eloszla- tok minden kétséget feloszla- tok minden halottat tök mindegy szellő visz féreg esz amikor itt ennek vége lesz ne legyen bennetek félelem ne legyen bennetek kegyelet örök á- lom nincsen gyerekek isten sincs itt lenn is- tentelen sötét van legyetek éberek (mondóka)

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

„tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár  üvöltése” (Tolnai Ottó) Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva. Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.        * Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.        * Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak. Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet. Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon. Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.        * Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam. Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez azBújócska

kezdeni                                                             (nyilas atilla mondhatójára) magammal mit, ha valamennyi lehető módon elmondták már az összes mondhatót, és én is talán, amit tudtam, mindent; de nem.     ma nem bántó a csend, majdnem jó, miként a tegnapi, bár abban is benne volt az elmúlt napok csendjei sara, éhe; mit „úgy szeretünk”, ha el is húzódik, mert „semmi nem hiányzik”, csak félrecsúszik a válasz, ama harmadik rossz.     magyar eső a tébláboló télben, míg múlni sem, maradni nem akar, hibátlan nemzeti csapadék, ködbe tekerve, mit neki március, annak busa idusa, kemény cseppek, jégveréshez mértek a kimódolt, hallgatag sötétben, ez az eső köpköd, egészen korszerű, árja kísérője az ismétlődő kurzusnak, annak indulatai, gyűlölete, közönye illő párja, fajtiszta, élettérnyi magyar eső.    három vers

1 Uram, hallgass. Már elég sokat beszéltél. És elég sokat hallgattál mást. Hű vagy Te egyáltalán hozzám? Hiszel Te bennem? Féltesz úgy istenigazából? 2 Istenigazából jöttünk, mesterségünk címere: Zsoltár. Így énekel az a sok Dávid király, akit eddig a hátán hordott a föld. Na, nem mindenkit hord a hátán a föld, aki él. 3 Nagyapám egyszer meg akarta lovagolni a disznónkat. Két lépést ment vele a máskor oly békés állat, aztán a legnagyobb sárhoz érve levetette a hátáról. Ímé, az ellenség a földhöz paskolja életemet. 4  Az az igazság, hogy előbb én, a 15 kilós kisgyerek ültem a disznó hátára, és azt vidáman tűrte. 5 Az az igazság, hogy Istent se kéne túlterhelni. Kérjünk tőle hosszú életet, de másnak bajt sose. Legjobb semmit se kérni. 6 Elgondolom, mikor avatkozott be. Amikor én nem estem le a disznóról, vagy amikor nagyapám igen? Amikor nagyapámnak semmi baja nem lett, mert puha sárba esett, vagy amikor kinevettük, mert pont a sárba esett. Mi a jó? 7 Elfogyatkozik az én lelkem, vagy épp egyre gyarapodik? Siess, nehogy lemaradj rólam! 8 Mutasd meg nékem az utat, mely Istenigazába visz. A földön van egyáltalán? 9 Nem vagyok a szolgád, de alkalmi megbízásaidat néha ingyen is megcsinálom. Lekaszáltam a rétedet, megöntöztem a szomjazó gesztenyefádat. Amikor Neked is eszedbe jutott megitatni, behoztam egy könyvet az eső elől, melyben akár Neked szóló szavak is lehettek. 10 Nem vagyok a szolgád, ezért nem kínozlak követelődző engedelmességemmel. 11 Nem vagy a főbérlőm, a hitelezőm, a szállásadóm, a házasságszerzőm, a bébiszitterem. Mert a szállásdíjról egy szót se váltottunk, minek is, haCXLIII. zsoltár

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

úgy tartja a kezében a terhességi tesztet, mint a lázmérőt, mintha a tenyér hője befolyásolhatná az eredményt. beraktam valamit a mikróba, három percre, hogy jelezze, meddig kell várni. persze kár érte. ami kihűlt, az rosszabb, mint ami eleve hideg.kihűlt

Esténként meglátogat az origami ember. Kisimít és összegyűr. A kezével barkóbázik: kő, papír, olló, állat vagy növény? Ökölbe szorítva hallgatok, de nem érdekli. Így figyel. Ahogy a kezével játszik: precíz mozdulatokkal, feszes élekkel hajtogat. Hanyatt fekszem, hogy el ne nyomjam a szív lüktetését, amíg hallgatom, hogyan zörög az egyszerű, matt papír. Megjelent a Műút 2013040-es számábanOrigami ember

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik, Hibátlan, bájos és kaján. Köröndök; vízsugár középen; merev allék; Márvány szilváncsoport; bronzból a tengeri Istenek; számtalan heverő Vénusz arrébb; A gyepágyások ékei; Gesztenyefák; virág formáz parányi dűnét; Pár törpe rózsatő biztos ízlés szerint; Háromszögekbe nyírt tiszafák. Fönn derült ég, Melyen a nyárest holdja ring. Éjfél zeng, s odalent a parkban egy dal ébred, Tompa, lassú, szelíd s fájó; átúszik a Kerten: fájó, szelíd, lassú és tompa ének: A Tannhäuser vadászdala. A kürtök fátyolos, távoli dala; lágy hang, Érzékek hangja győz a lélek iszonyán Ebben a disszonáns, részeg harmóniában; S érkeznek hívásuk nyomán Tüstént, áttetszőn és egymásba font kezekkel Fehérlő alakok, s a holdvilág pedig Az opál és a zöld gallyak közül ragyog fel — Raffet Watteau-ról álmodik! Csak egymást ölelik a mélyzöld, furcsa lombok Között, gesztusaik gyöngék, fájdalmasak; Körtáncba fognak itt a márványok s bronzok Közén, ligeti fák alatt. — Kóbor kísértetek, megálmodhatta őket Egy költő részegen, bajban, kínlódva tán: E kóbor rémeket, ütemre szédülőket; Vagy egyszerű holtak csupán? Az iszonyt, álmodó, közénk nyilván te hoztad, Te kínod, bánatod, elméd idézte meg E rémeket — ugye? —, kik bűvölten forognak; Vagy holtakból őrült sereg? Nem számít! lázasan siet sok furcsa fantom, Riadtan s komoran gyűlnek a tereken, Aztán, mint porszemek a napban szertecsapzón, Föloldódik mind hirtelen. Elhallgattatja majd egyik kürtöt a másik Után a harmatos hajnal, egyáltalán Nem marad semmi — csakKlasszikus Walpurgis-éjjel

Lankás domboldalon kanyargunk a tóhoz — a télvégi bozótos tetszés szerinti virág rügyébe kezdett. Ha most kiszállnánk, taposhatnánk a levelekkel borzolt talajt, de — mint bálákba gyűrt nyári selymet — ilyenkor még keresni kell, mi minden jut eszünkbe a Napról. A régi városfalon a kikötőig húzom a kezem — a vakolat karcol, mint a visszavágott japán kecskerágó, vagy a kikezdett drótkerítés — súrlódok, dörgölődöm a mellettem álló anyagba, pedig pár lépés múlva áttetsző, mély gleccservíz tanítja, hogy leválasszam magamról. Itt elég a tekintet. A szerelmesek vasárnapi városa, Verona, tűsarokban, bizonytalanul vonul a parton — száz évvel korábban Kafka sétált szemben, a hegyekbe dűlő, keskeny tó mellett. Mint temetés utáni toron, tör rám az étvágy a februári strandon fényesre csiszolt kavicsok láttán. Egy kúszónövények szőtte hátsó, kis utcában van asztal. A balkonon kutya, macska jelzi, hogy itt a hét többi napján is élnek. Lent aperitifet isznak — pohárnyi kendő — narancs és vörös koccan a fakó bőrhöz. Mintha szekéren, vagy zsúrkocsin tolnák, egy napra egy másik életből választhatunk. A puha, bordó inget csak miattam vette fel. Mert reggelre már átizzadtam az ágyneműt, ahogy álmomban a régi, kapcsos bőröndjeit — apámnak volt ilyen — nyitogattam, tele volt ismeretlen tárggyal. Öncélú mozdulat. Egy tincsébe simítok. Finoman tanítom, mint macska a kölykeit, az új fogásra. Megjelent a Műút 2017059-es számábanÜvegház

Aki lelép a pirosnál, a környéken lakik, aki csak erre jár, a zöldnél is körbenéz. Egy elhaladó teherautó oldaláról család mosolyog, olyan ütnivalón. Ilyen ez, idiótán vigyorgunk nyolcötvenért óránként, hogy mások tonhalkonzervet akarjanak venni bármi áron. Érdekelne, kit tett eddig boldoggá a tonhal, de hogy megkérdezzem a nővéremtől, hogy vagy, az csak most jutott eszembe. Jól. Végtére is a rovarokkal ugyanaz a bajom, mint az emberekkel: nem fogadnak szót. Az mióta mondat, hogy bárki hozzám érhet a beleegyezésem nélkül? Felesleges balra-jobbra nézelődni, ha szemből megindulnak. De néha előzékenyen eleresztek egy-egy zöldet, hogy ne kelljen a többieknek velem egyszerre lépniük. Inkább feliratos járműveket keresek: Tonhal. Nem szeretem a páros számokat. Miközben a páratlan oldalon várakozom, rám repül két döglégy. Megjelent a Műút 2017064-es számábanTonhal

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

CV Kergettem egy pocsolyát, mire utolértem, mindig kiszáradt, és egy másik horpadásban keletkezett újra. Én fáradtam el előbb. Így jártam egy tömeggel is, mire odaértem, mindig feloszlott, és összegyűlt egy távolabbi téren, vagy valakinek az emlékezetében. Táncolt vagy tüntetett. Most magamat kergetem: egy tisztáson fekszem mozdulatlanul, és várok, amíg előmerészkedik a fák közül, vagy a fejemből, vagy leszárnyal az égből, és idegesen ide-oda kapkodva a fejét legelészni kezd.   Taxiban egy röhécselő tegnappal, egy félig alvó holnappal és egy beszédkényszeres mával. Én szállok ki először, valaki vegye el a pénzt.   A legalsó sor Kukák a pokol kapuja mellett.   Kérdés Milyen volt az eredeti ég?  Versek

Végül csak elszakadtunk egymástól; külön jársz táncolni, barátnőkkel múlatod az időt, és más férfiakkal ismerkedsz. Talán, ha elég alkoholt iszol, még magad mellé képzelsz, bár tudom, olyan vagyok neked, mint a másnaposság. Én szesz nélkül fekszem szobámban, lassú eső mossa gondolataimat, mint ahogy minden lelassult, amióta nem vagy. Egy barokk tétel szól, tétova ellenpont, kesernyés téma — akár a nevetésed. Fogaid billentyűk — te tanítottál meg játszani. És soha nem tudtam elmondani, mennyire akartam, hogy a megszállottjuk legyek. Most mégis más karok, más illatok ölelnek téged, ha ölelnek, és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat, a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak, amikor végleg elzárom a rádiót. Megjelent a Műút 2016057-es számábanNotturno

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

1 Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen — még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —, panel aljában, véglények között — ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —, rálátással a saját házunkra, játszótérre, ahol hintázni szoktak, és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk — amit úgy fedeztem föl, hogy a télen (vagy tán az előzőn) betértünk ide egy teára: szinte illetlenség. 2 Ő szinte őszinte, ő szinte őszinte. Ő szint-e? Őszint-e? Ősz inte? Őszin te? Ő szín-te: ő-szín: te, ősz-ín: te, ős-zin-te. (Ajánlom Més-záros Istvánnak.) 3 A sör folyékony kenyér. A kenyér szilárd sör. Ha kenyered van, mindened van. Ha mindened van, söröd van. 4 Vettél észre déli asztalodtól kutya formájú túlélőgépet? (— Kérdezhetek közben valamit, vagy inkább majd a végén? — Persze… nyugodtan. — Mi az a „kutya formájú túlélőgép”? — Kutya.) 5 A farmerek egy részén a zseb díszvarrása Levisét, más részük a Wranglert utánozza. Levis’s és Wrangler, Coca és Pepsi, Marlboro, Pall Mall, Star Wars, Alien — két nagy (olykor látszólagos) versenye söpri el a sok kicsit. Amikor egy uralkodik, az közeli letűnésének jele. 6 Jó, mondjuk olcsó, hogy az — de ha egyszer Parád a parád? 7 Ha ki akarnánk irtani a rovarokat: meg tudnánk tenni? Ha ki akarnánk irtani magunkat: meg tudnánk tenni? Ha ki akarnának irtani a rovarok: meg tudnák tenni? Ha ki akarnák irtani magukat: meg tudnák tenni? (Bónusz: Ha ki akarnák irtani ragokat: meg tudnák tenni? 8 Élelem, harang — és volt itt még egy harmadik szó: misszió? Emisszió? 9 Hol az a siroki vár? Gondolom, Sirokon áll. Esetleg Sirokon túl. Ahol a sirokkó fú, ahol a kis vakond túr, sírEgynyári jegyzetek (2013)

A hideg kövön meg kéne keresni Láz Jankát valahogy. nem tudom, hol kezdeném, már ha kezdeném. elővenném a hátsó polcról, a könyvek második sorából. ott kazlakban álltak nichtvordemkindileg veszélyes kontentek, például Apollinaire, hogy mást ne mondjak. hát ja, nem valami felhőtlen gyerekkor, hogy orgiákat képzelsz az osztályteremben, este a Kriszta kordnadrágjára gondolsz. hogy’ peckelnéd ki a száját, ha úgy van. sosincs úgy. sosincs sehogy. az egyik később sírt, a másik hallgatott. Janka csak térdelt a hideg kövön, Vas utca, egy szoba, konyha, közös vécé a gangon. aztán elhagyott. Nincs háború nem géppuska. valaki klopfol odakinn. szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat. ilyen lehet a heroin is, ha abdem lakásán veszed. abdem jemenből jött és nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a parlamenti belépőjével mérte ki a szinte mindig tökéletes pakkokat. végtelen ták, és sehol az apró titik. sajnálom, nincs háború. a nonsztop éppen zárva. január egy, a kutyaszarató tér is alszik, finom utalásféleképpen egyebek mellett rád, a szabályainkra, az álmos vacsorákra. a soha el nem hagyható, gemütlich biztonsági sávra. Egy rossz krimi címe megjött a lány, akit úgy hívtál, Mániás. hideg jött vele, zsebében fájós fogak. az ingét mozdulatokból rakják össze minden éjjel a szorgos kis élősködők. amikor elkezdted Mániásnak hívni, karácsony volt, az erkélyen álltunk, cigi, és félórája csak az apjáról beszélt. hogy egyik napról a másikra történt, meg hogy azóta se, és habzani kezdett a szája. elnézést kért, leült a sarokba, és úgy tett, mint aki játszik. a Mániás a babaházban.Rendrakás

Az erdőbe akartam eljutni. Azt mondták, elmenni oda nem lehet, csak megengedni, hogy közeledjen, kérgében fut a jelen, ágáról hullik a múlt, üres madárfészkei: a jövő. A gyep- és cserjeszint állatai így kívül rekednek az időn. A testnek alárendelve lehetetlen kinyúlni a tájba. Hogy legyőzzön a tér, bárányt adtak és disznót, minden élőlényből egy párt. A folyamat nehéz, mert minden ételt kétszer kell legyőzni: el kell nyomni a feltámadást. Időnként azonban ki-kicsúszik a nyelés légzsilipje alól egy-egy röffenés. A génállományon keresztül kapaszkodik belém a növényvilág, a testem felismeri a tavaszt, kemény rügyek dugják ki hegyüket, máskor meg befelé húzódik a víz, sorsára hagyva az elfásodó rétegeket, hogy kialakulhassanak az évgyűrűk: a szenvedés önmagába visszamenekülő hullámai. Mint egy forradalom után, mikor a kastélyt kirabolták, és már csak istállónak jó — üres fogalom, melyben csak a sejtés túrja a márványt füvek után kutatva, hogy egy tájba állva muszáj kapcsolódni, és minden táj magához igazít. Ahogy elszaporodnak a disznók, és feltörnek a padló lapjai között a gyökerek, a nyugati szárny süllyedni kezd, a Nap egyre keserűbbre érik, elnehezül, tengerbe merül, és kicsordul tőle az éjszaka. Átcsap a tető felett, a keleti rezidencia ablakainak pedig meg kell tanulnia az elmúlást. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA kastély

nem akartál egyedülállóként élni. volt férjed, csak egy másik országban minden hétköznap, és gyerekeid is voltak, de mindegyik magára zárta a szobaajtót. húsz év múlva a karodba csíptél és fájt. ráeszméltél, hogy végig statiszta voltál a darabban (álmodban forgatókönyvíró — valójában még rendezőfeleség se.) az elejétől fogva vártad, hogy titokban átírhasd a szövegkönyvet, és sokáig észre se vetted, hogy végig a párnád alatt hevert, mint régen a füzetek, amikor még gimnáziumba jártál. már túl késő kitörölni azokat a sorokat, melyekben azt mondod: felseprek, felmosok (ne kifogásolhassák a tisztaságot) a szemetest minden éjjel kiürítem tavasszal újra felásom a kertet születésnapomra sütök tortát anyák napjára veszek virágot Megjelent a Műút 2015054-es számábanbalra el, függöny (taps nem)

[Intenzív] fűzöldülés csordogál ereimben a test hálózata utat mutat ha thészeusz el is tévedt bennem teljesen átértékelendő az utcán való átkelés is   elfolyik a bordáim közötti vészkijáratokon a tüdőmből lecsapolandó víz túllóg nyelvem az ébredések komfortzónáján foltot hagyok egy párnán letörölhetetlen színű   a madár környezetét szennyezi erőszakos tollasodásával kilöki magából tojásait ciklustól függően elhull néha véletlenül megrészegülve a megszokástól vagy csak úgy kíváncsiságból lenyel   számolgatom az ujjaimat azok megvannak és már nincs is bennük olyan sok víz láttam egy madarat én tudom de vajon ő is tudja hogy nem zöld a vérem?   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Erdos.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Erdos2.mp3"][/audio]  Intenzív

néha parfümboltba ment, és idegen illat volt rajta, egy ideig mindig ugyanaz, egy lassan ismerőssé vált harmadik idegen. a pulóvere elnyelte a fényt, tudtam, amikor egyedül van, ráül az egyik kezére, hogy elzsibbadjon, és amikor már nem érzi, akkor veszi le, hogy ne érezze, ahogy vetkőzteti magát, kibújik az ismeretlenből. gyűlölettel nyúlt magához. harmadik

A fjordok nem találkoznak, mert elmesélhetetlenek. Elmesélhetetlen mama temetése is, amire évek óta gyűjtöget. Rendelt koszorút, íriszből, hetente új érkezik, hátha pont most fog kelleni. A komódra helyezzük, igazgatjuk, családi program, hétfőnként díszletezünk. Mama Szerjoskáról és Agneskáról mesél. Egyik keze a járókereten, másik a levelek között remeg. Ha megértjük Szerjoskát, megfejtjük a fjordokat, ha megértem Agneskát, elfogadom a temetést. Szerjoskanak és Agneskának nincs története. Saját konyhájukban ücsörögnek, külön-külön, Észtországban és Magyarországon. Agneskánál linóleum, Szerjoskánál kőpadló. Félénken mosolyognak, kevergetik a kávét, egyszerre mozdulnak. Bódultak és bódítóak, mint az írisz, aminek elfelejtették kicserélni a vizét. Ők a találkozásról feledkeztek meg. Kamrájukban import befőttesüvegek sorakoznak, céklalekvárral. Előveszik, majszolják, cinkosan mosolyognak. Csillog a szemük usankájuk alatt, tekintetük egyre párásabb. Mamával a konyhában ücsörgünk, a fjordokról mesélek. Szárad az írisz a komódon, nincsen vize, amit kicserélhetnénk. Hideg a kő, fázik a lábam, az övé nem, béna lábfeje alatt linóleumot érez. Céklalekvárt kér, de nálunk nincs.Díszletezés

Ahogyan a hóembert is belepi a friss hó, s forr a vére, mint a télnek, úgy éreztem magamat veled, Ingrid, közben te azt mondtad, mire várok, tapsra? És gyilkolni tudtál volna, szánkázni végig a testemen, áldott krétaként, ami már maga a halhatatlanság. Amikor nekem, a felvidékinek elújságoltad, hogy mohácsi vagy, megdöbbentem, a kitelepítésre gondoltam, meg arra, hogy nem ismerlek eléggé. Magának az aktusnak a végén, gyávaságból kihúztam magam, vele a péniszem, ahogyan az itt- maradott nagyapámék rongyos személy- igazolványából húzhatták ki a tényt, hogy magyarok, közben a mohácsi vészre gondoltam, de csak jóval később, biztosan alvónak tettettem magam. Huszonhat kemény év telt el azóta, most beteg apám áll előttem, boldog, sikerült egyedül felöltöznie, pizsama felső van rajta, alatta trikó, az alatt meg a jó meleg ing.Áfonyalekvár

Így augusztus, hogy ősz se. A kék a koppanó május, s a téli nád tatár magánya között. E nyári hosszon delel, de már nem a déli éj, el-elhajlik a fürdő gesztenyén, egyenként tükröz meg minden levelet. Hol a tömött, zöld birodalom. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÍgy augusztus

vannak dolgok, amik feleslegesek, mint az út feléd, mint a színesnek képzelt szántóföldek, amin csak a szürkület játszik a fénnyel. a megkívánt emlékeket, mint téged, az idő csak tartósítja. ha percenként megfutamodom, te még azelőtt lezárod az utakat, hogy ezt eltervezhetném, mert az elmélyülésnek nincs ideje, csak úgy megtörténik. az az út feléd egyenes: névtelen állomások, üres csomagok, honvágy. követem szememmel a tájat, hogy minden bokor egyforma, a madarak mind egy irányba szállnak, csak én vagyok ma más, az árnyékom ma nem követ, egyedül csallak meg, hogy aztán veled maradhassak. vannak dolgok, amiket nélküled nem értenék, ilyen a kakaó száraz zsemlével. a türelmes megszokás, az elrejtett álmok, hogy nem kelünk fel délig. a kitartó összeadás és a páratlan felismerés, hogy bár egyek akartunk lenni, de te meg én, az már kettő.félúton

Mt. 27,46; Mk. 15,34  Három órán át feszített tüdőből hogy jön ki hang végül a negyedik óra határán nem tudom s hogy ebben lehet-e még valami isteni vagy ő se tudta mire volt a zsoltár a kérdés hogy micsoda becsapás mi csoda fogytán s mire az egész ha a semmi jön víz- és vércsapolás látta-e még hogy mindebből mi s mennyi marad fenn fogyó évezredekig hol föld alatt hol fenn királyi díszben gaz és igaz gazdátlan igazul minden lét nemlét harc kudarc utánig mikor a művelhető csillagok elfogynak s mindent dermedtségbe rekkent istenkény nagy reccs hőhalál Megjelent a Műút 2014048-as számábanHuszonkettedik zsoltár

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom a kilincset. A szobámban úgy ordít a huzat, mint aki most pánikol először. Ilyenkor a gyomromhoz kapok: mintha egy remegő lépcsőházat kellene megtámasztanom. A fotelben egy rozsdás kabát, ha nem mozogna, talán észre sem venném, hogy van benne valaki. Még egy teszt. Mégis mit tanulhatnék a zuhanásból? Felkel és nevet. Te hagytad nyitva az ablakot, kölyök. Nézd csak meg a kezeidet. A téglapor és a beton alatt kezdem el keresni a bőröm. Azzal töltöd a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről. Egész jó vagy benne. Úgy szoktál földet érni, mint egy épület, aztán a romjaid közül valahogy mindig visszatalálsz ide. Meglöki az ajtót, hogy befogja a huzat száját. Gyere, harapjunk valamit, mielőtt még végleg elfogysz itt nekem. Megjelent a Műút 2016058-as számában [Beton]

A temetők fűvel, mohával benőtt átjárói még nem nyíltak meg. Talán az összes utazót felveszik előbb. Felszívják a testeket, akik zárójelekben hibernálva várakoznak az elhatározásra. Nem sok idő. Összegyűlik az avar, rohad és párolog, lecsapódik az üvegházfalon, és visszacsorog a fák alá — elhajlik a platán, elhajlik a tér, az idő —, a beton fejfák évtizedei után a féregjáratok egy planck-perc alatt átszűrik magukon.A várakozás kamrái

I. Kirántom, mi helyett? II. Kés. Magyar. Zsoltár. Két konan

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

Carmene kezet csókolt. Tiszta vér volt a két hernyója, ő úgy mondta: a szája. Menthette a vagyonát, sok-sok tonnát, meg utolsó, életben maradt fiát. Az arcán végig ott ült a látszat. Ütném szét a szemét, kurva szádat. Nem tudtam neki mondani: apa, vártam, hogy kiszúrja a lassú rák, rohadtul vártam, hogy kiszúrják, kiszúrjon végre két szemén a rák. Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — A két hernyó

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz.Mozgó szabály

Megható a rengeteg megosztás Hogy kiskutyát találtak az erdőszélen És most gazdira vár Addig is befogadták Csak hát van nekik már öt ilyen kis megmentett élet Egy természeti csapás és máris Az összefogás tízezreket mozgat A kérgesre csiszolódott szív csendben a polcon Akolnyi melegségben olvad Gyűjtés a rákos gyereknek Hajléktalannak Én már hittem hogy itt lassan a büszkeségtől És nem a szteroidtól meg plasztikától dagadnak keblek Hogy az ország a kényszerű és kényszerített nyomorból Egymás kezét ismeretlenül is fogó Dac- és védegyletté vegyül Hogy a jézusi eszmék ne csupán Egy kétezer éves marketinget jelentsenek Az aranytól roskadó hitfejő gépnek Hogy legyen a sosem kérdező De segítséget feltétel nélkül nyújtó kéz A mindenkori védjegy Ahol a saját anyját is két szavazatért áruló Nyakkendős sírásó csak egy árnyékra vetődő Gumicápa lesz Hiába hány cukorpapírba csomagolt Édes-savanyú epét Az emberek tudni fogják a nevét Amihez hűek A szeretet Ami nem szab előfeltételt sem szabályt Csak jelzi hogy létezik És most adni készül magából és ígéri nem fogy el Mert belőle sosem lehet adni eleget Azt mondják sokan Nagyjából jónak vélt emberek Hogy ezek akik jönnek és jönnek Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni — A nyolcadik főbűn ez nem vitás — Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé Akkor meg menjen haza és tegyen rendet Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe Mert hiszen ők bűnöznek és terrornak Ima közben Mekka felé fordulnak Nyomukban szaporodnak a mecsetek Disznóvágásba sem mártanak pálinkásHa Magyarországra hozott sorsod

1 ezt a földet felszentelni nem lehet. feltörni is alig. kaptad, ahogy kaptad. jöttél a végén a januárnak, szökőévben a februárral, a ráadásnapon is fűtöttél, morogtál, még egy esőnap, még egy a sokadikra, zuhog, szemetel, acsarog, csepeg, dől. egykedvű szótár mérsékelt hidegre, nyirokra. megkaptad az évszakod, a rügyeket a fákon, a szűnni nem akaró esőt. teljes kör lesz legalább, lássuk, mi van, lássuk, mi nincs. ez már a birtoklás, elvett barmaira gondol az ember. eső, az van, köd, az is van. szárazság, langymeleg, az nincs. azért dolgozni kell. a kályhának lelke van. ha befűtesz, válassz nevet. szépet, ízléseset, érdeme, mértéke szerint. nem keresünk nevet hónapokig, arra nincs idő. a meleg a minden, a hosszanti osztásból következik, meg a földgáz iránti rajongásból, féktelen rokonszenvből, éghajlatból, itt fűteni kell. 2 akkor befűt emlékezetből. két hasáb, közepes, rá keresztbe aprófa, kéreg és gyújtós, arra keresztbe jöhet a vékony és vastagabb vegyesen. ingatag, felülről igazít, súllyal dolgozik meg balansszal, esélykiegyenlítős marokkó félig vakon, a nyakszirten megtelepedő, csapkodó hideg, a türelmes ellen, az alagútba papírfurkó, a kézbe gyufa, a füst hullámokban ömlik ki az ajtón, aztán a nagyját húzni kezd a kémény, pattog, ropog az egész, kézzel csukja a rácsot, az ajtót, az alsó ajtót szögbe állítja, alulrólfűtésszezon

tegnap a metróban egy srác fölszáll a kálvinon rám néz kezébe veszi az okostelefonját a deáknál odanyomja az orrom alá egy nyitva hagyott facebook-oldalnál születésem óta nem néztem ilyen ostobán ő is elég idióta fejet vág míg meglazítja világosszürke szövetkabátját a nyakánál „be bright, beautiful and happy” ráng a monitoron baromira nem értem mindezt miért kapom meg először az angol szöveget se nagyon azt mondja mert olyan szomorú volt a tekintetem és eszébe jutott meg hogy ok-e mondom biztos ok háromnegyed tizenegykor este a gyros-árus kilép a húsok mögül és amivel az eget is összekente csillogni kezd a zsíros tenyere belecsapja a sötétségbe hogy jó reggelt kíván nézem a templomtornyot meg mellette a ragyogásba díszített fát nem is megyek futok még maradt 10 perc hogy elérjem az utolsó előtti buszt a villamoson egy részeg srác meg azt énekli hogy olé olé mire egy hátulról jövő tiszta hang lecsöndesíti ma nem is volt meccs ez volt az évtized beszólása még öten tettek különböző megjegyzést a kabátomra és a részeg is abbahagyta éreztem hogy lassú gurulásba kezd a szatyromban három gigantikus méretű alma meg egy körte de azt nem számolom bele fölöttem egy karcsú éjszaka göncölszekere és nem tudom ilyen fényességre célzott-e a srác egyetlen szó jut eszembe milyen szép az hogy teljes holdfogyatkozás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanteljes hold

Boldog e prófé megír az idő közel a ki vala és eljöv ó vére által a minden és hallék hátam megett nagy szót mint a tromb rd meg és küldd el meg fordulék azért hogy lássam a betűtésztát nincs íze a húsnak mintha nyers lenne rakok bele sót nem vagyok én állat üzenem neked szeretlek tudok számolni hét arany gy ehér gyapjú tűzláng szav mint a sok vizek zúg fénylik az ő erejé baihoz mint egy holt félj ne félj ne félj ne fél az élő pedig hal ott valék és íme örökké pokoln kulcsai csai ai i itt láttál hét hazugoknak találtad ők noszokat nem szenvedheted bocsá nat kérek egy nedves rongyot flexi vel vágom a szigetelő acéllemezt fel ne sértse a parkettát és nem fáradtál el de az a mondás ellened ho az első emlékezz honnét estél ki és a káromkodását hog ők zsid nem azok a Sát gógája semmit ne élj szenvedned nem árt a második halál d van valami kevés pan a ki magát prófét az ő ait gölöm én vagy a vesék és a szív vizsgá hallgatom a gitár a dob az én ek fanyar gomoly gását közben a flexi sikítva szeli az acéllemezt kibontja szikraszárnyait a mester kalapáccsal üti kalapáccsal a bí ró a neved hogy élsz hogy halott agy vigyázz és erő meg a több a kik haló fél van ert nem talál telj hozzád mint a tolvaj a ki győz fehér ruhák ölt és zárja nki meg nem nyitja ne félj ne félj ne és tagadd zúg a flexi belehasít a zsidóknak mondják magukatFekete péntek

Hozzád képest férfi lesz, velem néha férfi, néha nő, aminek látni akarom. Néha kihozza belőlem a nőt, mire én kétségbeesetten keresem magamban a férfit. Simogass, mint egy férfit, de titokban tapogasd ki bennem a nőt, és mutasd meg, hogy amikor nő vagy, engem is nővé tudsz tenni, ha férfi, néha nővé, néha férfivá. Elnyeli bennem a férfit a nő, kíméletlenül magába fojtja — majd újra és újra megszüli. Részlet a Tizenhat naplemente című, a Kalligram Kiadónál az Ünnepi Könyvhétre megjelent verseskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számábanMint egy nőt

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők, langyos szél, mélyülő kék, valami idevalósi zene, és sok járókelő, nem idevalósiak. Én sem vagyok idevalósi. Messzire kerültem. Egy férfi ölben hoz egy kiskutyát. Mellette sétál egy nő, a nő kezében a póráz másik vége. Megjelent a Műút 2017064-es számábanPóráz

Meghal és elengedem. Évekbe telhet, évtizedekbe. A ridegség ellenében lassú hajtások furakodnak a küllők közé. A gyökér ásványi anyagokat küld a rügyek irányába. Biciklimet a fejlődő fa vaskarikáivá teszi a ceremónia hangkísérete: edényekben közlekedő nedvek szivárgása, a gyökér nyomuló búgása és kattogó kaparása a kéregnövekedésnek. Nyugtalan képzelgést táplál a biológiai működés alapzaja. Naplózom az eseményeket. Gyűrűző évek a fában és a füzet cellulóztestére szenesedett ceruzanyomokban. Mikor elfáradok, ajkaim közé szorítom a szelepet, és a keréktömlőbe sóhajtom utolsó lélegzetemet. Közös várakozásunk talán elegendő az átlényegüléshez: hogy most a síromon kinőtt fának dőlve helyettem őrizze az erdőt.  Fának támasztott bicikli

Mondta az úr, fogass be, és feküdj neki az útnak, Kocsid orrát keletnek igazítsad, lovat ésszel, Nagy figyeléssel váltass, gyémánt vértócsát kikerülj. Mondta az úr, hétszer hét boldog és hosszú Vizeken kelj át, szeld hatvanhatba mind a Harminchárom néprajzi régiót, előre nézz, És ne igyál, ne figyelj a kerékcsapádba gyűlő vízre, A pompás fényseregélyre se figyelj, menj, menj Az utak élén, mindig a pestisszentek előtt, ne Borzasszon el az oxigénhiány, se az elvesztett gyerekek Tánca, ne figyelj a szőnyegelnökre, az asztalkapitányra, Menj, menj csak erősen ott, hol tó térítene el, Tó, amiben egykor emberek úsztak, menj csak, Menj csak ott is erősen, ahol kőkemény arcvonallal Veled szemben a csillogó-villogó kőzetmókus áll fel, Juss a hágókig el, menj fel, a hágókon figyelj, Hágókon túl keresd a várost, város fölött a hegyet, Hegyen keresd a hegyi házat, hegyi házban a nappalit. A nappali főhelyén ott lesz az asztal, Az asztalon ott lesz a papír, a papíron lesz hat sornyi Bizonytalan vers, azt hozd el nekem onnan. Így is tett, és befogatott, és nekieredt az útnak, Mondott irányba, mondott súllyal, a megadott módon Választott lóval és lovakkal ment nagyon figyelmesen. Ott volt a hétszer hét boldog és hosszú víz, és amiben Egykor emberek úsztak, a tó, átkelt rajtuk, elment Mellettük, pontosan ahogy az úr megmondta, És jött akkor számos váratlan állat, augusztus végi Vonulási nyugtalanságot tartó, a folklór számára Érdekes madár ésHat sor

Nyárnyi szemhunyás. Lefedve a tó halszeme. Már látni. Visszaaludni valami régi reggelig, jégvirágos ébredésig. Ha valakinek túl sokáig szorítod a kezét, elhúzza. Így lesz vége. Tuják tisztelegnek. Kinyújtott, kifeszített mozdulattal az égnek. De ez nem szerencsétlenség. Kapitulál egy napszak. Ahogy a fényt meg tudják festeni. Az árnyékot. A visszafordulást. Úgy kellene nekem is. Szemben a mólón egy férfi alszik. Ujjbegyére damil kötve. Így akarok érzékelni. Kapitulál egy napszak

az éjszakák a legrosszabbak — hogy szorult beléd ennyi magány — dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenetrend szerint

kitti — szeretlek, csak úgy magamnak. és kezdesz a szokásaimmá válni, már-már szégyentelenül; a szíved ritmusára húzogatom a bőrt a farkamon.töredék egy lány mellkasára

János éppen a számítógép előtt ücsörgött, mikor úgy félvállról apja megkérdezte tőle, hogy hány kiló is valójában, nem tudott hazudni, így egyenes választ adott, mire apja ráfelelte, milyen kicsi a világ, a férfi, aki a szobában vele együtt alszik pontosan ennyit nyom, az az igazság, hogy János az, aki ott a szobában együtt alszik vele, de apját nem hagyta nyugodni a dolog, szajkózta, még formázzátok is egymást, bár engem ám nem könnyű egykönnyen be- csapni, sötétben elválik a szar a májától, diómintás pizsamában nem annyira hasonlít rád, fiam, még mondd, hogy nem a ruha teszi az embert. Megjelent a Műút 2015051-es számábanCölöpök

(Eredeti Nyilas Atilla-utánzat)  Meghalok egy csókodért Egy csókodért meghalok Egy: meghalok csókodért Csókodért (egy) meghalok. Csókod a cél, hogy meghalok. Csókod az ok, hogy meghalok. Előbb meghalok csókodért, meg utána is meghalok. Cél-ok és ok-ok ugyanaz az ok egyszersmind okozat. Csókodért előbb meghalok, előtte add a csókodat. Nyilas Atilla vagyok és költő, hű férj: nem hagyhatom holtat csókolni hitvesem: mint halhatatlan nem hagyom. 2014. december 7. Megjelent a Műút 2016057-es számábanKedvesemnek

a fiókok tartalma kiselejtezve az emlékezet kukába vetve útra készen a kidobásra szánt dobozok ám akad még néhány selejtezésre váró darab: két bekeretezett fénykép (az újvidéki színházban éppen zajlik a képkeretgyűjtési akció) könyvek belépőjegyek félrerakott műsorfüzetek s végül csak ki kell nyitni a gardrób- szekrényt és kiakasztani belőle a tintafoltos kockás inget is majd sorban tovább: a baloldali szárnyból a funkcióját vesztett szabadidőruhát a zoknit a meleg téli és a nyári pizsamát a kék gyapjúpulóvert amelynek puhaságába jó volt bele- rejteni nem is oly régi arcát s akárha kilépne egy lakásból mindezt bezárni magától el- s magából kizárni legvégül pedig visszaadni a lakáskulcsot is Megjelent a Műút 2013037-es számában. Naplóversek

Anyámmal végigjártam a temetőt, senkivel sem találkoztunk, a szívem olyan volt, mint a félreállított, kiselejtezett utasszállító repülőgép, aminek nem adták meg az esélyt, hogy lezuhanjon, legalább véletlenül, teremtője viszkető tenyerébe, hazafelé elvakított a decemberi naplemente, kis híján elgázoltam egy biciklistát, aki lehordott a sárga földig, akinek igaza volt, mint ahogy nekem sírhelyem apám mellett. Másolat

Összebiccentünk, de aztán szó nélkül továbbfordulok. Ilyenkor régi görcs nyilall belém — hiába masszírozgatom, nyújtózom szalagfájdulásig, hiába vettem sört is épphogy, az sem oldja még a nyelvem — elfutok. Hirtelen nevét nem is, csak tisztét tudom, mégsem tegezhetem pofán. Mereven magáznám, azt meg ki tudja, hogy veszi. Hát így oda biztos nem megyek. Elönt a pír. Nem oldja ezt, legfeljebb kitartó elengedés, jelenlét, és aktív társalgástudat. Addig viszont a heveny szégyenérzet, mint tejsavó ülepszik az összerándult izmok kötegére.Görcs

From A to Z

1 A lázadómesternek, Oszip Mandelstamnak ajánlott zsoltár, aki a maga Sztálinját gúnyversbe száműzte, nem is várt már rá semmi: börtön, száműzetés, kitelepítés, Gulag. Nem tudom, Dávid király kire gondolt, amikor ezt a zsoltárt írta, köztünk szólva maga is nagy zsarnok volt. 2 Szabadíts meg engem, Uram, a gonosz embertől. A gonosz férfit védd meg tőlem, mielőtt egy vers vagy zsoltár éles szarvára nem tűzöm, olyan vagyok, mint a kecskebak, nekiszaladok és felnyársalom, vagy csak nem szólok rá a zsoltárra, amikor lehajtott fejjel feléje rohan. 3 Aki gonoszt gondol szívében, és mindennap háborút kezd. 4 Csavard hátra, uram, a zsarnok kezét, méregfogát vájja saját magába! 5 Ébredjen föl rémálmából jeges verítékben és mindenét ossza szét a szegények között. 6 Ne ismerjen rá a családja, nézze hülyének, amikor jótékonykodik. Az apja pofozza meg: Tőrt hánytak elébed a szerények és alázatosak, ne ess a csapdájukba. 7 Segítsd a gonoszt eltévelyedésében, felfuvalkodottságának csodálói hadd borzongjanak a lét rejtélye és értelme fölött! Szela. 8 Eleven szenek hulljanak, ő nézze szőlőszemeknek és préselje ki magának végső ítélete borát. És ürítse fenékig a poharat. 9 Azt hitted talán, egyszer nem lát meg teljes hitványságodban még a vak ember is? Tudom, hogy felfogja az Úr a szegények ügyét. A nyomorúság visszaömlik előidézőjére, persze ne félj, példaképeid várnak majd, nincs kedvem a nevüket elsorolni. 10 Három ördög fogad benneteket, hogy értsd, miről van szó, az egyiken Petőfi maszkja lesz, a másikon Adyé. A harmadik Bartók. A haverjaid persze Bulgakovnak, Heinének látják majd őket. Mindegyiktek fejét villamos vágja le. 11 Te leszel aCXL. zsoltár

Bánya Az ilyen típusú sziklákon szeretünk egyensúlyozni. Koncentrált kilégzés a törmelék. Én ebben a sóhajban szeretnék legyökerezni. Most nyolc tonna levegő a testem az utolsó szürke gazhoz kötve koponyád tetején. Sípoló tüdő és meszes ér a föld alattam, nem merem letenni a talpamat se többé. Végre először pihensz, és én vigyázok, hogyan szárad a véred. És nézem, még kétezer évig nézem a bomlásunkat. Pedig legjobban tényleg a kiszáradástól félek.   Délután Végül inkább elfelejtettük elnevezni a haldokló muskátlikat, pedig sírhattunk volna zörgő szirmokon. A fakó földbe fulladás maradék, görcsbe fagyott a kézfejed. Nem szólsz. Csak ölelsz, nem fázom még. A nyárra gondolok, hogy nem szeretnék hó lenni a cipődben, csak puha homok. Egy szem, ha nem rúgsz ki alólad. Igyekszem maradni: a cserepet nevezni el inkább. Fogadjunk örökbe egy tetemet, mielőtt görcsbe fagy a kézfejem és elkezdek fázni.   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi2.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi.mp3"][/audio]  Versek

…  kimegyek a konyhába  … kóválygok  …  rágyújtok  /  kávézok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   á l l a n d ó a n   k a s z i n ó z o l …  bemegyek a kisszobába  … leülök  …  kussolok  /  dolgozok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   h ú z z  m á r  e l  m á s h o v á …  átsomfordálok a vackomhoz  … hírtévé  …  gárdatrapp  /  okádok …  azt mondja  /  a  HITVESEM  … :   m i n d i g  c s a k  h e n y é l s z –––––––––––– …  kora reggel munkába indul  … erőteljesen  …  becsapja  /  az ajtót …  dühödt duhhanás  /  felriadok  … :   k i m e g y e k   a   k o n y h á b a   : rágyújtok / kávézom  //  kussolok / dolgozom / :    napra  nap   …   :   ka  szi  nó  zom Megjelent a Műút 2016057-es számábanItthonotthon

Börtönből szabadulhat az ember így, ahogyan én utaztam vissza hozzád. Amiből csak a térkép hátuljára írt, később elvesztett vers maradt, meg a frissen nyírt fű szaga, amit Bristol egyik parkjában éreztem. És a vonaton hallgatott rádióadás, és a két engem útbaigazító walesi lány. Meg a szűnni nem tudó bőrönd-zakatolás, persze. Hazaérve eltűnt minden, amit vártam, amiről és amiből álmaim szőttem, írnám, ha most elhinném ezt, ahogy nem hiszem, és már akkor sem hittem benne úgy igazán, ha a szívemre teszem a kezem, és még csak a szívem mélyén sem, de ez akkor persze, azt hiszem, azért nem volt ennyire tiszta. Viszont tény, ami tény, hogy végül eltűnt, mint sok évvel ezelőtt a forró viasszal teli vödörben süllyedtek  az elrontott végtagok, arckifejezések. Furcsán feleslegesek lettek napjaim veled. Mint ahogy az is, hogy Balhés Bobbyt végül bejelöltem a Face-en (ismerősöm azóta is, nem tudom, minek), ahogy megígértem. Csak egy furcsamód feltámadt rokon lettem az életedben, abban a két hétben még a végső szakításig, amit soha nem néztünk vissza.Vissza

A varsói Harenda Hotel közelében Kopernikusz halott, esővel és galambfossal kilúgozott kőszemét néztem. Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt, teljesen másmilyennek hatott, semmit sem láttam rajta abból a kozmikus magányból és földi porból, melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam. Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve, a járókelők pedig úgy haladtak el mellette, mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták a közelségét. Nikolát, lengyelül Mikołaj  Kopernikuszt, Lengyelország északi részén temették el, a fromborki katedrálisban. 2005-ig a sírhely pontos helye ismeretlen volt. 2010. május 23-án újratemették ugyanabban a katedrálisban, a megérdemelt szertartással. A varsói szobron szépnek, fiatalnak hat: bal kezében körző, jobban pedig planetárium. Éjjel valaki odasunnyog, és az emberi szemmozgásnál gyorsabban rövid időre kölcsönveszi a körzőt és a planetáriumot a bal és a jobb kézből. Hogy itt és most és mindenütt mi is reggelente lássuk a napot. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled.  Orcsik Roland fordítása Megjelent a Műút 2015054-es számábanBaranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

várost nyomtattak spórabizalommal ahol minden ember az utolsó készlettel hámlásba tűnik és csak időzítve ereszti a fennmaradás térdét hogy deréktájig izzon olvadtál mint a zsírok voltál az üres ételhordó mégis megmaradt szaga lezárt sztrádák magánya de a mellékút lehetősége napok folytonos felkelése az alvadt éjszaka ellen egy kreol nő a hóban mikor fodrozódást váltunk a kiszáradt folyó nyomában csak arra gondolsz hogy naplót kéne vezetned és elhagyni valahol valakinek visszatérő álmokat okozva becslések alapján 16528 nap az olajfogyásig   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Kozsan_112kbs.mp3"][/audio]  Carcosa vége

Talán minket is elbeszélnek s nem mi leszünk azok elvásnak szét a semmiben ezek a pillanatok semmiben semmivé hiszed vagy nem hiszed nincs se szó se beszéd ami onnan kiszed talán egy rezzenés egy béna gondolat egy telefonhívás mint most de nem fogad senki semmi sem kívánhatsz holnapot új évet boldogot ha nem vagy nem vagyok még hogy szerettél még hogy nagyon szerettelek hogy tavasz volt hogy nyár volt most tél van de telek várhatók-e messze ahova elrepülsz hogy igazán szeressen kinek fiat te szülsz és jön majd tavasz nyár is jönnek őszök telek el tudják-e beszélni hogyan szerettelek hogy mi volt az az éhség mi megszerettetett még engem is s a kétség mi lesz mi nem lehet lesz-e majd olyan kor te még megérheted hogy minket is egykor elbeszéljenek 2015. december 31. Megjelent a Műút 2016057-es számában Talán minket is elbeszélnek

én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyémElhagyni

  [caption id="attachment_8527" align="aligncenter" width="581"] Blood and Silver (in remembrance of Hajas Tibor)[/caption] [caption id="attachment_8528" align="aligncenter" width="578"] Budapest[/caption] Két vizuális költemény

109 éves lettem én belefér néhány rémregény meglepett? és? mi van akkor ha meglepem e kávéházi szegleten szögletes arcú emberem, kevély, kevély lehettem volna de nem lettem, mert eltanácsolt a jánusz arcú pannóniusz egyetemlegesen fura ura intelme villámlassan, hogy alázhasson, mint szokott, hogy mért? tálaltam már eléd mert nincsen apám se anyám se istenem se hazám se csókom se szeretőm se bölcsőm se szemfedőm és a hetedik mennyország sem vagyok, mire nagyot nevetett se sokat se keveset húsz esztendőm eladom azért hátha hatalmat ér, és már ballagok a market felé mire ő a hont kivont… kaszával óvta ellenem idézném hogy’ ragyog s gagyog, de kit érdekel, hogy miért nem lettem tanár tiszta szívvel beletörődök ma már, és ha kell embert is ölelek mire ő még mindig csak nevetett, se sokat se keveset, elfoglak, mondta felkötlek, mondta a végén meg majd jól elfödlek az áldott anyafölddel te proletár gyöngyszem, ahonnan, emlékszel?, egykor egy sárból gyúrt kisfiú pattant elő és szemünkből morzsányi könnyet vett el ő mintha tudta volna, hogy ő lesz a költő… sekély e kély, de igaz, ő lesz az, s miután halált hozó fű terem gyönyörű szép szavain egész népét fogja tanítani tiszta lesz és merész és anyanyelvén viszi majd át a szerelmet és milyen lesz szőkesége, barnasága vakító fényessége ki tudná megmondani mennyi hő kebelbe szívott bele a honért nem középiskolás fokon, de szárszónak is egy a vége hiába álltam minden fülkeablakban én hiába suhantak éjjelek és nappalok és voltam én, és én most is vagyok, nem zörög a csont, nem billeg morzsa a gyöngyházfényű belek alagútján nem bolyongok naphosszat nem szülök jambust felfaltak már a giliszták, nyomomat firkászokSzárszónak is egy…

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.” (Vas István: Húsvéti ének a testről) A hazugság igazsága   mit gondolsz meggyógyulok én még valaha ebben az életben kérdezted egyszer ritka tiszta pillanataid egyikében darázscsípésként ért a kérdés csaknem felszisszentem gyorsan megpróbáltam kihúzni a fullánkját helyreigazítani a mosolyt borostás elvadult arcomon persze hogy meggyógyulsz mondtam az ellenkezőjét annak amit az orvosok által hitelesítve tudtam de nem akartam lemészárolni a reményt ha még élt benned ilyesmi kételkedve néztél rám mint vámosok csempész-gyanús alakra hazudtam szemérmetlenül igazam tudatában tudtam te is így cselekedtél volna a helyemben mert hazudunk másoknak és magunknak kényszerűségből amikor a hazugság az egyetlen üdvözítő igazságnak mutatja magát   Megbocsátás   én már megbocsátottam neked mint te édesanyádnak a halálos ágyán akihez a lét ajtórésébe szorulva talán már nem ért el az üzenet elsírtad magad könnyeiddel mostad volna tisztára a múltat amely mint Ágnes asszony lepedője — jól tetted gondoltam akkor és most is amikor elkésve mormolgatom magamban a szavakat nem is téged önmagamat kiengesztelve megvigasztalva a remélhető feledés kezdetén te pedig bocsásd meg a Teremtőnek szenvedéseidet mert neki én már nem tudok   Mosoly   kivételes ritka pillanat fehér holló mely törött szárnyakkal sántikál a kórterem poros levegőjében de örülök hogy eljöttél mondtad akkora mosoly kíséretében hogy alig fért el arcodon örülök hogy örülsz de hiszen én minden nap jövök ha esik ha fúj mindennapi örömöd reményében és kapom helyette mindennapi halálodat nagy lelkesen pacalt, palacsintát és  fagyit kérsz holnapra hozom hozom ígérem és hozom is biztosan noha tudom jó ha egyGyászmunka (Feleségem emlékére)

Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett szobába. Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett ház fekete szobájába. Bedeszkázod az ablakokat. Most fehérek a szobák. Leszeded a deszkákat. Benézel. A pusztaságon fekvő telek körül kerítés, te nem ebben a világban élsz. Benézel az elme fekete házába, és nem bírod tovább.Kitöltés

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

1 Kérlek, Istenem, add, hogy ne essen bántódása ellenségeimnek, legyen hosszú, boldog életük, sikerüljenek terveik, nőjenek nagyra gyermekeik, testük, lelkük, idegrendszerük szolgálja őket a végsőkig, amikor majd szemüket lehunyják, hozzád való örök emelkedésük megkezdésekor ne érezzenek fájdalmat, szorongást, megbánást, utódaik ne sirassák őket, de emlékezzenek rájuk makacsul. Munkájuk legyen maradandó, életük kétségtelen, dicső példa mindannyiunk számára. Amennyiben mégis máshogy döntenél, azt természetesen megértem. Te vagy az Igazság, és rajtad kívül nincs más, igaz Isten. Ámen. 2 Bocsásd meg, Uram, hogy annyi időt eltöltöttem feleslegesen azzal, hogy a múltam kísérteteit próbáltam feltámasztani. Rég elfelejtett, elveszett embereket próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Saját pokluk börtönéből próbáltam kirángatni őket makacsul hiába. És bocsásd meg, Uram, hogy foglalkoztam azokkal, akik gyűlölnek, sápadt, szégyenmonoklis koboldokkal, akik fényességes pályám őszinte, fáradhatatlan irigyei. Sajnálatból tettem, hogy odafordultam, odaguggoltam, minduntalan nyöszörgő sóhajukhoz, amiről ők úgy vélik: csatakiáltás. Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell, vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük. És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök lehetőségeket.Fohász

már véres volt a térde amikor odajött vagy odahozták hozzám aztán ahogy a padon ülve lehajolt a hosszú haja beletapadt a sebbe egy fejjel mindig magasabb volt nálam mítoszokat mesélt a titánokról és mindenről kronosz jutott eszébe az avasi macskaköveken esett el azt mondták meg hogy kísérjem vagy vigyem már haza úgyis egyfelé lakunk mit ittál vagy ivott száraz fehéret nem is mert rozét vagy vöröset nem „vagy” mondta a többi lány hanem mindet ebben a sorrenben fehér rozé vörös a villamoson nem volt semmi gond hozzám dőlve elaludt és alig kente össze térdével a lábamat motyog hogy soha többé fehérre rozét és vöröset nem megy így haza nem akarja felkölteni a szüleit a szomszéd lépcsőházban van a nagymamája régi lakása ott tud aludni a lift nem tett jót neki nagyon fáj a hasa gyere igyál itt a csap de nem ivott vörös rozé fehér vagy már csak gyomorsav hogy végül az egészet mint a nagy előd színenként külön fordított sorrendben hányja visszaSári

tőlem számolva a harmadik ember a társasági lény. idegen elem, aki hússzínű befőttesgumiként szorítja az asztal pereméhez az égtájakat. mindenkivel szemben ül, sosem suttog, beszéde, mint egy kád meleg víz  — mire összeesne rajta a hab, már úgyis kihűlt (ugyanakkor a sör felmelegedett a szóbuborékok pattogása alatt: így érkeztünk végül mindannyian egy langyos hullámhosszra). könnyen tájékozódik a köztünk elterülő síkon, féligsem-igazságokat tologat a poharak között és ha néha rátapint a lényegre, nem mozdul. egy pillanatig elhallgat — szimatol. túl rövid csöndjei idegen nyelvű utasítások önmagamhoz.Társasági lény

Apám tanított meg horgászni, persze halat biz’ sose fogtunk, ideje nem volt rá, hogy igazi horgot vegyen, mert akkor nem tudott volna kivinni a közeli kavicstóhoz, ezért aztán meghajlított nekünk egy gombostűt, még anyámtól kunyerálta, aki egy zöld ingujjból vette elő, ami nem is tetszett apámnak, de nem adott hangot ennek, olyan volt, mint a visszapottyant, tátogó, vörösszárnyú keszeg, amit mi persze aranyhalnak néztünk, s már nem is sajnáltuk, hogy nem teljesítheti legfőbb kívánságunkat, ami bizony egy új, rozsdamentes horog lett volna. Sárfoltok

Mindannyian ismerjük a napba nézés tárgyilagos, Fenséges veszélyét, ami vakságot okoz. Ki bír Ellenállni, s fogyatkozáskor szobája sötétjébe Bújik a sötétülő fény vizsgálata helyett? Majd Később, mikor a vakság, mint ok és okozat Kényszerpihenőre ítéli. Magadat okold és ne A sugárzást, részecskék helyett anyag és lélek Kapcsolatát vizsgálhatod a szuterénben, ahol Azt sem veszed észre, ha a villanykörte kiég. Tapogasd le a csöndet, Braille-írásba oltott Morzejelekkel írd le törvényeit, tételezd fel: A drapéria nem nyeli el a hangokat, csupán Változtat a rezgés hullámain, s ettől elméd Máshogyan érzi magát, a tested sötétben lapuló Zsákmányállattá alakul, keveset mozog, Titkolja gyöngeségét, s ha sebet kap, inkább Lerágja a sérült végtagot, saját rémületétől Pusztulva el. A sötét szoba

A nő, akiről beszélek, másfél hónapja halott. Látni és meghallani őt módfelett nehéz, két-három szóként, az ajtó mellett, rézbe metszetten. Másból húsáruház-név lesz. Van, akiből könyvgyűjtemény vagy a fukszia duplaszirmú kertészeti változata, tanterem. Mindenkihez kapcsolódik egy jellemző alakváltozat. Ezt a nőt nem kedveltem. Bántott, hogy kizárólag szépen lenne ábrázolható a csúnyasága. Kínzott, hogy nem tudta, mekkora különbség van az alma és az almát képviselő fonéma között. Bosszantott, a méreg anyanyelvét úgy beszéli, ahogyan a szelencében függ a nyakából az arany fondorlat. Úgy ment el, ahogyan megoldják a csomót hirtelen a kötélen, s az nyom nélkül egyenes és feszes lesz, akként szeli át a légüres teret. A sírgödrök, urnák, szóróhelyek világában puszta emlék marad belőle az egynéhány emlékre ügyelő emlékezőben. Amíg volt, a közös jelenben hasonlítottunk is egymásra. A gyümölcs illatát ugyanúgy szerettük, de nem beszéltünk róla. Balaton szelete mellett elvétve láttam egy-egy gyönyörű párment, lédús jonatánt az asztala peremén, az A/4-es lapra rakva, amelyről aztán étkezett, amelyre olykor jegyzetelt. Vagy nem hasonlítottunk ennyiben sem, végtére eltűnt az alma mindig? Az édenkerti szag veszett bele naponként a semmibe? Óráról órára hasít, lecserél darabokat a restaurátor utókor. A feltárt romokban, mint étel a gyomorban, kőhasábnyi részletek süllyednek el. Hallgatni persze legszebben — tudtam tőle — az Énekek éneke képes, ha Jeruzsálem templomairól szól, de minderről ő beszélt. Mint a gyűlölethez, a rajongáshoz is vannak dolgok, amelyek szükségesek. Ahhoz, hogy megtagadjak bárkit is, szükséges a beszéd s a több passzusnyi mellébeszélés. Számára valaki volt-e, aki a2015.

tél van, egyszerre meghalt a beszéd, itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott a szöveggel, sír valami, talán a szék alatt, vagy mögött, nézd meg felette is, de nincs már: hang. tél van, zúgás. beteg vagyok, szólok magamhoz és fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra megfogom a kezemet, akkora most a súlya, mint apró szívem, jaj fel- adom, feladom magamra a kabátot, mielőtt kimennék a téli táj mögé, ahol egyszer megtalálom a vajszínű délutánt, ajkamra bézst fest fel a hideg a holddal, a harangok már a templomban szólnak, gyere be, gyere be a hamvas énekszóra, és felejtsd el az egyetlenegyet, amit kerestél, hiába, nem huny ki fény a sikátorban, ahol valami feszül, remeg — de nem fél —, fém bottal karistolja a lefolyónyílást és kém- leli az eget, a villanypóznákat, hátha egyszer valaki leoltja majd, hátha egyszer valaki rákérdez, hátha egyszer valaki valóban le- oltja és megy tovább, szegény édes barátom, felriaszt könny és beszéd, tél van, újra tél. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kosztolányi Prelude

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy világinak neveznek a hátam mögött, mert olyan lehetek nekik, akár egy farfekvéses gyerek: most születne meg, seggel a fény felé. Szerintük egy igaz vallás van, minden más tévútra visz, vagyis a gyehennába. Persze vannak kivételek. Dzsungelben nőttél fel, és nem találkoztál misszionáriussal, vagy neveltetésed miatt zárkóztál el tőlük, hamis papok befolyása alatt landolt kiadványuk a kukában. És ott lenne még az erős megbánás. Én hittem nekik, ők voltak egyedüli barátaim. Szerették apám előadásait, az egyiken gyertyát fújt el, hogy szemléltesse, milyennek tartja a halált. Emlékszem arra az időre, nem volt régen, ma már napoknak tűnik. Néha nehéz volt hozzám szólni, elmentem szobám végébe, leültem az ágyra, és befogtam fülemet, bárkik is beszéltek a nappaliban. Tízéves koromban voltam utoljára a díszes gyülekezetben, de nem hagy nyugodni, ami kénszagtól bűzlő lehet, bár mindig zöld gyepnek képzeltem el, a közelben nincsen fa, kivéve a vörösesbarna kerítést. Kapu nem vezet a kertből, ahová nem tudom, honnan, de kisétál az ember.Őrtorony

black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite white red   red white whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite withered   redwhite whitered redwhite black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black   (   Kazimir Malevich born 140 years ago  :   february 1878   )  

SUPREMATIST POEM

(1) nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek a fenyőgyanta illata tömjén volt, a tűlevelek karcolása pedig figyelmeztetés: soha meg ne feledkezzetek a halálról. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy azoké, akiknek nem volt több lapos kavics a zsebükben, és tétlenségükért a tenger olyan csúnyán gúnyolta ki őket, hogy most korallá változva lengetik tagjaikat a vízben, mintha zászló lehetne a test, és rajta címer az értelem. nem ugyanúgy telt a te időd is? akár a hosszú vonaté, mely visz, de magát nem viteti, és tüsszent-pöffent-kattan, akinek jó barátai a sárga földek és nagy esők, csak nem tudja nekik elmondani a gyorsulás tájnyelvén. nem ugyanúgy telt a te időd is? ahogy a párhuzamosoké, feketén-fehéren, egyértelműen és értelmetlenül, mozgás nélkül és mégis mindig közelebb egy b-ponthoz, ahol dúcba sűrűsödve kucorog egy hittétel fenekén az igazság. (2) ugyanúgy telt a te időd is: könnyeid a konyhában csörömpöltek éjjelente és fénybe lábadt kicserzett bőröd. (3) lassan belélegzem aranykontúrod és látom már, hogy mozdulatlanságodból bárhová eljuthatok, hogy te maga az éhség voltál és vagy, hogy téged nem kellett kiválasztani — csak megkondult a harang gyomrodban és ételt adtál a veled éhezőknek.Egy ikon alá

eszem a töpörtyűt mangalicából készült göndörszőrűből aki már nem él egykor voltak nekem is kacskaringós fürtjeim mégis élek még a böllérkést máig megúsztam miért ő a töpörtyű miért nem én de miért is szorongok hiszen alig szorongatja torkomat ez a mosolygó bájos frakkba öltözött sorozatgyilkos elbizonytalanodik megtorpanva tétováz megremeg a keze haját csavargatja roppantja roppant ujjait talán éppen rádöbben valamire hatalma korlátaira hogy a halálnál ő sem büntethet tovább Megjelent a Műút 2016057-es számábantöpörtyű

ahol combjaim nem érnek össze görbületen túl találkoznak térdeim egymással göcsörtös tölgyekként fonódnak egymásba lépéseim susognak halkan egymástól eltávoznak ahogyan széttárom beáramlik a fény ezer színre oszlik ahol egymással nem vitatkoznak szőrszálak egymásba karolnak azok akik szeretnek egymástól elvárunk egy kis megértést ahol tölgyek nőnek oda megyek megnyugodni térdeim nem lágyulnak el combjaim összeérnek és újra beáramlik a fényKöz

A lombfúvó zajára ébredek. Te még alszol. Nem akarom, hogy zavarjon, és tudom, hogy a hangom megnyugtat, ezért hosszasan mesélek a labdaszedők feladatairól és a rovarbeporzású növényekről. Meg hogy a galaxisok a namíbiai égbolton ránézésre ugyanolyanok, mint a korallzátonyok csalánozói. Neked nagyjából idáig fog tetszeni ez a vers. 120 kilométerre innen, a házatok mögötti holtág nádasából néhány órája emeltek ki egy testet. Magadra húzod a takarót, és az oldaladra fordulsz. Most jut eszembe, hogy rétorománul álmodtam, fogalmam sincs, valójában hogy hangzik, de ezen a képzeletbeli nyelven is elég pontosan tudtalak szeretni. A trafik melletti fülkében megcsörren a telefon, valaki most hívja vissza a számot, amiről éjjel keresték. Aki nála aludt, annak hirtelen haza kellett utaznia. Állítólag a pozitív emlékek jobban megmaradnak, de remélem, kettőnk közül csak te működsz így, különben később nem értem majd, amit most reggeli után fogok mondani. A belvárosban elszállítják a régi Fordot, ami hetekig állt az egyik utcában nyitott ajtókkal, és amiben az utolsó fotók készültek rólunk. Meg kell örökíteni, ami elmúlik, mondtam akkor, bár nem feltétlenül magunkra gondoltam. És lezárták a hidat, mert valaki felmászott az egyik pilonra, a szerelme mással töltötte az estét, és nem vette fel, és már a pályaudvarig áll a kocsisor. A lombfúvó hangja egyre távolodik, itt alszol mellettem, valaki odalent kis kupacokba rendezi az évszakot az utolsó reggelen. Minden olyan lesz, mint régen, mondtad tegnap, pedig én jövőt terveztem veled. És valaki lekésiHoltág

mint hajamból a vörös úgy koptál ki belőlem nem festettem négy hete lenövés a töveknél — ez vagy te tincsekbe zárt nosztalgia kádban narancsos csík akciós termék a dm-ben egy szenvedélytelen szín dédi mondogatta úrinő mindig szépen felöltözik mosat vágat szárít kilencvenen túl is daueroltatott sose tudod ki jön szembe az utcán átfestem magamon emlékedet Megjelent a Műút 2015052-es számában a női lélekről

elkezdett bebarnulni az alma, ahol beleharaptál. vastagon bekened magad alapozóval, túl tökéletes az arcod, hibákat akarsz sejtetni. visszafordulok az almához, belemagyarázok mindent a fognyomodba. magunkat magyarázom bele, vagyis leginkább magamat, nem vagyok tisztában az alma viszonyrendszerével, hogyan oszlunk meg benne. szeretnék nagyon szárazon beszélni róla, az almafa termése botanikailag csoportos tüszőtermés, valahogy így, sokáig. aztán megetted.fognyom

S akkor úgy tetszik, mintha a civilizált környezet – benne a fák, a növények is – holmi olcsó celofánba lenne becsomagolva, s minden magasrendűtől, úgyszólván Istentől is elszigetelve.   Ludwig Wittgenstein A történet eleje, Pócsme- gyer, tizennyolc július hu- szonhárom, hétfő, innen kül- dök puszit, ahol semmi nincsen, se helytartó, se hely, se selyem, se selyem- hernyótetem, se térkép, se tér, se idő. Almát szed a férfi, felöltözik a nő. A szó előtti szóköz a szót e- lőzi meg, nincs többé görög, a szűz nem fog szülni, visz- szatér a kertbe a betűk árnyéka, tavasszal feltámad.   Csendélet citrommal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhét, péntek, mert nem része a nyelv, a teremtés néma, nem léteznek dolgok, a dolgok árnyéka létezik csupán, mint citromfán a cit- rom. A helytartó téli pa- lotája templom, a béke temploma, ezért van be- zárva. A harsány szűz és a hallgatag parázna beles a kulcslyukon.   A történet közepe, Pócsme- gyer, tizennyolc július huszon- három, hétfő, tavasszal fel- támad, ne maradjon nyár- ra, szabályos józanság te- lepszik a tájra. A helytar- tó szava a dolgok árnyé- ka, angyal háta mögött haldoklik sóhajtva. Meg- hal az anya, még mielőtt a gyermek megszületne, sö- tét füstbe futnak fények, nincs többé görög, nincs többé zsidó, néma a kert.   Csendélet barackkal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhat, csütör- tök, kétely magja hull, mint tavasszal néma hó, császár helyét tartja a boldog helytartó. A ba- rackfa alatt a barack elrohad, parázna mossa meg szűz játékaidat. A szó előtti szóköz a szót előzi meg, a betűk íve nem fog- ja követni a természetet, mert nem részedolgok, a dolgok

Gyerekként még mezítláb szaladtunk az uszoda vizes csempéjén. Nem gondoltunk a nyakszirtcsont csattanására, a fuga mentén szétfutó, kislányok úszószemüvegébe lassan beszivárgó vérre. Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején, hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére, ha a végén irányba áll. Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét, ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét az árok túlpartjának távolságával. Én elcsúsztam mellőled, nem hittem a számításoknak, elsiettem a mozdulatokat. Mint a műugró, aki tökéletes elméleti tudás és próbák után az ugrást rontja el, és a vízfelszínre úszva a közönség soraiból nem lát mást, csak a rokonok klórral átitatott, csalódott tekintetét. Megjelent a Műút 2013042-es számábanSzinkron

A nyelvtani szerkezetek sémáiban mindig biztonságot találtam. A boltban jó napot kívánok és ereszkedő hangsúlyt használva a kérdéseim is csak nehezen érzékelhetők. Talán ezért voltál velem kapcsolatban mindig kijelentés. A boltban mindenkit tegeztél. Szerettem a pizsamámba ragadt illatod. Ez volt az egyetlen gesztus, amit kérdésnek tudhattam be. Mikor kimostam, és a mondataid utáni lebegő hangsúly egyre stagnálóbb lett, elvesztettem a szintagmákba vetett hitem. Vásárlás közben majd újraépítem. A kérdésekre irányítom figyelmem, helyetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábanNyelvtan

a vörös képzelet alatt ülsz mintha sugárfüggönyön át néznélek süllyed a távolság eszméletvesztésünk után ciánfelhőn ébredünk másik halmazállapot dombjain tengerszint fölött csillagmaradványok spiráljain kezdünk el érzékelni eltűnik a napkorong és mindketten tudjuk hogy a légzés ritmusának jelentése van * vad borzongás horgonyoz a tűzben a fekete látogató mechanikusan érinti a hamarosan kitörő lávát ösztönösen terjed szét mint az idegpálya neuronjai nyakszirtek határolják a felejtés láncszemeit sűrű sárga köd hozhat enyhülést varjak csapata csipkézi a légkört * a ragadozók amiket zálogba adtál órákon belül elpusztulnak szerteágazó törésvonalak mentén várakozol míg el nem jön érted a vándor huszonkilenc napig lesz nyugtalan a természet a központi mezők zsákutcák tested kérges homloklebenyed az utolsó tiszta terület visszafordulsz hallod a hidraállatok zaját * elvágyódunk ritka égi jelenségek felé a szorongás édesvízi tapogató űrbélben emésztett gerincesek közt keresed a választ de hiába az elmúlt évszakok mutatják az irányt egyszer ez is bekövetkezik mint a kambriumi robbanás faunakutatók sokasága jön el érted medúzákkal úszol sejtrétegeik közé simulsz * színes csempékkel raknád ki a kontinenst míg az utolsó zónába űzött zsákmány is veszett lesz dobogó rémálomból ébredés ibolyakék kocka a tér nem hallod a folyamatos zajt zárt szépség a csend * üveglap mögött az óceáni kéreg háromszöget zár be a szilárd gömbhéjjal emelkedik a part a medence üledékes szélén állunk korallokat mutatsz nekem míg a hurrikánt várjuk pusztító hullámzásra ébredünk mészvázak közt indulunk útnak a vulkán holnapig alszik * ezüst gúla mellett érek haza ismerős fénycsík követi lépteim neuronok utolsó állomása ez termékeny kikötő ahol megfulladsz a sekély vízben gyűlnek az emlékek színeket rajzolnak a hófehér tapétára ismerős zaj csalánozók lepik elinvázió

Elpattant egy ér a szememben, fátyol borítja a szemfehérjét, homályosan látom a képernyőt: rezeg a betűkkel aládúcolt, rozoga épület. Kopnak a tárgyak körvonalai, foltosodnak a történetek. Nincs már karnyújtásnyira, nehezen reprodukálható a nagyszülői kép. Szedelőzködik a fáradt gondolat, álmosan pakolgatja kevéske motyóját. Nemsokára eltűnik, mint csupasz szobákból a családi relikviák. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Relikviák

Kék hó csikorgott a talpam alatt, lámpaburák közt csillaghunyorgás, fúvósok zümmögtek álomba az úton, hazáig kísért és velem maradt a fagy meg a Király utca csíkja, amikor úgy jártam haza éjjelenként, hogy az éjjel volt a nap és az út a haza. Sípoló vonat és felvert madárcsapat, kávébarna pöttyös, széttaposott hó, tócsában ácsorgás, halk szitkozódás, amikor még lehet, most még bármit lehet, ha mernék, lemennék, hívogat a lépcső, a ház beléből kiszűrődő ricsaj, a kék-piros fények: Coffee, na meg Nyitva. Akármilyen rút volt, nem tagadom, szép is, elherdált szabadság, megérzés, borzongás, utóíz-előleg, feltekert termosztát, takaró alá bújva is vacogtam, kint meg olyan volt az ország, mintha naplókat hasogattak volna fel és téptek százezer darabra, hogy hulljon csak, hulljon, mint Holle anyó tolla, dohos pincékbe tömörült a nép, ne lássák, mi volt a pamacsos hópelyhekre írva. Akármilyen szép volt, nem tagadom, rút is, pamacsos hópelyhek lassú olvadása, sárral keveredtek, résekbe tapadtak, gyom nőtt ki belőlük, nagyvárosi flóra. Ha merném, letépném, ilyen virág jutott, de miről álmodjon az, akit az út kísér haza, szagoljon bokrokat az autópálya mentén, zümmögjön fülébe a távollevők szava.A keserű utóíz természete

A mozdonyvezető az ülések közt hátrafele rohan.           Megjelent a Műút 2016058-es számában 42

csak eggyel és önmagukkal oszthatók mindig ezt halljuk szegény prímszámok valószínűtlen hogy magányosak lennének végtelenül sokan vannak és egyébként meg miért nem beszél senki a nemprímekről mintha az nem lenne sokkal borzasztóbb hogy többfelé oszthatók mások életének többszöröseként megsokszorozva felaprózva élni szétosztva magunk másoknak lehet-e valaki annál magányosabb akkor és csak akkor ha soha nem lehet önmaga egyetlen osztója?akkor és csak akkor

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

párhuzamos padlásain, rezzenéstelen idősíkok között söpri a szemetet, port kavarva, hajótörést és hullámzást csitít, vergődést kötözget angyalhajjal. Mint elfelejtett bádogedénybe, rúg a szétfolyó dimenziókon éjjel átütő evidenciákba, alszik a dermedt nyilvánvalóban, szemhéjait a holt fény cibálja. Alszik, aki szerette volna ébren, és nem riad fel a zörrenésre, immár testük szerinti bizonyosság, a közeli poklok létezése. Megjelent a Műút 2016056-os számábanAz álom

Arcom íve, pofonbalkon, szőrös, erdőktől erdőkig. Ezt hoztam és a láncot, az ideges mitokondriumokat. Most is érzem még apám tenyerét, félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, tintakék pigmentek a tengerek alatt. A szerveink fölött átívelő idegpályák, öröklött csigolyáim mindig is erősebbek voltak, tessék: képeket játszok meg, kanyargó autóutak, családi nyaralás. Íme a részek összegéből mellébeszélt egész, a távolság köztem és köztünk. Az irányok itt már feleslegesek, még talán a szavaknak van értelme. Megjelent a Műút 2015052-es számábanKépek

A félelem, hogy elfelejtem, jól vagyok, számba kúszik, mint egy szó, ami megbánta, hogy kimondták; keserű mondatokat szorít fogamhoz, nyelvemhez, ínyemhez. Hagyja abba, azt akarom, mert jól vagyok, mert vérem a vérem. De ahogy nyelni készülök, egy újabb mondatot ékel nyelvem leghátsó részére: valamit arról, milyen tökéletes az antitest memóriája, nem felejti el soha az anya képét, aki őt itt hagyta. Fenyvesi Orsolya fordításaVannak ilyen reggelek

Fehér gombszemeiről lekopott a festék. Ennyi maradt a régi házból, meg az angyalcsináló emléke. Amióta a városba költöztünk anya folyton lisztet lop a rejtekhelyekről, amit elszed, pazarolja, az orrával eszi. Apa mindig eldugja, és a lelkemre köti, el ne áruljam, mert elkap a rézfaszú bagoly. Csotrogányajkai közül fröcsög a nyál, legjobb lehajtani a fejet. Persze, ki tudna ellenállni a térdeplő, taknyos, könnyes könyörgésnek, anyám eléri, amit akar. Vizenyős szemhéjai alól, mint az öreg kutyák, néz felfelé. Ha megmakacsolom magam, a testvéremről kezd beszélni, hogy annyira rossz gyerek vagyok, félt megszületni, inkább felküldte a Jóska bácsi az angyalok közé. Nem tudok nem engedni. A szörny az ágy alatt meghalt, átvette helyét az álom, melyben mozdulatlanságra ébredek és kezd fogyni a levegő. Egy másikban, a lépcsőházban kekszet szór elém az idős néni, csak az illatát érzem, négykézláb kúszok utána, ő meg csak egyre kérdezget. Mi leszel, ha nagy leszel? Angyalcsináló, mondom és fuldoklás közben nagyokat nyelek.A plüsskutya megvakult

Fekete sziklák közt a tenger emléke után rohanó kutya vagyok, aki a kiürült medret saját túlcsorduló vágyaival tölti fel: így a talajtól elemelkedik, de minél magasabbra kerül, annál jobban érzi teste súlyát, pórusain kipréseli azt a levegőt, amit ahhoz szívott be, hogy megint elmondja magának a történetet, aminek a darabjait még mint kagylókat a tengerpartról hozta, és csak mostanra rakta össze: már látja, hogyan választotta ki egy gerinctelen lény, egy tengely nélküli formátlanság a mészkövet, döglött állatok tetemét a vízből, és hogyan szerkesztette maga köré. A kagyló ragadozó, mint a hiéna, de az ő áldozatai struktúrává koptak: a hiéna által fogyasztott holttestekben még felidéződik az élet emléke. A mészkővé oldódott élőlények már csak szavak, amiket olyan sokat ismételtek, hogy minden jelentés kifacsarodott belőlük, a szó teste pedig csak üres forma: kontúr, ami nem határol semmit. Így a kagyló olyan dögevő, ami a tartalmukat vesztett fogalmak határait emészti meg, és építi fel vázát: árnyékszemélyiség, vágyaimból kiszűri az elpusztulásig ismételt mondatokat, és egyedüli biztos pontként nézi végig, ahogy megfulladok egy tenger emlékében. A kagyló ragadozó

Hogy remegek, hogy fázom, neked nem róhattam fel. Pedig akkor is éppen kabátért meg valami koptatható íróeszközért indultam. Az egészet kívülről néztem. Nem zavart a tekintete vagy a karja, ahogy rám fonódott, csak leültem magam mellé és bólogattam: igen-igen, rám fonódott. Bólogattam arra is, ahogy a fülembe súgott, ahogy a kávét kavarta, a sorozatot nézte, ahogy a tányérokat egyesével a falhoz — bólogattam — pont úgy volt jó, ahogy. Mint az ágyban az ujjai, ahogy vitákban a karja. Bár a viták nem érdekeltek. Inkább csak a megszokás, mint bármilyen érzelmi töltet hajtotta őket. Helyettük ceruzával jegyeztem a füzetekbe, hogy mikor, hol tartottam éppen. Satíroztam a lapon feketére a kockákat, a grafitban az érzelmi töltet: tehetek bármit, de a szövetről lassan — bólogattam — a szövetről lassan az összes víz lepereg. Megjelent a Műút 2014046-os számában Bólogató

A nyelv, mint a tudás pupillája, éles képeket archivál. És hozzáad az ész. A puhán ringó, mátrix- szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt, áttetsző terepasztal. Pixelhuszár fürdik benne. Közben azt álmodja, hogy felébredt. Mert minden pozicionálás a visszájára fordulhat, ha a sztereotípiák szétrágják a műgondot, a találékonyság lefagy. Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít. Minden nyugvópont időszakos. Ami pillanatnyi kapaszkodót jelent, a másodperc törtrésze alatt el is tűnik. De a felkorbácsolt víztükör nem felesel. A tócsa, mint az indigó: szél firkálja össze. A történések rögtön továbbgombolyítják Ariadné fonalát, ami végül a szigorúan celebrált rítushoz vezet vissza. Út közben pedig úgy tűnhet, volt más lehetőség. Ez benne a különös. Pedig nincs. Megjelent a Műút 2016056-os számábanA rutin genealógiája

A medvefóka-vadászat hagyományosan női munka Tasmaniában, és úgy képzeld el, hogy az asszonyok kiúsznak a fókák sziklájához, ahol valamilyen tompa tárggyal hátulról, lesből agyonverik az állatot. A képességeidet ismerve remekül beilleszkedhettél volna, mégsem tetted. Te az a nő lettél, aki a rozsdás kagylókonzervével a főtérre megy, mert úgy emlékszik, hogy ott egyszer kampánycsendkor szép fiatalok osztottak lisztet, miközben még annak a férfinak a gondolata bántja, akivel a zuhanórepülésnél jobb lett volna összefont ujjakkal időben felrántani a botkormányt. Megjelent a Műút 2015052-es számában Lisztet osztottak

aznap 89. november 17-én diákdiszkót rendezett a helyi Szocialista Ifjúsági Szövetség azaz a rövidítve a SZISZ (értsd a Csehszlovák Szocialista Köztársaság területét vö. Magyar Népköztársaság Kommunista Ifjúsági Szövetség azaz KISZ) én mozigépész haverom a Laci meg fűtő a kultúrban aznap nem tudni miért berúgtunk halványan rémlik rohadt köd volt egész nap ellopta a napot az utcát a házakat mi elszomorodtunk hol én hol Laci rendeltük a rundot rum kóla vörös vadászok a vasúti restiben belénk dőltek megváltottuk a világot fel papírpénzeinket estére szolgálatba rendelték mindkettőnket mégis kétszáz diák lesz a nagyteremben egyenruhában ropják a BONEY M-re ott kell a felügyelet mattra sikerült az a játszma rum kóla nyert bedőltünk a raktárba régi színjátékok díszletei elkoszlott kosztümjei közé én ráfeküdtem Hófehérkére egy háromlábú dikón hevert anno széles csípőjű tejenagy csaj játszhatta a királylányt a hét kicsinek biztosan egyszerre bejött s a hét kicsi egyszerre ment el ha a ruha leesett róla Laci rosszabbul járt neki valahogy a feje alá keveredett kurvára törte egy gipsz Lenin vörös molyrágta körfüggönyt terítettek rá mellette meg ott hevert egy vadi új szívlapát fel se fogtuk hogy került oda Iljics nagyon le volt törve de hogy más dugta meg helyette Nagyezsda Krupszkaját esetleg eltűnt a pártvagyon vagy elfogyott volna a vodka a Kremlben szobornak ez már mindegy lenne orrát halott ilyenbe ne verje a néhai héroszt a letakarta 1968 nyarán egy lázadó tompa tárgy hagyott nyomott rajta mi mindenen még mi mindenen innen még és mindenen túl hevertünk múlton álmodtuk újra hogy ha egyszer régen már jól odanyomott Iljics elvtársnak egy tompaAznap 89 novemberében

amitől félek, testet ölt: ketten vagyunk már megint. az egyik beszél, és közben imbolyog, mint egy csecsemő, mert nehéz neki a nyelv. a másik ott lapít, ahol elfordul a test, ahol az árnyékok tövei fekszenek. ketten vagyunk már megint, és kevés a tér, ami megijeszt. hát egyre csak kijjebb toljuk a test határait, ahogyan az emberek építenek egyre nagyobb hajókat, hogy eltakarják a tengert. ketten vagyunk már megint, és hajókorlát az ajak. óvatlan, aki beszéd közben átnyúlik a peremén, mert ingovány és métely lakik a hajón kívül. szörnyek, melyeket nem értünk és árnyak, amik nem bennünk erednek. ketten vagyunk már megint. aki beszél, egyensúlyozik a körvonalain. és aki hallgat, összeköti a test végpontjait. ezek az átlók tartják meg, amit helyéről elmozdít a megszólalás. így billegünk ketten már megint, és aki beszél, végül bennmarad.egyre nagyobb hajók

Sörhasú, elvált apa a múlt, akinek minden második hét- végén van láthatási joga, aztán csak elráncigál ide- oda, igazi vasárnapi apuka, a lehetőséget, a trolijegyet átlyukasztja, ellenben kérkedni, felvágni szeretne inkább, pontosan az ellenkezőjét cselekedni, hadd bámulják a szarháziak, mily vakmerő és hogy baromi jó fej, nem mint a sunyi jelen, kinek be kell kötni a szemét, hogy megláthassa az éjszakát. Megjelent a Műút 2013042-es számában Fényrosta

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház