Figyelj, mert könnyen beleeshetsz abba, hogy bizonyos részleteket önkényesen pakolsz halomra, mintha jelentéssé állhatna össze bármi. Napi- lapokból, rutinból aprított kollázs, hunyorgó szemmel a szemcsés szöveg. Kapitálisok és fatálisok bonyolult, vert- csipke szövetét, ha sokáig nézed, sokféle alakzatot kirajzol. Akár értelmet nyert igékkel, vigyázz ezzel, ne magyarázd túl. Ha például tigrist látsz, amint mangróvefát kerülget fenségesen, száját nyalja, ásít, és tekintete úgy pihen, hogy a duzzadt, félszeg függő gyümölcs remeg tőle, és remeg vele az ág, szél lesz. Akárhogy nevezed, a tenyérben másodpercek alatt fehér kővé rohadó rózsaalma csak egy alakja annak, ami. Mintha lenne értelme ráolvasni a nevet egy felcserélt testre. Mosni alaposan arcot, kezet, fogat, folyatni hosszan, hidegen a csapot. Fölösleges bizonygatnod, hogy az esendőségek, az álmok, a terhek mind megannyi jel. Erre gyere, ne menj arra. A napszítta medrek fenekén csak báb, amit látsz. Tükrükben váltott gyermek sütkérez. Hűtsd le magad, tarts távolságot. Elég, ha tudod, a jóslatok nem így, ha működnek is. Ne ellenkezz. Vizes ruhán át levasalhatod ugyan, egyneműnek hasson. A képeket és a szavakat ellenben hagyd meg maguknak. Nehéz lesz, nem mondom, de. Jusson eszedbe, ha valami könnyebben bízol, akár hiba, akár csapda, könnyű beleesni, figyelj. Megjelent a Műút 2017063-as számábanJóslat, vakfolt

1 Gyűlölöm a boldogságot, nézett a szemembe, azután mindig valami rossz következik, amitől már előre rettegek. A hétköznapok sunnyogásában nem is sejteni kies voltát. 2                                                                  Pina Bauschnak Mozgás-e már vagy rögzített pillanat? A sötét felületek hangosak. Üldözőbe veszik a vadat, amaz meg finom harisnyában a sárba térdepel. Bátortalanul, de nem félve dobja el magától a mozdulatokat, alig érintkezik velük. Sátrat ütnek a lapockák, egymást tükröző bőrháromszögek. Az elnyelt hangokból hő keletkezik. Kalapos apák vonszolják a vigasztalhatatlant kerülgetnek bokrokat, földrögöket. Az esetlegesség jelöli ki útjukat olyan biztos kézzel, mint ahogy sebbe fut a kés másodszor is. Mindegy, milyen irányból hívja fel magára a lesújtó pillanatot a figyelem. A szabálykövetőkből lesznek őrzők és támadók. Megjelent a Műút 2017059-es számábanA császárné panasza

Ha nem húzzuk be a sötétítőt, a szemközti tízemeletesből annyit látnak, hogy szusit eszünk, sörözünk és Harry Pottert nézünk. Lassan kitörlöm az összes többi filmet. Kínai nevekkel nevettetlek, Hālì Bōtè, Ābùsī Dèngbùlìduō. A nehéz estéket csak a panel bírja el, mi ágyba roskadunk egymás súlya alatt. Legjobb ismerőseim az idegen szavak, így a megoldásból csak azt érted, hogy most már tényleg aludjunk. Morning person, az orroddal bökdösöl, így ébresztesz két órával a megbeszélt idő előtt. Én sima ember vagyok, minden nap leölöm a lakásba tévedő poloskákat. Rossz-málna-szaguk van. Őszközép, a tizenkilencedik születésnapomon már van fehér hajszálam. A szekrényszagú pizsamám átveszi az illatodat, elfogy az első tubus közös fogkrém. Melyik is volt a te poharad?Óbudai szimbiózis

emlékeink idegenségét méregettük és romjainkkal bajlódtunk a régi kaszárnya lepusztult falai közt — akkor könyörületért áhítoztunk ma már a félelemnek is örülnénk hisz csak üresség vesz körül: angol nyelvű transzparensek lógnak a kerítéseken valakik védeni akarták a jövőt a múlttól hogy megakadályozzák a… mit is? azt már nem tudni de megakadályozták s most nincs semmi itt csak maroknyi haldoklás magunk vagyunk a háttér a magától termelődő kibírhatatlan fölösleg — megoldhatatlan feladvány ez mert kinek jó a semmi kinek jó a koporsófedelekké szikkadó ajtólapok alatt felfedezni a múltat amikor elszánt várakozásban a bocsánatért a jövő játszik bújócskát velünkkövetkezetlenségeink

életben maradtam, fájdalmam végül is nem volt inkább a megalázottság és a kapaszkodás önmagamba, ami feszült bennem, s ahogy ez a feszület tartott, ahogy ez megtartott értettem meg természetünk érzéseink jelöletlenségét hullámzását, meghittségét fizikai biztonságát; bizonyosság ez, mint a tér, mint az ember az összes hordalékával ahogy megvilágosul az egymás előtti szégyen diadala mert megszülettél   Megjelent a Műút 2013039-es számábanébren

Hullámzó tiri-tarka a tömeg. Utcazene-fesztivál, tucatnyi ugráló pötty felülnézetből a város. Napszemüveges, kutyás, biciklis fiatalok, nem hasonlítanak néhány évvel ezelőtti önmagadra, mintha nem ugyanabban a városban élnétek te és ők. A gyerekeket sétáltató veled egykorúakat figyeled. Akár neked is lehetne. Ha tíz éve másképp döntesz, ha nem fekszel fel arra a kórházi asztallapra, ha nem terítenek ki, ha nem zsibbasztanak el, ha nem hoznak ki tolószékben, ha nincs hóvirág a párnádon, ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársaid, ha hamarabb felépülsz, és szeretkezni tudsz, tán nem cserélnek le egy szűzkurvával, ha megtartod, és mégis lecserélnek, vigasztalhatna, van egy már iskoláskorú lányod, felnőne látszatapaságban, ahogy te. Állsz a hullámzó tömeg közepén, arcokat keresel történetekkel és nélkül, elraktározod magadban, közben vad jazz mászik be hallójárataidba. Határtalan lárma lakik benned. Mindig is a csendet kerested, de csak hangok, hangok és üvöltés mindenütt. Belső szinesztéziák, amelyektől évek óta nem tudsz elrejtőzni. Egy ideje aritmiás a szív. Kihagyja azokat a pillanatokat, amelyekért szerinte már nem érdemes, amelyek túlfeszítik a húrt. Hány lélegzetvétellel kövérszívűbb, vörösvérűbb az egészséges ritmussal élők délutánja, mint a tied? Tömegiszonyod van. Szédülsz, ha az emberek hullámzó kígyógorillateste sodor. Bűz a trolin, többnapos hagyma és izzadság szaga. Összepréselt intimszférák. Nem kapsz levegőt. Kiáltanál. De. Visszafogod magad. Visszafogások, elfojtások. Egyszer megbosszulják maguk. Nem, már nem akarsz megfelelni senkinek. Nem érdekelnek a következmények. A jazzes hullámok füledig hatolnak, és beszakítják a dobhártyád. Yorkie kutyákSzombat. Hétvége. Délutáni napló.

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem hullámzó mellkasodon a tengert és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé egy sóhajjal bezár a rekeszizmod — látod mintha marasztalna minden testrészed — akár két vizes meztelen talpat a talaj végül csak megszárad beléd a jelenlétem is de hidd el napok múlva érezni fogod hogy úszom csapkodva a bőröd alján lebegve lüktetve a gyomrodban mint egykor a visszhang az arcunk és a vállad között nem tudsz már kihányni magadból akkor sem ha mindketten akarnánk hogy elmúljak mellkasodon a tengert

két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s az emberi testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben látom esélyem sincs odaérni telefonon kérek segítséget a falakon kívül lépcsőházlakók karomszerű árnyai meredeznek nem engednek embert a közelbe a vonal másik végén apám hörög magányom fojtó szorongás a tüdőben arca elfelejtett emberi vonásainak örvénye a testen végigfut a telefontónus aztán valami érkezik a váltólámpa dinamós és a falakon mászik ló alakban a tóban celofán nem süllyed a test s a két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s a testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben Megjelent a Műút 2014045-ös számában a kutyák hallgatnak

jézus krisztus a valósá gos isten valóságos gyerme ke, pócsmegyer, tizenkilenc január egy, kedd, betlehem ben született egy lábjegyzet szerint, édesanyja, aki a keresztségben a mária ne vet kapta, nyerte el, horosz kópját tekintve szűz, asz cendense halak, egyiptom   jézus krisztus betlehemben született az idő kezdete e lőtt, pócsmegyer, tizenkilenc január kettő, szerda, bölcsek jöttek napkeletről, egyip tomból hívtam az én fia mat, názáretinek nevezték, dekapolisz határában ser tésekbe űzte a gonoszt, betá niában feltámasztotta a barátját, jeruzsálemben összetévesztették a kertész   jézus krisztus caesar meg gyilkolása után negyven év vel született, szigetmonostor, tizenkilenc január három, csütörtök, később halt meg, mint a pontifex maximus, de harminchárom esztendő vel korábban feltámadt, szent városok profán po ra issza a kiontott vért   jézus krisztus dekapolisz határában sertésekbe űz te a gonoszt, szigetmonos tor, tizenkilenc január négy, péntek, lehet, hogy véletlenül szállt a vál lára fehér galamb, amit jános tévedésből a lé leknek nevez, a test láthatatlan, a nem lát ható azonban mozdulat   jézus krisztus egyszer asz szonnyal beszélt, pócsme gyer, tizenkilenc január öt, szombat, tanítványai nem értették ezt a dolgot, a va lóságos istent valóságos lé lekben és valóságos igaz ságban, van kenyerem, mondta, mély volt a kút   jézus krisztus feltámadt, pócsmegyer, tizenkilenc janu ár hat, vasárnap, falhatsz a kenyérből, kortyolhatsz a borból, de a szavak jelen tése elnehezül, a hajszá rító zsinórja a garázsban, hófehér galamb a halál, válladra telepszik tavasz   jézus krisztus galambok nak és kígyóknak prédi kál, szigetmonostor, tizen kilenc január hét, hétfő, sze líd és ravasz játékosok szerzik meg a valóságot, az egyik madár, a má sik hideg, lélek és test össz hangjára gondol a néma   jézus krisztus halott neve feltámadott, pócsmegyer,, názáretinek nevezték,

Te Varjú és te Mérnök utca! Te Fehérvári és Bécsi út! Titkos központ, Ezüstfenyő tér! Áldott Kosztolányi Dezső tér! S drága Móricz Zsigmond, te Körtér! Mátyásföld és Herminamező! Ady-, Rákos- és Városliget! Nyulak szigete: Margit-sziget, Csepel- és Hajógyári-sziget! Ó, Naplás-tó, Feneketlen-tó! Te szent város, Szentimreváros! Kőbánya, Kelenföld, Keresztúr! Városnak sebzett szíve, Gettó! Szólj most, Buda, ne hallgass, Pest, és foglald szépen össze, Budapest! Ó, ti múltról beszélő nevek! Régiek, újak, beszéljetek! Hallani vágyom beszédetek! Érteni védő beszédetek! És majd rólam is meséljetek. ________________________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Beszélő nevek

a Hemiplégián vasárnap van mennybe mennek a betegek a boldogság kibírhatatlan egyszerre történik meg veled életed a légyszaros ablakon betűz a nap nedves szempár habzsolja a fényt kívülről nézvést ez egy kirakat amely mögött szervizelik a reményt surrogva szalad a kerekesszék itt nincs se rendőr se zebra megtalálnád magad ha keresnéd csak csipetnyi sót szór Isten a sebre különösen szép nap a vasárnap szürke napok közt mosolygós ünnep észre se veszed kinőtt a szárnyad angyalok élik el előlünk életünket Megjelent a Műút 2014047-es számábanCsipetnyi só a sebre

Becsapódás Gyermekkoromban féltem a darazsaktól, pedig egy se csípett meg soha, de nyaranta csak hosszúnadrágban és pulóverben voltam hajlandó kimenni az utcára, és minden virág közelében ájulás kerülgetett, szüleim megnyugtattak, hogy darazsak csak akkor jönnek a közelembe, ha valami édeset eszem, úgyhogy 5-6 nyaram fagyi nélkül telt Féltem a kutyáktól is, amikor télen sötétedés után kellett végigsétálnom a gyéren közvilágított utcán, a házőrzők kerítésszaggató rohamai közben, többször visszarohantam a buszmegállóba, és telefonáltam anyámnak, hogy vigyen már haza, pedig a házunktól csak 5 percnyire voltam, de a szüleim megnyugtattak, hogy ne féljek, mert a kutyák megérzik a félelmet, úgyhogy a buszmegállóban aludtam De mindezek ellenére, gyermekkoromban legjobban a meteorittól féltem Mert az bármikor, és mert az mindent… úgyhogy percenként fölkeltem, mert nem mertem álmomban meghalni és nemegyszer atmoszféraelpárolgás lángjainak néztem a napfelkelték vörösét, szünetben az iskolaudvari hinta rozsdás oszlopát szorongattam, és félkancsal szemeim a meteoritnak hitt repülők útvonalához szegeztem, mint rómaiak a kereszthez Jézust a képes bibliámban, és arra gondoltam, hogy ilyen érzés lehetett utolsó áldozatát marcangoló T-rexnek lenni, várni a becsapódást, várni, hogy megszűnjön minden, a nyár az utca a fagyi a sötét a kerítés a hinta a rozsda a nap és sírtam, és jöttek a többiek kicsúfolni és sírtam, és jöttek a tanárok lepisszegni és sírtam, és jöttek a szülők, nagyszülők, pszichológusok, pszichiáterek megnyugtatni és sírtam, mert megszűnnek majd ők is és nem is tudnak róla álmukbanVersek

Üres országút, roncstemető a szélén, Egy fiú a volánnál, a kormányt Rángatja, a kerekeket elgurítja a többi, Nincs más, játszhatnak autópályásat. Nem szól rájuk senki, a vidék kihalt, A napsütés csak néma tátogás, nem Táplál semmit, azt a néhány kórót Lent a porban estig eltiporják. Lányok jönnek, és megállnak pihenni, A szemük tele van vízzel, a szívük rongylabda, Játszanak a fiúk, de túl sokáig tartják a kezükben, Kiszikkad a kedvük, és széthordja a szél.(Üres országút)

A tengerparti városban egy színesre festett nyílt tengeri romboló áll a főtéren. Mióta leszerelték őket a tengerpart ilyen. Azóta a falvakban is vannak szoboralkotások. A kétéves útikönyv használhatatlan. Vannak benne templomok, amik azóta nincsenek. Itt még háború sincs. Ez a második világ. Ha omlásnak indul, ez csak összeomlik, és kész. Kovácsoltvassal elkerített kávézó. Jól öltözött fiú. A rácsra kapaszkodik, kívülről, kér, nem érted, végül nem visz el semmit. A rácsok között nem fér ki az ökle. Beljebb teszed a tárcád. Szégyelled. Közben a pályaudvar előtt egy huszonéves fiút, tolókocsival az anyja, miközben ortodox siratódalokat énekel.Constanța

az iskolakert kihalt gesztenyéinek feszíti hátát az első szerelem de elégtünk az álmok rövidzárlatában érvényesült a lenyelt sírások egyszeregye: gyilkos szavak szövődménye lettél elrontott másolat… az okok elvesztek s amit találtam az mind üres már csak a sérülés örök — gondolj bármit — pedig arra kértél hogy támasszalak majd fel ha szívemben halva talállak Megjelent a Műút 2016057-es számában ha halva talállak

ötvenhat éves lettem én ebből nem lesz se jambikus se virtuóz költemény s nem is meglepetés: naplóvers csupán egy a sok közül a sorban a krisztusi élet- évekhez pedig már rég nincs közöm legfeljebb annyi hogy túléltem mint téged s azóta mennyi mindent a lakás telis-tele csecse- becsével és kacatokkal mégsem otthonos a látszatok uralják amelyeknek kifelé jót kell mutatniuk és többnyire jót is mutatnak kivéve egynéhány szépséghibát amelyek szembemennek a tökéletességgel mégis kész életművészet hogy nap mint nap ebben élünk akár egy elátkozott kastély falai között tudván hogy ez otthontalan otthonosságban nincs megváltás és nincs belőle szabadulás – se ajándék se kávéházi szeglet legfeljebb némi lefaragással a havi kétszáz a suhanó idő egyetlen menthetetlen bizonyosságaként a magam-magam s az évre év Megjelent a Műút 2013037-es számában. Naplóversek

Amíg elolvad a számban Túlélnek minket a dolgok, Hiába lehet túlélni a dolgokat. Itt vagyok én tizenhét évesen. Már letépte valaki a szárnyaimat, De meghagyta még a gerincemet És a nagy-nagy szavaimat. A szerelmet is hányszor túléltem... Hogy éreztem-e? Ki tudja. Túléltem; biztos. Mégis Évekig a nyakamba csöpög még és a számba okád... Mégis Ki tudja, meddig fogom még azt mantrázni, Hogy most, most már többé, soha többé nem akarom elbaszni, Hogy köszönöm, hogy szerethetlek És ha nem jobbá, legalább emberré tettél... Azt is Átúsztam, azt az esős hétvégét A tetővíz alatt ülve, Cigivel a csonthideg betonon, Amíg ti bent... Amíg ti bent. Akkoriban kezdtem el strigulázni a májamra; Elbasztam: egy. És Azt is Túléltem, azt a három idegbeteg hónapot. Akkoriban mindig az utolsót ittam, Az ötödik utolsót, Meg a hatodikat. Tudom, hogy túlélt az a három hónap, Hogy mögöttem kúszik néha, Részegen, buta agresszióval. Elbasztam: kettő. Aztán Csodácska és Kiscicu hosszú útra indult. Emlékszel, így hívtuk egymást. Akkor egy hétig nem ittam, Majd hirtelen kétszer is kicsit többet, „Hiányzol, hiányzol, jaj”, Ilyesmiket írtam neked. Csodácska megállt a kereszteződésben, Csodácskát el fogják ütni így, Kiscicu zebrát fest neki, Kiscicu útjelzés lesz érte, De írni-                   írni nem szabad neked. Elbasztam: három. De a dolgaidat még most is a zsebembe tudod bűvölni. Aztán idekeveredtem valahogy. Te lehetnél a negyedik strigulám. De tizenhét év alatt megtanultam szeretni magam. Téged is foglak. Hidd el, hogy most, most már többé, soha többé nem akarom elbaszni. A dolgok túlélnek minket és MeggörbítikVersek

Az ihlet spirituális, olykor mégis: akár egy kanális. Átszabja az ember, felismerés után máris. Az intuíció csillag az égen. Most parázslik a cigarettavégen. Az inspiráció a motívumot kinyírja épp. Az inger emlékműve kész. Le lehet szívni róla a vizet és a zsírt. Majd kijön a papírhalmaz alól a hír. Párizsban szétlőtték a termet. Kétszáz halott. Sok szép gyermek. Az idő szaván fogja a nyelvet. A pillanat a tervet. A baj lerázta az elvet. Elegem van, herceg! Az idő szaván fogja a nyelvet

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy világinak neveznek a hátam mögött, mert olyan lehetek nekik, akár egy farfekvéses gyerek: most születne meg, seggel a fény felé. Szerintük egy igaz vallás van, minden más tévútra visz, vagyis a gyehennába. Persze vannak kivételek. Dzsungelben nőttél fel, és nem találkoztál misszionáriussal, vagy neveltetésed miatt zárkóztál el tőlük, hamis papok befolyása alatt landolt kiadványuk a kukában. És ott lenne még az erős megbánás. Én hittem nekik, ők voltak egyedüli barátaim. Szerették apám előadásait, az egyiken gyertyát fújt el, hogy szemléltesse, milyennek tartja a halált. Emlékszem arra az időre, nem volt régen, ma már napoknak tűnik. Néha nehéz volt hozzám szólni, elmentem szobám végébe, leültem az ágyra, és befogtam fülemet, bárkik is beszéltek a nappaliban. Tízéves koromban voltam utoljára a díszes gyülekezetben, de nem hagy nyugodni, ami kénszagtól bűzlő lehet, bár mindig zöld gyepnek képzeltem el, a közelben nincsen fa, kivéve a vörösesbarna kerítést. Kapu nem vezet a kertből, ahová nem tudom, honnan, de kisétál az ember.Őrtorony

Ahogyan kérész súrolja a víztükröt, nem is sejtve, hogy talán hamarabb elhal, mint az általa gerjesztett hullám, úgy szívtájékon sem lehet biztosan tudni, hogy a felgerjedt fájdalom, vagy maga a szív hal el hamarabb. Megjelent a Műút 2015052-es számábanÉrintő

(kávékeserű) a csésze jobbról álljon reggel nyitott ablak mögött kimosdva ürítés után autózaj vagy kutya nem zavar a papíron könnyen járjon a toll legyen a levegő kemény és készséges a homloklebeny alhasban diszkrét büszke zönge ha arra gondolsz de nem gondolsz arra azon vagy hogy összerakd magad fennkölt dúr tercek idebenn kívül fűnyíró kóda kávékeserű a nyál légfrissítő permet álmatlan gömbje száll az elszalasztott ítélet felett (fénytörés) macskám elvetélt és jön a nyár bolyong s embrióforma foltokat rak mindenütt pecsétel a kutyahullott szőr az ázott betonhoz tapad rossz tetőnkről pikkelyekben mállik a múlt húsz megsömörlött éve fájdalmam a lombsöprűn fennakad húz akár eső után a fák nehézlégzése s az egyetlen egyetlen tudás nyílezüst fénytörése férgek hieroglif nyomán (egy szoba) egy szoba egyetlen szoba egy ágy egy asztal lámpa kartondobozok múltamra nyíló ablak azt hittem csecsemőcske vágy de felnőtt bennem már háromszor az angyal s ismerem démonaim jogát ne higgyek az utolsó rémült buta esélynek s erről szól minden de a szobáról én álmodom lassan lépek át a hosszú házon gyomrom jelzi legelőbb szétfutó sugaras meleggel igen ott benn jó helyen járok látom magam hűvös nyáresti fényben egy alacsony ajtó előtt bent alvó kartonok várakozás meghajlok és kicsomagolommájusi capriccio

Végre tényleg talpra állni és dönteni, ahogy a többiek majd félúton mégsem szökni meg megtalálni most már mindent és tovább keresni a valamit amiért anyám Moszkváig ment majd rájönni, hogy benned van megvenni kettőnk kis csendes házát járjon huzatként a gyermekhang Megtanulni tanítani és velük önmagam veled lenni kellő időben elengedni írni végre egy boldog dalt hol este van ketten találgatjuk ki gyújthatta fel a domboldalt s elmondhatni nem volt olyan ami nem így lett volna a legjobb majd tovaőszülni boldogan Mintha mi sem lenne egyszerűbb Egyszerű

Arcom íve, pofonbalkon, szőrös, erdőktől erdőkig. Ezt hoztam és a láncot, az ideges mitokondriumokat. Most is érzem még apám tenyerét, félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, tintakék pigmentek a tengerek alatt. A szerveink fölött átívelő idegpályák, öröklött csigolyáim mindig is erősebbek voltak, tessék: képeket játszok meg, kanyargó autóutak, családi nyaralás. Íme a részek összegéből mellébeszélt egész, a távolság köztem és köztünk. Az irányok itt már feleslegesek, még talán a szavaknak van értelme. Megjelent a Műút 2015052-es számábanKépek

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

Emlékei megkapták a selyemzsinórt. Hajnalodott, a váróterem kéklő falai akváriumot vetítettek köré. Fuldoklott, de már megszokta. Alkalmazkodik, ahogy a szülei nem, az épülő szocializmus féltéglái alatt. Várakozott, a mosdóban egy apját feljelentő kétéltű pislogott rá. A kopoltyúk eleven fésűi vörös nedvet eregettek. Bútorrá lett fenyvesek közt fogadták: Aláírt, mesélt, mint egy zavart régész, aki a feltárt koporsókba feküdt — majd társainak magyarázni se kellett. Tűszúrás volt az egyetértésük. A kötelesség nyálkája védte, viszlát, ősközeg. Megbánást hajtogatni… minek? Ez az ingovány otthona mostantól. A zsilipek törött szárnyai engedtek: az állam öbleiben minden vita, félreértés és önkény hordalékká lett. Még utoljára elolvasta. Befalazta a szerepköröket, majd a fekete autó jelent meg előtte, purgatórium, és száműzött apja, anyja légkört átrendező könnyei. 89 után bőre száraz, a halrajok öklei elkerülik. Idegen közegben áll ellen, de meddig. Széken áll, hurok a nyakban, de sejti, a lámpa úgy se tartja meg. Túl sokszor gyónta meg magának ahhoz, hogy mindez elég legyen a túléléshez.Nekropolisz

Barátom viccből a sínre fekszik, vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett. Még látszólag együtt vagyunk, oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom, ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás. Mától semmilyen befolyással nem bírunk arra, ami velünk történik, egymással is leszámoltunk, azért ez a leküzdhetetlen kimerültség, hogy csak vánszorgunk a porban. Úgy látszott, én húzom a rövidebbet, maradok megalázó kisebbségben, aztán valahogy mégis sikerült elérni, hogy az erőviszonyok kiegyenlítődjenek, senki ne legyen fölényben vagy alávetetve, és gyanútlan, naiv, gyermeki szövetségünk véget is ért abban a percben. Már csak látszat szerint tartozunk össze. Úgy számítunk egymásra, mint alku és kényszer, erre az új tudásra, új ösztönre szükségünk lesz, olyan idők jönnek.Fekszel, fontosabb

Huszonnegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonhat, csü- törtök. Az el nem gon- dolt gondolat talán o- lyan, mint másolat, ha meglapul, mint költe- mény, lehettem volna majadnem én. Bizonyta- lan az értelem, számol- ni fog a végtelen nullá- tól százötvenháromig, talán a tévedés kopik el legkésőbb. A követke- ző évszak a második tavasz. A néma kert- ben lakik a tapasz- talan. A kígyónak pe- dig nincs füle. Huszonharmadik cetli. Szigetmonostor, tizen- nyolc április huszonöt, szerda. Jónás megette a halat, de torkán a- kadt egy falat, Jónás a halat kihányta, a hal halálát tátogta. Árulás, gondolta a hal, felszállt belőle a só- haj, azért vagyok, hogy ne legyek, idét- len igét hirdetek. A próféta és a gyom- ra már szívesen nyu- godna, de várja őket a város, ahol a hal- pénz botrányos. Huszonkettedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonnégy, kedd. Minden verse- met a félelem szüli. Ezt is. Utcát nevez majd ró- lam el Buda is, Pest is. A tévedés kizárja a virrasztás lehető- ségét. Mondataimat ki- kezdi az örök idő. Ha azt írom, fellegek, rímel rá a felhő. Huszonegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc áp- rilis huszonhárom, hétfő. Eljátszanak a csönd- del az idő boldog mondatai. Néma az, a- kinek nincsenek fölös- leges szavai. Alázatos is- tent teremtenek a gőg angyalai. Huszadik cetli. Pócs- megyer, tizennyolc áp- rilis huszonkettő, vasár- nap. Tegnap hibáztam. Azt írtam, péntek, pedig szombat volt. Persze nem reménykedhetünk örökké az időben. Holnap hétfő lesz. Ennyi bizonyos. Megérjük ta- lán.Alázatos is-

(a 90 éves Erdély Miklósnak) mennyire messze van ma már a Virágárok utca, mennyire távol, évek óta nem jártam ott, meg sem ismerném talán, már nincsen ott senki, legfeljebb mondatok, szavak és gesztusok amikor utoljára jártam arra, nyár volt és meleg, egy kicsinke szobára emlékszem, megizzadt szoba, fehér lepedő alatt feküdtél, egészen kopaszon, és nem tudtam neked mit mondani szerettem járni a Virágárokba, szerettem nagyon, kiültünk a kertbe, magyaráztál, én hallgattalak, „a gondolat hadititok”, mondtad valamikor, hadititkok hevertek körülöttünk, mindenfelé utaztunk Párizsba, három napig ugyanabban a Ladában ültünk, ma is pontosan tudom, milyen is volt, amikor rosszkedvű voltál, és tudom azt is, milyen volt veled párizsi kávéházban ülni, és nézegetni a rohangálú kisembereket mindenre emlékszem, mindarra, amit mondtál, kerestem a társaságodat, mintha az apámét kerestem volna, gúnyosnak láttalak, de a gúnyod mögött kedvetlenség lapult, rosszkedv lapult meg gúnyos megjegyzéseid hátterében amikor abban a megizzadt szobában feküdtél, lepedő alatt, azon a nyáron, amikor meghaltak ismét az istenek, és elmagányosodtak a túlélők, ahogy az lenni szokott, azon a nyáron azt mondtad, „nem érdemeltem meg” arról beszéltél akkor, fekve azon az ágyon, lepedő alatt, hogy nem érdemeltél semmit, amit mások annyira egyszerűen, és hogy azért vagy beteg, mert túlzottan akartad azt, amit más olyan egyszerűen megkapott miért kell annyit szenvedni?, kérdezte valaki a temetéseden, a főhajtás helyett csak a szenvedés volt a tiéd, csak ennyi volt, senki nem akart fejet hajtani előtted, s mindenkiVirágárok

Francis Alÿs: El Ensayo Rázza a kopott karosszériát, mint felköhöghetetlen váladék vagy sírás a mellkast. A bogárhátnál csak ez az öblös rotyogás ismerősebb. A közelben egy mariachi zenekar próbálja az ütemtelen kapaszkodás betétdalát újra meg újra. A dobozgitáron elvékonyodott, meglazult húrok, akár dombot mászni már képtelen inak: mintha halálpontos így lenne a forma, miközben a zihálás még örökösen a végső stádiumé. De lehet, hogy magnóból szól a férfikar, végtelen szalagról, lehúzott ablaknál. Mert járókelőt erre nem látna a drón, sofőrt sem, csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben, meg a határsávot, amit domb takar ki a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget. Az utat lejtőnek csak lentről hívják, mert vissza már nem fordul, aki valaha felért – ez egy másik gerinc, a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész. És vonóhorgot akasztani sincsen hova: a teli csomagtartó és a visszagörgés lóereje az eget is elhúzná. Űrhajós táv. Űrhajós terhelés. Egyetlen tapodt, az mennyi élet?Volkswagen Sisyphus

Mereven nézek egy bokrot, különféle sárga széleket, itt-ott előtűnik a zöld is, levelek rejtett címere, s egy másik látvány emögött: összehajló fák tövében drótkerítésbe fut eperbokor-övezte fehér. Nem válnak-e a lombok hulladékká, mint ágán megbuggyanó szilva, ha újra itt nyaralsz, apám, s rendezkedni támad kedved, csinosítani az udvart tönköket hagyva hátra többségi részeden, mit nyaralóidényen kívül nemigen látogatsz, mert második családod a fővárosban él, ott telnek mindennapjaid postázási céged élén. Ha lehetne, se tennék panaszt semmilyen hivatalnál, mint tetted egykoron esővízzel telt úthorpadás okán, de máig meg nem értem, az ecet-, ha megmaradt, a meggyfa mért szúrt szemet, hogy parkolási célból kivágtad egészen, hiszen szélvédődet félted, pedig lett volna munkás, aki baráti áron lombkoronát metsz. És a későn érő barack? Betegnek nevezted. Minek is tagadjam, persze asszisztáltam gallyakat kötözve, te megfizetted árát sörrel és tüzelővel. Akkoriban könnyen berúgtam, nem kellett órákon át innom, s el nem keveredtem a város forgatagában, mikor kapuk zárnak aluljárót megtartva hőjét hajnalig. Este érthetted meg, közös részegség alkalmán, hogy számomra az istenfélelem nem az Úrba vetett hitet, hanem lététől való félelmet jelent.Visszaszámolás

szombaton egy kicsit sütött a nap, mint barackból kivágott barna folt. este egy férfit láttam, levette cipőjét, hogy elfagyott lábát dörzsölgesse, pedig nem is volt olyan hideg. én meg mintha kivágott anyajegyekkel házalnék. az ég üres, az időjárás döntetlenre áll. még az eső lába is csak lóg, lassan színét veszti. a hazaúton elbontják alólam az utcát, megszüntetik a tartalmi érintkezést. mint egy szellem elmosódva, a háttérben lépsz, épp kifelé a képből. tudomásul venni a halált fenyőillat, felklórozom a lelked, mert azzal ilyet is lehet. Megjelent a Műút 2016058-as számábanmemento

Teremtés Azt mondták, túl korán született, és nem fejlődtek ki rendesen a szervei.   Nekem mégis tökéletes, mint egy befejezetlen ház, aminek az ablakain át még lehet látni az eget, és tudom, nincs még szétválasztva benne fény és sötétség, de nem igaz, hogy ez nem élet hatalmas halak úsznak a testében olyanok amiket rég kihaltnak hittünk és már csak benne léteznek csak ő nincs még jelen önmagában mintha arra várna, hogy megszülessen lebeg a teste felett a lelke.   Mégis teljes, mert nincs neve, ami leválasztaná a föld alatti vizektől, a hátsó kert agyagos talajától vagy nyárfaerdő széljárta szegleteitől, mindattól, ami a kezdetektől gyengéden körülfogja és boldog is, mert nem tudja hogy rajta kívül is vannak még lakatlan szigetek, ahol kihaltnak hitt állatok haldokolnak.     A szakadás helye   Mióta itt dolgozom, újságpapírral tömtem ki a szám, ahogy a cipők orrát szokás, hogy ne mélyítsen bele ráncokat a részvét, sírás közben ne grimaszoljak túlságosan. És némának hazudtam magam, mert nem volt erőm telefonon sem elmondani a távollevő rokonoknak, hogy csak idő kérdése, és kiviszik a kórház elé a szobrokat amiket a betegek készítettek róluk tortazseléből, sajtból, kenyérbélből, és sok más gyorsan romló anyagból és aztán addig hagyják őket kint, míg felismerhetetlenné nem csípik mindegyiket a vándormadarak. Néha mégis úgy érzem, mintha járnának a környéken látogatók, de egyikük sem merne bemenni a kórterembe. A folyosókon néhány szék mindig meleg, és a várakozóknak kitett magazinokból ki vannak tépve azok az oldalak, amik különleges szerencsét, vagy váratlan látogatókat ígérnek. Mégsem mondom el a dolgot senkinek, mertVersek

Meglőtt, összeszurkált katona vagyok, vékony nadrágban, leszakadt talpú bakancsban vánszorgok át életem világ- háborújának telén, mert a röpke nyárnak, azta!, nem is emlékszem, milyen régen vége már — nem is volt talán —, de legalább hosszú ősz jön, a két sláger közötti hírsor, s ha lemezen hallgatod, a blablánál sokatmondóbb sercegés, amin, kérlek, engedj megilletődni, s amin, ahogyan rajtam, a késrátétel sem segít, de ne félts, ha megéhezik a föld, majd megetetem a testemmel; s talán még a nap is kisüt, amikor másfélszeres fénysebességre kapcsolok, s mert hát barátságunk nem friss, mint a hónapos retek, tudod mindezt, ahogyan azt is, hogy virrasztok, s azt is, hogyan, én, öreg festő vagy inkább zenész, hiszen még nem vagyok igazi halott, csak hosszú csöndekkel operálok, a világ kis darabjaival, hogy amikor lekapcsolják a szememben a lámpát, legyek vétkesek közt cinkos, aki néha egy számra gondol, vagy kettőre, most, mondjuk, az öt és a nulla közötti, híreknél többet mondó sercegésre. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanÉlő-pontszám

A lányok olyanok, mint a villámhárító, ügyesen hárítják el a fiúk bókjait, dicsérő szavaik elől kitérnek, akár egy éles kanyarban az autó- versenyző az akadályok elől, s a lányok néha maguk is villámként viselkednek, megcsíp a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük, hogy ennek nagy a hasa, az túl ronda, az ott béna, ez itt unalmas, tehát a lányok nem is olyan kedvesek, szépek, aranyosak és érzékenyek, ahogy azt otthon a szüleim magyarázzák.Lányok

Gérüón túl hirtelen ébredt, falai összerándultak. ———— Forró, reggeli légnyomás. Egy ház, tántorgó emberekkel és az ő mindenféle nyelvükkel tele. Hol vagyok? Hangokat hallok valahonnan. Gérüón nagy nehezen megindult lefelé, átszelve a házat kilépett a hátsó verandára. Hatalmas volt és árnyas, akár egy ragyogó nap színpada. Gérüón hunyorgott. Felé úszott a fű, majd visszahúzódott. Az izzó fehér szélben víg bogárrajok mint fedeles szárnyú vadászgépek csaptak le rá. Gérüón egyensúlyát vesztette a fényben, gyorsan leült a legfelső lépcsőre. Héraklész a fűben nyújtózkodott, és álmosan rebegte, Végtelen lassan folyik most az életem. Nagyanyja a piknikasztalnál ült, pirítóst evett és a halálról diskurált. Mesélt a bátyjáról, aki végig magánál volt, bár beszélni már nem tudott. Csak nézte, hogyan hálózzák be testét csövekkel, miközben azt magyarázták neki, melyik mire jó. Most pedig az éj királynőjének nedvét vezetjük be, kis szúrást fog érezni, majd elönti a fekete áradás, mondta Héraklész álmos hangon, nem is figyeltek rá. Egy nagy vörös pillangó repült el mellettük, egy kis fekete hátán. Milyen aranyos, mondta Gérüón, hogy segít neki. Héraklész fél szemmel odasandított. Inkább épp megbassza. Héraklész! — szólt a nagyanyja. Erre behunyta szemét. Nekem is fáj, ha rossz vagyok. Gérüónra pislantott mosolyogva. Megmutathatom a vulkánunkat? Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.XIII. Somnambula

Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen, elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen; ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét; vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét, mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed, ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz a szemednek tán nincs eléggé késő, hogy vértelennek lásd). Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk…, meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába autók és lámpafényeik láncolata a felvirágozni kész üzletek kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló, magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt, a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér. Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen elképzelhetetlen, gondolja az utazó. Eszébe ötlik honja alja népe, kik közül származik, a volt kubikosok, segédmunkások tengere, hogy a siker, a karrier kora modern fogalmával, lényegi tartalmával soha nem tudtak semmit kezdeni, maga viszont a saját katolikusságával nem tudott mit kezdeni…, lehet, ugyanúgy, annak okán, ahogy azok aRózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Dokkok, Titanic Múzeum, Belfast, NI (GB)]

 „Halálaid halálaim…” À Ference Varga (Paris) Akkor kettőnknek Sète volt a Tető Gibraltár sírbolt védműveivel minden kilátás a tengerre nyílt fénybő tengerre s galambok galambok szemfényvesztés a tündöklet vakít de semmi bú csak hosszú keresés a sírkövek közt megbújt az a sír visszafordulunk le a kapuig ott kell kivárnunk egy friss temetést utána megnyugtat a kapuőr föntebb van mint ahol mi föladtuk családi sír de semmi különös fakult szalag és elszáradt virágok évfordulós ünneplés nyomai körül a tengerparti temető körül a szemfényvesztő tengerár s galambok galambok mint akkor ott mikor mi ketten még s csak ő sehol Megjelent a Műút 2014044-es számábanSète: a Tengerparti temető

tegnap egy indiai srác odaáll hozzám az utcán hogy which part is the best of budapest kérdezem mit keres egy városrészt egy fancy éttermet a fekete arcával betemet míg megtalálom az ideillő szabatos kifejezéseket azt mondja délután fél háromkor nekem which party is the best ne mondjam hogy a városliget az valami félreértés lehet és egyébként is ott a helyem délután fél háromkor abban a nem létező buliban sötét haja keretében nincsen andássy utca mintha vakfoltra borulna évszázados platánsora ott állok szemben a fiúval aki lassan az oktogont is elrabolja kezében egy zöld unikumos flaska búcsúzóul majdnem a kezembe nyomja vagyis a kezembe nyomja csak én meg visszanyomom délután fél háromkor egyébként se igen iszom és hiányzik néhány korty dühösen visszaveszi az üveget nem lehet az arcán megrándul egy izom a városligettel ellenkező irányba indul amíg gondolatban kisimítom vagy azt kellett volna mondanom és a végét elnyelni ahogy a gesztenyeillatú teret az óránként föltámadó körforgalom pardon és a szánkon szimultán hűlt volna ki a legforróbb olvadáspont. Megjelent a Műút 2016058-as számábanolvadáspont

Apám tanított meg horgászni, persze halat biz’ sose fogtunk, ideje nem volt rá, hogy igazi horgot vegyen, mert akkor nem tudott volna kivinni a közeli kavicstóhoz, ezért aztán meghajlított nekünk egy gombostűt, még anyámtól kunyerálta, aki egy zöld ingujjból vette elő, ami nem is tetszett apámnak, de nem adott hangot ennek, olyan volt, mint a visszapottyant, tátogó, vörösszárnyú keszeg, amit mi persze aranyhalnak néztünk, s már nem is sajnáltuk, hogy nem teljesítheti legfőbb kívánságunkat, ami bizony egy új, rozsdamentes horog lett volna. Sárfoltok

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam, vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre? Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik. A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve. Se sütés, se főzés. Nem tartalmazhatok olyat, mit ne tudnék megemészteni magamból nyersen! A fájdalomközponttal érdemes elkezdeni, és ügyelni, hogy semmi ne maradjon a nyelven, hogy érezzem az ízt: a vér ízét, a véremet. Árulja el a hús s zsiger, hogy keserű voltam, vagy sikerült megédesítenem az életet. Önetető

Rohan az idő és vele a város is, ami úgy csap az izzadt hóna alá, mint egy megtermett, török nevű ex-kidobó. Most is csak a hajam hosszán érzem, hogy megint három hónap telt el egyben. A Délinél a mozgólépcső rozsda- türelemmel nyöszörög, a felszínre érve egy népdal üti meg a fülem, amit mímelt tájszólással énekel egy lány a placc közepén. Csak vonszolja magát az ember, ha dolga akad a várossal, még akkor is, ha fogalma sincs, merre tart, de amint beesik a fűtött szobába, minden pohár megtelik méreggel. Lélekszakadva

Az utolsó cigarettádat szívod el ebben az országban, A hétköznapok szürke füstjét kilélegzed a szabad ég felé. Bőröndöd fogantyúján az eddig nyakadban hordott sárga cetlik, Benne az életképeslapok, a helyek ahová még mehetsz, A játékmacid, aminek minden végtagját letépték legalább egyszer, De megszánva sírástól felpüffedt arcú fiát, anyád megvarrta. Ez a foltozott, leszakadt szemű emlék hajt előre, mert félsz: Az oké, hogy a drótrács be nem. De lehet, hogy egyszer már ki sem.Kapuzárás

hetekig feküdtem felravatalozva, a falak megrogytak. szándékosan itt hagyott dolgaid, szobám anyajegyei, megannyi rákos elváltozás.  az tartozott hozzám, amit tönkretettünk, és neked így nem kellett. aztán mégis felépítettem magam, mint egy kártyavár. belül üres, kívül omlásveszély. egy kibaszott mestermű vagyok, Dávid-szobor, amíg a szélcsend tart. mozdulatlan várom, hogy Góliát játsszon velem és okot adjon. itt a piros, hol a semmi, csak most látom, ahogy a nap húgysárgán villan és a szél feltámad, nem is volt semmilyen piros. Megjelent a Műút 2015054-es számában a csalókat agyonütik

Kemény Istvánnak                              ez is: Diána mocsara. Az asztalon felfordult lapok, a visszavonuló idő csapta le. A hűtőben az üres üvegekre Vadász árnya hull: íját feszítve, söröskupakkal lő át az űrödön. Véletlen ez. A szemedbe csapódó szavak szárazra törlik utánad a hűlt helyet. Megjelent a Műút 2016056-os számában Holt tér

Mt. 27,46; Mk. 15,34  Három órán át feszített tüdőből hogy jön ki hang végül a negyedik óra határán nem tudom s hogy ebben lehet-e még valami isteni vagy ő se tudta mire volt a zsoltár a kérdés hogy micsoda becsapás mi csoda fogytán s mire az egész ha a semmi jön víz- és vércsapolás látta-e még hogy mindebből mi s mennyi marad fenn fogyó évezredekig hol föld alatt hol fenn királyi díszben gaz és igaz gazdátlan igazul minden lét nemlét harc kudarc utánig mikor a művelhető csillagok elfogynak s mindent dermedtségbe rekkent istenkény nagy reccs hőhalál Megjelent a Műút 2014048-as számábanHuszonkettedik zsoltár

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár. Apák

Antonius elhagyja Antoniust. Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van mégKi az?

A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik. Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen. Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja. Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval, kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után. Felemás mosolyt, későre járó, fáradt óramutatókat képzelsz az arcokra. Patmosz homokja lefolyik Egyiptomba, gyorsuló dobpergés kíséri. Puszta négyzet. Homokból üveget fújnak, az üveget porrá reszelik záróra-közeli, bedeszkázott tekintetek. Napszúrásos arany, családi ezüst és fosszilis emlékezés. Amit üresen hagytál, az lesz a leghangosabb. Harapós skálák. Megvastagodott, ideges rostok. Kőolajjá nyomod magadban a törött tengelyek törmelékét. Gyantacsomók és ideges hegedűhúrok feszülnek meg belül, feszesre csavarod a torok dörzsölt gombócait. Címek és leírások mozognak egyenes vonalú egyenletes mozgással, megállnak a rostok előtt, körülírják. Megannyi karmos, hártyás lábnyom gyűlik a kép szélén, szögletes keret, a föld porába írt lassú vándorlás. Puszta a négyzeten. Égéstermék lesz végül a nyelv is. És a szavak széle belelóg egy nyelv előtti képbe. Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzögletes

haragudni se tudok rátok rátok se tudok haragudni nagyon szeretek mindenkit de most végrendeletet írok ha meghalok ki kapja és soroltam a csíramajmocskát szobám összefirkált falát a nagyon vágyott pénztárgépet aztán azok nevét akikre haragudtam hogy ők ne kapjanak semmit a rózsaszín nyuszimat nem adom minden mást tegyenek pénzzé vegyenek belőle nagyinak házat nem tudom mi lett ezzel utána hányszor éreztem amit akkor hatévesen azt se tudtam mi az a valeriana jó a citromfű és az orbáncfű tea de legjobb a kerti fű mezítláb a gyógyszerész néni mondta aki kedves és nagyon tetszik neki a bankkártyámon őrzött cica sajnos ez már nem segít sajnos ez se segít már semmi sem Éva mama rákján kiscicám szívén vagy a szívtelen rokonokén édesapám eszén nagyi diabéteszén sem bármely szívesen itt van az alkalom tegye jóvá aki tudja a jóvátehetetlent megenni amit főzött meginni az egész levét régen volt vasárnap ebéd jó családban jó a lét s a jólét mindenkit megillet akkor is ha nem jól élt akkor is ha nem érdemli meg hogyis mérhetném javakban az igazi örökséget emlékeimet adhatom születendő gyermekeimnek legfájóbb kincset ismeretet borítékba teszem a meghívókat sokan vannak az elhívottak ebben a pillanatban most és hatévesen nem nem akkor sem sohasem tudok haragudni vissza-nem-térő

K. V.-nek 6.2.2.4. Kék ér a hófehér, telt, gazdag mellen: mondat a papíron, egészen tapintatlanul vad ártatlanság. 6.2.2.5. Mondat: forradás a bőrön. Nyit és zár, lélegzik, szájból szájba. 6.2.2.6. Csók: forradás a testen, minden elválás véres repedés, nyitott seb. 6.2.2.7. Törd föl a garatot, és a nyelv mellett készíts egy másik járatot. 6.2.2.8. Az anyai testen kívül fogant, egy porcelán tányéron. Megjelent a Műút 2014046-os számában Kunstkamera

kérdezi el tudnám-e képzelni az ujjamon nem tudom miért kérdezi de eszembe jut egyik barátom aki szerint ez biztos jele annak hogy az aki kérdi el tudná képzelni a másik illetve saját ujján hát azt válaszolom persze mire ő arról beszél hogy szerinte a karikagyűrű olyan kiábrándító már érezni rajta az anyatej szagát a melyik nagyszülőnél legyen a gyerek-kérdést az elrongyolódott ruhatárat a veszekedések elburjánzását a bkv-n zötykölődést egyszóval az élet és szerelem végét régebben vitatkoztam volna vele de egyre inkább azt gondolom igaza van és úgysem tudok a kérdésben jó oldalra állni fogjuk tovább egymás csupasz kezét nézzük tovább a budai naplamentét a padunkon a kopaszodó hegyoldalt ahol már minden templom- és egyéb tornyot jól ismerek mögöttünk pedig leoltja az utolsó villanyt a takarítónő a balassi intézet épületében Arany karika

hajnalban a bár bezárt és léptetek tovább egy körúti presszó felé utolsó szendvicsedet gábornak adtad és harmadszor is megkérdezted a lány nevét mert az agyad kiürült már huszonnégy órája talpon voltál és bizony kemény éjszaka állt mögöttetek lassan világosodott szinte észrevétlen ébredezett a város járni kezdtek a villamosok és megteltek munkába induló emberekkel s bár remek volt a napod főleg az éjszakád néha erősen utáltad magad hogy csak róla tudsz beszélni mindenkinek hogy az általa ejtett sebeidet mutogatod szemérmetlenül ilyenkor bezzeg eszedbe sem jut hogy az első sebeket te ejtetted rajta pontosabban feltépted a régieket őt gyűlölted amiért csak róla olvastál fel a pódiumon miközben a közönség soraiban azt az egyetlen üresen maradt széket bámulod Megjelent a Műút 2014047-es számában az üres szék

villamosnak üvöltesz harmadik birodalmat. Wehrmachtsadlernek hívod, pedig tudod, hogy egy négyeshatos nem tehet semmiről. a körút helyett arcod nézem, ablakra feszített árnyjáték. végül háttal ülsz le, hogy még véletlen se láthassam a szemed, miközben taknyos zsebkendőt veszel elő, remegő kézzel belecsomagolod a nyolcadik kerületet, és farzsebedbe csúsztatod élére hajtogatva, hogy kilógjon az összes utcasarok, amit valaha miattad szerettem. lapockádat tarkómhoz támasztva nyomkodod a leszállásjelzőt, hogy érezhessem, távolságon több mindent lehet érteni. számodra egy jobb oldalon nyíló ajtóban nyer majd értelmet a Rákóczin. mint állatok, ha megjelölik területüket, hagyod ott a kapaszkodón körmöd nyomát. túl erősen szorítottad, a vas felszínre kerül, hogy utána vízzel és oxigénnel érintkezve korrodálódni kezdjen. a képződő vas-oxid kívülről befelé haladva emészt fel mindent, ami útjába kerül.korrózió

Az időutazás lehetséges. Látom az embereken. A mellékhatása a test öregedése. Mennyi idegen, elromlott időgép, letakarva az agyunk árnyas fészereiben. A fényképek felvágottak. Ha újra összeillesztenénk őket, a sok nevetést, kedves, jelentős, vagy jelentéktelen jeleneteket, sem történne semmi. Nem támadna fel a hízó, ami az élet. Nem lenne újra boldog. A boldogság illúzió. Mint a végtelen távol izzó csillagok, a végtelen délutáni fények üresen kongó otthonok falán.Időutazás, fényképek

alakul felejthetetlen vizuális élményem kamaszkoromban egy szürreális vízió két egymásba karoló figura mely inkább zsiráfnak volna jó egy akkor nehezen emészthető film végén méltósággal távolodott a süppedő avaron vállukra közben szállingóztak a fáradt levelek görnyedt hátukon tüntetett a múlás mint az egyszeregy és valahogy boldognak tűnt megnyúlt tarkójuk lépkedve a végső cél felé biológiai értelemben innen a hibernált határon tekintetükben gyaníthatóan ott fészkelt a tél s az őket körülvevő világot valami kozmikus közönybe mártva felülírhatatlanná vált szívük összekapcsolt árvasága azóta gyakran e helyről lapozgatom vissza a létet mert míg az ember apró örömeiből gyanútlan csemegézget valahogy nincs felkészülve a tranzit utazásra az örökös széthullásban már alig körvonalazódik ábra melyben két lény egymásba alakul nem csak azon birkózva ki van épp a lelki terrorban felül vagy alul kit szólít szívesebben a nemzett gyermek hová gurulnak majd az aprópénzek ha egyik végleg eltekergett mivel témátlanságba fordultak a nemek és nincs erő amely külön elereszt együtt gyűjtik méregből a halálos adagot alakulat lassan szűkül már látóköröd vágyaid rég nincsenek a horizontra kigurítva változó kedélyed is ahogy szeles időkben a kopott hinta ide-oda leng az alkonyatban olykor néhány új alakulat is dübörög ajtódon gőgösen kérve a kulcsokat ne mélázz túl sokat ne zárd el az aprócska tereket melyeken megered a jövő idegen hajtása s bár a lét egy különös kettős játékra (szino)líra

Simon Mártonnak „Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta, és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg: csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század — egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek. Ahogy a technológia lassan terjed bennünk és helyettünk, mint a rák. Zen kerteket épít egy összegyűrt papírpohárból és a súrlófényből, mintha egy Edward Hopper-képet próbálna szóra bírni, gondoltam, és hallgattam tovább a reptiliánok énekét, ahogy hártyás szemhéjukat rezegtetve statikus zörejt keltettek a sorok között kúszva. Szabadvers volt, amilyet én azért szoktam csak ritkán írni, mert olyankor valami mindig azt kérdezi tőlem: „Miért nem prózát írsz, geci?” De csak annyit szerettem volna válaszolni jótanácsként, hogy ha David Lynch írja a forgatókönyvet, Tarantino álljon a vágószobában. Aztán az jutott eszembe, pár napja mit neveztem nagy nyilvánosság előtt a legtisztább és legmagasabb rendű költészetnek, amit ismerek. A Próza-Edda egyik függelékét, amit sok kiadás nem is közöl már: alliteráló versszakokba foglalt listák, nevekről. Rengeteg. Az egyik szakasz például felsorolja a tenger nyolcvankét nevét. Ez tetszene neki, gondoltam, hiszen nem is olyan rég együtt dolgoztunk egy másik kötetén, ami majdnem ez volt. Egy mátrix pillanatfelvételekből. És egészen tegnap estig úgy is gondoltam, tényleg nem létezik nagyobb költészet a tenger nyolcvankét nevénél. DeKrizantém, avagy a költészetről

volt itt egy kaland felhívás keringőre, vagy mi a kő elterülök a vízesés alatt mint egy kőbéka és múlatom a hullást mint a létezés háttérfolyamatát ami nem idegesítő nem örömkeltő vagyogatásával viszont kitölti a rendelkezésre álló teret eltelik újabb ezer év ÚEÉ ÚEÉ a háttérzajokat kiszűrve tüzet csiholok a vízesés alatt nyomot olvasok kis faunkodás a fák között csalit de nem tanulok az egészből semmit csak körbefutom a nappalit ettől megrémülök legombolom a kérdéseket aztán hirtelen bekattan hogy ugyan többet vártam de ez van ez az egész ennyi volt, egy békaland békaland

Végül a részletek maradnak: a háton- alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, a katéter nyoma a könyökhajlatban. Tetovált pontok, két rövid heg. Egy beavatás közelképei. Végül

Csak a kezére emlékszem kemény durva kérges keze volt hüvelykujján ezernyi fekete csík vagy metszet mintha mindig darabolt volna hol tököt főzött a malacoknak hol zöldséget a levesbe hű társa a magány úgy kiürítette hogy vére sem volt már lehet hogy nem is volt soha keserű savó csordogált benne és a rozsdás idő naponta megmetszette mind a tíz ujját csak ez a kép maradt utána és szekrényben a fekete ruhák(nagyanyám simogató keze)

Mert nem hagytam hogy elégessenek az alakod féltettem csontjaid ott voltak mindig ők voltak a váz mozdulataid moccanásaid hordozták rejtetten de mindig is ők legyenek tanúk hogy volt ilyen hogy minden lehettél szerves egész voltod pazar tündérjátékai mára elmúlhatott a gáz a bűz bogár lépett szemedbe annak is már vége szikkadt bőr és hús tapad vázadra elfolytak a zsigerek ne bocsásd meg de akkor is kiás a zabolátlan képzelet amíg itt működik hol észvesztő neved enyémmel fonva áll a grániton s mert nem hagyom hogy elégessenek te úgysem tudsz bomlásról bűzről s egyszer átszakadhat a kettős tölgylemez s a csontok végül egymásba merednek Megjelent a Műút 2014048-as számában Requies

(Patríciának)  Holdunk csöpp folt volna a Nap teljes ragyogásán ám kitalálta a módját hogy legyen úgy hogy a földi szemnek a Nap árnyékba boruljon tőle de néhol s így mifelénk is csak fogyatékos volt e fogyatko- zás most s nem vigasz az hogy a Holdról ennyi se látszik teljes az együttállásunk lett majd a hiánya Megjelent a Műút 2015054-es számában Napfogyatkozás

1 ezt a földet felszentelni nem lehet. feltörni is alig. kaptad, ahogy kaptad. jöttél a végén a januárnak, szökőévben a februárral, a ráadásnapon is fűtöttél, morogtál, még egy esőnap, még egy a sokadikra, zuhog, szemetel, acsarog, csepeg, dől. egykedvű szótár mérsékelt hidegre, nyirokra. megkaptad az évszakod, a rügyeket a fákon, a szűnni nem akaró esőt. teljes kör lesz legalább, lássuk, mi van, lássuk, mi nincs. ez már a birtoklás, elvett barmaira gondol az ember. eső, az van, köd, az is van. szárazság, langymeleg, az nincs. azért dolgozni kell. a kályhának lelke van. ha befűtesz, válassz nevet. szépet, ízléseset, érdeme, mértéke szerint. nem keresünk nevet hónapokig, arra nincs idő. a meleg a minden, a hosszanti osztásból következik, meg a földgáz iránti rajongásból, féktelen rokonszenvből, éghajlatból, itt fűteni kell. 2 akkor befűt emlékezetből. két hasáb, közepes, rá keresztbe aprófa, kéreg és gyújtós, arra keresztbe jöhet a vékony és vastagabb vegyesen. ingatag, felülről igazít, súllyal dolgozik meg balansszal, esélykiegyenlítős marokkó félig vakon, a nyakszirten megtelepedő, csapkodó hideg, a türelmes ellen, az alagútba papírfurkó, a kézbe gyufa, a füst hullámokban ömlik ki az ajtón, aztán a nagyját húzni kezd a kémény, pattog, ropog az egész, kézzel csukja a rácsot, az ajtót, az alsó ajtót szögbe állítja, alulrólfűtésszezon

Máig adtam haladékot magamnak. Megfizetem, mivel tartozom neked, legalább te lehess elkényeztetett, és ha a nevek még eszedbe jutnak, árulkodj, hittan után ki vert meg, panaszkodj, hogy éhes vagy meg álmos, és az agyadra megy már ez a város, csak megdöntenek, de nem szeretnek, vagy mondd, ami jön, ezzel tartozom. Hogy türelmem honnan lesz, azt nem tudom. Faladról félpucér szentek figyelnek. Most feloldozol. Elszántan hallgatok. Neked pótolom, mi nekem nem jutott, míg végül a bűntudat elenged.Árnyékanya

Búuuúu! Bu! Szép Ernő: De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban TD: Minden a végtelenségig megy! Szép Ernő: Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, TD: Ahol véget ér, az a végtelenség./span> Szép Ernő: De elnyomják és nem látsz köztük különbséget TD: „A végesség a végtelenség.” Szép Ernő: Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. TD: Minden a végtelenségig véges. Szép Ernő: — Vége a Néked szól c. versnek Ebben volt: Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már mindegy igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. TD: Hát nem értitek? Ez a „nincs kedvem” nem németesség. Ez valaminek az egyetlen hü kifejezője. Nincs kedvem. Nem, hogy mihez, az fel se jön. Megj. le esmegy, jav., se megy. Én, ha németeset akarok mondani, német–magyar szakos, azt mondom:   1. habgefundum gefundum, vakumbum. 2. mint sok angolt forditó: byyeee, byyyye, byeeee buu, bije bu. Magyarul: Jékely, Kosztolányi, Szép Ernő, Arany stb. De magamról semmi kedvem, még csak semmi-kedvem se. Vicc, hogy nem találkozom senkivel. Folyton ezt teszem. Magam — hogy ezt tudni is lehetne — nem vagyok. Nincs kedvem, na, hm, byeeeee? MAGAM NEM VAGYOK. Bú-tiszta búza, bú-ocsu

— Radnóti Miklós emlékére — mársemnemtudom is mársemnemértem is —  : márdehogynemértem is márdehogynemtudom is mártudom is értem is —  : márértem is tudom is —  : semminasemmit is Nemelégia is

Carmene kezet csókolt. Tiszta vér volt a két hernyója, ő úgy mondta: a szája. Menthette a vagyonát, sok-sok tonnát, meg utolsó, életben maradt fiát. Az arcán végig ott ült a látszat. Ütném szét a szemét, kurva szádat. Nem tudtam neki mondani: apa, vártam, hogy kiszúrja a lassú rák, rohadtul vártam, hogy kiszúrják, kiszúrjon végre két szemén a rák. Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — A két hernyó

Tipográfia: Rőczei György Well 1–5

lujó nem vagy még kész a túlvilágra mentőt hívsz hát mielőtt elalszol a gyomormosásból ébredezve torkod lüktet sajog még a slagtól fáj de nem tudsz nem szívből örülni az infúzió néma cseppjeinek jobb igen jobb még ideát ezt ott és akkor vajh ki nem érzi meg? s bár te vagy kit nem látogat senki kinek a magány cigiről ad tüzet jobb igen jobb még ideát ezt ott és akkor vajh ki nem érzi meg? kabátod eltűnt nincs hová menned a hó ezer pajesza dülöngél egy zárójelentés minden vagyonod s te boldog vagy hogy világra jöttél   peppe az emberólat éjjel a felüljáró negyedik tartópillérénél nagynyomású mosóval takarították el a gépet kemény kültéri felületek különösen makacs szennyeződéseinek tisztítására fejlesztették ki lecsavarta a kábelt a manus a dobról a tartályt csurig töltötte hígított vegyszerrel a fúvókát maró fokozatra állította olyan irgalmatlanul erős sugárban lövellt a masina  hogy a fickó terpeszben két kézzel is alig bírta megtartani a szórólándzsát még föl sem száradt s peppe már le is csapott a helyre a szociofotósok darlingja cserzett bölcs arca az öreg halászé kezén az erek a bőre felett futnak bebicskázza a húsz deka zsírszalonnát a bőrkét elteszi rágcsálni alig érthetően mosolyog a szemében mégis ott a kitaszítottak oly nehezen megszerezhető méltósága tenyerébe söpri a morzsát a maradékot ujjbegyére szedegeti aznapos ám nincsenek szesztestvérei peppe sosem verődik bandába ’háttal élek én már mindenkinek’ a rakpart lépcsein szárítgatja ruháit piáért a nonstopba megy ott nincs biztonsági őr ott nem néznek úgy rá   ili lemész a nappal megfordulsz vele kigyúl a hajnal páternosztere odaVersek

Ha naponta többször elönt a gondolat, kezet nyújtani felé, akkor tudvalevő: a helyszínen kell változtatni. Vagyis nem kell. Nem kényszer, történik az magától. A változást nem érdemes tovább marasztalni.   A helyszín házsorai egy helyben, érdekes egyformaságuk már nem vibrál, nem nyújtózik felfele a dombon az összhang. Kapu ablakkeret kocsi állás: jól ismert, ami elég ahhoz, hogy fejben ragadjon ez-amaz, ami belülről fakad, hiába muszáj időre érkezni, vagy szétnézni engedett a Wembley felett. Egy-egy cigi közben persze előfordul egy-egy mély tónusú mondat, léket kap a szív, telik, nincs ezzel  baj — az eluralkodással van.   Jogos a kérdés, miért a lábak indulnak, miért a helyszínt kell elhagyni. A kezek másodlagossá válva pakolnak, ruhákat aggatnak a másnapra, apatikusan meg-megszakítva, majd egyszer csak magas pulzussal vergődő karok kíséretével remeg a kéz, nincs oda-vissza, már ami a vektort illeti. A végtelenségben szabad csak. Önmagába vájva turkálni, csikkeket a hamutálban, helyet csinálni a frissen nyomott véggel az újnak.   És ha már túlságosan babrál, az utcára néző ablakból a beláthatón túl nem vezet az út, se jobbra, se balra, akkor a helyszínt kell, a kezet: sose engedni. Az enyémet nem. A másé nem az én dolgom. Szétmarta klór munka, hetekig kenegetni, közben a mocskot is suvickolni, na azt kell, kéztől szájba gyomorig terjed a vírus. Mondhatni orrba szájba ki kell onnan menteni. Aztán a helyet is elhagyni.   A kezek babrálhatnak a múltban a fejben, mint gordiuszi csomón, játék a monoton hajtásban, önfeledt légzés egy parkban, kifeleGordiusz

néha parfümboltba ment, és idegen illat volt rajta, egy ideig mindig ugyanaz, egy lassan ismerőssé vált harmadik idegen. a pulóvere elnyelte a fényt, tudtam, amikor egyedül van, ráül az egyik kezére, hogy elzsibbadjon, és amikor már nem érzi, akkor veszi le, hogy ne érezze, ahogy vetkőzteti magát, kibújik az ismeretlenből. gyűlölettel nyúlt magához. harmadik

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz.Mozgó szabály

Bár a felszin alatt homály van, és a tárgylátás nehezebb, szonárja révén képes fogni a titkos ultrahangot, mely fajtársairól verődik vissza. Hullámot generál a homlokából, melyet százszor is adni képes másod- percenként, mig a válaszok sajátos lüktetése szerint barátra nem lel. Így koslattam a fesztiválra össze- gyűltek közt. Heteró közegben. Ésszel feltört kódok ezek, tudom, de villám- gyors már minden. Akár az óceánban. Arcjáték, feromonjelek, mosolygás — felsejlik, mikor iskolásfiúként kényszerből elemezni kezdtem. Érzék- szerv sosem alakult ki egy csapásra.Delfin

S két napon át csak fogtam a kezét és semmi más csak fogtam a kezét ahogy a vendéglőben is ebéd után mindig csak fogtam a kezét azt a felém esőt a bal kezét azt a meleg édes puha kezét benne valami roppant nagy egészt nála is nagyobbat ha szenvedést úgy szenvedést de mást is szenvedélyt szavát hallgattam s fogtam a kezét hangját élveztem dallamát eszét hogy nála szebben ered a beszéd és szelíd zajgásával veri szét bennem a fagy márványredőzetét s adott mást amit soha senki még az örök igézet ígéretét ha mentünk nem fogtuk egymás kezét ez a szabad egymásmellettiség mindennél több volt semmi testiség nem kötött össze nem oldhatott szét nem is hihettük soká semmiképp hogy lesz másképp is fogtam a kezét és ez volt minden s végül is elég hihetetlen volt hogy ez az a vég a mellkasát még mozgatta a gép fél melle nyitva bimbós szégyenét én sem takartam el csak a kezét fogtam az ágy mellett a jobb kezét meleg volt még az a rejtve szép kis lágy tenyér az ujjak az a négy s még tapinthattam kisded combtövét hüvelykujjának még ez egyszer még ahogy lélegzett ő s vele a gép még melegen de már a semmiség minden ízében sejtjében s be rég volt az is hogy így fogtam a kezét s még érezhettem az ütőerét nem játszottam kezével semmi se járt az eszemben az se hogy sose foghatom többé már az ő kezét sohaFogtam a kezét

From A to Z

csak fehér melltartóddal harangoz szobámban karácsonyt a pillanat nélküled lassan térek magamhoz jeges ünnep ragyog a szív alatt lelkem lombjaira fagy a magány melegséget nyúz a hiány kése temetőben pihen apám anyám csak a fenyőt csomagolom fénybe kékek zöldek lövik a sötétet de hiába használom a reményt mikor az ideg teljesen szétvet s ezer fokon a fájdalom emészt csókod helyett a bánat ver orrba bennem jajt kántál az összes ének hiába rakok szavakat szóra nincs egy mondat hol veled éljekKarácsonyi hiányok

Úgy csöpögünk, mint az olvadás. Már meg se kérdezed, mi van a fecskékkel, jobban érzem-e magam, vagy mitől jó egy vers. Olyan simán siklunk, mint a tengerszemek. Ahogy nedvesedünk, egyszer csak megállsz. Hátulról néznél mindenre, ha nem félnél a tájtól; beeshetsz a lombok közé, madaraidhoz, de ilyen ez a tél, csak olvad és nincs se lomb, se madár, víz maradt helyettük. Bármilyen tavat vagy tengerszemet találunk, belenézek és kívánok magamnak valamit, mintha tényleg igazak lennének a legendák, hogy csodát tesz. Sokszor már állóvizeket sem találunk, állunk és nézzük egymást, mint kimerevített szárnyú fecskék, amik repülni akarnak, de megriadnak; a felnőttkor küszöbén ők se indulnak sehova.  Olvadás

a szüleim esküvőjéről videófelvétel készült. a lagzit egy káposztásmegyeri iskolában tartották. a kamera tulajdonosa a család közeli barátja volt, ezért egy időre nem félt kölcsönadni a kamerát unokabátyámnak, aki értelmes gyereknek látszott. ő pedig egy barátjával az udvaron kezdett forgatni. semmi extra, csak kamaszkori hülyéskedés: szándékosan eltúlzott depresszív szövegek, pocsolyában lépkedés, káposztásmegyeri Jézus vízen jár. évekkel később elmesélte, hogy amikor a család visszanézte az eredeti felvételt, nagyanyám azt mondta, hogy ez csúnya és veszélyes. a felvételről két másolat készült. az egyik hamisítvány. nagyanyámé

Így augusztus, hogy ősz se. A kék a koppanó május, s a téli nád tatár magánya között. E nyári hosszon delel, de már nem a déli éj, el-elhajlik a fürdő gesztenyén, egyenként tükröz meg minden levelet. Hol a tömött, zöld birodalom. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÍgy augusztus

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé: a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé, a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak, drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma, az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül, a láb között tágul a látótér. Én, Jamie Cromwell a testet nézem, a szöveggé komponált hámot, a halott sejteket, finom pihéket a szélben, a pórusokba bújok, húsos szövetbe bújtatom a bőrt. Lassú simogatás, elektromos jelek szúrnak a gerincbe, egyesek és nullák, pozitív és negatív töltések, felvillan, sugárzik az értelem, mint aktív anyagban rádium.Jamie Cromwell a testről

Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő. A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem. Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem. De nem te jöttél. Jött ugyan egy vonat, amelyen akár rajta is lehettél, de nem nekem. Ha láttam volna is arcod elhaladóban — mint ahogy nem láttam —, sőt ha észrevettél volna — amiről persze nem tudnék, ha így lett volna sem —, akkor is hiába. Mert akkor is csak a te életed utazott volna azon a vonaton, az az életed, amelyik egészen más, mint a miénk, a velem közös életed volt. Megjelent a Műút 2017059-es számában Sorompó

kezdeni                                                             (nyilas atilla mondhatójára) magammal mit, ha valamennyi lehető módon elmondták már az összes mondhatót, és én is talán, amit tudtam, mindent; de nem.     ma nem bántó a csend, majdnem jó, miként a tegnapi, bár abban is benne volt az elmúlt napok csendjei sara, éhe; mit „úgy szeretünk”, ha el is húzódik, mert „semmi nem hiányzik”, csak félrecsúszik a válasz, ama harmadik rossz.     magyar eső a tébláboló télben, míg múlni sem, maradni nem akar, hibátlan nemzeti csapadék, ködbe tekerve, mit neki március, annak busa idusa, kemény cseppek, jégveréshez mértek a kimódolt, hallgatag sötétben, ez az eső köpköd, egészen korszerű, árja kísérője az ismétlődő kurzusnak, annak indulatai, gyűlölete, közönye illő párja, fajtiszta, élettérnyi magyar eső.    három vers

testéből visszhangzik a hiány, a hiány, a hiány Egy puhakötésű fotóalbumot forgatok. Képekbe bújtatott textusokat. Csupa kirakatba állított fosszília, arcbanyomott szöveg- prostitúció, akár egy kötetben. Pózoló, meztelenség nélküli meztelenségükről áthull a látás a túlra: A szövegeket keretező szobában egy alak a tárgyi világ kiszolgáltatottságával kacérkodik — mint akit rajtakaptak —. A ruha helyén a hiány egyre inkább vonzza a befogadást. A szem mozgása megpihen a sorok fölött: íróasztal, rajta lámpa, tekintete falra akasztott, üres vászon testére szegezve. Mellette egymásra hányt könyvek, mint kövek, vagy moccanni képtelen, üzemi állatok: komoly érintkezés nélkül. A földön, a szövegtől kissé jobbra, egy bögre forró csokoládé kiöntve, fél pár zokni, fekete bugyi betétestől. Az asztal mögött öltözőben vagy vetkőzőben lévő alak rögzült rutinmozdulata nyilvánvaló vággyal. Nyomtalanul akarja megúszni az örökítés pillanatát: szövegszerűtlenül, kerülve a lelepleződést. De épp az eltűnés óhajával rajzolja meg magát — térbevetettsége. Közben cigarettájával egy parázscsíkot fest a képre: próbálja kiégetni magát belőle, de a fénykép tetten éri a szándékos el- mozdulást. Az ablaktól az ágyig kitölti a kép vers fölötti horizontját, elkenve a bútorzat, a lámpa, a fény kiélezett vonalait. Egymásba törli, és átsiklik rajtuk, mint akit olajjal itattak, át- mozgatja a képzelt határokat: fitneszritmust ad az örökké száradó kontúroknak. A háttérben összeszűkülő és szétfeszülő struktúrák között. Mozgó meztelensége felöltözteti magát a berendezés állandósult színeivel. Fakuló cseresznyebarna komód, rajta megannyi árnyalat: kötetek gerincei. Kiszínezik egymást a testek elté- rései. A kifeszített tér bőrén, a mozdulás magával rántja az íróasztal stabilitását, rajta moccanó lexikonok tömege. Bennük súlyosabbnál súlyosabb szavak: spiritus, corpusSzövegkörnyezet

Dunában lengő fényoszlopok. Kába hajnali emlékfoltok egymásutánja, Te a parodista, én önmagam paródiája, visszafojtott félmondatok anomáliája. Közösen szívott cigaretta utolsó slukkja, idegen elhagyott sörének megmaradt kortya, Buda és Pest találkozása, disszonáns hangok konszonanciája. Októberi nap szobába szökése, egy elvonuló nyár belélegzése. Minden mozdulat ataxiája, végső gondolat melankóliája vagyunk.Hármashangzatok hegedűre

Egy hete már, hogy nyugodtan alszom. Nem fojt semmi éjszaka. Nem horkolok úgy, mint aki inkább megfulladna, de feltör benne a REM-fázisba rejtett életösztön minden lélegzetvétel előtt. Csak lefekszem, és kitárulok, mint álmoskönyv a fogaknál. Egyszer dagályosnak neveztél, pedig inkább átáztatott homok vagyok, amit ciklikusan maga után hagy a tenger. Álmaimban tavasz van, kinyílnak a kagylók, dalba kezdenek a hattyúk, és elalszanak a fáradt emberek.Bevert szögek

Miért oly sok a szertartás, ránk erőltetve, Alattomos döfések, luxuskiadások, Füstfüggöny vagy a mocsok takar el, Egy lecsupaszított mondat: Én nem látom, Vagy ki nem állhatom. Ez azt jelenti, én vagyok vak A közös emberi fény iránt. Vagy lehet, hogy nem tudok ellenállni A tömeg beteges nyüzsgésének, A bánatom legyőzhetetlen. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számában Az udvariasság kézikönyve

(Patríciának) Néha csodállak rendületlenül s ez a néhaság nem csak néha van mert tartósan az ami néha néha aminek nincs valóságalkata sőt valótlan alkata igazolja hogy eredeti tükörkép lebeg túl eredendő jelenléteden s a létlen jelenlét is benne van az a hajlékony örökkévalóság melyben rebbenő jelzései laknak valami lét és benne a hiány az is ami örökre elveszett amit folyton siratni kellene mert csak fényjátékokban tündököl de visszacsillan és így lenni tud olyasmi is ami sohase volt csak mint az elmúlásba tért jövő az örökösen megszűnő hiány hogy ami van az ne legyen soha 2016.július 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEfemer

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel széket is szerzett ha odaültem mágikus tisztelet vett körül mint lacit ha tangóharmonikázott a szobránc utcában merényi jóskával lányoknak tettük a szépet nekem a fekete hajú mari tetszett a szuterénban laktak józsinak ildikó a szőke ő vívni járt hetente kétszer beszélgettünk a ház előtt amikor hazai géza jött apu üzeni menjek a népstadion mögötti szobrok közt vágtam át a juranicsra anyu apu a konyhában ültek eredj a szobába úrfi nézd meg az asztalon láttam meg az írógépet alig mertem kihúzni a széket oda kellett ülnöm írni valami nagyon szépet nem tudom mért hittek bennem ősszel lakatosinas lettem és sorjáztak fekete betűkkel a versek Megjelent a Műút 2015052-es számábanRemington

szemétkosár mellett papírgolyók. nem bírták el a nevek súlyát vagy az ürességet. ahogy a csikkekből rakott kazal. összegyűrt szárnyaim. papírcsónak merül pocsolyába. funkciótlan két íve összering. mintha-jelentéses mozdulatokba kapaszkodom. felveszem gesztusaid tartályát. hagyni könnyebb. kövesse kitért bolygó-testem tested tétova vonalát. füstösen némán gurulok végig gerinceden. gyűrten vonagló akvarellpapír. s te mit sem sejtesz a szétfolyó szavak eredőiről. Megjelent a Műút 2014048-as számábanbukás

A poros földön állok az alkonyatban. Távolabb egy görnyedt alak, méregzöld palántákat locsol. Egy ezüst locsolókannát csobogtatok tele vízzel az örökkévalóságig. Mintha mindig is ez lett volna a dolgom. Nyugat felé fűzfasor a téeszig, úgy állnak a bíbor ég alatt, mint szorongó kamaszok. Visszább, a szántón két körtefa áll. A levegő ködlik, mint egy bortól zavaros szemgolyó. A fejem felett a felhők mozgása a tengeráramlatokéval azonos. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanMunkadal

Ha ölembe ülsz, máris rebben ujjam, érinti állad dacos vonalát, pittyes szádon, nózidon vonul át. Persze fölösleges, hogy megtanuljam. A hús-vér dombormű úgysem élénkül fehér teátrumod színészei, az okos bogárkák játéka nélkül. Engem érdekelne szép arcod show-ja, de a jegyet morcos szemész szedi, a bliccelőt egyből kiszimatolja. Csakhogy erről mindig megfeledkezem, meg itt nem is a józan ész az úr: most is hajad vad bozótjában túr, s egyre simít, simít, simít a kezem. Megjelent a Műút 2016057-es számábanVa ka pád — Arról, hogy nem látlak

Sose sajnálj, nevess velem. Cukor szórja be a síromat, legyek színes és fekete-fehér medvék megérdemelt édessége. Martina, ne hozd el a kriptába a fiunkat, mondd azt: a képzelet szülöttje. De most ő az, vagy én voltam? Miért nem néztem a vattacukrokat az égen? Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet, hogy egy másik században is segíthetek? Miért neveznek el verset rólam? Miért száll annyi veréb fölébem? Miért tagadják, hogy voltam? Miért van az, mintha engem olvasnál, mégis én olvasok benned? Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Posztmortem nevetek

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el. Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik. A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik, vagy buszra ül valahol.) A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig. Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből. Mondják, hogy esténként, amikor hazatért, az anyját bámulta szótlanul. Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt. Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok. Kivérzik

Napok óta nem vagyok magamnál. A fejemben lakó aranyásó kedd óta egyetlen nevet hoz fel a vízbe mártott szitáján, s a név hallatán, mintha áramütés érne, összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje megőrül és fel le jár, a gyomromtól a torkomig, a torkomtól a gyomromig szalad, csodálkozom, hogy nem szédül bele a szívem, hasonlóan hozzám, hiszen ha Zitát meglátom az iskola folyosóján, akár egy tizenöt méter magas hullámok dobálta hajón, elfog a szédület és a rémület is elfog. Szerelem

Ilyenkor érzed, hogy van támpont és haladás. Formálható, ami még hátravan. Ismerős utcák, cigik egy-egy megállóban. Hirtelen megállsz, vársz, mint egy nap végén otthagyott építkezés. Bakkhánsnők, bérházak, fasor, anyaméhsötét éjszakák. Aztán mész tovább, késő tél vagy kora tavasz, új erkélyek, hosszú liftezések. Hangulatos mellékutcák, amik kis időre befogadnak, végükön egy újabb hajnal Arcodon a közvilágítás fénye. Néha jól áll. Árnyékod ottmarad a falon. Otthonoddá sétálod a támpontokat, ha már elvágtak a véres égtől.Támpontok

Még egy Kosztolárnyi

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

Elme és test között az idegek áthatolhatatlan labirintusa gomolyog. Bonyolult szövedékéből kiolvashatatlan bármi szándék, ok vagy gondolat, csupán a gyorsan fellobbanó és hamar elmúló gesztus érzékelhető. Mint mikor egy nagymama eldobja gombolyagját, már nem kötök többet, mondja, a fal felé fordul, és ahogy átkel a fonalak szőtte sötétségen, egyre inkább emlékké változik át. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMentális okozás