tegnap óta tudom milyen lesz elsimítani a tested egy üveglapon minden nyomás nélkül adod fel magad csukott szemmel próbálsz emlékezni nem félsz tőlem azt mondod nekem kellene miközben keresem a keresztmetszeted nem tudom élsz-e még csak a mosolyod érzem mikor ajkad már nem kivehető egyszer képes leszek úgy tenni mintha nem magamat nézném egy üveglapon Megjelent a Műút 2015054-es számábanboncolni tanulok

Elme és test között az idegek áthatolhatatlan labirintusa gomolyog. Bonyolult szövedékéből kiolvashatatlan bármi szándék, ok vagy gondolat, csupán a gyorsan fellobbanó és hamar elmúló gesztus érzékelhető. Mint mikor egy nagymama eldobja gombolyagját, már nem kötök többet, mondja, a fal felé fordul, és ahogy átkel a fonalak szőtte sötétségen, egyre inkább emlékké változik át. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMentális okozás

rögzítettük a felületeket ne zörögjön a kilincs az ajtót rázza a szél látszatai a rendnek csavarodunk a menetbe szótlanul poharamból kiürül a beszéd ezt a várost a testemmel ismerem meg tudod mint a gyermek mikor még olyanokat tesz mint mi most véletlenül koccintottunk az üveg fölé hajolva összekoccant a fejünk húsz éve nem érintett így senki húsz éve nem csodálkoztam másra igazánmásra igazán

Nyárdelen érik a mák rásüt a napszagú fény, nehéz a csillagos ég- válladon véres ruhák; kalászba gyűlik a rozs szerelmes pillangó száll szellőnyi, suhanó táj: kőhideg áldozat most.Nyárdelen érik

Süvít a sószagú szél, egy régi hajós belebeszél: „Lám, szívemnek a haza az úton levés maga. Azért utazom vészjós vizeken, hogy ne a parton legyek idegen.” Felismerés

Többet öntöttek a teájára, mint amennyit elbírt a bögre, de akkor nyúlt csak szivacsért, amikor a forró víz a lábfejére folyt, mert unta már a könnyeket, Istennek semmi nem fáj. Megjelent Műút 2015052-es számában A hanyagságról

2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról, amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett. Mintha sok ember lett volna körülöttem, talán épp egy Béki- performanszra várva. Valami olyasmit gondoltam álmomban, milyen kár, hogy ő, aki testi épségét újra és újra kockára tette művészetével, ha már egyszer halálos baleset érte, nem tudta halálát egy performanszban életműve részévé avatni, amikor megtudtam, hogy tévedek, mert pontosan ez történt: bár nem előre eltervezett eleme volt, mégis egy nemrégiben lezajlott performansz csúcspontján érte a halál. Borotvált feje szelíden előrebiccen, és szárnyra kapnak elszabadult versei. Megjelent a Műút 2017059-es számában Táltoshalál

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

1. A lebontott ház, ami saját maga takarítja el romjait. Ami úgy tesz rendet, hogy maga dönti el,  mi volt jó és rossz benne, és mit lehet még felhasználni belőle később. Nekünk még soha nem volt. Csak fáradtan hurcolásszuk kilincseinket egy még meg nem épült ház ajtajaira. Majd csak akkor nyithatunk be, ha kész lesz (de még el sem kezdték) Ha már csak mi maradunk bezárva idekint és fázunk az otthontalanságtól. Majd jó lesz oda bemenni ahol meleg van és van esély elég gyorsnak lenni. Versenyezni a meleg vízért, az ágy szebbik feléért és a hamarabb elalvásért — ott, ahol csak ketten vagyunk egyedül és ahol a rések és kihasználatlan terek azonnal megmutatkoznak. Ahol majd mindketten építünk még egy házat – titokban. És a bőségnek kell hazudnia valamit óvatosan a hiányról. 2. Minden reggel azzal az érzéssel ébredsz, hogy megismételhetetlen, esténként áthallatszik a lélegzése az ablak üvegén — így csak darabjaiban ismerheted meg, megpróbál láthatatlanná válni és elrejtőzni az ölelés elől, amit mások adnának neki, csak egyszer akarsz vele találkozni, de akkor sem tudnád, mire készülj, s ha készülnél is, rajtakapnának, pedig már rég tudod, hol lenne, hol futhatnának össze a szálak, egy fürdőház teraszán beszélgetnétek, amelyben két szinten huszonvalahány szoba, ahol három éve fejezték be a festést, és ahol majd egy földrengés mégis megrongálja az épületet — oda kell még érnetek beszélgetni, hogy termékennyé tegyétek a falakat, hogy a pusztítás után is elmondhassák majd, mégis volt értelme felépíteni, s azt csak ti tudjátok majdÉpül, omlik

109 éves lettem én belefér néhány rémregény meglepett? és? mi van akkor ha meglepem e kávéházi szegleten szögletes arcú emberem, kevély, kevély lehettem volna de nem lettem, mert eltanácsolt a jánusz arcú pannóniusz egyetemlegesen fura ura intelme villámlassan, hogy alázhasson, mint szokott, hogy mért? tálaltam már eléd mert nincsen apám se anyám se istenem se hazám se csókom se szeretőm se bölcsőm se szemfedőm és a hetedik mennyország sem vagyok, mire nagyot nevetett se sokat se keveset húsz esztendőm eladom azért hátha hatalmat ér, és már ballagok a market felé mire ő a hont kivont… kaszával óvta ellenem idézném hogy’ ragyog s gagyog, de kit érdekel, hogy miért nem lettem tanár tiszta szívvel beletörődök ma már, és ha kell embert is ölelek mire ő még mindig csak nevetett, se sokat se keveset, elfoglak, mondta felkötlek, mondta a végén meg majd jól elfödlek az áldott anyafölddel te proletár gyöngyszem, ahonnan, emlékszel?, egykor egy sárból gyúrt kisfiú pattant elő és szemünkből morzsányi könnyet vett el ő mintha tudta volna, hogy ő lesz a költő… sekély e kély, de igaz, ő lesz az, s miután halált hozó fű terem gyönyörű szép szavain egész népét fogja tanítani tiszta lesz és merész és anyanyelvén viszi majd át a szerelmet és milyen lesz szőkesége, barnasága vakító fényessége ki tudná megmondani mennyi hő kebelbe szívott bele a honért nem középiskolás fokon, de szárszónak is egy a vége hiába álltam minden fülkeablakban én hiába suhantak éjjelek és nappalok és voltam én, és én most is vagyok, nem zörög a csont, nem billeg morzsa a gyöngyházfényű belek alagútján nem bolyongok naphosszat nem szülök jambust felfaltak már a giliszták, nyomomat firkászokSzárszónak is egy…

valóság. hiába. oktondi. értelmetlen. felesleges. mint egy kései. magányos. megfáradt. hajnali. merevedés. szép. amikor. öreglegény. hervadólány. még egyszer. utoljára. összedörgöli. orrát. mintha. még. nózik. lennének. hiába. valóság. ténylegesen. letöltendő. életfogyt.hiába. valóság.

Emberek másznak elő a házból, a kerítés mögötti bokrok közül, csíkos kabátjukat széttárva testüket az izzó korongnak kínálják. És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán: a srácok sikítva kergetik a varjakat, a fekete árnyak újra és újra leereszkednek, mint beteg lelkek a kórházból. Az egyik fiú az útra esik, és dühösen néz, mintha én lennék a baj, a fájdalom szelleme, mondom az anyjának, hogy ismerem őket valahonnan, de ideje sincs meglepődni, mert épp érkezik a távolsági busz, fölkapják a csomagokat és a gyerekeket, lentről integetek nekik, jó utat, kiáltom, és hogy üdvözlöm a messzi hazát, mire a barna hajú nő, már a lépcsőről, hogy ők csak egy megállót mennek, idevalósiak, itt laknak a város szélén, és az ajtó szisszenve becsukódik. Mint beteg

A lombfúvó zajára ébredek. Te még alszol. Nem akarom, hogy zavarjon, és tudom, hogy a hangom megnyugtat, ezért hosszasan mesélek a labdaszedők feladatairól és a rovarbeporzású növényekről. Meg hogy a galaxisok a namíbiai égbolton ránézésre ugyanolyanok, mint a korallzátonyok csalánozói. Neked nagyjából idáig fog tetszeni ez a vers. 120 kilométerre innen, a házatok mögötti holtág nádasából néhány órája emeltek ki egy testet. Magadra húzod a takarót, és az oldaladra fordulsz. Most jut eszembe, hogy rétorománul álmodtam, fogalmam sincs, valójában hogy hangzik, de ezen a képzeletbeli nyelven is elég pontosan tudtalak szeretni. A trafik melletti fülkében megcsörren a telefon, valaki most hívja vissza a számot, amiről éjjel keresték. Aki nála aludt, annak hirtelen haza kellett utaznia. Állítólag a pozitív emlékek jobban megmaradnak, de remélem, kettőnk közül csak te működsz így, különben később nem értem majd, amit most reggeli után fogok mondani. A belvárosban elszállítják a régi Fordot, ami hetekig állt az egyik utcában nyitott ajtókkal, és amiben az utolsó fotók készültek rólunk. Meg kell örökíteni, ami elmúlik, mondtam akkor, bár nem feltétlenül magunkra gondoltam. És lezárták a hidat, mert valaki felmászott az egyik pilonra, a szerelme mással töltötte az estét, és nem vette fel, és már a pályaudvarig áll a kocsisor. A lombfúvó hangja egyre távolodik, itt alszol mellettem, valaki odalent kis kupacokba rendezi az évszakot az utolsó reggelen. Minden olyan lesz, mint régen, mondtad tegnap, pedig én jövőt terveztem veled. És valaki lekésiHoltág

Azt mondja, ez a baj a tanárokkal: „Mit fog egy gyerek tanulni valakitől, aki úgy döntött, hogy a legjobb, amit az életével tehet, az, ha tanárnak megy?” Aztán emlékezteti a többi vacsoravendéget arra, hogy milyen igaz, amit a tanárokról szoktak mondani: „Aki tudja, csinálja; aki nem tudja, tanítja.” Úgy döntök, hogy inkább megharapom a nyelvem (az övé helyett), ellenállok a kísértésnek, és nem emlékeztetem a vacsoravendégeket arra, hogy az is igaz, amit az ügyvédekről szoktak mondani. Mert ugyebár mégiscsak eszünk, és ez egy udvarias beszélgetés. „De tényleg, Taylor, te tanár vagy! Most mondd meg őszintén! Mit is csinálsz te? Bárcsak ezt ne mondta volna — hogy mondjam meg őszintén —, mert, tudjátok, nekem van egy elvem az őszinteséggel és a seggberúgással kapcsolatban: ha kéred, megkapod. Azt akarod tudni, mit csinálok? Amit én csinálok, attól a gyerekek keményebb munkára képesek, mint valaha is gondolták volna. Amit én csinálok, attól a csillagos ötös felér a Becsületrenddel, és az egyes jobban fáj, mint egy pofon. „Hogyan pocsékolhatod az időmet valamivel, ami kevesebb, mint a legtöbb, amire képes vagy?” Amit én csinálok, attól a gyerekek háromnegyed órán át ülnek a teremben, néma csendben. „Nem, egyedül kell megoldanotok.” „Most már nincs több kérdés.” „Miért nem mehetsz ki a vécére? Mert csak unatkozol, és nem is kell igazán kimenned, ugye?” Mit csinálok én? A szülők megijednek tőle, amikor felhívom őket: „Jó estét. Taylor Mali vagyok. Remélem, nemMit csinálnak a tanárok

Ha mindez nem történt volna meg velem egyszer már, ha vérre nem láttam volna rá életet, földre vizet, égre mindent, amit lehet, egy individuális mitológia nevében azt, ami tán ott se volt, nem tudom már, menedéktelen csöndeket, tértelen, sötét, hibás, zuhanytalan lelkű házak bánatát, pirosra zöldet, zöldre mindig kéket, kékre sárgát, szemeim fülnél fontosabb tanúk lennének. Hullám, mollban

ha a szomszéd szobában alszol is ásításaid próbálom kihallani a szél karcolásából folyosónkon átjárókat emeltünk kétes emeletek árnyékában korlátokkal védve egymást a megszólalástól érzem nélküled is óvnál engednél messze keresni a hangokat melyeket elástam s megtalálva bordák árnya rejti a száraz foltokat a számban kitapogattam, mit akartam mondani félálomban csak tátogom visszhangzik várakozásod Megjelent a Műút 2017061-es számában gyengület

semmi gond mondtam bár éreztem számban a keserű ízt amit nem tudtam mihez hasonlítani sem a testemen átfutó hagyd-abba érzést a régi időkből mikor még nem volt trendi a depresszió nincs jelentősége mondtam mert tényleg semmi nem változott minek is beszéltünk volna hosszan mikor egyikünk sem tudta a frankót benne minden más színű volt mint bennem ami kizárta a harmóniát nem kell magyarázni rám tapad a délelőtt mint a szantálfa-illat érezni fogom mikor már messze leszek emlékszem majd mint a denaturált-szeszláng árnyjátékára nehéz fekete drapérián lényegében ez minden nem kell nagy ügyet csinálni belőle groteszk lenne mint hugo boss öltöny egy gyárudvaron minek magyarázni a gyászt úgy sincs jó válaszom Megjelent a Műút 2016058-as számábanFölösleges egy délelőtt ízét magyarázni

eszem a töpörtyűt mangalicából készült göndörszőrűből aki már nem él egykor voltak nekem is kacskaringós fürtjeim mégis élek még a böllérkést máig megúsztam miért ő a töpörtyű miért nem én de miért is szorongok hiszen alig szorongatja torkomat ez a mosolygó bájos frakkba öltözött sorozatgyilkos elbizonytalanodik megtorpanva tétováz megremeg a keze haját csavargatja roppantja roppant ujjait talán éppen rádöbben valamire hatalma korlátaira hogy a halálnál ő sem büntethet tovább Megjelent a Műút 2016057-es számábantöpörtyű

Teletölteni a vödröt vízzel. Azt a vödröt. Azzal a vízzel. Tiszta forrás értelmező cseppjeivel mosni az arcot, mosakodni meg; először félmeztelenre vetkőzni, és úgy. Félénk háborús sebeket simogatni vele. Majd a fészer mögött építeni új jövőt, legalább belegondolni, mitől távolodik az ember. Ha ember. Csont és bőr, hús és vér, léleknek nevezett üres levegő. A dohányfüstben több empátia a természet iránt. Mert a legtöbb nem érti. Mitől a szív, mitől az egész. Melyik felhőben, melyik megmentő, melyik mindegy. Hogyan feketedik a meggyfa koronája, ha nem veszi körül gondolat. Bármelyik fa koronája, hogyan feketedik akkor. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/kert/vödör

hétfő  végy pár hetes malacot, a néhány malacot aprítsd kanál zsírban, zsírban pirítsd, ahol túl piros, ha a bőr piros, vizes kendővel borogasd, lázad enyhítsd. enyhe nedveket megeresztvén almát, veres hagymát, diót tisztogass, szűrd kenyered belén, légyen sűrűcske leved, könnyű kiürülésed. cukrot, gyömbért, borsot belé bőven tégy. árnyas helyen tálald, magad napra egy hétig ne menj. * a görbe nyakú utcalámpa kiszívta a színt inged redői közül. rázott a hideg, a horganyzott fém a bőrödhöz ért, megremegtél. melleid emelkedtek, lapockáid pengéin ezüst fény villant. levegődért kapkodtál. kedd a fűszerkerti munka használ leginkább a léleknek. rostjait simítja, s gócai oldódnak köztük odabent, ahogy az ásó mellett a sós, meleg alaplé megbuggyan. végy maréknyi kakukkfűt, forró, száraz időben szúrós fű ez, morzsold erősre, kövéren vagdosott szárnyas bő hátát bedörzsöld, véred megenyhíti. hagyd azért fűben, vérben pácolódni, hevítsd saját bőrben, ízétől megfogysz mély görcseidben, fűszeres rostjától hegednek sajgása mind sűrűn csillapul. * a két bábu teljesen egyforma volt. mindkettő szőrtelen, gusztusos mosolyú. a kirakat tükrében a zilált ágynemű szilánkos ráncai között naptól fakó, piros combok, törékeny karok. ropogós, kéttenyérnyi nyakak. porosan omló, opálos íz a szádban. szerda néhány erősebb csülök perzselt oldalát késnek vasával kapard, hornyolt felével dörzsöld, füstös ízét torokig beereszd. főzd meg jól a tüdőt, merítsd alá, és darab cipót áztass a hússal, füstölt tüdővel vagdald, csípős paprika, kapor, bors együtt, és vajban rántsd meg. bort tégy belé, fullasztó erejét viseld, levegőd idefent kiengedve, vissza sekélyen szívd. * vállat vontál, kezed elhúzva tarkód tapogattad. az ing vászna megmoccant a bőrön. nyakadba martál. arcod torzult, pirosodott, leégtél, magyaráztad. csütörtök a rákokat meg kell vízben főzni, apró lábaikat hajnalban elszedni, nagy lábaiknak kicsinyétéhségtől haloványak

Szotyory László Zuhatag című képe kapcsán Ridley Scott a filmes tájlíra egyik legnagyobb alakja. Ott van például a Szárnyas fejvadász nyitóképe ezerkilencszáznyolcvankettőből, az eljövendő poszt-Los Angeles olajmezőként lángoló, sötét és beláthatatlan víziója, melynek külön neve van a filmtörténetben: The Hades Landscape, vagyis hádészi látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a hetvenkilences Alien-film éppúgy, mint legújabb előzménye is, a nem kevésbé mitikus Prometheus. A kezdő képsorokban grandiózus felvételek a Föld gyermekkorából. Vulkanikus kősivatagok és rezzenéstelen víztükrű tavak, érintetlen, ember nem járta tájak fölött siklik a kamera, amíg meg nem áll egy bővizű folyónál. Marc Streitenfeld zenéjét egy percre itt megszakítja a zuhatag robajló hangja, a vízesés fölött pedig egy óriási repülő csészealjra leszünk figyelmesek, amelyből egy Tervezőnek hívott földönkívüli sétál a vízpartra ünnepélyesen, amíg a hangsáv felsőbb szféráiban kóristák, vonósok légiói zúgnak egy magányos kürtszólamot kísérve. A Tervező itt veszi magához azt a fekete, sűrű folyadékot, ami később olyan sok bonyadalmat okoz majd a filmben, itt azonban (legalábbis egyes értelmezések szerint) az idegen DNS-ével elvegyülve nem mást indít el, mint az élet, és így az emberi faj kialakulását bolygónk felszínén. A jelenetet Izlandon forgatták, s nem először történt, hogy a sziget földjét űrutazók lába tapodta. A tizenkét emberi lény közül, akik lábukkal illették a Holdat, kilenc Izlandon készült fel az útra, az Askja-vulkán sziklás kráterében, mert ez hasonlít minden földi tájból a leginkább a Hold felszínére. S mondják, hogy a leendő űrhajósok ittlétük során megismerkedtek Izland nemzeti italával is, amit más néven Fekete Halálnak hívnak, mert a nevénél állítólag csak az íze elviselhetetlenebb. Azt nem tudjuk persze,Ridley Scott tévedése

(a „tavaly télen végig fáztál” dallamára)   hol is szoktak titkos kincset elásni a régi rablók nem is rablók hanem rablók- tól rettegő kereskedők nagy tölgy alá folyóparton ha kínából mégis élve térnek vissza megtalálják öreg nénik spájzba lekvár mögé onnan másnap reggel mégis inkább a kijáró parkettával fedett lukba onnan meg a ruhásszekrény hátuljába vagy megint a spájzba és a többi és a többi titkos kincsét féltő ember szóval bármelyikünk vagy csak őrzik a fejükben? vagy nem is a hely a fontos hanem az hogy egyáltalán a titkos kincs az mi mégis? zacskó ékszer dédapától maradt svájci aranyóra vagy egy szakadt irhabunda vagy nem is tárgy vagy egy tárgy és egy fogalom kombinálva egy bal kézbe adott villa bőrdzsekiben töltött boldog- boldogtalan ifjú évek vagy akár csak egyetlenegy alkalommal nyári éjjel rockfesztivál területén séta közben egy bóbitás fülbevalós félkómából pillanatra feleszmélő sráctól hallott tűpontosan definiált élethelyzet „punk vagyok, hol vagyok?” szóval ilyenek a titkos kincsek köztük van a költészet is patroklosztól don quijotén át egy női irhabunda- javíttatás történetén keresztül egy szerelemről és annak az elmúltáról és egy derék szűcsmesteren keresztül a szeretetről könnyet csalva lélegzetet megszakajtva mégismégse kegyetlenül csak őszintén szóló versig — a tiédig Atilla mert az a versed a legszebbek közt is ott van mind közt amit csak olvastam és ha már így belekezdtem sok-sok versed folyóparton álló nagy tölgy alatt rejlő elásott kincs lekvár mögött rejtegetett aranyékszer ezt már úgyis el akartam egyszer neked magyarázni azért hogy tudd én is tudom de legfőképp nem is neked annak aki kincset keres mert a saját kincse kevés vagy mert nem emlékszik arra hol ástaPohárköszöntő Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjára

„Csak a lehetetlent lehetne letetni” (Arany János) A lehetetlent letetni lehet úgy álltunk ketten a gleccser alatt a csúcsról a Montblanc alján a jég piszkos rétegek sziklamély csapok csorog csorog nádas kunyhóeresz a jeges árok s lesz kristálypatak felhőben fönt a csúcs a láthatatlan csak egy hiányzott csak a mi hiányunk egymás mellett is mindig akkor is átjárt amikor ő még meg se volt tizenhat év s én én ő még sehol egy hosszan üres távoli jövőben hol volt hogy el is tévesztettük egymást el is vesztettük de lett két halál hogy húsz éve még a gleccser alatt két nemlét letesse a lehetetlent s készült de hol volt még a harmadik messze mint a Montblanc csúcsán a jég Megjelent a Műút 2014044-es számában Húsz év után

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

a nyári fénytől búcsú, indulni, nehéz léptek, bakancspocsolya ködszkafander. a halszálkában pihenő autók párás ablakán át alig látni a bajuszkapcsolókat. fejem fölött pár eltévedt veréb töri fel az égbolt betonudvarát. a repedések közt erőtlen napsugarak találnak kiutat. pár perce múlt negyedhét, túl korán bármihez is, túl későn a tegnap folytatásához. félút, valahol középen, azt hiszem, itt érdemes megállni egykét perc erejéig és beleordítani saját leheletem prémjébe. a keddi bort felböfögni, a jövő heti barackpálinka karcos ízéért hálát adni. ez itt a boldogság szanatóriuma a felületes vágyak detoxikálója mellett. itt érzem, meztelennek születtem de mégsem tudok szabadulni a belém vert társadalmi reflexió répanadrágjától. pedig iszonyodom a kényelmetlen holmiktól, mégis kell, hogy valami szorítson, hogy valami nem ott vagy épp ellenkezőleg gyűrödjön. át a zebrán, megszokott- megkopott csíkok, a festett részekre lépve gyűlölöm magam, a festetleneken mindenki mást, a zöld emberke villog, sípol, majd elnyelni a sötétség. egyedül így érhet véget, hatalmába kerít egy nyugtalanító érzés: innentől nem vár már rám semmi új, minden zárba könnyedén csúszik be a kulcs, minden google talált linkje lila, s minden huzat ugyanazt az ablakot csapkodja míg világ a világ. nyugtalanító. nyugtalanít, hogy egyszer akár véget is érhet. ahogy az összegabalyodó évszakokból kihátrál a kontúr, úgy válik rutinná a minden kezdet nehéz. megjelölni egy facebook fotó hátterében az ágához még kapaszkodó levelet, amit már csak az avardomb igazol vissza. érzem, ma minden elvágyódik azvágymentes téridő

A térdem A látás feltétele a fény — és papíromból vakít a Nap —, látom a térdem a füzetem alatt. A térdem, mely örök társam volt egy élet alatt. Ahogyan a fürdőhab lappanó szappanhab-fellege gyűrűt von köré, és e gyűrű emelkedő-süllyedő pántban feszesen simogat, ha a lábamat kinyújtom-emelem. E térdek kilövő-tornyai voltak katicáknak, és a leküzdött hegyorom reményét vette sok bodobácsnak. Szorított cickafarkat, útifüvet — párjával, mert szólón hogy is szoríthatna —, hogy láthassa, lehet-e magvától fosztani, szárig kopasztani. Piros kráterek szabdalták párnáit — ha a murvás úton szereltem biciklit, vagy mentén, az árokparton, mikor elvarázsolt szagosbükköny és kékkatáng. Láttam alatta a tájat száguldani, mikor hintát hajtottam Paradicsomig. Átszelt horizontot, felhőkbe rúgtatott, beforrt nyomtalan minden sebet, és visz ma is — rendületlen. Anna Kreol a kispárnához Ülök szokott zugomban. Nem kocsma, hisz lány vagyok, a kanapé sarokban. Lankás párnám dűnéin dűlt boroknak bíbora, enyhül tünde, búgó kéj, disznó szóid dallama, s hónaljad sós illata. Napló: május 5. Ma megsúgta nekem a Nap; sárgafestett szekrényt akarjak. Szilvalekvárnak, könyvnek, semminek — amit a csí könnyen kerülget. Ez az én időm. Mikor az ujjam felzeng – életet színez. ___________________________ Kerge Mancika egy rajzfilmfigura. Saját szavaival: „Testemből — a fekete szín miatt — nem a testiség a lényeg. Fekete vagyok, mint egy ikon, egy jel — lányt jelentek (és ami ezzel jár). Négy hajtincsem van, általában egy elöl, három hátul. Számtalanféleképpen össze tud kócolódni az érzelmi állapotaimtól függően. Az arcom ideálisan szabályos. Fejformám egy csúcsán állóKerge Mancika verseiből

Távol az éjjeltől, a nap közepén a tükrök és ablakok közötti különbségről beszélgettünk. Én azt akartam (értsd: „úgy döntöttem”), hogy a műalkotás ablak legyen egyik világból a másikba, de te azt mondtad, nem, a műalkotás — éppúgy, mint a másik ember — tükör. És hogy ez elég. De hát úgy csak azt látod, amit eddig is láttál, mondtam én. Hogyan lehetne ezen javítani? Hogyan lehetne rajta változtatni kicsit? Mondjuk ha a tükör egyszercsak kitépné a szemgolyódat a szemüregedből, és úgy fordítaná, hogy tényleg mindent láss, ami körülötted van, és még annál is többet: Saját magad a világban, amint épp nem a világot nézed. Dunajcsik Mátyás fordítása Megjelent a Műút 2016057-es számában Ablakok és tükrök

dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje a gyógyíthatatlan halálos betegek utolsó erejükkel Téged dicsérjenek mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott minden infúzió minden cseppje Téged dicsérjen minden sikertelen újraélesztési kísérlet dicsérjen a tüdő- a gyomorrák egyenként minden daganat dicsérjen az ideig-óráig ható morfiumadag a narkózisban is dicsőségedet vinnyogják hörögve minden elmúlik a fájdalom is csak Egy Valaki Örök Te dicsérjen minden levegővétel minden utolsó lehelet a lélegeztetőgépen is szépen tagoltan Téged dicsérjenek kíméletesen immár halálba adagolva boldog kórtermi kórus dicséreted dalolja zümmögje Neved az EKG vízszintese himnuszod fütyörésszék bonctermi hentesek dicsérjenek az injekciós tűk véres vatták gézek szennyes gennyes halottas ágyneműk dicsérjenek Téged dicsérjenek az élőhalottak a magaképtelenek akik csak arra képesek hogy Téged dicsérjenek dicsérjen minden abortusz koravén embrió friss halott miképpen itt a földben is azonképpen fönn a csillagok dicsérjen a kórházi hulladék emberszemét magzatmocska dicsérjen mikor az éjszaka nagy fekete zsákja kiszakad és megtalál a macskaNagyhimnusz

első mérkőzésemet hétévesen vívtam egy úttörőtáborban kiállítottak a százemberes emeleteságyas terem közepére az ifivezetők mert suttyomban sutyorogtam a csendespihenő alatt aztán szorítóba lépett a küzdőfelem is szintén suttyomban sutyorgó vaskos pirospozsgás mindig ő ette le a közös tejbegrízről az összes kakaót mondták a vezetőpajtások üssük meg egymást kaptam egy nagy pofont sírvafakadtam nem ütöttem vissza a vaságyhoz szépen visszaballagtam akkor éjjel bepisáltam nem mertem kimenni a budira ugrás az időben tizennégy lehettem negyvenkiló kiállított az életrevaló tesitanár olimpikon volt egyébként megküzdeni egy százkilós osztályismétlővel harcoljatok fiaim orrba vágott a srác tisztességesen fel sem emeltem a kesztyűt sírvafakadtam felmentettem magam testnevelésből elég volt a küzdelemből egy életre gondoltam azért nem ilyen szomorú a kép volt egy bokszoló akit nagyon szerettem disszidálásom másnapján anyátlanul ültünk amszterdamban egy barnakocsmában odaintett az asztalához egy ember nem a józanság szobra ha váltósúlyú igencsak lefelé magyarok vagytok kérdezte mert őket nagyon szeretem ismeritek gedógyörgyöt eb döntőt játszottam vele nagyon megvert az élet is ezért ülök itt a feleségem elhagyott egy másik nőért vitte a két gyereket is nem láthatom azóta őket ugrás az időben kolbászt eszem a bosnyákpiac hentesénél hozzámlép egy megviselt férfi lefeléváltósúly szintén szervusz főnök mondja megismersz gedógyuri vagyok háromszoros olimpiai bajnok megmutatom a személyimet ha nem hiszed nem kell mindentelhisznagyanyó vagyok miért is hazudna egy ember két napja nem voltam otthon éhes vagyok meg szomjas levág két csirkecombra köretre ásványvízre egyet tud harapni belőle elcsomagoltatja összement a gyomra mindig mindenkit legyőztem mondja én meg elérzényülök elmesélem neki azt az amszterdami gedósztorit később még egy sörre is próbál megfejni de erre már nemet mondok aztán az első dolgom megnézni a neten nem is hasonlítanak sebaj jól van ez így egy órácskára féligmeddig azt hihettem megismertem azt aki megverte az én első holland barátomatilyenaboksz

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

Az ébredés lehúzott héjának pereme felpöndörödik, akár a pőrén hagyott párizsi széle. A lépcsődeszkák a sötétben ijesztően száradnak, nyújtózva ropognak az esztétika csontjai. Az elfojtás tapétáit érzéki ujjak simították a falra, alatta légbuborék az őszinte beszéd. A tányéron felejtett tészta halott orsóféreggé kunkorodik, rugóján magasra dobbant a sodródás. Szép ez a perc. Még az sem zavar, ahogy a némaságban a klórt lassan legyőzi a húgyszag. Az átmenet mindig különleges. Kereslek. Mikor rádöbbenek, hogy a mindentől védő takaró alá bújtál, arcomra kiül a nyomolvasó fintora, aki a sebzett vadat követve másodszor keresztezi saját csapáját.Fényváltás

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől eltávolodva próbál élni TOVÁBB. Később már csak a rácsos ablakon nézett ki, mindennek háttal. Belebonyolódott a világba. Nem érdekelte, ki jön be és ki megy ki. Egy biztos volt, a kilátás mint kilátástalanság. Aztán, hogy mi lesz még, talán egy arc elé illesztehető maszk, és attól örökre önmagává válik. Megjelent a Műút 2017064-es számábanDiagnózis

túl harmincon túl a pókok lábát egyesével tépő játszmákon néhány megoldás birtokában válaszokról tudva mint arról is mennyit érnek férfi így dicsérnek kiknek tetszem mind a négyen fénykoromban vagyis ennél önzőbb gyávább és silányabb voltam leszek nemsokára pók családi kádban ennyi feladatul hogy kímélet és határozottság illő szótlan elegyével öljek tartsam tisztán mit kell megvan félálom elégedettség arcomon ahogy belépek mintegy mellé zuhany megnyit és a másik test feléled rugdal és kapaszkodik a nem várt vízben majd kering a lefolyó örvényében nem látni meddig él a csövek kétfelől sötét cuppogó merev hideg szőrös nyirkos terméketlen hüvelyében mennyi észrevétlen kudarc gyűlt már össze vagy hullott át mindenen hogy elfelejtsem végül én is annyival is könnyebben nézzek tükörbe és ha mégsem ami szintén előfordul legalábbis eltűnődjek nem volt fontos vagy nem mertem vagy megtettem csak aznap sem láttam senkit? Megjelent a Műút 2016056-os számában Hullik

Citrom- és narancsillat. Szicíliai minőség. A csendéletbe belép: tervet hoz üvegtálon. Nem mondtam, hogy olajvászon, száz meg száz meg száz kéz festette. Mokkacukrokkal kockázik. Nem mondanám koffeinmentesnek. A kávé maga Szervezet? A végén úgyis a tenger habját látod kicsapni a száján. Tavaszodó temetőben kísér egy koporsót, és a háttérben (el)esik a kanadai, édes hó, a hideg hó bódító vaníliája, és a sok hiába. Szétlőttek egy zacskó porcukrot, s az szétszóródott az arcán. Adjátok vissza a hóvaníliákat. Hibátlan illat, luxusfelhők, szitálás. Azok a gerezdek. Azok a héjak. Édes levegő. Édes, fehér arc. Porcukor az arc, és a száj a lekvár. Játékarcú miért szomjazik a vérre? Miért kérdezünk rá mindig a miértre? Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A hó bódító vaníliája

Gyapja nő mohából zuzmóból a földbe kelésként belemart betonnak a beleállított hegesztett vasaknak tavaszi nyári vad esőben eső után és minden éjjel az itteniek hallgatják a rostok burjánzását az udvaron az itteniek inge hónalját penész pitykézi ki az itteniek ujja bögyébe az eső belemossa a gépzsírt a csavarlazítót a fáradt olajat meg a féldekás taknyot amit elnyalogatnak sutyiban a garázsok fészerek sufnik oldalában az itteniek körme repedezett és véraláfutásos mert előbb-utóbb úgyis odabasznak a kalapáccsal vagy valahova odacsukják vagy felszakítja egy szög vagy valami szar körömágyuk fekete a mocskot kis rojtokban cafatokban lehetne belőle kidörzsölni de nem kell jól van úgyis a tisztaság nem való semmire ezen a világon ha mosdanak ultra-porral erős lúggal dörzsölik magukat úgyse lesznek tiszták de úgyse kell annyira tisztának lenniük úgyse annyira kiöltözniük hogy letagadhatnák de nem is akarják nem is kell nekik nem mennek úgyse olyan helyre nem mennek másfélék közé csak a piacra a teszkóba meg a melóba mikor van vagy legfeljebb még ha a gyereket kell visszavinni a kurva iskolába de az meg úgyis mindegy mindenkinek a kurva anyja meg apja kurvára ugyanolyan az itteniek azt mondják te vagy az a köcsög csávó aki elkerült innen régen de azért osztja az észt rólunk balfaszokról akik elvesztettünk valamit valamikor amit már soha nem találunk meg és én meg azt mondom rá nem volt sose a tiétek mert ami a tiétek lehetett volna azt előreKöpünk egymásra blues

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

Pofon, ami annyi ideig bizsergeti az arcot, hogy simogatásnak tűnik. Bársonynadrág szárán fényesre dörzsölt alma, magánégitest, ami beragyogja a napom, hiába harapnék bele, az ízében sose csillan fel az a fény. Az alma zamatának egészen más képe van, mint a fényesre dörzsölt almának. A zamat képe: egy szép nő hasán magába roskadó jégkocka, megfakult, ezeréves kalligráfia, utazás kutya vontatta szánon télből a tavaszba. A zamat képe nem látvány, nem is láthatatlan. Ha behunyom szemem, annyi ideig vonul a hangyasereg a nyelvemen, hogy inkább hasonlít harapáshoz már, mint csókhoz. A zamat képe folyton éhezik. Megjelent a Műút 2017063-as számábanBársonyos forradalom

meg kéne javítani a tetőt meg anyádat mondta apám soha nem laktunk a nagyranőtt háztömbök tetején be sem esett az eső pedig vártuk hogy legyen mit szidni anya főztje máshol gőzölög mitől laknék jól apa egy másik tetőt javít hiszen a miénk tökéletes Megjelent a Műút 2017061-es számában Tetőfok

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el, amelyben magam is fogyasztom az életem. Járásom mégsem keresi hozzá az utat. Mások léptei keresik épp elégszer, koptatják ferdére járdáját, küszöbét, hadd látnák a látható és azon túli valóságot rajzoló mestert, aki villámokat uszít keresztül az égen. Azt képzelik a gnómok, törpék, híre, rangja fényében az ő arcuk is felderenghet, nem tűnik el az örökkévaló sötétségbe. Azt képzelik: elleshetik nagysága titkát. Nem tudják, őt önnön energiája, felhajtó ereje emelte magasba, amit a rögöket összerándító gyötrelmeiből, földrészeken túli hátraszorítottságából nyert. Onnan, hogy nem véletlen ember. A földnek minden világtája fáj benne. Azokkal érez együtt — Illyés pusztai parasztjaival, Kassák gúnyás, gazos arcú elesettjeivel —, akiknek talpa alatt „a pornak is nyomorszaga van”. Velük: az itthoni, s a messze szakadt világ mindenkori kitaszítottjaival, kijátszottjaival vállal közösséget. Értük rajzverseinek kontinentális indulata, tüzet vető barbár dühe. A jóért, igazságért rajzeposzainak agresszív szenvedélye, égető heve. (1992) Nem tudják

villamosnak üvöltesz harmadik birodalmat. Wehrmachtsadlernek hívod, pedig tudod, hogy egy négyeshatos nem tehet semmiről. a körút helyett arcod nézem, ablakra feszített árnyjáték. végül háttal ülsz le, hogy még véletlen se láthassam a szemed, miközben taknyos zsebkendőt veszel elő, remegő kézzel belecsomagolod a nyolcadik kerületet, és farzsebedbe csúsztatod élére hajtogatva, hogy kilógjon az összes utcasarok, amit valaha miattad szerettem. lapockádat tarkómhoz támasztva nyomkodod a leszállásjelzőt, hogy érezhessem, távolságon több mindent lehet érteni. számodra egy jobb oldalon nyíló ajtóban nyer majd értelmet a Rákóczin. mint állatok, ha megjelölik területüket, hagyod ott a kapaszkodón körmöd nyomát. túl erősen szorítottad, a vas felszínre kerül, hogy utána vízzel és oxigénnel érintkezve korrodálódni kezdjen. a képződő vas-oxid kívülről befelé haladva emészt fel mindent, ami útjába kerül.korrózió

Már régóta nem történt semmi, ahogy akkor sem. Ültél az asztalnál, semmiségekről beszélgettünk, míg én a tűzhelynél álltam, és egy lábasban kavargattam a kávét, ugyanis elromlott a kávéfőző. Figyelnem kellett erősen. Ilyenkor hosszú időn át nem történik semmi, aztán egyszer csak hirtelen megindul a barna folyadék és kitör a lábasból. Erre vártam, és nem vettem le a szemem az edényről. „Elköltözöm” — talán ezt mondtad, és én odakaptam a fejem, de te akkor már lehajtott fejjel szívtad a cigarettádat. Mire visszafordultam, a kávé kifutott, és hangos sercenéssel eloltotta a lángot.Elromlott a kávéfőző

madarak leszünk mind, rigók vagy varjak. mikor a sarokba gyűlnek a fények, egymás mögött kialszanak a lámpák és eltűnnek az árnyékok is, csak a szárny- csapások maradnak, az üreges csontok, amiken sípol a szél, kifesti még egyszer az éjszakát, felragyog, megijeszt, egymáshoz bújunk, becsukom a szemem és átölelem, akire gondolok. ilyenkor elfelejtem, hogy olyan gyorsan keringek a nap körül, amit már nem szeretek, hogy köldökömet magához rántaná a föld, hogy köldököm magához rántaná a földet. csend van. csak a fejemben dobognak apró istenek. csak a szövetek mozdulnak, halnak a sejtek, bennem a gondolat, hogy téged is ugyanazok az atomok tesznek mássá. most csillagok robbannak, és mire láthatnánk őket, elfelejtjük, mit is akartuk nézni igazán. eléd futnak a folyók, én pedig megfestenélek, ha emlékeznék még rád. te elhiszed, hogy a madarak újra vonulnak majd, és ezúttal velük repülünk mi is. de délnek soha már.madarak leszünk mind

Ne egyél többet a szobádban, mondta anyám. Ha csak nem akarsz még több bogarat magadnak. Akik pontosan az olyan alakok miatt szaporodnak, mint amilyen te vagy. Egyébként éhen pusztulnának. Különben is, kit akarsz boldoggá tenni, egy maroknyi hangyát, vagy az anyádat? Mit adhatnak ők neked, amit én nem? Semmit, hiszen nincsenek érzéseik. Csak megeszik a cukorkáidat. Mégis jobban bánsz velük, mint ahogy velem. Folyton eteted őket. Ellenben nekem sose adsz semmit. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számábanMorzsák

Néha mikor felöltözöl, nem hiszem el, hogy ez a szemed. Már itt se vagy. Az utcán nem tudok lábnyomodba lépni. Pedig mindenhol jártál már te is. Egy öngyújtót forgatok ujjaim között, mintha a kezemet fognád. Eszembe jut, egyszer kivetted cigidet a számból. Néha mondataink összetalálkoznak mégis, olyankor régóta hiányzom. Aztán elmész. Most kérhetsz tüzet mástól.  Kivetted a számból

Édesanyám hajdani vágya, amit egyszer nekem kivallott: a csipkevasaló közeledtén jeles napoknak de sokszor fölmerül. Majd akkor, ha lesz pénzem, ha több pénzem lesz, határidők nem nyomorgatnak éppen, jut az energiámból, a figyelmemből, ha lesz hozzá lelkierőm — az a fehér sportkocsi csak nem érkezik meg házad elé, az a kis vasaló csak nem simít a te deszkádon, az a te karót nyelt fiad megint csak virágot visz, miközben tudod, hogy azt se ő maga vette, és az a dicsőség messzibbnek látszik, mint valaha is. Nem, nem, nem, csak ez ne legyen. Fekete csipkén fut a kicsi szerszám, forró az arc miként a vaslap, ami reáhull, ott sistereg el, és bolondgomba nő egy torony alján. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában ____________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.A csipkevasaló

az általános iskolában tanultam németórán, hogy ne az igazat mondd, hanem azt, amihez elég szót ismersz. eleinte fura volt, aztán már fel se tűnt. akkor éreztem, hogy baj van, amikor neked se tudtam megmondani, amit gondoltam valójában, csak a betanult szövegek foszlányai jutottak eszembe, és rájöttem: nem segít, hogy a nyelvvizsgán nem ellenőrzik, tényleg együtt ebédel-e a család. egyébként fogalmam sem volt, hogy ez más embereknél szokás, egészen addig, amíg a gimnáziumban a némettanár nem hitetlenkedett, és amíg mindenki fel nem tette a kezét, hogy ők minden hétvégén, mi meg csak karácsonykor, ajándékozás előtt, amikor mindenki kíváncsi és siet. sok családi programról tanultam még a nyelvórákon és sokat hazudtam, mert nem szerettem, hogy nem hisznek nekem, meg jelentkeztem előrehozott érettségire, mert hazudni se szerettem igazán. mennyi hatalom van a tankönyvíró kezében, csak az ő mondatait ismerte az osztály. szerintem nem érdekel senkit, hogy megtanulom-e a nekem kellő szavakat. Megjelent a Műút 2015054-es számában nyelvóra

Tipográfia: Rőczei György Well 31–35.

torkomban örvénylenek a szálkáid — mintha toporgó galambok a csatornafedélen, mocsokba dörgölődző kölyökkutyák. a nedves fának is van szaga: mélybarnára sötétedik a levegő. elkerülhetetlen, hogy megszólaljak. ilyenkor megtalálják vetett ágyukat puha csöveimben, szorosan hangszálaimba fúródnak — szétröppennek a napok, mintha csaholná őket az idő. metsző élességgel

Ebben a színben, a tiszta ultramarinban fürödjön meg a tengered, amikor kisimulnak az álmaidat fröcskölő, mérgezett hullámok. És az igazmondó szájak. Ők az az élet, melyben kőházat szeretnék a tengerparton, körben keskeny ösvények, körben reggelente a rákok és kagylók után kutatva. Távollétemben lélegezd be, utána ki a leheletembe a levegő sóját, majd vesd az első erős szélbe. A kékruhás nő újszülöttet tart a karjában. Egy másik, nekem háttal álló nő most az emlékezetben nyugodtan nézi a tengert. Bórfenyők. Megfeszítve az, akit szültem, hallom, mondod nekem, míg a be nem lélegzett só a csupasz kőre szóródik a porhanyós földön. Magányos boróka a közelben. Harangok alkonyatkor, te azt mondanád, mandula-szirmok a levegőben. Minden áldott nap. Ugyanabban az órában távozol és érkezel. Írnokok. Festők. Betegek. Egyedül. Elhagyottak. Bélpoklosok. Régi és új élő halottak. Térdre hajtott fejjel. Rabok, akik a padlóra hugyoznak és mellé vésik a nevüket. Mindezt tudják az idősebbek, a Jugoszláv Néphadsereg kaszárnyáiban a katonák mindenbe, ami csak a kezükbe akadt, belevésték vagy lejegyezték az ún. számot. Mennyi van még hátra? A katonai göncök levedléséig. Nem moshatod meg az egyenruhát. Egyedül a rozmaringot kérheted meg, hogy oldja a bűzét. Eljegyezve, összeházasítva a százéves háborúk előtt. Mi mind. Mindenünk. Mindannyian. Semmi sem másé. Nem kell a velencei maszk, hogy köztetek halálra táncoljam magam. Nem ismerem többé a számom, akármiről is szóljon. Reggel van, festek, Bellininek hívnak, és éppen távolból kaptam lapis port. Így indulhatna egy újkori próza egy újabb hamis összeesküvésről, mely Velencétől Tokióig végigsöpör minden trafikon és kereskedelmi központon. Ám ez nem próza. Én nem vagyok Bellini. Csupán ez a szín maradt tiszta. Nézem az Szűzanya és a gyermek-képet. Amit elkezdtem, nem tudom majd befejezni. SemBaranya, téli vadászat — Lapis Lazuli

Világéletében diszkrét volt. 37 év után is csak véletlenül szagolta meg a felesége parfümjét — a felesége nélkül. Nézte az átlátszó folyadékkal teli, kicsike, metszett üveget, olvasta rajta a márkanevet, állt a fasza és nyelni próbált. Megjelent a Műút 2017064-es számábanIllat

                             felőled, parázsló felejtés puha esőben, mint a Côte d’Azur-os éj, mely reggel újra csak fel-felsír tebenned, s vizes hajadról a gyász a szádra rebben. Megjelent a Műút 2016056-os számában Mehetünk

A hitem hogy világ-nagy ügy pusztán az hogy vagyok ily hitből vallástrendeket kreáltak ős nagyok nem holmi véglény burka ez van tudatom s lehet így rációm még akkor is ha tiszta őrület a természet vegyészte ki e furcsa micsodát s nem tudom megemészteni hogy lenne odaát csupán annyi a záradék majd felmagasodom a teremtő létszintre le mindenható fokon 2016.augusztus 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanHitelv

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz. (családillat)

Te már otthont érzel a vonatútban, én még csak hangosodó fékeket a vállaimban. Mindketten évekre csomagoltunk, és csak hagyjuk, hogy pár kopott községtábla döntsön helyettünk. Azt mondod, itt tisztább a levegő, de szerintem a legtöbb tüdőlebeny ugyanúgy tűpárna, mint otthon volt. És ez is egy pontosan olyan város, ami a halottairól lett híres. Itt leszállhatsz. Én a következő megállónál huszonéves leszek, és még sehol nem láttam Európát. De hát így tanultuk: darabonként hagyni el azt, ami eltört, táskánkat szorongatva utazni mindig a rossz irányba. Megjelent a Műút 2014046-os számábanEldorádó ostroma

Újságból kivágott, keretbe feszített kollázs. Egy perui madonna, összevarrt szájú múmia, elforgatott férfifej. Roncsolódások, vágások. Zajokra alszanak. Magukat mutató lények, akik képtelenek önmagukká változni. Mozdulatokra reagálnak, eltűnnek, visszatérnek egymás életébe, mint amputált végtagokba a fájdalom.    Vonzás

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

Ahogyan kérész súrolja a víztükröt, nem is sejtve, hogy talán hamarabb elhal, mint az általa gerjesztett hullám, úgy szívtájékon sem lehet biztosan tudni, hogy a felgerjedt fájdalom, vagy maga a szív hal el hamarabb. Megjelent a Műút 2015052-es számábanÉrintő

Lapos, kerek köveket keresek, amik többet akarnak, mintsem egyszer csobbanni. Újra és újra a partra úszó, büszke kacsaköveket. Elejtett tányérok, mintha csak a gravitációt bizonygatnák arrogáns csörömpöléseikkel, mosogatás közben kezünket elvágó üvegpoharak, a falon púposodó tapéta szűkíti a folyosót, s szorít egymáshoz minket, szivárgó ablakok, késlekedő kifizetések, elfelejtett befizetések, elfelejtett ígéretek, az elfelejtett barátok, elfelejtett névnapok, évfordulók, szülői értekezletek, fogadóórák. Még akár harminc-negyven évig is. Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül- hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és hogy nem volt hiábavaló, és mindegy, a fogak mozognak-e majd, ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis szatyrainkkal a piacról hazafelé. Addig is keresem a lapos köveket, és amíg a gyereket nem felejtem az oviban pénteken, tanítom kacsázni hétvégén a Duna-parton.kacsakövek

Láttam, ahogy Majka szemét kiégeti egy XI. kerületi punk. Negyvennek néztem, lehet húsz. Egy pizzát tartott kezében rendületlenül a pizza- és smúz- király. Büszke volt és boldog. De nem volt őszinte akkorra a mosolya már, amikor a szemén keresztül lehetett látni az éjszakát. Pár nap múlva új Majka új pizzával állt ugyanott. És ugyanúgy mosolyog. Ugyanúgy mosolyog.  Majka, pizza

Éjjel, ha az ekhós várfal felé slattyogsz, ott árvul a padkán az angyalfejű krampusz. Copf stílusú lámpa fejfénye — a kátyús havat hajigálja az angyalfejű krampusz. Garbója kapucnis, nadrágfara lompos, így kér tüzet, így köp az angyalfejű krampusz. Nincs lelki bujócska, szimmetria, susmus, szájgőze a lélek — angyalfejű krampusz. Virgácsa kibújik, azzal nyom a falhoz — bámulja a követ az angyalfejű krampusz.Kisváros

Rawa Rawa Rawa királynak építek üvegpiramist. És flottaépítés és hódítás. Bő búzatermés, két bronzszobor. Diplomáciai diskurzus a szomszéd királlyal. Adsz utat és boldog leszel, két körig kapsz hatvan tallért. De vidd odébb a munkásodat a területemről. Kaphatok Right of Passage Agreementet? Ezért a lóért? Nem! Háború azért nem lesz. Tudósaink feltalálták a kereket. Megkaphatom, Bob? Vamos italianos velocidad. A kereket nem adtuk el, túlteng a fejlődés, a központi szektorban körönként több jólét, három boldog fej. Nincs resistance. Az óceánon egyelőre paplanhomály, reggeli előkészület. Turk kapitány nekiindul a vizeknek. Körönként négy kockát lép. Act of Navigation. +3 benessere nella città. +333 culture. Producing Police. Producing Guardman with Spear. Shakespeare and the deep waters. Óceán feldolgozás alatt. Lumber Mill, timber, kattognak a fák. Még öt munkás. Lent a tengeren Turk kapitány vonul, mit rejt a következő hullám? Még nincs új sziget, halak ugrándoznak a hajó körül. Queen Elisabeth: Mit settenkedik ez a Turk kapitány? Nem láttam, hogy a határodhoz közeledik. Right of Passage? Két oil-ért rendben. Turk kapitány a fehér sodrást kémleli. Egy jelben egy levél, a tenger kék, a tenger zenél. A horizont, mint egy folyton izzó sáv. Banán, banán terem, buggyanó levél. Vamos italianos velocidad. Turk kilép a hajóból egy szigeten. Madárkeresés és discovering a lombok közt. A Birodalom utolsó határa. Délre Elisabeth. Ha nézed az arcát, mint egy idegen képet, már gyomrodban érzed a messzeséget.Conquest

Te nem jöttél olyan messziről, hogy elítélj, hiába hasonlítok arra, aki elől menekülsz. Konfettiként ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket akkor mondtál, nem szavak voltak, szájpadlásig felcipelt kacatok, gondatlanság milligrammról milligrammra. Ahogyan a poharadat fogtad, abból jöttem rá, hogy mindkettőnknek mást jelent eltörni. Még aznap a tarkódat adtad a tenyerembe, hinni akartál bennem, érezni, hogy sebészien vágok. Túl sok váratlant kívántál tőlem. Én máshogy néztem a bőrödre, mintha az enyém lett volna rajtad akkor, az arcunkon ugyanúgy vakartuk el a szögeket. Nem tettem meg. Azt akartam, hogy számomra mindig ott ülj, hogy úgy fázz a sálban, mint a bejárat, amin még záróra előtt kimentem. Hiszen te csak csalódni jöttél, de nem olyan messziről, hogy marasztalni tudjalak. Jó volt már megismerni valakit, akivel képtelenség beszélgetni.Ahogy a poharadat

Búuuúu! Bu! Szép Ernő: De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban TD: Minden a végtelenségig megy! Szép Ernő: Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, TD: Ahol véget ér, az a végtelenség./span> Szép Ernő: De elnyomják és nem látsz köztük különbséget TD: „A végesség a végtelenség.” Szép Ernő: Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. TD: Minden a végtelenségig véges. Szép Ernő: — Vége a Néked szól c. versnek Ebben volt: Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már mindegy igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. TD: Hát nem értitek? Ez a „nincs kedvem” nem németesség. Ez valaminek az egyetlen hü kifejezője. Nincs kedvem. Nem, hogy mihez, az fel se jön. Megj. le esmegy, jav., se megy. Én, ha németeset akarok mondani, német–magyar szakos, azt mondom:   1. habgefundum gefundum, vakumbum. 2. mint sok angolt forditó: byyeee, byyyye, byeeee buu, bije bu. Magyarul: Jékely, Kosztolányi, Szép Ernő, Arany stb. De magamról semmi kedvem, még csak semmi-kedvem se. Vicc, hogy nem találkozom senkivel. Folyton ezt teszem. Magam — hogy ezt tudni is lehetne — nem vagyok. Nincs kedvem, na, hm, byeeeee? MAGAM NEM VAGYOK. Bú-tiszta búza, bú-ocsu

Apám listát hagyott anyámnak: hol kell fizetni a cascót, mikor újítsa meg a személyijét, melyik könyvet ne olvassa a gyászév alatt. Soha ne hízz el, ezt írta végül. Először az asztalfiókban hagyott Cameljét szívtam el, aztán belenőttem az ingeibe, leveleket találtam, kottát, elvetélt verseket, a fotólaborban eldugva aktokat, anyám akkor már hízni kezdett. A pincében túrtam tovább, amit kiástam, magamra húztam. Ruháimba anyám lassan belenőtt, tudtam, hol fizessen, mit ne olvasson, nem egy év volt, három évtized. Listát írni apámtól tanultam — versnek nyers, életnek kevés —, csak a végét hibáztam el, fogyni rest voltam és meghalni gyáva, körülnőttem a megfeszülő időt. Nyers

Kiedy się rodziłem, nad Caesars Palace w Las Vegas, świeciło jasne słońce. Ray „Boom-boom” Mancini, mistrz świata wagi lekkiej, bronił właśnie tytułu, z Południowokoreańczykiem. Duk Koo Kim trafił na ring jako nieznany pucybut i jeden po drugim wygrywał  azjatyckie mecze. Kim walczył tak, jakby był lustrzanym odbiciem Manciniego. Wytrwały niczym prawdziwy mistrz. Ten pojedynek zmienił dzieje boksu. Walczyli przeciwko sobie przez czternaście rund. Obaj chcieli zdominować ring. Mancini rozważał już poddanie walki. Krwawiło mu ucho, lewe oko spuchło, pięści zwiększyły się dwukrotnie. Kim, wielka nadzieja biednej rodziny, poważnie potraktował pojedynek. Na ścianie pokoju hotelowego wyrył: zwycięstwo albo śmierć. Pod koniec meczu dominował Mancini. Wyprowadził o wiele więcej ciosów niż Kim. W trzynastej rundzie Mancini zaatakował. Trzydzieści dziewięć ciosów, jakby zupełnie nie wywarło na niego wpływu. W następnej rundzie Mancini znowu natarł. Wyprowadził prawy, sknocił lewy, ale od drugiego prawego prostego Kim poleciał na linę i uderzył się w głowę. Po godzinie zapadł w śpiączkę. Na pogrzeb do Korei poleciał także Mancini. Kilka miesięcy później matka Kima popełniła samobójstwo. Podobnie sędzia. Mancini też już nie był dawnym sobą. Przywykł do śmiertelnej ciszy. W głowie odezwały mu się dawne głosy, koledzy ze szkoły, starzy przyjaciele. Po pewnym czasie głosy się rozmyły i nie mówił już do siebie dla towarzystwa . Potem przyszło to dziwne uczucie, jakby jego własny głos, nie był już jego. Nie mógł już go wytrzymać. Widział przed sobą twarze, ale nie miał już im nic do powiedzenia. Przekł.: Anna Butrym i PrzemysławMecz

vonatkerekek alá gyűrődött altest. konzervnyitású hajnal. pályaudvar. mentők. kávé az asztalon. lakótelepi öregasszonyok magasított talpú edzőcipőkben. elmállott arcú járókelők. gyűlnek a hústömegre. peronra hányó férfi. vágányokra csorgó sárga lé. nejlonzacskóba horpadt légvételek. csövesek hallgatják recsegő rádión a what is love-ot. anyám végig nevetett, mialatt szült. könyvlapsárga szájjal. hamutartóból kéne ennem a parazsat. megtapogatom az orvos hátát a sztetoszkóppal. félrever a szíve. minden rendben van.zúgás

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

Elindult Csabi a hosszú útra a szülői házból ment ment és már a kapuig jutott onnan a jó szülők veszekedése hívta vissza azután újra útnak indult de akkor meg elhagyta az anyja az apját és azért nem jutott messze mert valakinek otthon kellett lenni amikor megint nekivágott már kiért a kapu elé az apja szólt meg sem állt a szomszéd szólt hogy „Csabi, szólt apád” és ő meg azt felelte „az nekem nem apám nem apám az nekem” mégis visszajött mikor a nemapja-apja felkötötte magát azután sokáig maradt otthon veszteg azalatt jónéhány út lezárult egyesek csak Csabi számára mások meg mindenki számára de legtöbb mégiscsak az olyanok számára mint Csabi és legközelebb ezért már egészen másik úton indult ezen az úton munkát nem talált és mivel nem talált munkát családot sem talált és mivel se munkát se családot nem talált igazából semmiféle célt nem talált de még talán kereshette volna hiszen akkor még olyan fiatal volt ám mielőtt a főútra kiért volna a kanyarban behívta az ottani szomszéd ennek a felesége már meghalt addig ketten ittak azóta egyedül ivott most megkínálta Csabit mert unta már egyedül és ketten tényleg jobb volt nagyon jól ment nekik aztán ez az ivás de egyszercsak elfogyott a bor nem maradt mit inni akkor Csabi újra nekiveselkedett és végre most már azt is tudta hova kifordult az útra a főútra végiggyalogolt rajta eposzi küldetése a kanyaron a hídonBallada az ember fiáról

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

alkoholista amikor már elég sokat dőlt a lőre akár egy gyengécske kabaré is kezdődhetne belőle mondván maga szürrealista netán futurista — én kérem inkább alkoholista de hagyjuk el az olcsó gegeket hisz nincs az a tudomány mely felmérhetné ezeket az undorító jóléttől a szesz-féle pancsolásig melybe a hajléktalan állatként belemászik és ájultságukban közel kerülnek egymáshoz a kóros figurák legfeljebb stílusuk más itt esetleg sárga selyem pongyolába burkolózva villant a dáma odébb négykézláb állva mereng bele a pocsolyába a nyomorúságára gyönyört hajszoló na már most barátaim ki a jó és a motiváltságnak merre lézeng szocializált alapja alkoholmentes ürge viszont fel se készülődjön erre a szellemi kalandra úgysem közelíthetné a magány s a szeretet eme kétségbe ejtő stációit melyek között a szesztestvéri hit gyilkol és ölel miközben az ördög vinne el minden szereplőt most épp oldalról egy özvegyet lesek aki bódultan korcs kutyájával odanőtt a kocsmaszékhez az imént még heherészett de később árva taglózottságában valahogy angyali az álságos közegészségügynek látványa nem épp hallali ám akkor lelkét ki menti meg alkonyat valamikor úgy volt hogy a gyerek felébredt és hunyorogva leste a redőnyön átszűrődő aranyos csíkokat majd áhítattal meghallgatta az erdőszéli apró madarak miként csicseregnek majdnem eposzi méretekben támadt fel lelkében az életszeretetnek valami kéjjel bizsergő(szino)líra

A krematórium felett mindig szürke az ég. Megjelent a Műút 2015052-es számában Időjárás

az a tenyér amit rád eresztek másé is lehetne erre gondolsz miközben lefelé haladok a hasadon mindjárt felhúzom az óvszert meg foglak kérni rá azt mondod soha nem kaptál törődést azok a szemét férfiak aranyhallá akarok változni ami fel-alá úszkál a mosdókagylóban amibe a hajad fésülöd mindenkinek eldicsekedtem veled megszereztelek mint csecsemő az anyatejet lázmérők a combjaid ahogy a hónaljam alá teszem beborogatom testem a tiéddel aztán rácsapok a karodra dolgozhatnál rajta hogy izmosabb legyen nincs bölcs zárógondolat csak az aktus vége ami válasz az ébrenlétre menetirány

1 ezt a földet felszentelni nem lehet. feltörni is alig. kaptad, ahogy kaptad. jöttél a végén a januárnak, szökőévben a februárral, a ráadásnapon is fűtöttél, morogtál, még egy esőnap, még egy a sokadikra, zuhog, szemetel, acsarog, csepeg, dől. egykedvű szótár mérsékelt hidegre, nyirokra. megkaptad az évszakod, a rügyeket a fákon, a szűnni nem akaró esőt. teljes kör lesz legalább, lássuk, mi van, lássuk, mi nincs. ez már a birtoklás, elvett barmaira gondol az ember. eső, az van, köd, az is van. szárazság, langymeleg, az nincs. azért dolgozni kell. a kályhának lelke van. ha befűtesz, válassz nevet. szépet, ízléseset, érdeme, mértéke szerint. nem keresünk nevet hónapokig, arra nincs idő. a meleg a minden, a hosszanti osztásból következik, meg a földgáz iránti rajongásból, féktelen rokonszenvből, éghajlatból, itt fűteni kell. 2 akkor befűt emlékezetből. két hasáb, közepes, rá keresztbe aprófa, kéreg és gyújtós, arra keresztbe jöhet a vékony és vastagabb vegyesen. ingatag, felülről igazít, súllyal dolgozik meg balansszal, esélykiegyenlítős marokkó félig vakon, a nyakszirten megtelepedő, csapkodó hideg, a türelmes ellen, az alagútba papírfurkó, a kézbe gyufa, a füst hullámokban ömlik ki az ajtón, aztán a nagyját húzni kezd a kémény, pattog, ropog az egész, kézzel csukja a rácsot, az ajtót, az alsó ajtót szögbe állítja, alulrólfűtésszezon

A tapéta mögött rovarok motoznak azt mondja csak az angyalok másnap mezítláb taposunk hangyákat nem serken vérük így nem halnak meg tablettákat szedünk hogy pont egyformán legyünk betegek az éjszaka naponta négy óra kétely könnyen törnek a tárgyak ha rosszakat gondolunk jáspist szorítunk a nyelvünk alá hiába szeretnék segíteni a zsírkréta nem jó levesbe nincs lila nincs zöld vegyek pulcsit és nem is látszik a gyufáról lemorzsoljuk a foszfort a fejem az ágynak koccan most nevetni kell vagy sírhatok minden autó halottaskocsi elhúzzuk a függönyt nem kell a napfény és a zaj sem egyes fóbiák taníthatóakKényszer

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

nyaralásra menet minden évben megálltunk egy pihenőhelyen. azóta rájöttem, hogy azért, mert ott volt legmélyebb a víz. a parton egy búvár a korlátnak dőlt és az odaútra szóló jegyét szorongatta. minden alkalommal megállok azon a helyen, azóta is, már csak gondolatban. a darabokra szedett aszfalt, amit emlékként cipelek, ott furcsán simának tűnik. a szerpentinek, a kocsi, ami mostanra már egy magzatnak is szűk, ott még hagyja magát. ő a korlátnak dől, arca leér egészen a vízig, furcsán megnyúlva. csak ő maradt meg és a korlát a parton, ha part már nem is, amiről írni lehetne. Megjelent a Műút 2015052-es számában korlát

In memoriam V. Zs. I. regnálása idején vezették be a faluban a kábeltévét. szerette a nép. nemzeti ünnepeken lelkesítő beszédet mondott a játszótér mellett. kokárdában hintázni már majdnem olyan, mint forradalmat csinálni, gondoltam magamban nyolcévesen. „a lakosság érdeke” — így kezdte, amikor leestem a mászókáról. gyorsan felálltam és hősies tekintettel kerestem nagyapám pillantását, hogy lássa, életemet és véremet a hazáért, vagy a lakosságért, vagy amiért éppen. nem nézett oda, intett a rezesbandának, hogy jöhet a szózat. kilenckor bebújtam az ágyamba és vártam az esti mesét, anyám boszorkányok, királyfiak történetét olvasta, de untam. nagyapám a konyhában beszélgetett apámmal a rendszerváltásról, meg az európai unióról, amit egy ezerszínű, csillogó, kattogó gépnek képzeltem. mennyit gondoltam erre, hogy bárcsak megérinthetném. születésnapomra is azokat a gyönyörű, színes pártbrosúrákat és szórólapokat kértem a választási maradékból. papa, kérlek, mesélj nekem még az MDF-ről. de nem mesélt persze, elment, csók a homlokomra, maradtak a boszorkányok. II. sokkal később természetesen megtudtam a mese végét, és már hallgatózni sem akartam. hiányoztak a barátnőim, akiket régen mindig át tudtam hívni, népszavazásost játszani a barbie-jaimmal. anyám kertészkedés közben titokban egy százszorszép szirmait tépkedte, és zokogott; koalíció, szuverenitás, koalíció, szuverenitás. III. felhívtak, hogy menjek haza pár nappal a temetés előtt a gyászvideót effektelni. a — már — városi sportcsarnokban levetítik a megemlékezésen. a textilzsebkendőbe síró nénik közül nem lehet tudni, melyik gondol a feltámadásra, melyik a kábeltévére. a záróképen egy szoboravatón állunk, egyik kezemben vattacukor, másikban a keze. aznaplakosság

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

Összebiccentünk, de aztán szó nélkül továbbfordulok. Ilyenkor régi görcs nyilall belém — hiába masszírozgatom, nyújtózom szalagfájdulásig, hiába vettem sört is épphogy, az sem oldja még a nyelvem — elfutok. Hirtelen nevét nem is, csak tisztét tudom, mégsem tegezhetem pofán. Mereven magáznám, azt meg ki tudja, hogy veszi. Hát így oda biztos nem megyek. Elönt a pír. Nem oldja ezt, legfeljebb kitartó elengedés, jelenlét, és aktív társalgástudat. Addig viszont a heveny szégyenérzet, mint tejsavó ülepszik az összerándult izmok kötegére.Görcs

Diktátor, az illempropaganda híve. Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve. Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük. Növekedésem után lettem bukásod íve. Hát én temettelek el. Éreztem, szavaid emelnek bennem falat. Két égtájra szakadtam, Mire felfogtam. De lényed ismeretlen maradt. 1945

két éve lehányták a lépcsőnket nem tudtam leülni vacogva álltam a túlcsordult szemetes mellett és a foltot bámultam a fák üresen zúgtak egyenes sorban a fal mellett vissza nem váltott üvegek a bolt előtt ázott címke nélküli kopasz fák ez is csak átmeneti állapot gondoltam naivan és kijártam minden nap megnézni a helyet ahol sokáig nem történt semmi a szabálytalan folt megmaradt felszíne gyűrött darabos reméltem hamar elmúlik jönnek kitartó novemberi esők leáztatják ezt is hagytam időt hadd múljon nem mentem arra télen nélkülem is elpárolog szétmállik mindegy mi ne lássam már többet a hányás mégis maradt gaz nőtt ki mellette a repedésekből tavasszal néztem újra meg nem hittem el kijártam minden nap közben az üres üvegeket valaki újratöltötte körülöttem zöldelltek a gösserek fehér habot ontott az akác akkor már fogadásokat kötöttem magamban kibírja-e a nyarat nem történt semmi a folt kisebb lett a színek elmosódtak még két ősz kellett neki tegnap ismét arra jártam az idő mállik a hányás eltűnt beváltanám hiányodat boltban még ma nem voltamüvegvisszaváltó

Csináltam friss csalánteát reggel, nem fizettem a vonaton, ötven plusznál fel tudtam állni, nem mentem sehova taxival, egy hónapra elég füvet vettem, írtam egy verset hazafelé, de nem ébresztelek fel. Megjelent a Műút 2016058-as számában A nap, amikor tökéletes vagyok

Lehetőség „Másképp is lehet”, mégis mindig ugyanúgy csináljuk, kivéve, amikor másképp csináljuk, mert ugyanúgy már nem lehet. Belátás A talpát csiklandozom, mert úgy szereti. De úgy. Sikong, rugdalózik, fetreng. De meddig csinálhatom ezt, amikor neki meg sem fordul a fejében az enyémet csiklandozni. Pedig úgy szeretem. S ráadásul ma szabadnap. Ne legyek gyerek, mondja, az nem férfinak való. (Mi?) Hogy is néznénk ki, ha ő azt csinálná, amit én, én meg azt, amit ő. Lássam be, ezek nem felcserélhetők a méltóság súlyos megsértése nélkül. És mindkét lábát odanyújtja, mintha nem lett volna elég az egyik, aztán a másik. Én meg fogom: kézenfekvő, két kezem van, amivel, igaz, a saját talpaim is csiklandhatnám, de mi élvezet abban. Ébredés Reggel, alig nyitom ki a szemem, kezdődik. Hogy mi, azt nem tudni. Mellettem megint nőnek álcázva egy UFO. Unidentified Fucking Object. S jó, hogy ezt így is érthetem, meg úgy is, mégsem értem sehogy. Távlat Távolról se, közelről se érdekelsz már, hogy mért tartalak képben, nem tudom, ugyanúgy vetkőzöl, öltözöl, elmész, visszajössz, teszel-veszel, főzöl vagy nem főzöl, van egy elmés pasid, aki minden tekintetben az ellentétem (pl. amikor dug, behúzza a sötétítőt — kár), és úgy néz ki, szart se érdekli, hogy eszik, nem eszik, úgyis alig van otthon, úgyhogy nyugodtan foghatnál te is egy látcsövet, hogy ha másképp nem is, legalább így átnézz még hozzám (nem fogom behúzni a sötétítőt!), ha már itt lakunk még mindig egymással szemközt. Új lakás Az alapozást már felvittem, csak a színeket kell még kiválogatni. A régi szomszédlány olyan meséket tud a pamacsával, hogy asszem, azzal fogomEllen tétek

Ráfordulok egy hibára, elengedem a kormányt, amit talán meg se fogtam, el a vendettát, elegyszerűsödöm. Tölcsérörvény húz le. Csúszókezűek közt pisztolytalan éltem. Mit jelent az, hogy szurony és géppuskafészek? Mit jelent az, hogy álom verte élet? Bolygók hullanak, biztos elszakadtak az idegek, lóg a Plútó, meg minden, már látom a fényfácánt. Mi ez a lepedődolog? Igen, ez a víztenger, tonna kék, tonna zöld, sós fénye, sötétje elnyel, érzem a szájam szélén a Tirrén-tenger habját, mennyire keveset nevettem, nem bánom már. Egy régi rádióból kiszuperáltam a szeretetet, azt tűztem a mellkasomra, hátha dob-dob, dobogni kezd. Letörlöm a keserű levet. Tiszta keserű most az ingujjam. Már levágnám. Túl tiszta kesztyűben indultam. Diplomakesztyű, így mondják? Mit tudtok ti az ellenállásról? S mit a szótlanságról? Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — Omerta

Kapsz inkább te is egy betűt, mondom a puha arcú lánynak, azaz Ny.-nek. Hogy beleírhass a könyvedbe, kérdezi. Egyszerűen csak nem érsz többet, mondom a tükörnek, mert persze Ny. nincs ott az átnevezéskor. Ha megkérdezné, miért éppen Ny., csak mantrákkal tudnék felelni: Ny.-nyel nem kezdünk mondatot; ha egy Ny. kerül a nyelvünk alá, óvatosan megrágjuk, nincs-e benne szálka; az, hogy Ny., önmagában semmit nem jelent; az, hogy Ny., nem egy rövidítés. Ny. egy helyi érték, mondjuk. Egy ideális világban Ny. a feleségem, de már R.-rel csalom. Ny. fehér sálat visel, tél van. Mikor találkozunk, a puha arcú lány, akit ezen a télen még nem Ny.-nek hívok, a pékség előtt vár. Szorongással van tele a gyomrom. Ny. egy otthon felejtett búcsúzkodás. Ny. egy rosszkor elmesélt, szomorú mese. Ny. családja két éve fogyni kezdett. Arról beszél, amiről soha: az apja haláláról — mint egy végkielégítés, olyan. Ny. egy káros, érthetetlen gesztus. Mire az apját eltemetik, tudom: Ny. többé nem sétál velem. Megjelent a Műút 2017064-es számábanNy.

Mi volt a legnagyobb a szerelemben az az őrület mint az állatok ahogy bennük is égig csap a láng ahogy villámként sújt le hirtelen ahogy a csúcs a megsemmisülés rövid álom jótét elgyöngülés s a figyelem ami már fegyelem Mi volt akkor azon az éjszakán az a hörgéses fulladás felriadok rá megpróbállak a hátadat tartva megtámasztani de nincs erőm csak ha felülök így már sikerül megkönnyebbülsz pihegsz még tudsz aludni még nem sejteni hogy eljött az utolsó két napod holnap már mentő kórház műtenek de hajnalig még hat az altatás de hajnalig még áltat a remény aztán a csúcs a megsemmisülés s a fegyelem marad a fegyelem 2015. december 11.A legnagyobb

Ahogy két feladat közt, de mégis fák és madarak társaságában leültem, kicsit beleolvadtam már erkélyestül a tájba, és megállt egy autó bőgő motorral odalent, és a srác hosszan pakolt ki-be szerszámokat, végül egy mini gázpalackkal visszaült, és az öngyújtójával ellenőrizte, ég-e — már a szerszámosládák ki-be rendezésekor megéreztem a hátamban és az arcom beálló ráncain, ahogy a nagyanyám ülne itt. Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, nem akarom tudni, amit tudok, remélem, hogy nem robbanunk fel még, megiszom ezt a kávét, és a munkámhoz visszaülhetek. Megjelent a Műút 2016058-as számában Ahogy két feladat közt

Persze önző vagyok, miért is tagadnám. Semmilyen közösség ne köszönjön nekem semmit: a sikerbe, ha rángattam, a magam kedvéért rángattam őket. Szükségem volt rájuk, ahogy szükség van statisztákra egy filmben. Mert én nem tudom, milyen lehet élni, de így képzelem, mint például egy filmet, amelyben a rendező, a főszereplő, amelyben minden én vagyok; ezért kellett kiírni téged belőle, mert folyton ott mozogtál rögzített kameráim kereszttüzében, hogy szinte egyenrangú lettél velem. És én nem tűrök meg társakat. Pedig mikor átizzadt éjszakákon kaparom röhögő önazonosságomat, valahogy mindig az a jelenet jut eszembe, mikor a születésnapod utáni reggelen lángosért mentünk, én borfoltos zakóban, másnaposan, te meg — egy fejjel kisebb nálam — szőkén, elfolyt sminkkel és gyönyörűen. Mikor ebből a képből is kiretusáltalak, valami megbicsaklott bennem. Én, a lényeges szereplő ugyan visszanyertem hangsúlyos mivoltomat, de a kép egyszerűen rossz kép lett: elveszítette egyensúlyát. Azóta, mikor átizzadt éjszakákat hallgatok végig, azért hallgatok, mert nem merem bevallani a borzasztó igazságot: hogy szükségem lett volna erre a statisztára, mert a legjobb színész az egész világon.Önazonosság

Nem tudom, hogy azt a verset kinek a szemszögéből írtad, s volt-e hozzá közöm, hisz kiragasztva láttam, mégis, mintha kettőnkre utalna: rád és nélküled magamra, ahogy elbeszélne minket egy kérdéses személy, neked tetsző másom, kettőnk kotyvaléka, és a nyelv is beleszólna, szereplővé válna kurziválva: rólad, róluk, nektek. Ha sejtésem nem csalna, tapasztalat híján csak fogalmam lenne, hogy az idézett rész kiket jelöl, mekkora sugarú az a bizalmi kör. Mikor félévekig nem beszéltünk, kivéve néhány percet a telő hónapokban, vissza-visszatérve rád, többnyire séta közben, azzal foglalkoztam, mit jelenthet egy-egy elejtett szavad, mintha zseblámpával világítanék idegen, kertes házak ablakán belesve egy-egy konyhát, nappalit, tévé előtt szunyókáló nagymamát, mikor a kinti sötét ellenére a redőny nincs lehúzva. Akárha arra várnék, hogy beszélhessek rólad, s te valakitől visszahalld szinte szóról szóra, nem ismernéd meg csöndjeim, a sokra-tartod hangsúlyokat, és kevésbé az tűnne játszmának, ami valóban az, habár kettőnk közül inkább engem mozgat, minek is nevezzünk dolgokat.Átirat

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

(1) Mint szabadon hullámzó, pasztellszürke vonalakból, melyekről nem látni még, mivé alakulnak, szárnnyá, felhővé vagy hegyorommá, ebből a hallgatásból még bármi lehet. A test érvei az értelmes beszéddel szemben a szögből, ahonnan most figyeled őket, meggyőzőbbek, mint valaha. (2) És te is. Kilépsz tested takarásából, saját el nem rejtettségedbe. Hunyorogsz, fényesebb helyeid világítanak, szikráznak vakítón, mint egy színpadon. A néma súgó mutogatása, nem egyértelmű jelzései összezavarják a színészeket, estéről estére újraosztják a szerepeket, de valaki mindig önmaga marad. Szerepek lógnak a fogasokon, fölhasítva tetőtől talpig, hogy előadás után sorban kiléphessenek belőlük mindazok, akik valaha beléjük bújtak. (3) A törmelék-beszéd, ahogy hozzád szól egy sarok, az árnyék nyájasságával, a repedések marasztalásával. Magadra zárod a szád, mint egy dobozt, amiben csak te vagy, aztán megint, újra. (4) Többedmagával az alkonyat. A havazás nyelvére hullunk, elolvad, lemállik rólunk a türelem a kitartó sugárzásban. Az éjszaka házai, kutyafuttában. Ígéretes tanácstalanság. Félszegen nézzük a vonatablakok monoton zakatoló képkockáit. De mégis, mit tartogat számunkra a ránk alkonyodó test bágyadtsága? Ezek már a sötétség haladó kurzusai óvatlan érintésből.A néma súgó

ma felsértem magam hogy lássam, érzek-e még most nézd a fájdalmam az a legőszintébb a szög szakít egy rést egy régi meghitt hős én mindet megölném de minden túl jó ismerős mi lett belőlem? mondd, jó barát bármit kezdek el a végén nincs tovább tiéd lehetne piszkos városom de úgyis elhagylak szíved fájdítom a fejdíszem egy szar alattam hazug trón terveim csorbák és nincs ragasztóm az idő foltjai sok érzést felesznek te is más vagy már csak én maradtam meg mi lett belőlem? mondd, jó barát bármit kezdek el a végén nincs tovább tiéd lehetne piszkos városom de úgyis elhagylak szíved fájdítom ha lenne újabb start pár mérfölddel arrébb, büszke tartással irányt találnék (Stermeczky Zsolt Gábor fordítása)Sértések

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

Ha kérdezik, miért intesz nemet, Te hallgass majd szelíden. Értelek. Elképzelem legelső éjszakánk. Világos délután, három körül. Te munkahelyről jössz, ebéd után. Akták hideg nyugalma leng körül. A kulcscsomó nehézkesen kerül elő a farmered hátsó zsebéből, tekinteted leszegve nyúlsz a zár után, talán még biztonságot ad. Húsz perc talán. Vagy harminc. Úgy akartam. A hátpihéid közt az oldatot, a füstízt és a fényt ízlelte ajkam, a szétdobált ruhák, hogy enni nem, lábak, s kezek közt kapkodó tudat, a testen túl nem volt már semmi sem, magunk maradtunk veszni győztesek e néhány percre ott, magunkba martan. Húsz perce még az ágyban láttalak. Belém meredsz, akár a nyél a vasba. Hullámaink a mélybe rántanak. Ölellek át, akár nyelét a vas. A kinti létre ráborult tavasz így önti szét a fényt az ágy körül, lebegnek, úsznak könnyű porszemek — az elpihenni csendes vágy örül. Pár perce még az ágyban láttalak. Közeljövőt teremt a képzelet. A vágy elégül így, s mi rád ragad, a bűntudat se sújt, e kényszered. A délutánba számkivetve lenni, hazudni mit se sejtő kapcsolatnak, ma indokul talán elég is ennyi, miért ne mondj igent saját magadnak. Ha kérdezik miért intesz nemet, Te hallgass csak szelíden. Értelek. Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetbőlÉrtelek

magam helyett ezt a széket ajánlom könnyebb róla objektíven beszélnem bár most nem látom mert elvitted kipróbálni beszélj róla inkább te kivéve ha beleültél és kényelmetlen azt nem viselném el mások azonnal megvették volna mind félreértették nem fizetni kell érte lecserélni a teljes garnitúrát tüzelőfának becézni augusztusban sajátoddal pótolni a hiányzó karfát mindenért hibáztatni az alacsony ülést régi párnát tenni rá új huzattal vásárolni hozzá gyertyafényes óceánt ne a csendest annak tisztakék a felszíne hajótöréskor látnád eltűnni nem zsákbamacska hanem biedermeier (sokadgenerációs utánzat) összecsukható kispolgári milliő rövid lábakkal újszerű állapotban messze áron alul kasszától való távozásigújszerű állapot

Hugi térde közé ült az a vak diák a gitárral, a zsúfolt, dél-londoni pubban. Nagyon összeszorultunk — úgy szardíniák módján, majd még szorosabban pszichésen. Imákat meg népdalokat játszott a csoportnak, s úgy jött el az újév, hogy bár alig ittunk, nótára fakadt mindenki. A nyalka fiúhév, az erő, amivel rászorította a húrt, és mint a rugó, járt az ütemre a combja, az okozta talán. Emlékszem, beletúrt a hajába Hugi, gyere, mondja, szökjünk ki cigizni, és melle izeg. Neki arca se rándult, csak fújta ezerrel: jöttek halleluják, angyalvizitek, vándor, kit a botja vezérel, meg a csillagos égbolt, s titkos tinipár egy fátyolesőben, ahol összemosódnak, és málnabokorrá lesznek. Hat után állt csak fel. Vége a shownak, közölte kimérten, majd elcsomagolt. Többé sose láttuk. Hugi néha letesztel, álmodtam-e róla, s milyen szeme volt, amikor közösültem a testtel.Migránsbuli

szombaton egy kicsit sütött a nap, mint barackból kivágott barna folt. este egy férfit láttam, levette cipőjét, hogy elfagyott lábát dörzsölgesse, pedig nem is volt olyan hideg. én meg mintha kivágott anyajegyekkel házalnék. az ég üres, az időjárás döntetlenre áll. még az eső lába is csak lóg, lassan színét veszti. a hazaúton elbontják alólam az utcát, megszüntetik a tartalmi érintkezést. mint egy szellem elmosódva, a háttérben lépsz, épp kifelé a képből. tudomásul venni a halált fenyőillat, felklórozom a lelked, mert azzal ilyet is lehet. Megjelent a Műút 2016058-as számábanmemento