Ne egyél többet a szobádban, mondta anyám.
Ha csak nem akarsz még több bogarat magadnak.
Akik pontosan az olyan alakok miatt szaporodnak,
mint amilyen te vagy. Egyébként éhen pusztulnának.
Különben is, kit akarsz boldoggá tenni,
egy maroknyi hangyát, vagy az anyádat?
Mit adhatnak ők neked, amit én nem?
Semmit, hiszen nincsenek érzéseik.
Morzsák

Bináris rendszerekbe
szűkíti magát, mintha
egy térképen létezne.
Hajózási ismeretek

Ha tíz éve másképp döntesz, ha nem fekszel fel arra
a kórházi asztallapra, ha nem terítenek ki, ha nem zsibbasztanak el,
ha nem hoznak ki tolószékben, ha nincs hóvirág a párnádon,
ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársaid,
ha hamarabb felépülsz, és szeretkezni tudsz,
tán nem cserélnek le egy szűzkurvával,
ha megtartod, és mégis lecserélnek, vigasztalhatna,
van egy már iskoláskorú lányod,
felnőne látszatapaságban, ahogy te.
Szombat. Hétvége. Délutáni napló.

A sarokban fehér liliomok
Állnak. Egészen
Idegenek. A szobát
Belepik. A porzókról a virágpor
Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő,
Lemoshatatlan, csak elkenhető
Közhelyesség. Minden eleme
Vádol. A szimbólum egésze
Zaklat. A jelentés miérteket
Maszatol. A fehér liliomok
Rémületesek. Egészen
Fehér

amikor van alátét, direkt túltöltöm, hogy
a habból valamennyi kifolyjon körbe,
mint a péterfyben, ami a kacsa után maradt,
háton fekve pisilni nem lehet, de ez senkit
sem érdekelt, nem betegség, ezt mondta
az orvos, hanem hajlam, elmondva nem nagy dolog,
ráadásul nagyon gyakori, erre gondolok pár
órával a műtét után...
sárga

Mégis addig tartottam
számban az utolsó szót,
magamnál a
kimondás jogát,
míg szétmállva,
nyelvem két végén
lett belőle
keserű és édes.
vegyrokonság

A visszhangomra
figyeltem helyetted.
Mindig én kerestem,
de akkor itta szavaimat,
a részegségtől csak
ismételni tudott.
Kurzor

Nap, buksz
lefelé, nap
eltűnsz bárgyú
ritmusban,
kicsiny körökben
esetlen arányoknak
engedelmeskedve.
New York-i töredék

Uram, hallgass. Már elég sokat
beszéltél. És elég sokat hallgattál mást.
Hű vagy Te egyáltalán hozzám?
Hiszel Te bennem? Féltesz
úgy istenigazából?
CXLIII. zsoltár

ha leesik a Jézus feje szerencsét hoz
12 nő megy alatta minden nap angliába
mert ott ezt nem engedik
aztán visszaragasztják a lába alá 50-est
tesznek hogy vigyázzon este
a templomokban ragasztott jézusfejek
kevesebb anyagot a nyakába
hogy magától leessen
Faliratok — Dublini mise

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

Teletölteni a vödröt vízzel. Azt a vödröt.
Azzal a vízzel. Tiszta forrás értelmező
cseppjeivel mosni az arcot, mosakodni
meg; először félmeztelenre vetkőzni,
és úgy. Félénk háborús sebeket simogatni
vele. Majd a fészer mögött építeni új
jövőt, legalább belegondolni, mitől
távolodik az ember. Ha ember.
Hamvas Béla/film/nap/kert/vödör

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

Távol az éjjeltől, a nap közepén a tükrök és ablakok közötti
különbségről beszélgettünk. Én azt akartam (értsd: „úgy döntöttem”),
hogy a műalkotás ablak legyen egyik világból a másikba,
de te azt mondtad, nem, a műalkotás — éppúgy, mint a másik
ember — tükör. És hogy ez elég. De hát úgy csak azt látod,
amit eddig is láttál, mondtam én. Hogyan lehetne ezen
javítani?
Ablakok és tükrök

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek
lobogó vízbe dobom,
hogy megnézzem mi fő ki belőle.

Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol

Én csak megkavarom a kozmoszt,
s meredek a forgó örvénybe.
- Úgy dobnak fel a máglyára egy nap,
mint az összeszáradt, vén gallyat –
mondtad.
A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat.Konyhatündér

azonos magával. tovább’. azonos val. azonos valval.
no persze. tehát az árnyék. az viszont. kitüremkedik.
ím. árnyéka. merthogy az is van. neki is van. szóval.
valamiért eltér. eltérő. pedig olyan ő. szó – mi – szó.
kicsinyt más. eltérő. jó szókkal szólván. ’más – más.
Szócikk

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának
itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai
ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el,
amelyben magam is fogyasztom az életem.
Nem tudják

valamilepukkantbudaikocsma
ezerkilencszázhetvennyolcősz
: zene / füstköd / zene
esztendőkkelkésőbbesőstél
versekremosolygótelihold
: bor / pálinka / bor
újabbévtizedekmúltán
meghittbeszélgetésutolszor
: szívütés / imacsend / szívütés
gyászsutagyávasutagyász
nemelőttesemnemazótasem
: ésnincs / ésésés / nincsés


Nappalvanéj

Pofon, ami annyi ideig bizsergeti az arcot,
hogy simogatásnak tűnik.
Bársonynadrág szárán fényesre dörzsölt alma,
magánégitest, ami beragyogja a napom,
hiába harapnék bele, az ízében sose csillan
fel az a fény. Az alma zamatának egészen más
képe van, mint a fényesre dörzsölt almának.
Bársonyos forradalom

amikor már elég sokat dőlt a lőre akár egy gyengécske kabaré is kezdődhetne belőle mondván maga szürrealista netán futurista — én kérem inkább alkoholista de hagyjuk el az olcsó gegeket hisz nincs az a tudomány mely felmérhetné ezeket az undorító jóléttől a szesz-féle pancsolásig melybe a hajléktalan állatként belemászik és ájultságukban közel kerülnek egymáshoz a kóros figurák legfeljebb stílusuk más itt esetleg sárga selyem pongyolába burkolózva villant a dáma odébb négykézláb állva mereng bele a pocsolyába a nyomorúságára gyönyört hajszoló na már most barátaim ki a jó és a motiváltságnak merre lézeng szocializált alapja alkoholmentes ürge viszont fel se készülődjön erre a szellemi kalandra úgysem közelíthetné a magány s a szeretet eme kétségbe ejtő stációit melyek között a szesztestvéri hit gyilkol és ölel miközben az ördög vinne el minden szereplőt most épp oldalról egy özvegyet lesek aki bódultan korcs kutyájával odanőtt a kocsmaszékhez az imént még heherészett de később árva taglózottságában valahogy angyali az álságos közegészségügynek látványa nem épp hallali ám akkor lelkét ki menti meg(szino)líra

Háttal a konyhaablaknak megcsillan
a reggeli napfény kávéscsészéden, csak
szemedben ül a másnap étcsoki színű
bánata, s vállad lejtői a csüggedést
sugallják...
Tiltott zóna

Eorann a két vidrakölykünkről ír,
Vackuk előtt udvaroltak egymásnak —
Elképzelem pajkos vadulásukat

És vidrakoromat idézi fel:
Ronannak ministráltam, letérdeltem,
A misekönyvet tartottam, lapozta...
Sweeney-töredékek

A mozdonyvezető
az ülések közt
hátrafele rohan.
42

Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak,
A volna az élet örökös megrontója,
Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni,
Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog,

Megosztunk egymással ágyat és ágytálat,
Kaparós sorsjegyekre kuporgatunk,
Ha lenne vidámpark, nem ülnénk otthon este,
Tudod mit, feküdj rám és aludjunk.
Az vagy

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Körkörös romok

itt sok fekszik meséli a fák alatt ide
már nem lehet rakni újat csak ha tényleg
előkelőség nem akar rohadni megmondta
otthon is rakják a szerveit ami még jó másba
a maradék menjen a szőlőbe ott az utolsó
gyökere visszajön ide jó neki nagyon tetszik
a temetőben az egyik a történelemről
a másik a nagyanyjáról egyik sem veszi át
a másik nyelvét aztán beül a porcelán mögé
Made in Slovakia

csak mész én meg
csak utánad

csak viszem és közben
arra gondolok
hogy a méltóságot
nem méterben mérik
ha majd

Ha végigmegyünk a híres emberek
listáján, az derül ki, hogy először
mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush
nem úgy néz ki, mint aki
bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök.
Játék a hírnévvel

Van negyedmilliód,
Ádámka.
Azok a gyors eszű szépfiúk kölcsönözték,
amikor meghallották,
hogy végre élni akarsz,
ha már olyan régóta kevered a maltert.
Tudták, hogy nem tudod,
hány nulla van a negyedmillióban,
és elneveztek kliensnek.
Körvonal

minden hajnal így kezdődik taxiállomásként n
ézek a fémes égre a sarkon most fordul be a mez
telen konyha kőpadlóján más színű minden k
ocka felfalják az itt-ott lelógó fények össze
fut a szivárvány a vadonnal
hajnalszöveg

Úgy látszik, egyetlen dolog ragadt rád a kollégiumban,
hogy hogyan kell lustának lenni, mondta apám.
Mert otthon nem erre neveltünk, az egyszer biztos.
Ha tanultál volna amerikai történelmet,
bizonyára feltűnt volna, hogy az alapító atyáink
egyetlen helyen sem hivatkoznak rá az alkotmányban.
Sehol sincs leírva, hogy jogod van lustának lenni...
A lustaság művészete

amint leért a gép kereke a kifutóra,
a nehézkedéssel te is a
tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy
még beljebb, lélekebb.
soha. többé. nélküled.
Lisszaboni esemesek

Napok óta nem vagyok magamnál.
A fejemben lakó aranyásó
kedd óta egyetlen nevet hoz fel
a vízbe mártott szitáján,
s a név hallatán, mintha áramütés érne,
összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje
megőrül és fel le jár,
a gyomromtól a torkomig,
a torkomtól a gyomromig szalad...Szerelem

Az erőszak ma
új arcát mutatja
beletanulok
simulékonyan
alárendeződöm
mire megszokom
változik megint
a tegnapi pofon
arcról a köpet
hiányozni fog.
Fúga

tapogatok forró a vörös cserépkályha
befűtöttek mielőtt elmentek a bálba
nem mondták elmennek nem mondták tudom hova
az ajtót nyitva hagyták sötét a nagyszoba

ujjam dugom a résbe rángatom nem tárul
egy fényszilánk se válik le a spalettáról
alul nyitom de felül is bereteszelve
reménytelen nézek fekete mennyezetre
Bezárt kisfiú

Lelkemmel jártuk Párizst,
otthon is voltunk márist
– olyan ez csak, mint Pécses „tt”,
vagy Székesfehérvár is „tt”.

Párizsi mindenszentek

Végül a részletek maradnak: a háton-
alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral,
a katéter nyoma a könyökhajlatban.
Tetovált pontok, két rövid heg.
Egy beavatás közelképei.
Végül

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát.California Blues

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
Jason dala

a fiókok tartalma kiselejtezve
az emlékezet kukába vetve
útra készen a kidobásra szánt
dobozok ám akad még néhány
selejtezésre váró darab
Naplóversek

Van a tárgyaknak lelke érzem olykor
van és a mienknél is örökebb
mikor húsz éve idejöttünk akkor
a nagy szobába csak csupa öreg
bútort vett Zsóka mert soha nem én
ő nézte ki majd én is megjelenve
mint egy bútorszakértő fenomén
döntöttem
Lacrimae rerum

jó edzőként fokozatosan terheltél.
mindenhova magammal cipeltem a körülöttem épülő falakat.
a tieid már az égig értek, szemeid előtt vékony tejüveg:
nem láthattad, ahogy a napfényt megtörik a levegőben szálló porszemek,
s én ezen keresztül láttalak bátornak, erősnek.
tégla

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán
meg parknak is de röhejes csak annyira volt
amennyire egy barakk lehetett

akadtak ott furcsaságok
fából barkácsolt hullámvasút
ahol alkalom adódott hányni
büntetlenül
vidámpark

Ha kimozdulna, éppen esni fog,
nem is nagyon, ez most csak kismosás,
csodálnám (hogyha élne), hogy mozog,
csodálnám érte; mennyi változás!

Szeretne otthon lenni ott, ha nem
piszkálnák érte, miért épp van, és
nem mondanák meg, mi miként legyen.
Ha lehető lehetne a levés.
Ha kimozdulna

Annyit láttam csak.
A talpad alatt megolvadt linóleumot.
Te meg észre sem vetted. Ott álltál,
majd megindult alattad minden.

Nem mertem, pedig megérinthettelek volna.
Inkább csak néztem, ahogy
a kettőnk közti szintkülönbségtő
l felszökik benned a tériszony.
Elérni a szótlanságot

Vándorlásaid útvonala mint egy tetoválás,
mit egy fekete kölyök homlokán láttam.
Fiatalon halnak errefelé

éhes hassal, és vodkára szomjazva.
A pólójukon a barátaik arcát hordják.
Tavaly egyiket a cipőjéért ölték meg.
Üreg a tenyéren

Búuuúu! Bu!
Szép Ernő:
De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban
TD: Minden a végtelenségig megy!
Bú-tiszta búza, bú-ocsu

Mint elfelejtett bádogedénybe,
rúg a szétfolyó dimenziókon
éjjel átütő evidenciákba,
alszik a dermedt nyilvánvalóban,
szemhéjait a holt fény cibálja.
Az álom

csörög a telefonom, épp tésztát gyúrok,
az orrommal veszem fel, majd ugyanúgy
kihangosítalak, másodszor is meghívsz magadhoz,
áttörés, talán viszek pogácsát, de most valahogy
másra nem tudok gondolni, mint anyám
kérges tenyerére, a rászáradt rétegre
a tenyerem alján, egyforma a kettő, még a recept is,
de akkor nekem miért nem jön le a kézmosástól.
Három üledékes

a szirének énekeltek,
te egyre többet beszéltél a hajóidról
meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni,
így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket.
Tagadás helyett

Aludnom kellene,
felejteni lábának, combjának, fenekének formáit.
Az arcát, amit ha lehunyom a szemem,
úgy látom, akár egy túlexponált fotót,
túl közel van, nincsenek vonásai.
Álmomban tegnap fekete kutya voltam,
aki egy hattyúba szerelmes.
Inverz

görgő kavicsok,
avar alatt por, kutyaszar,
megoldatlan energia —
vagyok még sugár,
görbülő ingerület.
rugalmas feszültség az
izmokban, nem oldja fel
az elernyedés,
csak elpattanás óvatlanul,
őrizetlenül.
ostrom

Megcsúszik a kezem, ahogy a felsózott utcára lesek,
két emelet iszonya verődik vissza a hóra szórt fényekkel.
Gyerekek markolnak bele, kemény darabot gyúrnak,
ellensúlyozva félelmeiket, mikor reklámtáblák mögött
bújnak az ellenfél elől.
Taktikák

ez a cella az otthonod
ez a sötétség a tiéd
ebben eligazodsz ezt
ismered és voltaképp szereted is
ha ezen az elfogadást értjük
elfogadni azt ami csak most
van készülőben csak úgy mintha
szibériai messzeségből kéklene rád
egy ismeretlen szempár vagy egy barlang
némasága szólítana meg
Csak azért

az önvád és az önsajnálat energiái gőgjében és magányában erősítik a saját fájdalmából táplálkozót | a légtestű függetlenségének záloga a légtestű kolónia kohéziójának ereje és rugalmassága melyet az egyed a látszólag idegen organizmusok megismerésével ápolásával és elengedésével biztosít | aki gyöngeségét várható élettartamának derekán elfogadja a tehetetlenség a függés és az önzés testébe száműzi egyszersmind képmutatásra ítéli önmagátNyolcadik nap: a bolygó kifosztása

mostanában sokat gondolok magára.
kezdem belátni, hogy hiába futok,
magam elől nem fogok elmenekülni sehogyan.
a vérnyomásom csak nő,
és már nem fogom elhinni,
hogy meg bírok élni a a rossz szokásaim nélkül.
szeretem az elbaszott életemet,
arra is rájöttem. szeretem, hogy így el van baszva.
Kedves Irén!

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték...Amikor harmadszor álltam

azt hittem nem maradt több kétely
s hogy magamból örökre kiírtalak
kikoptak mellőlem a barátok is
elfogytak a bűvös koccintások
s végül a poharakat is összetörtem
de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget
lapos lettem és öntelt mint a plakátok
melyek felkúsznak a falra
s már nem számolom
hány álmot aludtam át nélküled
mióta csak halott emlékeket tudok szeretni…
csak azt számolom

Úgy három éve elromlott a december.
Csak jött és elment, félig letépett
Hideg neonfényeket hagyva
A villanypóznák betonállványain.
Zárlatot kapott valami bennem is,
Kiégett mindkét szemem fénye.
Azóta is csak lógok — a vakokat felakasztják, ugye —
Lógok, mint szikrázó villanyvezeték az esőben.
Reflektorhalál

Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő.
A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett
a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán
elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem.
Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót
kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem.
Sorompó

célba köpnek
merev testére
szotyolával
harmadosztályú
csibészekfőnixveréb

Az űrkapszulában
töltött keringés közben
keletkezett ritkulás

térfogata a zsúfoltsággal
sem csökken, csak
közénk helyeződik...
Csontok

Nyáréjszaka, sűrű zivatar. Rémország fölött
villámlik az ég. Nincsen út, de még van irány.
Az ablaktörlő vadul kalimpál, mint egy madárijesztő
kabátujja. Ketten ülnek a kocsiban. Nem szólnak
egymáshoz, a nő vezet. Előttük a fényszóró bizonytalan,
szűk udvara, körben a sötétség átázott, sűrű szövésű
drapériái. A szemek e madár nélküli tájon sosem voltak
elég élesek. Későn villannak föl az útszéli karók
vörös, foszforeszkáló csíkjai. A nő lassan hajt.
Burok

Nie ufam obcym,
ale kosmitów, jeśli mają ręce,
chętnie przytuliłbym do piersi.
Lepiej, żeby obcy nie mieszkali
w sąsiedztwie. Skośnoocy —
tych nie cierpię najbardziej.
Wstają wcześnie i późno
wieczorem cicho zamykają drzwi.
Cztery, trzy, dwa

Anyám nem hisz a feltámadásban.
Ebéd után vagyunk, szomorú emésztés
Vette kezdetét, a test ellassul.
Nem hisz, mert a parcella
Ki lett fizetve húsz évre.
Majd fizessétek tovább, mikor
Már nem leszek, és vállvonogatva
Eltünteti a terített asztalról a tor
Szemnek kibírhatatlan, földi
Maradványait.
Tedeum

Hiányoztam, míg nem voltam.
Meglepett.
Pedig mindig ezt mondja,
mindig ő a kedvesebb.
Két keze feje alatt,
aztán csípője mentén, majd
csupasz hasán összefűzve.
Szerelmeink

A különböző irányokba mutató beszéd
értelem-kezdeményeket csomagol ki gondolkodás közben.
S ezeket váltogatjuk, amikor magyarázzuk a bizonyítványunkat.
Lehetséges karaktereink szakadatlanul alakulnak.

A végérvényes foglalatot kizárólag az Örökkévaló látja.
Csak átlépünk ezen a tudáson, mintha benyitnánk a ködbe.
Lépéstudat, lépés-hús, hallod az összest.
Most szűnt meg benned, ami leszűkítette a látásod.
A beszéd, a nyelv s a bútorok

mársemnemtudom is
mársemnemértem is
— :
márdehogynemértem is
márdehogynemtudom is
Nemelégia is

isten sincs
itt lenn is-
tentelen

sötét van
legyetek
éberek
(mondóka)

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

Álmomban sem találkoztam veled
háttal álltál és nem ismertelek
csak a lényedből sejlett valami
ami alig bírt hasonlítani
ez vonzott egykor ez a rejtelem
s ma sem tudom hogy mi voltál nekem
Egyveleg

életben maradtam,
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott
értettem meg természetünk
érzéseink jelöletlenségét
hullámzását, meghittségét
fizikai biztonságát;
bizonyosság ez, mint a tér, mint
az ember az összes hordalékával
ahogy megvilágosul az egymás
előtti szégyen diadala
mert megszülettél
ébren

A temető melletti kocsmákat nevezik így.
Jutott eszembe, miközben, szivattyú hiányában,
a pincédben lapátoltam a leszivárgott vizet
egy piros felmosóvödörbe. A tüdőd váladékkal
telt meg — így mondták anyámék —, egy alkoholista,
aki felszökő gyomortartalmát állandóan félrenyeli,
a szervezeted úgy töltötte fel a mellüreget újra
és újra. Görcsösen markoltam a nyelet, májfoltos
ujjak a talpas poharat. Minden egyes lapáttal
közelebb vittelek a fulladáshoz. Nem tudtam
elképzelni, hogyan ölheti meg egy test önmagát.
Hullamosó

Magától felgyulladt a villany
ahogy kialudni szokott
míg aludtam talált magának
egy téli sötét napszakot
valami töprengésbe kezdtem
de félálomban megszakadt
s a halálról kezdtem tűnődni
hogy itt koslat de elkerül
vagy épp így kerít be egészen
előbb kívül aztán belül
Villany

Továbbhordják
a színeket, testarányokat,
és mivel nincs testtől
független lélek,
hordozzák a haragot,
a félelmet, és az
eredendő bűnt is...
A gének etikája

Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta.
Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul
a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas.
A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé.

A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete.
Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást.
Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc,
vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal.
Animált szárnyasoltár

Miért nem néztem a vattacukrokat az égen?
Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet,
hogy egy másik században is segíthetek?
Miért neveznek el verset rólam?
Miért száll annyi veréb fölébem?
Miért tagadják, hogy voltam?
LORENZO RIBEIRA — Posztmortem nevetek

A szavak szegények mindig velünk maradnak
a földárnyék piramis abba temetkezünkPiramis

Menekülök előled, el a tenger többszáz mérföldnyi
partjaitól, ami bennünket szétválaszt;
a kiloccsant kávé zuhanórepülése, a gyomor összerándul a
a fehér abrosz fölött;
futok a hangod irányába, ahol a remény van,
ahogy a jéghideg délutánokon a fülemhez
szorítom a telefonkagylót...
Zuhanórepülésben

A puhaarcú lány, akit
túl megrögzötten kezdtem el szeretni
egy októberben, nem engem választ.
Apró, lesből szúró fájdalom,
az összerezzenés szégyene
mosoly előtt. Függöny.
A puhaarcú lány

Ha mindez nem történt volna meg velem
egyszer már, ha vérre nem láttam volna
rá életet, földre vizet, égre mindent, amit
lehet, egy individuális mitológia
nevében azt, ami tán ott se volt,
nem tudom már, menedéktelen
csöndeket, tértelen, sötét, hibás,
zuhanytalan lelkű házak bánatát, pirosra
zöldet, zöldre mindig kéket, kékre sárgát,
szemeim fülnél fontosabb tanúk lennének.
Hullám, mollban

Füvet nem nyírtak többé.
Fogytak a zajok, muszáj volt felébredni
a harkályra, amit egyikünk sem látott,
de reméljük, az kopogtatott
a szobánk falán éjszakánként.
Évszakváltás

Együtt vállaljuk a felelősséget
a leányanyaságért,
a fogunkat néha marja, de
így szokás nálunk, sosem
voltak férfiak az életünkben.
Anyaság

I.
Kirántom, mi helyett?

II.
Kés. Magyar. Zsoltár.
Két konan

A Nap jönne föl, de visszanyelem.
Az árnyékok maradjanak a helyükön,
és mindig legyen, ami melegen tart.
Így nehéz bármit is rejtegetni:
átvilágít az olvadó, viaszos bőrön,
az erek csatornáiban hullámot kelt
a belém zuhanó Ikarosz.
Látod, végül mégis labirintusban hal meg.
Viasz

húsz év múlva a karodba csíptél és fájt.
ráeszméltél, hogy végig statiszta voltál a darabban
(álmodban forgatókönyvíró — valójában még rendezőfeleség se.)
az elejétől fogva vártad, hogy titokban átírhasd a szövegkönyvet,
és sokáig észre se vetted, hogy végig a párnád alatt hevert,
mint régen a füzetek, amikor még gimnáziumba jártál.
balra el, függöny (taps nem)

Mint anya a magzatot, hordozom
magamban egy kényszerbeteg
emlékeit; a lépcsőházat, az ajtót, amit
hatévesen az ujjamra csuktam, a kocsiban
a régi zenelejátszót, a felszeletelt éveket.
Minden szakasznál kötök egy
csomót a köldökzsinórra,
arra emlékeztet, hogy felejtek.
Csomók

Mereven nézek egy bokrot,
különféle sárga széleket,
itt-ott előtűnik a zöld is,
levelek rejtett címere,
s egy másik látvány emögött:
összehajló fák tövében
drótkerítésbe fut
eperbokor-övezte fehér.
Visszaszámolás

A színes széncinegéket nézem, amint
megszokott időben ellepik a balkont,
esznek-isznak, fürgén tovaröppennek
a szemközti fák csupasz ágaira, újabban
verebek is csapódnak hozzájuk, s ha
olykor ismeretlen okból elmaradnak,
szinte hiányoznak.
Már nem

az általános iskolában tanultam németórán, hogy
ne az igazat mondd, hanem azt, amihez elég szót ismersz.
eleinte fura volt, aztán már fel se tűnt.
akkor éreztem, hogy baj van, amikor
neked se tudtam megmondani, amit gondoltam valójában,
csak a betanult szövegek foszlányai jutottak eszembe,
és rájöttem: nem segít, hogy a nyelvvizsgán nem ellenőrzik,
tényleg együtt ebédel-e a család.
nyelvóra

Előbb üres kráter:
bemélyedés, kapocs a
látható és mondhatatlan
között. Úgy fedi fel
otthonát, mi előbb a kráterben
pusztulásra vágyott:
a város partjain apró,
metszésnyi gázlángok gyúlnak.

Amiről nincs idő

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom
a kilincset. A szobámban úgy ordít
a huzat, mint aki most pánikol
először. Ilyenkor a gyomromhoz
kapok: mintha egy remegő lépcsőházat
kellene megtámasztanom. A fotelben
egy rozsdás kabát, ha nem mozogna,
talán észre sem venném, hogy van
benne valaki.
[Beton]

felőled,
parázsló felejtés
puha esőben, mint
a Côte d’Azur-os éj,
mely reggel újra csak
fel-felsír tebenned,
s vizes hajadról
a gyász a szádra rebben.
Mehetünk

visszafordulok az almához, belemagyarázok
mindent a fognyomodba. magunkat magyarázom
bele, vagyis leginkább magamat, nem vagyok
tisztában az alma viszonyrendszerével, hogyan
oszlunk meg benne. szeretnék nagyon szárazon
beszélni róla, az almafa termése botanikailag
csoportos tüszőtermés, valahogy így, sokáig.
fognyom

Groteszk leszel, mint egy rosszul preparált állat.
Próbálok erre nem gondolni.
Sokáig fekszünk mozdulatlanul,
mint a kutyák, ha
párzás után összeragadva maradnak egy ideig.
Valahol most épp egy beszédhibással
gyakoroltatják a taxidermia szó kiejtését.
Nekem meg a te neved miatt kellene
logopédushoz járnom.Taxidermia

A kép égéstermék — a széleket szavak perzselik.
Kifényesedik a szén, az ellenállás rajzolata a felejtés rendje ellen.
Az egyiket nézem, a másik a tarkómat szúrja.
Nemesfémmé hevíti a nyelvet a látás, gyerekek játszanak így nagyítóval,
kikerekedett szemekkel néznek a göndör füst után.
Szögletes

látod, ami elmúlt, az mind vicinális.
apró lokációk,
tulipánnal és kiskerttel,
süvölvény dísztökkel,
és a kitépett dísztök hűlt helyével.
makrófelvételek vannak erről a szemedben.
vicinális

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla
lelkem mint avarban meglapuló róka
levél alatt alszik belefagy az álom
ülünk egy ideje mindketten az ágyon
elhallgattál te is én sem jutok szóhoz
egyikünk sem talál el az utolsóhoz

mehetsz előre nézhetsz hátra
beváltható vagyok de látra
nemversek

Ahogyan a hóembert is belepi
a friss hó, s forr a vére, mint a télnek,
úgy éreztem magamat veled, Ingrid,
közben te azt mondtad, mire várok, tapsra?
És gyilkolni tudtál volna, szánkázni
végig a testemen, áldott krétaként,
ami már maga a halhatatlanság.
Áfonyalekvár

zene a fülben. kinézek a buszablakon —
megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén.
f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot,
míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót.
az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel,
mostanra egy madárörvény magja lettem.
a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem.
rezignált pszichózis, 69 dB