friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Nyárdelen érik a mák
rásüt a napszagú fény,
nehéz a csillagos ég-
válladon véres ruhák;

kalászba gyűlik a rozs
szerelmes pillangó száll
szellőnyi, suhanó táj:
kőhideg áldozat most.Nyárdelen érik

amint leért a gép kereke a kifutóra,
a nehézkedéssel te is a
tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy
még beljebb, lélekebb.
soha. többé. nélküled.
Lisszaboni esemesek

a hadtörténetiben esett meg velem
sápkóros vitrinek között
hogy körbekorzóztak az egyenruhák
-ingek és -öltönyök
anyámmal voltam aki lemaradt
nem sokkal egy teremmel
apróság kötötte figyelmét
le rólam aki mentem
előre vagy hátra az időben
habár ez jelentéktelen
de végeredményként
a jelenbe érkeztem meg
vázlatvers

írtam egy verset gondolatban,
de reggelre nem maradt más,
csak egy asztal.

Hiába próbáltam visszaidézni
képeket és szavakat:
szoba nőtt az asztal köré,
ablakok, és egy másik Nap fénye
nálam is erőszakosabbnak bizonyult
— ragyogott.

Porcelán teáskannák, gyertyát tartó gyertyatartók
sorakoztak már az asztalon.
De ez nem az én versem volt,
hanem az egyik első kalotípia:
William Henry Fox Talbot
reggelizőasztala.
Elalvás előtt

Szabályosan keresztbe szelt hang
ütközik meg egy zongora áramvonalán,
és köré máris hálót sző az előszivárgó
sötétség. A tér első pillanatában

fekete szálak törlik el egy steril táj
tisztaságát — miként kozmosz méretű
papírlapot az ősrobbanás után, teleírják.
Sodrás

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon,
elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre —
és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni,
ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death,
hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát.
Egy sokakat túlélő ember halálára

életben maradtam,
fájdalmam végül is nem volt
inkább a megalázottság és a
kapaszkodás önmagamba, ami
feszült bennem, s ahogy ez a
feszület tartott, ahogy ez megtartott
értettem meg természetünk
érzéseink jelöletlenségét
hullámzását, meghittségét
fizikai biztonságát;
bizonyosság ez, mint a tér, mint
az ember az összes hordalékával
ahogy megvilágosul az egymás
előtti szégyen diadala
mert megszülettél
ébren

madarak leszünk mind,
rigók vagy varjak. mikor
a sarokba gyűlnek a fények,
egymás mögött kialszanak
a lámpák és eltűnnek az
árnyékok is, csak a szárny-
csapások maradnak, az
üreges csontok, amiken sípol
a szél, kifesti még egyszer az
éjszakát, felragyog, megijeszt,
egymáshoz bújunk, becsukom
a szemem és átölelem, akire
gondolok.
madarak leszünk mind

A hetvenötösség a
hetvenöttelenség!
Minden a
hetvenöttelenségig
hetvenöt!
(seventy-side)

aznap beülsz egy moziba és megnézed
háromdés felbontásban a múltadat
azt a hatvannyolcas koncertet
amiről hatvannyolcban nem is hallottál
másról sem ami azt illeti pedig
hatvannyolcban történt egy s más
amiről később épp eleget beszéltek ahhoz
hogy akkor is kissrác maradj amikor
az én már nem volt kissrác valaki más
mert az én az mindig valaki más
és ma beültök ketten moziba háromdében
adják a múltat persze le is töltheted
ezen vagy már rég letöltötted és töltöd
csak töltöd és töltöd nincs feltételes
csak megállóban lehet szabadulás
torz vigasz hogy ezt már nem seedeled
Classic Rock 1–6. track

és akkor
bepárásodott az üvegtest
hogy elolvadhasson
a hó
a Csomolungmáról

aztán megfeszültek
az ér-vitorlák
hogy elszabaduljon
az agyamban
a neveda Csomolungmáról

A fájdalomnak nincsenek tájai.
Te jó szobrász vagy.
Hétfő szajhaság, kedden vagy másé,
szerdára elveszítelek.
A halál rám adja nászruháját,
csöndbe öltöztet, nem rám szabták.
Csontig vetkőzöm, vacogok,
mint a csempepadlón, háttal
míg te a forró vizet szeretgetted.
Hétköznapok

Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot.Varratok

109 éves lettem én
belefér néhány rémregény
meglepett? és?
mi van akkor
ha meglepem e kávéházi szegleten
szögletes arcú emberem,
kevély, kevély
lehettem volna
de nem lettem,
mert eltanácsolt a
jánusz arcú pannóniusz
egyetemlegesen
fura ura intelme
villámlassan, hogy alázhasson,
mint szokott, hogy mért?
Szárszónak is egy…

Barátom viccből a sínre fekszik,
vagy hősködésből vagy szánalomkeltés végett.

Még látszólag együtt vagyunk,
oda kell figyelni az ágyválasztásra, mondom,
ahol fekszel, fontosabb, mint a fogmosás.

Mától semmilyen befolyással nem bírunk arra,
ami velünk történik, egymással is leszámoltunk,
azért ez a leküzdhetetlen kimerültség,
hogy csak vánszorgunk a porban.
Fekszel, fontosabb

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam,
vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre?
Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik.
A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve.
Önetető

Betekerni a fantáziát: bepólyálni az embert:
hogy folyamatosan lehessen: újszülött: veréb-
függő: akut medvemániás: lélekből brummogó
költőparádé a gangon: eseti párbeszéd Istennel:

Kosztondori bácsi szár nélküli szemüvege

Esténként meglátogat
az origami ember.
Kisimít és összegyűr.
A kezével barkóbázik:
kő, papír, olló,
állat vagy növény?

Ökölbe szorítva hallgatok,
de nem érdekli. Így figyel.
Ahogy a kezével játszik:
precíz mozdulatokkal,
feszes élekkel
hajtogat.
Origami ember

a kövekre ráomlott tavasz
forgácsol, omlaszt
és keresztbe fúj a délelőtti héven
mikor a Duna keskeny a hullámhoz
szemet szűkít, könnyet présel
és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát
de érzed azért, hogy élni
fontosabb másnak, hogy aztán a szél
mint homokszemet hordjon szét

eltolódás

Ezt a nevet adták a lánynak. Anyja döntötte el.
Mások előtt nem szólította így, magában dédelgette a szót: Kivérzik.
A lányról többet nem tudott senki. (Talán most is várakozik,
vagy buszra ül valahol.)
A fiút Boldizsárnak hívták. Dolgozott bőgésig, kifulladásig.
Mivel ostoba volt, egy szót sem értett semmiből.
Mondják, hogy esténként, amikor hazatért,
az anyját bámulta szótlanul.
Amaz a tükörben nézegette magát, és rövid fohászokat mormolt.
Kivérzik, Boldizsár, mentsetek meg, mielőtt elpusztulok.
Kivérzik

kinyitja az ablakot.
karja vékony, rajta kék foltok.

vár.
szikraeső hull.

lent valaki kiált.
himnusz után

A sértettségtől ments meg
Most és mindörökké, Uram.
Inkább borral hígítom a vizet.
Az ereket bal kézfejemen kék tollal kirajzolom,
Vénámat addig követem,
Amíg el nem nyeli a felkarom
Barátaim!

Mikor a kabátom
szájamhoz
tapad,
pilláim csukom —
úgy húzom
a ravaszt,
hígítom
a kötelet,
nyakam köré fonott
lövegek:
kápráznak,
s minden szeret
egymásba,
villanás csorog
egy horpadt réz-
kádba.Koszos kabát miatt

Elpattant egy ér a szememben,
fátyol borítja a szemfehérjét,
homályosan látom a képernyőt:
rezeg a betűkkel aládúcolt,
rozoga épület.

Kopnak a tárgyak körvonalai,
foltosodnak a történetek.
Nincs már karnyújtásnyira,
nehezen reprodukálható
a nagyszülői kép.
Relikviák

a fiókok tartalma kiselejtezve
az emlékezet kukába vetve
útra készen a kidobásra szánt
dobozok ám akad még néhány
selejtezésre váró darab
Naplóversek

Két híres fa állott a Paradicsom közepén:
a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé.
Onnan széledtek szét az emberek,
hogy más tájakat is megismerjenek.
És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon,
azt elkerítették, hogy legyen otthonuk,
legyen kert a Paradicsomkert emlékére.
Kis mese gyümölcsökről

anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a
fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered
anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek
már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát
anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át
körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van
már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam
Vödörvizek a múltkútból

Mire jössz, kiürítem a kertet.
A szőke lonc közt elgereblyézem
az árvahajat és tövig a zavaros
zöldeket. Felhizlalok minden
lombot, hogy árnyékuk a húsba,
mint köröm, nőjön be szótlan.
Kicsontozom rendre a fákat,
legyen mit enned. A vizet
elzárom, a falban hűs csövek
pulzálása testedbe ne zavarjon.
A varázsló kertje

Hosszú séták este —
ez, ez jót tesz a léleknek:
belesni az ablakokon,
a megfáradt feleségeket nézni,
ahogy próbálják
sörtől tajtékzó férjüket leküzdeni.
És A Hold És A Csillagok És A Világ

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot...Kosztolányi Prelude

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

Magyarázatok, mesék, rossz szokások,
a lehetséges irányok mérlegelése,
elmaradó barátok és szemrehányásaik,
amik nem tudni, kinek az érdekeit szolgálják.
Elnyűtt test az unalmas napokban,
idegenek, akikhez semmi közöm, mégis megszólítanak.
Estenként alakom önmaga lesz,
a szobában tátog körben tipodva.
A dúvad éjszakája

a csészédben kávé van, és egy kanál.
az ablakon kívül örvénylik a köd,
ellopták a víztornyokat. az
utca nem kopog. nem remegnek, alszanak
a tócsák, lábtörlőkön hasal a sár.
porcelán

Azt álmodtam, hogy rájöttek,
hogy figyeljük őket, úgyhogy
a nő nem jött el. Egy másik nő
jött helyette, és ő várt a férfira.
A férfi végül meg is érkezett,
pontosabban megérkezett egy
férfi, de ő sem az volt, akire
számítottunk, hanem egy másik.Csere

Erre a világra nem érdemes…
Szád csak vékony csík — börtönablak
Magányába mártod
Karcsú cigarettád.

Ez az én döntésem is kellene hogy…
Pillantásod beleolvad
A virrasztó alkony fényébe.
Elvetéltek vágyaink.
Parfüm

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék
száznyolcvankét és fél az járna ki
vagy minden napból minden éjszaka
vagy minden másnap a nappal s az éj
szökőnapok múlt századok miatt
vagy nincs tovább nem nem nem felezünk
ők mi vagyunk mi ők a rettenet
ez a megosztás ez a felezés
a véglényektől föl az emberig
vagy le mert végül mi is a különbség
bélflóra nélkül kihagy ez az agy
Nőnap

Prérifarkasok a táblahegyen,
a holdra vonítanak.
Csillagszórás, fagyban.
Antilop legel a kiapadt patakparton.
A farönkök mély
álomban az alföldön.
Megtettünk mindent
a bánatért, sikertelenül, újra.

Szerelmes vers

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan,
ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt,
tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott.
a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut.
Belvedere

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
Zsúr

szűkre vagy bőre hangoljam
váratlanul ért ez a kérdés
ennyi év alatt
a sok Debussy, Bach, Chopin után
egy hangoló sem tette még föl soha sem
és már mutatta is
fényes akkordokon
hogy mit jelent
szűkre, bőre
közben mesélt mellékesen
hogy a Steinway sem ugyanaz
mióta leégett a régi gyár
a fát nem két év
hanem egy nap alatt
szárítják ki különleges
körülmények között
Zongoralecke

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Körkörös romok

A légcsavar még nyikorogva pörgött,
egy vonat állt meg a kapum előtt,
váratlanul betoppant vele a régi asszony.
Se szó, se beszéd az egész májust
bepakolta szarvasbőr retiküljébe.
Lesz, ami lesz.
(Csupán a kakukkórában elrejtett
cigaretta maradt rám.)
Köszönés helyett a hajamba túrt szemölcsös kezével,
az árbocokat felhúzni, hallottam kintről a pattogó parancsot,
az ég hirtelen kék lett.
A légcsavar még

Ezek a színek könnyűek
és késve hűtik a tavaszt
. Estére vihar készül, aztán mégsem
és így könnyű beleszeretni bárkibe.
Könnyű fenntartani az emlékezést,
ha csak játék az egész, titok
és valóságos történetek nincsenek.
(De vannak, mondanám erre, pont ezek.)
Óvakodva vagy nem, de milyen finoman
terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki.
Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben
és néha mondani valami mocskosat.
Ha kell, könnyed mozdulattal
elhalasztani. Kivenni a kezem
egy bugyiból és csak úgy megindulni
hazafelé, a világnak neki.
A tetszőleges part

A sötét és a fényes között
annál a vastagnak tűnő falnál
folyamatosak a kivégzések
és biztos a másik oldalon is
odaállítják azokat, akik
a másik oldalra gondolnak
A remény beköti a szemeket
a fényes és a sötét között
mozdulatlan aggodalmakon
lassan elfogynak a magunkfajták
Körbeforgók

Sárcsótány, a be- és leszakadt szakadt város.
Be- és leszakadt mentálisan, történelmileg,
beszakadt hamisan, meg valódian,
de erkölcsileg mindenképp. Hiszen ő volt
egykoron egy feslett régió legmagasabbra
szögelt büszke csillaga. Kis Moszkva, hívták
és ő jött, polkázott az ideológia közepén,
Kis Moszkva egymaga hatvanezer lakos.
Kolónia

Szökőár előtt az óceán
több száz métert visszahúzódik.
Látni az algával benőtt sziklákat,
a sziklákra tekeredett halászhálót,
ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken
a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt
jelzőbóják közt pózoljanak —
később közülük néhányat
csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek
fotói alapján tudtak azonosítani.
A víz felé

A lehetetlent letetni lehet
úgy álltunk ketten a gleccser alatt
a csúcsról a Montblanc alján a jég
piszkos rétegek sziklamély csapok
csorog csorog nádas kunyhóeresz
a jeges árok s lesz kristálypatak
felhőben fönt a csúcs a láthatatlan
csak egy hiányzott csak a mi hiányunk
egymás mellett is mindig akkor is
átjárt amikor ő még meg se volt
Húsz év után

minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember

utolsó nap a városban

Egyszerre nyúltunk a kilincshez
ajtót nyitott valamelyikünk
hiába szeretném felfogni
Van, mihez nem találsz foghatót
és van, mit többé nem foghatsz már
Azt hittem, hogy nem alku tárgya
ha te felsegítesz a földről
én felsegítem a kabátod
s többé nem zárunk kulcsra ajtót
Jobban szeretlek, mint szeretnéd
de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn
Kiírom, kihúzom, átírom
áthúzom — kezdem megérteni
Legalább majdnem megpróbáltuk
megpróbálta valamelyikünk
S bár nem vagy itt, de ajtóidat
nyitva tartod a szemeimen
Valamelyikünk

Szar a járdán.

Balkáni gerlék
fészkelődnek a padláson.

A szellőzőablakokon
jutottak be.

Egész nap hallani az ideg-
tépő sipítozást.

Padláscsend

Amit szívedbe rejtesz, belül szorítasz,
szorongatsz - arca szorongatott, csüggedt,
maró világos, nejlonreggel, csupasz
plafon, szagos, salakos szél-, elment
vöröses hajával, salakos szél leheletével,
szemeddel, az éggel. Ott állsz, vagy fekszel,
kimeredsz magadból, mint akit
meglegyintettek. Mit kezdesz ezzel?
Let your heart

Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Klasszikus Walpurgis-éjjel

ötvenhat éves lettem én ebből
nem lesz se jambikus se virtuóz
költemény s nem is meglepetés:
naplóvers csupán egy a sok közül
a sorban a krisztusi élet-
évekhez pedig már rég nincs közöm
legfeljebb annyi hogy túléltem
mint téged s azóta mennyi mindent
Naplóversek

Egy svájci irodalmi összeállításból
egyelőre csak a címeket olvasom,
megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket.
„Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” —
hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel.

De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez:
A bruderholzi forzíciák.
A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik,
bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név,
feltehetően valamelyik német kantonból.
Le forsizie del Bruderholz

Ez a vonat nem visz utasokat,
azaz csak utasokat visz,
csak József Attilákat, csak Öcsiket,
csak az ágyam, ahova fekszel.
És egy ideje nem tudod kialudni magad.

A leghosszabb kapcsolatom
egy szó lesz húsz év múlva, és.
Nő és férfi, ülnek fenn a várban.
És ülnek Kolozsváron, egy padon
a Matyitéren. És magányos vagyok.
És magányos vagy. És ez a
közös magány kávét főz reggel,
takarít az unalomig. És ősz.

Vér

Diktátor, az illempropaganda híve.
Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve.
Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük.
Növekedésem után lettem bukásod íve.
Hát én temettelek el.
Éreztem, szavaid emelnek bennem falat.
Két égtájra szakadtam,
Mire felfogtam.
De lényed ismeretlen maradt.
1945

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted
ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem
hullámzó mellkasodon a tengert
és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé
mellkasodon a tengert

és akkor letakartuk a tükröket,
elmosogattuk és bedobozoltuk
az edényeket, feltekertük a sző-
nyeget, betűrendbe állítottuk a
könyveket, majd bepakoltunk mindent
a nagyszekrénybe és beragasztottuk
az ajtaját.
Visszavert sötét

Jövőből érkezett miskolci lány.
Oroszfejű, szöghaja kontyban.
Szemében viszi a kéket, sok lopott
tengeri mélyet.
Az álmok menyecskék, súgja,
valaki elveszi őket.
Ezer a valóság

A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.

Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?

A légy dala

Azt álmodtam, hogy a világ fából volt,
és te is ott voltál.
Fából voltak a tárgyak, fából a táj —
minden, ameddig a szem ellát, fából.
— Nem hiszem el! — mondtam.
— Látod, milyen vagy — mondtad.
Nem láttam, de téged láttalak, és te is
fából voltál.
Félreértés

Egy egész estét betöltő baleset zenéje, ez lett hát,
mondja magában az utazó, a Nick Cave & The Bad Seeds
a Rózsafüzér Királynője által várva várt koncertje,
ki tehet róla? Már túl van a gúnnyal telt önsajnálaton,
amellyel hallgatta; már túl van a „push the sky away”
refrénje alatt a pult előtt ragyogva terülő száznyi gyöngy
megható és egyúttal dermesztő látványvilágán is. Itt
kint, a nyárutói szélben, mielőtt fölfalnák a táncoló, zörgő
szeszek és kávék, az utazó úgy vélekedik a jövőről,
hogy az valójában szükségtelen, megint egy értelmetlen lépés
volna lefelé, a szennyen át…, esetleg más (világ)látással hab,
szeszek és kávék fölé a tajték...A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai

Napok óta nem vagyok magamnál.
A fejemben lakó aranyásó
kedd óta egyetlen nevet hoz fel
a vízbe mártott szitáján,
s a név hallatán, mintha áramütés érne,
összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje
megőrül és fel le jár,
a gyomromtól a torkomig,
a torkomtól a gyomromig szalad...Szerelem

I.
Kirántom, mi helyett?

II.
Kés. Magyar. Zsoltár.
Két konan

Harminc kilométerre van innen a város.
Elhagyott faházat találtunk itt.
Lányommal maradtunk,
amikor feleségem meghalt AIDS-ben.
Az országút mellett eldobott holmikat gyűjtöm,
néha pénzt adnak értük.
Marihuánát termesztek, a füst öli a szorongást.
Ha dühös vagyok, pisztollyal lövök palackokra,
van, hogy Elizára hasonlít, van, hogy rám.
Jason dala

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.

Próbálok kimászni az ablakon,
de az ablakok valójában tükrök,
miken át önmagába néz a táj.
Minden éjszakán a kockakő
sakktábláján a saját kísértetem áll.
Kőművesfeleség

laknak bennem mindenféle lények,
papucsállatkák, férgek, bacilusok,
olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat,
vagy a csuklós busz délben,
amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok...
Laknak bennem

Kabátot veszel
Kabátot veszel
Kabátot veszel meg sapkát.
Elmész?
Elmész?
Ha már elmész, hozol tejet?
Nem tudom a
Nem tudom a
Nem tudom a napját
Mikor téged
Mikor téged
Mikor téged megismertelek
Ahogyan gurulok

Persze önző vagyok, miért is tagadnám.
Semmilyen közösség ne köszönjön nekem
semmit: a sikerbe, ha rángattam, a magam
kedvéért rángattam őket. Szükségem volt rájuk,
ahogy szükség van statisztákra egy filmben.
Önazonosság

Hosszú kötelet kell fonnia képzeletben
annak, aki igyekszik nem gondolni
saját köldökére. Aki tenyerét hasán pihentetve
inkább gondolna megbűvölt állatokra.

A festő ecsettel hímezi az abroszba saját nevét,
mintha. Aztán megfesti a lakomát
döglött nyúllal, üres kehellyel, narancshéjjal.
Mintha

Akkor kettőnknek Sète volt a Tető
Gibraltár sírbolt védműveivel
minden kilátás a tengerre nyílt
fénybő tengerre s galambok galambok
szemfényvesztés a tündöklet vakít
de semmi bú csak hosszú keresés
Sète: a Tengerparti temető

Amikor az első jött, a szoba üres volt.
Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé.
De a szobának emlékezete volt.
Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy.
Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában.
A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán
hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak.
A szoba

látod, hogy mélyül köztünk a
tudodmi, és nem lehet megtörni
finoman vagy szépen.
ma nagy itt a tömeg, de
mégis félek, hogy elfutsz,
és te is félsz, pedig szinte

egyszerre mozdulunk, csak
egy félmosoly a spion.
(nevetsz; tudod, hogy már értem.)
pepita ofélia

ma felsértem magam
hogy lássam, érzek-e még
most nézd a fájdalmam
az a legőszintébb
a szög szakít egy rést
egy régi meghitt hős
én mindet megölném
de minden túl jó ismerős
Sértések

Fölényes hangú vezércikkeikben
Évekkel később sokan úgy vélték,
Hogy a több hónapos európai légtérzár
Indokolatlan volt, afféle pániktünet:
A forgalomirányítók attól tartottak,
Hogy a vulkáni por összekarcolná
A pilótafülkék szélvédőjét, s a hamufelhőtől
Elhomályosulna a táj a pilóta szeme előtt;
A turbina pengéi erodálódnának, végül lassulna a gép,
A hamu ráolvadna a forró hajtóműre,
És eltömítve azt, sunyi keramittá kövesedne…
Légtérzár idején

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

Emberek másznak elő a házból,
a kerítés mögötti bokrok közül,
csíkos kabátjukat széttárva
testüket az izzó korongnak kínálják.

És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán:
a srácok sikítva kergetik a varjakat,
a fekete árnyak újra és újra leereszkednek,
mint beteg lelkek a kórházból.
Mint beteg

Ha nagyon akar az ember. Tényleg tud
repülni. Ha nagyon akar. Akár. Nézheti

a világot felülről. Folyókat. Mezőket.
Dombtetőn templomot. Napfény széttört

tükörszilánkjait a vízen. Hangyaembereket
levéltutajon. Sajnos nem ez a természetes

állapota. Ezért lezuhan folyton. És ebben semmi
szimbolikusság nincs. Angyal akartál lenni.
behunyt szemmel

Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam.
Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak,
át akarták vágni a torkomat.
Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van,
az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak.
Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek,
A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek.
Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek,
Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken.
Ringató

November végi, enyhe ősz, nem érzem jól magam, fáradt
vagyok, sétálok egyet a faluban, ki a Táncsicson, el a
park mellett, be az olajosházak közé, odaérek a régi
házunkhoz a Zsigmondy utcában, szolgálatinak kapta
meg apa, születésemtől az iskolakezdésemig laktunk
itt, most látom csak, hogy a temető mellett van, bemegyek,
a golf egyes a bejáróban, a disznóólakhoz vezető útnál ott
az elvadult facsoport, szegény Bodri a láncon, bemegyek...
Ház

Gyűlöletével szemben csak jól vasalt ingem van,
és a morzsákat lesöprő mozdulat a mellényemen.
Minden, ami van, kiegészítésre szorul.
Továbbra sem hallgat szavaimra.
A falak összenyomnak vele egyetlen tányérra,
ahol az utolsó menedék kilétem tagadása,
minden eszközzel.

A pusztulás szervezettana

két kezem és két lábam van, ami nem furcsa,
de csak egy fejem és az se furcsa mégse,
mert a többieknek is két kezük meg két lábuk van,
és nekik is csak egy fejük van hozzá,

de ha csak egy kezem és egy lábam lenne,
akkor furcsa lennék a két kezekhez
meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne,
akkor a furcsábbnál is furcsább lennék...
Két kezem

Akkor van vége, amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit.
És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van.
És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van.
Mikor van vége

Valaki mindent lát —
nem gondolod?
Lebuk, megijed, kacsint.
Messzi testek —
melyek mi vagyunk,

épít, helyrehoz, Florida,
vacsora a tengernél.
Nézz magadra.
A hullámok sebesen
elhagyják a láthatárt...
Peep Show

válladra terítettem a zakómat
így is fáztál csak a szemedből
sütött rám valami forróság
oly régen éreztem már ilyet
körülfont boldogságod hidegtől
kéklő kezed mégsem tudott
felengedni az enyémben rideg
voltam nagyon pedig reszkettél
tűnődtem most dideregsz vagy
az öröm ráz mint régen amikor
orgazmus után ugyanígy láttalak
remegni — csak néztél egyre
étcsokoládé szemekkel és én
mindjobban szégyellni kezdtem magam
mert nem érdekelsz már mert
egy másik miatt
szenvedek régen
válladra terítettem

Aztán a Teniszkébe mentünk.
Emlékezni tulajdonképpen,
de ezt csak később vettem észre.
Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni,
amikor először ültünk ott,
amikor másokkal beszélgettünk
egymás helyett.
Teniszke

valamilepukkantbudaikocsma
ezerkilencszázhetvennyolcősz
: zene / füstköd / zene
esztendőkkelkésőbbesőstél
versekremosolygótelihold
: bor / pálinka / bor
újabbévtizedekmúltán
meghittbeszélgetésutolszor
: szívütés / imacsend / szívütés
gyászsutagyávasutagyász
nemelőttesemnemazótasem
: ésnincs / ésésés / nincsés


Nappalvanéj

Végre tényleg talpra állni
és dönteni, ahogy a többiek
majd félúton mégsem szökni meg

megtalálni most már mindent
és tovább keresni a valamit
amiért anyám Moszkváig ment

majd rájönni, hogy benned van
megvenni kettőnk kis csendes házát
járjon huzatként a gyermekhang

Egyszerű

Lelkemmel jártuk Párizst,
otthon is voltunk márist
– olyan ez csak, mint Pécses „tt”,
vagy Székesfehérvár is „tt”.

Párizsi mindenszentek

Az asztalodon rend lakik, szívem.
Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák.
A pontosságod híre New Yorkig elér.
A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol.
A morzsa is elfut előled a klaviatúrán.
Olyan vagy, mint a negatív logaritmus.
Nélkülözhetően badar. De kunszt.
Id küldi Sz.-nek

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla
lelkem mint avarban meglapuló róka
levél alatt alszik belefagy az álom
ülünk egy ideje mindketten az ágyon
elhallgattál te is én sem jutok szóhoz
egyikünk sem talál el az utolsóhoz

mehetsz előre nézhetsz hátra
beváltható vagyok de látra
nemversek

Az ágy négy sarkához rögzített,
frissen mosott lepedőn elég volt
egyetlen apró ránc,
hogy végül képtelen legyek
elaludni rajta.

Ebből az elviselhetetlen zajból,
hogy mindenről folyton eszembe jutsz,
kimenekültem inkább
az éjszaka parkjába.
Elégiazaj

Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni
a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején,
hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére,
ha a végén irányba áll.
Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét,
ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét
az árok túlpartjának távolságával.
Szinkron

Gyermeket szerettem volna tőled.
Csillogó szemű, tündérhajú lánygyermeket,
akinek a szíve tiszta és folyton kacag,
akit nem lehet bántani,
aki nem bánthat senkit sem.
Pont olyan gyermeket, amilyen te vagy.
Ha belenézhetnék, most is őt
látnám tenger-vörös szemedben.
Mikor már nem

dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is
dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis
Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura
dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra
dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne
a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje
a gyógyíthatatlan halálos betegek
utolsó erejükkel Téged dicsérjenek
mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb
dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott

Nagyhimnusz

reggelente, összefüggésekből ébredünk,
mert álmunkban, egy gyűszűnyi mozsárban
összetörtük a hangszigetelő sövényt, Melkig.
s most reszket, mint egy sereg kiéheztetett zebrapinty,
a testünk. nem ülepszik le bennünk a járás.
csupa sebességváltás a nyelvünk. őrségváltás
egy másik nyelv előtt. mindig hozzáadunk, mikor
elveszünk tőle. a hullámzás szúrópróbái a parton:
a parton szobatiszta kastélyt árvereznek: a láng
ornamentikája a lekvárrá puhuló kerten: avar-
verejték csillog. reggel összefüggésre ébredünk —
sokáig a peremen vár és nem avatkozik be. kilépek
belőle, mielőtt tanulságra lelnénk.
Metapillanat XVI.

ne rohanj. várj meg az utcasarkon,
csak hadd szedjem össze azokat, amiket
elgurítottál még a nyáron. várj meg
az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet
nekik, hogy ne keressenek többet, mert
nem állsz már a buszmegállóban, pont
a nagygöncöl alatt. messzire mentél,
ezt mondjam nekik, hogy téged már
annyira nem köt le ez a sok emlék, meg
törvény, ez a pár név, ami madzag volt
a köldöködben. átadom, ne aggódj, és
tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon,
a hídon, a két repedés között, ahol már
a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj,
ezt is már rég tudom.a piacról kifele

egyszer majdnem tagja lettem egy színjátszókörnek
a kései siratót bízták rám
és annyira megviselt a harminchat fokos láz
hogy sokáig nem mentem a szilágyi dezső tér környékére sem
évtizedek múlva is azok a sorok szakadtak föl
ha néztem az erkély mögötti ablakokat
cigány vagy mondtam az utolsó órán
köpök a legendára
káromkodni kél kedvem
de mi az az átok amit utánad kiáltsak
Egy színjátszókör emlékére

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.

A fejem alatt. Átkéklik a szemem
A téli éjszakán, a rögökön.
Nem tudom, melyikünk kerekedett
Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal
Mondd meg, melyikünk volt előbb
A földben. Pedig nem is kék a szemem,
Csak már nem tudom, hol kezdődsz te,
Hol végződöm én.
A tizenhatodik óta pontosan

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szépírás

Képzőművészet

Kikötői hírek

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Tudósítás

Tanulmány

Szvoren Edina

Szvoren Edina tárcája a Nőtérfélen

Zemlényi Attila

Zemlényi Attila bejegyzése kollegiális naplónkba

András László

Át — András László Medvészetének heti bejegyzése

Hanno Millesi: Külső és belső naprendszer
14.08.25.Hanno Millesi_slide

Aznap, amikor Polanski Rosemary gyermeke című filmjét bemutatják (1962. június 12-én), E. kap egy nyolc színből álló pasztellkréta-készletet és egy kifestőkönyvet az Albert nevű tigris dzsungelbéli kalandjairól. Ez az első alkalom, hogy színeket használ. A szülei később majd erre az ajándékra vezetik vissza lányuk vonzalmát a művészetek és a kreativitás iránt. És ugyan ekkor még egyikük sem sejti, hogy milyen hatással lesz rá a pasztellkréta-készlet — hetekig le sem teszi a kezéből, ha csak nem kérik meg rá —, kifejezetten örülnek annak, hogy E. ilyen korán kedvét leli a rajzolásban.

Tovább »
Bíró József: Két vizuális költemény
14.08.24.Biro Jozsef_slide

Blood and Silver (in remembrance of Hajas Tibor); Budapest

Tovább »
Kabai Zoltán: Gondolat, hang, lemez

A szombathelyi Beat Dis az egyik legagyonhallgatottabb trip-hop zenekar Magyarországon. A szó több értelemben is igaz. Van itt egy igazán tehetséges, jó zenészekből álló csapat, akiknek a dalait nemigen játsszák rádiók. Annyira undergrund a zene, amit létrehoznak, hogy nem nagyon fér bele a bulvár–pop–celeb-szentháromságba. Kis túlzással a Solaris, később a Trio Sthendal magyarországi fogadtatásához tudnám hasonlítani.

Tovább »
Sokacz Anita: Üres doboz, ennyi maradt
14.08.22.Sokacz Anita_slide

Szellőztetem a szívem, és visszafelé
mozgok ezen az úton, ami persze nem
hibás. Mi rontottuk el….

Tovább »
Bárány Tibor: A művészet hétköznapjai
016_barany_tibor_thumb

A kötetben olvasható írások bizonyítják: Bárány Tibor bejelentett lakcímmel rendelkezik mind a filozófia, mind az irodalomkritika birodalmában. Bármelyik címén tartózkodik is éppen, a helyi törvényeket és szokásokat a lehető leggondosabban és legaprólékosabban betartja. Nem esik nehezére. Ellenkezőleg. Mindkét helyen otthonosan mozog. Mindkét lakhelyét — mindkét birodalmat — egyaránt a sajátjának tudja. A különböző világok különböző törvényeit és szokásait nem keveri, nem téveszti. Szerencsésen választott: a helyi szabályozás egyik esetben sem féltékeny vagy kisajátító, hanem kifejezetten nagyvonalú. Megengedi a többes állampolgárságot. (Egy másik kiinduló metafora esetében itt most többnejűség állna.)

Tovább »
Fenyvesi Orsolya: Kommentárok meg nem írt versekhez II.
OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Ha nem a fényre figyelnél — mondhatnám magamnak, de mondom inkább mindenkinek —, láthatnád a kislányt, aki eltökélt szívfájdalommal, ám a harcosok dühével, palackba építve december 23-án azért szomorkodik, mert vége lesz a karácsonynak.

Tovább »
kabai lóránt: egy válasz
14.08.20.egy valasz_slide

mert épp nem volt semmi dolga,
hát úgy gondolta, most megcsinálhat ezt és azt,
amihez egyébként soha nem fogna,
de most a helyzet az alkalom…

Tovább »
András László: Az Úristen és a sorozatok
14.08.19.Az Uristen es a sorozatok_thumb

Két dolog fontos nekünk: a történetek és a halhatatlanság. Mindkét igényünket kielégítik a sorozatok: oksági történetek, mindennek oka, célja és eredménye van, ugyanakkor nem érnek véget soha, és ezzel a halhatatlanság megnyugtató érzetét keltik bennünk.

Tovább »
Gárdos Bálint: KH — angol (2014. augusztus 18.)
kh

Az első világháború kitörésének századik évfordulóján megszámlálhatatlan formában zajlik a megemlékezés az Egyesült Királyságban. Ehhez csatlakozott a cambridge-i egyetem, amely digitális könyvtárában ingyenesen hozzáférhetővé tette Siegfried Sassoon (1886–1967) 4000 oldalt meghaladó terjedelmű naplóit (az 1915–1927 és 1931–1932 közötti időszakokból) és költői jegyzetfüzeteit (az 1916–1918 közötti évekből). A naplókat lapozva megrendítően közel kerülhetünk egy jelentős költő megrázó tapasztalataihoz: a digitális képeken is kivehető a papíron a lövészárkok sara, a gyertya lecsöpögött viasza. Sassoon zsidó apától és katolikus anyától született, meglehetős jómódban. Cambridge-ben jogot hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. Ehelyett a dologtalan gazdagok kedvteléseinek (rókavadászat, krikett) élt. 1914-ben önként jelentkezett katonának, s egy ideig látványos vakmerőséggel szolgált (egyébként Robert Gravesszel egy osztagban). Hamarosan elkeserítette a céltalannak érzett vérontás. A fokozódó keserűség azonban műkedvelőből igazi költővé tette. Országos ismertségre szert tett tiltakozást fogalmazott meg 1917-ben, amiért azonban nem hadi bíróságra, hanem pszichiátriára került. Itt megismerkedett Wilfred Owennel, és segítette a tragikus sorsú fiatal költő művészetének kibontakozását. Később lelkiismeret-furdalást érzett bajtársai miatt, és visszatért a harcmezőre. Végül egy újabb sérülés miatt szerelték le. Sassoon prózai emlékíróként is jelentőset alkotott, és verseket is haláláig írt, mégis háborús költőként ismerjük. Ez a lenyűgöző archívum így a legfontosabb évekbe, a legnagyobb versek kompozíciós folyamatába enged betekintést.

Tovább »
Németh Ákos: női monológ
14.08.17.nemeth akos_thumb

Azt mondja nekem: a tőzsde szárnyal, a pokolba az iskolákkal, éljen a pénzpiac! Untatja a nyomor, a józan ész, a halálfélelem, a nemzeti himnusz. A cél világos, operát írni a legmagasabb címletű bankjegyekről. Mintha angyal fogná a kezét!

Tovább »
Nagy Csilla: A körút mint rendszer
14.08.16.Szilasi_borito

Szilasi László második regényében a Szentek hárfájához hasonlóan magas szintű mesterségbeli tudás mutatkozik meg. Rendkívül átgondolt szerkezettel, cselekménnyel rendelkezik, amelynek távlatait és mélységét az idő- és térkezelés egyedi technikája biztosítja, a kulturális-társadalmi hátteret pedig a plasztikus nyelv által (újra)teremtett város (ezúttal elsősorban Szeged) jelenti. A harmadik híd mind felépítésében, mind a felhasznált műveltséganyag tekintetében kevésbé szövevényes, ezért a „rejtvényfejtő”, filológiai érdeklődéssel a szöveg felé forduló olvasó számára talán kevesebb meglepetést okoz, mint az első könyv. Az ismeretanyag, amelynek a szerző kétségtelenül birtokában van, itt sokkal kevésbé direkt módon jelenik meg, leginkább a miliő megteremtésében, a város és a tér „belakhatóvá tételében” játszik szerepet. Ezúttal nem a történetek és a történelem elbeszélésének poétikai és nyelvi lehetőségei, a tény és a mítosz fogalmának hatóköre, a krimi és általában a regény műfajiságának teherbírása áll a fókuszban. Az új regény tétje az ember egyedi és általános tulajdonságainak, a humán létezés lehetőségeinek a vizsgálata a társadalom peremén élő, hajléktalan csoport hétköznapjainak a bemutatása révén. Szilasi leleménye, teljesítménye abban áll, hogy kikerüli azokat a hagyományos technikákat, amelyek a periférikus (tehát szegény, elnyomott, gyenge, kisebbségi stb.) csoportok óhatatlanul általánosító művészi ábrázolását jellemzik. A moralizáló, az ideológiai, a didaktikus vagy a traumaszöveg jellegű megközelítés távol áll A harmadik híd világától: az elbeszélői és megfigyelői szerepek korlátozása, hierarchizálása mint írói eszköz azt a fontos tapasztalatot közvetíti, hogy különböző távolságokból nézve minden másképp látszik, az értékelés, az ítélet az aktuális értelmező pozíciójától és a vakfoltjaitól függ. Szilasi regénye nemcsak élvezhető és jól megírt, hanem megközelítésmódja okán az irodalmon túli szempontok szerint is figyelemreméltó könyv: a hajléktalanság állapotának differenciáltságát, dinamikus jellegét igyekszik megmutatni, eközben leleplezi, világossá teszi a „megértésére”, koordinálására, rendszerbe terelésére irányuló társadalmi stratégiák visszásságait is.

Tovább »
Áfra János: Körkörös romok
14.08.15.afra janos_thumb

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.

Tovább »