Ihlet

Vicces lett volna, ha írok a bűnről meg a bűnhődésről, de tudni sem akarok ezekről.

Olvasd el!

Szóra bírni a dűlőneveket

“Az Ondrok gödrében a néma dűlőneveket csak az olvasó tudja szóra bírni…”

Olvasd el!

Széljegyzet egy műfordító táborhoz

JAK műfordító-tábor, 2018 — Dunabogdány

Olvasd el!

Versek

magaslesre vezetnek hogy a mások
jól látszódjanak az itteni kerítések

Olvasd el!

Egy fizikalista hitvallása

Andrew Melnyk: A physicalist manifesto

Olvasd el!

Fekete péntek

kereslek hívlak nem veszed fel
egyedül nem egyedül vagy

Olvasd el!

Ki mit mond?

Kállay Géza: Mondhatunk-e többet?

Olvasd el!

Versek

de most hogy lopsz
bár testi bajod nincsen
megfulladsz mégis
mint hal a forralt vízben

Olvasd el!

Versek

Próbáltál már valaha felállni
egy biciklin citromokkal zsonglőrködve?

Olvasd el!

friss műút

Napindító

MÓRICZ ZSIGMOND — GELLÉRT OSZKÁRNAK

MÓRICZ ZSIGMOND — GELLÉRT OSZKÁRNAK

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

  • Szédülés - Opauszki Miklos: A szellem fenomenológiája zajlik, zúg s morog benne. A tér, amely eltűnik,... (2018-07-30)
  • Mikor van vége - Radnó György: Amikor mindennek vége, akkor van vége, és ez az élet… minden... (2014-03-14)
  • Szédülés - Mezőfi Angyal: Mert én olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, amelynek nem tudnak... (2018-07-30)
  • Szédülés - T. Marton Ida: Arkhipelagosz-szigettenger. Lenéz a tapinthatatlan magasából a sejttömegként... (2018-07-30)
  • Szédülés - T. Matt Endre: Arkhipelagosz szigettenger. Ott látni a mélyben a felfogókép-repülőgép... (2018-07-30)

Versmalom

a szüleim esküvőjéről videófelvétel készült. a lagzit egy káposztásmegyeri iskolában tartották. a kamera tulajdonosa a család közeli barátja volt, ezért egy időre nem félt kölcsönadni a kamerát unokabátyámnak, aki értelmes gyereknek látszott. ő pedig egy barátjával az udvaron kezdett forgatni. semmi extra, csak kamaszkori hülyéskedés: szándékosan eltúlzott depresszív szövegek, pocsolyában lépkedés, káposztásmegyeri Jézus vízen jár. évekkel később elmesélte, hogy amikor a család visszanézte az eredeti felvételt, nagyanyám azt mondta, hogy ez csúnya és veszélyes. a felvételről két másolat készült. az egyik hamisítvány. nagyanyámé

Az apró öklökre támasztott szemekben egyszer csak megláttam az Istent. Különös nap volt, a házak mögötti szeméttelep felett izgatott alakzatokban repkedtek a varjak, talán a közelgő vihart érezték, amely később bekáromkodott a tetőkön és acsarkodva szaggatta le az ajtónyílásokat fedő takarókat. Evéshez készülődtek, az apjuk parancsára a gyerekek imára kulcsolták kezüket, tekintetüket a konyhát rejtő olajfoltos lepedőre szegezték. A körmeik alatti feketeséget, kócos, zsíros hajukat néztem, s a legkisebb fiú bal szeme alatt varasodó karcolást. Rajta keresztül láttam, ahogy a lepedő mögül előlép egy hajlott hátú alak, lábast tesz az asztal közepére, szedni kezd, tőlem haladva maga felé, majd, mint akit tetten értek, kifejezéstelenül a legkisebb fiára mered. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLegkisebb

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők, langyos szél, mélyülő kék, valami idevalósi zene, és sok járókelő, nem idevalósiak. Én sem vagyok idevalósi. Messzire kerültem. Egy férfi ölben hoz egy kiskutyát. Mellette sétál egy nő, a nő kezében a póráz másik vége. Megjelent a Műút 2017064-es számábanPóráz

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

Ha méreggel is elmúltál egy reggel és ki is fosod mind az összeset, megénekled, hogy ennyi volt az éjjel és hálás vagy, hogy újrakezdheted, hogy élhettél itt kávéval, befőttel, hogy éltél bőven — gyomrodban remeg, hogy amfetamin nincsen és egy nő kell, a változásban jó lesz majd neked. Ha hangomat is elszívtam egy reggel, s úgy jöttem el, hogy látott a halál, az időből kiátkozott a rendszer, bár elaludtam annyiszor hasán, lerétegződött bennem és nem múlt el és megkerestem minden szó jogán, és minden test és minden már egy tenger, már megtanultam: minden végtelen, a változás is mind jön itt nekem. Ha huszonhárom elmúltál egy reggel, majd felnézel, fölötted a Vezúv és elgondolod, hogy majd te is egyszer huszonhárom leszel s még tart az út, a tükrök termében melléje fekszel, vetkőzteted, míg rátok láva hull, és úgy nézel szemébe minden reggel, míg ottmarad, szoborrá alkonyul: ölébe sót és pipacsot teszel. Ha huszonnégy is elmúltam, egy reggel dohányt veszek és nem siratom őt, már nem babrálok annyi semmiséggel, a mérget sem veszem csak úgy elő, és nézem majd a kolozsvári látványt, egy budapesti, vásárhelyi nőt, ha végigmegyek a Napoca utcán, megnyílik és virágzik majd a föld. Megjelent a Műút 2013040-es számábanA kolozsvári váltás

Bambulni bele a versbe, mint a vasárnapi húsleves zsírgyűrűibe, nézni, nem ad ki arcot, semmilyen tükörkép nem ad ki arcot, mégis azt kell hazudnia, hogy minden sora, minden szava, minden betűje őszinte, hogy vesémbe láthat bárki, aki a versembe néz, de hiába, ez nem tükörkép, pláne nem az enyém, csak zsírgyűrűk egy vasárnapi tányérban, nyelni kell, nem nézni. Megjelent a Műút 2017063-as számábanNem ad ki arcot

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

A repülőn annak az orosz nőnek fény vetült az arcára, felhők fölötti fény. Most már bárhová megy, a fény mindig az arcán marad. „Hölgyeim és uraim, itt a pilóta beszél, meglep, hogy itt vannak velem. Én vagyok az önök végzete, és önök az én végzetem. utunk nem tart már soká; magamról ennyit: »Senkinek sem ártottam, senki sem ártott nekem, de segíteni sem akar senki. Épp hogy senki! De ez sem áll azért, az épp-hogy-senki nagyon is jó lenne, kész örömest!« —  miért ne röpülnék én épp-hogy senkik társaságában?...” Az orosz nő felnézett (arcán az örök fénnyel) és lapozott a fedélzeti magazinban. * Ámon király elalszik a szfinx mellett, álmot lát a föld alatti városról: A gyökerek között forró járat nyílik a mélybe, ott minden férfi trikóban áll egy konyhában, ott minden nő keze viaszosvásznon töröl végig, ott minden tükör széle csorba, ott lent a mélyben hosszú folyosók húzódnak, minden lépés visszhangzik, minden ajtó tárva, mindenhol lábasokban gőzölög a víz, s a kövezet mindenütt kockás. A mélységnél mélyebben minden nő bőröndbe csomagol, cipője fényes, magasított a sarka. Esténként ha ezek a nők levetkőznek, sápadt testük tükröződik a tükörben, leülnek egy székre, kicsatolják melltartójukat, és vékony testükhöz túl súlyos emlőik megrezzennek, s ők fejüket lehajtva ülnek percekig, míg a mélységnél mélyebb mélységnél is mélyebben szörnyek vágtatnak hosszú járatokon csattogó patákon távolodva. * Reggelenként a kertben levelek hullanak a fákról, ellepik a földet, ellepik a lépcsőket, ellepik a verandát, ellepik az ablakokat, ellepik a házat, azután eső hull az opál égből. Egy öregember jön beEgyiptom

S akkor úgy tetszik, mintha a civilizált környezet – benne a fák, a növények is – holmi olcsó celofánba lenne becsomagolva, s minden magasrendűtől, úgyszólván Istentől is elszigetelve.   Ludwig Wittgenstein A történet eleje, Pócsme- gyer, tizennyolc július hu- szonhárom, hétfő, innen kül- dök puszit, ahol semmi nincsen, se helytartó, se hely, se selyem, se selyem- hernyótetem, se térkép, se tér, se idő. Almát szed a férfi, felöltözik a nő. A szó előtti szóköz a szót e- lőzi meg, nincs többé görög, a szűz nem fog szülni, visz- szatér a kertbe a betűk árnyéka, tavasszal feltámad.   Csendélet citrommal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhét, péntek, mert nem része a nyelv, a teremtés néma, nem léteznek dolgok, a dolgok árnyéka létezik csupán, mint citromfán a cit- rom. A helytartó téli pa- lotája templom, a béke temploma, ezért van be- zárva. A harsány szűz és a hallgatag parázna beles a kulcslyukon.   A történet közepe, Pócsme- gyer, tizennyolc július huszon- három, hétfő, tavasszal fel- támad, ne maradjon nyár- ra, szabályos józanság te- lepszik a tájra. A helytar- tó szava a dolgok árnyé- ka, angyal háta mögött haldoklik sóhajtva. Meg- hal az anya, még mielőtt a gyermek megszületne, sö- tét füstbe futnak fények, nincs többé görög, nincs többé zsidó, néma a kert.   Csendélet barackkal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhat, csütör- tök, kétely magja hull, mint tavasszal néma hó, császár helyét tartja a boldog helytartó. A ba- rackfa alatt a barack elrohad, parázna mossa meg szűz játékaidat. A szó előtti szóköz a szót előzi meg, a betűk íve nem fog- ja követni a természetet, mert nem részedolgok, a dolgok

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipős dobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?Szét

Négy vizuális mű

Tőled tanultam kesztyűbe dudálni fekete hercegem elrejteni a vetődések és idomok között egy fehér fogat A négyszáznégyesben egy összegyűrt pulóverből kibontani A. H. egy portréját és fejjel lefelé a homlokomra ragasztani, akárha szarvakat Bekötött szemmel bújócskázni Köldökön átbújni, eljátszani bármit Csak ne tudja jobb kezem, hogy mit csinál a bal Felvenni az arcodat pisztolyt formálni az ujjakból és hangtalanul mozgatni a számPantomim

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

én vagyok. Ha ezt olvasod, már azt is tudod, hogy költő vagyok. Ha ezt olvasod, költő vagyok. Mert a megjelenés előtt bizony nincs élet: az UFO is az észleléstől lesz UFO. …Most épp arra gondolok, hogy csinálok egy kötetet, Az ismerőseim — ez lesz a címe, de ha nem, majd átírom ebben a versben is. Téged zavar a kikacsintás? Ne légy naiv, az alanyi költészet legtöbbször csalás: az intimitás illúziója. A lemeztelenedés perverz gyönyöre, de vetkőzés közben ki a mellet, be a hasat, épp csak egy picit. Helyes: tetszeni kell. Mintha egy színész magát alakítaná. …Szeretek focizni például. Kit érdekel? Kevesebbet akarok beszélni magamról, és azt akarom, hogy ezt mások is tudják.Purosz Leonidasz

lengethettem volna vakmerő, csipkés kompromisszumot ráhajolva egy hajnali légre az ismeretlenségig húzva, míg szétszakad az anyag. de mennyi az annyi? csak pucér tények vagyunk. bolyongó

Nem abba születtem bele, hogy kezdődjön már el, hanem abba, hogy legyen már vége. Nem épült itt semmi, nincs mire letenni, amit mutatnék neked. Azok ott romok, ezek itt sebek, folyton nekiütődök valaminek. Haraggal jöttem, ne suttogj mögöttem. Rügyeket rágó árnyak. hiába dünnyögtök, mire vágyjak. Siva

A lényeg a következő: olyan sok lehetséges vers van a világban, de olyan kevés, ami szükséges is. Ez utóbbiakat a Milói Vénusz egy kezén meg lehet megszámolni. Dunajcsik Mátyás fordítása Vénusz ujjai

néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.függő teher

Sörösdobozban kavics zörög. Káromkodásokat rágok el. Elvettél tőlem hitet, dühöt. Leereszkedem a metróaluljáróba, nézem a kurvákat. Mikor már ők sem fontosak, mit tehetek? A kérdés tompán pattan vissza, mint gyerekkorom betonfaláról lyukas gumilabda. Újpesten már sötét van. A beton nem akar tőlem semmit, gyűlöli az idegen anyagot. Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot. Már Nietzsche is halott. Megjelent a Műút 2014048-as számábanhimnusz

kezdeni                                                             (nyilas atilla mondhatójára) magammal mit, ha valamennyi lehető módon elmondták már az összes mondhatót, és én is talán, amit tudtam, mindent; de nem.     ma nem bántó a csend, majdnem jó, miként a tegnapi, bár abban is benne volt az elmúlt napok csendjei sara, éhe; mit „úgy szeretünk”, ha el is húzódik, mert „semmi nem hiányzik”, csak félrecsúszik a válasz, ama harmadik rossz.     magyar eső a tébláboló télben, míg múlni sem, maradni nem akar, hibátlan nemzeti csapadék, ködbe tekerve, mit neki március, annak busa idusa, kemény cseppek, jégveréshez mértek a kimódolt, hallgatag sötétben, ez az eső köpköd, egészen korszerű, árja kísérője az ismétlődő kurzusnak, annak indulatai, gyűlölete, közönye illő párja, fajtiszta, élettérnyi magyar eső.    három vers

Citrom- és narancsillat. Szicíliai minőség. A csendéletbe belép: tervet hoz üvegtálon. Nem mondtam, hogy olajvászon, száz meg száz meg száz kéz festette. Mokkacukrokkal kockázik. Nem mondanám koffeinmentesnek. A kávé maga Szervezet? A végén úgyis a tenger habját látod kicsapni a száján. Tavaszodó temetőben kísér egy koporsót, és a háttérben (el)esik a kanadai, édes hó, a hideg hó bódító vaníliája, és a sok hiába. Szétlőttek egy zacskó porcukrot, s az szétszóródott az arcán. Adjátok vissza a hóvaníliákat. Hibátlan illat, luxusfelhők, szitálás. Azok a gerezdek. Azok a héjak. Édes levegő. Édes, fehér arc. Porcukor az arc, és a száj a lekvár. Játékarcú miért szomjazik a vérre? Miért kérdezünk rá mindig a miértre? Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A hó bódító vaníliája

ha színes ruhák hullanának az égből ránk is valamelyik melegebb éghajlaton úgy képzelem, könnyű volna nem kéne szóba hozni semmit elhasalna minden a kísérőzenétől síkos hangsávon hatalmas tengelyugrással kirobbannánk a pontból, amin magunkból kifordulva kell túl lenni (te is észrevetted közben, hogy a felhők és a jégtáblák nem cseréltek helyet?) ehhez persze előbb úgy kell rám nézned olyan egy másodpercbe sűrített harmincéves háborúval hogy leperegjek a szemed előtt mint egy levegőnek támaszkodó hamutorony vörös a hajad, mi más is lehetne rőt tömeg mediterrán paszpartuban hátad mögött terrakottatetőkön a fény időzöl, de nem tudod, hogy időzöl egy helyben lefutod a rekordodat zilált vagy ebben a kosztümben tied a döntés, tehát a hatalom gyorstalpalón tanulod tőled idegen nyelvemet kivagy, mégis érdekel ki vagyok a hó terveit felülíró ruhakonfetti alatt nem is lenne olyan nehéz egymás után tenni lábakat, megigazítani hajat, visszanézni tekintetekbe az oldaladon szépen elsétálni magam mellettcon il cuore leggero

Zuhogott az eső mindkét nap. És hónapok, vagy talán évek óta nem éreztem magam annyira boldognak, mint épp a Sóstó környékén, ahol hat-nyolc éve utoljára láttam anyát. Most annak is örülök, ha sikerül neved kiejtenem, miközben nem gondolok arra, milyen volt megérintenem téged. Majdnem elkerültem a találkozást. A felolvasásra nem értem oda. Másnapra, megírandó cikkre fogtam barátnőd albérletében. Mikor először kezet fogtunk, rögtön utána megmostam, mintha te lettél volna mocskos, pedig én voltam az, akkor fejeztem épp be a vizelést. Hogy este utána végül miért kezdtünk beszélgetni, vagy miről, nem tudom. Bocsánatot kértem tőled a tekinteted miatt. És félreértettem hallgatásodat. Barátnődnek szólt, mint később elmondtad, aki szerinted helyetted beszélt sokat. Ennyire régen voltam népszerű — gondoltam. Hetekkel később aztán csak a focivébé kapcsán érintkeztünk a Facebookon. De azt hiszem, akkor már irigyeltem barátodat. Mikor utoljára megérintettelek a kilencedik emeleten, a napraforgós fesztiválon, folyton esett az eső (esernyőt, tornacipőt vettem neked a kínai áruházban, hogy meg ne fázz nekem), és nem mostam kezet utána. Aztán nem tudtam nem észrevenni, miközben a Comedy Centralon azt hiszem, a Louie ment, hogy hirtelen az égszakadás, mintha elvágták volna, elállt. Mint műtét utáni vérzés, és rám borult valami, mint hosszú szidás után a csend. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Égszakadás

Nem kellett ez a reggel ez az ébredés Mit kezdjek egy nappal Ha olyan éjszakát álmot arcot hord magában Ami rég a föld alatt pihen Elástalak Hideg kétméteres tömb fölötted Betont döngöltem rád Nem mintha bármit is Most ez a reggel háborgó gyomorral cigarettára gyújtok Egy élőhalottal mit kezdjek Bomlásnak indult szenvedéllyel Picsába innom kéne megint Föld alá visszakaparni Úgysem lehet A másnapot ismerem, a harmadnaptól borzadok Ha Krisztust éjjel feszítik keresztre mi lett volna Nem lehet feltámadni nappal Csak úgy Fogmosás öltözés ásítás közben Ahhoz egy ilyen mocskos álom kell Hogy úgy ébredjek Nem az az arc van bennem Amit ki tudnék hányni A tegnapok másnapjával Megjelent a Műút 2015052-es számábanNem az az arc

Mint régről fojtott irtózat attól, ami zárt. Miként az elemi paplan lett hirtelen koporsó, akár a pánik, gabalyodott a szájra, a lábon. Belépsz, szellemszemmel a konyhád, valami poharat veszel. De átfolyik a torkán, se bűne e földön, se ideje, általpillant mindenen, mint akinek itt kell lennie, előhívatott, hogy legyen csoda. Megjelent a Műút 2015050-es számábanLázár

Haljunk meg együtt mondta szó szerint érteni véltem tudtam hogy miért kibúvó nem volt de a habozást nem titkolhattam ha lezuhannánk mondta de sosem azért vettünk jegyet és amikor közel voltunk hozzá elfelejtettük halálközeli volt mégis az évszak két báty a sógor nővér és a sorban valahol én is s hogy a fiatalnak kell mind kivárni nem Trisztán–Izolda- fantazma s nem egy kór fenyegetett gyönyörű volt mint tavasszal a fák de elkezdődött s négy teljes napig tartott a csendes szótlan meghalás még akkor sem hittem hogy ez igaz amikor orvos magyarázta hogy leállítják a lélegeztetőt de a tüdő még órákig mozog kiszámíthattam volna hajnali négykor legteljesebb az elmúlás akkorra ő mindent végigcsinál mit meghagy egy kimetszett agytumor melyről tudtuk hogy jóindulatú Megjelent a Műút 2014048-as számábanHaljunk meg együtt

A tengerbe most hanyatlik a nap. Nem megyünk innen ma már sehová. A móló végében spanyol férfiak csoportja. Mit is mondhatnék én, a turista? Néhányan bizonyára a nyájas Kasztília, mások a hűvös Aragónia tájairól valók. Tőlük kissé félrehúzódva az ott két komor katalán. És hátul, közel a vízhez talán egy baszk úr áll. Pontosan ki- és mifélék, alig kivehető, számomra mind a delet képviselik, de már alkonyodik. Minden fojtott. Az ég, a hangjuk. Valami villan. A vízben? A víz fölött? A mólón, a férfiak kezében? Későre jár. Mediterrán csoportkép alkonyatkor

black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite white red   red white whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite withered   redwhite whitered redwhite black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black   (   Kazimir Malevich born 140 years ago  :   february 1878   )  

SUPREMATIST POEM

2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról, amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett. Mintha sok ember lett volna körülöttem, talán épp egy Béki- performanszra várva. Valami olyasmit gondoltam álmomban, milyen kár, hogy ő, aki testi épségét újra és újra kockára tette művészetével, ha már egyszer halálos baleset érte, nem tudta halálát egy performanszban életműve részévé avatni, amikor megtudtam, hogy tévedek, mert pontosan ez történt: bár nem előre eltervezett eleme volt, mégis egy nemrégiben lezajlott performansz csúcspontján érte a halál. Borotvált feje szelíden előrebiccen, és szárnyra kapnak elszabadult versei. Megjelent a Műút 2017059-es számában Táltoshalál

Ahol találkoztunk: üres terek. Múltba süppedtetek. Halálotok puha fotel. Ki nem mozdultok a fiatalon távozók otthonából. Káromkodtam nektek álmomban. Megvetően pillantottatok rám. Novemberi, korán temetett napok. Nézzétek, mennyi levéltetem, mennyi nyárszemét. Hazudhatnék, hogy még mindig gyakran. De egyre ritkábban juttok eszembe. Gyertyák, nektek. Arról gyújtom a cigit a télikertben. Nincs itt semmi meghitt. Egyedül az önsajnálat ragyog fel a korán temetett napok miatt. Már nem ti hiányoztok, csak a távolodó, közös idő.Korán temetett napok

Elvégezni a feladatot. Ez minden. A sorrend és az arányok. Az összeg tekintetében talán mindegy ugyan a betűk, szavak mennyisége, ám nem moshatod meg a fogad előre egy életre, és pelenkát is kell cserélni néha éjszaka. A körülmények, akár egy szerteágazó fa koronája, a közeli ág mindig jelentősebb. Zavaró lehet a törzs szem elől tévesztése. A figyelem tehát döntő fontosságú a végeredmény és a biztonságos földet érés tekintetében. Ami elég a légkörbe lépéskor, arra már nincs gondod a továbbiakban. Elvégezni a feladatot. Ez minden.Mantra

negyvenkettedik ének csukd be a szádat kedves csitt és sóhajts most mi beszélünk susogunk a levelek között békák vagyunk a nádasban legyekben lakunk a legyek készülnek ránk a pára eltakar minket de amikor a horgászok szemét csípi a köd ahol a nedvességben egyszerre mutatjuk meg magunkat egyszerre látszódunk a légy is a szánk is kuruttyolunk csukd be a szádat rajzanak a legyek a levelek között a kasukban repkednek a kasunkba utaznak a repülőgépek keresik a másik nádast már ebben a nádasban terhesek a levelek megszívták magukat a nedvességgel elnehezedett a mellkasunk alacsonyabban repülnek a kegyek is vihar kellene villogások-jelzőfények a levegőben jó helyre landoljunk jó helyre utazunk és érkezünk meg a lápok alatt kérdezünk már csukd be a szádat bújjunk el egy lapulevél alatt várjuk ki az esőt negyvenhetedik ének sírkamrákban támolygunk megvakult macskáink között a napokat szerencsésre és szerencsétlenre osztjuk fel ezen a másik nyelven egy másik istenrendszer szabályozza az eget a csillagok állása sem ugyanazt beszéli előbb egy turbánt aztán sálat hosszú selyemben heverünk vendéglátóink pamlagán azt mondják lehet ez egy új otthon a füsttel majd összeér minden a régivel a csillagoknak is ez csak a másik fele de ugyanott vannak a kamrába vájattak egy kémlelőt tudni mikor jön a dagály addig festhetik a falakat emelkedőkön az első hullámnál húzzák fel mint a vitorlák olyanok a festődeszkák régi arcképeinket takarja a felbukó víz negyvenkilencedik ének a haj aVersek

„mert dadogva is szebb a szó, mint a némaság, nem tudom, de” (Meliorisz Béla) első töredék. szentend re tizenhat november h uszonegy hétfő. élt egys zer kínában egy ép lán y. eddig a ritmus. szép volt ő mint ősszel a sz őlő. jézus is isten. bort is ivott ő és kenyerébő l tört a szegénynek. hit második töredék. pócsmeg yer tizenhat november hus zonkettő kedd. hittem a fö ldön az ég igazában. jött a valóság. élt egyszer kíná ban egy ép lány. száztizeneg y srác vágyta uralni a tes tét. lélek nélkül a harcos c súf mint ősszel a szőlő. s zellő táncol a mélyben. ha rminchárom ezüstpénz nyo mja a lélek akasztott. bélbe harmadik töredék. szent endre tizenhat november huszonhárom szerda. bé lben az esztéták nyugoda lma. a templomi csöndet fölveri mégis a kétely. g ondolat intsen a dalban . félt egyszer kínában e gy ép lány félt a tavasz negyedik töredék. pócsme gyer tizenhat november huszonnégy csütörtök. fél t egyszer kínában egy ép lány félt a tavasztól. ü lj ide ablak alá le a háta d. döntsd te a falnak. v árj te reám száz éjszaka á ltal várj te reám míg meg ötödik töredék. szente ndre tizenhat novembe r huszonöt péntek. vár j te reám száz éjszaka által várj te reám míg megkapod égi jutalmad a földön. testem a sze nt test. majd befogad m int kóbor lelket az a nyja a méhben. testem hatodik töredék. szent endre tizenhat novemb er harminc szerda. tes tem a hű váróterem ott ahol annyi vonat jár..testben a lélek.

Sáros a talpam, a semmin állok. Alattam titkon megrontott űr. Ritmusra remeg a sebes combja, remegése színtiszta vér. Harmaton halkan angyal vetél el. Darabja atomra hull. Sörszagú szél fújja ajkad, szád szélén ragad a só. Sáros a talpam és nem tudok semmit, újabb kis halálom felejtődik. Aszfalton guruló gyűrűk. Ellazított, magatehetetlen csend. Ez az ősz összevarrt ajkak sikítása. Torokból nyüszítő félelem. Ma magányom önként vitt szobára. Ez az ősz a tudom, de nem akarom, nem akarom, nem tudom. Fölöttem pipázik, röhög a férfi. Füstfátyla betemet, rámsimul. Megjelent a Műút 2016058-as számábanVénasszonyok nyara

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják a permethideg hullámok, erőből körbemosnak, kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld, patakokban erózió, egyedül a kilátótorony marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan, ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt, tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott. a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut. Megjelent a Műút 2013040-es számában Belvedere

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé: a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé, a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak, drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma, az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül, a láb között tágul a látótér. Én, Jamie Cromwell a testet nézem, a szöveggé komponált hámot, a halott sejteket, finom pihéket a szélben, a pórusokba bújok, húsos szövetbe bújtatom a bőrt. Lassú simogatás, elektromos jelek szúrnak a gerincbe, egyesek és nullák, pozitív és negatív töltések, felvillan, sugárzik az értelem, mint aktív anyagban rádium.Jamie Cromwell a testről

Historia est magistra vitae, a történelem az élet tanítómestere, tanultuk hajdan az iskolában, ahol — ez rögtön a háború után volt — még rágógumit és ami csokit lehetett kapni, és mikor beállt a fagy az udvaron, kórusban tüntettünk szénszünetért — de mi, magyarok mit tanultunk a bennünket sújtó történelemből? Vajon csak Ady eltévedt lovasa lennénk, aki nem talál jurtamelegre a sztyeppén, amit úgy hívnak: világvalóság? Nagyon messziről sámándobok dübögnek, de tovább kell haladni nyugatra, nyugatra, ha nem akarjuk megint nyakunkba venni egy keleti birodalom súlyos vas-igáját. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Történelmi dilemma

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre. Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket. A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik. Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik. A munkások ezt tudják, és nem sürgetik a mozgó anyagot. Örülnek, hogy még ha újhold is van itt, a bádogtetők alatt, a lángoló vas beragyogja arcaik szegleteit. Szembefordulnak vele, és nem vizslatják saját árnyaikat, amik toronymagasak és félelmet keltenek. Ott ülök közöttük én is. Én is ilyen vagyok. Várunk mozdulatlan és önmagunk belsejére gondolunk, amíg a kint és bent között helyet cserélnek a fények.Két éjszaka

rég meg kellett volna szoknia, a veszélyesebb kereszteződéseknél, de valamely ágról benne a konok tacskó: ugyan bólogató kutya, ám (boldogítóan vicces), minden lépés mélyén fölmorog, tűr, miként ama dobozban, melynek legsötétebb sarkába húzódott és először a kanapén be is szart (amit mára, csak ha igazán nagy fajtársak bűvkörébe kerül, dörgölhetnék az orra alá). Ha lerakom, rendre visszavakkant kettőt-hármat, olyasmit, hogy ezt te megtehetted, de nem volt szép, vagy hogy átvihettél így, de nem értek egyet, és akarom, hogy ezt tudd. Ezzel le is rendezett, indul néhány csöpp szagnyomot hagyni, ami mindennél fontosabb. Megjelent a Műút 2015054-es számábanArtúrt egyszer csak fölkapom,

amikor a vakond aprócska vaksi szép gomb szemeivel magabizonytalanul önhitten hitetlenül rettegve merészen az égen őrjáratozó papírsárkányra feltekint az égi lajtorja mennyei felvonó páternoszter nyikorogva megindul a totyogás különleges állapot köszönőviszonyban sincs a szárnyalással a galamb könyörtelen megalkuvó minden lépésénél hatalmasat biccent roppantmód kérlelhetetlenül bólogat helyeslően alattvaló seggnyaló vérengző vagy csak láthatatlan bántalmazó diktátor húgyfoltos hatalomkoldus négy vagy öt vagy minden az egyben mindenáron győzni az a szánalmas bűzös akarás mindent szétrágó féreg még ki sem sarjadt veteményt kiégető méreg szárnya van neki repülhetne akár de sem teste sem lelke nem dacol a gravitációval vonszolja hatalmas testét magánterében szakadatlan burukkol magányosan az őszi fellegekre nincs tekintettel őrzi szigorúan a ketrecben kuporgó bús szalakótát aki néha repülni próbál szíve szerint lelke szabadulna a rácsok mögül felkapaszkodna a benne rejlő apró létrán ám a vonzásokból sohasem szabadul nem emelkedik nem zuhan ott lebeg ég és föld között tehetetlen teste Megjelent a Műút 2016057-es számábanamikor a vakond

nincs pszichotróp összetörted a ruhaszárítót, nagy katicák repültek szét a szobában, kiborult a borosüveg, úgysem egy hőfokon ittuk a bort, gurigázik a parkettán, üvegezik az éjjel, vöröshangyák özönlenek be az ablakon, mindenütt rovarok másznak, kihajolsz az ablakon, ráhamuzol a szomszéd kezére és eszed a körmödet, mikor én adok enni neked, ráköpsz az ételre, ma nem vettél be gyógyszert, nem szeretsz, csak nézed a bogarakat és ülsz törökülésben, hangjegyeket vakarsz a sebeidből, a szádból kimászik egy pók, és hálót fon köréd a semmi, nem akarsz enni, belőlem sem kérsz, és a halál sem érdekel. akarat tejfölös dobozokba ülteted a megmentett hajhagymáidat, nem szereted a kopasz fejeden a kendőt, felmentél a padlásra megkeresni magad, bámultad a biológiafüzeted, csodálkoztál, milyen almaarcú betűid voltak, beleharaptál minden írt sorba, aztán hangosan ugattál, meg sírtál, nem akarsz kisgyerek lenni, aztán ordítani kezdtél, hogy nem akarsz felnőtt lenni, vakarózol, viszketnek a sebeit, nem tudod, mit akarsz, csak úgy írod, ami eszedbe jut, nézed az írásod, mint a csupasz gallyak, nem lógnak rajta kerek almák, mint a biológiafüzetben, felugrik a vérnyomásod, fészket rajzolsz a semminek újra, egész délutánra beleülsz, nem szólsz semmit, csak beveszed a gyógyszereidet, én vodkát iszom és nézem, ahogy elalszol a konyhaszéken. nem szintetikus nem szereted a cigarettát, csak a tisztán szintetikusra buksz, mégis füstöt fújsz a szipkámból, nem látni messze, kint szedik az öregek a dohányt, vörös piócák másznak a kezükre, nagy, sárga bogarakat szórbranül

Nyugtalanul ébredtem. Különös álmom volt, de nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy különös volt, és te sem tudtál segíteni. Azt mondtad, beszéltem álmomban, és — ha jól értetted —, azt ismételgettem hogy „az esetet jelenteni kell”. „De hát miféle esetet? És kinek?” — kérdeztem tanácstalanul, mire megvontad a vállad, „azt hittem, innen már tudni fogod”. De nem tudtam továbbra sem, és ezért továbbra is nyugtalan voltam. Végül elküldtem két álomfejtőnek is az álombeli mondatot, meg a körülmények rövid leírását. Az első azt válaszolta, álmomban történhetett velem valami emlékezetes, úgyhogy próbáljak meg emlékezni rá, mert megéri. Hát persze. A másik szerint meg annakidején történhetett velem valami, amiről nem mertem beszélni, mert szégyelltem, vagy féltem, de most már sokkal erősebb vagyok. „Úgy érti, ha tudnád, mi az, ki is mernéd mondani” — mondtad. „Tudom, hogy úgy érti” — feleltem, miközben az járt a fejemben, hogy most már nem csak azt nem tudom, micsoda, de azt sem tudom, mikor. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Az esetet jelenteni kell

Nyüszítenél, mint egy kutya. De a kísértetcsend kígyói nyakad körül. Nem félsz a fulladásos haláltól, se a viperák méregfogától. A kígyóbőr jó meleg, mint egy nagykabát. Ismételgeted magadban: Nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Miután az ötödik sörödet is megittad kocsmaújévezéskor, kapcsolatod a valósággal végre ambivalens lesz, az érzékeid tompák. Kívülről figyeled ezt a furcsa idegent. Mosolyog, eljátssza a vágányt, a társasági lényt, olyan szerepeket ölt magára, amelyek legtávolabb állnak tőle, jól elrejti szarkasztikus énjét. Ahelyett hallgatna, mélyen az emberek szemébe nézne, belevilágítana a veséjükbe. Hajnal fele látásod homályos, belső érzékelésed egyre torzabb. Elhiteted magaddal, a társasági magány ma sokkal jobb, mintha otthon, a szoba melegében teát kortyolgatva a Közönyt olvasnád. Pontosan tizenegy éve a Patkányfogót olvastad ilyen rezignáltan. A férfid éjfél előtt bemondta az unalmast. Előtte megfogant benned egy élet. Azóta a szilveszteréjek ragacsosak és születésszagúak.Évvég

A bőrömön sikoltások hallatszódnak: belevágott az eső. Felülről érkezik, mikor még zuhan, éles, ha egy testre ért, és formát nyer rajta, ártalmatlan lesz. Ez a kiterjedt dolgok rendeltetése. Közömbösíteni a felülről érkező káros hatásokat, formát adni annak, ami egyébként elpusztítana. Minden, ami felülettel és térfogattal rendelkezik, immunrendszerként működik. Ezért a testek alapélménye a védekezés. Támadásba akkor mehetne át, ha lehetséges volna a felemelkedés, zuhanó cseppekkel szembeni ellenhatás. Innen tudni, hogy nem létezik a lélek. Vagy lehet, hogy csak ellenállni képtelen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanAz eső ellen

1 Kérlek, Istenem, add, hogy ne essen bántódása ellenségeimnek, legyen hosszú, boldog életük, sikerüljenek terveik, nőjenek nagyra gyermekeik, testük, lelkük, idegrendszerük szolgálja őket a végsőkig, amikor majd szemüket lehunyják, hozzád való örök emelkedésük megkezdésekor ne érezzenek fájdalmat, szorongást, megbánást, utódaik ne sirassák őket, de emlékezzenek rájuk makacsul. Munkájuk legyen maradandó, életük kétségtelen, dicső példa mindannyiunk számára. Amennyiben mégis máshogy döntenél, azt természetesen megértem. Te vagy az Igazság, és rajtad kívül nincs más, igaz Isten. Ámen. 2 Bocsásd meg, Uram, hogy annyi időt eltöltöttem feleslegesen azzal, hogy a múltam kísérteteit próbáltam feltámasztani. Rég elfelejtett, elveszett embereket próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Saját pokluk börtönéből próbáltam kirángatni őket makacsul hiába. És bocsásd meg, Uram, hogy foglalkoztam azokkal, akik gyűlölnek, sápadt, szégyenmonoklis koboldokkal, akik fényességes pályám őszinte, fáradhatatlan irigyei. Sajnálatból tettem, hogy odafordultam, odaguggoltam, minduntalan nyöszörgő sóhajukhoz, amiről ők úgy vélik: csatakiáltás. Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell, vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük. És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök lehetőségeket.Fohász

Hozzád képest férfi lesz, velem néha férfi, néha nő, aminek látni akarom. Néha kihozza belőlem a nőt, mire én kétségbeesetten keresem magamban a férfit. Simogass, mint egy férfit, de titokban tapogasd ki bennem a nőt, és mutasd meg, hogy amikor nő vagy, engem is nővé tudsz tenni, ha férfi, néha nővé, néha férfivá. Elnyeli bennem a férfit a nő, kíméletlenül magába fojtja — majd újra és újra megszüli. Részlet a Tizenhat naplemente című, a Kalligram Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számábanMint egy nőt

csak eggyel és önmagukkal oszthatók mindig ezt halljuk szegény prímszámok valószínűtlen hogy magányosak lennének végtelenül sokan vannak és egyébként meg miért nem beszél senki a nemprímekről mintha az nem lenne sokkal borzasztóbb hogy többfelé oszthatók mások életének többszöröseként megsokszorozva felaprózva élni szétosztva magunk másoknak lehet-e valaki annál magányosabb akkor és csak akkor ha soha nem lehet önmaga egyetlen osztója?akkor és csak akkor

(Györe Gabinak kisfiús pótlás a Kislánydalokhoz)   Juj be szeretnék két helyen lenni egyiken inni másikon enni vagy mind a két helyen enni meg inni úgy odamenni hogy máshol lenni Juj be problémás lett ez a két hely ha kételkedném elfog a kétely e lelki két hely maga a métely nem kéthelykedhetem egy az a két hely rezgő mozgással az egyik énem itt lesz a másik amott ily vénen fénysebességgel lehet-e kétlem így rázni énem szomjan meg étlen megoldás az lesz kell magyaráznom a két helyet kell egy helyre ráznom több kell hozzá mint a fénysebesség s nagyon vigyáznom hogy szét ne essék Juj be szeretnék két helyen lenni itt enni-inni ott inni-enni együtt is lenni nem széjjelmenni mindegy hogy hol még egy kicsit lenni Két hely-kétely

A halál uszálya úgy lobog, mint a habzó fekete tej. A tengert mozgatja maga után. Fekete rúzs tapad fogai közé, megbillen a pillanat, mikor a mellkasomra lép. Halálhölgy

a csészédben kávé van, és egy kanál. az ablakon kívül örvénylik a köd, ellopták a víztornyokat. az utca nem kopog. nem remegnek, alszanak a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár. bent ülünk, és felém húzódik, nekem dől a fal. olyan gyengének látszol most, és ha átnyúlok az asztalon, megérintenélek, akkor úgy kongasz, mint a porcelán. a csészédben kávé van, és egy kanál. a csészédben kávé van, és egy kanál. csak én hallok meg minden neszt, hogy nem csengenek, hanem összeröhögnek a poharak a pult mögött. rajtad vagy rajtam, vagy az ellopott víztornyokon. de te nem képzelsz semmit. hogy áztatod az utolsó jéghegyed. és nem fázok? te nem érted, hogy utolsó sálam a higanyszál. csak mondod, hogy hiába, attól még az én csészémben is kávé van, és egy kanál. porcelán

Figyelj, mert könnyen beleeshetsz abba, hogy bizonyos részleteket önkényesen pakolsz halomra, mintha jelentéssé állhatna össze bármi. Napi- lapokból, rutinból aprított kollázs, hunyorgó szemmel a szemcsés szöveg. Kapitálisok és fatálisok bonyolult, vert- csipke szövetét, ha sokáig nézed, sokféle alakzatot kirajzol. Akár értelmet nyert igékkel, vigyázz ezzel, ne magyarázd túl. Ha például tigrist látsz, amint mangróvefát kerülget fenségesen, száját nyalja, ásít, és tekintete úgy pihen, hogy a duzzadt, félszeg függő gyümölcs remeg tőle, és remeg vele az ág, szél lesz. Akárhogy nevezed, a tenyérben másodpercek alatt fehér kővé rohadó rózsaalma csak egy alakja annak, ami. Mintha lenne értelme ráolvasni a nevet egy felcserélt testre. Mosni alaposan arcot, kezet, fogat, folyatni hosszan, hidegen a csapot. Fölösleges bizonygatnod, hogy az esendőségek, az álmok, a terhek mind megannyi jel. Erre gyere, ne menj arra. A napszítta medrek fenekén csak báb, amit látsz. Tükrükben váltott gyermek sütkérez. Hűtsd le magad, tarts távolságot. Elég, ha tudod, a jóslatok nem így, ha működnek is. Ne ellenkezz. Vizes ruhán át levasalhatod ugyan, egyneműnek hasson. A képeket és a szavakat ellenben hagyd meg maguknak. Nehéz lesz, nem mondom, de. Jusson eszedbe, ha valami könnyebben bízol, akár hiba, akár csapda, könnyű beleesni, figyelj. Megjelent a Műút 2017063-as számábanJóslat, vakfolt

Tegnap tudtam meg, hogy meghalt. Szerveit szétette a füst. Persze hazudok, hogy tegnap, a szavak nem voltak együtt még akkor. Eltelt egy hét, és a temetés is megvolt már. Bent tisztasági meszelés, kívül a nyár nyúlik tovább. Párolog a méreganyag a pórusokon keresztül, csöpög, izzad a fal. Szakad az eső és nekifeszül az ég, dörög és villámlik, akár azon az éjszakán. Szivárog az ablak, ázik le a tapéta, a halál issza be magát a résen, beszívja a szoba, a ház és minden lélegzetében egy újabb reszkető család. Megjelent a Műút 2015049-es számábanharmadik emelet

/> ki nagy úr /> nem szégyelli /> a hullást begyűjti, sepri, összeszedi /> jó házmester /> lehajol, zsebre is tesz /> az öröklétet (ezzel) mindig kiteleli /> benned meg (pedig nem telik borra) csak hull, ami él /> egyszerre egy egész fányi /> kezd el félájultan fájni / sok szegény /> irányába széterezett levél /> mint mi, mind oly butuska… /> s nem mentő vöröse szirén- /> ázik, lüktet erdőnyi lamento Seprő

I. A Nap jönne föl, de visszanyelem. Az árnyékok maradjanak a helyükön, és mindig legyen, ami melegen tart. Így nehéz bármit is rejtegetni: átvilágít az olvadó, viaszos bőrön, az erek csatornáiban hullámot kelt a belém zuhanó Ikarosz. Látod, végül mégis labirintusban hal meg. II. Ezeket a falakat mindig magammal viszem. A kövek itt önmagukért állnak, az utak nem vezetnek sehova. Úgy rakódtak le, mint erekben a koleszterin. Elmeszesedik bennem a félelem. Már csak megszokásból álmodok tollakkal, görög mesékből tanulom az elvágyódást. Szárnyaim túl lágyak, lassan átveszem a jól ismert folyosók formáit. Megjelent a Műút 2017061-es számában Viasz

a báva tékozlás keringőzött napfényesen szobámban a kontúrok egészen éles hajlatokat rajzoltak a függöny délutánjaira a szomszéd macskája mindig ugyanúgy sütkérezett a gangon a nap már megint virágzó kaktuszod mögé rejtőzött könnyíteni magán a virágzó fenéknyom alatt egy bársonyszék maradt az ember bársonyszékeket épít hogy legyen hova menekülnie miért kellett a várakozó hóhérnak beleülnie?miért kellett?

baracknak hívom őt, de éppúgy mondhatnám sónak vagy villámnak is. sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép, s azután kiejtjük kezünkből. röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon, haj, de igen messze van. ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki, sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait. csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a várost, pedig én is láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra, belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei, közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud. azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy hogy engem kínál meg vacsorával. egy hangvilla két ága vagyunk, s mégis, ha egymásra nézünk, néha rekedten száll föl a szomorúság. ettől persze nem gondolom, hogy vége, csak amennyire vége van egy anyaölnek általában, de erre már nem mondjuk rá, hogy szép, pedig fogunkon korcsolyázik ez a téli szó. fájdalma ellen homlokomat elkezdi bontani, meglássa, mi vagyok, és megkeresse gondolataim közt a neki kijáró helyet. én nem sajnálkozom, de már így is gondolok rá eleget, hegyesen, mint egy kocka. építkezzünk, mondja, és szamárhátíves ablakot akar, meg magasgerincű tetőt, gyűjtsük alá a gabonát és gondjainkat és pótalkatrészt mindenhez, mint nagyapám, hátha hozzánk is megjönnek lesöpörni, akkor meglesz nekünk is a legvidámabb világ. de én hiába mondom a nevét, kezemben nincsen már semmi elejthető, hol vannak a kékmadárhangú utcák, a kolibriharangok és a vacsorám, már nem látok át rajta, már nem hallgat afogunkon korcsolyázik

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem. később rúzstól barna csikkekben ért tetten az isten, becsapódott gondolatokba ágyazott ébredésként. nem éreztem szégyent — az ő képére teremttettem.rezignált pszichózis, 69 dB

Réberrel se stimmelt valami, ha óriásokat rajzolt, biztos neki is az volt a baja, mint nekem. A könyveit is emiatt utáltam, még akkor is, amikor már az összes óriást lefestettem hol piros, hol sárga zsírkrétával, mert tudtam, a szabálytalan gyerekvonalak mit rejtenek. Anyám meg apám azt mondja, az előszoba lambériája alatt vannak rajzaink, a nővérem szép fái meg az én idétlen óriásaim. Ott, a lambériázott falak előtt aludtam át negyven fokos lázzal a napokat, emlékszem az ülőgarnitúrára, ahová a macistakarómmal lefektettek, irtó hülye színe volt, sötétlila, mintái zöldek és fehérek, összevissza vonalak. Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam. Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak, át akarták vágni a torkomat. Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van, az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak. Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek, A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek. Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek, Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken. Ő mellettem fekszik most is, álmában fogja a kezem, minden este fél, hogy egyik reggel majd újra lázas leszek. Talán óriás lesz ő is — bolondmattot ad — a boldog futó a szigetről mondja, ne félj, hisz álmodban még nem az. Felébred, megnézi a homlokom, tűzforró, lázas vagyok, Kékszakáll is, bassza meg, ha hamarabb szól, ajtót korábban nyitok. Felül, látta az óriásokat, szerinte is félelmetesek, Tudod, a gyógyszert be kell venned, még vizet is hoz, hideget. SRingató

Végül csak elszakadtunk egymástól; külön jársz táncolni, barátnőkkel múlatod az időt, és más férfiakkal ismerkedsz. Talán, ha elég alkoholt iszol, még magad mellé képzelsz, bár tudom, olyan vagyok neked, mint a másnaposság. Én szesz nélkül fekszem szobámban, lassú eső mossa gondolataimat, mint ahogy minden lelassult, amióta nem vagy. Egy barokk tétel szól, tétova ellenpont, kesernyés téma — akár a nevetésed. Fogaid billentyűk — te tanítottál meg játszani. És soha nem tudtam elmondani, mennyire akartam, hogy a megszállottjuk legyek. Most mégis más karok, más illatok ölelnek téged, ha ölelnek, és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat, a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak, amikor végleg elzárom a rádiót. Megjelent a Műút 2016057-es számábanNotturno

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

Ezek a szőrben megtapadt részletek. Azóta nem zavarnak téged, amióta rájöttél, hogy a kertben bolyongó állatok hasán egy egész élővilág van. Miközben figyeled az élősködőket, amik a drótszőrű mellső lábak közelében lapulnak, én olyan menhelyekről mesélek, ahol  a kérdések válaszokat fogadnak be. A szomszédból átszökött vizsla egy időben kezdi el érezni a testfelszínen lévő csípéseket, és azt, hogy nála hamarabb csak a kettőnk közti viszony kerülhet elaltatásra. Befogadva

Nap, buksz lefelé, nap eltűnsz bárgyú ritmusban, kicsiny körökben esetlen arányoknak engedelmeskedve. Este a szállodában kattog a fűtés, a társak alszanak. Az álmok ki-ki felségterületén. Manhattan zúg-búg, nagyokat csattan a házak éjjeli mezeje. Batman elrepül, suhog a szárnya, betér egy nővel egy éjjeli bárba. A kérdés áll: mire jók, mire valók a halandók? Megyünk, megyünk, sietünk! A törött szárnyú albatrosznővel találkozunk, a béna-táncosnővel- akinek-szó-nélkül-szétlőtték-férjét-a-rendőrök- hiába-kiabált-pedig-nem-is-volt-nála-fegyver. Az álom lángokban áll. A vöröslő ég előtt a házak sötét sziluettje. Vakító fény az albatrosznő arcán, vastag ajkain nevetés. Szemében könny. Így állunk hát a múlttal, az idő össze-vissza fröccsen, mint a sav, úgy marja mindenünk. Fehér foltok bőrünkön: az idő! Felkiáltunk, valami hasogat szegycsontunk alatt: az idő! Lelkünkön rongyos hasítékok: az idő! Ostorcsapás nyakunkon: Az idő! Éles fájdalom a szívben: az idő! Tudom, tudom, csak hogyha rágondolok, nem tudom. Idő, idő, te egyetlen, Szent Ágoston kicsiny vesszőparipája, gyermekszív nevelője-tiprója. Jaj, a gyerekek, hogy totyognak, jönnek elénk sorban, mutatják, mijük van: semmi van kis tenyerükben. Csak jönnek és mutatják a semmit, ők hozták, az ő semmijük, és a semmiken át látni kis tenyerük sorsvonalát. Jönnek egyre többen. Megmutatják, ajándékba adják, ők, a jószívűek. Micsoda isten és mire nevel bennünket? Megyünk, megyünk, sietünk. Az albatrosznő elsántikál, a szerelmes nő integet, az elveszett fiú a sötétségbe zuhan vissza, életét — hogy is volt? — ráadásként kapta. A magas lány mosolya gyógyír most, hogy támolygunk New York utcáin. A haldokló ember behunyja a szemét. Csend van a szobában. — TejfehérNew York-i töredék

    37. galléros sárkány őrzi a barlang száját meghalt az összes legkisebb királyfi benn a barlang mélyén a sok csontváz egy kupacba halmolta elég gonosz megesz téged is de egyet a végén beenged       39. a hódoknak van egy serege kihegyezett hurkapálca a lándzsájuk ők a kerítés a mosómedvék farokkal felfelé támadóállásban vigyáznak belül egy vashenger oldalán a felhúzó legeslegfelül táncol a róka parókáját a nyulak fonták szénából- szalmából és nádisásból ő lett a király mert tőle félnek a többiek — a fogai  miatt 40. rugós a bicska a motorban is van rugó a roller az ugrálóvárban a levegő van egy ilyen hintatípus a cipőmben beépítve a bicska apa bicskája 41. az ágy alattiak I. a szandálból kiálló ujjakra vadászik a még fejletlenek izgatják fel kedvenc mérete a 23-as, 24-es a harisnyától irtózik ellensége a pamut a nylonon viszont képes áthaladni először a körömmel foglalkozik és az ágy bőrével később előről hátra percenként a tő után nyoma vész a talp mozdulataiért nem ő felel 42. az ágy alattiak II. a párna és a lepedő érintkezéséből keletkezik vékony porréteg és lakáspenész hívja elő nyirkos helyeken a kihullott fogakból fon láncot védelmül a folyamatos szél ellen a foglánc tartja meg a súlyát kontinentális éghajlaton  a külsőfül élővilágából nyer tápot zúgást hagy maga után Zsúr

Ha akkor ott bent mégis megfojt a köldökzsinór. És így, hogy mégsem, maradtam volna lebegni benned, míg meg nem halsz. Talán ezért a tó, a fojtva élvezés, a jóleső zuhany. Hogy zúgó agyam forró anyaméh. Hogy légbe fullad égő szemem. Magadba mikor veszel már vissza.Bent

Ültünk és dumáltunk. Én szódát ittam, próbáltam, meddig bírom szesz nélkül. Te a szexuális életedet taglaltad. Közben arra gondoltam, hogy amikor fenn voltál nálam, addig nyikorgott az ágy, amíg össze nem roskadt alattunk; feküdtél a résben, mint egy gyűrött lepedő. Megsértődsz, hogy kinevetem az új partnered, pedig nem érdekel, ki az, és az sem, hogy fiatalabb nálam. Féltékennyé akarsz tenni, de ha bennem összeroskadt valami, akkor metafora ide vagy oda, az összeroskadt. Megjelent a Műút 2016057-es számábanRoskadásig

A sarokban fehér liliomok Állnak. Egészen Idegenek. A szobát Belepik. A porzókról a virágpor Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő, Lemoshatatlan, csak elkenhető Közhelyesség. Minden eleme Vádol. A szimbólum egésze Zaklat. A jelentés miérteket Maszatol. A fehér liliomok Rémületesek. EgészenFehér

„tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár  üvöltése” (Tolnai Ottó) Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva. Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.        * Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.        * Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak. Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet. Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon. Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.        * Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam. Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez azBújócska

Amikor az első tejfogam kiesett, nem emlékszem, hány éves voltam, de arra igen, hogy nagyon megijedtem. Egy fénykép maradt rólam; kisgyerekarc, ahogy összehúzza a nevetés szemét és tenyerébe folyik a nyála. Szorongatja a fogát, a vér lassú lüktetését tanulja, boldog. Azon az estén tálcán hozták a puha ételt, meleg tejet egy zománcos bögrében, tálcán a kiemelt figyelmet, miközben testem egy darabjával a kezemben tudtam, ilyen a vedlés, ahogy egy kislány átélheti. A tejfogakkal együtt végül eltűnt a nyugalom, és mintha sosem találna vissza a tenyérbe ezután. A költöző madarak rabolják el őket, apró állatok szíve közé ültetik. Velük kell repülni, mielőtt a tejfogak kihullanak. Ez az igazi a megszabadulás, így megmaradni.A szorongásban lakni a legjobb

Már régóta nem történt semmi, ahogy akkor sem. Ültél az asztalnál, semmiségekről beszélgettünk, míg én a tűzhelynél álltam, és egy lábasban kavargattam a kávét, ugyanis elromlott a kávéfőző. Figyelnem kellett erősen. Ilyenkor hosszú időn át nem történik semmi, aztán egyszer csak hirtelen megindul a barna folyadék és kitör a lábasból. Erre vártam, és nem vettem le a szemem az edényről. „Elköltözöm” — talán ezt mondtad, és én odakaptam a fejem, de te akkor már lehajtott fejjel szívtad a cigarettádat. Mire visszafordultam, a kávé kifutott, és hangos sercenéssel eloltotta a lángot.Elromlott a kávéfőző

Mint amikor a vénába kontrasztanyagot fecskendeznek és minden dobbanással egyre inkább szétárad a testben úgy kellene a versbe is beleinjekciózni valamit valami idegent és megvizsgálni megfigyelni hogyan árad szét minden egyes dobbanással hogyan épül be keveredik a gondolatokkal az idegen anyag beépül avagy kilökődik távozik-e a salakkal (a versből lehet-e székletmintát venni?) lehet-e laboratóriumban elemezni mint a kórházban műtétre előkészíteni vizsgálatoknak alávetni szikével felnyitni várni az allergiás reakciót kezd-e rángatózni kilökődni az idegenség a sorok közt mint bordák közt keresztüldöfni az adrenalint azt kellene hogy történjen már valami a monoton dobbanások csörgedezések helyett történjen valami igazán szép lenne röntgennel nézni ahogy a kontrasztanyag szétáramlik betűről betűre.Mint amikor a vénába…

belédhalál. puha törzsed elomlik. vörös agyag amivel barlangrajzot. belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa repedés-falak közt szanaszét pattog. mindent a kettőnk számrendszere mozdít. minket otthon-szagú amőbatábla. binárisan berovátkázott meder. lassan átfolyunk óceánegymásba. váltóvarázslás teljes járathosszon. poraink földárok magnetizálja ahonnan jeleink kiözönlenek újra mint egy füzetlap centrumából. és ha már nem bír el többet a lapszél kiütik egymást összeadódván mert nincs helyiértékváltó maximumpont. nullporból nullportig belédhalál és belőledébredés. vörös vadász vén tétele lépdel vájatainkban. Megjelent a Műút 2014048-as számábanegyensúly

A titok szegregátuma. Előlép a rengeteg (pénz) mögül. Lefújja a cukrot. Én meg nézem. A fájdalom fruttijából kétszer kapott. Vagy kétszer kétszer. S mindig volt is nála, ott zörgött hófehér hosszúkabátjában, szépfehér felöltőjében, jegesmedvés, kapucnis köntösében. Mégsem csókolt kezet. Hitte, hogy egyszer: mind egyaránt vehet. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A fájdalom fruttijából

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

a zuhanykabinok közti sötétből hívtalak fel. akkor már minden napom hétköznap volt, karóra nélküli állandó jelen. ahogy a mosógépbe tömöd a szennyes ruháid, kihangosított suttogásomból is csak egy-egy szót értesz. éssel fejezem be a mondataim, te igenekkel kötöd magadhoz őket. azt mesélem, mi megy a tévében, amikor füledhez emeled a kagylót. a tenger artikulálatlan zúgása értelemmel töltődik fel. itt vagy, kérdezed, s a hajózható horizont a zuhanyrózsák csöpögésére szűkül. a parti fényeknek háttal evezek majd haza, a mélyzöld vizet pásztázva. így érkezek évek múlva szakadt hálóval, kiszáradt ajkakkal süket füleidhez. Megjelent a Műút 2015049-es számábana halász munka után

Aludnom kellene, felejteni lábának, combjának, fenekének formáit. Az arcát, amit ha lehunyom a szemem, úgy látom, akár egy túlexponált fotót, túl közel van, nincsenek vonásai. Álmomban tegnap fekete kutya voltam, aki egy hattyúba szerelmes. Punk piéta, akinek ölében egy félmeztelen férfi fekszik. Gyerek voltam, fákat kerestem, ujjaimmal próbáltam kitapogatni a leveleken az ereket. A tejködben elmosódó táj voltál. Egymás inverzei vagyunk.Inverz

Idén nem barnul le senki. Nem tudjuk, törvény szerint-e, de vörösödünk, dagadunk és üvöltve áruljuk el egymást, másként nem hallanánk meg mi sem. Szavaink mögött egyre kevésbé bújkál a fedezet, áttetszik, ököl zsebben, könnyelműen, mintha egyetlenként, így mondjuk meg, mint lesz ebéd, délután, hogy töltjük el közös időnket, s míg fejesre csábít a tó, mélységéről pókerarccal hallgat, csillog és túlélő biztonsággal ringatózik. Megjelent a Műút 2016056-os számában Hallgat

„Bocsásd el, Uram szolgádat, szavaid szerint békében” (Luk.2,29) „már ha az igazságot (és az Életet) az Írások valóban megmondják nekünk” (Birtalan Balázs: In fine) vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó odaérek tíz órára nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást halálról beszélgetni ha nem szakmai fórum a helyszín s nem ezerkilométerekre halók az alanyok ülve egy fehér ágynál infúziós állvány hánytál a korán behozott ebédes tálca mellett amire a praktikum miatt a vacsorát is odarakták próbálva szalonképessé tenni a dolgot nem egyszerű a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok és akarva nem akarva megjelenik (vagy mindig is ott van) isten nem működik a kincstári mosoly optimizmus és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő nincs mód elkerülni a szemkontaktust a sunyítás mindennél árulkodóbb és elhangzik az igazított kérés bocsásd el most szolgádat békességben a békességbe mintha korbáccsal ütnének arcul a 17-esben és tudod nem te vagy simeon de a kiválasztott fekszik az ágyonA 17-es

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg A kifeszített pokrócot, Úgy görbíted meg bennem a teret. Egyre kisebb leszek. Mint egymásnak csapódó elemi részecskék, Véletlen ütközünk. Üveg nem tört soha, Mi hullunk darabokra. Mint felejtés gravitációja vonzza A közénk szorult szilánkokat, Úgy merülsz el bennem Tehetetlen.Atomok tánca

A sírhelykupec kérdezte az urnafalra mutatva, hogy így jó lesz-e, azt mondtam, inkább nézzünk valami személyesebbet, pedig tudtam, szét akarta szóratni a hamvait, hogy végre mehessen, amerre fújja a szél, és amikor a férfi odavezetett egy sűrűn parcellázott területre, ahol a sírok akkorák voltak, hogy épp csak belefért egy urna, arra gondoltam, ha már így alakult, egy marék hamuvá lett, akkor is tisztességes méretű sírhely kell, legalább ez fedje hamvasztásának rémképeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanPanel

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

Scully ügynök, adjad nekem kölcsön okos szemed, szép, ovális arcodat. Ne engedd, hogy sápassza-pirítsa bőröm érzelem, szeszélyes hangulat. Ne hagyd, hogy higgyem, titkos élet fut: másvilági szép összeesküvés felszín alatt: vont szemöldököddel jelezd nekem: minden sejtelem kevés. Scully ügynök, ne engedj így fájni! Legyek, mint te vagy, hűvös ballonkabát, konok koponya, ne bánjam, akárki alakítja bennem idegenné magát. Szívem bodzavirág, párolgó szerelemtányérnak ha érzem, törj le, kérlek, egészen.Könyörgés Scully ügynökhöz

A lányok olyanok, mint a villámhárító, ügyesen hárítják el a fiúk bókjait, dicsérő szavaik elől kitérnek, akár egy éles kanyarban az autó- versenyző az akadályok elől, s a lányok néha maguk is villámként viselkednek, megcsíp a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük, hogy ennek nagy a hasa, az túl ronda, az ott béna, ez itt unalmas, tehát a lányok nem is olyan kedvesek, szépek, aranyosak és érzékenyek, ahogy azt otthon a szüleim magyarázzák.Lányok

eltévedek és soká nézem, ahogy lüktet a kupola. ez valami élethez hasonló: kiszáradt ajakra a víz. mint mikor felfeslettem a sziget sziklaszirtjére és a hullám hozzácsapódott a fodrozott kőhöz. most jó. keresztbe fekszem a szívdobogásodban. Megjelent a Műút 2015049-es számában a sziget

semmi gond mondtam bár éreztem számban a keserű ízt amit nem tudtam mihez hasonlítani sem a testemen átfutó hagyd-abba érzést a régi időkből mikor még nem volt trendi a depresszió nincs jelentősége mondtam mert tényleg semmi nem változott minek is beszéltünk volna hosszan mikor egyikünk sem tudta a frankót benne minden más színű volt mint bennem ami kizárta a harmóniát nem kell magyarázni rám tapad a délelőtt mint a szantálfa-illat érezni fogom mikor már messze leszek emlékszem majd mint a denaturált-szeszláng árnyjátékára nehéz fekete drapérián lényegében ez minden nem kell nagy ügyet csinálni belőle groteszk lenne mint hugo boss öltöny egy gyárudvaron minek magyarázni a gyászt úgy sincs jó válaszom Megjelent a Műút 2016058-as számábanFölösleges egy délelőtt ízét magyarázni

Látod, túléltük ezt is. Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt. A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz, de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé. Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább. Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát, mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert. Itasd fel a folyónyi vizet. Szivacsos szíved mindent elbír — legalábbis azt mondják. Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre. Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian. Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van. Nem várni az érkezőket a küszöb felett, nem nézni vásznat, hátha festékes lesz, nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre. Másnap az egészet úgyis újrakezdem. Fészkeket verek szét félelmeimben. Hosszában vágom fel a fák ereit, boldogtalannak látom a szív törvényeit. Mert sem állat, sem ember, sem varázslat nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat, hogy szeretni képtelenség. Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék. Pedig csak elképzeltem, mi lenne egy tengely mentén. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Búgócsiga

 capriccioso   Az olyan világban, ahol nem fér el az Isten, az embernek sincs helye Ezek voltak anyai Nagyanyám utolsó tiszta szavai a tatai öregotthonban kilencvenhárom évesen, amikor járni se, enni se bírt már, és kívánta a halált Csodálatos nő lehetett Ezek voltak az első tiszta szavaid, amikor Nagyanyám temetése után megismertelek Most a fákat nézem a kobalt-ég alatt A kihúnyó őszi délutánban fekete evezők kísértik árnyukat A fákat nézem, ahogy várják az esőt A fák belsejében állnak, akiket szerettem Néző vagyok és mindig van látnivaló Előredőlve bámulok az ötödik világtáj felé Fülek a vállak síkjában Köldök és orrlyukak egy vonalban Nagy levegő Azután előre-vissza Bizonyos helyzetekben már csak így Látom, amit látni akarok A kertajtó, a kút és a fészer szigorú háromszögéből még ki-kitör a fény Amott egy pitagorászian tökéletes kocka csillan Mögötte gomolygó, szabályos füstkarikák A kerítésen túl mértani pontosságú aranylapocskákon sétál tovább a tekintet Formákba rendezett, kubista délután Jó a kedvem Szinte vidám vagyok Régi nevetések emlékéhez támasztom a hátam és még egyszer megmártózom a Napban Folyton átlengsz a gondolataimon A te nézésed fogja be a teret Akárhol vagyok Akárhonnan Akárhová Egyszer kiállításra hurcoltalak Még a kezdet kezdetén Mintha ünnep volna Kiöltöztél Fülbevaló Nyaklánc Smink Rúzs A száj, mely lepkéje a lángnak, elárulta izgatottságodat A művész nő volt Kortárs Kórtárs Művei a nőről szóltak Önmagáról Kitárulkozó, mégis zárkózott világ, olvastuk a prospektuson Klimtet idéző csók és ölelés Nyitott szájak Néma beszéd Majd fej nélküli női torzó, kitárt ölek Vagina és fallikus gyertyatartó Tenyérbe temetett arc, fölötte fehér szalagok Ez a nő egyedül vanÜresség

Ha nincsen Isten, akkor a létezők szerint kerestem. Minthogy az elme csak a létezőket bírja tagadni. Ám ha létező, akkor csacsiság azon zokogni, hogy meghalt. Az a név, melyet alá tudok rendelni a vannak és a nincsnek, úgyse szent. Ha meg úgyse szent, a veszteség csak egy gyönyörű idol. A szépre fájdalmat pazarolni nem nagy érdem. Akkor már pityerítsen el inkább a több mint szép. Az a vér, melyet a létezésen túli fakaszt a túl szűk gondolatban. Abban, amelybe nem lehet befogni. Mintha sevan-senincs szemérme túl sok volna, hogy egyszer is magamba férjen és gyönyörű legyen.Stigma

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

Az ajtó félúton megszorult, hogy a kétkedés még épp beférjen, de már csak indulattal kézen fogva lépj át a küszöbön. Hogy épp ez az indulat, ez a vetemedés, ami nyikorogva kulcsolja karját körém, pont az egyedüllét álljon közénk, mint egy harmadik, gondolni se mertem volna korábban, pedig mennyire kézenfekvő. Ahogy évekkel ezelőtt, amikor a lakást eláztattam, minekutána az ajtó teleszívta magát vízzel, de ahogy kiszáradt, ezzel a hiánnyal megdagadva, marasztalja az idelátogatót. Megjelent a Műút 2016056-os számában Rétegeink között

Ezek a drága gyerekek. Ezek a drága, drága gyerekek — feküdj le aludni. Ezek a drága gyerekek. Ezek a drága, drága gyerekek — csinálj rendet. Ezek a drága gyerekek, ezek a drágák — fejezz be valamit. Ezek a drága gyerekek. Ezek a drágák, ezek a drága, drága gyerekek. Megjelent a Műút 2017059-es számábanEtűd

vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd, mint a színesnek képzelt szántóföldek, amin csak a szürkület játszik a fénnyel. a megkívánt emlékeket, mint téged, az idő csak tartósítja. ha percenként megfutamodom, te még azelőtt lezárod az utakat, hogy ezt eltervezhetném, mert az elmélyülésnek nincs ideje, csak úgy megtörténik. az az út feléd egyenes: névtelen állomások, üres csomagok, honvágy. követem szememmel a tájat, hogy minden bokor egyforma, a madarak mind egy irányba szállnak, csak én vagyok ma más, az árnyékom ma nem követ, egyedül csallak meg, hogy aztán veled maradhassak. vannak dolgok, amiket nélküled nem értenék, ilyen a kakaó száraz zsemlével. a türelmes megszokás, az elrejtett álmok, hogy nem kelünk fel délig. a kitartó összeadás és a páratlan felismerés, hogy bár egyek akartunk lenni, de te meg én, az már kettő.félúton

felkészülni a télre, aztán nagykabátban állni a napon. ez az izzadságszagú várakozás közös bennünk. amikor meg- unod, a törölköződ az árnyékba teríted, oda fekszel. mert te is úgy szeretsz fázni, ha kitakarózol, vagy nyitott ajtóból integetsz. a vacogást ilyenkor felváltja a tisztaság érzete. a többi csak hideg. a nap felé fordítottuk arcunk, és teljesen megnyitottuk a csapokat retinánkon. ezért nem vettük észre, hogy hamarabb besötétedett. a hőkamera három másodpercenkénti felvételei szerint már késő elindulni. a piros szín egészen a szíved hátáráig szorult vissza. lassan elhagyja tested kontúrjait. a rianások hangja elnyomná a parton beszélgetők moraját. vagyis ebben bízol, amikor óvatosan rálépsz a jégre az elgurult strandlabda után.nem vettük észre

Charles Bernsteinnek Mérni a mérhetetlent. Az ember gyakran úgy érzi, hogy képességei kevésnek bizonyulnak a mindennapok során. Ha akarjuk, ha nem — szembesülünk a földi élet nehézségeivel és végével. Sokszor rácsodálkozunk, hogy a technika segítségével egyre részletesebben ismerhetjük meg a bennünket körülvevő világot. Mind zeneelméleti beállítottságú, mind gyakorló muzsikusként hosszú idő óta szorosan kapcsolódom Mozart egyházi műveihez. A filmezéshez, s azon belül a dokumentumfilmezéshez két szálon is kötődöm. Munkámban azt vizsgálom, hogy a vállalati teljesítményt miként befolyásolják a stratégiai menedzsment alapvető építőelemei: a vállalati stratégia, a szervezeti felépítés és a szervezeti kultúra. A gyilkosságok pszichológiai és filozófiai hátterének, illetve azok irodalmi megjelenítésének vizsgálatakor kiemelt szerepet kap a szadizmus, a kommunikációs zavarok és az elidegenedés vizsgálata. A tanulmány célja, hogy a magyarországi rosszhírközlés gyakorlatát és annak hiányosságait a tájékoztató orvosok szemszögéből vizsgálja meg, és megalapozza a gyakorlat javítására irányuló igényeket. Rövid látleletét nyújtom annak a hitnek, amit ajándékba kaptam Isten kegyelméből Őbenne, aki teremtett. Észlelve a töredezett kőzettömbökre végzett vetőstatisztika korlátait, a töredezettség nyomozására új megoldás után kellett nézni. A tiszta és tudatos intonációra épülő komplex kórusvezetői tevékenység összetevőin belül kiemelten vizsgálom a beéneklés– összehallgatás folyamatát. A bipoláris világrend kialakulásával a sport is a nemzetközi konfliktusok megvívásának egyik preferált színtere lett. Kalotaszeg gazdag történelmi múlttal rendelkező vidék, amelyről már sokan meséltek. Szabadka szellemi, kulturális, gazdasági és politikai életében egykoron kiemelkedő szerepet játszó, több mint hatezer fős zsidó közösségnek az impériumváltástól a vészkorszakig, vagyisFeszültségszámítások anizotróp alapon

Transzvesztita lennék New Yorkban, de szerv híján nem megy. Üres a park. És mi itt állunk, két pionír ló, taorminai fiúkat szeretve, élő torzókként, antik istenek testébe zárva, jéghideg katlanban. Fekete tükrök vágódnak közénk. Vándor lélek, nem talál egynemű testet. Megjelent a Műút 2015053-as számábanKentaur

kedveltük egymást meg azt hittük hogy értjük is a szavak szintjén minden rendben volt a szavak szintje az egy bájos alliteráció mondtad és mosolyogtál mert említettem hogy bölcsész szeretnék lenni és gondoltad hogy így lenyűgözhetsz azt hiszem jól gondoltad szóval aznap épp sütiztünk meghívtál mert te olyan gavallér típus voltál aki kitárja a lánynak az szívét ajtót még akkor is próbálkozik ha automata mozgásérzékelős mint aznap a cukrászdában tejszínhabos volt a szád széle és valahogy nem zavart ez a tömény cukor a szenvedélyek meg a ragacs egybeturmixolva van a szerelemben néhány olyan óra amikor egy naplementés festmény amit a józsefvárosi piacon árulnak az is elsodró és eredeti és dinamikus vagy tudod olyan szóval hogy gyönyörű este volt meg november te sosem mondtad hogy kurva hideg mert ugye gavallér fiú voltál szőke és magas mert az anyukád úgy nevelt hogy szőke legyél meg magas és vett egy fehér lovat is a feneked alá megköszörülted a torkod azon az estén novemberben és megjegyezted hogy van időd ma éjjel hazakísérnél és fel is jönnél és jól megbeszélnél velem néhány dolgot talán a kapcsolatunkról de lehet hogy az időjárást említetted feljöttél és annyi történt hogy életünkben először megbeszéltük hogy várható az az anticiklon és villámok jöttek szivárvány és kitisztulás ott bent a szobámban feljöttél és annyi történt hogy kibogozhatatlan csomót kötöttél a hófehér lepedőmre azóta eltelt nem is tudom mennyi idő és itt fekszem és lázálmom van és azt hittem hogy szabadulok de ahogy az ágyban heverek érzem azt a csomót atiszta

Hozunk csokoládét, dobozos üdítőt, lehet, valami játék is belefér, mondták, mielőtt elindultak, de engem csak az új tévénk érdekelt, nagymamámat pedig az, hogy mit kezd majd egy hatéves gyerekkel, ha nem jön vissza a lánya és a veje Bécsből, hiszen pár éve is csak kevésen múlt, hogy a vasfüggönytől nem hogy felnőni, megszületni sem látja az unokáját, és amikor kérdezte anyáméktól, milyen érzés hazajönni, az volt a hangjában, hogy érti ő, hogy a skandináv szabad szex és a kukkolós mozik, de ha mások utaztatják a család öregjeit külföldre, hogy a rájuk jutó fejkvóta miatt több legyen a költőpénz, akkor őt miért nem, és attól félt, hogy a nagy szabadságból csak egy kihallgatást érzékel majd, ami most sokkal inkább a papíron be nem vallott tévé miatt esélyes, mert egy ilyen társas bevásárló úton  nem csak az osztrák szatyroknak jó a füle, no meg egy műszaki cikk bizonyára többet nyom a latban, mint az a négy szatyor hús, amit gyalog hoztak át a szlovák határon egy nagy levegővel, mintha a füstölt oldalas illatát az ő orrukból éreznék meg a határőrök, és a színes tévét könnyebb is kiszagolni, ha az apparátusnak nagyobb a hátszele, mint egy aggodalommal teli sóhaj, amit arcomra lehelt a nagymamám, mert már hajnal egy, és ők még sehol, én pedig nem értettem meg, hogy attól nem fognak hamarabb megérkezni, hogy ennyiszer kérdezem, őBlaupunkt

Egy alak, nem sokkal naplemente előtt, odafönt az égen, elfekszik, lassan, kockavállai nyomulnak a majdnem teljesen szétfeslett hamuszürke kabátbélésébe srégen; ez az opálkék emberforma, vagy inkább a Cassius bíbora zárja, öleli magához a (mozdulat) borulat utáni és a felhőszakadást megelőző pillanatban a várost, a Titanic Quartert közelebbről. Bontsuk ki ezt a hamuszürkét; vulvalila, egy része, a másik része, ha szedert etetsz a tenyeredből lóval, és aztán addig bámulod a nyelvét, mígnem egy ismeretlen és mindenében különleges negyed, ismeretlen és különleges tér rajzolódik ki előtted (de ahhoz a szemednek tán nincs eléggé késő, hogy vértelennek lásd). Ez az egyik oldal, tengerpart, dokkok, istentelen daruk…, meg a Titanic Múzeum; a másik oldal, az a sápadt; hiába autók és lámpafényeik láncolata a felvirágozni kész üzletek kirakatüvegeinek sora mentén; ez a sok önmagát blokkoló, magára hagyott szín szinte már falfehér, már ha van itt, a Tomb Streeten és környékén ilyen szín, hogy falfehér. Mindazonáltal kifehéredik a kék, a szürke, a szederszín és a katolikusok (írom föl jegyzetfüzetembe), a katolikusok is belesápadnak abba, hogy sehol semmi eredmény, holott a katolikusok számára az eredményesség tulajdonképpen elképzelhetetlen, gondolja az utazó. Eszébe ötlik honja alja népe, kik közül származik, a volt kubikosok, segédmunkások tengere, hogy a siker, a karrier kora modern fogalmával, lényegi tartalmával soha nem tudtak semmit kezdeni, maga viszont a saját katolikusságával nem tudott mit kezdeni…, lehet, ugyanúgy, annak okán, ahogy azok aRózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Dokkok, Titanic Múzeum, Belfast, NI (GB)]

A visszhangomra figyeltem helyetted. Mindig én kerestem, de akkor itta szavaimat, a részegségtől csak ismételni tudott. Aztán valami nehezet ejtettél el, hangjától berepedt az ablak, ami üzenetektől villog: így morzéztunk. Végre figyelnem kellett rád, mint akinek megtiltották, hogy lámpába nézzen.Kurzor

Tellinger András

Tellinger András bejegyzése Kollegiális naplónkba

Bódi Katalin

Bódi Katalin kritikája Oravecz Imre: Ókontri. A rög gyermekei III. c. kötetéről a friss Műútból

Vásári Melinda

Vásári Melinda bejegyzése Kollegiális naplónkba — a JAK 2018-as, dunabogdányi műfordító táboráról

Tóth Kinga: Versek

magaslesre vezetnek hogy a mások
jól látszódjanak az itteni kerítések

Tovább »
Márton Miklós: Egy fizikalista hitvallása

Márton Miklós írása Andrew Melnyk: A physicalist manifesto. Thoroughly modern materialism c. könyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Antal Balázs: Kísérlet és játék rövidkritikával

Bármilyen régóta is tart akármely róla szóló diskurzus, avagy polémia, az irodalmár szakma még mindig nem tud mit kezdeni az online publikációs felületek felől érkező kihívásokkal — sőt, tulajdonképpen át sem látja azokat. Érdekes és jellemző, hogy a viták tíz éve ugyanolyan kérdések felett álldogálnak, a technológia azonban ezalatt töretlenül haladt előre, s a még […]

Tovább »
Orcsik Roland: Fekete péntek

kereslek hívlak nem veszed fel
egyedül nem egyedül vagy

Tovább »
Szemes Botond: Ki mit mond?

Kállay Géza posztumusz kiadott, Mondhatunk-e többet? című esszégyűjteménye tematikai sokszínűsége mellett lenyűgözően koherens gondolkodói világot vázol fel.

Tovább »
Röhrig Géza: Versek

de most hogy lopsz
bár testi bajod nincsen
megfulladsz mégis
mint hal a forralt vízben

Tovább »
Dean Young: Versek

Próbáltál már valaha
felállni egy biciklin?
Próbáltál már valaha felállni
egy biciklin citromokkal zsonglőrködve?

Tovább »
A Műút pályázati felhívása!

Szöveggyár Mexikóban!
2018. október 28-30.

Tovább »
Ljuba Jakimcsuk: Donbaszi sárgabarackok

Költemény bányákról és gyárakról,
apám sisakjáról és nagyanyám meséiről

Tovább »
Bánkövi Dorottya: Versek

A fürdőkádban hátravetem a fejem,
bekapcsolom a pezsgő-funkciót.
(A dermedt köveken gondolatban
odáig rohanok, ahol havasak a fák,
és eloszlik a köd.)

Tovább »
Szabó Gábor: Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban

Szabó Gábor: Történeteink vége. Emlékezés a kortárs magyar irodalomban c. kritikakötete megjelent a Műút-könyvek sorozatában

Tovább »
Kishonthy Zsolt: Erőemelő művészként Robottó művével

  Robottó munkái ITT és ITT megtekinthetők. 

Tovább »
Csordás Kata: Versek

Kinyújtom a kezem talán még eléred
mert szélárnyékban biztonságosabb

Tovább »
Zelei Dávid: Kritikus tanulságok 14. Hozzászólás a Mohácsi—Lapis-vitához

Hasonlóképp: rengeteg szó esik az areferenciális és antropológiai posztmodernek különbözőségeiről, de viszonylag kevés az olyan konkrét összevetés, amely komolyan elgondolkodna a kettő közti kontinuitások és diszkontinuitások arányain: ha ugyanis utóbbiak túlnyomó többségben vannak, feltehető a kérdés: miért kerül mindkettő a posztmodern kreclibe?

Tovább »