friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Mikor a kabátom
szájamhoz
tapad,
pilláim csukom —
úgy húzom
a ravaszt,
hígítom
a kötelet,
nyakam köré fonott
lövegek:
kápráznak,
s minden szeret
egymásba,
villanás csorog
egy horpadt réz-
kádba.Koszos kabát miatt

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír.
Meghalt az atyám. Valami
cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten
harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok
alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor
hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata
meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”.
Tata

Egy dollárt húz elő az éjszaka
és a tajtékzó ég homlokára ragasztja. A szegények
a gazdagok arcába mosolyognak
mert seggbe rúgni nem tudják őket.
Semmi sincs ingyen.
Szürkület

szűkre vagy bőre hangoljam
váratlanul ért ez a kérdés
ennyi év alatt
a sok Debussy, Bach, Chopin után
egy hangoló sem tette még föl soha sem
és már mutatta is
fényes akkordokon
hogy mit jelent
szűkre, bőre
közben mesélt mellékesen
hogy a Steinway sem ugyanaz
mióta leégett a régi gyár
a fát nem két év
hanem egy nap alatt
szárítják ki különleges
körülmények között
Zongoralecke

Ha nem leszek te látsz szememmel
nem a holttal az elevennel
ne hidd hogy többé nem ragyog
mert akkor bármily hihetetlen
tudod majd hogy még itt vagyok
mert énünk egymáséba olvadt
ez az amit neked hagyok
Szememmel látsz

„Másképp is lehet”,
mégis mindig ugyanúgy
csináljuk, kivéve, amikor
másképp csináljuk, mert
ugyanúgy már nem lehet.
Ellen tétek

Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt,
teljesen másmilyennek hatott,
semmit sem láttam rajta abból
a kozmikus magányból és földi porból,
melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam.
Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve,
a járókelők pedig úgy haladtak el mellette,
mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták
a közelségét.
Baranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

nyárszagú pocsolyagőzöket inhalálok,
hogy legalább emlékezzem. de nem megy.
se születésre, se halálra,
se halálra, se a határra,
se a határra, se a tengerre,
se a tengerre, se érkezésre,
se érkezésre, se eltűnésre,
se eltűnésre és se korán,
se korán, se nagy késésben,
se késésben, se időben.
mégis belezuhanok

épp indultam
loholtam nappal nyugatra
ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények
most már — mondják — csomós kemény
moníliás életfák öle
estére oda a határig érni
abból a fájdalmat kiharapni
rebeca testvérei

Először a fotókat mutattad ebédnél,
ahogy érdes nyelvével az ablakot
nyalja, később súlytalan lábnyomait
követtük a friss hóban. Éjjel jött újra,
körmeit fenni az álom kérgén, hogy
hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást
figyelhesd. Valósága bekúszott minden
résbe, minden hézagot kitöltött a födém
és az üveggyapot között.Nyest

Rakéta indul a bolygóról el,
hosszú órákon keresztül csak
számoltak, mértek, minden panel,
mint ajkak vonala, összeillik. Űrt csak
a hasfalakként találkozó ablaküvegek
hagynak.
Tűzijáték, giccs

A nyelv, mint a tudás pupillája,
éles képeket archivál. És hozzáad az ész.
A puhán ringó, mátrix-
szerű barlang: vízzel és kavicsokkal telt,
áttetsző terepasztal. Pixelhuszár fürdik benne.
Közben azt álmodja, hogy felébredt.
Mert minden pozicionálás
a visszájára fordulhat, ha a sztereotípiák
szétrágják a műgondot, a találékonyság lefagy.
Egy zsilettpenge az emberi szem felé közelít.
A rutin genealógiája

A néma súgó mutogatása,
nem egyértelmű jelzései
összezavarják a színészeket,
estéről estére újraosztják
a szerepeket, de valaki
mindig önmaga marad.
A néma súgó

cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.
kiolvasom mindig minden irányba
imaként apró rezzenéseid nyomát.
talán mert féltél világra jönni
csak ezt a pár remegést küldted át.
fosszília

Ahogy egymással szólunk
kottázni kellene
pedig zenéről szó sincs
ez zenétlen zene
valami körvonalzik
de nincs hozzá közeg
és nincs érzék se hozzá
hallani nem lehet
Ahogy egymással szólunk

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

futás közben
cipőtalpad surrogása
barlangi csend-zörej

dühös az ég
mert nem ér utol
billiónyi éves trükkjeivel
pusztán

Azóta nem zavarnak téged,
amióta rájöttél, hogy
a kertben bolyongó állatok
hasán egy egész élővilág van.
Miközben figyeled az élősködőket,
amik a drótszőrű mellső lábak
közelében lapulnak,
én olyan menhelyekről mesélek,
ahol a kérdések válaszokat fogadnak be.
Befogadva

Most mégis más karok,
más illatok ölelnek téged, ha ölelnek,
és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat,
a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak,
amikor végleg elzárom a rádiót.
Notturno

dicsérjen Téged a mindörökké ámen és az itt és most is
dicsérjen a szanatórium a kórház az elfekvő a hospis
Te vagy az Alfa és Omega Mindenek Ura
dicsérjen az újszülöttosztály és a proszektúra
dicsérjen az urna a koporsó és persze a halott is benne
a nővérek kórusa az orvosi kar dicséreted zengje
a gyógyíthatatlan halálos betegek
utolsó erejükkel Téged dicsérjenek
mert Nagy Vagy Te a Legesleg s még annál is Nagyobb
dicsérjen a kómában fekvő a szív- és agyhalott

Nagyhimnusz

Vezényszavakba oltott trágárságokkal
összepingált deszkakerítés előtt
ismertem fel arca tündéri szabálytalanságában
az őt uraló káoszt.
Mindenféle vélt és valós bűnök
utórezgései kormányozták,
rám nézett, esdeklőn, hogy oldanám fel.
A bűnbánat természete

vettem virágmagokat
de nem vetettem el őket
azt mondtad lusta vagyok
azt feleltem mi van ha nem nőnek ki
azt mondtad csak képzelődöm
de nekem
elég ha a valóságot
lehetővé teszem
a józan ész virágzik majd
a hátad mögött
A látvány

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”Felismerés

Hátul
a nyerőgépek mögött
a budi előtti síkos kövezeten
térdeltek egymással szemben
láthatták —
nem lehet segíteni rajtuk
mindenki kikerüli őket
a részegek mentegetőzve motyognak
valamit a fal mellett elsurranva
A budinál

Vacsora után
hársfateát főztünk
a Mamával,
hogy megidézzük
az éjszakát,
amikor utoljára
az anyanyelvén álmodott,
és a falut,
ahol mindenkinek
volt valami különös neve...
Családfakutatás

Állsz a bizonytalan körülmények
egyre hosszabbra nyúló árnyékában,
visszavonhatatlanul sötétedik,
és a betonszürke ég, vagy amit annak
neveznek, idézőjelbe teszi a nyár
minden addigi gesztusát.
Mozgó szabály

Sejtjeim csak hálni jártak
testembe előtted is,
a városban, vagy az erdőben

bolyongva visszafordultam,
vagy elfordítottam fejem,
mikor kéz ért a vállamhoz.
Mintha te lennél

Erre a világra nem érdemes…
Szád csak vékony csík — börtönablak
Magányába mártod
Karcsú cigarettád.

Ez az én döntésem is kellene hogy…
Pillantásod beleolvad
A virrasztó alkony fényébe.
Elvetéltek vágyaink.
Parfüm

Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová
az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt,
a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és
mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne —
és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen;
vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz.
A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak
adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől.
A Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Petőfi Sándor út, Szelevény, H]

két kezem és két lábam van, ami nem furcsa,
de csak egy fejem és az se furcsa mégse,
mert a többieknek is két kezük meg két lábuk van,
és nekik is csak egy fejük van hozzá,

de ha csak egy kezem és egy lábam lenne,
akkor furcsa lennék a két kezekhez
meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne,
akkor a furcsábbnál is furcsább lennék...
Két kezem

Haljunk meg együtt mondta szó szerint
érteni véltem tudtam hogy miért
kibúvó nem volt de a habozást
nem titkolhattam
ha lezuhannánk mondta de sosem
azért vettünk jegyet és amikor
közel voltunk hozzá elfelejtettük
halálközeli volt mégis az évszak
Haljunk meg együtt

helyesen kivételből eredetszakasz
különös szerephangulat kénytelen
varázsválaszhoz vél ereszalj lékez
dobásából hálósa ismeretfölösleg
beáll angyalfiamagányt némasánc
pereme egyszerűnek verve szerint
szorongásalakos ízek zár végképp
Hat vers

és akkor
bepárásodott az üvegtest
hogy elolvadhasson
a hó
a Csomolungmáról

aztán megfeszültek
az ér-vitorlák
hogy elszabaduljon
az agyamban
a neveda Csomolungmáról

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé:
a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé,
a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak,
drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma,
az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül,
a láb között tágul a látótér.
Jamie Cromwell a testről

ezt a délutánt latyakos undor emelte karjára
és ringatja mint egy Szamosz felé tartó bárka
a legénységét akik épp kifogtak egy aranygyűrűt
és nem tudják
hogy épp ezt a smaragdköves kincset
kellett volna Polükratész szakácsának megtalálnia
egy hal gyomrában
hogy ez az istenek üzenete a türannosznak
aki így nem tudja meg az istenek haragszanak-e még
és talán nem mer majd elmenni Lüdiába
lemond inkább a perzsa kincsekről úgy is van neki elég
kb. i. e. 538–522

Az építőmunkásra gondolok,
aki a legfelső emelettel kezdi
és onnan halad sorjában lefelé
— egész a pincéig.
A házépítés következő szintje

Az asztalon felfordult
lapok, a visszavonuló
idő csapta le.
A hűtőben az üres
üvegekre
Vadász árnya hull:
íját feszítve, söröskupakkal
lő át az űrödön.
Véletlen ez.
Holt tér

Ha kimozdulna, éppen esni fog,
nem is nagyon, ez most csak kismosás,
csodálnám (hogyha élne), hogy mozog,
csodálnám érte; mennyi változás!

Szeretne otthon lenni ott, ha nem
piszkálnák érte, miért épp van, és
nem mondanák meg, mi miként legyen.
Ha lehető lehetne a levés.
Ha kimozdulna

Van egy pagodám.
Állok a pagodám előterében,
és várok egy járműre,
amely majd elém kanyarodik.
Lehet, nem is pagoda ez,

pláne nem az enyém,
de jogom van itt állni,
és jogom lesz felszállni arra a járműre,
amely majd idekanyarodik.
A pagoda

fordulj csak el nyugodtan
ne furdaljon lelkiismeret mert
úgyis én rágom magam a miérten
pedig okot nem adtam de azt hiszem
nem furdal téged semmi csak a
nagy büdös üresség és a pótszerek
magány ellen macska hamburger
és barátnőknek hitt csajokegy színházi jegypénztárosra

egy tízéves
kislány cipeli
részeg édesapját
és a biciklit
a térdig érő hóban
nincs semmi

Holdtalan éj a sziklaperemen, megfosztott minket
a tengertől. Ami zafír volt a durva kék mögött,

üvöltés csak: csukott szemhéjaknál sötétebb hullámok
rombolják a sziklákat, de ezt se látjuk. A napfény

itt felejtett kettőnket.Miután a nap lement

Ha lefelé indulsz, önmagadba érkezel. Ennyi hát az elmerülés:
a damilt elengedi egy rosszul rögzített ólomgolyó.
Újra horgászni kellene. Várni a mozdulást, a lehetőséget, az épp megfelelőt.
Azt, amelyiktől egy gyermek arca felragyog.
Villanyoltás után

Apa, apa, a csontjaid. A csontjaid fölöttem,
A mellemen. A fűben. Azt mondtam, nem.
Megint csak nem; erre te fölémhajolsz,
Csont és fa, zöldellés sehol sem.

A fejem alatt. Átkéklik a szemem
A téli éjszakán, a rögökön.
Nem tudom, melyikünk kerekedett
Felül, apa, apa, hallasz? Azonnal
Mondd meg, melyikünk volt előbb
A földben. Pedig nem is kék a szemem,
Csak már nem tudom, hol kezdődsz te,
Hol végződöm én.
A tizenhatodik óta pontosan

nézd eltűnünk együtt utazunk két szemed két ellipszis bennük
gyújtópont minden tükröződés elcsendesedünk mint földhöz
vágott állatok megfeszül bennünk minden ín vonalaink túlmutatnak
a testen most arra gondolunk hogy a görcsök szorításában valóban
megpuhul a tér — szakad a hús óvatos mozdulataid alatt tárj fel
ne csak elnevezd szólítsd meg a szerveket törött madár markodban
függőleges hajítás felfelé

Éjlidérc emeli balját:
éjfélt dobban így az ország.

Tátott szájjal hallgat a tó.
Halk kutyahörgés hallható.

Madár nyújtózik a nádban.
Béka kémlel lent a lápban.

Csiga fülel a házában,
s krumpliföldi egér, párban.
Az Éjlidérc

Szabályosan keresztbe szelt hang
ütközik meg egy zongora áramvonalán,
és köré máris hálót sző az előszivárgó
sötétség. A tér első pillanatában

fekete szálak törlik el egy steril táj
tisztaságát — miként kozmosz méretű
papírlapot az ősrobbanás után, teleírják.
Sodrás

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben
vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott
botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen
dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot.
Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja
alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa
sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva
gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba.
Va ka pád — November

Keresztanyám lehetett az első.
Szegénynek túl jó szíve volt,
vett nekünk lakást, nyaralót,
míg végül a vérét is kiszívtuk,
legalábbis ezt mondta férje,
apám meg azt, hogy szívroham.
Szerettem őt, illik sírni ilyenkor,
de én csak benyálaztam az arcom,
és gombócba gyűrtem az öklöm.
Anyám látott, és szégyenkezett.
Játszani akartam

úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak
hogy beleengedhesselek a téli kába
szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt
hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba
és tömör hullámok a fülüregekbe
Elhagyni

ez egy marha jó nap. jó nagy adagot kapok belőle,
egyenesen a gyomorszájamra,amitől azonnal összegörnyedek,
és majdnem elhányom magam, a fájdalomtól még a könnyem is kicsordul.
megírom, tök jó. pedig könnyezek és okádok.
ez az a nap

Ne hadonássz a boltban az esernyőddel,
mondta anyám. Különben az összes
spagettiszószos üveg a fejedre
hullhat és bele is halhatsz.
Lőttek akkor a ma esti partinak,
és a tekeklubba se mehetsz el holnap.
Nem lesz több szülinap tortával meg
limonádéval, mert helyette a halálod
évfordulójára emlékezünk majd keksszel
és teával.
Nem lesz több szülinap

einstein nagy tömegű csillagokról beszél
hogy hogyan görnyed köréjük a tér
eddig azt hittem nincs is ennél szebb
összeroskadás
de te két napja nem eszel
és még mindig lázas vagy
Catullus csókjaira

És nem lesznek elég kíváncsiak,
és áltapintatból elfordul majd az önjelölt közönség.
És megmarad az önkéntelen hallójáratnak annyi,
mint amennyit a tájjal szelfiző turista észlel a rablásból a tavon.
Rablás

Nem esik nehezemre elképzelni,
hogy világinak neveznek a hátam mögött,
mert olyan lehetek nekik,
akár egy farfekvéses gyerek:

most születne meg, seggel a fény felé.
Szerintük egy igaz vallás van,
minden más tévútra visz,
vagyis a gyehennába.Őrtorony

Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni
a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején,
hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére,
ha a végén irányba áll.
Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét,
ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét
az árok túlpartjának távolságával.
Szinkron

minden naprakész
soha nem voltunk többen
ez a világ rendje
ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában
mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül
el innen, nem leszek szomszéd
jöttment leszek
a fejéből kinéző ember

utolsó nap a városban

Így augusztus, hogy ősz se.
A kék
a koppanó május, s a téli nád tatár magánya
között. E nyári hosszon

delel, de már nem a déli éj,
el-elhajlik a fürdő
gesztenyén, egyenként tükröz meg
minden levelet.Így augusztus

A krematórium felett mindig szürke az ég.Időjárás

Kiedy się rodziłem, nad Caesars Palace
w Las Vegas, świeciło jasne słońce.
Ray „Boom-boom” Mancini, mistrz świata
wagi lekkiej, bronił właśnie tytułu,
z Południowokoreańczykiem.
Duk Koo Kim trafił na ring
jako nieznany pucybut i jeden po drugim
wygrywał azjatyckie mecze. Kim walczył tak,
jakby był lustrzanym odbiciem Manciniego.
Mecz

Kislány koromban — mondta —,
döglött medúzáknak hittem a tenger partján
eldobált kotongumikat. Miután néhányat
hazavittem & anyám meglátta őket,
szó nélkül kihajította. Soha többé nem engedett le
egyedül a tengerpartra. Félt, hogy csupa olyan dolgot
mutat nekem, amitől meg kell majd védenie.A tengerparton

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek.A füzetben alvó nyelv

Emberek másznak elő a házból,
a kerítés mögötti bokrok közül,
csíkos kabátjukat széttárva
testüket az izzó korongnak kínálják.

És a négy felnőtt a két gyerekkel a járdán:
a srácok sikítva kergetik a varjakat,
a fekete árnyak újra és újra leereszkednek,
mint beteg lelkek a kórházból.
Mint beteg

Visszajött a városba, talált
albérletet és állást,
munkahelyi íróasztalát rendben
tartotta, számlák balra,
levelek jobbra. Bár a dohányzóban
mindenkit megkínált, a kapcsolatépítő
takarításban nem vett részt, ezért
a közösség bomlasztása miatt
elbocsátották.Értékrend

hintázó kopasz nyárfa
kéményekből a satnya füstöt szél ráncigálja
ezek már nem azok az évek
fekete gomolygása az ócska szén füstjének
kazánok sunyi konvektorok
huszonegyedik századi január
s még itt vagyok
Havatlan januárfényben

Meglőtt, összeszurkált katona
vagyok, vékony nadrágban,
leszakadt talpú bakancsban
vánszorgok át életem világ-

háborújának telén, mert a röpke
nyárnak, azta!, nem is emlékszem,
milyen régen vége már...
Élő-pontszám

Ketten vagyunk. A földön a hamvas szilvák
csendje, és rajtuk két emberi rovar. A termés
ritka, súlyos esőként potyog. Kézzel megsérteni
minden szem érintetlenségét. Némelyikből
arany lé, vörös belsőség csorog.
Munkadal

először
bújj ki bőrödből,
nyúzd le a világot
másodszor
és harmadszor
előttem és előttünk
leheld azt, hogy power off
láthatatlan huipil

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz,
látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor,
ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy.
Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk.
Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat
és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire,
mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom,
ami, érzed, valamit megint követelni kezd.
Körkörös romok

Ritkán ringatjuk egymást,
anyám már nem dúdol altatót.
Tabletták pattannak
zsugorfóliából.

Darabos mondat zörög lakatlan
párkányon. Súlyos kövek
dőlnek pillámra. El sem
alszom, fel sem ébredek.
Altató

mint aki halálára készül, rám jött a
rendrakhatnék, kipakoltam a komódot,
selejteztem és kimostam a felfedezett
fehér ágyneműhuzatokat, melyek
évtizedek óta elfeledve aludtak
a sötétben, szépen összehajtva, mert egy
időben csak a színes dolgokat szerettük...
mint aki…

Háttal a konyhaablaknak megcsillan
a reggeli napfény kávéscsészéden, csak
szemedben ül a másnap étcsoki színű
bánata, s vállad lejtői a csüggedést
sugallják...
Tiltott zóna

az ember vagyok
kinek szíve kőből
örökre mégis síkon
egyenes réten cipelem bűneim
bámulom a magasságot
egyszer még avar halom leszek
erdő élettel teli
ha ősszel tarra kopaszodom
ráhullok a tavaszra
megtelek fák szívdobogásával
feléled

A szavak szegények mindig velünk maradnak
a földárnyék piramis abba temetkezünkPiramis

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett,
és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt,
hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti,
már nem köti semmi az élethez, az életéhez
, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen,
annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről,
hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen...
És akkor rendel kettő rigójancsit

Túl hosszú ideig voltam elnyomva a verbális nyelv zsarnoksága alatt, ami olyan, hogy nem képes másra, mint hogy tárgyiasítson és befűzzön minket az idő lineáris dimenziójába, aztán kialakítsa bennünk azt a téves elképzelést, hogy a dolgok vagy személyek kifejezhetőek tárgyi kifejezések használatával. Én most úgy döntöttem, hogy kilépek ebből civilizálatlan állapotból.Ez a vers indokoltan provokatív, és nem reflektál a szerző nézőpontjaira

rajtad minden elindulás eltévedés
is egyben. köldöködből kiinduló
labirintusaidban bolygómozgás vagyok,
puszta egyensúlyozás céltalan sodródás
és világgámenés között. lábnyomaink
hóba taposott galaxisok, testeink összes
rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.
anyajegyeink

Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak
érni az égig, meghúzni az Isten szakállát.
Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat
pedig a habarcsba keverték. Olyan anyagot
senki nem látott: izzott, mint a fény és magától
emelkedett. Esténként dalolt is, szantál illata
burkolta be. Ez az éber rosszakarat szülte meg
az Istent, aki az emberek felét vakká, felét
süketté ijesztette rögtön...
Kijárat

Néha véletlenül végignézem,
hogy lövik agyon
az embereket.
Olyankor annyira félek,
hogy nem tudom becsukni
a szemem.
Ha el tudnék aludni,
biztosan rosszat álmodnék.
Maja

összetartó borítás falaz
kényes ünnepre motoz
érdeklődése hátországi
átfénylő homlokcsillag
bereteszelt ólajtóablak
Summarium

miattad költöztem földszintre
így merek szellőztetni éjszakánként
te tartasz a korábbi lakók szagától
én már csak a festéket érzem

nem akartam lecserélni a járólapot
mert állítólag műemlék a ház
de felszedted mielőtt hazaértem volna
másnap már a vakolatot bontottad
földszint

Börtönből szabadulhat az ember így,
ahogyan én utaztam vissza hozzád.
Amiből csak a térkép hátuljára írt,
később elvesztett vers maradt,
meg a frissen nyírt fű szaga,
amit Bristol egyik parkjában éreztem.
És a vonaton hallgatott rádióadás,
és a két engem útbaigazító walesi lány.
Meg a szűnni nem tudó bőrönd-zakatolás, persze.
Vissza

Tompával nem a gólyát szólítom meg
csak Attilát akit két évtizede
valahogy majdnem fiunkká fogadtunk
Zsóka kezdte de végül átragadt
rám testálódott ez a hihetetlen
megnevezetlen szótlan apaság
belénk hasított akkor az a kéthazás lét
két városos mert Miskolc és Fülek
ekkor került szoros társas viszonyba
a tudatunkban egy valódi sors
folytán
Neked két hazát…

A sötét és a fényes között
annál a vastagnak tűnő falnál
folyamatosak a kivégzések
és biztos a másik oldalon is
odaállítják azokat, akik
a másik oldalra gondolnak
A remény beköti a szemeket
a fényes és a sötét között
mozdulatlan aggodalmakon
lassan elfogynak a magunkfajták
Körbeforgók

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,
csak a jóságot elemeztem.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.
Aztán jön a házad, a kutyád, a családod.
Most viszont még nem tudom elkülöníteni,
hogy miért sírok.
Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél,
és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő.
És én lobogtam és feltűntem,
nem hoztam rád szégyent,
de te csak tartottál engem, a zászlót,
és a zászlórúd takarásában ásítottál.
Lobogás

Erre vonul a kísérleti hadsereg,
karneváli páncélosok a folyó medrében,
egy esetlegességi forradalom felé,
sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra.

Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget,
ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban,
üldözésnek álcázva ravasz időhúzást.
Ha mindez

minden hajnal így kezdődik taxiállomásként n
ézek a fémes égre a sarkon most fordul be a mez
telen konyha kőpadlóján más színű minden k
ocka felfalják az itt-ott lelógó fények össze
fut a szivárvány a vadonnal
hajnalszöveg

szörnyeteggé lett az a reggel
s már csöppet sem mulatságos két
kérdés közt a folytonos áramszünet
eltanulható a csönd — s hogy a békesség
néha többet ér mint az igazság
hogy lehettél ennyire hazug
elloptad tőlem az arcodat
csak gipsz vagy és márvány
mégis téged kereslek szakadatlanul
pedig már rég háttal állunk egymásnak
áramszünet

aznap beülsz egy moziba és megnézed
háromdés felbontásban a múltadat
azt a hatvannyolcas koncertet
amiről hatvannyolcban nem is hallottál
másról sem ami azt illeti pedig
hatvannyolcban történt egy s más
amiről később épp eleget beszéltek ahhoz
hogy akkor is kissrác maradj amikor
az én már nem volt kissrác valaki más
mert az én az mindig valaki más
és ma beültök ketten moziba háromdében
adják a múltat persze le is töltheted
ezen vagy már rég letöltötted és töltöd
csak töltöd és töltöd nincs feltételes
csak megállóban lehet szabadulás
torz vigasz hogy ezt már nem seedeled
Classic Rock 1–6. track

sokkal később természetesen megtudtam a mese végét,
és már hallgatózni sem akartam.
hiányoztak a barátnőim, akiket régen mindig át tudtam hívni,
népszavazásost játszani a barbie-jaimmal.
anyám kertészkedés közben titokban egy százszorszép szirmait tépkedte,
és zokogott; koalíció, szuverenitás, koalíció, szuverenitás.
lakosság

Azért ez a félszázad úgy tűnik fel most már,
mint földi életünkben átszakítható
célszalag (bár vannak fájó kivételeink, akiknek
nem sikerülhetett), még én is számítok a nagy pillanatra.
Most megnézem, te hogy csinálod, aztán rövid idő múlva
megnézhetem magam. Nem lesz ugyanolyan.
Van egy ötvenesed?

akkor maga nagyon érzékeny
lehet váltott magázódásra a skype-on
amikor bevallottam neki hogy
körül vagyok metélve egy
csecsemőkori fitymaszűkület miatt
s küldött hozzá egy kacsintást
százharminchét szó

Ülök szokott zugomban.
Nem kocsma, hisz lány vagyok,
a kanapé sarokban.
Lankás párnám dűnéin
dűlt boroknak bíbora,
enyhül tünde, búgó kéj,
disznó szóid dallama,
s hónaljad sós illata.
Kerge Mancika verseiből

A fesztivál első napja törvényszerű csalódás.
Épphogy leverjük a sátrakat, máris elered az eső.
Egy fedett standnál kikérjük az első kört,
és levetett széldzsekikkel pótoljuk ki az egymás közti teret.
Két húszévesforma srác barátkozni próbál a lányokkal,
azok elnézően nevetnek a vicceiken. Nem kellenek ide:
közepesen jóképű borostásoknak itt vagyunk mi;
ilyenekből kár megismerni újakat. Második kör?
A fesztivál…

én nem akarok felejteni, mert attól az első lánytól,
akivel végleg bemocskoltam magam,
akivel gonosz voltam és kisstílű,
akivel magamat elhibáztam,
és akit újabb lányok lábnyoma sem írt felül,
őtőle is lettem mostani.
tisztaság kútjai

néha megijeszt, hogy a zártságban
milyen sűrű a végtelen. a test köteg,
vakon kezdődő fémcsövek. befalazott
ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó
vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy
pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás
első mozzanataként megérintik egymást a
vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a
nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs.
függő teher

célba köpnek
merev testére
szotyolával
harmadosztályú
csibészekfőnixveréb

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam,
hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés,
kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta
meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a
boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt
felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad,
ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod,
az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet
öregednél. nem bírok a szemedbe nézni.
tiszavirágok az éjszakában

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad.
Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza,
ha lefelé fordítva a földre hullna.

Ő az agyából vasalná ki a ráncokat,
legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap,
túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap.
Lélekmeleg

én szeretem, ha megbolondul
a szöveg. verbálisan basztam
már kutyát, lovat, kecskét,
és orálisan szüzet. nem hiszem,
hogy bárki nálam, vagy
bárkinél vagyok én bűnösebb
Beatcore

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szépírás

Medvészet

Webképregény

Kikötői hírek

Kiskáté

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Viland Gabriella

Viland Gabriella prózája

Szolcsányi Ákos

Szolcsányi Ákos kritikája Seamus Heaney Élőlánc c. kötetéről

Fazakas Attila

Fazakas Attila verse

Bencsik Orsolya: A nullásba írt, üvöltő Tolnai-vízjel

Tolnai Ottó 1980-ban megjelent Világporának 2016-os magyarországi kiadása nemcsak azért különleges esemény és az egyetemes magyar irodalmunk ünnepi pillanata, mert az egységes külsőbe (a Tolnai-versek, -prózák, -esszék visszatérő belgrádi festőbarátjának, Bojan Bemnek a borítói köré) szerkesztett életműsorozat első és gyönyörű, türkizkék, szinte világló darabja (melyet egyébként maga Tolnai is az egyik legmeghatározóbb kötetének tart), hanem azért is, mert a szerző 2015-ben írt utószavával kiegészülve (jelentős időbeli távolságból) újrainterpretálja önmagát.

Tovább »
Balaskó Ákos: Köteg

Muszáj volt megszokni a hullámpalák réseit,
egy fészeroldal nyirkos lesállását, a zsibbadt
görnyedést. Ha el akartam kapni, muszáj volt.
Alig fáztam. Elég szénhalmokat látni,
hogy kályhameleg járjon át.

Tovább »
Kiss Lóránt: Mentális okozás

Mint mikor egy nagymama
eldobja gombolyagját,
már nem kötök többet, mondja,
a fal felé fordul,
és ahogy átkel a fonalak szőtte
sötétségen, egyre inkább
emlékké változik át.

Tovább »
Istók Anna: Évforduló

Vajon miért hagyta magát eddig, szívták a vérét, az alkoholista disznó fiacskája hat éve képtelen befejezni az egyetemet, a lánya utazgat, a felesége meg fogalma sincs, kivel kurválkodik már évek óta. Egyre dühösebb lett, nézte a nevetgélő barátokat, közeli rokonokat az asztalnál, eljöttek egy jót zabálni az ő pénzén, miért is ne, fizetett ő mindig, mindenkinek. Egyedül a lánynak nem kellett a pénze, az mindig kikérte magának, ha meg akarta hívni akár csak egy italra is. Önérzetesen fizette ki a fogtöméseit is, miután sietve keféltek egyet a rendelőben.

Tovább »
Biró Krisztián: [Beton]

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom
a kilincset. A szobámban úgy ordít
a huzat, mint aki most pánikol
először. Ilyenkor a gyomromhoz
kapok: mintha egy remegő lépcsőházat
kellene megtámasztanom. A fotelben
egy rozsdás kabát, ha nem mozogna,
talán észre sem venném, hogy van
benne valaki.

Tovább »
Váró Kata Anna: „Az ágy közös / A párna nem.”

ágy közös / A párna nem” — sommázták nem egyszer Pilinszky János Életfogytiglanjának soraival Závada Pál 1997-es regényét, aminél majd’ két évtized távlatából sem lehetne találóbban összefoglalni Osztatní András és Palkovits Mária Jadviga házasságát. Ez a boldogtalan frigy és a közben kialakuló szerelmi háromszög adja Mezei Kinga rendezésének a gerincét. Nagy érzelmek jelennek meg a színen, de minden tele van csalással és öncsalással, elfojtással és kimondatlansággal, ami eleve magában hordozza a boldogtalanságot és a pusztulástörténetet, következésképpen pedig egy család (az Osztatní szlovákul azt jelenti: utolsó, maradék) utolsó ágának kihalását.

Tovább »
Zemlényi Attila: Zsiga négy

Ez a fiú négyéves lett,
a bajusza májkrémes lett.

Négyévesnek lenni de jó!
Éhes mókusnak a dió!

Tovább »
Peer Krisztián: 42

A mozdonyvezető
az ülések közt
hátrafele rohan.

Tovább »
András László: A tél örömei

Megcsúszok a letaposott havon, hadonászok, próbálom visszanyerni az egyensúlyomat. Egy kigömbölyödött rigó oldalt tartott fejjel figyeli a mozdulataimat. Épp most dönti el, hogy fenyegetést jelentek-e számára. Nem tűnök veszélyesnek, mert lassú vagyok, és a távolság megnyugtató. Stabilizálom magam, megállok. Nézzük egymást. — Nem akarlak bántani — mondom neki, de számára ez érthetően nem jelent garanciát. A garancia az, hogy ha akarnám, sem tudnám megfogni. Hogy nem tudom bántani. Ebben azért nem lehet teljesen biztos. Magában kell bíznia. Figyel.

Tovább »
Kállay Eszter: könyök és karfa

minden indulással nyitok egy zárójelet.
(az előzőket sem zártam be,
a villanyt is égve hagytam otthon
ez a tér ideiglenes, itt ki tudnék pakolni,
mégsem szelídítem. a kávé remeg a falról lenyitható
fél-asztalon. a pulcsim a párnám,
védőszárnyam, az arcok nem maradnak
meg, de horzsolják az enyém.

Tovább »
Gilbert Edit: KH — orosz (2017. január 16.)

Legutóbb a Nobel-díj kapcsán jelentkeztem, átkötésként most hadd jegyezzem meg: még a 2016-os irodalmi Nobel odaítélése előtt kiadtak náluk, Moszkvában egy nagy Dylan Thomas-válogatást annak összegyűjtött verseiből (Rudomino Könyvcentrum). 2015-ös a könyv, teljességre törekszik, s az arról szóló 2016-os kritika kiemeli: negyven éve várnak rá. Figyelmébe ajánlom az orosz–angol szakosoknak és a műfordítás iránt érdeklődőknek: a verseket több, nem egyszer hat, zömében friss műfordításban közlik, minthogy önmagában egyik sem felel meg az eredetinek. Így megszületik az oroszul szépen hangzó, a szenvedélyes, a macsó — és a fésületlen Dylan Thomas is. A naivabb olvasó pedig kapkodja a fejét: ez is, az is ő?

Tovább »
Berta Ádám: Kilátások az 1822-es évre

Most, szeptemberben aztán úgy tűnt, a szállás is beadta a kulcsot. Semmi nem működött: ananászforma szökőkút ömlött a fürdőszobai csap helyén, amikor kinyitották a vizet. Annának már akkor pisilnie kellett, amikor megálltak az apartmanház előtt. A gondnok engedte be őket, és rögtön ott is maradt vizet szerelni. Szóval tartotta őket, Annának esélye se volt megkérni, várjon egy percet, jöjjön ki a fürdőből, hadd könnyítsen magán. Marcinak pedig a klausztrofóbiája jött ki. Érkezés után egy ideig pakolásztak, aztán felszedelőzködtek, hogy bemenjenek a faluba, de nem jutottak ki a házból. Valaki rájuk zárta a lépcsőházat.

Tovább »
Mohácsi Árpád: békaland

volt itt egy kaland
felhívás keringőre, vagy mi a kő
elterülök a vízesés alatt
mint egy kőbéka
és múlatom a hullást
mint a létezés háttérfolyamatát
ami nem idegesítő
nem örömkeltő
vagyogatásával viszont kitölti
a rendelkezésre álló teret
eltelik újabb ezer év

Tovább »
Bedecs László: Kötélen táncol

Kántor költészete régóta a körül a kérdés körül forog, miként lehetne megteremteni az egyes versekben „békének”, máshol „nyugalomnak”, de legtöbbször mégis egyenesen „boldogságnak” nevezett állapotot, mely egy kicsit elviselhetőbbé tenné a gyakran üresnek és unalmasnak érzett hétköznapokat. Vagyis: hogyan lehetne megtanulni élni? Kántor nem az ünnepekről beszél, hiszen tudja, egy utazás, egy társasági esemény, egy színházi este önmagában is tartalmat tud adni egy-egy napnak, hanem a mindennapokról gondolkodik, azokat kéne mindnyájunknak tartalommal és értelemmel megtölteni. Nem lehet mindig utazni, nem lehet mindig családi vagy baráti társaságban, netán az ebédlőasztal körül tölteni az időt, nem lehet rendezvényekre járni — de akkor mit csináljunk a kieső, arányaiban sokkal több időben?

Tovább »