álmomban chipset ettem minden rossz volt szomjas vagyok fázom nincs szőr a kabátomon most borotválkoztam világ szélén állok nem merek közelebb menni tégla vagyok a falban hol vagytok eltűnt a cement fekete autóban ülök nem olvasok nehogy hányingerem legyen könyvet égetek agatha christie holttest a könyvtárszobában fulladozok pinokkió vagyok letörött az orrom vissza akarom növeszteni ördög ügyvédje vagyok skizofrén perelte be én én 2+2=5 2+2=5 2+2=5 2+2=5 tabu tabu tabu…ta buta buta ördögöt felfestik királyt felkenik mercedes-jelet látok valamire emlékeztet csukott szemmel nincs tériszony cápa vagyok farsangon embernek öltöztem uszonyom miatt megijedtek leláncolt ember barlangi tűztől füstmérgezést kap És várja, hogy a barlangszáj vegyen egy nagy kulcsnyi levegőt, csak annyit: 2+2=4.Idea

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

Visszafelé folynak a felhők, nem fújtat, csak lustákat szippant belőlünk a szél. Felborult véredény az ég. Én voltam, és most aláállok. Tűerős tekintet hevíti, légköri súrlódás porítja. Ítéletidő: ha ideér, ez lesz az utolsó. Nem maradt semmink, a megmaradt szó a körívbe rendezett vérlemezkéink kiugró vastartalmát illeti. Boltíves erővonalak hordozzák el a terület nehézkes terhét. Mágnes vagy, állítom egy üveglemezre szórva. Fejem fölött az ég, akár az érc, alattam a föld, akár a fém. Hangsúlyos szünetjel a szélcsend, minden túl lassan úszik el, oldaladra fordulsz, helyet csinálsz neki. Földbe ütött karók keretén laposra feszül, színtelen vászonná fakul a tömegvonzás és kopott ábrázolattá lesz a felhajtóerő. Megjelent a Műút 2015051-es számábanKörkörös erőterek

Három vénasszony él együtt. Előttem ülnek egy kanapén, közöttünk egy asztal. Még alig van tavasz, csak résnyire nyitva az ablakok. „Mi újság errefelé?” „Nyomorúság van, Petikém.” „Szánalmas szarok vagyunk mi már, akire a légy se száll.” Hárman ülnek, kint a szélben, a vezetéken a seregélyek, visszafütyülik, amit a házból kivisz a szél. „Múltkor is, kapálok kint és ez a lábam, ez, ami az enyém, nem csinált semmit, amit mondtam és hát elestem, oda a kiforgatott gaz közé.” Erre felnevet, kintről elrepül egy seregély. „Ott fekszek, és Magdika jön ki, menne a boltba kenyérért, és odaszólok, segítsen már nekem. Jön, megfogja a kezem és mellém esik. Mondtam is, jól fekszünk mi ketten, csak Erzsike hiányzik.” Erzsike pedig jött metszőollóért a fészer felé, meglátja őket, jajgat, de nem bírja, ledől ő is a két vénasszony mellé. Egy óra telik el így. Nevetnek hárman és az eget nézik. Rajta köröz három kivehetetlen madár. Gyenge ujjaikkal a földbe túrnak, ráncaikban megtapad a sár. „Jól éreztük magunkat, mondom, lovagoltunk a halál faszán.” A szomszédból az a fiatal gyerek szalad feléjük napnyugta után. „Hadd segítsek, csókolom, nem ütötte meg senki magát?” És a három vénasszony elkomorul, a vezetéken elhallgat néhány madár. „Maradj nyugvást, mert amíg velünk törődsz, kirohad a legszebb gyümölcsfád, kiszöknek a tyúkjaid, láncára felakad a kutyád, gyerekeid késsel és ollóval játszanak. Maradj nyugvást, a mi helyzetünk a te szerencséd, föl neHárom vénasszony

és akkor letakartuk a tükröket, elmosogattuk és bedobozoltuk az edényeket, feltekertük a sző- nyeget, betűrendbe állítottuk a könyveket, majd bepakoltunk mindent a nagyszekrénybe és beragasztottuk az ajtaját. mint előadás után a díszleteket szokás, elbontottunk mindent. végül otthagytuk a már üres lakást és téged a tükrök visszavert sötétjében. úgy mentünk el, ahogy te: kulcsra zártuk magunk mögött az ajtót és csak az őrlángot hagytuk égni — káromkodó hajléktalant egy kihalt váróteremben.Visszavert sötét

Valaki megkarcolta az eget. Az aszfalton fekszem és úgy nézem, ahogy a hiátusokban átszivárog a mindenség, de közben puha fűről álmodom, meg arról, hogy velem van egy macska, akit rólad neveznék el, ha valódi lenne. Talán akkor valamelyikünket szeretni tudnám. Ez a kozmikus rés a szobádból indult, te persze nem is sejted, mert csak egy hajszál- repedés a plafonon. Ügyet sem vetsz rá egészen addig, amíg lefekvés előtt rá nem pillantasz, és közben mindketten arra gondolunk, mihez fogunk ezzel holnap kezdeni?Jövőkép

Visszajött a városba, talált albérletet és állást, munkahelyi íróasztalát rendben tartotta, számlák balra, levelek jobbra. Bár a dohányzóban mindenkit megkínált, a kapcsolatépítő takarításban nem vett részt, ezért a közösség bomlasztása miatt elbocsátották. Megjelent a Műút 2014048-as számában Értékrend

Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak, A volna az élet örökös megrontója, Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni, Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog, Megosztunk egymással ágyat és ágytálat, Kaparós sorsjegyekre kuporgatunk, Ha lenne vidámpark, nem ülnénk otthon este, Tudod mit, feküdj rám és aludjunk.Az vagy

éreznünk kell hogy nem vagyunk egyedül minden állomás előtt referálunk szavaink nem engednek csak annyit hogy minden a rajtunk kívül álló tényezők miatt szívósak vagyunk tapadunk és nem eresztünk a viszonylag élvezést csúcsra járatjuk termelünk mert hallottunk az energiákról a katartikus pillanatok előtt szóviccel csorbítjuk az éleket majd távozunk a színházból és lelkes aktivistának látszunk pedig csak a plafonra világítunk vonalzóinkkal közben kenőmájasszagú gyerekek vagyunk * a savanyú fűszag a villamoson csak hónalj budapesti mézédes turistákba harapnánk irigyeljük pszichéjüket markoljuk a ragacsos tbc-s kapaszkodót a lépcsőház gesztikulál alsó lépcsőn ülnek bugyiban hajukhoz vonalzót dörzsölnek szuvas fogú hajléktalanok beszélnek hozzánk pedofilok dörgölőznek százával vakító zsíros bőrűek pozitívan állunk a világhoz nem vesszük molesztálásnak mert folynak belőlünk is nedvek minden jó szándékkal ártunk majd elbujdokolunk és szeretetre éhesen fészereket rendezünk be * a határ menti telepről átlátni nyugatra a kémény enged mi pedig hadonászunk a szertár őrzi alakunk * akit csókolunk megigazítja toalettjét visszaszólna de mi tovább érdeklődünk hogy ki nemzett minket táskák vagyunk a csomagtartóban nem lopunk szaporodunk és gyanútlan átutazókat fosztunk ki várjuk hogy az úr ebédet hozzon dolgozóinak nem vetünk be soha ágyat mióta megsértődtek naplóinkra akik meghallgatták az időnk kidudorodik és túlmegy mindenenTegnapelőtt

hajnalban a bár bezárt és léptetek tovább egy körúti presszó felé utolsó szendvicsedet gábornak adtad és harmadszor is megkérdezted a lány nevét mert az agyad kiürült már huszonnégy órája talpon voltál és bizony kemény éjszaka állt mögöttetek lassan világosodott szinte észrevétlen ébredezett a város járni kezdtek a villamosok és megteltek munkába induló emberekkel s bár remek volt a napod főleg az éjszakád néha erősen utáltad magad hogy csak róla tudsz beszélni mindenkinek hogy az általa ejtett sebeidet mutogatod szemérmetlenül ilyenkor bezzeg eszedbe sem jut hogy az első sebeket te ejtetted rajta pontosabban feltépted a régieket őt gyűlölted amiért csak róla olvastál fel a pódiumon miközben a közönség soraiban azt az egyetlen üresen maradt széket bámulod Megjelent a Műút 2014047-es számában az üres szék

Borbély Szilárdnak Haragszom rád, mert itt hagytál minket, asszonyt, gyerekeket, tanítványokat, a temetésedre sem mentem ki a csepegő esőben, csak hónapok múlva, kerékpárral, virágot vittem neked a napsütésben. Haragszom rád, mert apám temetésének napján ért el halálhíred. Haragszom rád, mert én gyáva voltam számtalanszor, pedig hányszor lógtam kilenc emelet magasában, hányszor próbáltam gyógyszerrel vagy a fürdőkádban, pengével, de mindig a gyávaság győzött vagy szerencsém is volt sokszor, ha ugyan annak lehet ezt nevezni. Haragszom rád, mert ez az életnek gúnyolt kiismerhetetlen valami nélküled megy tovább, s akik sírtak, úgy tűnik, megvigasztaltattak. Haragszom rád, mert tartozol egy elmaradt, halkszavú beszélgetéssel, miközben nem merem elképzelni mostani arcodat.  Haragszom rád

(egy fényképre) Harminc kilométerre van innen a város. Elhagyott faházat találtunk itt. Lányommal maradtunk, amikor feleségem meghalt AIDS-ben. Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm, néha pénzt adnak értük. Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást. Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra, van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám. A kocsmában nem akartál velem szóba állni. Néztem, ahogy naponként más-más férfival mész el. Aztán elfogadtál egy italt; nem tudtunk végezni egymással. Hozzád mentünk. Terhességed ideje alatt derült ki betegséged. Holnap meggyújtunk egy gyertyát. Harmadik születésnapod lesz. Kiülünk a fák közé. Bogarak másznak ránk. Köveket dobálunk. Megnézzük, mennyit nőttél. Megjelent a Műút 2013041-es számában Jason dala

A tenger szótlan kinyilatkoztatás. Úgy mossa a köveket, mint a parttalan gyász. Alámerül a hold mérőónja. De mit kérnek rajtunk számon ezek a dombok? Színeik összeesküdtek gyávaságunk ellen. Magukkal rántják árnyékunkat, ahogy kilépnek az éjszakából. Előttünk az út. A tetők sövényén túl makacs migrén készül. Innen: madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek. Hunyorítunk, és a sugarak ketté ágaznak, mint a teraszon sütkérező gyíkok nyelve. A csillagos ég viharos széllel fenyegetett, mégis: a víz néma tündöklés, lázas ezüst. És látod, mennyi mindenért panaszkodunk. Pedig vannak, akiknek egy kecske megváltás. Mikor a faluba érkezik tiszta, tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik, akár egy eltévedt angyalt. A ciprusokkal kézen fogva vonulunk a partig. Minden vízbe mártott test ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében gyalogolt tengerbe a hegyoldal. Eladósodunk a kilátásnak.Primosten

először bújj ki bőrödből, nyúzd le a világot másodszor és harmadszor előttem és előttünk leheld azt, hogy power off negyedszer az almát vérrel permetezd a keresztapák teherfogalomviselésével szemben, majd az intrikus Ádám sisegő búzáját vágd le mindenki szeme láttára kígyót képzeljen a sas az aratás ünnepére dinnyezászlókat fel búcsúzóul zabálj fel mindent és most, hogy a tenger kiszáradt, egyedül indulok bőröm keresésére, szegény jó emberbőröm, merre Fenyvesi Orsolya fordításaláthatatlan huipil

Árva voltam, szőke és román, rideg krumplilevest ettem reggel, délben, este. Csak húsvétkor engedtek ki a városba, de a Főtérnél tovább sohasem jutottam. Néztem a földön a fonott sarat, a patikából kilépett elém egy öregasszony, valami nagyanyaféle. Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt, vagy én neki, csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre. A kőhalom már nem olyan, mint a régi, másféle utakból és házakból zúzták. A tetején visszafordulok, és eldöntöm, hogy hazudni fogok. Mert ezen nincs nagyon mit mesélni. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kimenő

Upadła w pokoju dziecięcym. Czuła tylko, że się w niej nie rusza. Ze szpitala odesłali ją już następnego dnia, potrzebowali miejsca dla innego chorego. Po trzecim chciała urodzić pod gołym niebem, żeby zwierzęta wylizały jej ranę. W tym wszystkim zdaniem męża najgorsze jest to, że trzeba wymyślić nowe imię, a stare zajmują miejsce jak puste słoiki po kompocie na półkach staruszek, które przeżyły wojny. Od wielu dni nie wyszła z domu. Nie mogła nosić obrączki, była na nią za duża, tak jak wszystkie określenia. Już nikt nie śmiał jej nic obiecać, tylko wciskali jej do ręki aktualne horoskopy. Jeszcze bardziej zajmowała się dbaniem o dom, żeby czymś wypełnić czas, brzoskwinie trzymała w wodzie tak, jak główkę niemowlęcia podczas kąpieli. Przekł.: Anna Butrym i Kamila Janiak     Méhkirálynő A gyerekszobában esett össze. Csak azt érezte, hogy nem mozog benne. A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek. A harmadik után a szabadban akart szülni, hogy állatok nyalogassák a sebét. A férje szerint az a legrosszabb az egészben, hogy mindig új nevet kell kitalálni, a régiek pedig foglalják a helyet, mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait az üres befőttesüvegek. Napok óta nem jött ki a házból. Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá, mint minden meghatározás. Már senki nem mert ígérni neki semmit, csak a kezébe nyomták az aktuális horoszkópokat. Közben még többet foglalkozott a háztartással, hogy valamivel eltöltse az idejét úgy tartotta a barackokat a vízben, mint fürdetéskorMacica perłowa

Húszéves korodra ezt is elveszítheted. Ilyenkor hozzuk meg az első felnőttes döntéseinket. Felkísértelek a viaduktig, mert megígérted, hogy utána hazajössz velem. Út közben arról beszéltél, hogy megint előjött a kutyád epilepsziája, átlagosan húsz percig tart minden egyes roham. Ilyenkor jobban meg szoktál ijedni, mint ő. Húsz- éves korodra megtanultad kihányni az eddigi kedvenc ételeidet. A rólad írt verseimből már csak kihúzni tudok. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál van egy kocsma. Hazaúton mindig bemész, amint belépsz, a zenegépet keresed, ötven forint egy szám, ennyiért megérdemlek négy percnyi táncot. Elfelejtetted a nagyanyádtól tanult lépéseket, vagy csak előttem vagy szégyenlős, Szécsi Pálra nem lehet keringőzni. Nem bírnék ki még egy temetést — miközben ezt mondod, szádba ragad a filter, szarul nyálaztad be. Már gyorsabban iszom a sört, mint ahogy te végigszívod a cigid. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál bezárt egy kocsma. Húszéves korodra ezt is elveszítetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábancigánytánc

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

buborék azt mondod: haha, de nem nevetsz arcod túloldalán a halálra gondolsz égre lehelsz egy szót: paharo imbolyogva tör előre, csonttalan kapaszkodik, mint egy léggyökér elegyedik azzal, amiből vétetett illeszkedések nem zavar, ha elkísérlek már a kérdés is bántott pedig csak az útburkolat volt ami alatt ott csikorog a sóderrel kevert döngölt alap az egyirányú utcában mit tudhattam én biztosra mindazok után, hogy te tíz évesen műbundában vonultál ki a forradalomba és főként mindazok előtt, amik ezt a kísérést követték amikoris te képes volnál homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak amit gondolsz, én pedig tarkóirányba indulni annak ahová jutni szeretnék nem volt kéznél méteráru-üzlet ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín bundát, de gyorsan beláttam nem hordhatok olyasmit, amit mintha rámöntöttek volna mi lenne velem nélküle álomfejtés lépcsőn felérni: hódítás ahogy a fordulóban előbukkan barátnői, a párkák, sodorják arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz tónusa az ismeretlen mértékét jelöli mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik amelyért az éber tudat nem kezeskedhet ha a gang most leszakadna vele, ezzel tévesen ítélné meg őt ha közelebb jönne, átlökné az álmodót az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe jelenléte taszító vonzással tartja felszínen amint eltűnik, ő lezuhan (később majd valamikor visszatér ide a helyzet uraként járja be az esés útvonalát, nosztalgiával felel a nehézkedésre) odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott sávtól bizonyos távolságra, a félresepert törmelék önszerveződő csoportjai alatt aszfaltba kövesedett rágógumizárványok az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát a szűz kéken, a skorpióVersek

Meglőtt, összeszurkált katona vagyok, vékony nadrágban, leszakadt talpú bakancsban vánszorgok át életem világ- háborújának telén, mert a röpke nyárnak, azta!, nem is emlékszem, milyen régen vége már — nem is volt talán —, de legalább hosszú ősz jön, a két sláger közötti hírsor, s ha lemezen hallgatod, a blablánál sokatmondóbb sercegés, amin, kérlek, engedj megilletődni, s amin, ahogyan rajtam, a késrátétel sem segít, de ne félts, ha megéhezik a föld, majd megetetem a testemmel; s talán még a nap is kisüt, amikor másfélszeres fénysebességre kapcsolok, s mert hát barátságunk nem friss, mint a hónapos retek, tudod mindezt, ahogyan azt is, hogy virrasztok, s azt is, hogyan, én, öreg festő vagy inkább zenész, hiszen még nem vagyok igazi halott, csak hosszú csöndekkel operálok, a világ kis darabjaival, hogy amikor lekapcsolják a szememben a lámpát, legyek vétkesek közt cinkos, aki néha egy számra gondol, vagy kettőre, most, mondjuk, az öt és a nulla közötti, híreknél többet mondó sercegésre. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanÉlő-pontszám

Úgy három éve elromlott a december. Csak jött és elment, félig letépett Hideg neonfényeket hagyva A villanypóznák betonállványain. Zárlatot kapott valami bennem is, Kiégett mindkét szemem fénye. Azóta is csak lógok — a vakokat felakasztják, ugye — Lógok, mint szikrázó villanyvezeték az esőben. Reflektorhalál

Mert be van írva a nevem a Tisztaság Könyvébe, és mert nem lehet onnan nevet kitörölni — kitörölni, kitörölni. Megjelent a Műút 2017059-es számában Egy régi-régi töredék

A tekintet: mekkora kék. A fájdalom tölti után, táplálja kékjét, a csermelyét, és a kék mindig kell még, gondolja Martina. Kell a vérág, ami a kék hegyekből ered. Kéne tőle egy gyerek. Fokozottan fehér, szanatóriumszínű, szép az arca. Martina is beleszeret. Körhintaként pörög körötte, minden tiszta porcukor, minden színes fény, vad fruttik, konfettihó, s tűznyaláb. Talán szeretem Martinát. Talán nem gondolni jó volt. Játékból Jatzek Babka vagyok. Jatzek úr. Nem fordul az arc. Jatzek úr nem fordul. Nincs a hátában felhúzható kulcs. Más havát ő nem őrzi meg. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Más havát

A vitorlásokkal kezdték. Napról napra kevesebbet takartak ki a túlpart kiképzőtáborából. Aztán jöttek a lószállítók, a csökkenő munkaidő, egyre ízetlenebb ítelek, elnagyolt utasítások, szülők, akik nem tudnak arról, milyen a mosoda sötétedés után, a csónakházban egyedül, kisgyerek után ugrani az óceánba, aki haza szeretne úszni, a becsapódás előtti tizedmásodpercről, amikor úgy tűnik, a víz fodrozódása megmunkált kőfelület. Füvet nem nyírtak többé. Fogytak a zajok, muszáj volt felébredni a harkályra, amit egyikünk sem látott, de reméljük, az kopogtatott a szobánk falán éjszakánként. A látkép hadihajókkal töltődik fel, mire minket is elszállítanak. Napfelkelte előtt, egy busz mellett piszkos bőröndök. Megzavarodott utasok egymást megérteni képtelen nyelveken szűkölnek. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÉvszakváltás

Két vizuális költemény

— Mi az, galamb ott fent, a tetőn? — kérdi a férfi hunyorogva a feleségétől és a váróterem ablakán át a szemközti házra mutat. — Nem, csak egy kis csúcsocska az a háztetőn — feleli az asszony. De a férfi kitart, hunyorog: — Nem egy fehér galamb? Most már a felesége is hunyorog: — Nem, nem — ismétli. — Csak mert úgy tűnt, mintha egy fehér galamb volna — sóhajt a férfi. Mutatja, hová, hogyan képzelte a galambot. Az asszony hallgat, pedig most már ő is majdnem galambnak látja azt, amit a férje mutat, mintsem csak egy kis fémcsúcsocskának a szemközti ház tetején. Az onkológián átvilágításra várva. Onkológia

„Das macht man doch nicht.” mint a verebeket úgy szedte le őket átdugta a kémlelőn és választott eltalált egy csípőcsontot átszelte egy fiú fejét utána közéjük ment sétált és popcornt szórt a galamboknak „Wer Tauben füttert, füttert auch Ratten.” lámpaoszlopra láncolja magát lábujjaihoz sietnek az éhes galambok lecsippentik a zoknikat az ujjak közti morzsákat a köröm alól a füvet a tóban a kacsák oldalán lila jelzők a barna foltos szeműek külön úsznak a jobb part az övék a turisták zacskókat használnak zörgetik és fosztorgatják hogy közel jöjjenek a zacskóban popcorn és rózsaszín granulátumok a nap tűz a bogyó megolvad és mázat von a kukoricára ragadnak az aszfaltra ragad a csőrökbe és a patkányszájba a méreg az aktivisták megtisztítják a várost   „Menschen bewegen Menschen” fekete vászon van rá feszítve aztán a logó kék sorban a néző várja a fényt félhold mögötte a nap kel a sivatagban ételt keres és megöli egy leopárd a gorilla a sziklákba olvad kétféle a fény mondta aktív és passzív a monolit kettévágja a napot a néző pupillája most sárga a vezetővel ugyanazt a fényt nézik az űrhajós fehér alsónadrágban az üvegtáblák fényt visznek az űrhajós szemébe belső szervei világítani kezdenek napelem lesz és feltöltődik és feltölti a szomszéd házakat   „Schreibt überall!” és ne engedje hogy megmondja ne kövesse a szabályt a határ- időnaplót a helyességet a koponya köré fér a bicikli és bármilyen firka a monostorban is és az összes kapcsos könyvben 12 fekszik 12 pálcával kaparták a padlóba, amit a biciklis fúj: írjatok mindenhovaFaliratok

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

mint a parton talált apró hal gerince kövek közé szorulva, a dagály a hátán kivitte, az apály meg otthagyta, velünk játszanak ilyet napjaink, nappal még csak-csak, de éjjelünk, az nincs, tudjuk azt, hogy volt, tudjuk, kellett lenni, mert látjuk szálkáit, de minden, ami érzést adott leszárad rólunk, ahogy a hal szemei is csak kiürült gödrök, a háttérben neonkéken fluoreszkál a tenger, nincs élő kép, csak ábránd, a valamit kitölti a semmi — holtpont —, csak a háttér színe változik, és a test hőtérképén látni egy tenyérmeleg foltot. halgerinc

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

A titok szegregátuma. Előlép a rengeteg (pénz) mögül. Lefújja a cukrot. Én meg nézem. A fájdalom fruttijából kétszer kapott. Vagy kétszer kétszer. S mindig volt is nála, ott zörgött hófehér hosszúkabátjában, szépfehér felöltőjében, jegesmedvés, kapucnis köntösében. Mégsem csókolt kezet. Hitte, hogy egyszer: mind egyaránt vehet. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A fájdalom fruttijából

1 Uram, hallgass. Már elég sokat beszéltél. És elég sokat hallgattál mást. Hű vagy Te egyáltalán hozzám? Hiszel Te bennem? Féltesz úgy istenigazából? 2 Istenigazából jöttünk, mesterségünk címere: Zsoltár. Így énekel az a sok Dávid király, akit eddig a hátán hordott a föld. Na, nem mindenkit hord a hátán a föld, aki él. 3 Nagyapám egyszer meg akarta lovagolni a disznónkat. Két lépést ment vele a máskor oly békés állat, aztán a legnagyobb sárhoz érve levetette a hátáról. Ímé, az ellenség a földhöz paskolja életemet. 4  Az az igazság, hogy előbb én, a 15 kilós kisgyerek ültem a disznó hátára, és azt vidáman tűrte. 5 Az az igazság, hogy Istent se kéne túlterhelni. Kérjünk tőle hosszú életet, de másnak bajt sose. Legjobb semmit se kérni. 6 Elgondolom, mikor avatkozott be. Amikor én nem estem le a disznóról, vagy amikor nagyapám igen? Amikor nagyapámnak semmi baja nem lett, mert puha sárba esett, vagy amikor kinevettük, mert pont a sárba esett. Mi a jó? 7 Elfogyatkozik az én lelkem, vagy épp egyre gyarapodik? Siess, nehogy lemaradj rólam! 8 Mutasd meg nékem az utat, mely Istenigazába visz. A földön van egyáltalán? 9 Nem vagyok a szolgád, de alkalmi megbízásaidat néha ingyen is megcsinálom. Lekaszáltam a rétedet, megöntöztem a szomjazó gesztenyefádat. Amikor Neked is eszedbe jutott megitatni, behoztam egy könyvet az eső elől, melyben akár Neked szóló szavak is lehettek. 10 Nem vagyok a szolgád, ezért nem kínozlak követelődző engedelmességemmel. 11 Nem vagy a főbérlőm, a hitelezőm, a szállásadóm, a házasságszerzőm, a bébiszitterem. Mert a szállásdíjról egy szót se váltottunk, minek is, haCXLIII. zsoltár

Aztán a Teniszkébe mentünk. Emlékezni tulajdonképpen, de ezt csak később vettem észre. Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni, amikor először ültünk ott, amikor másokkal beszélgettünk egymás helyett. Most csak néztük a futókat, ahogy csendesen rájuk esteledik, hiába futnak. Mint fényképeket. És nem gondoltunk akkor semmi rosszra, azt hiszem. Csak néztük a futókat, a jegenyéket, ahogy köröztek a fogyni vágyó nénik és férjeik atlétatrikóban.. És a hatalmas fák lombján a fényeket. És én sört ittam a jégerek mellé, te pedig ásványvizet. Vagy feketét? Egy gondnok slaggal locsolta a gyepet, most úgy képzelem, lassan négy árnyéka lett, és nem gondoltunk mi semmi rosszra, néztük a futókat meg a jegenyéket. Nem tudom, talán nem is jegenyék voltak, hanem gesztenyék, vagy nyárfák. Nyár volt, az biztos és talán gondoltunk már akkor is rosszra, és a futók is sunyin lecsalták köreiket, mikor nem néztünk rájuk. Testükre tapadt megizzadt ruhájuk. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Teniszke

megtörik fölöttem az ékezet, vesszőt kell raknom magam mögé; bután, akár a parancsszavak utáni kérlek, himbálódzik a vég- és utószó közt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanés

az egész csak igeidők kérdése minek aggódni mikor lesz vége vagy miért történt meg nem a cselekvés a lényeg ami a múltban kezdődik az a jelenben ért véget de az is lehet hogy csak egyszer volt majd sosem és azóta tart éppen folyamatosan befejezzük ha nem is volt mégsembefejezett jelen

Mátéval van egy elméletünk, ketten találtuk ki piros pólóban, Mátén, azt hiszem, kék volt a póló, de mindegy, nem ez a fontos, szóval Máté és én azt gondoljuk, a tökéletes apukák a mesében léteznek, s ha a valóságban léteznének, az már nem lenne valóság, az már egy édes mese-keksz lenne, s gyorsan betennénk a fagyasztóba, hogy örökké tartson. Valóság-keksz

Mócinak és Puszának Kezdetben volt az erdei gyümölcs. Az első emberek nem tettek mást, hogy ehessék, csak leszedték a fáról. Ahol a legtöbb és legváltozatosabb volt a termés, úgy hívták: Paradicsom — talán mert ők a paradicsomot gyümölcsnek tartották, mint sokan ma is; az Ablakzsiráf is közéjük sorolja. Két híres fa állott a Paradicsom közepén: a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé. Onnan széledtek szét az emberek, hogy más tájakat is megismerjenek. És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon, azt elkerítették, hogy legyen otthonuk, legyen kert a Paradicsomkert emlékére. Minden gyümölcsnek megvan a maga idénye. A déligyümölcs például téli gyümölcs. — Miért, délen mindig tél van? Nem, sőt délen sosincsen úgy, mint nálunk. Nincs ilyen hideg, és nem szokott esni a hó. Ezért is utaznak hozzánk az ottani gyümölcsök, rövid életükben hátha látnának egy kis havat. Segít nekik a Mikulás, aki északon lakik, de annyira, hogy ott meg nyáron is hideg van, így nyaralni rendszerint délre megy. Teheti, mert szánjával tud repülni. Aztán mielőtt onnan hazaindul, puttonyát megrakja, és december elejére hozza-hozza a sok narancsot meg banánt. Zsákjában szárított füge van, mézédes mandarin, kivi, datolya, lédús ananász, kókuszdió, mangó, s a golgotavirág termése: marakuja. Citromot nem szokott a jó püspök hozni, pedig az csak elsőre savanyú, igazából magában is finom, és nagyon-nagyon egészséges, tudja, hogy tartunk itthon egész évben. Decemberben a Mikulást követik, akik Napkeleten vannak otthon, a tavasz követei: három nagy utazók, királyi tudósok, talán varázslók is, Gáspár, Menyhért és Boldizsár alaposan megrakott tevéikkel. ŐkKis mese gyümölcsökről

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el. Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik. A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik, vagy buszra ül valahol.) A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig. Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből. Mondják, hogy esténként, amikor hazatért, az anyját bámulta szótlanul. Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt. Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok. Kivérzik

gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár. Apák

„Harapj ketté egy fügét, és a harapást add nekem!” Tükörrel szemben kiabált magának, és a hideg hamut whiskyvel öntötte fel. Erős volt, kérges, mint egy tengerparti fenyő. Kidagadó gyökerek tövében egy marék tengerisün-váz. Szépsége nem működött: tenyérnyi törmelék, emberé. Mindig más felületeken tükröződött, rajongó rák járta át, aztán az óceán. Ősi hangszer volt talpa alatt a beton. Akartál valamit?

A telefont nem tudod kezelni. Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma, elöntötte a víz. Az újságot ledobod a rekamiéra, apróbetűs, félfamentes papír, ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség. A bejárónővel nem lehet veszekedni. Arra, hogy álmodban megtámadtak, és maradjon a szobában szellőztetés után, azt mondaná: nem vagy már gyermek. Beéred annyival, hogy otthonosan sürgölődik a házban, és tudja, hova kell öntenie a sós vizet ahhoz, hogy kipusztuljon a burján. Akit szeretsz, dekadensnek nevezed. Ez a nő nem dekadens. Minek megzavarni őt ablakmosás közben azzal, hogy félsz: az árnyék alatt folyékonnyá válik a bőröd. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Reggel

Addig korcsolyáztam, amíg át nem buktam a korláton. Hullámokat keresve siklottam, és most békaülésbe csúsznak lábaim, piruettet reméltem magamtól hogy egyik él a másik után gyengéden karcolja majd a jeget a zene ritmusára, de amíg a súlypontot kerestem kezeim összevissza lengtek saját dallamomra.Avanti

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

Végül a boncasztalon végzed, a kés könyörtelensége emlékeztet, értelmetlen az egész. Apádtól örökölt megfelelési kényszer üldöz, kimondatja veled: Játsszunk ismerkedőset? A fal felé fordulva rám hagyod a boncmester szerepét. Az instrukciókat belém égetted, izzad a tenyerem, teszem a dolgom, ne mozogj. Apád jár a fejemben, nekem is meg kéne felelni neki? Pihenő kell, kézmosás, valami kurva kifogás, ott hagylak félig nyúzva. a csap is értem köp, eldugult kagyló, megint itt rekedünk, visszamegyek hozzád. Már alszol, jó neked. Álmatlanságomban történetünk elvesztett végét keresem, saját farkába harapó kígyó, holnap kezdhetjük az egészet elölről, magunkat keresve. Vergődésünk által keltett hullámok egymást simogató gyűrűi döbbentenek rá, már megtaláltuk.szekunder

Arrább sétálok, mintha te lennél az utcasarok, ahol nem lakom. Sejtjeim csak hálni jártak testembe előtted is, a városban, vagy az erdőben bolyongva visszafordultam, vagy elfordítottam fejem, mikor kéz ért a vállamhoz. Biztosan aludtam akkor is, mikor először megjelentél, csak álltál az utcán, kezedben regény, melyből mintha felolvastad volna, úgy dünnyögted nevem. Nekünk még dolgunk lesz egymással, mondtad hirtelen felnézve, felnéztél rám — én kinéztem az ablakon, de nem vettelek észre.Mintha te lennél

kitti — szeretlek, csak úgy magamnak. és kezdesz a szokásaimmá válni, már-már szégyentelenül; a szíved ritmusára húzogatom a bőrt a farkamon.töredék egy lány mellkasára

kedveltük egymást meg azt hittük hogy értjük is a szavak szintjén minden rendben volt a szavak szintje az egy bájos alliteráció mondtad és mosolyogtál mert említettem hogy bölcsész szeretnék lenni és gondoltad hogy így lenyűgözhetsz azt hiszem jól gondoltad szóval aznap épp sütiztünk meghívtál mert te olyan gavallér típus voltál aki kitárja a lánynak az szívét ajtót még akkor is próbálkozik ha automata mozgásérzékelős mint aznap a cukrászdában tejszínhabos volt a szád széle és valahogy nem zavart ez a tömény cukor a szenvedélyek meg a ragacs egybeturmixolva van a szerelemben néhány olyan óra amikor egy naplementés festmény amit a józsefvárosi piacon árulnak az is elsodró és eredeti és dinamikus vagy tudod olyan szóval hogy gyönyörű este volt meg november te sosem mondtad hogy kurva hideg mert ugye gavallér fiú voltál szőke és magas mert az anyukád úgy nevelt hogy szőke legyél meg magas és vett egy fehér lovat is a feneked alá megköszörülted a torkod azon az estén novemberben és megjegyezted hogy van időd ma éjjel hazakísérnél és fel is jönnél és jól megbeszélnél velem néhány dolgot talán a kapcsolatunkról de lehet hogy az időjárást említetted feljöttél és annyi történt hogy életünkben először megbeszéltük hogy várható az az anticiklon és villámok jöttek szivárvány és kitisztulás ott bent a szobámban feljöttél és annyi történt hogy kibogozhatatlan csomót kötöttél a hófehér lepedőmre azóta eltelt nem is tudom mennyi idő és itt fekszem és lázálmom van és azt hittem hogy szabadulok de ahogy az ágyban heverek érzem azt a csomót atiszta

— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse — Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint) — volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee — én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője — Bajtai mester szerint „legenda vagy, Zoltán!” — én vagyok a csávó, aki nem vett észre az utcán — akinek Tandori-vers van a karjára tetoválva — az a para arc az „R”-ből — a sötét alak — aki mindenhol ott van — aki sehol sincsen — aki „szerintem azt képzeli, hogy ő az Isten” — tudod, az X (az Y, a Z) ex-pasija, akitől annyira kivolt — az egyetlen, akit kétszer vettek fel régészet szakra (és egyszer sem végezte el) — Trane szerint reptilikus alkat, egy gabonasikló, de — alapvetően jó gyerek — tudod, aki azt a szép, szomorú verset írta — én vagyok Szijjártó Péter földi mása — a Pallagist egyetlen munkatársa — Zolika, Zolcsi, Zoli, Zotya, Zoltán — „ilyen embert még nem hordott a föld a hátán” — aki olyan jókat posztol (köszi!) — aki a Linkedint csak hírből ismeri — aki mindenre apropó — író — olvasó — találkozóHogy ki vagyok én?

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán meg parknak is de röhejes csak annyira volt amennyire egy barakk lehetett akadtak ott furcsaságok fából barkácsolt hullámvasút ahol alkalom adódott hányni büntetlenül céllövölde aktuálisan cserélgetett kliséfejekkel meg lökdmegkecske kiélni vad indulatokat és persze a varázslatok nélküli elvarázsolt kastély varázstalan olyan fékezett habzású görbetükrök meg ilyenek az én kedvenc helyem más volt ott az örökké forgó hordóval átellenben feküdt egy ember és szuszogott kockás ingben az egerek kissé megrágták őt hatalmas volt elnéztem töprengtem ki ő óriás ez vagy törpe gulliver óriásföldön vagy a pindurka nép között hevert én meg néztem rendre emelkedett a mellkasa mégsem él mi ez kicsoda kicsi vagy nagy meg minek az élet nagy kérdéseit nem a kastély görbe tükrei hanem ő vetette fel de dezsavűm van minden kapualjban ma ugyanazt a testet látom a kockás ingesek ott hevernek köszönnek rám emelkedik a mellkasuk bár talán nem is élnek már nézem őket ugyanúgy tanácstalanul róluk sem tudom óriások vagy törpék voltak egykoron meg kicsodák minek és miért Megjelent a Műút 2015052-es számában vidámpark

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

A látómezőben egy látható mező. A mezőn két láthatatlan állat legel. Az egész mögött tudni vélünk egy pásztort. Akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Hiszen nem látjuk az állatait sem. _____________ Horizont: Görög eredetű szó, amelynek jelentése egy koordináta-rendszer alapsíkja, illetve egy olyan vonal, amelyen az ég és a föld összeérni látszik.Horizont

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

ötvenhat éves lettem én ebből nem lesz se jambikus se virtuóz költemény s nem is meglepetés: naplóvers csupán egy a sok közül a sorban a krisztusi élet- évekhez pedig már rég nincs közöm legfeljebb annyi hogy túléltem mint téged s azóta mennyi mindent a lakás telis-tele csecse- becsével és kacatokkal mégsem otthonos a látszatok uralják amelyeknek kifelé jót kell mutatniuk és többnyire jót is mutatnak kivéve egynéhány szépséghibát amelyek szembemennek a tökéletességgel mégis kész életművészet hogy nap mint nap ebben élünk akár egy elátkozott kastély falai között tudván hogy ez otthontalan otthonosságban nincs megváltás és nincs belőle szabadulás – se ajándék se kávéházi szeglet legfeljebb némi lefaragással a havi kétszáz a suhanó idő egyetlen menthetetlen bizonyosságaként a magam-magam s az évre év Megjelent a Műút 2013037-es számában. Naplóversek

apám beszari volt, azért töltötte az estéket otthon. nem az anyám iránt érzett nagy szerelme, megvolt a maga élete, melyet minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vettek körül, aztán fordult a világ, s ott fekszik a föld alatt, amin állt, élettelenül, otthon. már csak emlékszem, hogy oda tudtam vágni az embereknek: „a faszomba” és hogy „basszátok meg”, mert élt bennem valami önmagamba vetett bolond hit ma már otthon töltöm az estéket feleségem játékbaba-testével és mindig ő akar elmenni otthonról. ő nem beszari. annyira belefáradt a soká visszafojtott vágyakozásba, hogy már a közös életünket sem félti, hülye állatok vagyunk, melyeket minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vesznek körül, aztán fordul a világ. Megjelent a Műút 2016056-os számábandicstelen epizód

Ilyenkor reggel tényleg az enyém vagy, leszöszölöm az arcod, kipihézem a tüdőd, mint egy anya, hozok helyetted döntéseket. A kontaktlencsém helyett — eltűnt a szem álommozgásában — újat teszek be, elválasztja a tekintetem, lesimítok egy ráncot, nem berendezni próbállak, csak kiélvezem a halk kudarcot. Meg kell tanulnom kiakasztani magamból a fogast, eltörni a következetességet magammal szemben, felcsatolni egy ablakot, fegyvereket lecsatolni (hol az arcod). Megjelent a Műút 2015051-es számában Határ

Ez a merevség a lábban a rovar mozdulatlansága egy befőttesüveg szájánál. Egy hang a háttérből: kussolj, ha mondom. Egy légy nem ül le, összedörzsöli a kezeit, mert gecihideg van a varsói napsütésben. Mintha valami meglepetésre várnánk, röpülünk az utcákon, melyek fölött félig egyforma vagy enyhén árnyalt téglatestek állnak. Egy légy nem ül le, de ha tud, zabál. A zsírszegény diéta és a hígító segít, hogy ne hízzunk el. Minden szavunkat tolmács fordítja, mert egy légy csak zümmög és nem ül le. Beszéd közben is áll vagy járkál, mert fáj az aranyere. Egy légy nem ül le, nem tagadja a depressziót, ami nem beleng, mint a szarszag, inkább csak leszorítja a fejed. Itt a kávéd. Kösz, nem kell, és nem akarom megismerni a várost. Varsóban nem felejted. Így csak egy német harap az almába, így csak egy orosz kanalazza a kaviárt. Micsoda ordas hazugság összemosni a sötétszürkét a feketével. Dögöljön meg, aki elhiszi vagy inkább ne, csak én. Egy légy nem ül le, és nem szolidaritásból olvas. Alacsonyan repül a piszkosszürke Visztula fölött. Félútnál kétségbeesetten visszafordul, mert nem bírja a távot. Ne mondja senki, hogy az utca kövezetén egy bolond is tud úszni, mert én a víz gondolatától is rettegek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEgy légy nem ül le.

(1) Mint szabadon hullámzó, pasztellszürke vonalakból, melyekről nem látni még, mivé alakulnak, szárnnyá, felhővé vagy hegyorommá, ebből a hallgatásból még bármi lehet. A test érvei az értelmes beszéddel szemben a szögből, ahonnan most figyeled őket, meggyőzőbbek, mint valaha. (2) És te is. Kilépsz tested takarásából, saját el nem rejtettségedbe. Hunyorogsz, fényesebb helyeid világítanak, szikráznak vakítón, mint egy színpadon. A néma súgó mutogatása, nem egyértelmű jelzései összezavarják a színészeket, estéről estére újraosztják a szerepeket, de valaki mindig önmaga marad. Szerepek lógnak a fogasokon, fölhasítva tetőtől talpig, hogy előadás után sorban kiléphessenek belőlük mindazok, akik valaha beléjük bújtak. (3) A törmelék-beszéd, ahogy hozzád szól egy sarok, az árnyék nyájasságával, a repedések marasztalásával. Magadra zárod a szád, mint egy dobozt, amiben csak te vagy, aztán megint, újra. (4) Többedmagával az alkonyat. A havazás nyelvére hullunk, elolvad, lemállik rólunk a türelem a kitartó sugárzásban. Az éjszaka házai, kutyafuttában. Ígéretes tanácstalanság. Félszegen nézzük a vonatablakok monoton zakatoló képkockáit. De mégis, mit tartogat számunkra a ránk alkonyodó test bágyadtsága? Ezek már a sötétség haladó kurzusai óvatlan érintésből.A néma súgó

Sörösdobozban kavics zörög. Káromkodásokat rágok el. Elvettél tőlem hitet, dühöt. Leereszkedem a metróaluljáróba, nézem a kurvákat. Mikor már ők sem fontosak, mit tehetek? A kérdés tompán pattan vissza, mint gyerekkorom betonfaláról lyukas gumilabda. Újpesten már sötét van. A beton nem akar tőlem semmit, gyűlöli az idegen anyagot. Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot. Már Nietzsche is halott. Megjelent a Műút 2014048-as számábanhimnusz

Ritkán ringatjuk egymást, anyám már nem dúdol altatót. Tabletták pattannak zsugorfóliából. Darabos mondat zörög lakatlan párkányon. Súlyos kövek dőlnek pillámra. El sem alszom, fel sem ébredek. Éjszaka égő szemek világítják meg a hegyet. Szögek elől menekülnek az olajfák. Hajnalban boronázható ráncos homlokom. Rutin csupán a hosszú, fehér ébrenlét. Visszafele nem működnek a stációk.Altató

ha színes ruhák hullanának az égből ránk is valamelyik melegebb éghajlaton úgy képzelem, könnyű volna nem kéne szóba hozni semmit elhasalna minden a kísérőzenétől síkos hangsávon hatalmas tengelyugrással kirobbannánk a pontból, amin magunkból kifordulva kell túl lenni (te is észrevetted közben, hogy a felhők és a jégtáblák nem cseréltek helyet?) ehhez persze előbb úgy kell rám nézned olyan egy másodpercbe sűrített harmincéves háborúval hogy leperegjek a szemed előtt mint egy levegőnek támaszkodó hamutorony vörös a hajad, mi más is lehetne rőt tömeg mediterrán paszpartuban hátad mögött terrakottatetőkön a fény időzöl, de nem tudod, hogy időzöl egy helyben lefutod a rekordodat zilált vagy ebben a kosztümben tied a döntés, tehát a hatalom gyorstalpalón tanulod tőled idegen nyelvemet kivagy, mégis érdekel ki vagyok a hó terveit felülíró ruhakonfetti alatt nem is lenne olyan nehéz egymás után tenni lábakat, megigazítani hajat, visszanézni tekintetekbe az oldaladon szépen elsétálni magam mellettcon il cuore leggero

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek, két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel. Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak, ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött bújnak az ellenfél elől. Szétkenődő hógolyók nyomukban, akár a játéktáblán kiszórt korongok, vagy testápoló cseppjei a taktikázó férfi ujjai alatt. Elszabadulnak a pályák, a járólapokat egyenként felforgatják, megjegyzik, mi volt alatta, és egy kupac kinyújtott kézből úgy húznak, hogy a többi meg se moccanjon, vagy lámpaoszlop repedései válnak hasonlóvá visszerekhez a nő lábain, mikor szabályokról kezd beszélni, és elsétálnak mellette, és nyári estéken tikkadtan csapódnak hozzá a szúnyogok, bogarak.Taktikák

Hirtelen némulni meg. Három év után csak a csend. Kínai majom leszel, kövek és rácsok közt tomboló, földszínű állat. Betonon lépdelő kérges talpú hiúz, három négyzetméteren fel-alá sétáló leopárd, betonon ténfergő fekete medve, akinek két és fél méter magasból üdítőt öntenek a szájába és ő kitátja és lenyeli, ráhamuznak, tehetetlenül viseli. Kopott patájú zebra és antilop leszel, leláncolt elefánt, vicsorgó panda, akinek fenekéről már kikopott a szőr, párjával egy térben él, évek óta nem tudnak egymásról. Észrevétlenül jutunk el onnan, hogy én így fogok élni oda, hogy így alakult.Transz

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

(1) várunk a puha nyárban két mellem közé veszem a vak kicsi férget árván hagyott macskakölyök minden szemérmem leoldódik csak értsem mire ez a várás váratás minden éber idejében fúródik ájultan keres húzza őt a száj megtapadni egyetlen parancs az igenre bármi élő hajlatba résbe bújik hiánytól részegen örökre viszonzatlan hívás apró pecsétje csókocska nedves foltja ott azon a helyen fájok utánad (2) ezt a nyelvet tisztán értjük vannak szavak amiket veled s elszégyellem magam néha egy mozdulattól mikor átsír a pillanat mögül hogy neked tartogattam megnyílsz és megnyílik én látom azt a vért hegekkel borított bőrödön eltévedő szám ki nem lőtt nyilak helyén ha suttogás tisztán értjük megengeded magad egy idegennel (3) nálam van jó támasz a csípőn nem elég ha mégis kéred szippantás a nyakba benned a bújás bennem a készség a másutt föl nem vállalt lázadásra akit megbánthatsz már a véred állunk a hegyen szemedből nézem a tájat bárcsak beleillenék s arcom átúszik nagytotálba  tisztán értjük

hetekig feküdtem felravatalozva, a falak megrogytak. szándékosan itt hagyott dolgaid, szobám anyajegyei, megannyi rákos elváltozás.  az tartozott hozzám, amit tönkretettünk, és neked így nem kellett. aztán mégis felépítettem magam, mint egy kártyavár. belül üres, kívül omlásveszély. egy kibaszott mestermű vagyok, Dávid-szobor, amíg a szélcsend tart. mozdulatlan várom, hogy Góliát játsszon velem és okot adjon. itt a piros, hol a semmi, csak most látom, ahogy a nap húgysárgán villan és a szél feltámad, nem is volt semmilyen piros. Megjelent a Műút 2015054-es számában a csalókat agyonütik

Mancsnyomok I. / első lehallgatás               A Vivenka mentén találok barlangot.               Behúzódok a vihar elől.               Mohára hajtom fejem,               lehallgatom a magot.               Ösztönösen duruzsolja az irányt. Ez az inger tisztán szinusz jel: nyelvét ölti a tenor, és a láva felcsap. Megszólal a kéreg. A vöröslő sávokon tintasziklák ülnek, hangjegyek egy trombitakottán. A karmester hadonászik, szoborcsoport a zenekar. A zenész bordón izzó, kátrányos nyálával megtelik a kürtő.                Nyugtalan,                szőrös testem kikezdte a kőpaplant alattam.                Sokat forgolódtam álmomban.                Mennem kell tovább,                túl őszinte a bazaltingű trombitás. A barlangban, ha csak pár pillanatra is, egy kő alól kivillan a mohába nyomtatott áramkör, a terepasztal lehallgató-készüléke. A kábelek zajt gyűjtenek. A jel egy kimenetből, simára gyalult kürtőben rohan elő- és végerősítés nélkül.                  egy apró repedésből fülembe ordít.                  Futok, evezek,                  kalimpálok a barlangba szivárgó kvintre. Orsós magnóm jelszintmérője kiakadt. De kristály írófejek zajzárral, így bármilyen kitörés elhalkul, ha átlépiVersek

Végre tényleg talpra állni és dönteni, ahogy a többiek majd félúton mégsem szökni meg megtalálni most már mindent és tovább keresni a valamit amiért anyám Moszkváig ment majd rájönni, hogy benned van megvenni kettőnk kis csendes házát járjon huzatként a gyermekhang Megtanulni tanítani és velük önmagam veled lenni kellő időben elengedni írni végre egy boldog dalt hol este van ketten találgatjuk ki gyújthatta fel a domboldalt s elmondhatni nem volt olyan ami nem így lett volna a legjobb majd tovaőszülni boldogan Mintha mi sem lenne egyszerűbb Egyszerű

Versek

vársz nyolcéves korod óta, akkor születtél meg igazán. belédvésődött korán és örökre a várakozás. hullámvert magadba, mint mélytengeri búvár, újra és újra alámerülsz, lásd magad, mint soha előtte. vársz, történjen az indulás meg veled végre, ázzon le rólad a múlt, sodorjon túlpartra bocsánat. vársz még, hullámtörte hiányos part lett a szív, ahogy vártál árvaházban egy érkezésre, ahogy vártál Szabadkán negyvennégyben maradásra. most vársz még legalább egy dédunokára, húsvétra, karácsonyra. addig, míg valaki szól: Nyitott mondataid ideje zárni, hát változókkal játszol, mire a pont kikerül, legyen azonosság, ha te az alaphalmaz. vársz még, vársz, várod, valaki örökre lekapcsolja a vállaid nyomó oxigénpalackot. Megjelent a Műút 2016056-os számábanimprinting

A hetvenötösség a hetvenöttelenség! Minden a hetvenöttelenségig hetvenöt! M.A.  (1975)   (seventy-side)

Nyilas Atillának Azért ez a félszázad úgy tűnik fel most már, mint földi életünkben átszakítható célszalag (bár vannak fájó kivételeink, akiknek nem sikerülhetett), még én is számítok a nagy pillanatra. Most megnézem, te hogy csinálod, aztán rövid idő múlva megnézhetem magam. Nem lesz ugyanolyan. Én, akár egy vonóval hadonászó cigánygyerek, korhely nótákkal a számban kerestelek fel, és igyekezetem is ennek megfelelően alakult, hogy mást ne mondjak, praxisom nem hazudtolt meg, ezzel szemben rád úgy tekintettem, mint aki titkos társszerzője a Szamurájkódexnek, s nem mond ellent ennek az sem, hogy egynémely esetben együtt is elmerészkedtünk  (még jócskán sötétlő és sűrűbb hajjal ugyan), no nem messze, csak amoda, ahová az van graffitizve, hogy 666 Jehova. Lépteid sose kimérve, csak megfontolva, vicces lehetett sétáinkat nézni, az én cipőtalpam gyárilag be volt szappanozva, a várost járván olyan hely alig van, ahol ne lett volna közös asztal, ültünk és dolgozás, riasztott a következetesség és a tempó, én még tusfürödtem volna kedvenc soraimban, de te a slendrián pincért is úgy utasítottad rendre, hogy én értsek belőle. Osvát Ernő télikabátot is szerzett állítólag az élhetetlen poétáinak, engem nemegyszer várt a felállított kempingágy az előszobádban, ha bizonyos keddeken messze gurult előlem a mérték: a Nagy Leponex, (ahhoz mindenképp, hogy saját lábamon menjek haza), a Winnetou második kötete (Old Death) a párnára készítve, és reggel a konyhában a gyógyhatású olajbogyó (most miért, olyan eset is volt, hogy egy másvalakit a járókában helyeztél el hasonló körülmények között, hogyVan egy ötvenesed?

szeretném nem szeretném az előjelek arra mutatnak nem élem meg hogy úgy haljak meg ahogy szeretnék Megjelent a Műút 2016057-es számában tökmindegyómen

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

A gyomor megtelik velük: ha már kifáradtak, az agy villámcsapásokkal kíséri le a gondolatokat a hasba, és vérrel melegíti fel nekik a nyálkás szervet. Minden ebéd után megfulladnak a vérben és az ételben, eggyé válnak az állati tetemekkel. Csak azok a gondolatok engedik magukat megismerni, amik öngyilkosok akarnak lenni. Mint egy hajó, ami fedélzetén óriási képet szállít egy hatalmas cédrusról, az egyszerre-Philemon-és-Baucchis istenről, és néha, mikor épp nincs szél, elképzeli, hogy épp oda zarándokol. De ha a belek felé megindul, az elhalt cédrus fog zarándokolni: Bennem. Megjelent a Műút 2017061-es számábanZarándoklat a cédrusokhoz

Tipográfia: Rőczei György Well 31–35.

… mit  eszünk    —  ?  — —     kérdezi  a  Lányom     — …  : násztáncukat  lejtő    … alkonyi    …    fényeket —       f   e   l   e   l   e   m       — Karácsony

Transzvesztita lennék New Yorkban, de szerv híján nem megy. Üres a park. És mi itt állunk, két pionír ló, taorminai fiúkat szeretve, élő torzókként, antik istenek testébe zárva, jéghideg katlanban. Fekete tükrök vágódnak közénk. Vándor lélek, nem talál egynemű testet. Megjelent a Műút 2015053-as számábanKentaur

                             felőled, parázsló felejtés puha esőben, mint a Côte d’Azur-os éj, mely reggel újra csak fel-felsír tebenned, s vizes hajadról a gyász a szádra rebben. Megjelent a Műút 2016056-os számában Mehetünk

Rajzoltam rá egy farkasfejet, kétágú kígyónyelve szárnyas pinát nyal. Ezek a találkozások egyértelműek. Vannak fesztiválok, ahol el vagy veszve, aztán csak úgy találkozol magaddal. Azt mondta ez a csaj, hogy az első fiúja tudott csak így csókolni. Persze, ő is még fiatal. Még ő is meg szokta lesni a férfiakat, ha pisilnek. Főleg ha álló fasszal. Mostanában a halál az, ami lefoglal, de kevesen tudják, mire készülök. A sörsátrak közt könnyű minden tánc, de holnap nincs és határozott a hajnal. Ki fogok lépni a kapun és elindulni egy utcán, de egyelőre folytatódnak a körök és nincsenek konkrét ígéretek. Csak spanglifüst, bejár egy szürke partszakaszt, és rögtönzött sörök. Baszki, hiába rutin már, hogy unom — a világ egyre érdekesebb. És nem is az ölelés, a fogás, a nyál, nem is a gyakorlat, ahogy feltörnek, lecsendesednek a testbeni és a testközi vadak, nem az éjszaka és nem is a történet, nem az eldobott szavak adják meg az irányt. Nem az álló faszok, szárnyaló pinák és nem a tény, hogy nem tudni semmi biztosat. Kivéve a másnapot, ahol kávét főzök, rágyújtok, térülök-fordulok és hirtelen megérzem a nyarat. Megjelent a Műút 2015049-es számábanAmi lefoglal

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

1 A puhaarcú lány, akit túl megrögzötten kezdtem el szeretni egy októberben, nem engem választ. Apró, lesből szúró fájdalom, az összerezzenés szégyene mosoly előtt. Függöny. 2 Egy éjszaka túlszívom magam. Kérdezik, miatta-e, pedig nem rosszul lenni jöttem, egyszerűen így alakult. Dühös vagyok, amiért gyengének hisznek, holott elég erőm lenne, hogy erősnek lássanak, ha. Utazom haza. 3 Az önsajnálat, ez a logikus halmaz- állapot nem szakad rám, csak itt van. Tetszik, ahogy a dolgok múlt időbe jutnak, és az életem, mint egy hivatkozási rendszer, feltárul. 4 Később, mikor már nem kérdeznek róla, sokat beszélek a puhaarcú lányról — rá fogom a rosszullétet is. Mikor úgy érzem, eljött az idő, megállok az utcán és sírni próbálok — nem tudom, mi lesz, ha egyszer sikerül. Addig is: aprót adok, ha kérnek.A puhaarcú lány

Isten megbocsát a bestiának bennem, és Isten megbocsát a baromnak. Soha nem terveztem így. Isten megsegíti, akiket bántottam, és a halott madarakat a parton. Soha nem terveztem így, ámbár a madárügyhöz nincs közöm. Isten elnézi azt a néhány dolgot, amit mondtam, Isten elnézi dühöm. Soha nem terveztem így. Isten megbocsátja gonosz gondolataim, Isten könnyíti fájdalmaim. Isten esőt hoz, Senki se szereti annyira az esőt, mint én. Eső, Eső, Eső, Soha nem terveztem így. Voltaképpen soha nem volt semmilyen tervem. (Kabai Csaba fordítása) Megbocsátás

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre. Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket. A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik. Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik. A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot. Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt, a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek. Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.Két éjszaka

amikor a vakond aprócska vaksi szép gomb szemeivel magabizonytalanul önhitten hitetlenül rettegve merészen az égen őrjáratozó papírsárkányra feltekint az égi lajtorja mennyei felvonó páternoszter nyikorogva megindul a totyogás különleges állapot köszönőviszonyban sincs a szárnyalással a galamb könyörtelen megalkuvó minden lépésénél hatalmasat biccent roppantmód kérlelhetetlenül bólogat helyeslően alattvaló seggnyaló vérengző vagy csak láthatatlan bántalmazó diktátor húgyfoltos hatalomkoldus négy vagy öt vagy minden az egyben mindenáron győzni az a szánalmas bűzös akarás mindent szétrágó féreg még ki sem sarjadt veteményt kiégető méreg szárnya van neki repülhetne akár de sem teste sem lelke nem dacol a gravitációval vonszolja hatalmas testét magánterében szakadatlan burukkol magányosan az őszi fellegekre nincs tekintettel őrzi szigorúan a ketrecben kuporgó bús szalakótát aki néha repülni próbál szíve szerint lelke szabadulna a rácsok mögül felkapaszkodna a benne rejlő apró létrán ám a vonzásokból sohasem szabadul nem emelkedik nem zuhan ott lebeg ég és föld között tehetetlen teste Megjelent a Műút 2016057-es számábanamikor a vakond

Amíg elolvad a számban Túlélnek minket a dolgok, Hiába lehet túlélni a dolgokat. Itt vagyok én tizenhét évesen. Már letépte valaki a szárnyaimat, De meghagyta még a gerincemet És a nagy-nagy szavaimat. A szerelmet is hányszor túléltem... Hogy éreztem-e? Ki tudja. Túléltem; biztos. Mégis Évekig a nyakamba csöpög még és a számba okád... Mégis Ki tudja, meddig fogom még azt mantrázni, Hogy most, most már többé, soha többé nem akarom elbaszni, Hogy köszönöm, hogy szerethetlek És ha nem jobbá, legalább emberré tettél... Azt is Átúsztam, azt az esős hétvégét A tetővíz alatt ülve, Cigivel a csonthideg betonon, Amíg ti bent... Amíg ti bent. Akkoriban kezdtem el strigulázni a májamra; Elbasztam: egy. És Azt is Túléltem, azt a három idegbeteg hónapot. Akkoriban mindig az utolsót ittam, Az ötödik utolsót, Meg a hatodikat. Tudom, hogy túlélt az a három hónap, Hogy mögöttem kúszik néha, Részegen, buta agresszióval. Elbasztam: kettő. Aztán Csodácska és Kiscicu hosszú útra indult. Emlékszel, így hívtuk egymást. Akkor egy hétig nem ittam, Majd hirtelen kétszer is kicsit többet, „Hiányzol, hiányzol, jaj”, Ilyesmiket írtam neked. Csodácska megállt a kereszteződésben, Csodácskát el fogják ütni így, Kiscicu zebrát fest neki, Kiscicu útjelzés lesz érte, De írni-                   írni nem szabad neked. Elbasztam: három. De a dolgaidat még most is a zsebembe tudod bűvölni. Aztán idekeveredtem valahogy. Te lehetnél a negyedik strigulám. De tizenhét év alatt megtanultam szeretni magam. Téged is foglak. Hidd el, hogy most, most már többé, soha többé nem akarom elbaszni. A dolgok túlélnek minket és MeggörbítikVersek

az ember picinyke játékos rezgő falevél négy erőtlen vézna kocsány kezei lábai velük kapaszkodik kétségbeesetten mindenbe amit csak elér amije van még annyit sem ér röpkeség egy szárnycsapás villanásnyi birtoklás elfújja aprócska szellő elhullott veréb lesz a dicső főnixmadárból a játszótér homokozójában bottal piszkálják szemeteslapátra senkinek sincs senkije ki emlegetné a régi szárnyalást célba köpnek merev testére szotyolával harmadosztályú csibészek sehol sincsenek a jóságos óriások széplelkű törpék akikben valaha hitt Megjelent a Műút 2015052-es számábanfőnixveréb

Olgának micsoda idők voltak nagy volt a nagy nagyon nagy mondhatni nagyszerű kifürkészhetetlen bámulatos felmérhetetlen rettentő apad egyre töpörödik leereszt múlik kipukkad már nem nagy a nagy nagyon nem nagy nagyságrendileg kisszerű kisstílű kisformátumú lepukkant leharcolt unalmas szorongató visszataszító elapadt elolvadt elszivárgott végérvényesen eltűnt szétporladt a légben rettentő szoborcsoporttá összeálltnagyság

Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő. A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem. Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem. De nem te jöttél. Jött ugyan egy vonat, amelyen akár rajta is lehettél, de nem nekem. Ha láttam volna is arcod elhaladóban — mint ahogy nem láttam —, sőt ha észrevettél volna — amiről persze nem tudnék, ha így lett volna sem —, akkor is hiába. Mert akkor is csak a te életed utazott volna azon a vonaton, az az életed, amelyik egészen más, mint a miénk, a velem közös életed volt. Megjelent a Műút 2017059-es számában Sorompó

I.   Bármit is látsz a szélvédőkben — erkélyeket, az erkélyeken embereket —, próbáld meg ott tartani.   II.   Amíg a munkából hazaérünk, végig a jobbkezünk alatt van az úttest; ha valaha megmozdul, mi készen leszünk rá.   De megint csak egy lány jön szembe rajta. Szóval elmúlt már kilenc, mondja a barátom, ilyenkor a járda az ijesztőbb. Milyen érzés, hogy most valaki épp tőlünk fél?   Minden este ugyanitt futunk össze vele, mondom, és nézz csak rá, pontosan az út közepén megy. Nem lehet ilyen precíz, aki retteg.   Aztán hallom, ahogy a csizmája csikorog az aszfalton: két darab szétpattanni akaró fogzománc.   Mi a büszke mellkas titka, barátom? Kihúzom magam, mielőtt válaszolnék: a beszorított levegő.Rutin

Bármelyik csütörtök délelőtt a túlélés eszköze a megszokás kórházfehérfalak menzaszag lépcsőfordulókban torlódunk mozgás közben csillapodik a szorongás kitartóan kaparjuk egymásról a gondosan növesztett kérgeket pótcselekvésnek ez is megteszi gyökereink összeérnek a föld alatt kávézacctalajba kapaszkodunk   Maradék egymásnak feszültek a szélsőségek a kövek maradtak azóta is keresed a forma bontó geometriákat a repedésekben a ferde estéken amikor haza kúszol az ingerküszöb alatt és útközben lekaparod más mozgalmak matricáit a lámpaoszlopokról zöld határon csempészel nyugalmat hétköznapjaidba elmúlik a műanyag szag de a rothadó perifériák életérzése megtalál téglákkal a mellkasodban omlik a vakolat   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Keszocze.mp3"][/audio]  Versek

Én Repedek, s tépett szövetem hasadékán át, bámulom szökő lényem árnyjátékát. Meghasonlok, szakadt testem mélyén bújva, ismeretlen önmagamtól tanulva. Elfogyok, a sok törvényben, elvárások tengerében, elvesztettem, hogy ki vagyok! Illat, amit mélyen szívsz hajamról a széllel, nem más, mint kénes bűz palacknyi lével. Bókod, nem szól, csak egy képnek a vásznomon, ami bár én vagyok, estére mégis szétfolyom.     Tökéletes Mar, éget, vagy csak fáj a keserű epe, mely belevág a húsba, s kínra húzza a torkom, bár már fél órája üres a gyomrom. Rossz hallani? Látom. Mondjam újra? A gyomromban az étel léha útja csak zarándoklat. Csodálat, majd jön egy visszatérő áldozat. Fordulj el, vagy undorodj! De annyira akarom, hogy tudd! Most üvöltsd, feszült érrel a nyakadon: tohonya, ronda hústorony! Látni akarom az arcodon, ahogy lüktetést érzel a torkodon, majd zúdul a forró önbizalom. Bordával tépett bőrön, a szépséget sem vitatom.   A művek a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth2.mp3"][/audio]  Versek

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők, langyos szél, mélyülő kék, valami idevalósi zene, és sok járókelő, nem idevalósiak. Én sem vagyok idevalósi. Messzire kerültem. Egy férfi ölben hoz egy kiskutyát. Mellette sétál egy nő, a nő kezében a póráz másik vége. Megjelent a Műút 2017064-es számábanPóráz

Teletölteni a vödröt vízzel. Azt a vödröt. Azzal a vízzel. Tiszta forrás értelmező cseppjeivel mosni az arcot, mosakodni meg; először félmeztelenre vetkőzni, és úgy. Félénk háborús sebeket simogatni vele. Majd a fészer mögött építeni új jövőt, legalább belegondolni, mitől távolodik az ember. Ha ember. Csont és bőr, hús és vér, léleknek nevezett üres levegő. A dohányfüstben több empátia a természet iránt. Mert a legtöbb nem érti. Mitől a szív, mitől az egész. Melyik felhőben, melyik megmentő, melyik mindegy. Hogyan feketedik a meggyfa koronája, ha nem veszi körül gondolat. Bármelyik fa koronája, hogyan feketedik akkor. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/kert/vödör

—  [  tudja is  …  érti is  ]  — mindig   napra hétköznapi zárlatos magyar párlat — (  leplezetten sincs semmije  ) — jézustövisből koszorút fon lesarlózza kötelmeit — (  olyannyira veretes  ) — illatos   átmeszelt szoba :  ormótlan   zord boltívvel rajzolja   reggeli arcát valós ellensúly nélkül — (  lopják maradék életét  ) — kék lángtengerben úszik odaálmodja szárnyait — (  hitszerelemből elvhű  ) — kivérzett   ezüst gömbvillám :  torz jeltestek   törölve —  [  tudja is  …  érti is  ]  — Megjelent a Műút 2016057-es számában Simple voice

Álltam a nyilvános WC-ben. Csak kezet akartam mosni. Szükségét éreztem, mert aznap minden korlátot megérintettem. Megengedtem a csapból a vizet, a mosdókagyló sírni kezdett. Aztán ránéztem a szappanra, amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak, mint borostyánkőbe a bogarak lábai. Könnyen lehetett formázni, mivel a víztől puhává vált. Erről az egészről az jutott az eszembe, hogy épp valahol benyomják egy csecsemő kutacsát, miközben az anyja sír. Én meg csak mosom a kezem. Majd elzártam a csapot, de álltam tovább mozdulatlanul. Nem kellett volna ilyenre gondolnom. A megbánásba ragadtam.Megbánásba ragadtam

ezt nem lehet ezt te nem tudod hogy ne legyen csak azért ha mégis sikerül belekezdeni az jó nagyon biztató ha úgy marad félbe hogy rátapadt a verítéked mégse volt hiába kicsit olyan mintha mégis meglenne mintha volna valóban amivé lettél közben ha nem is tökéletes legalább elfogadható erőd fölöslegében tisztára mosakodtál vagy mint a munka közben letett szerszám Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzerszám

tegnap a metróban egy srác fölszáll a kálvinon rám néz kezébe veszi az okostelefonját a deáknál odanyomja az orrom alá egy nyitva hagyott facebook-oldalnál születésem óta nem néztem ilyen ostobán ő is elég idióta fejet vág míg meglazítja világosszürke szövetkabátját a nyakánál „be bright, beautiful and happy” ráng a monitoron baromira nem értem mindezt miért kapom meg először az angol szöveget se nagyon azt mondja mert olyan szomorú volt a tekintetem és eszébe jutott meg hogy ok-e mondom biztos ok háromnegyed tizenegykor este a gyros-árus kilép a húsok mögül és amivel az eget is összekente csillogni kezd a zsíros tenyere belecsapja a sötétségbe hogy jó reggelt kíván nézem a templomtornyot meg mellette a ragyogásba díszített fát nem is megyek futok még maradt 10 perc hogy elérjem az utolsó előtti buszt a villamoson egy részeg srác meg azt énekli hogy olé olé mire egy hátulról jövő tiszta hang lecsöndesíti ma nem is volt meccs ez volt az évtized beszólása még öten tettek különböző megjegyzést a kabátomra és a részeg is abbahagyta éreztem hogy lassú gurulásba kezd a szatyromban három gigantikus méretű alma meg egy körte de azt nem számolom bele fölöttem egy karcsú éjszaka göncölszekere és nem tudom ilyen fényességre célzott-e a srác egyetlen szó jut eszembe milyen szép az hogy teljes holdfogyatkozás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanteljes hold

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda