Visy Beatrix kritikája

Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy című kötetéről

Olvasd el!

Versek

Holt Lenszkij versei a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Deczki Sarolta kritikája

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című regényéről

Olvasd el!

Lizzie tigrise

Angela Carter prózája Fazekas Júlia fordításában

Olvasd el!

„Az élet meg elmegy, és nem jön vissza soha”

A lányok itt ragadnak, idővel egyre messzebb kerülve vágyaiktól.

Olvasd el!

Burma, Inle tó, Tandingyut

Kishonthy Zsolt bejegyzése Kollegiális naplónkba

Olvasd el!

Hasítás

Egy lemur vallomásai 5.

Olvasd el!

Tolnai Ottó kiállításmegnyitója

A sötétzöld fa halvány
sárgával sávozódik és megalvad.

 

Olvasd el!

Versek

Izsó Zita versei a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Műhely a hangárban

Mezei Gábor műhelyvezetői jegyzete + Fotóalbum!

Olvasd el!

friss műút

Napindító

Bos Primigenius Redivivus

Bos Primigenius Redivivus

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

  • Red sails, thunder ocean - Weinckheim Péter: A Nobel-díjas író, André Gide nevezte először mise en... (2018-11-09)
  • Bevezetés a líraelmélet labirintusába - Kántor Zsolt: Most olvastam. Több, mint remek elemzés,... (2018-07-03)
  • Szédülés - Opauszki Miklos: A szellem fenomenológiája zajlik, zúg s morog benne. A tér, amely eltűnik,... (2018-07-30)
  • Mikor van vége - Radnó György: Amikor mindennek vége, akkor van vége, és ez az élet… minden... (2014-03-14)
  • Szédülés - Mezőfi Angyal: Mert én olyan ékesszólást és bölcsességet adok nektek, amelynek nem tudnak... (2018-07-30)

Versmalom

Hatalmas, súlyos ezüst lufik szálltak a szobában. Utánuk ugrált, azt játszva, hogy teste van és neme, és hogy mindez számít. Mellém feküdt, magához szorított, és végigjárt bordáimon a keze, miközben a szél szilánkosra fújta az ablakokat. Elektronikus zenére álmodta meséit bőrkabátjukat széttáró, színes fanszőrű isteneknek. Amikor felébredt, a szeme olyan volt, mint véraláfutásos csuklóján a kő a fémben. Teleírta a kiürült szoba falait, ájulásig forgott saját tengelye körül, hogy visszataláljon végre önmagába.Fekete-fehér

Miért oly sok a szertartás, ránk erőltetve, Alattomos döfések, luxuskiadások, Füstfüggöny vagy a mocsok takar el, Egy lecsupaszított mondat: Én nem látom, Vagy ki nem állhatom. Ez azt jelenti, én vagyok vak A közös emberi fény iránt. Vagy lehet, hogy nem tudok ellenállni A tömeg beteges nyüzsgésének, A bánatom legyőzhetetlen. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számában Az udvariasság kézikönyve

(egy fényképre) Harminc kilométerre van innen a város. Elhagyott faházat találtunk itt. Lányommal maradtunk, amikor feleségem meghalt AIDS-ben. Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm, néha pénzt adnak értük. Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást. Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra, van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám. A kocsmában nem akartál velem szóba állni. Néztem, ahogy naponként más-más férfival mész el. Aztán elfogadtál egy italt; nem tudtunk végezni egymással. Hozzád mentünk. Terhességed ideje alatt derült ki betegséged. Holnap meggyújtunk egy gyertyát. Harmadik születésnapod lesz. Kiülünk a fák közé. Bogarak másznak ránk. Köveket dobálunk. Megnézzük, mennyit nőttél. Megjelent a Műút 2013041-es számában Jason dala

Az éhségtől részegen tántorgott a képek között a zsigereiből felszakadó nedves zajban, és saját magát átölelve feszült be a torzók és aktok közé. Kimerevítve halt el az idő, amibe tíz körmével kapaszkodott, felsértve utolsó esélyét, hogy dohányszagún elérjen a szabad levegőre. Az utcán fetrengve pár pocsolyán még feltörte a jeget az öklével. Megjelent a Műút 2015053-as számában Faun

az éjszakába kavicsokat dobálok figyelem ahogy a zavar egyre táguló körökben terjed magamban rakom össze ameddig várlak az arcod de bizonytalan hogy hol kezdődik a sötét hogy létezik-e többféle fekete ameddig várlak

minél hangosabban beszélsz hogy túlkiabáld egyenként a hegedűket annál közelebb foglalok asztalt a vonósnégyeshez presszókban kezdtünk új családi életet amikor te a volt férjedből már kizárólag engem kértél én meg belőle kizárólag téged nem úgyhogy diplomatikusan két csend közötti kortyokká lettem később teaházakba jártunk ahol nagyobb a választék kamilla zsálya citromfű és még vagy nyolcvan hasonló kifejezéssel bővült az alkalmi szókincsem mostanra pedig betéve tudom a déryné étlapját közönségnek rossz vagy de színésznek elszánt legalább díszletet építettél körém magadból kovácsoltvas kerítéssel a magzat-hatás érdekében manapság már nem rendelsz csak a zsinórral vagy elfoglalva halogatod az évekkel ezelőtti születésem mert amíg bentről rugdalózom elhiszed hogy hallom amit mondasz és most tőled tanulok meg beszélni egyszer elhozom ide a volt férjed vele ilyeneket használunk majd hogy középszer meg kontrolltalanság nyilván neheztelni fogsz ha nem is rólad lesz szó talán be sem férünk ennyien foglalnék asztalt ha tudnám előre ezúttal odaülsz vagy megint pódiumon leszel a hegedűk között Megjelent a Műút 2016056-os számábandéryné

A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik. Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen. Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja. Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval, kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után. Felemás mosolyt, későre járó, fáradt óramutatókat képzelsz az arcokra. Patmosz homokja lefolyik Egyiptomba, gyorsuló dobpergés kíséri. Puszta négyzet. Homokból üveget fújnak, az üveget porrá reszelik záróra-közeli, bedeszkázott tekintetek. Napszúrásos arany, családi ezüst és fosszilis emlékezés. Amit üresen hagytál, az lesz a leghangosabb. Harapós skálák. Megvastagodott, ideges rostok. Kőolajjá nyomod magadban a törött tengelyek törmelékét. Gyantacsomók és ideges hegedűhúrok feszülnek meg belül, feszesre csavarod a torok dörzsölt gombócait. Címek és leírások mozognak egyenes vonalú egyenletes mozgással, megállnak a rostok előtt, körülírják. Megannyi karmos, hártyás lábnyom gyűlik a kép szélén, szögletes keret, a föld porába írt lassú vándorlás. Puszta a négyzeten. Égéstermék lesz végül a nyelv is. És a szavak széle belelóg egy nyelv előtti képbe. Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzögletes

Hogy remegek, hogy fázom, neked nem róhattam fel. Pedig akkor is éppen kabátért meg valami koptatható íróeszközért indultam. Az egészet kívülről néztem. Nem zavart a tekintete vagy a karja, ahogy rám fonódott, csak leültem magam mellé és bólogattam: igen-igen, rám fonódott. Bólogattam arra is, ahogy a fülembe súgott, ahogy a kávét kavarta, a sorozatot nézte, ahogy a tányérokat egyesével a falhoz — bólogattam — pont úgy volt jó, ahogy. Mint az ágyban az ujjai, ahogy vitákban a karja. Bár a viták nem érdekeltek. Inkább csak a megszokás, mint bármilyen érzelmi töltet hajtotta őket. Helyettük ceruzával jegyeztem a füzetekbe, hogy mikor, hol tartottam éppen. Satíroztam a lapon feketére a kockákat, a grafitban az érzelmi töltet: tehetek bármit, de a szövetről lassan — bólogattam — a szövetről lassan az összes víz lepereg. Megjelent a Műút 2014046-os számában Bólogató

szörnyeteggé lett az a reggel s már csöppet sem mulatságos két kérdés közt a folytonos áramszünet eltanulható a csönd — s hogy a békesség néha többet ér mint az igazság hogy lehettél ennyire hazug elloptad tőlem az arcodat csak gipsz vagy és márvány mégis téged kereslek szakadatlanul pedig már rég háttal állunk egymásnak Megjelent a Műút 2014048-as számában áramszünet

Csak a kezére emlékszem kemény durva kérges keze volt hüvelykujján ezernyi fekete csík vagy metszet mintha mindig darabolt volna hol tököt főzött a malacoknak hol zöldséget a levesbe hű társa a magány úgy kiürítette hogy vére sem volt már lehet hogy nem is volt soha keserű savó csordogált benne és a rozsdás idő naponta megmetszette mind a tíz ujját csak ez a kép maradt utána és szekrényben a fekete ruhák(nagyanyám simogató keze)

(Györe Gabinak kisfiús pótlás a Kislánydalokhoz)   Juj be szeretnék két helyen lenni egyiken inni másikon enni vagy mind a két helyen enni meg inni úgy odamenni hogy máshol lenni Juj be problémás lett ez a két hely ha kételkedném elfog a kétely e lelki két hely maga a métely nem kéthelykedhetem egy az a két hely rezgő mozgással az egyik énem itt lesz a másik amott ily vénen fénysebességgel lehet-e kétlem így rázni énem szomjan meg étlen megoldás az lesz kell magyaráznom a két helyet kell egy helyre ráznom több kell hozzá mint a fénysebesség s nagyon vigyáznom hogy szét ne essék Juj be szeretnék két helyen lenni itt enni-inni ott inni-enni együtt is lenni nem széjjelmenni mindegy hogy hol még egy kicsit lenni Két hely-kétely

néha parfümboltba ment, és idegen illat volt rajta, egy ideig mindig ugyanaz, egy lassan ismerőssé vált harmadik idegen. a pulóvere elnyelte a fényt, tudtam, amikor egyedül van, ráül az egyik kezére, hogy elzsibbadjon, és amikor már nem érzi, akkor veszi le, hogy ne érezze, ahogy vetkőzteti magát, kibújik az ismeretlenből. gyűlölettel nyúlt magához. harmadik

Az ősrobbanás számukra tölcsér-veszély alakját ölti magára, mesterségünk a kavargó, fosszilis fény feltárása. Hagyd nyitva az ajtót, kérlek. Az elemi ég bináris, harcban áll. Felhők uralmának ütközött csapatunk a veszélyben, a szúnyogok békével közelítő kenuja elveszett, a gyermekek fekete vére nem folyik tovább. Hallom, hogyan gyorsul a kéreg, az ultrahang hogyan mutat rá a másik szemre, hogyan csicseregnek a fiatal galaxisok és hívják egymást a farkasok. Oda-vissza, temetők, falvak, néztük, hogyan nyalogatták magukat a fekete kutyák a szuperhold éjszakáján — se csillag, se akarat nem állt utunkba. Nem mehetnénk megnézni, miről álmodom? Csak egy óra biciklivel. Ahol nem tudhatjuk, melyikünk veszett szem elől, ki ivott a poharamból, ki aludt az ágyacskámban? A pincében egy folyó fele, a gyerekkoromban fallikus fenyvesek, keserű sírkövek, tücskök, lovas népek. Eszményi határ, ahol az élettelen szavakat simogatom, és a madárnyomokat fürkészem. Végül nem mentünk sétálni, de arra odafigyeltünk, hogy a felhők földjét megforgassuk. Egy macska mosakszik a szekrény tetején. Ezt a biciklit a bokrokban felejtették. Bajtai András fordítása Megjelent a Műút 2015049-es számábanEgy fal fele

Így szerettem beléd, drága, olthatatlan szerelemmel, Amíg ki nem lapított a textilgyári nyomóhenger. (ősz) A szüret elmúlt, az eső eleredt, a karneolcsőrű rigóraj tovaszállt, Mire anyám (drága jó lélek) befeküdt a gyárvárosi klinikára. Teltek a napok. A motivációját vesztett Hold felhők mögül pislákoló fénye Gazdasági fellendülést vetített az első hó alatt roskadozó szőlődombokra. Soha ilyen gyorsan penész nem futotta be a lekvárt. (tél) Szőlődombok, szőlődombok, Figyeljetek, olyat mondok, De nem tudok, még nem mondok, Akkor mondok, ha majd gondnok Leszek lent a zoknigyárban, Zoknit varrni jár majd oda, Zoknit varrni jársz majd oda, Behajtod és bevarrod a Zokni szárát, hogy ne fázzon, Hogy ne fázzon ez az egész Áldott, édes, independens, Győztes, erős ország, S te varrod a foltját. (tavasz) A szőlődombok fölött suhanó madarak már rég a textilgyár kapuja fölé fészkelnek. Anyámat (szegényt) megviselte a tél. Amíg fölfelé sétálok, kezemben ételhordóját himbálva, S keresztülvágok a fák közé szorult kövér ködfoszlányok kinyúló karjain, Csakis arra tudok gondolni, mi lesz a hazai textiliparral. (nyár) Hogy lesz-e valami.Leszek lent a zoknigyárban

Elpattant egy ér a szememben, fátyol borítja a szemfehérjét, homályosan látom a képernyőt: rezeg a betűkkel aládúcolt, rozoga épület. Kopnak a tárgyak körvonalai, foltosodnak a történetek. Nincs már karnyújtásnyira, nehezen reprodukálható a nagyszülői kép. Szedelőzködik a fáradt gondolat, álmosan pakolgatja kevéske motyóját. Nemsokára eltűnik, mint csupasz szobákból a családi relikviák. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Relikviák

Árva voltam, szőke és román, rideg krumplilevest ettem reggel, délben, este. Csak húsvétkor engedtek ki a városba, de a Főtérnél tovább sohasem jutottam. Néztem a földön a fonott sarat, a patikából kilépett elém egy öregasszony, valami nagyanyaféle. Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt, vagy én neki, csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre. A kőhalom már nem olyan, mint a régi, másféle utakból és házakból zúzták. A tetején visszafordulok, és eldöntöm, hogy hazudni fogok. Mert ezen nincs nagyon mit mesélni. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kimenő

Mikor az elmén végigsöpör az utolsó vihar, a földeket feldúló, a kérlelhetetlen, végül tökéletes csend lesz. A meztelen tereket álemlékekkel vonjuk be, de valósabbnak tűnnek majd bárminél. A gyerekkorból csak anyánk keze és a szagok, erre rezonálnak a neuronok. Lányunk már ismeretlen arcot kap. És hiába a vágy, a láb nem mozog, a kéz petyhüdt, pusztán megszokásból járja át a vér. Az akarat, akár egy középszerű isten igéje, nem teremt semmit. A száj még néha grimaszba rándul, feszül, vicsorít, mintha áramütéskor nem óvná bőr csupasz idegét. Megjelent a Műút 2015050-es számában Demencia

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

Ne válasszunk magunknak csillagot? Kérdeztem talán tavaly, akkor jegyeztem meg a neved — nem a Vénuszra mutattál. Két héttel később kiderült, hogy szűz vagy, ennek pedig nem én tulajdonítottam a nagyobb jelentőséget. A döntésed már rég elaludt a Földről nézve azóta. Esténként néha azért még fel-felpillantottam: valamikor felrobbant, valamerre elhullott, és lemaradtam az utolsó fotonokról. Legutóbb, mikor rólad meséltem, nem jutott eszembe a neved. Azt mondjuk már jogosan vehetted volna magadra. De szeretném tudni, pontosan mikor hunyt ki a csillagunk. Hogy te akkor mire gondolhattál, mert valószínűleg valóra vált. Mégis egy bolygót kellett volna örökbe fogadnunk.Adopt

koordinátává lettél bennem, és valahol az eseményhorizontomon innen, mélyen a réseimben ülve adataid helyetted is meghatároznak. én nem tudok én lenni többé, pedig te sem voltál semmi, csak ösvény és kerítés: hosszúság és szélesség — mégis félek, beleszűnök a távolságba: a két pont közt kifeszülőbe, mint folt, péppé málló anyagon, benn, létidegen saját űrben gondolat és torkon ragadt hang között, szégyenkezve és ámulva a széttartás liturgiáján. Megjelent a Műút 2015049-es számábangondolat és hang között

Gyapja nő mohából zuzmóból a földbe kelésként belemart betonnak a beleállított hegesztett vasaknak tavaszi nyári vad esőben eső után és minden éjjel az itteniek hallgatják a rostok burjánzását az udvaron az itteniek inge hónalját penész pitykézi ki az itteniek ujja bögyébe az eső belemossa a gépzsírt a csavarlazítót a fáradt olajat meg a féldekás taknyot amit elnyalogatnak sutyiban a garázsok fészerek sufnik oldalában az itteniek körme repedezett és véraláfutásos mert előbb-utóbb úgyis odabasznak a kalapáccsal vagy valahova odacsukják vagy felszakítja egy szög vagy valami szar körömágyuk fekete a mocskot kis rojtokban cafatokban lehetne belőle kidörzsölni de nem kell jól van úgyis a tisztaság nem való semmire ezen a világon ha mosdanak ultra-porral erős lúggal dörzsölik magukat úgyse lesznek tiszták de úgyse kell annyira tisztának lenniük úgyse annyira kiöltözniük hogy letagadhatnák de nem is akarják nem is kell nekik nem mennek úgyse olyan helyre nem mennek másfélék közé csak a piacra a teszkóba meg a melóba mikor van vagy legfeljebb még ha a gyereket kell visszavinni a kurva iskolába de az meg úgyis mindegy mindenkinek a kurva anyja meg apja kurvára ugyanolyan az itteniek azt mondják te vagy az a köcsög csávó aki elkerült innen régen de azért osztja az észt rólunk balfaszokról akik elvesztettünk valamit valamikor amit már soha nem találunk meg és én meg azt mondom rá nem volt sose a tiétek mert ami a tiétek lehetett volna azt előreKöpünk egymásra blues

még nincs eldöntve semmi lógok a levegőben mint a halhatatlanok belém szorulnak a szavak kicsapódnak homlokomon a csönd szétfeszíti a falakat megpattan egy ér a halántékodon egyedül meghalni sem tudok segítened kell minden kötés felszakad — hívások között, de vonzás nélkül — mert az angyaloknak súlya van de én szabadon esemLimbus puerorum

I.   Bármit is látsz a szélvédőkben — erkélyeket, az erkélyeken embereket —, próbáld meg ott tartani.   II.   Amíg a munkából hazaérünk, végig a jobbkezünk alatt van az úttest; ha valaha megmozdul, mi készen leszünk rá.   De megint csak egy lány jön szembe rajta. Szóval elmúlt már kilenc, mondja a barátom, ilyenkor a járda az ijesztőbb. Milyen érzés, hogy most valaki épp tőlünk fél?   Minden este ugyanitt futunk össze vele, mondom, és nézz csak rá, pontosan az út közepén megy. Nem lehet ilyen precíz, aki retteg.   Aztán hallom, ahogy a csizmája csikorog az aszfalton: két darab szétpattanni akaró fogzománc.   Mi a büszke mellkas titka, barátom? Kihúzom magam, mielőtt válaszolnék: a beszorított levegő.Rutin

fészekaljnyi csibe úgy tud csipogni, hogy az szinte fáj a fülnek. tavasz lesz csorgó eresszel, bent még melegít a kályha — vagy nem is! áprilisibb idő az, mikor a kamrában a kotlós költi majd a kiscsirkéket. a kotlós teste forró, és csőrével kezemre csap, ha feléje nyúlok. nagyanyám néha meglámpázza a tojásokat. nézi, lesz-e belőlük valami, vagy elzápultak. a csirkéknek, amíg meg nem erősödnek, a konyhában kerítünk zugot. először főtt tojást szeletelünk nekik, később darát esznek. ha nagyobb leszek, nekem kell darálnom. pelyhes, sárga súlytalanságok! úgy csipognak, hogy szinte fáj a fülnek. egyikre rálép valaki, egy másikat agyonnyom a kotlós, vagy kikap a többi közül a macska. de a többi felnő, lesz köztük kedvencem. a kopasz nyakúnak nevet is adok. aztán pár év múlva azt is levágja nagyanyám. kopasztó vizet melegít, megfeni a kést. megfogni nekem kell majd a kiszemelt kakasokat, jércéket, tyúkokat. kicsit megtépi a nyakukat és elvágja. anyám hasonlóképp. csak apám fordul el, oda sem néz, amikor szárnyast vág az anyja vagy a felesége. levágni én sem merem a baromfikat, de azért nézem, ahogy vonaglanak, ráng a lábuk, ahogy szárnyukkal hessentenék azt a furcsaságot. néha elszabadulnak, kimozognak anyáim kezéből, fityegő fejjel tántorognak, mielőtt leves vagy paprikás lesz belőlük. nem szívesen eszem a húsukból. a kopasztott toll szaga előre elviszi az étvágyam. a tyúkól szagát sem szeretem majd: a leszart ülőkéket, a port, amit szárnyukkal kavarnak a jércék, kakasok.Tyúkszaros

Vizet forraltam, ahogy minden reggel, s míg fortyogott a víz a fém- edényben, rájöttem, hogy nincsen időm olvasni, így aztán zenét A zöld teámra vártam, ahogy minden reggel, és míg a fű sűrű levét a vízbe oldotta, rájöttem, nincsen időm olvasni, így aztán zenét Apránként kortyolgattam, ahogy minden reggel, a zöld teát, közben zenét hallgattam, mert rájöttem, nincsen A forrásponton túl

A sötét és a fényes között annál a vastagnak tűnő falnál folyamatosak a kivégzések és biztos a másik oldalon is odaállítják azokat, akik a másik oldalra gondolnak A remény beköti a szemeket a fényes és a sötét között mozdulatlan aggodalmakon lassan elfogynak a magunkfajták Körbeforgók

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel széket is szerzett ha odaültem mágikus tisztelet vett körül mint lacit ha tangóharmonikázott a szobránc utcában merényi jóskával lányoknak tettük a szépet nekem a fekete hajú mari tetszett a szuterénban laktak józsinak ildikó a szőke ő vívni járt hetente kétszer beszélgettünk a ház előtt amikor hazai géza jött apu üzeni menjek a népstadion mögötti szobrok közt vágtam át a juranicsra anyu apu a konyhában ültek eredj a szobába úrfi nézd meg az asztalon láttam meg az írógépet alig mertem kihúzni a széket oda kellett ülnöm írni valami nagyon szépet nem tudom mért hittek bennem ősszel lakatosinas lettem és sorjáztak fekete betűkkel a versek Megjelent a Műút 2015052-es számábanRemington

Scully ügynök, adjad nekem kölcsön okos szemed, szép, ovális arcodat. Ne engedd, hogy sápassza-pirítsa bőröm érzelem, szeszélyes hangulat. Ne hagyd, hogy higgyem, titkos élet fut: másvilági szép összeesküvés felszín alatt: vont szemöldököddel jelezd nekem: minden sejtelem kevés. Scully ügynök, ne engedj így fájni! Legyek, mint te vagy, hűvös ballonkabát, konok koponya, ne bánjam, akárki alakítja bennem idegenné magát. Szívem bodzavirág, párolgó szerelemtányérnak ha érzem, törj le, kérlek, egészen.Könyörgés Scully ügynökhöz

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

hétfő  végy pár hetes malacot, a néhány malacot aprítsd kanál zsírban, zsírban pirítsd, ahol túl piros, ha a bőr piros, vizes kendővel borogasd, lázad enyhítsd. enyhe nedveket megeresztvén almát, veres hagymát, diót tisztogass, szűrd kenyered belén, légyen sűrűcske leved, könnyű kiürülésed. cukrot, gyömbért, borsot belé bőven tégy. árnyas helyen tálald, magad napra egy hétig ne menj. * a görbe nyakú utcalámpa kiszívta a színt inged redői közül. rázott a hideg, a horganyzott fém a bőrödhöz ért, megremegtél. melleid emelkedtek, lapockáid pengéin ezüst fény villant. levegődért kapkodtál. kedd a fűszerkerti munka használ leginkább a léleknek. rostjait simítja, s gócai oldódnak köztük odabent, ahogy az ásó mellett a sós, meleg alaplé megbuggyan. végy maréknyi kakukkfűt, forró, száraz időben szúrós fű ez, morzsold erősre, kövéren vagdosott szárnyas bő hátát bedörzsöld, véred megenyhíti. hagyd azért fűben, vérben pácolódni, hevítsd saját bőrben, ízétől megfogysz mély görcseidben, fűszeres rostjától hegednek sajgása mind sűrűn csillapul. * a két bábu teljesen egyforma volt. mindkettő szőrtelen, gusztusos mosolyú. a kirakat tükrében a zilált ágynemű szilánkos ráncai között naptól fakó, piros combok, törékeny karok. ropogós, kéttenyérnyi nyakak. porosan omló, opálos íz a szádban. szerda néhány erősebb csülök perzselt oldalát késnek vasával kapard, hornyolt felével dörzsöld, füstös ízét torokig beereszd. főzd meg jól a tüdőt, merítsd alá, és darab cipót áztass a hússal, füstölt tüdővel vagdald, csípős paprika, kapor, bors együtt, és vajban rántsd meg. bort tégy belé, fullasztó erejét viseld, levegőd idefent kiengedve, vissza sekélyen szívd. * vállat vontál, kezed elhúzva tarkód tapogattad. az ing vászna megmoccant a bőrön. nyakadba martál. arcod torzult, pirosodott, leégtél, magyaráztad. csütörtök a rákokat meg kell vízben főzni, apró lábaikat hajnalban elszedni, nagy lábaiknak kicsinyétéhségtől haloványak

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház

homokos löszföld. a felszínbe kerülő nedvesség lassan szivárog be, a talajba kerülve már gyorsabb. kevés a pince az utcában. a helyi plébánia alapítójáról nevezték el. jobb oldalán sódergödör. a rendszerváltás előtt villamos járt erre, utána sokáig csak a földút maradt. a sódergödör helyére lakótelep épült. vele szemben kocsma. gyerekkoromban nem illett hangosan megnevezni, amikor elmentünk mellette. én mindig megtettem. nálam így kezdődött a lassú beszivárgás időszaka. Megjelent a Műút 2015049-es számábankocsmában, asztalon, cuccok

A poros földön állok az alkonyatban. Távolabb egy görnyedt alak, méregzöld palántákat locsol. Egy ezüst locsolókannát csobogtatok tele vízzel az örökkévalóságig. Mintha mindig is ez lett volna a dolgom. Nyugat felé fűzfasor a téeszig, úgy állnak a bíbor ég alatt, mint szorongó kamaszok. Visszább, a szántón két körtefa áll. A levegő ködlik, mint egy bortól zavaros szemgolyó. A fejem felett a felhők mozgása a tengeráramlatokéval azonos. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanMunkadal

A csillagkeverőből úgy zuhannak a megtestesülések, mint a trükkök. Addig néztem az eget, amíg csontsovánnyá tett. Éhségtől lett a vérem fekete, nem tudom, honnan jön a vörös, de szemem a legfeketébb. A kezemben tüzet viszek, ahogy senki sem. Odateszem egy szívkamrába, hagyom lihegni. Addig a régen elfelejtett mozdulatok új dalba fognak, mint egy másik simogatás. Hangszer, amin játszok: tágítsa ki a pillanatot, az éppen felpuhuló bőrt. Érzem, hogy történik vele valami, mielőtt felismerhetetlenné kövez a fájdalom. De a felém tartó kezdetet gondolattal megállítom, maradjon velem a zaj utáni süketség. Emlékezetvesztés-hosszú, ahogy lángokként ropognak számban az eltűnők árnyai. Amíg pergetem ujjaim között a fényvesztés szeméből kihullt pillát, nem kívánok többet szívből. Megjelent a Műút 2016058-as számában A tűznyelő éjszakája

és repülők jöttek, bombákat tátogott az ég. a méhedben éltem akkor, szó nélkül, ahogy a talaj rezonál; ellenkezik. meséket mondtál egész évben, együtt nőttünk, aztán távolodtunk, ahogy a lüktető ér nyugszik. és elnyílt a benned lakó élet. hogy telik el így húsz év? Megjelent a Műút 2015049-es számábansiet

üres koponyában járkál egy állat, a szemgödrön néha kitekint, hogy félreismerjen valamit, napok óta ruhában alszok, és este a mosdókagylóba rázom az aznapi zsebpiszkot, mindig ebből a zaccból jósolok holnapot, közben alkalmi megfigyelések a tájról, ez a legtöbb, amit tenni tudok nélküled, esténként felajzott idegenek szeretkeznek erőlködve az ágyamon, utódaik szépek, de piszkosak és gonoszak. Sz. kimunkált hétköznapjai

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

Az esőmadarak hajnalban rákezdték. Savas könnyeik fekete lyukat égettek a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak irhástul dobták le bundáikat, és többé nem kapartak üreget kicsinyeiknek. A föld amúgy is túl kemény volt már. Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le. A húsdarabok kimarták magukat a dögevők gyomrából, és felszínre buktak. A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben. A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak. Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket, és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek. Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet. A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak. Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson, soha többet nem jött senki a halotterdőbe.Az utolsó turistacsoport

mint hajamból a vörös úgy koptál ki belőlem nem festettem négy hete lenövés a töveknél — ez vagy te tincsekbe zárt nosztalgia kádban narancsos csík akciós termék a dm-ben egy szenvedélytelen szín dédi mondogatta úrinő mindig szépen felöltözik mosat vágat szárít kilencvenen túl is daueroltatott sose tudod ki jön szembe az utcán átfestem magamon emlékedet Megjelent a Műút 2015052-es számában a női lélekről

egyszer majdnem tagja lettem egy színjátszókörnek a kései siratót bízták rám és annyira megviselt a harminchat fokos láz hogy sokáig nem mentem a szilágyi dezső tér környékére sem évtizedek múlva is azok a sorok szakadtak föl ha néztem az erkély mögötti ablakokat cigány vagy mondtam az utolsó órán köpök a legendára káromkodni kél kedvem de mi az az átok amit utánad kiáltsak hogy mindenben csalódtam és bassza meg bassza meg a jó ég de előtted soha nem beszéltem így nem tegeztelek anyu hogy lehet elmondani egy ilyen verset hiába próbállak összerakni a kedves nőkből ők is odalettek és nem futja már látom mögém sokasodtak az évek körbevesznek nincs remény kijózanodni belőled amikor világosodik az elmém látom én is ostoba voltam majdnem-tagja egy ripacskodó színjátszókörnek szórtam a morzsákat hogy visszataláljak szórtam pedig soha nem tudtam elszakadni tőled Megjelent a Műút 2014045-ös számában Egy színjátszókör emlékére

mióta szeretlek nem esik az eső a mentők üvöltve rohannak végig a városon lüktető tenyérnyi fényük vért pumpál a fekete égre — mióta szeretlek sokszor kérdezed hittem-e hogy mással lesz az ami veled számon kéred tőlem a múltat hányszor tagadjam meg érted vallom versben vég nélküli vágyban anyám előtt tagadva apám előtt szégyellve szívömleny szívokádék szívöklend cet köpi jónást régi köpi a régit mióta szeretlek mióta szeretlek nem mondtam mindent akkor hagyok abba mikor jó nagyon mindent elrontok vigyázz és ne csak rám magadra is velem mert magammal magadat elfelejtetem maradj nekem minden idősíknak ebben a nagy önző miben önző kis oázisomban akarj ha én is szeress ha én is legyél ha mégis nő férfi hogy én is így vagyok az aki ő volt és te az vagy aki a te őd volt egyek a múltban ami megy el mint a felhő szerepet cserél és felnő hozzánk a világ mióta szeretlek végképp elvesztem ebben az igenben abban a nemben mióta élek tudom nem úszhatlak meg téged —m10

Úgy három éve elromlott a december. Csak jött és elment, félig letépett Hideg neonfényeket hagyva A villanypóznák betonállványain. Zárlatot kapott valami bennem is, Kiégett mindkét szemem fénye. Azóta is csak lógok — a vakokat felakasztják, ugye — Lógok, mint szikrázó villanyvezeték az esőben. Reflektorhalál

Megjelentek a Műút 2015049-es számábanVersek

A varjak nem alszanak ma éjjel sem, felszállnak, ellepik a teliholdat, kimetszeni a krátereket, mint visszanövő daganatot a koponyacsont alól, de nem enged, áttétről jelent minden holdtöltekor. Megjelent a Műút 2015052-es számában Fekete zaj

minden hajnal     így kezdődik       taxiállomásként n ézek a    fémes égre   a sarkon   most fordul be a mez telen konyha      kőpadlóján         más színű minden k ocka           felfalják az itt-ott lelógó        fények össze fut   a szivárvány  a vadonnal              a szedett vedett széllel bóklász      a némaság      karjában érlelődik  n incs kezdete          nincsen   vége minden hajnal így kez dődik a lépcső  házában darázs a nagy barna   terem  zongora  lépked         feketefehér fehérfehér fehérfekete bronz korongoz        a körfolyosó karfáján       és foly óként kapaszkodnak partjai           kikötősen     a stéglá bakon   örökre   lefutott    harisnyaszem szalad     az é gen       kendőt int      fejemen nő a fészek          minden esztendő visszarepít minden  hajnal így  kezdődik taxiállomásként érkezem és a szavak folyton visszanéznek Megjelent a Műút 2016057-es számában hajnalszöveg

...Egypt …Kurt Schwitters …Lajos Kassák  in remembrance of…

1. a nők szíve, akár egy pörgő kerék egy recsegő íj, egy halódó láng és a visszahúzódó hullám, mely rázza a ficánkoló hajót, alá csusszan, majd kirántja a talajt, aztán visszahull rá. új jég, egy összetekeredett kígyó és egy boszorkány hízelgése, hogy szeretni csak így jó, de nincs olyan ostoba férfi, aki bízik ezekbe’ nincs olyan férfi — csupán a vágy —, aki hihet egy nő szavában. mintha szikláról vetné le magát, égne, ellobbanva, mint egy lepke szárnya. mert szeretni egy nőt olyan, mint jégre menni kétéves csikóval, amikor a szerelem lerohan, s a harci hangban egybeolvad a halálhörgés és a kéjes sóhaj. szeretni egy nőt: kormány nélkül hajózni, sodródni, mint születés előtt, hagyni, hogy hordozzanak habok, testünk csak ázott-izzadt holmi. 2. foglyot belőlem nem csinál mindegy, hogy szelíd eső hull-e vén sziklára, vagy vad istenek jege vereti azt, akkor is ugyanúgy hull hegyre, fákra, férfire, kinek agyveleje fülén kicsorog, férfire, kit ereje a magasba hágatott, férfire, aki bátor bajnok, ellenségére, aki holtan összerogy. semmi dolgom a halállal, ütést ha ad, kivédem, ha tudom, de foglyot belőlem nem csinál. semmi dolgom a halállal, jönnek istenek-szeretők. csontodon, húsodon nyitnak utat pumpáló szíved előtt, mert szeretni csak forró vérben, mely tiszta, mint a hab. a szerelemtől is porba hull a nagy. félni meg végképp nincs miért, érteni kell a bordák alól spriccelő vért, s mint nő, hozzám simul könnyedén, forog a szerencsekerék, olyan, mint a szerelem, új vágy kergeti a régit, s a hamun kihűl az új parázs, ez nem csak hasonlat, egyik másiknak marjaR. Lothbrook intelmei fiainak

mióta szeretlek szinesztézia a reggel refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled enjambement a szád és én költő vagyok — mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part mióta szeretlek én vagyok a szamár a kereszten zsidó vagyok muzulmán keresztény buddhista hindu lezuhantam a hegyről hogy érezzem a vért a szagodat a tested angyal voltam ember lettem érted mint a vizet mint a bort szeretlek mióta szeretlek tölgyfa a szívem akác szívgyökér humanoidok androidok nem űznek magamtól félek csak borogatásom vagy fluoreszkáló álom kisétálok magamból veled nincs szanatórium fegyház üres énbazilikák csak fekszünk a matracon süti a nap szökevény szívünk toljuk egymás biciklijét mint az életet a költő és a szerelem mióta szeretlek nem tűnik el egy szobában egy élet világ van ami vár szerelem ami tűz ég ami kék te vagy ami én ilyen egyszerű lett az egész —m9

Napok óta nem vagyok magamnál. A fejemben lakó aranyásó kedd óta egyetlen nevet hoz fel a vízbe mártott szitáján, s a név hallatán, mintha áramütés érne, összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje megőrül és fel le jár, a gyomromtól a torkomig, a torkomtól a gyomromig szalad, csodálkozom, hogy nem szédül bele a szívem, hasonlóan hozzám, hiszen ha Zitát meglátom az iskola folyosóján, akár egy tizenöt méter magas hullámok dobálta hajón, elfog a szédület és a rémület is elfog. Szerelem

109 éves lettem én belefér néhány rémregény meglepett? és? mi van akkor ha meglepem e kávéházi szegleten szögletes arcú emberem, kevély, kevély lehettem volna de nem lettem, mert eltanácsolt a jánusz arcú pannóniusz egyetemlegesen fura ura intelme villámlassan, hogy alázhasson, mint szokott, hogy mért? tálaltam már eléd mert nincsen apám se anyám se istenem se hazám se csókom se szeretőm se bölcsőm se szemfedőm és a hetedik mennyország sem vagyok, mire nagyot nevetett se sokat se keveset húsz esztendőm eladom azért hátha hatalmat ér, és már ballagok a market felé mire ő a hont kivont… kaszával óvta ellenem idézném hogy’ ragyog s gagyog, de kit érdekel, hogy miért nem lettem tanár tiszta szívvel beletörődök ma már, és ha kell embert is ölelek mire ő még mindig csak nevetett, se sokat se keveset, elfoglak, mondta felkötlek, mondta a végén meg majd jól elfödlek az áldott anyafölddel te proletár gyöngyszem, ahonnan, emlékszel?, egykor egy sárból gyúrt kisfiú pattant elő és szemünkből morzsányi könnyet vett el ő mintha tudta volna, hogy ő lesz a költő… sekély e kély, de igaz, ő lesz az, s miután halált hozó fű terem gyönyörű szép szavain egész népét fogja tanítani tiszta lesz és merész és anyanyelvén viszi majd át a szerelmet és milyen lesz szőkesége, barnasága vakító fényessége ki tudná megmondani mennyi hő kebelbe szívott bele a honért nem középiskolás fokon, de szárszónak is egy a vége hiába álltam minden fülkeablakban én hiába suhantak éjjelek és nappalok és voltam én, és én most is vagyok, nem zörög a csont, nem billeg morzsa a gyöngyházfényű belek alagútján nem bolyongok naphosszat nem szülök jambust felfaltak már a giliszták, nyomomat firkászokSzárszónak is egy…

1. mostantól betonbőr befelé fordított arc és szemzugban tüske mert valamivel ki kell ékelni a könnyű becsapódást valaki még mindig kopog a tükörből mutogat hogy arrafelé menjek innen alig látszanak már háttakarásban a gerinccel keményre vasalt paplanmezők a kényelmetlen hideg nem lenne nehéz visszatakarózni az elgémberedésbe csak évekig húzódó tavasz lenne megint megmozdulni 2. nem nézek a vállam mögé magamhoz sem szólok az a rohadt szél piszkálja szét a szám a hajamba borzolja a hangom mégiscsak huzatos a tárva nyitva maradt felismerés az üvegtelen bizonyosság közötti légvonal 3. visszalökődő lépésekben távolodom be helyett kilélegezni próbálok nyelésenként elfelejteni egy ízt a szájpadláson tárolt mondatokat tárgytalanná rágni darabonként hordani magam egészen messzire onnaninnentől onnanig

Üres a Margit néni melletti ágy, nem tudni, az alzheimeres tornatanárnő szökött-e ki újra a kórteremből, vagy ma ő lett az egyike annak a két-háromnak, akit naponta tolnak ki az elfekvőről, rettegek, ha nyílik az ajtó, nem a tornatanárnő csoszog vissza, hanem felfektetnek az ágyra egy újabb következőt, és kislányom az apám hangján kérdezi meg, amit az intenzíven nem voltam hajlandó megérteni a tekintetéből, akkor már bármit csak onnan lehetett, miként látni is, hogyan tükröződik benne a függöny, amit nemrég húztak el a szomszédos ágyon kihűlő test előtt.Kérem a következőt

Sörösdobozban kavics zörög. Káromkodásokat rágok el. Elvettél tőlem hitet, dühöt. Leereszkedem a metróaluljáróba, nézem a kurvákat. Mikor már ők sem fontosak, mit tehetek? A kérdés tompán pattan vissza, mint gyerekkorom betonfaláról lyukas gumilabda. Újpesten már sötét van. A beton nem akar tőlem semmit, gyűlöli az idegen anyagot. Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot. Már Nietzsche is halott. Megjelent a Műút 2014048-as számábanhimnusz

Az ágy négy sarkához rögzített, frissen mosott lepedőn elég volt egyetlen apró ránc, hogy végül képtelen legyek elaludni rajta. Ebből az elviselhetetlen zajból, hogy mindenről folyton eszembe jutsz, kimenekültem inkább az éjszaka parkjába. A bokrok alatt lefojtottan nyüszítő hajléktalanokhoz valóban éppoly kevéssé volt közöd, mint a sötét kapualjakban titkon méhlepény-recepteket csereberélő várandós nőkhöz. Mégis, valami rést ütött gyávaságom kerítésén, és a nyíláson át láttam, ahogy egy nyirkos nejlonzacskót rejtesz a szemeteskonténerbe, és akkor már magamra sem ismertem.   Megjelent a Műút 2013038-as számában.  Elégiazaj

[Jungmannova, Prága, CZ] Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát, mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje, ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton, amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away” refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről, hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab, szeszek és kávék fölé a tajték. Az eleddig végbemenő élete (mely nem akar múlni) irgalmatlan lázálomként támadja minden tettét, mely tettek, valljuk meg, mondja magában az utazó, végül is kimerülnek abban, hogy jár (mint járvány a léte). Egyfajta varázslat az ő utazása ebben a világban; itt is, ott is leereszkedik, megy lefelé, aztán fel, felüti fejét így ötvenvalahányon túl is a mocsok nyomoron át (az állatja), az élni akarás hiúságának disztrakciója. Mikor aztán elnyeli a zenei háttérnek lefestett baleset, mert már túl hülye meghülyülni (ahogy mondják, írom fel jegyzetfüzetembe itt, nem messze a Mozarteumtól), olyan finoman és alázatosan működik minden körülötte, hogy nem gondol tett- és teremtményhiányra, arra, hogy ha az emberek találkoznak egymással, azért találkoznak, hogy kiderítsék, hol és miként sújthatnak le a Másikra.A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

Didajka szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, és vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt a cigánysori útra és házukig méltósággal sétált reménységével, a sokasodó kíváncsiak mormogását és moccanását is ellenőrizve. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt, lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott, fűszagú hasuk ezt már nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a városi, bentlakásos iskolába írassa. A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain, a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy végleg otthagyhassa a cigánytelep koraestülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát. Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő mint leendő asszony, ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája. Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában, a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját megsimogatta s így szólt: most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: Jaj, nem, kérem szépen, nem, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt!Didajka

akkor maga nagyon érzékeny lehet váltott magázódásra a skype-on amikor bevallottam neki hogy körül vagyok metélve egy csecsemőkori fitymaszűkület miatt s küldött hozzá egy kacsintást mindez a zsidó szerelme kapcsán merült fel aki elvette a szüzességét aztán visszautazott izraelbe én pedig hiába keresek sémita ősöket apai ágon görög katolikus anyain református az eredet se arab se cigány se kurd nem vagyok habár perzsa na az szívesen lennék s néha azt gondolom szüleim titkolták előlem a vérvonalat hogy így óvjanak meg egy esetleges újabb holokauszttól bár szerintem akkor már mindegy a papírok nem számítanak elég egy szimpla laikus ránézés még egy mengele sem kell így is egyértelmű amit eddig csak azok tudtak akiket megdugtam na meg ez a lány aki huszonnégy éves koráig szűz volt s tőlem maradhatott volna az idők végezetéig de most már tudjátok ti is Megjelent a Műút 2015054-es számábanszázharminchét szó

Jobb kéz felől gyors felhők haladnak a hegy fölött és a lassú felhők alatt. Szél hajtja őket, mi más. Át-átragyog a kék. A nap. Mintha ketten foltoznák az eget, a nap a kéket, a szél a szürkés-fehéret. Cibálják, tépik, hasítják a másikat. Melyik a szakadás? Melyik a szövet?Ég

Két lépéssel előrébb jár, mint a konkurencia, és addig marad, míg be nem telik a pohár. Mozgása elegáns, de ingerlékeny, mint egy macskáé. Autóból árulja a szomorú nőktől vásárolt porcelánt. Mintha egy vándorcirkuszt vinne egyedül, minden nap másik városban ébred. Szeretné letagadni, de nem bírja abbahagyni az ivást és teste egyre szárazabb. A bordái látszanak, bőrét érdesre marja a ruha. Már csak néhány hónapja lehet, ha nem találja meg az élő kelyhet, a megszólalásig formált tisztaságot. A netről térképeket tölt, a forrást keresi, embereket, akik már hallottak róla. Ha úgy teszel, érted, miről beszél, akkor kérdez és jegyzetel, hogy közelebb kerüljön, de ha bevallod az igazat, szóba se áll veled. Ölni tudna érte, ha lenne kit, de nincs más, aki ennyire egyedül lenne. Bejárja a távoli hegyeket, mert a kincs mindig messze van. Most épp itt van nálunk és nem engedhetem így el, reményt kell adnom. Nem értem, mi történik velem, hirtelen rájövök, hol a kehely, és beszélek neki meleg szárnyakról, elhagyott padlásról kirepülő madarak végzetéről, mondom a GPS koordinátát is, hogy mikor telt meg utoljára vérrel. Köszönés helyett, már csak a vékony hátát látom, a bizonytalan tárgyat, amint közeledik.Gyűjtő

csak rá ne jöjjön anyád, hogy hiába szült; felesleges ember, nem néz rá senki. mi történhet rosszabb, mint mikor hátra- fordulsz és a tengelyeden maradsz. keresztülfeszül, kinyúlsz, beléd erőlteti a hibáztathatóságot. ki akartál bújni bőröm alól, még időben hazaszaladni. letéptem körmeid, ne kaparhass. mint egy vakond, küzdesz, hogy utat találj bennem. ha mégis kijutnál a fényre, észre sem vennéd. Megjelent a Műút 2015054-es számában tengelyferdülés

Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő. Megjelent a Műút 2017064-es számábanSzerelemvéső

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék száznyolcvankét és fél az járna ki vagy minden napból minden éjszaka vagy minden másnap a nappal s az éj szökőnapok múlt századok miatt vagy nincs tovább nem nem nem felezünk ők mi vagyunk mi ők a rettenet ez a megosztás ez a felezés a véglényektől föl az emberig vagy le mert végül mi is a különbség bélflóra nélkül kihagy ez az agy az is fosik vigasztalt Pali bátyám olyankor nem vigasz az az az is még hogy nélkülük még hogy nélkülünk hogy csere is van s van nélkülözés akkora nihil hogy majd beledöglünk akkora vers mint A dög vagy az a műfajtalankodás a címe Óda s végül Egészen a nagy Semmiért Megjelent a Műút 2014044-es számában Nőnap

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla lelkem mint avarban meglapuló róka levél alatt alszik belefagy az álom ülünk egy ideje mindketten az ágyon elhallgattál te is én sem jutok szóhoz egyikünk sem talál el az utolsóhoz mehetsz előre nézhetsz hátra beváltható vagyok de látra * tedd a számba a nyelved jobban értsem a nyelvet mi nem csak szavakból áll beszélni tud így a váll és a kezed hang nélkül * libidóm ez a kóborló állat talált egy gazdát magának megszagoltam a ruhádat elmész indulok utánad csók közben félrenéz mintha csak macska dörgölőzne hozzá szokásból vakarja dugás közben kézben zsebkendővel várja a végén magát is kétszer kulcsra zárja * cseréljük ki sejtjeinket aludni ma nem akarok mind a nyári barnaságom tessék amit levakarok és ami még rajtam maradt felnőtt napraforgó-tábla a közepén nyitva áll nekünk a felkelő nap háza szép onnan a kilátás az életünkre mi kell ennél több boldogság én szeretlek itt a szotyi szólj ha ennél * már megint dolgozik a vágymunka bennem az ágyadat megosztod nem kéne vennem együttes terünkben légcserés létezés elemi szinteken kizárt a tévedés lehet fantázia vagy maga a való elfogadom azt is hogy hiábavaló kéne közös asztal ágy és szép látszatok szívem te sakkozol én meg kockáztatok * szürke égbolt alatt nedves szürke fák két szemedben lezárt fűtetlen szobák letakart bútorok kiolvasott könyvek több éve szivárgó már megszokott könnyek azt mondja hogy sosem felejtelek mondtam édes csak felejts el egészen nyugodtan veled ahogy télen hó hullik a fákra csendes érintésselnemversek

 „Tekints e képre, s e másikra ott.” hogy kit hagysz hátra, nem tudhattad akkor még. de azóta sebeid rajta gyógyulnak, mikor testével taposóaknáidra lép, a neve, a szeme, az arca a tiéd. hogy merre jársz, én is tudni akarom, megolvasnám ősz hajszálaid, szemed körüli ráncokat, ha véletlenül velem szemben ülnél le a vonaton. ugyan nem adtad magad senkinek oda, ugyan még tudhatod a kis falut, a házat, a kertet, de ami a fejedben él csak, a fejedben is marad. senki sem rád gondol, kimondva a nevet. Megjelent a Műút 2017059-es számábanHamlet

Kuruc Eszternek és Fülöpp Beatrixnak „…mert nem élhet az egyik, míg él a másik” (J. K. Rowling) I. tegnap este visszakerestem a levelezéseimet a lánnyal, aki a közös játékunkban hermione volt. óvodától egészen addig játszottuk, míg hatosztályos gimnáziumba nem írattak; azt mondtuk, hogy útra kelek horcruxokat keresni, bujdosnom kell, sűrű erdő a kémiaszakkör és rejtekhely a leánykar. kis időre rá azonban ő is elköltözött messzire a családjával, ron pedig maradt bólyban, a szülőfalunkban, ezt már nem tudtuk hogyan feloldani, végleg elszakadtunk. néha még intünk egymásnak a karácsonyi misék után, vagy ha épp hazautazom és összefutunk a postára vagy a takarékszövetkezetbe menet. nem esik szó közöttünk arról, hogy egy apró baranyai település hogyan bírhat el két nagy mágusfamíliát, diszkrécióból muglik maradtunk. II. ők ketten — ron és hermione — most fiúkba szerelmesek az egyetemeikről, egymásnak nem hiányoznak és ez mégiscsak engem zavar. utolsó üzenetemben erőtlen próbálkozásként még „minden jót, granger” formulával köszöntem el a lánytól, de akkor már nem pisiltem állva én sem és nem karcoltam faággal sebhelyet a homlokomra. ha bemutatkozom, ezt az idegen, anyakönyvezett nevem mondom, a füzeteim címkéjén is ez áll, — bár a pizzát még mindig potter névre kérem. III. hős vagyok, kiválasztott, a hetedik horcrux. ilyeneket meséltek nekem. és ilyeneket meséltem én is másoknak, egy ideig sokan voltak, ültek körülöttem és hallgatták, hosszú és nehéz munkával valóságot csináltunk belőle. évekig attól rettegtem, hogy nemcsak anem csak a hetedik

Ma egész reggel nem bírtam a lelket magamba verni. Balgaság. Ma egész nap nem bírom ki, érzem, ezt a lelket. Minthogy pedig a redőnyön is Isten Napja sugárzik át, megszorongatnak ezek a szavak: van és nincsen is Ő. Minthogy pedig a redőnyön át kapni onnan a fény-beoltást, kopik még, mert használtatik a lélek, nohát. Megjelent a Műút 2014048-as számábanLélekzet

Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez most csak kismosás, csodálnám (hogyha élne), hogy mozog, csodálnám érte; mennyi változás! Szeretne otthon lenni ott, ha nem piszkálnák érte, miért épp van, és nem mondanák meg, mi miként legyen. Ha lehető lehetne a levés. Végül tehát: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészterhes magot ha nyárvégről el tudna tenni télre, megérve így az Esőtlen Napot. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börtön leendne, büszke fogság. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa kimozdulna

egy röpülő papucs minden dühe ebben a két foltban, homlokon és szem alatt. homlokon ez a jelem. a mi kultúránkban így különböztetik meg a gyerekeket. ha elmondjuk, elvisznek, de csokit kapunk a tanárnénitől. nem szeretem a csokit. itthon maradok. halk kiszámolós ki a nulladik – az intézetist megverik bezárják a vécébe ellopják Robikát csokinyúl a vigaszdíj lenyelik marad csendben marad mentálzörej szem alatt emlékeztető. (csípni szokott.) a homlokról eltűnt, szem alatt újra kiújul, biztosan rossz ideget talált a sok röpülő papucs. sós lé mart kérget rá húsz év múlva is ott lesz tárgyaláson sörözésnél moziban és dugás közben: nem is voltam rossz gyerek röpül-e a papucs, ha már könnyön él a vadhús?Két folt analízise

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

Rakéta indul a bolygóról el, hosszú órákon keresztül csak számoltak, mértek, minden panel, mint ajkak vonala, összeillik. Űrt csak a hasfalakként találkozó ablaküvegek hagynak. Ezen tör be végül szükségszerűen valami közönyös, bamba türelem, ami először csak kóvályog derűsen, és pillantásaival a hézagokat feszíteni kezdi, a felszállás pedig meghiúsul, és a félig-semmi, félig-levegőbe repülnek szét a darabok. Kívülről te mást látsz. Azt hiszed, csak tűzijáték, giccs. És a pillantásod elveszed tőle. Tűzijáték, giccs

Isten, a fény a hűtőben nem írja alá a felkínált szerződéshosszabbítást. Hiába nyit a gazda napi ötször ajtót, Istennek ez nem elég: szerepelni vágyik. Ilyenkor, mint hűséges, szomorú feleség, teszi a dolgát: világít. A gazda nem hisz benne, a technika vívmányának gondolja őt. Múltkor is hogy jött haza! — Isten elszörnyedve néz. A gazda nem tudja, hogy Isten nem hibásodik meg soha. Ha a segítségét kérik, segít; ha nem hívják, készenlétbe helyezve várakozik. Eljön majd a nap — gondolja —, mikor kilép a testéből, és ledobja magáról az öreg hűtőt. Álmában Isten rendőrlámpa fénye — éjszaka közepén a gazda szemébe világít. Ez egy szexuális álom: a gazda térdre rogy, könyörögni kezd, a rémülettől habzik a szája. Bár Isten izgalomba jön, végül győz benne a gondoskodni vágyás. Mégis: ha egyszer észreveszik, nem írja alá a szerződéshosszabbítást — így fogadkozik magában. Ekkor már ébren van, a gazda lépteit hallja. A hűtőben még csend, a csendben karaj, mustár, végbélkúp. Nyílik az ajtó: a gazda kivesz valamit.Nem írja alá

már véres volt a térde amikor odajött vagy odahozták hozzám aztán ahogy a padon ülve lehajolt a hosszú haja beletapadt a sebbe egy fejjel mindig magasabb volt nálam mítoszokat mesélt a titánokról és mindenről kronosz jutott eszébe az avasi macskaköveken esett el azt mondták meg hogy kísérjem vagy vigyem már haza úgyis egyfelé lakunk mit ittál vagy ivott száraz fehéret nem is mert rozét vagy vöröset nem „vagy” mondta a többi lány hanem mindet ebben a sorrenben fehér rozé vörös a villamoson nem volt semmi gond hozzám dőlve elaludt és alig kente össze térdével a lábamat motyog hogy soha többé fehérre rozét és vöröset nem megy így haza nem akarja felkölteni a szüleit a szomszéd lépcsőházban van a nagymamája régi lakása ott tud aludni a lift nem tett jót neki nagyon fáj a hasa gyere igyál itt a csap de nem ivott vörös rozé fehér vagy már csak gyomorsav hogy végül az egészet mint a nagy előd színenként külön fordított sorrendben hányja visszaSári

Huszonnegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonhat, csü- törtök. Az el nem gon- dolt gondolat talán o- lyan, mint másolat, ha meglapul, mint költe- mény, lehettem volna majadnem én. Bizonyta- lan az értelem, számol- ni fog a végtelen nullá- tól százötvenháromig, talán a tévedés kopik el legkésőbb. A követke- ző évszak a második tavasz. A néma kert- ben lakik a tapasz- talan. A kígyónak pe- dig nincs füle. Huszonharmadik cetli. Szigetmonostor, tizen- nyolc április huszonöt, szerda. Jónás megette a halat, de torkán a- kadt egy falat, Jónás a halat kihányta, a hal halálát tátogta. Árulás, gondolta a hal, felszállt belőle a só- haj, azért vagyok, hogy ne legyek, idét- len igét hirdetek. A próféta és a gyom- ra már szívesen nyu- godna, de várja őket a város, ahol a hal- pénz botrányos. Huszonkettedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc április huszonnégy, kedd. Minden verse- met a félelem szüli. Ezt is. Utcát nevez majd ró- lam el Buda is, Pest is. A tévedés kizárja a virrasztás lehető- ségét. Mondataimat ki- kezdi az örök idő. Ha azt írom, fellegek, rímel rá a felhő. Huszonegyedik cetli. Pócsmegyer, tizennyolc áp- rilis huszonhárom, hétfő. Eljátszanak a csönd- del az idő boldog mondatai. Néma az, a- kinek nincsenek fölös- leges szavai. Alázatos is- tent teremtenek a gőg angyalai. Huszadik cetli. Pócs- megyer, tizennyolc áp- rilis huszonkettő, vasár- nap. Tegnap hibáztam. Azt írtam, péntek, pedig szombat volt. Persze nem reménykedhetünk örökké az időben. Holnap hétfő lesz. Ennyi bizonyos. Megérjük ta- lán.Alázatos is-

Diktátor, az illempropaganda híve. Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve. Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük. Növekedésem után lettem bukásod íve. Hát én temettelek el. Éreztem, szavaid emelnek bennem falat. Két égtájra szakadtam, Mire felfogtam. De lényed ismeretlen maradt. 1945

TD in-spirit A kibeszélt én nem fedi le a valóságos személy jellemét. Elhangzott ítéleteink nem mondanak el sokat rólunk. Ki tudja meglesni azt a pillanatot, amikor a megélt én és az artikulált ego birkózik egymással az elme kulisszái mögött. Ez volna a valamirevaló morális élmény lehetőség-feltétele.[1] Önmagunk megfogalmazójaként nagyon pontatlan prédikátorok vagyunk. De ez nem a mi hibánk. Nem is a nyelvé. A különböző irányokba mutató beszéd értelem-kezdeményeket csomagol ki gondolkodás közben. S ezeket váltogatjuk, amikor magyarázzuk a bizonyítványunkat. Lehetséges karaktereink szakadatlanul alakulnak. A végérvényes foglalatot kizárólag az Örökkévaló látja. Csak átlépünk ezen a tudáson, mintha benyitnánk a ködbe. Lépéstudat, lépés-hús, hallod az összest. Most szűnt meg benned, ami leszűkítette a látásod. _______________________ [1] Hévízi Ottó és Sipos Balázs is beszél(nek) erről: Mi szavatol az etikáért?, Élet és Irodalom, 2016. április 15.,  20.A beszéd, a nyelv s a bútorok

a székemen ül és felnevet én persze nem vagyok szerelmes nem is tudom, hogyan kell azzá válni vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz akinek mellét most blúzából kicsomagoltam és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett és mint akit rajtakaptak a tilosban a hátsó ösvényen kísérem ki az útra bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget nem lehet már kacsintani és a vicceknek is fura íze van a szavakat pedig hiába keressük mert elmúlt az az idő, amikor bármit is be tudtunk volna vallaniEső utánig

…  kimegyek a konyhába  … kóválygok  …  rágyújtok  /  kávézok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   á l l a n d ó a n   k a s z i n ó z o l …  bemegyek a kisszobába  … leülök  …  kussolok  /  dolgozok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   h ú z z  m á r  e l  m á s h o v á …  átsomfordálok a vackomhoz  … hírtévé  …  gárdatrapp  /  okádok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   m i n d i g  c s a k  h e n y é l s z –––––––––––– …  kora reggel munkába indul  … erőteljesen  …  becsapja  /  az ajtót …  dühödt duhhanás  /  felriadok  … :   k i m e g y e k   a   k o n y h á b a   : rágyújtok / kávézom  //  kussolok / dolgozom / :    napra  nap   …   :   ka  szi  nó  zom Megjelent a Műút 2016057-es számábanItthonotthon

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

első ének                                          Corey Taylor on „Why did your screem change” az egységesen terjedő kukoricák földjén a földön ült és a tücsköt és a kabócát és a traktort különítette el csak a tempó más a kattogás a ciripelés ugyanúgy húz végig a leveleken vigyázz éles és felsérti az ujjad a lábad ha ráülsz máshogy énekel amikor a térd is elég elhajlítani a levelet nem köti már be az egész lábszárát magasodik a hang amikor elfogynak az üvegek amikor nem kell már a megerjedt poshadt mag leve lassan ül rá a cirip meg a kattogás bele a torokba a nyálkán arat és nyugszik harmadik ének makkokat raknak az angyal lábára a nagyujjánál dollárcentek réz és fémszínű kívánságok a körmét egyszer koccantani egy érme egy látogatás anya apa kutyacsalád kukacok lejáró kőtábla az összes a kívánsággal lehet hosszabbítani tovább ülni a világos fűrészeken a szoknya alatt mit kívánnak időt másik állatokat hangyát és pár madarat hallgatni savanyút sósat ne legyen minden pillanat sweetie álljon meg a lift is az emeletek között ne váltson át azonnal időzzön el a gombon egy szünet két piros karika között dermedjen le a fehér gyalogosábra és villogjon együtt a piros tenyérrel negyedik ének eljön a nap amikor késelnek figyelmeztető email érkezik bűnesetek történnek a karton- díszleteken túl konzervnyitóval próbálják átszakítani illesztési pontot keresni hátha ott könnyebben tépni a szerszám nem működik bekövetkezett a hiba a társalgásban most már megnézhetjük a kerteket nem áll utunkba aKukoricadalok

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Megjelent a Műút 2017061-es számában A fürdőzők

eloszla- tok minden kétséget feloszla- tok minden halottat tök mindegy szellő visz féreg esz amikor itt ennek vége lesz ne legyen bennetek félelem ne legyen bennetek kegyelet örök á- lom nincsen gyerekek isten sincs itt lenn is- tentelen sötét van legyetek éberek (mondóka)

két snitt   Megint, ahogyan a kamera bolyong a holdfénnyel világított testrészek, görög szobrok között, egy parti föveny alkonyatkor, reflexeink tengelyt vesztett káoszában...  A férfi fogja a nő vállait, most éppen így nem ismeri be, idétlen, tátott szájú mosolygással, hogy ő sem tud ellenállni tovább, évszázadonként van egy ilyen picsa, most bizony meg kell hajolni. A férfit csak hátulról látjuk, a nő arca a kamerával kiegészülő háromszögben, nézés és látás metszetében bizonytalan. Úgy mondják: egyszeri, megismételhetetlen csoda, generációjának ikonikus, de életében kevés szerepet vállaló színésznője, egy szerencsés rendezés, kedvező késődélutáni fények. Így lőni bokán a férfifajt. Hálóköntösben vagy lehordott, fakó pólóban, szánalmas borostával, mint rendesen: elbukva lép be a férfi a konyhába. Mindent, de tényleg mindent megpróbált. Csak egy kávét kér, egy ölelést a nőtől, aki a kamera mögött, de azzal egyvonalban a pultot támasztja. A harminckettedik csapó, látszik, nem megy ma nekik. A vágó, akinek aznap éppen dolga akadt a forgatáson, a szünetben megnyugtatja a kétségbeesett, szinte a rendező helyett aggódó operatőrt: amikor pont a nő elé lépett az egyik fahrtja közben, a férfinak volt egy jó pillanata, látta, az még használható nyersanyag lesz.     loretta   „kalasnyikov, krizantém” Pixelhibás kép, torzított hangok. Zajzene. Három símaszkos alak rohan át a sötét parkolón a motel hátsó bejárata felé. Fiatalok. Az egyik a biztonságiVersek

a zuhanykabinok közti sötétből hívtalak fel. akkor már minden napom hétköznap volt, karóra nélküli állandó jelen. ahogy a mosógépbe tömöd a szennyes ruháid, kihangosított suttogásomból is csak egy-egy szót értesz. éssel fejezem be a mondataim, te igenekkel kötöd magadhoz őket. azt mesélem, mi megy a tévében, amikor füledhez emeled a kagylót. a tenger artikulálatlan zúgása értelemmel töltődik fel. itt vagy, kérdezed, s a hajózható horizont a zuhanyrózsák csöpögésére szűkül. a parti fényeknek háttal evezek majd haza, a mélyzöld vizet pásztázva. így érkezek évek múlva szakadt hálóval, kiszáradt ajkakkal süket füleidhez. Megjelent a Műút 2015049-es számábana halász munka után

Az út kikövezett szarvasbogár (fussunk neki még egyszer, írom föl jegyzetfüzetembe) az út, ami nem vezet sehová, és nem is repít innen el, mert annyira lassú és nehéz és visszataszító, hogy azt hihetnénk, e helyt a Magyar Nagy Alföldet vizionáljuk…, hogy e helyt az embernek nincs is több gondolni valója; vagy nincs tovább vagy nem halad vagy bogarászik. Megjelent a Műút 2016055-ös számában A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Kurca, Kórházkert, Szentes, H]

Hogy elüssük az időt, rohanó táskákat figyeltünk, próbáltunk rájönni, hány évre csomagoltak. Amit magaddal cipelsz, elárulja, meddig mész. Ez a mondatod beragadt két vonat közé. Persze, hogy az összes tippemmel — pirulák, cukorkák, nejlonok — csak a tiédben akartam turkálni. Te és a hírhedt táskád, ami alatt megroppanna minden gerinc. Maradjon hát a titkod, milyen messzire mentek; eddig a vágányig követtem a történeted. Itt már nem illik összeesni.[Sziszüphosz]

negyvenkettedik ének csukd be a szádat kedves csitt és sóhajts most mi beszélünk susogunk a levelek között békák vagyunk a nádasban legyekben lakunk a legyek készülnek ránk a pára eltakar minket de amikor a horgászok szemét csípi a köd ahol a nedvességben egyszerre mutatjuk meg magunkat egyszerre látszódunk a légy is a szánk is kuruttyolunk csukd be a szádat rajzanak a legyek a levelek között a kasukban repkednek a kasunkba utaznak a repülőgépek keresik a másik nádast már ebben a nádasban terhesek a levelek megszívták magukat a nedvességgel elnehezedett a mellkasunk alacsonyabban repülnek a kegyek is vihar kellene villogások-jelzőfények a levegőben jó helyre landoljunk jó helyre utazunk és érkezünk meg a lápok alatt kérdezünk már csukd be a szádat bújjunk el egy lapulevél alatt várjuk ki az esőt negyvenhetedik ének sírkamrákban támolygunk megvakult macskáink között a napokat szerencsésre és szerencsétlenre osztjuk fel ezen a másik nyelven egy másik istenrendszer szabályozza az eget a csillagok állása sem ugyanazt beszéli előbb egy turbánt aztán sálat hosszú selyemben heverünk vendéglátóink pamlagán azt mondják lehet ez egy új otthon a füsttel majd összeér minden a régivel a csillagoknak is ez csak a másik fele de ugyanott vannak a kamrába vájattak egy kémlelőt tudni mikor jön a dagály addig festhetik a falakat emelkedőkön az első hullámnál húzzák fel mint a vitorlák olyanok a festődeszkák régi arcképeinket takarja a felbukó víz negyvenkilencedik ének a haj aVersek

A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír. A barátnője próbálja vigasztalni. A padon ülő srác a rágójával játszik, és bámulja az előtte elrohanókat. A vendég a kávézó asztalánál mosolyog a könnyedjárású baristára, aki lóherét rajzolt a kávéhabba. A korlátnál az apa fogja a gyerekét. Együtt nézik a szökőkutat, és a világoslazac járólapot. Lehetnék bárki. Az osztálytársak közül az egyik, akik vidám füzetekkel lépnek ki a papírboltból. A srác, aki sálakat próbálgat és most egy sonkavöröset választ ki. A lány, aki az új rúzsát szorongatva áll a drogéria előtt, és kerülgetik a rohanó emberek. A tömeg egy közös szinusz csomó impulzusára lüktet, én pedig, én pedig, én pedig, csak egy vértest vagyok, aki öntudatlanul szállítja az izomrostok közti hajszálerekben az oxigént. Ha valaki keresne, hagyjon üzenetet.Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől

görgő kavicsok, avar alatt por, kutyaszar, megoldatlan energia — vagyok még sugár, görbülő ingerület. rugalmas feszültség az izmokban, nem oldja fel az elernyedés, csak elpattanás óvatlanul, őrizetlenül. csak tudatom lötyög bennem, átsiklik minden erőtlen részleten, egy befedett nőfejen, az aranykupola árnyékán, a folyóban megzökkenő vízen. Megjelent a Műút 2014048-as számábanostrom

kérdezi el tudnám-e képzelni az ujjamon nem tudom miért kérdezi de eszembe jut egyik barátom aki szerint ez biztos jele annak hogy az aki kérdi el tudná képzelni a másik illetve saját ujján hát azt válaszolom persze mire ő arról beszél hogy szerinte a karikagyűrű olyan kiábrándító már érezni rajta az anyatej szagát a melyik nagyszülőnél legyen a gyerek-kérdést az elrongyolódott ruhatárat a veszekedések elburjánzását a bkv-n zötykölődést egyszóval az élet és szerelem végét régebben vitatkoztam volna vele de egyre inkább azt gondolom igaza van és úgysem tudok a kérdésben jó oldalra állni fogjuk tovább egymás csupasz kezét nézzük tovább a budai naplamentét a padunkon a kopaszodó hegyoldalt ahol már minden templom- és egyéb tornyot jól ismerek mögöttünk pedig leoltja az utolsó villanyt a takarítónő a balassi intézet épületében Arany karika

(a „tavaly télen végig fáztál” dallamára)   hol is szoktak titkos kincset elásni a régi rablók nem is rablók hanem rablók- tól rettegő kereskedők nagy tölgy alá folyóparton ha kínából mégis élve térnek vissza megtalálják öreg nénik spájzba lekvár mögé onnan másnap reggel mégis inkább a kijáró parkettával fedett lukba onnan meg a ruhásszekrény hátuljába vagy megint a spájzba és a többi és a többi titkos kincsét féltő ember szóval bármelyikünk vagy csak őrzik a fejükben? vagy nem is a hely a fontos hanem az hogy egyáltalán a titkos kincs az mi mégis? zacskó ékszer dédapától maradt svájci aranyóra vagy egy szakadt irhabunda vagy nem is tárgy vagy egy tárgy és egy fogalom kombinálva egy bal kézbe adott villa bőrdzsekiben töltött boldog- boldogtalan ifjú évek vagy akár csak egyetlenegy alkalommal nyári éjjel rockfesztivál területén séta közben egy bóbitás fülbevalós félkómából pillanatra feleszmélő sráctól hallott tűpontosan definiált élethelyzet „punk vagyok, hol vagyok?” szóval ilyenek a titkos kincsek köztük van a költészet is patroklosztól don quijotén át egy női irhabunda- javíttatás történetén keresztül egy szerelemről és annak az elmúltáról és egy derék szűcsmesteren keresztül a szeretetről könnyet csalva lélegzetet megszakajtva mégismégse kegyetlenül csak őszintén szóló versig — a tiédig Atilla mert az a versed a legszebbek közt is ott van mind közt amit csak olvastam és ha már így belekezdtem sok-sok versed folyóparton álló nagy tölgy alatt rejlő elásott kincs lekvár mögött rejtegetett aranyékszer ezt már úgyis el akartam egyszer neked magyarázni azért hogy tudd én is tudom de legfőképp nem is neked annak aki kincset keres mert a saját kincse kevés vagy mert nem emlékszik arra hol ástaPohárköszöntő Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjára

lengethettem volna vakmerő, csipkés kompromisszumot ráhajolva egy hajnali légre az ismeretlenségig húzva, míg szétszakad az anyag. de mennyi az annyi? csak pucér tények vagyunk. bolyongó

A fák beterítik a parti kertet, halomsírt a megnevezetlen pillanatok. Hevernek az éjek és a nappalok illír fedelemként, olykor visszajárnak a szüntelen cserélődő lakók, miként a délutáni nappal a délutáni árnyak és melyekre nőttek a holdfényszárnyak az éjszakaiakkal, azok. E tér nem üres, bár e kertet elhagyták, a hűlt helyeket az elfelejtett emlékek belakják. Hasonlító a hasonlítottat kézen fogja, mind a maga párját, leül a lomb alá, a vastag szálú fűbe s a másik piros arccal a fényfolt fényében ázik, mindenhol kuporog egy-egy pillanat, mely tartozott valaha, ki betért a kertbe, aztán elhagyta, valakihez. Vissza-visszatér fellelni az üres helyüket a kendő és a pléd, a férfi és a nő, számtalan árnyalak. Hosszan nézik az otthagyott múltból a dolgokat. Tanulni az elfelejtett szöveget. A csupasz színpadra visszatér a hős, a néző s a rendező, a rés, a repedés. Elrendezés és a rendezés. Széltörte gallyak. Vadállatok. A kerten túl a tenger. Hol szélcsönd. Hol a viharok. A kert pompája változatlan, örök, mint a hullámok kotyogása a nagy kövek között. Csak a részletek változnak, villóznak, nőnek és halnak, fenyő zöldell, bogár mászik, két embertest egymás mellett hever, hősei a megnevezetlennek. A halom farönk hol szárad, a föld hol ázik. Az egész azonban mozdíthatatlan és örök, miként egy isten s az őt beburkoló dicséretek és párák és a fényködök. Mint hófehér tojás, a kozmosz kikerekedve. Íme, itt a kert, s a történet belül, s mint héjának a történet, ott egy história. Ki járt ott, az hallja benne, milyen a rend…csendje.

(kávékeserű) a csésze jobbról álljon reggel nyitott ablak mögött kimosdva ürítés után autózaj vagy kutya nem zavar a papíron könnyen járjon a toll legyen a levegő kemény és készséges a homloklebeny alhasban diszkrét büszke zönge ha arra gondolsz de nem gondolsz arra azon vagy hogy összerakd magad fennkölt dúr tercek idebenn kívül fűnyíró kóda kávékeserű a nyál légfrissítő permet álmatlan gömbje száll az elszalasztott ítélet felett (fénytörés) macskám elvetélt és jön a nyár bolyong s embrióforma foltokat rak mindenütt pecsétel a kutyahullott szőr az ázott betonhoz tapad rossz tetőnkről pikkelyekben mállik a múlt húsz megsömörlött éve fájdalmam a lombsöprűn fennakad húz akár eső után a fák nehézlégzése s az egyetlen egyetlen tudás nyílezüst fénytörése férgek hieroglif nyomán (egy szoba) egy szoba egyetlen szoba egy ágy egy asztal lámpa kartondobozok múltamra nyíló ablak azt hittem csecsemőcske vágy de felnőtt bennem már háromszor az angyal s ismerem démonaim jogát ne higgyek az utolsó rémült buta esélynek s erről szól minden de a szobáról én álmodom lassan lépek át a hosszú házon gyomrom jelzi legelőbb szétfutó sugaras meleggel igen ott benn jó helyen járok látom magam hűvös nyáresti fényben egy alacsony ajtó előtt bent alvó kartonok várakozás meghajlok és kicsomagolommájusi capriccio

Tárgyak egyre kevésbé, inkább a tulajdonságaik vesznek körül. A ház, a lakás, a szoba kocka. A vécé ovális, fehér. A tévé poros. Az a-moll harmonika műanyag doboza sötétbarna. A lányod szobája meg kék, mint a világűr, ami meg igazából fekete. Benne a naprendszer, a csillár a nap, körülötte a plafonról mozdulatlan bolygók lógnak. Biztosan ezért akarja megállítani az utolsó perceket minden vasárnap este. Talán ezért dermesztetted ezt a szobát az örökkévalóság egyetlen fényképszerű pillanatává. Ezért adod neki halott nagyapád megörökölt hangszerét, amit tőled kapott annak idején. Előtte még annyi harag, előtted a visszavárás. Ő még túl közelről nézi, de te látod a pályát, ahogy köröz. Figyelemmel kíséred, de még nem kiszámolható az ív és a távolság, ahonnan majd a harag lencséjén át pillant le rád. Ahogy gyengül a sötét anyag, a galaxisok között tágul a tér, egyre távolabbról egyre összetettebb a feldolgozandó kép. A spirálok kidobálják magukból csillagjaikat, a naprendszerek megbomlanak, és elengedik egymást, mint vízben foszló moszat. De ha szájához emeli nagyapád poros harmonikáját és belefúj, a hangok közötti távolság állandó.  A-moll

S két napon át csak fogtam a kezét és semmi más csak fogtam a kezét ahogy a vendéglőben is ebéd után mindig csak fogtam a kezét azt a felém esőt a bal kezét azt a meleg édes puha kezét benne valami roppant nagy egészt nála is nagyobbat ha szenvedést úgy szenvedést de mást is szenvedélyt szavát hallgattam s fogtam a kezét hangját élveztem dallamát eszét hogy nála szebben ered a beszéd és szelíd zajgásával veri szét bennem a fagy márványredőzetét s adott mást amit soha senki még az örök igézet ígéretét ha mentünk nem fogtuk egymás kezét ez a szabad egymásmellettiség mindennél több volt semmi testiség nem kötött össze nem oldhatott szét nem is hihettük soká semmiképp hogy lesz másképp is fogtam a kezét és ez volt minden s végül is elég hihetetlen volt hogy ez az a vég a mellkasát még mozgatta a gép fél melle nyitva bimbós szégyenét én sem takartam el csak a kezét fogtam az ágy mellett a jobb kezét meleg volt még az a rejtve szép kis lágy tenyér az ujjak az a négy s még tapinthattam kisded combtövét hüvelykujjának még ez egyszer még ahogy lélegzett ő s vele a gép még melegen de már a semmiség minden ízében sejtjében s be rég volt az is hogy így fogtam a kezét s még érezhettem az ütőerét nem játszottam kezével semmi se járt az eszemben az se hogy sose foghatom többé már az ő kezét sohaFogtam a kezét

Apád fiút akart, a kisfiú Halott. Szaros a színezüst pohár, Anyád ma megtanít kiinni. Rossz. A méhedet magadra rángatod, De rossz. A cseppfolyós pupilla él, De félsz. Miért vagyok veled megint, Ha csak te vagy magaddal? Egy kicsit Apám akarna lenni már apám, Anyám szakadt zsinórral él. Kinyílt A szám. Ha mondanám, te hallanád? "Apám fiút akart, a kisfiú Halott. Szaros a színezüst pohár, Anyám ma megtanít kiinni." Meg Se szólalok, veled vagyok. Megint.Mondatok, jelentések

Közeledtek egy ideje, mire észrevettem. Őket néztem, de a gyomromra figyeltem, ugye nem? De igen, épphogy megéreztem, jegyzetembe hajoltam a kezdődő félelemben. Kicsit bele is feledkeztem, nem néztem föl, csak amikor már távolodtak. Furcsa volt, de azért nem annyira. Kétezer-tizenhárom június másodikán, délután négy tájt, verőfényben, nem tudni, honnan, nem tudni, hova, a belvárosi papnevelde néptelen, szűrt forgalmú utcácskáján elvonult négy ismeretlen egyenruhás katona. Hosszú kabátban, zöld fémsisakban, vállukon puskaféle, négyzet alakzat. Nem túl gyors ritmusban püfögtetve — lehetett akár forgatás is, bár nem láttam erre utaló jelet az utca vége felé nézegetve —, minden lépéshez hozzácsörrenve. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában _________________ Részlet Az ékesszólásról című műből — amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Jelenés

Megállsz fölöttem. Hangodból hosszú és csilingelő láncokat fonok, hogy a nyakam köré tekerjem őket. Szavakká rendezem az üvöltésedet, és megbélyegzem vele magamat. Arcra borulok. Várom, hogy megragadd a láncokat, és felemelj vagy megfojts velük; hogy a hangod általad vájjon belém, és nélkülem váljon szavakká. Várom, hogy magadnak követelj, mint a szelet és a tengert. Irtózatos zúgásba fulladok.Tengerparton

Visy Beatrix

Visy Beatrix kritikája Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy című kötetéről a legutóbbi Műútból

Holt Lenszkij

Holt Lenszkij versei a legutóbbi Műútból

Deczki Sarolta

Deczki Sarolta kritikája Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem című regényéről a legutóbbi Műútból

Angela Carter: Lizzie tigrise

Hiába, hajthatatlan egy kislány volt. Nekicsapta lábait a zsámolynak, amelynek a segítségével a lányok lemásztak az ágyból, majd onnan a földre. A szúnyogháló mögött a konyhaajtó ki volt tárva a szellőztetés miatt. A nappaliból Emma hangjának mély suttogása hallatszott, ahogy Apának olvasta hangosan a Providence Journalt.

Tovább »
Váró Kata Anna: „Az élet meg elmegy, és nem jön vissza soha”

A lányok itt ragadnak, idővel egyre messzebb kerülve vágyaiktól. Egykor vidám és társasági élettől hangos házuk az Andrej által elkártyázott vagyonukkal együtt ugyanúgy az enyészeté lesz, mint a nagyvilági életet és a szerelmet jelentő Moszkváról szőtt álmuk és vele együtt a fiatalságuk.

Tovább »
Kishonthy Zsolt: Burma, Inle tó, Tandingyut

Burma, Inle tó, Tandingyut

Tovább »
Szabó Gábor: Red sails, thunder ocean

Szabó Gábor kritikája Garaczi László: Hasítás című kötetéről a legutóbbi Műútból

Tovább »
Tolnai Ottó: Seres László — avagy a magyar képzőművészet zöld fája

Tolnai Ottó Seres László kiállításához írt megnyitószövege — Dombos Fest, Dombos Wine Club, Kishegyes, 2018. július 7.

Tovább »
Izsó Zita: Versek

Izsó Zita versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Mezei Gábor: Műhely a hangárban

Műhely a hangárban

Tovább »
Csete Soma: Versek

Csete Soma versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Bárdos Dániel: A mély múlt és a történeti természettudományok

Nem szeretném eltitkolni, hogy Currie könyve – annak ellenére, hogy nagyon humoros és informális nyelvezetet használ – nem könnyű olvasmány. A keményvonalas analitikus filozófiai írásmód meglehetősen technikaivá teszi a művet, különösen az első felét, amelyben Currie bemutatja a saját modelljének konceptuális alapjait, illetve a könyv gerincét alkotó két esettanulmányt.

Tovább »
Zemlényi Attila: Gyér világ

Zemlényi Attila bejegyzése Kollegiális naplónkba

Tovább »
Legéndy Jácint: Versek

Az éjjel kommandósok törtek ránk…

Tovább »
Darabos Enikő: Társadalmunk testközelből, avagy a hiperrealizmus esete az ágyneműtartóval

Darabos Enikő kritikája Szvoren Edina: Verseim. Tizenhárom történet című kötetéről a friss Műútból

Tovább »
Szolláth Dávid: Az irodalom mint dilettantizmus

Ilyen a rejtély, ilyen a suspence…

Tovább »
Tellinger András: Ihlet

Vicces lett volna, ha írok a bűnről meg a bűnhődésről, de tudni sem akarok ezekről.

Tovább »