friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Színében kék.
Szitáló lombokkal vetkezik,
előbb a nadrágot,
takargatná a mellkast.

A szív körüli hús egyre gyöngébb,
fedetlenség ellen majd vattára
mondja, túlsúly.
Nem figyel oda, megkeményedik.
A halál éve

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam,
vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre?
Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik.
A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve.
Önetető

Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud
repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti

a világot felülről. Folyókat. Mezőket.
Dombtetőn templomot. Napfény széttört

tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket
levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes

állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi
szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni.
behunyt szemmel

Kimenni a földekre, nézni az
embereket, ahogy hajlonganak.
Ha emberek. Nézni a kukoricát is,
meg a távoli hegyhátat, ahogy
éppen megtörik rajta a végtelen.
Hamvas Béla/film/nap/vízöntő/háború

üres koponyában járkál egy állat,
a szemgödrön néha kitekint,
hogy félreismerjen valamit,
napok óta ruhában alszok, és este
a mosdókagylóba rázom az aznapi zsebpiszkot,
mindig ebből a zaccból jósolok holnapot...
Sz. kimunkált hétköznapjai

a székemen ül és felnevet
én persze nem vagyok szerelmes
nem is tudom, hogyan kell azzá válni
vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz
akinek mellét most blúzából kicsomagoltam
és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig
Eső utánig

Mindannyian ismerjük a napba nézés tárgyilagos,
Fenséges veszélyét, ami vakságot okoz. Ki bír
Ellenállni, s fogyatkozáskor szobája sötétjébe
Bújik a sötétülő fény vizsgálata helyett? Majd
Később, mikor a vakság, mint ok és okozat
Kényszerpihenőre ítéli. Magadat okold és ne
A sugárzást, részecskék helyett anyag és lélek
Kapcsolatát vizsgálhatod a szuterénben, ahol
Azt sem veszed észre, ha a villanykörte kiég.
A sötét szoba

Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem?

Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját.Betsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

A felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak.
Nincs távolság, mi áthidalható. A részvétlenség
állatai beköltöztek a kertekbe. Sötétedés után
merészkednek elő, lehullott diók között neszeznek.
Egyre közelebb osonnak a fényes ablakokhoz,
és meglesik a gyerekkort.
Felszámolás

tudod, a félelmeink közösek.
hogy elvirágzás után mi történik velünk,
még hányan nem pillantanak hátra távozáskor.
együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg,
mert közben egyre barázdáltabbá válunk.
el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak —
túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan.
szőranya

Diktátor, az illempropaganda híve.
Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve.
Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük.
Növekedésem után lettem bukásod íve.
Hát én temettelek el.
Éreztem, szavaid emelnek bennem falat.
Két égtájra szakadtam,
Mire felfogtam.
De lényed ismeretlen maradt.
1945

Az apró öklökre támasztott szemekben
egyszer csak megláttam az Istent.
Különös nap volt, a házak mögötti
szeméttelep felett izgatott alakzatokban
repkedtek a varjak, talán a közelgő
vihart érezték, amely később bekáromkodott
a tetőkön és acsarkodva szaggatta le
az ajtónyílásokat fedő takarókat.
Legkisebb

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot...Kosztolányi Prelude

János szerint egy szülés előtt álló
asszonyszobor a vers, a benne meg-
búvó csecsemő azonban tisztában
van azzal a biztos ténnyel, hogy annak
a szobornak meg üres a belseje,
mint a legtöbb csokoládényuszinak...
Gólyamese

mióta szeretlek szinesztézia a reggel
refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled
enjambement a szád és én költő vagyok —

mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán
idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part
m9

épp indultam
loholtam nappal nyugatra
ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények
most már — mondják — csomós kemény
moníliás életfák öle
estére oda a határig érni
abból a fájdalmat kiharapni
rebeca testvérei

— Számozhatnánk, dátumozhatnánk…
talán a legegyszerűbb, ha számozzuk.
— Jó, de milyen számrendszerben?
Bináris, oktális?

— A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne.
Mint az ETA Nulladalában:
„Néha nulla vagyok, / Néha meg egy,
Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”...
Hexa

Egy égre kent kis zsírpaca a hold ma.
Hatalmas, hozzá mérem öklömet.
Közben a láthatatlan égi cérna
lezárt szememre fátylat öltöget.
Reggel talán majd rántottát sütünk,
tenyérnyi éjszakába: serpenyőbe.
Dinner for two

nos, remélem, hogy én nem esem beléd
mert attól úgy lelombozódom én
a zene szól, s feltárod itt
legmélyebb titkaid
sört rendeltem, s most hallgatom,
hogy hívnál valakit
s remélem, hogy én nem esem beléd
Remélem, hogy nem esem beléd

Háttal a konyhaablaknak megcsillan
a reggeli napfény kávéscsészéden, csak
szemedben ül a másnap étcsoki színű
bánata, s vállad lejtői a csüggedést
sugallják...
Tiltott zóna

az éjszakák a legrosszabbak
— hogy szorult beléd ennyi magány —
dideregsz a köszvényes bútorok között
hallod amint diólevélbe
csomagolja a teraszt a szél
vetkőzni tanulsz te is mint a fák
hogy újra meg újra szétszedd
és összerakd az életed
menetrend szerint

Leszeded a deszkákat.
Benézel.
A pusztaságon fekvő telek körül kerítés,
te nem ebben a világban élsz.
Benézel az elme fekete házába,
és nem bírod tovább.
Kitöltés

Nyelvetlen csókod íze reggel:
kakukkfű, gyömbér, és talán
egy leheletnyi bors.
Rájátszol a rekedtségre és kérsz,
hogy a vörösfenyős halom tetejéről
kesztyűbe kanalazott hóból
főzzek kávét az ébredéshez.
Mikor már nem ölelsz, de nincs
is még erőm kitakarózni,
a vállamhoz dőlsz és elhúzódsz.
Medveének

Mennyi idő múlik el,
a konyhakövön állok mezítláb,
lekvárt eszem csavaros üvegből,
nézem az utcát,
nézem az utcát.
Délután kutyával

Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt,
teljesen másmilyennek hatott,
semmit sem láttam rajta abból
a kozmikus magányból és földi porból,
melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam.
Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve,
a járókelők pedig úgy haladtak el mellette,
mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták
a közelségét.
Baranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude


Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta.
Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul
a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas.
A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé.

A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete.
Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást.
Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc,
vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal.
Animált szárnyasoltár

Kabátot veszel
Kabátot veszel
Kabátot veszel meg sapkát.
Elmész?
Elmész?
Ha már elmész, hozol tejet?
Nem tudom a
Nem tudom a
Nem tudom a napját
Mikor téged
Mikor téged
Mikor téged megismertelek
Ahogyan gurulok

Elpattant egy ér a szememben,
fátyol borítja a szemfehérjét,
homályosan látom a képernyőt:
rezeg a betűkkel aládúcolt,
rozoga épület.

Kopnak a tárgyak körvonalai,
foltosodnak a történetek.
Nincs már karnyújtásnyira,
nehezen reprodukálható
a nagyszülői kép.
Relikviák

az a tenyér amit rád eresztek másé is lehetne erre gondolsz
miközben lefelé haladok a hasadon mindjárt felhúzom az óvszert
meg foglak kérni rá azt mondod soha nem kaptál törődést
azok a szemét férfiak aranyhallá akarok változni ami fel-alá úszkál
menetirány

hol is szoktak titkos kincset
elásni a régi rablók
nem is rablók hanem rablók-
tól rettegő kereskedők
nagy tölgy alá folyóparton
ha kínából mégis élve
térnek vissza megtalálják
Pohárköszöntő Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjára

Azt mondják sokan
Nagyjából jónak vélt emberek
Hogy ezek akik jönnek és jönnek
Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni
— A nyolcadik főbűn ez nem vitás —
Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé
Akkor meg menjen haza és tegyen rendet
Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe
Ha Magyarországra hozott sorsod

hamar fölénk nő a táj és
köd leszel — vakfoltot ölelő látás.
elfütyül mellettünk a szél.
aztán mind elfelejtünk újra
megszületni.
váróterem

ha a szerelem lángos, akkor
menjünk a balatonra,
de ne várd, hogy ott bármit
is könnyebben levetkőzhetünk.

látod, azok, ott, mintha jobb ötlet híján
feküdtek volna a partra lemeztelenedni,
és semmiképp sem egymáshoz.
Balaton

Már nem verem a kutyámat.
Elvégre 9 éves.
Emberben hatvannégy.
Mikor kicsi volt, és behugyozott, befosott,
beszart, nem egyszer tenyérrel a fenekére ütöttem.
Pedig újsággal ajánlják a kutyakiképzők.
(Hogy ne a gazdáját, hanem a tárgyat azonosítsa az akcióval)
Egyszer — már nagyobb volt — felemeltem, és behajítottam egy hókupacba.
Mérges lettem, hogy sokadszor átszaladt az úton.
Mikor behányt, nem bántottam. Elég hamar szobatiszta lett.
Vallon u. 7.

A telihold arcára
mered
A reggel hamutálja
Gondolatokkal teli erkély,
Egy roncs hajója
egy távoli Atlanti-parton.
Lisszaboni versek

— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse
— Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint)
— volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee
— én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője
Hogy ki vagyok én?

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.

A fejem alatt. Átkéklik a szemem
A téli éjszakán, a rögökön.
Nem tudom, melyikünk kerekedett
Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal
Mondd meg, melyikünk volt előbb
A földben. Pedig nem is kék a szemem,
Csak már nem tudom, hol kezdődsz te,
Hol végződöm én.
A tizenhatodik óta pontosan

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek.A füzetben alvó nyelv

Többet öntöttek a teájára,
mint amennyit elbírt a bögre,
de akkor nyúlt csak szivacsért,
amikor a forró víz a lábfejére folyt,
mert unta már a könnyeket,
Istennek semmi nem fáj.
A hanyagságról

Arcra borulok. Várom,
hogy megragadd a láncokat,
és felemelj vagy megfojts velük;
hogy a hangod általad vájjon
belém, és nélkülem váljon
szavakká. Várom, hogy magadnak
követelj, mint a szelet és a tengert.
Irtózatos zúgásba fulladok.
Tengerparton

Ezek a sziluettek Európa-szerte
Leszedték, majd újra feltették egymásnak
a rögtönzött szemkötéseket,
hogy óvjanak a füsttől és a tűzörvényektől,
melyek egyszerre lángoltak
földön is, égen is.
Baranya, téli vadászat — Angelus Novus

az önvád és az önsajnálat energiái gőgjében és magányában erősítik a saját fájdalmából táplálkozót | a légtestű függetlenségének záloga a légtestű kolónia kohéziójának ereje és rugalmassága melyet az egyed a látszólag idegen organizmusok megismerésével ápolásával és elengedésével biztosít | aki gyöngeségét várható élettartamának derekán elfogadja a tehetetlenség a függés és az önzés testébe száműzi egyszersmind képmutatásra ítéli önmagátNyolcadik nap: a bolygó kifosztása

Költözz velem az Ikeába.
Minden bútorunkat
a nevén szólíthatnánk, hogy
egymást sose kelljen.

Levegőt innánk gyönyörű
talpas poharakból
miközben
egy piros fotelből néznénk
minden pár milyen
egyforma.
Ikea

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
porcelán

Így augusztus, hogy ősz se.
A kék
a koppanó május, s a téli nád tatár magánya
között. E nyári hosszon

delel, de már nem a déli éj,
el-elhajlik a fürdő
gesztenyén, egyenként tükröz meg
minden levelet.Így augusztus

mint amikor meg akarom nézni neten
a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom
hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok
ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg
már a szuszogásodtól feláll
nincs kedved hozzám bújni? kérdezed
szerinted nincs? szorítom össze a fogam
aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra
Kimegy belőlem

magam helyett
ezt a széket ajánlom
könnyebb róla objektíven beszélnem
bár most nem látom
mert elvitted kipróbálni
beszélj róla inkább te
kivéve
ha beleültél és kényelmetlen
azt nem viselném el
mások azonnal megvették volna
mind félreértették
nem fizetni kell érte
újszerű állapot

Csak a harmadikig, válaszoltad.
Így tudtam meg, hány méterről
éled ezt a környéket. Számolni
kezdtem, és arra jutottam, hogy
onnan még mindenki másmilyen
lehet. Aztán az éjszakákra
gondoltam. Errefelé egy ház
tele van órákkal, amikor
a mellkasodon érzed, ha valaki
pontosan feletted alszik.A harmadikig

Elhajítani, mintha szabad lenne,
nem lenne benne semmi súly, se fék,
üres testét dobni bele a végtelenbe,
aprózza majd a vízmérték,
a lágyan ringó fejből kisimogatni
az űröket, álmában vetni el,
akár egy kósza ötletet,
és megállni.
Merülő kő

Azt álmodtam, hogy a világ fából volt,
és te is ott voltál.
Fából voltak a tárgyak, fából a táj —
minden, ameddig a szem ellát, fából.
— Nem hiszem el! — mondtam.
— Látod, milyen vagy — mondtad.
Nem láttam, de téged láttalak, és te is
fából voltál.
Félreértés

Gyűlöletével szemben csak jól vasalt ingem van,
és a morzsákat lesöprő mozdulat a mellényemen.
Minden, ami van, kiegészítésre szorul.
Továbbra sem hallgat szavaimra.
A falak összenyomnak vele egyetlen tányérra,
ahol az utolsó menedék kilétem tagadása,
minden eszközzel.

A pusztulás szervezettana

Rawa Rawa Rawa királynak építek üvegpiramist.
És flottaépítés és hódítás. Bő búzatermés, két
bronzszobor. Diplomáciai diskurzus a szomszéd királlyal.
Adsz utat és boldog leszel, két körig kapsz hatvan tallért.
De vidd odébb a munkásodat a területemről. Kaphatok
Right of Passage Agreementet? Ezért a lóért? Nem!
Conquest

ötvenhat éves lettem én ebből
nem lesz se jambikus se virtuóz
költemény s nem is meglepetés:
naplóvers csupán egy a sok közül
a sorban a krisztusi élet-
évekhez pedig már rég nincs közöm
legfeljebb annyi hogy túléltem
mint téged s azóta mennyi mindent
Naplóversek

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...
A vaskorszak után

Nosztalgiakerek szemek. Így nosztalgiázni nem is merek.
Az arcporcelán felett alig hullámos, hátranyalt, sárga haj.
Szicíliai citrom. A szája meg málna, harapott málna.
Sárgahajú, fehérbőrű: a villamos színei ezek.
De nincsen remíz: ízlelgetem a szót, mint egy habrolót;
akarom mondani, eddig nem volt.
LORENZO RIBEIRA — Martina mondja

Levetett szkafanderrel, mezítláb járkálsz
egy őserdő nedves belei között,
a föld virágzó, meleg gyomrát taposod,
mint ki megszületésére várva
feszíti szét a bíborszín ölet, ahova
aztán mégis repülőjegyet vált,
és most körédborul megint egészen,
és telve lesz azzal az éjszakai erdő,
ami bennem csak kép, csak volt talán,
most levedlett szkafander vagyok.
Hol nem vagy

Elesett az éjszaka, és amíg a koncertre várunk,
kielégülésed is ritmust akar.
Akkor a karmester arabeszkjeit tépi, gúnyt játszik egész röviden,
majd álmában emelkedni kezd, de a küzdelem átfajzik
egy rétté, amelynek tagjait kőből formázták.
Íme, a dombból feltörő láva, és a pázsit, ahogy kileng előre és hátra,
akár az égő éjjeli lámpa, mozgásom rendezi el.
1008. emeleti szonáta

lassan eltűnsz mindenhonnan,
ezzel erősödik az érzés, hogy nem
te tehetsz róla. ettől felgyorsul az eltűnésed, egyre
szélsőségesebb leszel.
mérgeket és ellenmérgeket keversz magadban.
rájössz, a lassú halál
kitesz egy hosszú életet. aztán
a fordítottjában reménykedsz.
önnekrológ, hogy újrakezdhesse

Újpesten már sötét van.
A beton nem akar tőlem semmit,
gyűlöli az idegen anyagot.
Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot.
Már Nietzsche is halott.
himnusz

micsoda idők voltak
nagy volt a nagy
nagyon nagy
mondhatni nagyszerű

kifürkészhetetlen
bámulatos
felmérhetetlen
rettentő
nagyság

Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve
Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben.
Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember.
Bár lenne Isten könyörületes és locsolna inkább maltert.
Adj össze, Misa. Engem és az én átmeneti,
De lényeges,
Virradat előtti,
Részeges
Neurózisom.
Adj össze, Misa

A gyomrod
benne
hosszú órák
kavargó füstje
lecsapódott kátrányból
épült utak
hajléktalanokkal
akik odaköltöztek
nem rajtad

Hogy remegek, hogy fázom,
neked nem róhattam fel.
Pedig akkor is éppen kabátért
meg valami koptatható íróeszközért indultam.

Az egészet kívülről néztem.
Nem zavart a tekintete vagy a karja,
ahogy rám fonódott,
csak leültem magam mellé és bólogattam:
igen-igen, rám fonódott.
Bólogató

Menjek má’ el anyámba. De előbb
borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek
mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le.
Egyek máskor nemfokhagymásat.
Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el,
ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy
előbb fürödjek meg. Vegyek másik
pizsamanadrágot, mert így, ebben,
biztos nem. Meg ne próbáljam.
Akkor meg igyekezzek. Hallom?
Mrs. Cabdriver

Carmene kezet csókolt. Tiszta vér volt
a két hernyója, ő úgy mondta: a szája.
Menthette a vagyonát, sok-sok tonnát,
meg utolsó, életben maradt fiát.
Az arcán végig ott ült a látszat.
Ütném szét a szemét, kurva szádat.
LORENZO RIBEIRA — A két hernyó

A költészet úgy csúszik az álmokba
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabban bárkinél,
belecsúszik és elmerül,
mint az ólom
egy tóba, mely végtelen, akár a Loch Ness,
vagy olyan tragikusan zavaros, mint a Balaton.
Feltámadás

Mire jössz, kiürítem a kertet.
A szőke lonc közt elgereblyézem
az árvahajat és tövig a zavaros
zöldeket. Felhizlalok minden
lombot, hogy árnyékuk a húsba,
mint köröm, nőjön be szótlan.
Kicsontozom rendre a fákat,
legyen mit enned. A vizet
elzárom, a falban hűs csövek
pulzálása testedbe ne zavarjon.
A varázsló kertje

A krematórium felett mindig szürke az ég.Időjárás

Nem magamat, őt védtem, amikor megpróbáltam
elrángatni magam, zsinóron lógó, szomorú
tört könyök, a helyzet élessége marasztalt,
hegyesszögű asztal.
Botlott a tánc mikor, erőt véve magamon
(vagy teremtett bábomon) felhívtalak,
igazoltam az ő veszteségét, akire különben valahol,
rajtad keresztül vigyázni akartam.
Hazafelé

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

Prérifarkasok a táblahegyen,
a holdra vonítanak.
Csillagszórás, fagyban.
Antilop legel a kiapadt patakparton.
A farönkök mély
álomban az alföldön.
Megtettünk mindent
a bánatért, sikertelenül, újra.

Szerelmes vers

ő minden bizonnyal ott volt
és bőségesen jóllakott a lőpor
szagával. nem éhes —
ezt mondogatta, ha pecázás után
hazaértünk: utálta azokat a halakat.
és utálta a kovácsműhelyeket...
A tó eredete

Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
A szoba

Nem tudom lehet-e kezdete egy pillanatnak,
de ha igen, ez most az. Kezdek elveszíteni
valamit. Egy ideje kevesebbet képzelgek
a saját halálomról. Korábban egész gyakran
eszembe jutott valami jópofa halálnem,
ahogy az ötös busz ablakán csorgott az eső
egy korán sötétedő késő őszi délután,
fülemben a dead kennedys vagy nomeansno talán
és meghaltam a balesetben.
feldolgozható veszteség

Hosszú séták este —
ez, ez jót tesz a léleknek:
belesni az ablakokon,
a megfáradt feleségeket nézni,
ahogy próbálják
sörtől tajtékzó férjüket leküzdeni.
És A Hold És A Csillagok És A Világ

én nem undorodom mások vérétől.
mégis, tudom, te láttad, amit láttál.
és azóta, mikor megnyalom a karom,
már én sem a tenger ízét érzem.
helyette égettszag dörzsöli az orrom.
szikes talajjá perzseltek a napszítta szemek.
roncsok és fuldoklók

Arcom íve, pofonbalkon,
szőrös, erdőktől erdőkig.
Ezt hoztam és a láncot,
az ideges mitokondriumokat.

Most is érzem még apám tenyerét,
félszigetekre a haláltól,
teleírtuk a bőröm,
tintakék pigmentek a tengerek alatt.
Képek

És lehet, hogy épp most utoljára.
Túl könnyen, nem is hinnéd.
Elviselhetetlen beosztani patikamérlegen azt,
aminek sosem láttuk a végét.
Csak ott van valahol, mint a társasházak pincéjében
sarokba támasztott tartalék parketták.
Biztosan ez is jó lesz valamire.
Aztán, lehet, hogy épp most.
Mire leérünk

azt hiszem, hatéves
lehettem, ott
álltam a kapu előtt,
vákuumszerű a látás,
mintha egy kútból
néznék ki: csak a mentőautó,
a zöld színű kapu, egy fehér
ház, egy árok
és egy képzelt
betegágy rozoga emléke
él még — nagyapámbólgyógyíthatatlan kép

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

Végül is tényleg elég lusta vagyok. Persze
diszgráfia, meg a többi kifogás. Azért
a házak között az utcákat jól ismerem,
harminc éve járok rajtuk. Láttam már őket
hóban lehugyozva gőzölögni, véresen,
láttam, ahogy forró sínek emelkednek ki
az aszfaltból, mint bálnák a jégtáblák közül
és láttam tízezreket ünnepelni repedt
hátukon.
cselekvésképtelen

Valaki mindent lát —
nem gondolod?
Lebuk, megijed, kacsint.
Messzi testek —
melyek mi vagyunk,

épít, helyrehoz, Florida,
vacsora a tengernél.
Nézz magadra.
A hullámok sebesen
elhagyják a láthatárt...
Peep Show

Mint aláaknázott tavaszi mező, virágfakadásban,
vagyok szeretetlen szerető, örök cicomában,
üres tollbetét meg karcolás, levélnyi,
macskában halk dorombolás, egérnyi,
vessző és pont, pont, pont három,
a hitem a tagadásban sem találom.
Éva

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.

Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.

Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza,
hogy mennyire jó már a Nihil
című verse Karinthynak,
és idéz is belőle néhány versszakot,
hogy higgyem el neki.
Három vers

A fesztivál első napja törvényszerű csalódás.
Épphogy leverjük a sátrakat, máris elered az eső.
Egy fedett standnál kikérjük az első kört,
és levetett széldzsekikkel pótoljuk ki az egymás közti teret.
Két húszévesforma srác barátkozni próbál a lányokkal,
azok elnézően nevetnek a vicceiken. Nem kellenek ide:
közepesen jóképű borostásoknak itt vagyunk mi;
ilyenekből kár megismerni újakat. Második kör?
A fesztivál…

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted
ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem
hullámzó mellkasodon a tengert
és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé
mellkasodon a tengert

belédhalál. puha törzsed elomlik.
vörös agyag amivel barlangrajzot.
belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa
repedés-falak közt szanaszét pattog.
mindent a kettőnk számrendszere mozdít.
minket otthon-szagú amőbatábla.
binárisan berovátkázott meder.
lassan átfolyunk óceánegymásba.
egyensúly

Az ősrobbanás számukra tölcsér-veszély alakját ölti magára,
mesterségünk a kavargó,
fosszilis fény feltárása.
Hagyd nyitva az ajtót, kérlek.
Az elemi ég bináris, harcban áll.
Egy fal fele

Mint régről fojtott irtózat
attól, ami zárt.

Miként az elemi paplan lett hirtelen
koporsó, akár a pánik,
gabalyodott a szájra, a lábon.

Belépsz, szellemszemmel a konyhád,
valami poharat veszel.
Lázár

Mint akire nem kevesebbet bíztak,
mint a világegyetem titkait. Úgy ülsz
előttem, az illatod betölti a nappalit.
Azon aggódsz, hogy elszaladnak
a percek, amiket csak nekem
tettél félre. Kitöltöd az életem.
Mint én a vizet néha a pohárba,
ha engeded, csak azt iszol, a többi
drága, mondod. Majd aztán azt
közlöd velem, hogy én meg a tiédet,
de teljesen, mosolygás a képeken.
Valaki

Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt
úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül-
hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és
félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti
stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és
hogy nem volt hiábavaló,
és mindegy, a fogak mozognak-e majd,
ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis
szatyrainkkal a piacról hazafelé.
kacsakövek

Vizet forraltam, ahogy minden
reggel, s míg fortyogott a víz a fém-
edényben, rájöttem, hogy nincsen
időm olvasni, így aztán zenét

A forrásponton túl

laknak bennem mindenféle lények,
papucsállatkák, férgek, bacilusok,
olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat,
vagy a csuklós busz délben,
amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok...
Laknak bennem

Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen
— még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —,
panel aljában, véglények között
— ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —,
rálátással a saját házunkra,
játszótérre, ahol hintázni szoktak,
és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk —
amit úgy fedeztem föl, hogy a télen
(vagy tán az előzőn) betértünk ide
egy teára: szinte illetlenség.

Egynyári jegyzetek (2013)

A lányok olyanok,
mint a villámhárító,
ügyesen hárítják el
a fiúk bókjait, dicsérő
szavaik elől kitérnek, akár
egy éles kanyarban az autó-
versenyző az akadályok elől,
s a lányok néha maguk is
villámként viselkednek, megcsíp
a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük,
hogy ennek nagy a hasa,
az túl ronda,
az ott béna,
ez itt unalmas...
Lányok

Fölényes hangú vezércikkeikben
Évekkel később sokan úgy vélték,
Hogy a több hónapos európai légtérzár
Indokolatlan volt, afféle pániktünet:
A forgalomirányítók attól tartottak,
Hogy a vulkáni por összekarcolná
A pilótafülkék szélvédőjét, s a hamufelhőtől
Elhomályosulna a táj a pilóta szeme előtt;
A turbina pengéi erodálódnának, végül lassulna a gép,
A hamu ráolvadna a forró hajtóműre,
És eltömítve azt, sunyi keramittá kövesedne…
Légtérzár idején

nézd eltűnünk együtt utazunk két szemed két ellipszis bennük
gyújtópont minden tükröződés elcsendesedünk mint földhöz
vágott állatok megfeszül bennünk minden ín vonalaink túlmutatnak
a testen most arra gondolunk hogy a görcsök szorításában valóban
megpuhul a tér — szakad a hús óvatos mozdulataid alatt tárj fel
ne csak elnevezd szólítsd meg a szerveket törött madár markodban
függőleges hajítás felfelé

Talán szeretem Martinát. Talán nem gondolni jó volt.
Játékból Jatzek Babka vagyok. Jatzek úr.
Nem fordul az arc. Jatzek úr nem fordul.
Nincs a hátában felhúzható kulcs.
Más havát ő nem őrzi meg.
LORENZO RIBEIRA — Más havát

Ki vett rólad mértéket
Számba véve minden testrészed
Tudod jól
Vett cipőt, új ruhát
Írt könyvet, s te még csak meg sem nézted
Tudod jól
Dögösek vagyunk, drágám

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szépírás

Medvészet

Webképregény

Kikötői hírek

Kiskáté

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Wahorn András

Wahorn András képei a legfrissebb Műút képzőművészeti anyagából

Géczi János

Géczi János verse a friss Műútból

Nyirán Ferenc

Nyirán Ferenc verse legutóbbi lapszámunkból

Lénárd László: A fekete mappa 7.
16.02.12.Lenard Laszló_slide

A webképregény két újabb oldala

Tovább »
Pollágh Péter: LORENZO RIBEIRA — Posztmortem nevetek
16.02.11.pollagh peter_thumb

Miért nem néztem a vattacukrokat az égen?
Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet,
hogy egy másik században is segíthetek?
Miért neveznek el verset rólam?
Miért száll annyi veréb fölébem?
Miért tagadják, hogy voltam?

Tovább »
Pálinkás Anna: Tavasszal

Igyekszem éppen annyit sírni, amennyi még kifejezi a törődést, de nem látszom tőle kétségbeesettnek. Erősnek mutatom magam és optimistának, meg minden más ilyesminek, hogy ne kelljen fölöslegesen aggódnod miattam. Így is naponta megkérdezem, te félsz-e, mert bízom benne, annak ellenére, hogy terapeuta leszel, nem fogsz valami olyan nevetségessel előállni, minthogy a saját félelmemet próbálom kivetíteni. Azt mondod, nincs mitől félni, de mégis te vagy az, aki hónapokig nem merte kimondani, amit már magában eldöntött, aki nem tudta, hogyan reagálnék, mert én olyan. Aztán mégsem fejezted be a mondatot, mert én olyan tudnom kéne, milyen vagyok.

Tovább »
Demus Gábor: Artúrt egyszer csak fölkapom,
16.02.10.Demus gabor_thumb

rég meg kellett volna szoknia, a veszélyesebb
kereszteződéseknél, de valamely ágról benne a konok
tacskó: ugyan bólogató kutya, ám
(boldogítóan vicces), minden lépés mélyén fölmorog,…

Tovább »
Jenei László: Gallyakból gálya

Axel Bittel ellenérve a kórház felé menet = a pillanat, amikor Leni meglátja a nollendorfplatzi S-Bahn-állomás emelt peronjáról az alpesi film mesterének moziplakátját (ha lehet: szemben a The Holy Mountain spirituális díszletszerűségével — azaz: mit adjon hozzá a lány, no meg a konfabuláció, a pillanathoz)

Tovább »
Halmai Róbert: Nagyapám
16.02.09.hamai robert_slide

sámlijára ült le, az udvarnak mindig ugyanarra a pontjára, ahonnan rálátott mindenre. Ahonnan szemmel tarthatta, ki jön be a kertbe, mi történik a szomszédban, az utcán, ahonnan a fák lombjai között még az égre is rálátott.

Tovább »
András László: A szem és a szempontok
16.02.09.A szem es a szempontok_slide

Úgy látom, szóltam, nem tudjuk közösen használni a teret és az időt. Nem tudjuk szinkronban használni, mert ha ugyanakkor ugyanott vagyunk, és nem ugyanazt látjuk, az még nem volna baj, de ahogyan ön úgy lát, az lehetetlenné teszi, hogy én közben a magam módján lássak. Nem feltételezek ilyen irányú szándékot az ön részéről e mögött, mindössze konstatálom az eredményt.

Tovább »
Kántor Zsolt: Az idő szaván fogja a nyelvet
16.02.08.Kantor Zsolt_slide

Az ihlet spirituális, olykor mégis: akár egy kanális. Átszabja az ember, felismerés után máris. Az intuíció csillag az égen. Most parázslik a cigarettavégen. Az inspiráció a motívumot kinyírja épp. Az inger emlékműve kész. Le lehet szívni róla a vizet és a zsírt. Majd kijön a papírhalmaz alól a hír. Párizsban szétlőtték a termet. Kétszáz halott. Sok szép gyermek. Az idő szaván fogja a nyelvet. A pillanat a tervet. A baj lerázta az elvet. Elegem van, herceg!

Tovább »
Szekrényes Miklós: Minden egyben

Mielőtt felkanyarodtunk a pályához vezető meredek egysávosra, egy útjelző táblán a következő szót pillantottuk meg: Balaton. Mindenki találgatni kezdett, hogy kerülhet ide ez a felirat, több száz kilométerre a magyar tengertől. Egyesek szerint valaki egy nyaralás alkalmával lophatta el eredeti helyéről, és kaján poénként állíthatta fel itt, az Upponyi-hegység és a Bükkhát találkozásánál. Egy másik verzió szerint az itt lakók nyaranta seregestül indulnak pihenni a Balaton mellé, s egy előrelátó és a helyi ügyekben jártas hivatalnok helyeztette ki, nehogy bárki is eleve rossz irányba induljon.

Tovább »
Delimir Rešicki: Baranya, téli vadászat — Tarr Béla

Ha sohasem vágytál rá, legalább egy másodpercig,
hogy Tarr Béla filmjeinek hőse legyél,
sohasem fogsz egyet sem
megérteni közülük.

Tovább »
Ürmös Attila: Harmincezer
16.02.07.Urmos Attila_slide

Kínos telefonhívás. Monori pénzt kért. A saját pénzét. Végighallgatta a főszerkesztőt szponzorokról, befektetett összegekről, amelyek valahol mindig elakadnak, aztán a sarkára állt: Legalább harmincezer kell! Különben vége az életének, nincs tovább. A főszerkesztő másnap délelőttre ígérte a pénzt, pontban tízre, az Erzsébet téren.

Tovább »
Sepsi László: A menőség eredete

A 2013-ban elhunyt Elmore Leonard első megjelent novellája (az 1951-es Trail of the Apaches) óta a modern amerikai kultúra két meghatározó műfajában alkotott: bő fél évszázados pályája alatt elsősorban westernregényeket és bűnügyi történeteket írt, melyek közül utóbbiak a klasszikus krimihagyományok rejtélymegoldó narratívái helyett rendre a maffiózók (Pronto), szélhámosok (Szóljatok a köpcösnek!) és profi tolvajok (Mint a szamár szürke ködben) mikrotársadalmának belső dinamikájára koncentráltak.

Tovább »
Istók Anna: befejezett jelen
16.02.06.Istok Anna_thumb

az egész csak igeidők kérdése
minek aggódni mikor lesz vége
vagy miért történt meg
nem a cselekvés a lényeg
ami a múltban kezdődik
az a jelenben ért véget

Tovább »
Purosz Leonidasz: A puhaarcú lány
16.02.05.Purosz Leonidasz_thumb

A puhaarcú lány, akit
túl megrögzötten kezdtem el szeretni
egy októberben, nem engem választ.
Apró, lesből szúró fájdalom,
az összerezzenés szégyene
mosoly előtt. Függöny.

Tovább »