek szárnya nő. Mégsem repül semmi sem. Szennyes Lassan számolok ötig. Gallyszerű ujjaid ügyetlen hajtogatod kijjebb, a negyediknél megakadsz. Tudtam, hogy ezVarratok

Egy farmon nőttem fel, mondta. Minden hajnalban tehénfejéssel kezdtem a napot. Pontosan ezek az idők jutnak eszembe, valahányszor csak a mellemet szorongatod. Persze nem a régi szép emlékekre gondolok, hanem arra, hogy a tehened vagyok. Zerza Béla Zoltán fordítása Vissza a farmra

Egy szúnyog, amely vért szívott, most repül tovább. A virágok parkolóhelyek, egy szirmos bárnál fel lehet szedni a pasikat. A mosoly, amit rád villantanak, nem az állkapocsizmok szimpatikus összehúzódásának eredménye, inkább kényszer. Az oxigénnel dús térben csak a nyugodt szívás váltja ki igazán a testvéri bizalmat, és mint az igazi szektások, a szerződést mások testnedveivel kötjük. Ragyogó krómozású kamion közeledik a választott virágunkhoz. Egy katasztrófafilm második része kiszorítja a továbbrepülés tiszta eszméjének gondolatát. A bibéken a rovarmánia, a lábdörzsölés épp boncolássá fajult volna, amikor úgy döntöttünk, meglátogatjuk a kamionsofőr hajszálereit. Megjelent a Műút 2015053-as számábanCsak a vér

Betekerni a fantáziát: bepólyálni az embert: hogy folyamatosan lehessen: újszülött: veréb- függő: akut medvemániás: lélekből brummogó költőparádé a gangon: eseti párbeszéd Istennel: hogy a végtelent nem is így: hé: majd azt én tudom: a végtelen egy nem létező bőbeszédű szám: felrúgott nyolcas: majdnem semmi: beleugorhat egy egész lakásnyi ország: ha kedve úgy: kívánja: vagy nem: vagy nem tudom: matekból mindig madár voltam: bár kalickám wittgensteini: ugatom a határtalant: és a nyelvből készítek sokdioptriásat: ne csak lásd: etesd is a szépet: akármit is jelentsen: neked: vagy nem neked: nekem? Kosztondori bácsi szár nélküli szemüvege

Tőled tanultam kesztyűbe dudálni fekete hercegem elrejteni a vetődések és idomok között egy fehér fogat A négyszáznégyesben egy összegyűrt pulóverből kibontani A. H. egy portréját és fejjel lefelé a homlokomra ragasztani, akárha szarvakat Bekötött szemmel bújócskázni Köldökön átbújni, eljátszani bármit Csak ne tudja jobb kezem, hogy mit csinál a bal Felvenni az arcodat pisztolyt formálni az ujjakból és hangtalanul mozgatni a számPantomim

azon a nyolc milliméteres filmen a hajógyári szigeten akkor május kilenc park volt a neve kardoztunk és fociztunk a felvevőgépnek mert se te se én nem voltunk oda igazán az olyan dolgokért ha előásnám a szalagot mama is bevillanna fekete-fehérben indul az erkély felé szembe a hármashatár-heggyel óbudára is jutott két halott jóskát miután odaköltöztünk a körúton az üllői útnál ütötte el a villamos sose ért ki filatori-gáthoz harmincnyolc volt akkor mondta apunak neki semmi nem sikerül — a népművészet mestere volt — hiába vártuk mikorra megbeszéltük öcsi kilencvenkettőben mikor csomagoltunk ezt is elmondtam annyiszor fene essen az egészbe hogy lehettünk volna újra együtt pár hónap alatt intézte el a rák te negyvenhattal a három évvel legyőzted jóskát öcsit a mindigifjúbohóc költő-keresztapát a kardot én faragtam valami lécből bár lehet tomahawk volt akkoriban kezdtek özönleni az indiánok henrik mondta menjünk a szigetre ezeket a kockákat választotta berna istenem milyen jót ittunk a riport alatt után csak a stáb volt és mi ketten úgy találta ki a filmet beer atya fejét lehajtja a megrendülés annyi minden kavarog a fejemben a szemem előtt majd múlik mondják az ostobák de én halálból doktorálni tudnék menjenek a picsába nem fogok fölsorolni megtettem százszor hisz csak erről szól mindenem ezerkilencszázötvenegy tavaszától mikor fél évig hiába vártam nem vagy anna nem vagy zselyke én nem vagyok ti betörtetek az életembe veletek lettem minden jöhetne kurva jelzővel az agyonkoptatott rím miközben kattog a nyolcmilliméteres a fekete-fehér fogalmam sincs hogy mászhatnékKeskenyfilm

Kék hó csikorgott a talpam alatt, lámpaburák közt csillaghunyorgás, fúvósok zümmögtek álomba az úton, hazáig kísért és velem maradt a fagy meg a Király utca csíkja, amikor úgy jártam haza éjjelenként, hogy az éjjel volt a nap és az út a haza. Sípoló vonat és felvert madárcsapat, kávébarna pöttyös, széttaposott hó, tócsában ácsorgás, halk szitkozódás, amikor még lehet, most még bármit lehet, ha mernék, lemennék, hívogat a lépcső, a ház beléből kiszűrődő ricsaj, a kék-piros fények: Coffee, na meg Nyitva. Akármilyen rút volt, nem tagadom, szép is, elherdált szabadság, megérzés, borzongás, utóíz-előleg, feltekert termosztát, takaró alá bújva is vacogtam, kint meg olyan volt az ország, mintha naplókat hasogattak volna fel és téptek százezer darabra, hogy hulljon csak, hulljon, mint Holle anyó tolla, dohos pincékbe tömörült a nép, ne lássák, mi volt a pamacsos hópelyhekre írva. Akármilyen szép volt, nem tagadom, rút is, pamacsos hópelyhek lassú olvadása, sárral keveredtek, résekbe tapadtak, gyom nőtt ki belőlük, nagyvárosi flóra. Ha merném, letépném, ilyen virág jutott, de miről álmodjon az, akit az út kísér haza, szagoljon bokrokat az autópálya mentén, zümmögjön fülébe a távollevők szava.A keserű utóíz természete

Csak én bocsáthatom meg, amit magammal tettem. Hasadék tátong bűneim térkövén. Testem hátat fordít, macskakő borításán rövid kopogás és teavíz sistergése visszhangzik. A vonagló hús lassan mindent beborít, ahogy szétmállik, égése lélegzik forró víz bilincsétől. Isten koplal a zsigereimben. Térköveimet megméri, majd epét hány. Borításom felrepedése közben érzem csókjai kérgét moccanni. Hogy elhallgattasd a testem, kenyeret kell törnöd értem. Szárazan vijjog megmaradt részem. Hamummal jóllakik az Isten. Reváns

Először háromévesen lehettem részeg. Családi összejövetel volt, a szüleim éppen társalogtak, vagy indulni készült egy rokon, mindenesetre nem figyeltek a poharak alján hagyott kortyokra. Nagybátyám vette észre, valami nincsen rendjén, kérdezett, én meg furcsán feleltem. Először csalódtam magamban. Évekig halogattalak, te kegyetlen kedves, hogy elkerüljem befolyásod. Félve gondoltam rád, közeledbe ritkásan jártam. Egyszer székhez kötöttek, mert nem mondtam rád igent egy állítólagos barát születésnapján. Részegségek nyomvonalán haladtam, többnyire egyedül, mégsem tévedtem el a város forgatagában. Találtam egy-két helyet, ahol jó volt üldögélni belefeledkezve a tompaságba, mely kicsiny felhőnek indul, és égbolttá szélesül. Mintha magába húzna a kocsma, készséggel fogyasztalak, végigterjedsz bennem, pedig napokig ellenálltam. Ha kéznél vannak ismerőseim, titkaimmal traktálom őket. Elalszom és felébredek a tompaságban, mely áthat, örvénylik és zuhan. Másnap megbocsájtalak magamnak, vagy hozzád fordulok segítségért ellened. Köztereken át bolyongok, az emelkedések és huppanások közt támaszom egy-egy emberi váll. Csukott szemmel is látni vélek kirakatablakot, utcalámpát. Fényüket ki nem zárhatom. A kisboltba magabiztosan megyek be, a polc előtt mégis megtorpanok, a temérdek ital látványába gyomrom szédül bele. Három hétig nem tudok egyedül inni, társaságot nem kerítek hozzá, ő talál rám. Lenne bennem ragaszkodás, mely a tivornyabűztől visszatart, mégis velük tartok. Mintha megszokássá válna, hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.Alkohol

lehullt vakolatok közt utcai firka idézi emlék születik ahol magába zár a pillanat amikor kereső kezek és lábak egymásra találnak a surlódáshatár feszültségterében távolságuk megszokott hiánya intimitást csal közéjük a sikátorokba ahol napforralt tengeri gőzlevegőt cirkuláltat körbe-körbe az öböl frissvíz-halszele a sirályrikoltó déli Cádizban matuzsálemi város és csodaszép is az egyik legősibb a kontinensen parkjaiban pálmák a napernyők árnyékukban hűsítik az idetévedőt a föníciai istenek közül valaha Melkvárt nevet viselő hódolatára emelt szentélyt három évezrede süppedve kitartó barna földbe később vagyis időben hozzánk közelebb épült arabstíl szökőkutak máig visszacsobogják a félsziget meghódítása óta rekkenő kánikulában felkavaró kortárs ezeregyéjszakák szívdobogásba sűrűsödött sóhajokban hangosodó idegen meséit amiket sejtjeiben keringtet ember alkotta rendszerük fátyol alatt az élő pulzust rejtőztetik óceánparti párarengésbe tűnt titkait őrző óriás néma arcot sejtetve hiszen annyi pillanat van amit magukba zárnak ezek a vénséges napfogta szélmorzsolt sómarta falakUrbánus titkok

a hó napok óta egyre keserűbb. könnyezel, miközben kellemetlen vízzé és gyárpiszokká olvad nyelveden.  szemed sarka ott kezd olvadni, ahol a nap sem megy le. már nem is fázol: vésni kezdhetem totemállatom, vonít és csipog, ahogy késemről arcodra mászik. innentől te cipeled, engem azóta kínoz, mióta megsejtettük, létezik a hely, ahová tartunk. először nehéz lesz számolgatni a kopejkákat, meg a fényeket elviselni arkhangelszk fölött, de hamar veszíteni kezd majd súlyából és tündökléséből, ezt mantrázod, ettől rettegek. nem tudom, mennyi vágyat, mennyi zsírt tudunk átmenteni a tundrán, de nem játsszuk többé, hogy tágas a világ. még nem érkeztünk meg, de már tovább menni sem tudunk. Megjelent a Műút 2017061-es számábannehézfehér

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe. Hajnalra lettem védtelen, mikor a lift húzódzkodni kezdett. A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek, fogaimhoz simultak, hűltek és merültek, mint víz alatti apró rákok, csigák, halak. A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád. Kiszakadtak a gang üresen kongó körei, balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín ezüstösen megengedő szürke. Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton. Az üvegen keresztül lestem a lakást, gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik. Te az árnyékfoltra mutattál, de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt. Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait, végigbillegtem a domború téren, addigra már korlátok között, a mosószerillat feletti stégen. Lassan pirkadni kezdett. A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom. És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk. De abban a végtelenül védtelen nagy térben, ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben, valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni, nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni. Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam, mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan, abban a mosószerillatban én beléd szerettem. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Forgó

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

Mikor a kabátom szájamhoz tapad, pilláim csukom — úgy húzom a ravaszt, hígítom a kötelet, nyakam köré fonott lövegek: kápráznak, s minden szeret egymásba, villanás csorog egy horpadt réz- kádba. „A cián ízét nem szeretem.” Erre sebesen fejem a sínekre helyezem: ott kedves kerekek siklanak: keblembe, hol csepereg a tejtelenség bő nedve. Koszos kabát miatt

A bőrömön sikoltások hallatszódnak: belevágott az eső. Felülről érkezik, mikor még zuhan, éles, ha egy testre ért, és formát nyer rajta, ártalmatlan lesz. Ez a kiterjedt dolgok rendeltetése. Közömbösíteni a felülről érkező káros hatásokat, formát adni annak, ami egyébként elpusztítana. Minden, ami felülettel és térfogattal rendelkezik, immunrendszerként működik. Ezért a testek alapélménye a védekezés. Támadásba akkor mehetne át, ha lehetséges volna a felemelkedés, zuhanó cseppekkel szembeni ellenhatás. Innen tudni, hogy nem létezik a lélek. Vagy lehet, hogy csak ellenállni képtelen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanAz eső ellen

Az erdőbe akartam eljutni. Azt mondták, elmenni oda nem lehet, csak megengedni, hogy közeledjen, kérgében fut a jelen, ágáról hullik a múlt, üres madárfészkei: a jövő. A gyep- és cserjeszint állatai így kívül rekednek az időn. A testnek alárendelve lehetetlen kinyúlni a tájba. Hogy legyőzzön a tér, bárányt adtak és disznót, minden élőlényből egy párt. A folyamat nehéz, mert minden ételt kétszer kell legyőzni: el kell nyomni a feltámadást. Időnként azonban ki-kicsúszik a nyelés légzsilipje alól egy-egy röffenés. A génállományon keresztül kapaszkodik belém a növényvilág, a testem felismeri a tavaszt, kemény rügyek dugják ki hegyüket, máskor meg befelé húzódik a víz, sorsára hagyva az elfásodó rétegeket, hogy kialakulhassanak az évgyűrűk: a szenvedés önmagába visszamenekülő hullámai. Mint egy forradalom után, mikor a kastélyt kirabolták, és már csak istállónak jó — üres fogalom, melyben csak a sejtés túrja a márványt füvek után kutatva, hogy egy tájba állva muszáj kapcsolódni, és minden táj magához igazít. Ahogy elszaporodnak a disznók, és feltörnek a padló lapjai között a gyökerek, a nyugati szárny süllyedni kezd, a Nap egyre keserűbbre érik, elnehezül, tengerbe merül, és kicsordul tőle az éjszaka. Átcsap a tető felett, a keleti rezidencia ablakainak pedig meg kell tanulnia az elmúlást. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA kastély

Zuhogott az eső mindkét nap. És hónapok, vagy talán évek óta nem éreztem magam annyira boldognak, mint épp a Sóstó környékén, ahol hat-nyolc éve utoljára láttam anyát. Most annak is örülök, ha sikerül neved kiejtenem, miközben nem gondolok arra, milyen volt megérintenem téged. Majdnem elkerültem a találkozást. A felolvasásra nem értem oda. Másnapra, megírandó cikkre fogtam barátnőd albérletében. Mikor először kezet fogtunk, rögtön utána megmostam, mintha te lettél volna mocskos, pedig én voltam az, akkor fejeztem épp be a vizelést. Hogy este utána végül miért kezdtünk beszélgetni, vagy miről, nem tudom. Bocsánatot kértem tőled a tekinteted miatt. És félreértettem hallgatásodat. Barátnődnek szólt, mint később elmondtad, aki szerinted helyetted beszélt sokat. Ennyire régen voltam népszerű — gondoltam. Hetekkel később aztán csak a focivébé kapcsán érintkeztünk a Facebookon. De azt hiszem, akkor már irigyeltem barátodat. Mikor utoljára megérintettelek a kilencedik emeleten, a napraforgós fesztiválon, folyton esett az eső (esernyőt, tornacipőt vettem neked a kínai áruházban, hogy meg ne fázz nekem), és nem mostam kezet utána. Aztán nem tudtam nem észrevenni, miközben a Comedy Centralon azt hiszem, a Louie ment, hogy hirtelen az égszakadás, mintha elvágták volna, elállt. Mint műtét utáni vérzés, és rám borult valami, mint hosszú szidás után a csend. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Égszakadás

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

A medvefóka-vadászat hagyományosan női munka Tasmaniában, és úgy képzeld el, hogy az asszonyok kiúsznak a fókák sziklájához, ahol valamilyen tompa tárggyal hátulról, lesből agyonverik az állatot. A képességeidet ismerve remekül beilleszkedhettél volna, mégsem tetted. Te az a nő lettél, aki a rozsdás kagylókonzervével a főtérre megy, mert úgy emlékszik, hogy ott egyszer kampánycsendkor szép fiatalok osztottak lisztet, miközben még annak a férfinak a gondolata bántja, akivel a zuhanórepülésnél jobb lett volna összefont ujjakkal időben felrántani a botkormányt. Megjelent a Műút 2015052-es számában Lisztet osztottak

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

Kustos Júlia

Kustos Júlia kritikája André Ferenc kötetéről

Nemes Z. Márió

Nemes Z. Márió prózája a legutóbbi Műútból

Drexler Ákos

Drexler Ákos kritikája Németh Gábor Dávid és Puskás Dániel könyveiről

Krusovszky Dénes: Torpedó alakú chips

Összeszámolni is nehéz, hogy csak az utóbbi tíz-tizenöt évben hány új regényt aposztrofáltak GAN-nek a kiadók. Nyilván Amerikában (de azon kívül is ma már) ez egy olyan branddé vált, amellyel könnyebb eladni a könyveket, tehát nem jelentéktelen a piaci hatásfoka annak, ha valóban sikerül évről-évre újabb regényeket belegyömöszölni ebbe a kategóriába.

Tovább »
Veszprémi Szilveszter: Versek

Ha valaki keresne,
hagyjon üzenetet.

Tovább »
Kisantal Tamás: Van-e új a hold alatt?

Kétségkívül mindkét mű és szerzője igen termékeny és sikeres, ám itthon eddig kevésbé ismert írók, bár Michael Chabon egy regényét pár éve kiadták magyarul (Jiddis rendőrök szövetsége), nem keltett túl nagy visszhangot, Colson Whiteheadnek pedig ez az első itthon olvasható könyve.

Tovább »
Biró Zsombor Aurél: Koldulsz a pofonért

Fejest ugrottam, először csak az arcomon éreztem a vizet, kellett pár pillanat, hogy átszivárogjon a ruháimon a hideg. Tempóztam a medence fenekén, minél tovább bírom egy levegővel, annál kevesebbet kell pillangózni, gondoltam, csak a túloldalt jöttem fel, addig észre se vettem, hogy a többiek nem ugrottak be, csendben állnak a parton.

Tovább »
Békési Zoltán: Hátsó lépcső

„Biztos nem érdekel?”
— mint aki reménykedik, hogy csak éppen rossz passzban van a kedves vevő 

Tovább »
Tinkó Máté: A maszkfelvétel kényszere

A Fúgák ciklus, ahogy arra az önarcképként is interpretálható bevezető grafika is utal, elsősorban az identitás körvonalazhatóságának problematikáját bontja ki, de úgy, hogy kapcsolatot tart az előző fejezetekkel, sőt a bevezető Rába-mottóvers is az értelmezési mezőbe lép, mégpedig a költői karakter maszkviselő attribútumának folytonos felemlegetésével, összjátékba hozásával.

Tovább »
Förköli Gábor: A lefordított fordító: Guillaume Métayer magyarul

Néha a fordítók elfeledkeznek arról is, hogy a fordítás nemcsak az eredeti szöveg szemantikai tolmácsolása, hanem kultúrák közötti közvetítés is. A francia például a szó szoros értelmében írott nyelv: az írásban rögzített szöveg hordozhat olyan jelentéseket, amelyek a felolvasáskor nem hallatszanak, és amelyeket éppen ezért élőbeszédben másképpen kell kifejeznie a francia beszélőnek, ha világos akar lenni.

Tovább »
Ádám Gergő Narin: Szappanmaradék

– Áll a fütyid! – bökte ki végül Laura.
– Nem! Nem mondhatsz ilyet! – bömbölte a fiú. – Ilyet nem szabad mondani!

Tovább »
Miklya Emese: Versek

Talajvíz tört fel a szántókra.
A föld szemcséi túltelítődtek piszkos lével,
fekete pocsolyák a bézs csempén.
Ingovány.

Tovább »
Pataky Adrienn: Hogy „valami változás történjen”

A várva várt gyermek a kötet közepén megszületik, ez a Messiásszerű eljövetel ismét Borbély szövegeit hozza mozgásba, ugyanakkor a bibliai világot is kontextualizálja: „Fonj keménykötésű mózeskosarat”.

Tovább »
Kazsimér Soma: Vir sziget

a forróság nem enyhült
két nap múlva a vödör vize megbarnult
az összes csiga torz testével
házából kifordulva
megdöglött

Tovább »
Szentpéteri Márton: Az időtlen város — Thomas Jones Nápolya

Jones képein azonban a városi táj önelégült nyugalma semmilyen katasztrófa benyomását nem kelti. Éppen ellenkezőleg, az emberek hiánya egyáltalán nem katasztrofális rajtuk — minden hirtelen, vagy nem várt fordulattól mentesek ezek a festmények.

Tovább »
Zöldi Meliton: Versek

Leginkább a fészek ágai tudnák elregélni, milyen volt
a villanykapcsolók reggele. A redőnyök zuhataga.
És a csordogáló csapok ár-apálya. Fuvallata
a köhécselő padló reccsenéseinek. És pont.

Tovább »
Tamás Boldizsár: Versek

A bögre pöttyös,
régen a húgaim nem ihattak belőle,
és most egy kicsit fél, mert sötét van.

Tovább »