friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Árva voltam, szőke és román,
rideg krumplilevest ettem
reggel, délben, este.
Csak húsvétkor engedtek ki a városba,
de a Főtérnél tovább sohasem jutottam.

Néztem a földön a fonott sarat,
a patikából kilépett elém egy öregasszony,
valami nagyanyaféle.
Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt,
vagy én neki,
csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre.
Kimenő

Előbb üres kráter:
bemélyedés, kapocs a
látható és mondhatatlan
között. Úgy fedi fel
otthonát, mi előbb a kráterben
pusztulásra vágyott:
a város partjain apró,
metszésnyi gázlángok gyúlnak.

Amiről nincs idő

Ha méreggel is elmúltál egy reggel
és ki is fosod mind az összeset,
megénekled, hogy ennyi volt az éjjel
és hálás vagy, hogy újrakezdheted,
hogy élhettél itt kávéval, befőttel,
hogy éltél bőven — gyomrodban remeg,
hogy amfetamin nincsen és egy nő kell,
a változásban jó lesz majd neked.
A kolozsvári váltás

az est kivirul. mint langyos csillag
forog vagy kering. lustán vonszoljuk
valami köldökeinken áthaladó, merev
tengely körül. végpontok vagyunk, így
születtünk s körré vágyunk, ahogy minden
alakzat gömbölyödni kíván, s minden
sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz
simul, akár egymásba írt testek, összes
mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy
egyenes keresi merőlegesét.
egymásba írt testek

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon,
elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre —
és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni,
ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death,
hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát.
Egy sokakat túlélő ember halálára

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

A sarokban fehér liliomok
Állnak. Egészen
Idegenek. A szobát
Belepik. A porzókról a virágpor
Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő,
Lemoshatatlan, csak elkenhető
Közhelyesség. Minden eleme
Vádol. A szimbólum egésze
Zaklat. A jelentés miérteket
Maszatol. A fehér liliomok
Rémületesek. Egészen
Fehér

hogy legalább emlékétől ne fossz meg
a negatívot lenyelem mire indulsz.
vetítőgép-tartozék minden szervem.
szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök.

az a nap mikor megszülettem.
az a nap mikor belédhaltam.
az a nap mikor megszültelek.
az a nap mikor meghaltalak.
elengedő

Diktátor, az illempropaganda híve.
Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve.
Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük.
Növekedésem után lettem bukásod íve.
Hát én temettelek el.
Éreztem, szavaid emelnek bennem falat.
Két égtájra szakadtam,
Mire felfogtam.
De lényed ismeretlen maradt.
1945

Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud
repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti

a világot felülről. Folyókat. Mezőket.
Dombtetőn templomot. Napfény széttört

tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket
levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes

állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi
szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni.
behunyt szemmel

ez ugyanaz, mint a múltkor
vagy mint azelőtt
vagy mint máskor.
itt egy fasz
és itt egy pina
és itt a baj.

csak te gondolod
mindig, hogy
most végre megtanultam:
hagyom hadd csinálja,
én majd mást csinálok,
én már nem erre vágyom,
csak egy kis kényelem
és egy kis szex
és csak egy kevéske
szerelem.
Akkor ez

Kék ér
a hófehér, telt,
gazdag mellen:
mondat a papíron,
egészen tapintatlanul
vad ártatlanság.
Kunstkamera

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.

Próbálok kimászni az ablakon,
de az ablakok valójában tükrök,
miken át önmagába néz a táj.
Minden éjszakán a kockakő
sakktábláján a saját kísértetem áll.
Kőművesfeleség

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett,
és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt,
hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti,
már nem köti semmi az élethez, az életéhez
, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen,
annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről,
hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen...
És akkor rendel kettő rigójancsit

Tördelem a sorsot, forgatom így és forgatom úgy is,
lehet jobbrazárt, balra, no meg középre.
Zárom hol erre, hol arra, azon könyörgök:
Istenem, ne add, hogy legyek sorskizárt!
Vers a wordról

Búuuúu! Bu!
Szép Ernő:
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
TD: Minden a végtelenségig megy!
Bú-tiszta búza, bú-ocsu

nem géppuska. valaki klopfol odakinn.
szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat.
ilyen lehet a heroin is, ha abdem
lakásán veszed. abdem jemenből jött és

nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a
parlamenti belépőjével mérte ki
a szinte mindig tökéletes pakkokat.
végtelen ták, és sehol az apró titik.
Rendrakás

Nem beszélünk egymással,
Már hónapok óta.
Idült kór
A szánkon, túlzó egyszerűség,
Megsemmisítő erejű
Gyaloglás külön-csöndjeinkben,
Legyen, mi egymástól
Távol tart mindörökké, ámen.
A dadogók

Nyárdelen érik a mák
rásüt a napszagú fény,
nehéz a csillagos ég-
válladon véres ruhák;

kalászba gyűlik a rozs
szerelmes pillangó száll
szellőnyi, suhanó táj:
kőhideg áldozat most.Nyárdelen érik

a Hemiplégián vasárnap van
mennybe mennek a betegek
a boldogság kibírhatatlan
egyszerre történik meg veled életed

a légyszaros ablakon betűz a nap
nedves szempár habzsolja a fényt
kívülről nézvést ez egy kirakat
amely mögött szervizelik a reményt
Csipetnyi só a sebre

Te nem jöttél olyan messziről, hogy
elítélj, hiába hasonlítok arra,
aki elől menekülsz. Konfettiként
ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal
takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket
akkor mondtál, nem szavak voltak,
szájpadlásig felcipelt kacatok,
gondatlanság milligrammról
milligrammra. Ahogyan a poharadat
fogtad, abból jöttem rá, hogy
mindkettőnknek mást jelent eltörni.Ahogy a poharadat

November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt
vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a
park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi
házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta
meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk
itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek,
a golf egyes a bejáróban, a disznóólakhoz vezető útnál ott
az elvadult facsoport, szegény Bodri a láncon, bemegyek...
Ház

azt hittem nem maradt több kétely
s hogy magamból örökre kiírtalak
kikoptak mellőlem a barátok is
elfogytak a bűvös koccintások
s végül a poharakat is összetörtem
de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget
lapos lettem és öntelt mint a plakátok
melyek felkúsznak a falra
s már nem számolom
hány álmot aludtam át nélküled
mióta csak halott emlékeket tudok szeretni…
csak azt számolom

Sziget, ahol minden világossá válik.
Itt álljon, bizonyítékok alapján.
Nincs más elérhető út ezen kívül.
Felelet súlya alatt roskad a bokor.

Időtlen idők óta nő itt, szabadon
az Érvényes Hipotézis fája, ágakkal.

A Megértés fája vakítóan egyenes és
egyszerű, tavasszal érik rajta az Aha.
Utópia

csak fehér melltartóddal harangoz
szobámban karácsonyt a pillanat
nélküled lassan térek magamhoz
jeges ünnep ragyog a szív alatt

lelkem lombjaira fagy a magány
melegséget nyúz a hiány kése
temetőben pihen apám anyám
csak a fenyőt csomagolom fénybe
Karácsonyi hiányok

Talán nem komor ez a húsvét hétfő
a Schwesterek fehér rajának,
akik a koranyári napmelegben, ártó
szilfek váratlan fuvallatai közt
a kórházudvaron üldögélnek
délben, s beburkolóznak szinte
a forzíciák példás rigók tompította
sárga derűjébe.
A bruderholzi forzíciák

Ha kimozdulna, éppen esni fog,
nem is nagyon, ez most csak kismosás,
csodálnám (hogyha élne), hogy mozog,
csodálnám érte; mennyi változás!

Szeretne otthon lenni ott, ha nem
piszkálnák érte, miért épp van, és
nem mondanák meg, mi miként legyen.
Ha lehető lehetne a levés.
Ha kimozdulna

kinyitja az ablakot.
karja vékony, rajta kék foltok.

vár.
szikraeső hull.

lent valaki kiált.
himnusz után

A sértettségtől ments meg
Most és mindörökké, Uram.
Inkább borral hígítom a vizet.
Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom,
Vénámat addig követem,
Amíg el nem nyeli a felkarom
Barátaim!

Ridley Scott a filmes tájlíra egyik
legnagyobb alakja. Ott van például
a Szárnyas fejvadász nyitóképe
ezerkilencszáznyolcvankettőből,
az eljövendő poszt-Los Angeles
olajmezőként lángoló, sötét és
beláthatatlan víziója, melynek
külön neve van a filmtörténetben:
The Hades Landscape, vagyis hádészi
látkép. De eszünkbe juthat mondjuk a
hetvenkilences Alien-film éppúgy,
mint legújabb előzménye is, a nem
kevésbé mitikus Prometheus.
Ridley Scott tévedése

Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni
a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején,
hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére,
ha a végén irányba áll.
Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét,
ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét
az árok túlpartjának távolságával.
Szinkron

Újpesten már sötét van.
A beton nem akar tőlem semmit,
gyűlöli az idegen anyagot.
Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot.
Már Nietzsche is halott.
himnusz

végy pár hetes malacot,
a néhány malacot aprítsd
kanál zsírban, zsírban
pirítsd, ahol túl piros, ha
a bőr piros, vizes kendővel
borogasd, lázad enyhítsd.
éhségtől haloványak

Erre vonul a kísérleti hadsereg,
karneváli páncélosok a folyó medrében,
egy esetlegességi forradalom felé,
sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra.

Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget,
ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban,
üldözésnek álcázva ravasz időhúzást.
Ha mindez

Kabátot veszel
Kabátot veszel
Kabátot veszel meg sapkát.
Elmész?
Elmész?
Ha már elmész, hozol tejet?
Nem tudom a
Nem tudom a
Nem tudom a napját
Mikor téged
Mikor téged
Mikor téged megismertelek
Ahogyan gurulok

az éjszakák a legrosszabbak
— hogy szorult beléd ennyi magány —
dideregsz a köszvényes bútorok között
hallod amint diólevélbe
csomagolja a teraszt a szél
vetkőzni tanulsz te is mint a fák
hogy újra meg újra szétszedd
és összerakd az életed
menetrend szerint

ma felsértem magam
hogy lássam, érzek-e még
most nézd a fájdalmam
az a legőszintébb
a szög szakít egy rést
egy régi meghitt hős
én mindet megölném
de minden túl jó ismerős
Sértések

Azt álmodtam, hogy a világ fából volt,
és te is ott voltál.
Fából voltak a tárgyak, fából a táj —
minden, ameddig a szem ellát, fából.
— Nem hiszem el! — mondtam.
— Látod, milyen vagy — mondtad.
Nem láttam, de téged láttalak, és te is
fából voltál.
Félreértés

— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse
— Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint)
— volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee
— én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője
Hogy ki vagyok én?

Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve
Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben.
Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember.
Bár lenne Isten könyörületes és locsolna inkább maltert.
Adj össze, Misa. Engem és az én átmeneti,
De lényeges,
Virradat előtti,
Részeges
Neurózisom.
Adj össze, Misa

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

A telefont nem tudod kezelni.
Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma,
elöntötte a víz.

Az újságot ledobod a rekamiéra,
apróbetűs, félfamentes papír,
ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség.
Reggel

Tündi már több mint
tíz éve bent a bársonyos
szanatóriumban.
Elvileg él, öt éve
beszéltünk telefonon
véletlenül. Vagy csak
álmodtam, nem tudom.
Ahogy őt sem
megmenteni.
Tündi országa

Sokszor hiányzik még az a móló,
a széles kagylók, az üres térképek,
a partra vetett fiú és a hideg víztől lila ajka.

Tenyeremben tengernyi bőrök, teleírt füzetek,
iránytű helyett a neonfénnyel zizegő csillagok.

Mögöttem a tengereim, előttem az óceán,
az út mentén hídpillérek, teleírt oszlopok
— képzelt híd a cetek és a parfümszag között.
Ámbra

Végre a tenger ma tökéletes,
Összes sátrát lebontotta már.
Érkezik a nappali sirály
Szótlan, éjszakás nővére helyett.

Rejtegetve az ébrenlétemet,
A házban ne jöjjön senki rá,
Kába lépteimbe gyűjtök át
Mindent, ami már táncol vagy rezeg.
Reggel

anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a
fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered
anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek
már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát
anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át
körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van
már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam
Vödörvizek a múltkútból

mársemnemtudom is
mársemnemértem is
— :
márdehogynemértem is
márdehogynemtudom is
Nemelégia is

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Körkörös romok

És most megnyugszik minden.
Csak te állsz dideregve, de
a levelek átmosnak egy
divatosabb lakásba.
Belőlem, máshová. Nem bánom,
mert nincs a világon
nálad modernebb, és az én
ódivatú magányom
nem túl stílusos.Őszi divat

Antonius elhagyja Antoniust.
Ki szeresse? Ráadásul nem is
ez a legnyomasztóbb
kérdés, hanem az, hogy kit is?
Mert azt ő maga is tudja,
hogy Antonius nem a városa, a katonái,
a megfogyatkozott számú serege,
de nem is hajdani szerencséje,
és a mostani balsorsa sem.
Akkor viszont kicsoda?
Ki az?

itt szélesül el minden.
felénk füstöl az avar és
két part közt reng a föld.
fátyolt köhög a völgy ilyenkor,
hogy ne kérdezd,
mit ér háton a tekintet.
felező

Egy hímoroszlán, követem a
hiénákat. Állkapcsom egyre
lassabban jár.
Óvatosan körbezárnak.
Préda

Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot.Varratok

Éjlidérc emeli balját:
éjfélt dobban így az ország.

Tátott szájjal hallgat a tó.
Halk kutyahörgés hallható.

Madár nyújtózik a nádban.
Béka kémlel lent a lápban.

Csiga fülel a házában,
s krumpliföldi egér, párban.
Az Éjlidérc

Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.
A víz felé

Három órán át feszített tüdőből
hogy jön ki hang végül a negyedik
óra határán nem tudom s hogy ebben
lehet-e még valami isteni
vagy ő se tudta mire volt a zsoltár
a kérdés hogy micsoda becsapás
mi csoda fogytán s mire az egész ha
a semmi jön víz- és vércsapolás
Huszonkettedik zsoltár

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

Vizet forraltam, ahogy minden
reggel, s míg fortyogott a víz a fém-
edényben, rájöttem, hogy nincsen
időm olvasni, így aztán zenét

A forrásponton túl

Ideje, azt hiszem, nincs semminek,
teste van, és tömege van,
kering bele a messzeségbe,
egy óvóhely, annyi sincs,
csak más testek és felfoghatatlan
súlyok, oldják és törik
a mozdulatlant, az egyhelyben állót.
térélmény

kitti — szeretlek,
csak úgy magamnak.

és kezdesz a szokásaimmá válni,
már-már szégyentelenül;

a szíved ritmusára
húzogatom a bőrt
a farkamon.
töredék egy lány mellkasára

amint leért a gép kereke a kifutóra,
a nehézkedéssel te is a
tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy
még beljebb, lélekebb.
soha. többé. nélküled.
Lisszaboni esemesek

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot...Kosztolányi Prelude

Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen
— még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —,
panel aljában, véglények között
— ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —,
rálátással a saját házunkra,
játszótérre, ahol hintázni szoktak,
és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk —
amit úgy fedeztem föl, hogy a télen
(vagy tán az előzőn) betértünk ide
egy teára: szinte illetlenség.

Egynyári jegyzetek (2013)

Hétéves lehettem, amikor az apám elővett egy kazettát.
Ez a változás szele, ez rap, súgta,
mert akkor a változásról csak suttogva lehetett,
és nekem akkor mindegy volt, hogy mi, de változás kellett,
mert már kínos volt a család előtt a Modern Talkingra ugrálni.
Végre férfi akartam lenni, nem aranyos.
Vanília égbolt

Délután lementem a vízhez. Vittem
törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és
legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de
akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva
elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert,
úgy látszik, megszállták a szúnyogok...
Én igazítom el

Emberek indulnak a ház felé szamárral,
ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak,
jönnek felénk a köves úton,
kendős nők és alacsony, fekete férfiak,
életükben először látnak autót,
és rám nevet egy lány foghíjasan.
Látva megsejt valamit

lámpafény egy keskeny ajtón,
keresztülhasít a repedéseken, ahogy
kitalált fegyencek bújnak
rácsok között át. motyognak
celláikban a zakkantak, önmagukat
rángatják végig az akaraton,
körkörös folyosón...
kongás

Végre tényleg talpra állni
és dönteni, ahogy a többiek
majd félúton mégsem szökni meg

megtalálni most már mindent
és tovább keresni a valamit
amiért anyám Moszkváig ment

majd rájönni, hogy benned van
megvenni kettőnk kis csendes házát
járjon huzatként a gyermekhang

Egyszerű

Aztán a Teniszkébe mentünk.
Emlékezni tulajdonképpen,
de ezt csak később vettem észre.
Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni,
amikor először ültünk ott,
amikor másokkal beszélgettünk
egymás helyett.
Teniszke

A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.

Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?

A légy dala

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam,
vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre?
Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik.
A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve.
Önetető

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
Jason dala

egyszer majdnem tagja lettem egy színjátszókörnek
a kései siratót bízták rám
és annyira megviselt a harminchat fokos láz
hogy sokáig nem mentem a szilágyi dezső tér környékére sem
évtizedek múlva is azok a sorok szakadtak föl
ha néztem az erkély mögötti ablakokat
cigány vagy mondtam az utolsó órán
köpök a legendára
káromkodni kél kedvem
de mi az az átok amit utánad kiáltsak
Egy színjátszókör emlékére

Magyarázatok, mesék, rossz szokások,
a lehetséges irányok mérlegelése,
elmaradó barátok és szemrehányásaik,
amik nem tudni, kinek az érdekeit szolgálják.
Elnyűtt test az unalmas napokban,
idegenek, akikhez semmi közöm, mégis megszólítanak.
Estenként alakom önmaga lesz,
a szobában tátog körben tipodva.
A dúvad éjszakája

mint amikor meg akarom nézni neten
a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom
hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok
ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg
már a szuszogásodtól feláll
nincs kedved hozzám bújni? kérdezed
szerinted nincs? szorítom össze a fogam
aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra
Kimegy belőlem

Betekerni a fantáziát: bepólyálni az embert:
hogy folyamatosan lehessen: újszülött: veréb-
függő: akut medvemániás: lélekből brummogó
költőparádé a gangon: eseti párbeszéd Istennel:

Kosztondori bácsi szár nélküli szemüvege

Tárkány, az Elvis-frizurás főpolgármester
Megnézte az óráját: már öt is elmúlt.
Késik a vásárból, de úgyse kezdik nélküle
A gyertyagyújtó ceremóniát, igaz?
Az önkormányzat mutatós párkányzatán
Fölgyulladt a színes lámpasor:
Hókristályfüggöny, koronával ráadásul!
Hópaplanos fenyődísz és világító pehely!
Ízléses fénypalást meg lampion!
Vásárban

Mit mondjak, fiam, méhemnek gyermeke, akiért fogadalmat tettem?

Ne vesztegesd erődet nőkre, ne járj azokhoz, akik királyokat rontanak meg, amiképpen én tettem, amikor még sudár termetem fényei sötétségbe borították a palotát és foglyul ejtették erényességéről híres apádat, akinek az én karjaim között kellett kilehelnie önbecsülése utolsó páráját.Betsabé anyakirálynő hiábavaló intelmei fiához, Salamonhoz,

ahogy egy anya hallgatja kétéves
gyerekének szabályos levegővételét
és kifújását, amint az mászik
fel egy három méter magas
csúszdára a létra túl szellős fokai
között, úgy hallgatok én is minden
megérkezett üzeneted előtt, amint
féllábon egyensúlyozva egyre
magasabbra mászol a facebook chat-
listámon.
csúszda

látod, hogy mélyül köztünk a
tudodmi, és nem lehet megtörni
finoman vagy szépen.
ma nagy itt a tömeg, de
mégis félek, hogy elfutsz,
és te is félsz, pedig szinte

egyszerre mozdulunk, csak
egy félmosoly a spion.
(nevetsz; tudod, hogy már értem.)
pepita ofélia

A sötét és a fényes között
annál a vastagnak tűnő falnál
folyamatosak a kivégzések
és biztos a másik oldalon is
odaállítják azokat, akik
a másik oldalra gondolnak
A remény beköti a szemeket
a fényes és a sötét között
mozdulatlan aggodalmakon
lassan elfogynak a magunkfajták
Körbeforgók

cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.
kiolvasom mindig minden irányba
imaként apró rezzenéseid nyomát.
talán mert féltél világra jönni
csak ezt a pár remegést küldted át.
fosszília

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.

Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.

Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza,
hogy mennyire jó már a Nihil
című verse Karinthynak,
és idéz is belőle néhány versszakot,
hogy higgyem el neki.
Három vers

megtörik fölöttem az ékezet,
vesszőt kell raknom magam mögé;
bután, akár a parancsszavak utáni
kérlek, himbálódzik
a vég- és utószó közt.
és

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el.
Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik.
A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik,
vagy buszra ül valahol.)
A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig.
Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből.
Mondják, hogy esténként, amikor hazatért,
az anyját bámulta szótlanul.
Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt.
Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok.
Kivérzik

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát.California Blues

galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
Zsúr

Újrarendezi a csillagképeket,
miként a kaleidoszkóp csillámait.
Megpróbálok alkalmazkodni
az újabb és újabb konstellációkhoz,
míg ő olcsó nylon öltönyében varázsol.
Ripityára törik a hold,
míg arra gondolok, hogy megduplázzam,
vagy levonjam magamhoz,
hogy felérjek hozzá.
A mágus

Hosszú séták este —
ez, ez jót tesz a léleknek:
belesni az ablakokon,
a megfáradt feleségeket nézni,
ahogy próbálják
sörtől tajtékzó férjüket leküzdeni.
És A Hold És A Csillagok És A Világ

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”Felismerés

két kezem és két lábam van, ami nem furcsa,
de csak egy fejem és az se furcsa mégse,
mert a többieknek is két kezük meg két lábuk van,
és nekik is csak egy fejük van hozzá,

de ha csak egy kezem és egy lábam lenne,
akkor furcsa lennék a két kezekhez
meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne,
akkor a furcsábbnál is furcsább lennék...
Két kezem

gyere, gyere.
csak ennyit küldött?
na jól van. csak az ott, a polcon
hatvanöt, a számlák.
hétfőn kell fizetni az ebédet is,
az is tizenhárom, ez még arra se elég.
majd mondd meg neki,
mindig így cseszik ki velem.
most nincs otthon?
mondd meg neki, hogy száznegyvenet
küldjön, csak a számla ötvenöt.
nem kell, maradj a seggeden, már
volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom.
Apák

Látod, túléltük ezt is.
Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.
A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,
de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.
Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.
Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,
mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.
Búgócsiga

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...
A vaskorszak után

Megint elmondtad valakinek,
hogy megfogantál.
Mintha cigizés közben találnád meg a szavakat:
én részegen ülök az asztalnál,
te meg a kocsma elé füstölöd, ami szar.
Vaklárma

szatyrom a biciklikormányon,
tej, kenyér, karfiol, alma,
nézem az utat,
rázkódnak bennem a szavak,
szépek, frissek, üdék,
mint a zellerlevelek,
mégsem állnak össze,
mint zöldséglevesem.
piacról haza

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg
A kifeszített pokrócot,
Úgy görbíted meg bennem a teret.
Egyre kisebb leszek.

Mint egymásnak csapódó elemi részecskék,
Véletlen ütközünk.
Üveg nem tört soha,
Mi hullunk darabokra.
Atomok tánca

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
porcelán

a házat erdő veszi körül. nem kerek,
amolyan térképforma erdő. a boldog
ország látképe, téli anziksz. egy fehér
körvonal, kiegyensúlyozott tisztások.

valaki még magaslesekről is beszél,
ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről.
heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent.
ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem.

Rendrakás

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szépírás

Kikötői hírek

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Tanulmány

Dékány Dávid

Dékány Dávid verse a friss Műútból

Sándor Zita

Sándor Zita kritikája az új Julius Caesar-fordításról

Bazsányi Sándor

Bazsányi Sándor kritikája Nemes Z. Márió és Varga László Edgár könyveiről

Sepsi László: Holtsúly
15.02.27.Sepsi Laszlo_slide

Mintha mindig is csak mi ketten lettünk volna: innen nézve egyáltalán nem zavaró, hogy már egyek vagyunk. Az üstökös éjszakáján ugyanis Zed hozzám nőtt — habár szerinte én nőttem őhozzá. Karjaink — nekem a jobb, neki a bal — fonnyadt csökevényként kandikálnak a törzsünk érintkezésénél keletkezett vájatból, vállaink egyetlen csontos hústömb, hátunk bőrfodrokkal díszített, sápadt pusztaság. Koponyáink olykor összekoccannak, főleg ha túl gyorsan beszélünk, de ezt szeretik a nézők. Talán ezt a legjobban. Ha koccanást teszünk egy videóba, azt pár tucattal mindig többen nézik meg.

Tovább »
Nagy Kalliopé Mária: roncsok és fuldoklók
15.02.26.nagy kalliope_thumb

én nem undorodom mások vérétől.
mégis, tudom, te láttad, amit láttál.
és azóta, mikor megnyalom a karom,
már én sem a tenger ízét érzem.
helyette égettszag dörzsöli az orrom.
szikes talajjá perzseltek a napszítta szemek.

Tovább »
Györe Bori: Akkora most, mint egy kivi
15.02.26.Gyore Bori_slide

Augusztusban fog születni. Már itt van, akkora most, mint egy kivi. Öt ujját megszámolta az orvos, van róla dvd-felvételünk. Létezése többé nem titok. Mintha csak arra várt volna, hogy végre úgy döntsünk, jöhet. Mi pedig őt várjuk, egyre nyugodtabban, egyre izgatottabban. Még nem tudom, milyen az arca, fiú-e vagy lány, még nem tudom, mit fog a naplójába írni tizenkét évesen, milyen élete lesz, és mit fog rólunk gondolni húsz-harminc év múlva. Ezt még mind nem tudom.

Tovább »
Lapis József: Műanyag varjak, jóságos medvék
15.02.25.Lapis_slide

Balaskó Ákos és Varga László Edgár tavaly megjelent első verseskönyvei, A gépház üzen (szerk.: Szegő János) és a Cseréptavasz (szerk.: Gáll Attila) egyaránt remek példái annak, hogy bizony nem feltétlenül muszáj elkapkodni a kötetdebütációt, érdemes addig várni, míg egy kiérlelt, erős és jól szerkeszthető korpusz gyűlik össze. Szó sincs persze arról, hogy hibátlan volna a harmadik ikszbe lépő szerzők által letett anyag, vagy hogy a recenzens egyazon lelkesedéssel olvasta volna az összes verset, ám egyértelmű, hogy nem az asztalfiók legmélyéről sebtiben előbányászott zsengék gatyába rázásáról van szó. Tudatos készülődés, több év alatt végzett munka eredményét vehetjük kézbe — kijár hát nekik a figyelem.

Tovább »
Jenei László: Kesztyűben
Weidlich-udvar

Gyerekkoromban nagyon féltem itt átjárni. Weidlich-udvar. A késő szecessziós, Hajós Alfréd-féle Weidlich-palota gyomra. Elszaladni valamiért a Fekete Kutyába: a Poczokék háza után kezdődő szorongást jelentette (dehogy szociális fóbia, ma már tudom). Másokkal sem ment simán, de egyedül…

Tovább »
Guillaume Métayer: 42 évesen a Francia Nemzeti Könyvtárban
15.02.24.guillaume metayer_thumb

Mint mikor az ember elbóbiskol éppen
(Angyal is lehet, ki elalszik, nem csak állat),
Összes őrült tervem falkába gyűlve támad,
Világ, akarat, bármi, csak munka még nem.

Tovább »
András László: Rasszista utazások 13.
15.02.24.Rasszista utazasok 13._slide

A bennszülöttek egyik legfigyelemreméltóbb szertartása az időszentelés. A hosszú évszakban szoktak időt szentelni, mert akkor van belőle bőven, ugyanis a szertartások roppant időigényesek, de ezt talán mondanom sem kell. Ennek ellenére, mielőtt a tényleges szentelés megkezdődik, öregasszonyok gyűlnek össze a főtéren — minden valamirevaló szertartás így kezdődik, és nemcsak a szigeten, emlékezzünk vissza —, és szánják az időt. Jajveszékelnek, siratják, szánják az időt, amit valaha valaki elveszített, vagy éppen vesztegetett, megemlékeznek róluk, miként azokról is, akik fölött eljárt az idő. Ezt követi az ún. „időjárás”. Ekkor gyülekeznek már a többiek is, és előbb az asszonyok, majd a gyerekek, végül a férfiak mutatják meg, hogyan jár az idő őszerintük.

Tovább »
Balogh Ádám: Kérem a következőt
15.02.23.Balogh Adam_thumb

Üres a Margit néni melletti ágy,
nem tudni, az alzheimeres
tornatanárnő szökött-e ki újra
a kórteremből, vagy ma ő lett az
egyike annak a két-háromnak,
akit naponta tolnak ki az elfekvőről…

Tovább »
Mezei Gábor: éhségtől haloványak
15.02.22.Mezei_slide

végy pár hetes malacot,
a néhány malacot aprítsd
kanál zsírban, zsírban
pirítsd, ahol túl piros, ha
a bőr piros, vizes kendővel
borogasd, lázad enyhítsd.

Tovább »
Lengyel Imre Zsolt: Előttünk észak
15.02.22.Lengyel Imre Zsolt_slide

A kérdés tehát alapvetően az, hajlandó-e az olvasó Emmához hasonlóan a kabátujj simaságához hasonló érzéki tapasztalatokra figyelve csak, mindenesetre moccanatlanul, tiltakozás nélkül végigülni a Máglyát, vagy megkockáztatja, hogy feltegye saját kérdéseit is. „A demokrácia otthon kezdődik” — klasszikus szövegében Patricia Mainardi ezt a házimunka kapcsán írta, de igazsága nyilvánvalóan nem korlátozódik erre az egyetlen területre.

Tovább »
Stermeczky Zsolt Gábor: kocsmában, asztalon, cuccok
15.02.21.Stermeczky_thumb

homokos löszföld.
a felszínbe kerülő nedvesség
lassan szivárog be, a talajba
kerülve már gyorsabb. kevés a
pince az utcában. a helyi
plébánia alapítójáról nevezték el.
jobb oldalán sódergödör.

Tovább »
Lanczkor Gábor: Interjú Antheával
Parmigianino - Anthea

Térey János Interjú Antheával című költeménye a 2013-as Moll kötet hangsúlyos záródarabjaként  már pozíciójával is kiemelt szerepet mutat a költő legutóbbi pályaszakaszán. A verscím, amint az a szövegből, illetve annak szélesebb kontextusából kitetszik, Parmigianinónak a nápolyi Capodimonte Múzeumban látható női portréjára, illetve a beszélőnek a portré női alakjával történő interakciójára utal. A narratív alapszituáció szerint Anthea, a festmény asszonya mintegy kilép a mű keretei közül, hogy a lírai én kérdéseire megfeleljen.

Tovább »
Szabó Gábor: Szabadság, szerelem (a szöveg mint gyászmunka)

A Máglya, számomra legalábbis, olyan jelentős és fontos szöveg, amely úgy tud messze túllépni A fehér király poétikai és szemantikai dimenzióin, hogy folyamatosan emlékeztet is ezekre. Nem csupán magába dolgozza, újraértelmezi, hanem kibontja, szabadabbá teszi az ott még talán túlságosan mérnöki pontossággal megformált ötleteket, motívumtömböket, miközben a szabadsághiányos létezés antropológiájának újabb és újabb rétegeit egymásba építve teremti meg és tágítja ki szövegének metafizikai és egyszersmind referenciális térszerkezetét.

Tovább »