friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz,
szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt,
maró világos, nejlonreggel, csupasz
plafon, szagos, salakos szél-, elment
vöröses hajával, salakos szél leheletével,
szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel,
kimeredsz magadból, mint akit
meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel?
Let your heart

és akkor
bepárásodott az üvegtest
hogy elolvadhasson
a hó
a Csomolungmáról

aztán megfeszültek
az ér-vitorlák
hogy elszabaduljon
az agyamban
a neveda Csomolungmáról

ma felsértem magam
hogy lássam, érzek-e még
most nézd a fájdalmam
az a legőszintébb
a szög szakít egy rést
egy régi meghitt hős
én mindet megölném
de minden túl jó ismerős
Sértések

a fiókok tartalma kiselejtezve
az emlékezet kukába vetve
útra készen a kidobásra szánt
dobozok ám akad még néhány
selejtezésre váró darab
Naplóversek

olyan vagy, mint a jó helyen
kimondott szó. ott van valami
véletlen okból, mintha nem is
létezne, ha én nem ejteném ki
a számon, de ahogy van, az nem
miattam olyan, hanem mert magával
hozza az összes olyan helyet,
ahol már jó volt kimondani.
dor

Mások — ártatlanok vagy puhány figurák —
Az erdőn zsongító varázslatokra lelnek,
Friss légre, langymeleg szagokra. Boldog lelkek!
Misztikus rémület borzong másokon át.

Boldog lelkek! Míg én, idegbeteg, kit folyton
Aggaszt és tébolyít homályos bűntudat,
Remegve kutatok az erdőn át utat,
S félő, hogy csapda les rám vagy holtakba botlom.

Az erdőben

dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is
dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis
Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura
dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra
dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne
a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje
a gyógyíthatatlan halálos betegek
utolsó erejükkel Téged dicsérjenek
mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb
dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott

Nagyhimnusz

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal
Dallamot faragsz.
Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz.
De nem mesterember vagy!
Csak mesterkélten éled álhitét mesterien
Űzött szakmádnak.
S mégis belőlem hangszert faragsz.Basszuskulcs.

Ha méreggel is elmúltál egy reggel
és ki is fosod mind az összeset,
megénekled, hogy ennyi volt az éjjel
és hálás vagy, hogy újrakezdheted,
hogy élhettél itt kávéval, befőttel,
hogy éltél bőven — gyomrodban remeg,
hogy amfetamin nincsen és egy nő kell,
a változásban jó lesz majd neked.
A kolozsvári váltás

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot...Kosztolányi Prelude

a házat erdő veszi körül. nem kerek,
amolyan térképforma erdő. a boldog
ország látképe, téli anziksz. egy fehér
körvonal, kiegyensúlyozott tisztások.

valaki még magaslesekről is beszél,
ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről.
heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent.
ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem.

Rendrakás

Az ágy négy sarkához rögzített,
frissen mosott lepedőn elég volt
egyetlen apró ránc,
hogy végül képtelen legyek
elaludni rajta.

Ebből az elviselhetetlen zajból,
hogy mindenről folyton eszembe jutsz,
kimenekültem inkább
az éjszaka parkjába.
Elégiazaj

Tördelem a sorsot, forgatom így és forgatom úgy is,
lehet jobbrazárt, balra, no meg középre.
Zárom hol erre, hol arra, azon könyörgök:
Istenem, ne add, hogy legyek sorskizárt!
Vers a wordról

Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.
A víz felé

Napok óta nem vagyok magamnál.
A fejemben lakó aranyásó
kedd óta egyetlen nevet hoz fel
a vízbe mártott szitáján,
s a név hallatán, mintha áramütés érne,
összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje
megőrül és fel le jár,
a gyomromtól a torkomig,
a torkomtól a gyomromig szalad...Szerelem

Hétéves lehettem, amikor az apám elővett egy kazettát.
Ez a változás szele, ez rap, súgta,
mert akkor a változásról csak suttogva lehetett,
és nekem akkor mindegy volt, hogy mi, de változás kellett,
mert már kínos volt a család előtt a Modern Talkingra ugrálni.
Végre férfi akartam lenni, nem aranyos.
Vanília égbolt

eleinte azt hittem, ismerni fogsz,
úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem,
ahogyan felolvad a körülötted vibráló
elektromosságban, a hétköznapi csapadékban,
meg ebben a remegő láthatatlanban,
amely beborítja az egész bolygót...
mint a patakok, a folyók

Két híres fa állott a Paradicsom közepén:
a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé.
Onnan széledtek szét az emberek,
hogy más tájakat is megismerjenek.
És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon,
azt elkerítették, hogy legyen otthonuk,
legyen kert a Paradicsomkert emlékére.
Kis mese gyümölcsökről

A hetvenötösség a
hetvenöttelenség!
Minden a
hetvenöttelenségig
hetvenöt!
(seventy-side)

ahogy egy anya hallgatja kétéves
gyerekének szabályos levegővételét
és kifújását, amint az mászik
fel egy három méter magas
csúszdára a létra túl szellős fokai
között, úgy hallgatok én is minden
megérkezett üzeneted előtt, amint
féllábon egyensúlyozva egyre
magasabbra mászol a facebook chat-
listámon.
csúszda

Prérifarkasok a táblahegyen,
a holdra vonítanak.
Csillagszórás, fagyban.
Antilop legel a kiapadt patakparton.
A farönkök mély
álomban az alföldön.
Megtettünk mindent
a bánatért, sikertelenül, újra.

Szerelmes vers

nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké,
akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt,
a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés:
soha meg ne feledkezzetek a halálról.

nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké,
akiknek nem volt több lapos kavics a zsebükben,
és tétlenségükért a tenger olyan csúnyán gúnyolta ki
őket, hogy most korallá változva lengetik tagjaikat a vízben,
mintha zászló lehetne a test, és rajta címer az értelem.
Egy ikon alá

Historia est magistra vitae,
a történelem az élet tanítómestere,
tanultuk hajdan az iskolában,
ahol — ez rögtön a háború után volt —
még rágógumit és ami csokit lehetett kapni,
és mikor beállt a fagy az udvaron,
kórusban tüntettünk szénszünetért.
Történelmi dilemma

Ha mögé ülök le,
hogy ne válaszoljon,
és lépteimmel elkerülöm,
az este az Ő színében
lesz felettem, és úgy
búcsúzom tőle, hogy
egyedül vagyok.
Még sosem

az est kivirul. mint langyos csillag
forog vagy kering. lustán vonszoljuk
valami köldökeinken áthaladó, merev
tengely körül. végpontok vagyunk, így
születtünk s körré vágyunk, ahogy minden
alakzat gömbölyödni kíván, s minden
sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz
simul, akár egymásba írt testek, összes
mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy
egyenes keresi merőlegesét.
egymásba írt testek

galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
Zsúr

madarak leszünk mind,
rigók vagy varjak. mikor
a sarokba gyűlnek a fények,
egymás mögött kialszanak
a lámpák és eltűnnek az
árnyékok is, csak a szárny-
csapások maradnak, az
üreges csontok, amiken sípol
a szél, kifesti még egyszer az
éjszakát, felragyog, megijeszt,
egymáshoz bújunk, becsukom
a szemem és átölelem, akire
gondolok.
madarak leszünk mind

Elpattant egy ér a szememben,
fátyol borítja a szemfehérjét,
homályosan látom a képernyőt:
rezeg a betűkkel aládúcolt,
rozoga épület.

Kopnak a tárgyak körvonalai,
foltosodnak a történetek.
Nincs már karnyújtásnyira,
nehezen reprodukálható
a nagyszülői kép.
Relikviák

November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt
vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a
park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi
házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta
meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk
itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek,
a golf egyes a bejáróban, a disznóólakhoz vezető útnál ott
az elvadult facsoport, szegény Bodri a láncon, bemegyek...
Ház

rajtad minden elindulás eltévedés
is egyben. köldöködből kiinduló
labirintusaidban bolygómozgás vagyok,
puszta egyensúlyozás céltalan sodródás
és világgámenés között. lábnyomaink
hóba taposott galaxisok, testeink összes
rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.
anyajegyeink

mint amikor meg akarom nézni neten
a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom
hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok
ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg
már a szuszogásodtól feláll
nincs kedved hozzám bújni? kérdezed
szerinted nincs? szorítom össze a fogam
aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra
Kimegy belőlem

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
porcelán

A fémlény feje ipari gyémánt,
szándéka pedig meginni bennünket
bármiféle indok és cukor nélkül.

Hétrét görnyed, füst dől a szeméből,
hasra fektetted, vonszolja magát,
az olajszúnyogot nem lehet csak úgy,
örvénylánggal, földgázkitöréssel
elintézni.
Olajszúnyog

és akkor letakartuk a tükröket,
elmosogattuk és bedobozoltuk
az edényeket, feltekertük a sző-
nyeget, betűrendbe állítottuk a
könyveket, majd bepakoltunk mindent
a nagyszekrénybe és beragasztottuk
az ajtaját.
Visszavert sötét

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg
A kifeszített pokrócot,
Úgy görbíted meg bennem a teret.
Egyre kisebb leszek.

Mint egymásnak csapódó elemi részecskék,
Véletlen ütközünk.
Üveg nem tört soha,
Mi hullunk darabokra.
Atomok tánca

amint leért a gép kereke a kifutóra,
a nehézkedéssel te is a
tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy
még beljebb, lélekebb.
soha. többé. nélküled.
Lisszaboni esemesek

Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
A szoba

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

A fájdalomnak nincsenek tájai.
Te jó szobrász vagy.
Hétfő szajhaság, kedden vagy másé,
szerdára elveszítelek.
A halál rám adja nászruháját,
csöndbe öltöztet, nem rám szabták.
Csontig vetkőzöm, vacogok,
mint a csempepadlón, háttal
míg te a forró vizet szeretgetted.
Hétköznapok

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója.
Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén
elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek,
vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság
maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi
szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve,
most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik,
„itt legalább otthon vagyunk”...
A vaskorszak után

szeretem az elsimultságot,
lebillenő arc a koponyáról,
beléd nevelt nyugalom dermeszt
körém. áramszünetes villanykörte-
szobában lakunk. reggelente két
kézzel integetek neked, hogy biztosan
ne hiányozzak. tudom, úgy végzed
majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt
gyerekek lebegnek az Oktogon felett.
egyszer talán majd én is ott veled.
egyszer talán majd én is nélküled.
sötét van

Vizet forraltam, ahogy minden
reggel, s míg fortyogott a víz a fém-
edényben, rájöttem, hogy nincsen
időm olvasni, így aztán zenét

A forrásponton túl

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla
lelkem mint avarban meglapuló róka
levél alatt alszik belefagy az álom
ülünk egy ideje mindketten az ágyon
elhallgattál te is én sem jutok szóhoz
egyikünk sem talál el az utolsóhoz

mehetsz előre nézhetsz hátra
beváltható vagyok de látra
nemversek

Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen
— még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —,
panel aljában, véglények között
— ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —,
rálátással a saját házunkra,
játszótérre, ahol hintázni szoktak,
és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk —
amit úgy fedeztem föl, hogy a télen
(vagy tán az előzőn) betértünk ide
egy teára: szinte illetlenség.

Egynyári jegyzetek (2013)

Szabályosan keresztbe szelt hang
ütközik meg egy zongora áramvonalán,
és köré máris hálót sző az előszivárgó
sötétség. A tér első pillanatában

fekete szálak törlik el egy steril táj
tisztaságát — miként kozmosz méretű
papírlapot az ősrobbanás után, teleírják.
Sodrás

Gyűlöletével szemben csak jól vasalt ingem van,
és a morzsákat lesöprő mozdulat a mellényemen.
Minden, ami van, kiegészítésre szorul.
Továbbra sem hallgat szavaimra.
A falak összenyomnak vele egyetlen tányérra,
ahol az utolsó menedék kilétem tagadása,
minden eszközzel.

A pusztulás szervezettana

Miért iszunk? Azért iszunk,
mert szomorúak vagyunk,
gyönyörű állat piros ruhában,
önző állat kapucniban.
A létnek végül egy lényege van,
néha kettő, én is jártam ott,
de végül egy, én is odaértem,
sohase három, de erre nem térek ki.
Miért iszunk?

Ezek a színek könnyűek
és késve hűtik a tavaszt
. Estére vihar készül, aztán mégsem
és így könnyű beleszeretni bárkibe.
Könnyű fenntartani az emlékezést,
ha csak játék az egész, titok
és valóságos történetek nincsenek.
(De vannak, mondanám erre, pont ezek.)
Óvakodva vagy nem, de milyen finoman
terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki.
Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben
és néha mondani valami mocskosat.
Ha kell, könnyed mozdulattal
elhalasztani. Kivenni a kezem
egy bugyiból és csak úgy megindulni
hazafelé, a világnak neki.
A tetszőleges part

Erre a világra nem érdemes…
Szád csak vékony csík — börtönablak
Magányába mártod
Karcsú cigarettád.

Ez az én döntésem is kellene hogy…
Pillantásod beleolvad
A virrasztó alkony fényébe.
Elvetéltek vágyaink.
Parfüm

a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét

eltolódás

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék
száznyolcvankét és fél az járna ki
vagy minden napból minden éjszaka
vagy minden másnap a nappal s az éj
szökőnapok múlt századok miatt
vagy nincs tovább nem nem nem felezünk
ők mi vagyunk mi ők a rettenet
ez a megosztás ez a felezés
a véglényektől föl az emberig
vagy le mert végül mi is a különbség
bélflóra nélkül kihagy ez az agy
Nőnap

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted
ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem
hullámzó mellkasodon a tengert
és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé
mellkasodon a tengert

Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát,
mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds
a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje,
ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton,
amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away”
refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy
megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt
kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő
szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről,
hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés
volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab,
szeszek és kávék fölé a tajték...A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

...Úgy mosott

el, mint a tavaszi ár, kiöntött, dehát
miféle anyag vagyok én, és miféle
anyag az áradás készülő némasága. Egyedül

sötétedik. Gázlómadár röpte, szépséged
irtózatos közönye. Ág a vízhez. Így sodort
el.

A víznél

ne rohanj. várj meg az utcasarkon,
csak hadd szedjem össze azokat, amiket
elgurítottál még a nyáron. várj meg
az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet
nekik, hogy ne keressenek többet, mert
nem állsz már a buszmegállóban, pont
a nagygöncöl alatt. messzire mentél,
ezt mondjam nekik, hogy téged már
annyira nem köt le ez a sok emlék, meg
törvény, ez a pár név, ami madzag volt
a köldöködben. átadom, ne aggódj, és
tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon,
a hídon, a két repedés között, ahol már
a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj,
ezt is már rég tudom.a piacról kifele

ez ugyanaz, mint a múltkor
vagy mint azelőtt
vagy mint máskor.
itt egy fasz
és itt egy pina
és itt a baj.

csak te gondolod
mindig, hogy
most végre megtanultam:
hagyom hadd csinálja,
én majd mást csinálok,
én már nem erre vágyom,
csak egy kis kényelem
és egy kis szex
és csak egy kevéske
szerelem.
Akkor ez

kitti — szeretlek,
csak úgy magamnak.

és kezdesz a szokásaimmá válni,
már-már szégyentelenül;

a szíved ritmusára
húzogatom a bőrt
a farkamon.
töredék egy lány mellkasára

Végre tényleg talpra állni
és dönteni, ahogy a többiek
majd félúton mégsem szökni meg

megtalálni most már mindent
és tovább keresni a valamit
amiért anyám Moszkváig ment

majd rájönni, hogy benned van
megvenni kettőnk kis csendes házát
járjon huzatként a gyermekhang

Egyszerű

Menjek má’ el anyámba. De előbb
borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek
mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le.
Egyek máskor nemfokhagymásat.
Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el,
ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy
előbb fürödjek meg. Vegyek másik
pizsamanadrágot, mert így, ebben,
biztos nem. Meg ne próbáljam.
Akkor meg igyekezzek. Hallom?
Mrs. Cabdriver

Azt álmodtam, hogy rájöttek,
hogy figyeljük őket, úgyhogy
a nő nem jött el. Egy másik nő
jött helyette, és ő várt a férfira.
A férfi végül meg is érkezett,
pontosabban megérkezett egy
férfi, de ő sem az volt, akire
számítottunk, hanem egy másik.Csere

Sziget, ahol minden világossá válik.
Itt álljon, bizonyítékok alapján.
Nincs más elérhető út ezen kívül.
Felelet súlya alatt roskad a bokor.

Időtlen idők óta nő itt, szabadon
az Érvényes Hipotézis fája, ágakkal.

A Megértés fája vakítóan egyenes és
egyszerű, tavasszal érik rajta az Aha.
Utópia

válladra terítettem a zakómat
így is fáztál csak a szemedből
sütött rám valami forróság
oly régen éreztem már ilyet
körülfont boldogságod hidegtől
kéklő kezed mégsem tudott
felengedni az enyémben rideg
voltam nagyon pedig reszkettél
tűnődtem most dideregsz vagy
az öröm ráz mint régen amikor
orgazmus után ugyanígy láttalak
remegni — csak néztél egyre
étcsokoládé szemekkel és én
mindjobban szégyellni kezdtem magam
mert nem érdekelsz már mert
egy másik miatt
szenvedek régen
válladra terítettem

Szar a járdán.

Balkáni gerlék
fészkelődnek a padláson.

A szellőzőablakokon
jutottak be.

Egész nap hallani az ideg-
tépő sipítozást.

Padláscsend

Eljátszom egy haldokló szerepét,
és hogy hitelesebb legyen,
egy tölcsérben szűröm le
a megfáradt szív lepedékét.
Bedörgölöm vele az összes szavam.
Ezt elvadult körökben úgy hívják:
mimikri.
Az is egy álca, ahogy magamra húzom
a takarót.
Igazából fázni akarok.
Meghasonlás

reggelente, összefüggésekből ébredünk,
mert álmunkban, egy gyűszűnyi mozsárban
összetörtük a hangszigetelő sövényt, Melkig.
s most reszket, mint egy sereg kiéheztetett zebrapinty,
a testünk. nem ülepszik le bennünk a járás.
csupa sebességváltás a nyelvünk. őrségváltás
egy másik nyelv előtt. mindig hozzáadunk, mikor
elveszünk tőle. a hullámzás szúrópróbái a parton:
a parton szobatiszta kastélyt árvereznek: a láng
ornamentikája a lekvárrá puhuló kerten: avar-
verejték csillog. reggel összefüggésre ébredünk —
sokáig a peremen vár és nem avatkozik be. kilépek
belőle, mielőtt tanulságra lelnénk.
Metapillanat XVI.

Hozzád képest férfi lesz,
velem néha férfi, néha nő,
aminek látni akarom.

Néha kihozza belőlem a nőt,
mire én kétségbeesetten
keresem magamban a férfit.
Mint egy nőt

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni,
ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait.
A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt,
a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet,
ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél.

Függő

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el.
Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik.
A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik,
vagy buszra ül valahol.)
A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig.
Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből.
Mondják, hogy esténként, amikor hazatért,
az anyját bámulta szótlanul.
Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt.
Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok.
Kivérzik

Akkor van vége, amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit.
És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van.
Mikor van vége

aznap beülsz egy moziba és megnézed
háromdés felbontásban a múltadat
azt a hatvannyolcas koncertet
amiről hatvannyolcban nem is hallottál
másról sem ami azt illeti pedig
hatvannyolcban történt egy s más
amiről később épp eleget beszéltek ahhoz
hogy akkor is kissrác maradj amikor
az én már nem volt kissrác valaki más
mert az én az mindig valaki más
és ma beültök ketten moziba háromdében
adják a múltat persze le is töltheted
ezen vagy már rég letöltötted és töltöd
csak töltöd és töltöd nincs feltételes
csak megállóban lehet szabadulás
torz vigasz hogy ezt már nem seedeled
Classic Rock 1–6. track

— Számozhatnánk, dátumozhatnánk…
talán a legegyszerűbb, ha számozzuk.
— Jó, de milyen számrendszerben?
Bináris, oktális?

— A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne.
Mint az ETA Nulladalában:
„Néha nulla vagyok, / Néha meg egy,
Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”...
Hexa

Sárcsótány, a be- és leszakadt szakadt város.
Be- és leszakadt mentálisan, történelmileg,
beszakadt hamisan, meg valódian,
de erkölcsileg mindenképp. Hiszen ő volt
egykoron egy feslett régió legmagasabbra
szögelt büszke csillaga. Kis Moszkva, hívták
és ő jött, polkázott az ideológia közepén,
Kis Moszkva egymaga hatvanezer lakos.
Kolónia

A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.

Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?

A légy dala

Antonius elhagyja Antoniust.
Ki szeresse? Ráadásul nem is
ez a legnyomasztóbb
kérdés, hanem az, hogy kit is?
Mert azt ő maga is tudja,
hogy Antonius nem a városa, a katonái,
a megfogyatkozott számú serege,
de nem is hajdani szerencséje,
és a mostani balsorsa sem.
Akkor viszont kicsoda?
Ki az?

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,
csak a jóságot elemeztem.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.
Aztán jön a házad, a kutyád, a családod.
Most viszont még nem tudom elkülöníteni,
hogy miért sírok.
Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél,
és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő.
És én lobogtam és feltűntem,
nem hoztam rád szégyent,
de te csak tartottál engem, a zászlót,
és a zászlórúd takarásában ásítottál.
Lobogás

látod, hogy mélyül köztünk a
tudodmi, és nem lehet megtörni
finoman vagy szépen.
ma nagy itt a tömeg, de
mégis félek, hogy elfutsz,
és te is félsz, pedig szinte

egyszerre mozdulunk, csak
egy félmosoly a spion.
(nevetsz; tudod, hogy már értem.)
pepita ofélia

— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse
— Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint)
— volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee
— én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője
Hogy ki vagyok én?

I.
Kirántom, mi helyett?

II.
Kés. Magyar. Zsoltár.
Két konan

két kezem és két lábam van, ami nem furcsa,
de csak egy fejem és az se furcsa mégse,
mert a többieknek is két kezük meg két lábuk van,
és nekik is csak egy fejük van hozzá,

de ha csak egy kezem és egy lábam lenne,
akkor furcsa lennék a két kezekhez
meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne,
akkor a furcsábbnál is furcsább lennék...
Két kezem

Gőz sistergett. Valaki torkát köszörülte.
Senki sem szállt le és nem volt ott
Egy lélek sem a kihalt állomáson.
Csak a nevet láttam — Adlestrop.

És fűzfák, füvek, füzikék,
És bakszakáll és szénakazlak,
Éppoly csöndes-magányosak,
Mint bárányfelhők fönn, a magasban.
Adlestrop

Te már otthont érzel a vonatútban,
én még csak hangosodó fékeket
a vállaimban. Mindketten évekre
csomagoltunk, és csak hagyjuk, hogy pár
kopott községtábla döntsön helyettünk.
Azt mondod, itt tisztább a levegő,
de szerintem a legtöbb tüdőlebeny
ugyanúgy tűpárna, mint otthon volt.
És ez is egy pontosan olyan város,
ami a halottairól lett híres.
Eldorádó ostroma

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

Mivel egy társalgási téma éppen egy pitch,
Fogásonként negyvenszer zsilipelnek át.
Időben föl kell venni ezt a ritmikát,
Mert bármi itt akár egy perc alatt lehet giccs.
Szonett a Francia Nemzeti Frontnak a helyhatósági választásokon aratott nagy arányú győzelme után

ritmikusan mozgó állkapocs
ütemre, kiszámítható
elfáradtál s észre sem veszed
aludni mész
kiharapsz egy darab életet
gömböt fújsz
arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad.halálra rágva

Fölényes hangú vezércikkeikben
Évekkel később sokan úgy vélték,
Hogy a több hónapos európai légtérzár
Indokolatlan volt, afféle pániktünet:
A forgalomirányítók attól tartottak,
Hogy a vulkáni por összekarcolná
A pilótafülkék szélvédőjét, s a hamufelhőtől
Elhomályosulna a táj a pilóta szeme előtt;
A turbina pengéi erodálódnának, végül lassulna a gép,
A hamu ráolvadna a forró hajtóműre,
És eltömítve azt, sunyi keramittá kövesedne…
Légtérzár idején

Ha mindez nem történt volna meg velem
egyszer már, ha vérre nem láttam volna
rá életet, földre vizet, égre mindent, amit
lehet, egy individuális mitológia
nevében azt, ami tán ott se volt,
nem tudom már, menedéktelen
csöndeket, tértelen, sötét, hibás,
zuhanytalan lelkű házak bánatát, pirosra
zöldet, zöldre mindig kéket, kékre sárgát,
szemeim fülnél fontosabb tanúk lennének.
Hullám, mollban

Aztán a Teniszkébe mentünk.
Emlékezni tulajdonképpen,
de ezt csak később vettem észre.
Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni,
amikor először ültünk ott,
amikor másokkal beszélgettünk
egymás helyett.
Teniszke

A légcsavar még nyikorogva pörgött,
egy vonat állt meg a kapum előtt,
váratlanul betoppant vele a régi asszony.
Se szó, se beszéd az egész májust
bepakolta szarvasbőr retiküljébe.
Lesz, ami lesz.
(Csupán a kakukkórában elrejtett
cigaretta maradt rám.)
Köszönés helyett a hajamba túrt szemölcsös kezével,
az árbocokat felhúzni, hallottam kintről a pattogó parancsot,
az ég hirtelen kék lett.
A légcsavar még

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
Jason dala

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam,
vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre?
Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik.
A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve.
Önetető

Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot.Varratok

Újrarendezi a csillagképeket,
miként a kaleidoszkóp csillámait.
Megpróbálok alkalmazkodni
az újabb és újabb konstellációkhoz,
míg ő olcsó nylon öltönyében varázsol.
Ripityára törik a hold,
míg arra gondolok, hogy megduplázzam,
vagy levonjam magamhoz,
hogy felérjek hozzá.
A mágus

Barátom viccből a sínre fekszik,
vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett.

Még látszólag együtt vagyunk,
oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom,
ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás.

Mától semmilyen befolyással nem bírunk arra,
ami velünk történik, egymással is leszámoltunk,
azért ez a leküzdhetetlen kimerültség,
hogy csak vánszorgunk a porban.
Fekszel, fontosabb

nem géppuska. valaki klopfol odakinn.
szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat.
ilyen lehet a heroin is, ha abdem
lakásán veszed. abdem jemenből jött és

nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a
parlamenti belépőjével mérte ki
a szinte mindig tökéletes pakkokat.
végtelen ták, és sehol az apró titik.
Rendrakás

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

Kék ér
a hófehér, telt,
gazdag mellen:
mondat a papíron,
egészen tapintatlanul
vad ártatlanság.
Kunstkamera

A sértettségtől ments meg
Most és mindörökké, Uram.
Inkább borral hígítom a vizet.
Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom,
Vénámat addig követem,
Amíg el nem nyeli a felkarom
Barátaim!

Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud
repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti

a világot felülről. Folyókat. Mezőket.
Dombtetőn templomot. Napfény széttört

tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket
levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes

állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi
szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni.
behunyt szemmel

néha megijeszt, hogy a zártságban
milyen sűrű a végtelen. a test köteg,
vakon kezdődő fémcsövek. befalazott
ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó
vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy
pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás
első mozzanataként megérintik egymást a
vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a
nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs.
függő teher

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon,
elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre —
és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni,
ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death,
hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát.
Egy sokakat túlélő ember halálára

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szépírás

Kikötői hírek

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Műút TV

Tudósítás

Tanulmány

Csehy Zoltán

Csehy Zoltán kritikája Gerevich András Tizenhat naplemente c. kötetéről

N. Tóth Anikó

N. Tóth Anikó tárcája a Nőtérfélen

Vida Kamilla

Vida Kamilla verse a friss Műútból

Bujdos Attila: Új évad/2

Úgy gondolom, a mi világunk részben racionális, de van egy pillanat, amelytől kezdve ez az ésszerűség kimerül. Saját magunkat is meglepjük; ami érthetőnek látszott, egyszer csak összeomlik, és kiderül, hogy merőben mások vagyunk, mint ahogy képzeltük.
(Krzysztof Warlikowski, Színház, 2012. június)

Tovább »
Orcsik Roland: Föld alól a köd
14.10.21.Orcsik_slide

Mást sem csináltunk, csak az utcát bámultuk, váltogattuk őrhelyeinket, keveset beszéltünk, akkor is csak halkan. A hangszereket nem használhattuk, nem zajonghattunk. El is raktam a bendzsómat a šupába, jobb, ha nem látom, mert akkor nem emlékeztet a zene hiányára. Kifárasztott az állandó készenlét. Tojtam a háborúra, előbb-utóbb úgyis végünk, gondoltam magamban, a nagy bumm után aszteroidamezővé lesz a bolygónk, halott dirib-darabjai szétszóródnak az űrben. Spenótot ez nem érdekelte, örök optimizmusa kikezdhetetlennek tűnt, s különben is fülig szerelmes volt, állandóan a vörös hajú csajról dumált, vagy arról ábrándozott, hogy apránként ráébreszti az embereket, hogy nincs is háború, hogy csak rajtuk múlik, mikor szabadulnak ki a pácból. Képtelen volt belátni, hogy az eseménytelen jólét eltompította az emberek érzékszervét, kizsigerelte az ösztöneiket, leegyszerűsítette az élményvilágukat. Az akciós háború, az erotika és a katasztrófa az egyedüli, ami megmozgatja az ősi lendületet bennünk, ezért van ekkora sikere a háborús és a katasztrófafilmeknek, főleg ha csinos színészek játszanak bennük. A történelem szinten tartja az andrenalint. Nekem most pont ez kellett, egy kis felfokozottság, kimozdulás ebből a poshadt állapotból. Odakint, a városban a veszély lehetősége izgalmasabb a butító semmittevésnél. De hamar elvesztettem a kedvemet, Spenót apja biztos nem fog minket kiengedni, ivóvíz még van dögivel, a sebe pedig szép lassan gyógyul, kötszerből is, fertőtlenítőből is van elég. Talán ha azt mondanám, meg kell keresnem apámat, igen, esetleg ezzel az indokkal kiengedne. Spenót is velem jöhetne, Snoopy kutyájával és Njupadžija patkányával együtt, így nagyobb biztonságban lehetnénk.

Tovább »
András László: A világmindenség egyensúlya
14.10.21.A vilagmindenseg egyensulya_slide

Vannak események, amelyek egyszer megtörténnek az időben, és onnantól fogva örökkévalók. Ilyen, teszem azt, a megváltás, azok számára, akik abban hisznek, hogy bűnösök voltak, de már nem azok. (Erről majd más alkalommal bővebben.) Ilyen esemény a világmindenség egyensúlyának felborulása is, bár ez többször is megesett, noha a helyreállásról közben — és azóta — sem érkeztek hírek.

Tovább »
Szávai Attila: Kakiló hercegnő
14.10.20.szavai_slide

A folyóparton kisgyermekes család. Egészen közel a vízhez. A kislány kagylóhéjakat gyűjt, mert lenyűgözi a természet, az apuka kavicsokat keres, kacsázásra alkalmas alakúakat, hogy azokat eldobva egyrészt szórakoztassa magát, másfelől bekapcsolt nála a régi reflex. Egy, a gyerekkor ősi, mitologikus mélységeiből eredő megfelelési kényszer, mely szerint az igazi férfi kiválóan tud kacsázni. Édesanyjától hallotta ezt.

Tovább »
Kisantal Tamás: Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…

Ha egyszer megnéznénk, hogy ki az a szerző a világirodalomban, akiről a legtöbb tudományos és fiktív életrajz készült, és akinek az élete körül a legnagyobb számú pletyka és rejtély kering, több mint valószínűleg Shakespeare győzne. A halhatatlan angol bárd, örök kortársunk, Isten másodszülöttje, WS, géniusz földi pályán, Will a világban, a rejtélyes, a ravaszdi, a szerelmes — és még hosszan sorolhatnám azokat az utalásokat, híres műcímeket, frázisokat, amelyeknek alanya mind-mind Shakespeare, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni: alanyai mind-mind különféle Shakespeare-ek. Nincs szükség arra, hogy a Shakespeare-kultuszról hosszan értekezzek, hiszen a jelenség működésmódját és főként 19. századi magyar megnyilvánulásait úttörő módon elemezte Dávidházi Péter negyedszázada megjelent, s mára már maga is klasszikus irodalomtörténeti műnek számító monográfiája. A kultusz azonban azóta is virágzik, sőt az irodalomtörténet és -rajongás természetrajza mellett feltárható egy olyan másik, mondjuk így, másodlagos Shakespeare-történet is, amely a hajdani drámaíró mint fikciós alak megjelenéseit vizsgálná, hiszen Shakespeare kiemelt kulturális funkciója abban is megnyilvánul, hogy figurája meglehetősen gyakran válik regények, filmek fő- vagy mellékszereplőjévé. Ennek okai között nyilván az említett kulturális funkció (és nem utolsó sorban az ehhez kapcsolódó eladhatóság) is szerepet játszik, mint ahogy a szerző élete körüli bizonytalanságok, a „Shakespeare-rejtély” legendáriuma is. Valamint az a hétköznapi emberi kíváncsiság, amely bevallva vagy sem, de oly sok történelmi regény és életrajz olvasójában ott bujkál: az ilyesfajta művektől azt várjuk, hogy közelebb hozzák számunkra a hajdani legendás figurát, a válla mögül megleshessük, ahogy dolgozik, látni akarjuk otthon, papucsban, mulatozás közben, és testközelből akarjuk megfigyelni életét, halálát.

Tovább »
eS Kiss Judit: Lehet
14.10.19.eS Kiss_slide

ez egy júliusi vasárnap, nincs konkrét feladat, ütemterv, a gyerekek a mamánál, te kimentél a tóhoz egész napra horgászni, egyedül vagyok. Hagyom, alakuljon ez a nap, ahogy akar. Nincs más dolgom, figyelek, hátha másképp látok valamit, mint eddig. [Azt akarom látni, ami az orrom előtt van.]

Tovább »
A problémákat nem nyűgnek érzem, hanem kihívásnak
Mihalyi Gabor_thumb

Mihályi Gáborral beszélget Ménesi Gábor

Tovább »
Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett (Kosztolányi Dezső életrajzához)
Biro-Balogh Tamas_thumb

A Kosztolányi Dezső életművét és életrajzát közel húsz éve kutató szerző nagyobb, Kosztolányi életrajzával foglalkozó tanulmányait gyűjtötte egybe. A kötet olyan dolgozatokat foglal magába, melyek a jól ismert alkotó pályájának ismeretlen, jelentős részben szándékoltan mellőzött epizódjait tárják fel.

Tovább »
Buvári Tamás: Elkészíteni a fiút
14.10.17.Buvari_slide

A valóságosnak ható tér és idő, amikor együttléteik során Johann Seemandl Nagyszerelme egyfajta ősállapotot keres. Amikor az ahhoz való visszatérésen fáradozik. Nemi kapcsolatuk, melyről nem állítható, hogy azonos alapokra épült volna, a férfi megelégedésére beteljesedni és működni látszik. A férfi néha mégis megretten a nőben lakó őserőtől, amely, minthogy az esetek többségében a nő egyáltalán nincsen öntudatánál, a behatolást mindig ugyanabban a pózban követeli. A férfi kivételes nemi adottsága révén a nő szinte végtelenített orgazmusvölgyben leledzik, szinte egybeforrva a szomjazott állapottal.

Tovább »
Somogyi Aranka: Hát

Az óbudai temető szóróparcellájánál félkörben állunk. A virágot letettem egy kőkorlátra a többi közé. Előtte azt gondoltam, méltóságteljesebb lesz, hatásosabb, ahogy megjelenek az első férjem temetésén egy szál vörös rózsával. Végül az lett, hogy hülyén érzem magam, igyekszem távol állni a családtól, én csak outsider vagyok, nem szeretnék rákerülni a fényképekre. Elhúzódom az igazán érintettek mellől, nem gyerekek már, mégis árvák. Árvák lettek. Meghalt az apjuk, aki évek óta feléjük se nézett. Ők se néztek feléje, gondolom, most erre gondolnak. Az édesanyjuk úgy csinál, mintha neki csak a gyerekek miatt számítana. Árulkodóan egyenes a tartása.

Tovább »
Kishonthy Zsolt: Mexikó éjjel
play_kzs_141015

Videóbejegyzés kollegiális naplónkban.

Tovább »
András László: A használhatatlan minta
14.10.14.A hasznalhatatlan minta_thumb

Konzervatív az, aki minden hajnalban pirkadat előtt felkel, felöltözik, halkan kilép az ajtón és jobbra fordul. Ahogyan azt a nagyapjától is látta gyerekkorában. Elbeszélésekből tudja, hogy a nagyapja ezt követően elballagott a góréhoz, ahol az előző nap ledarált kukoricából s egyebekből bekeverte a moslékot, aztán szépen beöntötte a vályúba, majd megetette a többi állatot is. Aztán vette a kapát, és kiballagott a szőlőbe.

Tovább »
Guillaume Métayer: Szonett a Francia Nemzeti Frontnak a helyhatósági választásokon aratott nagy arányú győzelme után
14.10.13.guillaume metayer_slide

Mivel egy társalgási téma éppen egy pitch,
Fogásonként negyvenszer zsilipelnek át.
Időben föl kell venni ezt a ritmikát,
Mert bármi itt akár egy perc alatt lehet giccs.

Tovább »