Smid Róbert kritikája

Márton László könyvéről (Kalligram Kiadó) a friss Műútból 

Olvasd el!

Az Eiffel torony este

Akárhányszor látom újra — mindig lenyűgöz!

Olvasd el!

Szentesi Zsolt kritikája

Szilasi László és Szív Ernő könyveiről

Olvasd el!

Mark Turcotte verse

Gyukics Gábor fordításában

Olvasd el!

Lev Rubinstein versei

Molnár Angelika fordítói kommentárjával

Olvasd el!

Deák Botond versei

a friss Műútból

Olvasd el!

Vásári Melinda bejegyzése

a Kollegiális naplóba

Olvasd el!

Pór Péter kritikája

Sándor Iván könyvéről

Olvasd el!

Lesi Zoltán versei

a friss Műútból

Olvasd el!

Gébert Judit írása

Martha C. Nussbaum könyvéről

Olvasd el!

friss műút

Napindító

„Mi a fene van veled, Erzsi? A szádra kaptál légcsavart?”

„Mi a fene van veled, Erzsi? A szádra kaptál légcsavart?”

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

(kávékeserű) a csésze jobbról álljon reggel nyitott ablak mögött kimosdva ürítés után autózaj vagy kutya nem zavar a papíron könnyen járjon a toll legyen a levegő kemény és készséges a homloklebeny alhasban diszkrét büszke zönge ha arra gondolsz de nem gondolsz arra azon vagy hogy összerakd magad fennkölt dúr tercek idebenn kívül fűnyíró kóda kávékeserű a nyál légfrissítő permet álmatlan gömbje száll az elszalasztott ítélet felett (fénytörés) macskám elvetélt és jön a nyár bolyong s embrióforma foltokat rak mindenütt pecsétel a kutyahullott szőr az ázott betonhoz tapad rossz tetőnkről pikkelyekben mállik a múlt húsz megsömörlött éve fájdalmam a lombsöprűn fennakad húz akár eső után a fák nehézlégzése s az egyetlen egyetlen tudás nyílezüst fénytörése férgek hieroglif nyomán (egy szoba) egy szoba egyetlen szoba egy ágy egy asztal lámpa kartondobozok múltamra nyíló ablak azt hittem csecsemőcske vágy de felnőtt bennem már háromszor az angyal s ismerem démonaim jogát ne higgyek az utolsó rémült buta esélynek s erről szól minden de a szobáról én álmodom lassan lépek át a hosszú házon gyomrom jelzi legelőbb szétfutó sugaras meleggel igen ott benn jó helyen járok látom magam hűvös nyáresti fényben egy alacsony ajtó előtt bent alvó kartonok várakozás meghajlok és kicsomagolommájusi capriccio

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

első mérkőzésemet hétévesen vívtam egy úttörőtáborban kiállítottak a százemberes emeleteságyas terem közepére az ifivezetők mert suttyomban sutyorogtam a csendespihenő alatt aztán szorítóba lépett a küzdőfelem is szintén suttyomban sutyorgó vaskos pirospozsgás mindig ő ette le a közös tejbegrízről az összes kakaót mondták a vezetőpajtások üssük meg egymást kaptam egy nagy pofont sírvafakadtam nem ütöttem vissza a vaságyhoz szépen visszaballagtam akkor éjjel bepisáltam nem mertem kimenni a budira ugrás az időben tizennégy lehettem negyvenkiló kiállított az életrevaló tesitanár olimpikon volt egyébként megküzdeni egy százkilós osztályismétlővel harcoljatok fiaim orrba vágott a srác tisztességesen fel sem emeltem a kesztyűt sírvafakadtam felmentettem magam testnevelésből elég volt a küzdelemből egy életre gondoltam azért nem ilyen szomorú a kép volt egy bokszoló akit nagyon szerettem disszidálásom másnapján anyátlanul ültünk amszterdamban egy barnakocsmában odaintett az asztalához egy ember nem a józanság szobra ha váltósúlyú igencsak lefelé magyarok vagytok kérdezte mert őket nagyon szeretem ismeritek gedógyörgyöt eb döntőt játszottam vele nagyon megvert az élet is ezért ülök itt a feleségem elhagyott egy másik nőért vitte a két gyereket is nem láthatom azóta őket ugrás az időben kolbászt eszem a bosnyákpiac hentesénél hozzámlép egy megviselt férfi lefeléváltósúly szintén szervusz főnök mondja megismersz gedógyuri vagyok háromszoros olimpiai bajnok megmutatom a személyimet ha nem hiszed nem kell mindentelhisznagyanyó vagyok miért is hazudna egy ember két napja nem voltam otthon éhes vagyok meg szomjas levág két csirkecombra köretre ásványvízre egyet tud harapni belőle elcsomagoltatja összement a gyomra mindig mindenkit legyőztem mondja én meg elérzényülök elmesélem neki azt az amszterdami gedósztorit később még egy sörre is próbál megfejni de erre már nemet mondok aztán az első dolgom megnézni a neten nem is hasonlítanak sebaj jól van ez így egy órácskára féligmeddig azt hihettem megismertem azt aki megverte az én első holland barátomatilyenaboksz

Borbély Szilárd szövegeibe egy picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a saját gondolkodásodnak. A költészet már régóta halott, a versek már a nyelvet át nem írják, csak verset írnak át a verstelenbe, az egyik formából a másik formát. Ha lehetséges volna meg nem születnem. Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után. Mi ébredés, mi félelem a naptól. Gyomorban görcs, csak félelem, csak reszketés, csak görcsök. Mennyi, ó, mennyi reszketés van itt az izmokban, gyomrokban, végbelekben. Nincs semmi, ami megérné felkelni annak, aki elesett. Csak ült az ágya szélén. Hogy mégis, mért kellett, ha már, ahogy, mint annyira, korábban is, de újból, azt, mindig újra, újra kezdeni. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden egyes nap, hogy minden nap minden órája haladék csupán. A félelemről kéne még beszélni. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, némaságot. Nem kellene mindent, amit most csinálok, megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Fölkelsz, mert azt hiszed, most vége van. És nem vetem be az ágyat, így majd közelebb lesz az este, rövidebb a nap. Mindig új napok, aztán piálok és szarok, kitartóan fogat mosok. Élelmiszeremésztő gép vagyok. Újabban bal kézzel törlöm ki a fenekem, higiénikusabb, azt mondják. És egyébként a bal kezemet is kell használnom végreRövid nap el

A halál uszálya úgy lobog, mint a habzó fekete tej. A tengert mozgatja maga után. Fekete rúzs tapad fogai közé, megbillen a pillanat, mikor a mellkasomra lép. Halálhölgy

Te már otthont érzel a vonatútban, én még csak hangosodó fékeket a vállaimban. Mindketten évekre csomagoltunk, és csak hagyjuk, hogy pár kopott községtábla döntsön helyettünk. Azt mondod, itt tisztább a levegő, de szerintem a legtöbb tüdőlebeny ugyanúgy tűpárna, mint otthon volt. És ez is egy pontosan olyan város, ami a halottairól lett híres. Itt leszállhatsz. Én a következő megállónál huszonéves leszek, és még sehol nem láttam Európát. De hát így tanultuk: darabonként hagyni el azt, ami eltört, táskánkat szorongatva utazni mindig a rossz irányba. Megjelent a Műút 2014046-os számábanEldorádó ostroma

Ne válasszunk magunknak csillagot? Kérdeztem talán tavaly, akkor jegyeztem meg a neved — nem a Vénuszra mutattál. Két héttel később kiderült, hogy szűz vagy, ennek pedig nem én tulajdonítottam a nagyobb jelentőséget. A döntésed már rég elaludt a Földről nézve azóta. Esténként néha azért még fel-felpillantottam: valamikor felrobbant, valamerre elhullott, és lemaradtam az utolsó fotonokról. Legutóbb, mikor rólad meséltem, nem jutott eszembe a neved. Azt mondjuk már jogosan vehetted volna magadra. De szeretném tudni, pontosan mikor hunyt ki a csillagunk. Hogy te akkor mire gondolhattál, mert valószínűleg valóra vált. Mégis egy bolygót kellett volna örökbe fogadnunk.Adopt

szerelmesvers* szerelmes verset kellene írni soha nem tettem ezt ideje lenne ennek eljött az órája talán hamarosan elpatkolok igen az ember vénségére rájön nincs más dolga kell találni valakit esetleg valamit akinek/aminek szerelmes verset képes írni még ha kurvára nem is érdemes talán késő már de az időkeretből nem lehet nem is szabad kicsúszni soha itt ülök egy irdatlan ól előtt bámulom amint a a sertések felfalják a a szépet bár ki tudja talán ők a gyönyörűek akik éppen felzabálják a rondát ami esetleg történetesen előfordulhat hogy én vagyok vagy te vagy ő netán a szerelem az a svájcisapkás ember aki ott a pulpituson csókokat dobál meg köpköd párhuzamosan téged szeret vagy a szerelmet netán önmagát senkit sem netalán bámulom a csodát menetelni láb nélkül búcsút inteni kéz nélkül szerelmes pillantásokat vetni éhes kukacoktól hemzsegő üres szemgödörből minden végtagom hamis én sem vagyok igazi aki felfedez leleplez felderíti rejtekemet azt megölöm látom a grimaszt az arcodon ne tedd tudom ha lebuksz habozás nélkül te is megteszed magánvérfürdődet vígan megrendezed a műtest szép nem pótol semmit mindössze odébb taszítja a menetrend szerint befutó ronda halált az érkezési/távozási időt vajon mekkora koitusz lehet egy kutyafutta honnan és meddig tart hány centi milyen pindurka lépések rezzenések hány centi a halál kutyafuttában elbotorkálni a bölcsőtől az utolsó parcella végső gödréig mekkora súly teher lehet a hanyatló test vajon felmérhető mekkora ládába gyömöszölhető egy kutyafutta mértanilag hány perc egy ölelés az egyetlen igazi miféle álom mi az benne ami semmiféle fogyatékos mérőeszközzel nem mérhető Megjelent a Műút 2016057-es számábankutyafutta

eltévedek és soká nézem, ahogy lüktet a kupola. ez valami élethez hasonló: kiszáradt ajakra a víz. mint mikor felfeslettem a sziget sziklaszirtjére és a hullám hozzácsapódott a fodrozott kőhöz. most jó. keresztbe fekszem a szívdobogásodban. Megjelent a Műút 2015049-es számában a sziget

„Csak a lehetetlent lehetne letetni” (Arany János) A lehetetlent letetni lehet úgy álltunk ketten a gleccser alatt a csúcsról a Montblanc alján a jég piszkos rétegek sziklamély csapok csorog csorog nádas kunyhóeresz a jeges árok s lesz kristálypatak felhőben fönt a csúcs a láthatatlan csak egy hiányzott csak a mi hiányunk egymás mellett is mindig akkor is átjárt amikor ő még meg se volt tizenhat év s én én ő még sehol egy hosszan üres távoli jövőben hol volt hogy el is tévesztettük egymást el is vesztettük de lett két halál hogy húsz éve még a gleccser alatt két nemlét letesse a lehetetlent s készült de hol volt még a harmadik messze mint a Montblanc csúcsán a jég Megjelent a Műút 2014044-es számában Húsz év után

minden hajnal     így kezdődik       taxiállomásként n ézek a    fémes égre   a sarkon   most fordul be a mez telen konyha      kőpadlóján         más színű minden k ocka           felfalják az itt-ott lelógó        fények össze fut   a szivárvány  a vadonnal              a szedett vedett széllel bóklász      a némaság      karjában érlelődik  n incs kezdete          nincsen   vége minden hajnal így kez dődik a lépcső  házában darázs a nagy barna   terem  zongora  lépked         feketefehér fehérfehér fehérfekete bronz korongoz        a körfolyosó karfáján       és foly óként kapaszkodnak partjai           kikötősen     a stéglá bakon   örökre   lefutott    harisnyaszem szalad     az é gen       kendőt int      fejemen nő a fészek          minden esztendő visszarepít minden  hajnal így  kezdődik taxiállomásként érkezem és a szavak folyton visszanéznek Megjelent a Műút 2016057-es számában hajnalszöveg

Sokáig nem szóltunk egymáshoz, csak a levegőt éreztük nehezebbnek. Bátornak kellett lennünk. Mások haláláról beszéltünk először. Azóta sem merek úgy tenni, mintha érteném, mire gondoltál. Ezek a megfejtetlen emlékek tesznek kevésbé halottá. Sírás közben üvöltöttem is, így nem csak homályos volt, remegett is a kép. Talán nem is biztos, hogy testedből nincs már semmi, ami segítene megtartani emlékeinket. Megjelent a Műút 2015054-es számábanHazaút

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenekföldszint

Gyapja nő mohából zuzmóból a földbe kelésként belemart betonnak a beleállított hegesztett vasaknak tavaszi nyári vad esőben eső után és minden éjjel az itteniek hallgatják a rostok burjánzását az udvaron az itteniek inge hónalját penész pitykézi ki az itteniek ujja bögyébe az eső belemossa a gépzsírt a csavarlazítót a fáradt olajat meg a féldekás taknyot amit elnyalogatnak sutyiban a garázsok fészerek sufnik oldalában az itteniek körme repedezett és véraláfutásos mert előbb-utóbb úgyis odabasznak a kalapáccsal vagy valahova odacsukják vagy felszakítja egy szög vagy valami szar körömágyuk fekete a mocskot kis rojtokban cafatokban lehetne belőle kidörzsölni de nem kell jól van úgyis a tisztaság nem való semmire ezen a világon ha mosdanak ultra-porral erős lúggal dörzsölik magukat úgyse lesznek tiszták de úgyse kell annyira tisztának lenniük úgyse annyira kiöltözniük hogy letagadhatnák de nem is akarják nem is kell nekik nem mennek úgyse olyan helyre nem mennek másfélék közé csak a piacra a teszkóba meg a melóba mikor van vagy legfeljebb még ha a gyereket kell visszavinni a kurva iskolába de az meg úgyis mindegy mindenkinek a kurva anyja meg apja kurvára ugyanolyan az itteniek azt mondják te vagy az a köcsög csávó aki elkerült innen régen de azért osztja az észt rólunk balfaszokról akik elvesztettünk valamit valamikor amit már soha nem találunk meg és én meg azt mondom rá nem volt sose a tiétek mert ami a tiétek lehetett volna azt előreKöpünk egymásra blues

Idén nem barnul le senki. Nem tudjuk, törvény szerint-e, de vörösödünk, dagadunk és üvöltve áruljuk el egymást, másként nem hallanánk meg mi sem. Szavaink mögött egyre kevésbé bújkál a fedezet, áttetszik, ököl zsebben, könnyelműen, mintha egyetlenként, így mondjuk meg, mint lesz ebéd, délután, hogy töltjük el közös időnket, s míg fejesre csábít a tó, mélységéről pókerarccal hallgat, csillog és túlélő biztonsággal ringatózik. Megjelent a Műút 2016056-os számában Hallgat

Már régóta nem történt semmi, ahogy akkor sem. Ültél az asztalnál, semmiségekről beszélgettünk, míg én a tűzhelynél álltam, és egy lábasban kavargattam a kávét, ugyanis elromlott a kávéfőző. Figyelnem kellett erősen. Ilyenkor hosszú időn át nem történik semmi, aztán egyszer csak hirtelen megindul a barna folyadék és kitör a lábasból. Erre vártam, és nem vettem le a szemem az edényről. „Elköltözöm” — talán ezt mondtad, és én odakaptam a fejem, de te akkor már lehajtott fejjel szívtad a cigarettádat. Mire visszafordultam, a kávé kifutott, és hangos sercenéssel eloltotta a lángot.Elromlott a kávéfőző

Ma reggel háromnegyed hatkor apám ébresztett, egymás után kétszer mondta, Károly ébredj, s én tényleg felébredtem, megkérdezve anyámtól, nem ő szólt-e hozzám, hiszen az apám két hete kór- házban fekszik, gép lélegezteti, miután a combnyaktörést követő műtétje után tüdőgyulladással kezelik, már mozdulni sem bír, nemhogy beszélni, valamikor is inkább úgy hívott, hogy Imrus, hiszen amióta Alzheimer-kórja van, idestova négy éve, egy szobában alszom vele, a prosztatája miatt többször is ki- vezetem a WC-re, ilyenkor jól telezabálom magam, nem érezve lelkiismeretfurdalást, no de a mai ébresztés után felhívtam az öcsémet, neki van meg a kórterem száma, azt mondta, nyugodjak meg, hisz őt nem hívta senki, ne fessem mindig az ördögöt a falra, majd abbahagytuk a beszélgetést, de én megesküdtem volna rá, hogy hamarosan hívni fog, természetesen csörgött a telefon nemsokára, részvétet kívánt, annyit tudott csak kimondani, apa három- negyed hatkor eltávozott közülünk, s én úgy éreztem magam, mint az idős varázsló, akinek egy csettintésre világgá szaladt a megrémült nyula. Jel

Ha kimozdulna, éppen esni fog, nem is nagyon, ez most csak kismosás, csodálnám (hogyha élne), hogy mozog, csodálnám érte; mennyi változás! Szeretne otthon lenni ott, ha nem piszkálnák érte, miért épp van, és nem mondanák meg, mi miként legyen. Ha lehető lehetne a levés. Végül tehát: csodálnám, hogyha élne, s magából egy kis vészterhes magot ha nyárvégről el tudna tenni télre, megérve így az Esőtlen Napot. Lekismosva lenne piszok s piszokság, boldog börtön leendne, büszke fogság. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa kimozdulna

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják a permethideg hullámok, erőből körbemosnak, kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld, patakokban erózió, egyedül a kilátótorony marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan, ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt, tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott. a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut. Megjelent a Műút 2013040-es számában Belvedere

A felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak. Nincs távolság, mi áthidalható. A részvétlenség állatai beköltöztek a kertekbe. Sötétedés után merészkednek elő, lehullott diók között neszeznek. Egyre közelebb osonnak a fényes ablakokhoz, és meglesik a gyerekkort. Egy kinőtt kabát, egy ajándékba kapott ágytakaró, egy eladó családi ház. Konténerbe dobáljuk mindazt, ami elhasználódott. Rozsdás vasrudakat, málló léceket, és egy alig felismerhető karácsonyfatorzót. Egy lebénult kutyára gondolok. Úgy pusztult el, hogy sosem tudtuk kellőképp szeretni. Megáll egy teherautó az udvaron. Munkások jönnek, koszos ruhában, sebes tenyérrel. Állunk a teraszon és nézzük őket. Figyeljük, hogyan szállítják el az elrontott évek törmelékeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanFelszámolás

Egy négyszög lehetőségeit számba véve a tökéletes megismerésig juthatunk. Egy négyszög körülírható, mérhető, mint a világ. Egy menetoszlop legvédettebb helye, kegyhely nélküli zarándoklat. Egy értéktelen terület a sivatagban. Egy négyszög: pontosan x számú homokszemből áll, a tér tökéletes modellje, egy négyszög: a Föld középpontja felé egy hasáb, de csak a felső lapja látszik, egy négyszög a sivatagban, elhagyhatatlan, egy négyszög határán állni és próbálni kilépni rajta, legyőzni a teret, csak úgy nő a távolság, ahogy nő a lábnyomok száma, távolodik a történelem, egy négyszögön belül állni és nézni, hogy távolodnak az oldalak.Egy négyszög határai

Három vénasszony él együtt. Előttem ülnek egy kanapén, közöttünk egy asztal. Még alig van tavasz, csak résnyire nyitva az ablakok. „Mi újság errefelé?” „Nyomorúság van, Petikém.” „Szánalmas szarok vagyunk mi már, akire a légy se száll.” Hárman ülnek, kint a szélben, a vezetéken a seregélyek, visszafütyülik, amit a házból kivisz a szél. „Múltkor is, kapálok kint és ez a lábam, ez, ami az enyém, nem csinált semmit, amit mondtam és hát elestem, oda a kiforgatott gaz közé.” Erre felnevet, kintről elrepül egy seregély. „Ott fekszek, és Magdika jön ki, menne a boltba kenyérért, és odaszólok, segítsen már nekem. Jön, megfogja a kezem és mellém esik. Mondtam is, jól fekszünk mi ketten, csak Erzsike hiányzik.” Erzsike pedig jött metszőollóért a fészer felé, meglátja őket, jajgat, de nem bírja, ledől ő is a két vénasszony mellé. Egy óra telik el így. Nevetnek hárman és az eget nézik. Rajta köröz három kivehetetlen madár. Gyenge ujjaikkal a földbe túrnak, ráncaikban megtapad a sár. „Jól éreztük magunkat, mondom, lovagoltunk a halál faszán.” A szomszédból az a fiatal gyerek szalad feléjük napnyugta után. „Hadd segítsek, csókolom, nem ütötte meg senki magát?” És a három vénasszony elkomorul, a vezetéken elhallgat néhány madár. „Maradj nyugvást, mert amíg velünk törődsz, kirohad a legszebb gyümölcsfád, kiszöknek a tyúkjaid, láncára felakad a kutyád, gyerekeid késsel és ollóval játszanak. Maradj nyugvást, a mi helyzetünk a te szerencséd, föl neHárom vénasszony

ne rohanj. várj meg az utcasarkon, csak hadd szedjem össze azokat, amiket elgurítottál még a nyáron. várj meg az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet nekik, hogy ne keressenek többet, mert nem állsz már a buszmegállóban, pont a nagygöncöl alatt. messzire mentél, ezt mondjam nekik, hogy téged már annyira nem köt le ez a sok emlék, meg törvény, ez a pár név, ami madzag volt a köldöködben. átadom, ne aggódj, és tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon, a hídon, a két repedés között, ahol már a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj, ezt is már rég tudom.a piacról kifele

01 The Doors aznap beülsz egy moziba és megnézed háromdés felbontásban a múltadat azt a hatvannyolcas koncertet amiről hatvannyolcban nem is hallottál másról sem ami azt illeti pedig hatvannyolcban történt egy s más amiről később épp eleget beszéltek ahhoz hogy akkor is kissrác maradj amikor az én már nem volt kissrác valaki más mert az én az mindig valaki más és ma beültök ketten moziba háromdében adják a múltat persze le is töltheted ezen vagy már rég letöltötted és töltöd csak töltöd és töltöd nincs feltételes csak megállóban lehet szabadulás torz vigasz hogy ezt már nem seedeled 02 Jimmy Hendrix habár alul a járó de fölül minden zajnak így van ez kiskeddig oszt abbamaradnak hamvazó csikkszerdát szedegetne parázsnak nagycsütörtök csendje miatt s a csend miatta hisznek feltámadásnak hisz kell lennie még ha az is csak egy évszak nevelgeti ki s ki ember harangnak haragnak nevelgeti lelke mélyén ha cudar idők járnak s bár ha alul a járó de fölülhessen ha zaj van 03 Grateful Dead csak akkor hallgass ha van mit mondanod lesz aki érti majd lesz aki csöndedbe csöndjével hasít én én hallgatja bőszen én erről is sokkal többet hallgattam már és ma is hitelesebben hallgatok és lesz aki vár ki szólal meg végül először ki lépi meg először a végült ki lepi meg hallgatása ajándékával a néma Istent csak akkor hallgass ha van miért ha van kinek miről nos az a legkevesebb 04 Procol Harum nem tudtam hogy ennyire leszaladt dőlt bele ujjaim remegésébe én sem tudtam hogy ennyire zavarni fog az a mozdulat a testClassic Rock 1–6. track

Lehetőség „Másképp is lehet”, mégis mindig ugyanúgy csináljuk, kivéve, amikor másképp csináljuk, mert ugyanúgy már nem lehet. Belátás A talpát csiklandozom, mert úgy szereti. De úgy. Sikong, rugdalózik, fetreng. De meddig csinálhatom ezt, amikor neki meg sem fordul a fejében az enyémet csiklandozni. Pedig úgy szeretem. S ráadásul ma szabadnap. Ne legyek gyerek, mondja, az nem férfinak való. (Mi?) Hogy is néznénk ki, ha ő azt csinálná, amit én, én meg azt, amit ő. Lássam be, ezek nem felcserélhetők a méltóság súlyos megsértése nélkül. És mindkét lábát odanyújtja, mintha nem lett volna elég az egyik, aztán a másik. Én meg fogom: kézenfekvő, két kezem van, amivel, igaz, a saját talpaim is csiklandhatnám, de mi élvezet abban. Ébredés Reggel, alig nyitom ki a szemem, kezdődik. Hogy mi, azt nem tudni. Mellettem megint nőnek álcázva egy UFO. Unidentified Fucking Object. S jó, hogy ezt így is érthetem, meg úgy is, mégsem értem sehogy. Távlat Távolról se, közelről se érdekelsz már, hogy mért tartalak képben, nem tudom, ugyanúgy vetkőzöl, öltözöl, elmész, visszajössz, teszel-veszel, főzöl vagy nem főzöl, van egy elmés pasid, aki minden tekintetben az ellentétem (pl. amikor dug, behúzza a sötétítőt — kár), és úgy néz ki, szart se érdekli, hogy eszik, nem eszik, úgyis alig van otthon, úgyhogy nyugodtan foghatnál te is egy látcsövet, hogy ha másképp nem is, legalább így átnézz még hozzám (nem fogom behúzni a sötétítőt!), ha már itt lakunk még mindig egymással szemközt. Új lakás Az alapozást már felvittem, csak a színeket kell még kiválogatni. A régi szomszédlány olyan meséket tud a pamacsával, hogy asszem, azzal fogomEllen tétek

amit mondtál bár igaznak tűnt és szépnek is főleg szépnek talán nem kellett volna mondanod mert így más mederbe terelted ezt az egészet pedig nyilvánvaló a természet vájta meder az igazi szabad folyást enged a dolgoknak és én most bizonytalan vagyok nagyon bizonyos mértékben szomorú is holott örülnöm kéne szavaidnak melyek önkéntelenül szakadtak ki belőled vagy számító meggondolás után gurítottad elém őket a boldogság ígéretével a boldogság gyönyörű légvár amibe megilletődötten lép be az ember hogy egy pillanatra elidőzzön a cikornyás díszletek között de mondd mi egy pillanat mi egy könnyedén meggondolatlanul szélnek eresztett mondat Megjelent a Műút 2016057-es számában Másik meder

Mert nem hagytam hogy elégessenek az alakod féltettem csontjaid ott voltak mindig ők voltak a váz mozdulataid moccanásaid hordozták rejtetten de mindig is ők legyenek tanúk hogy volt ilyen hogy minden lehettél szerves egész voltod pazar tündérjátékai mára elmúlhatott a gáz a bűz bogár lépett szemedbe annak is már vége szikkadt bőr és hús tapad vázadra elfolytak a zsigerek ne bocsásd meg de akkor is kiás a zabolátlan képzelet amíg itt működik hol észvesztő neved enyémmel fonva áll a grániton s mert nem hagyom hogy elégessenek te úgysem tudsz bomlásról bűzről s egyszer átszakadhat a kettős tölgylemez s a csontok végül egymásba merednek Megjelent a Műút 2014048-as számában Requies

volt itt egy kaland felhívás keringőre, vagy mi a kő elterülök a vízesés alatt mint egy kőbéka és múlatom a hullást mint a létezés háttérfolyamatát ami nem idegesítő nem örömkeltő vagyogatásával viszont kitölti a rendelkezésre álló teret eltelik újabb ezer év ÚEÉ ÚEÉ a háttérzajokat kiszűrve tüzet csiholok a vízesés alatt nyomot olvasok kis faunkodás a fák között csalit de nem tanulok az egészből semmit csak körbefutom a nappalit ettől megrémülök legombolom a kérdéseket aztán hirtelen bekattan hogy ugyan többet vártam de ez van ez az egész ennyi volt, egy békaland békaland

Burnbank végigment a városháza melletti főúton, és félhangosan beszélt magában: — Nem valószínű, hogy Isten újraéled, vagy ha mégis, nem biztos, hogy tudni fog mindenről — mormolta, miközben átvágott a megálló felé —, arról a sok szörnyűségől, ami a halála alatt történt és a sok érvről, ami azóta merült fel ellene — tette hozzá és felszállt a villamosra. — Ezt a sok hülyét, ezeket se fogja felismerni, a sok okoskolbászt. Mennyien is vagytok ti! — suttogta —, ebben a kórusban — egészítette ki és elhallgatott. A rövid villamosút alatt megbámulta az ablakon át az átépítés alatt álló Operaház plakátjait, majd egy a villamosra felszálló, feltűnően izgatott tekintetű nőt, és egy hosszú felöltőt viselő férfit, aki látszólag minden ok nélkül vicsorgott olykor, végül leszállt az egykori fatelepnél. Csendes, nedves este volt. Burnbank váratlanul elsírta magát. A gyalogátkelőhelynél fogta el a zokogás. Ott állt percekig, rázkódó vállakkal. Arcát egyik kezébe temette, a másikban aktatáskája. Aztán amilyen váratlanul tört rá a sírás, olyan hirtelen abba is maradt. Burnbank elővette zsebkendőjét, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd újraindult. — No, ez jól esett — motyogta, mielőtt végképp eltűnt volna a lámpák sárgás fényében a ködös esti utcán. Megjelent a Műút 2017059-es számábanBurnbank hazaútja

A két figura, az egyik nyúlánk-vaskos, a másik sovány-izmos, belenéz a mélységes mély kútba. Nem ez az első testük, nézésük, nem is az utolsó. De most a maximumot hozzák ki belőle. A testük érintkezik: párhuzamos hajók. Inkább: gótikához tapasztott barokk kápolna. Szeretnék, ha a test tényleg templom lenne, szép hangú pappal, orgonával. Ha szakadatlan áhítatos stílus tömjénje szállna, miközben a mélységes mély kút is visszanéz. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA két figura, az egyik nyúlánk-vaskos

Igazad lehet a billentyűzet elől menekülő évekről. Az élő műfajok mindig kiegészítésre szorulnak. Ez eddig nem tűnt fel. Csak az, hogy meztelen vagy, mert a ruha rajtad hallgatott el. Mellettem a HÉV-en egy kedvesnek tűnő lány aludt, átmeneti kabátban, rémült Adidas-cipőben. Arra gondolok, hogy Micimackónak miért nem volt csaja, s hogy a tizenévesek mindenre borzalommal néznek. Az ég novemberi, az arcom most csaknem Berzsenyi, de feledem a gőzfickót, aki voltam, és őket, akik szóltak, hogy szedd össze magad. Ezek olyan lóhús-ízű szavak. A medúza nem vizel, a Feri késni fog, nagyi csal a kártyán, az elhunyt Lili néni találós kérdései kihoznak a sodromból, a tilalmak számát fejből nem tudom. Mellettem suhan a Duna, álomszép, de főleg a neve. Egyszerre lennék itt, és otthon is maradnék, szeretem a napfelkeltét, a reggeli süniket a kertben, micsoda öröm, hogy az alkohol még jóval azelőtt fordul el tőlem, mire nyűg lenne az öregedés. „Hiába vagy ilyen nagy, ugyanúgy meghalsz, mint a kicsik, csak meghalva nagyobb helyet foglalsz el”, mondja a menyasszony. Az édes anyaföld bolygónyi lett, maradhat? Crazy Horse és Pablo Escobar kézenfogva pihennek alattad, az önelemzés több szólamban szakad rád, nyelvedet a beszéd rég lekenyerezte, szénpor és hullahó alól kotrod a szavakat, tiszavirágok, de a vízbe hullt testektől a folyó egész évben rezeg, egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van. Az arcunk két fékpofa, csikorogva emlékezünk. Patám megcsúszik, szarvamnál fogva ragadnak meg, hogy aztán egy hűtött kamionból elővegyenek, ésAfázia

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát. élesedik a botlás az úton, mikor kiesett kezedből a kenyér és gurult, gurult hazafelé. érzed kezeden egy kéz melegét szikrázó hóesésben, látod a bádogtányéros lámpák alatt villodzó kristálypelyheket, mögöttük az angyalokat, és szentnek hiszed az estét. mert az az este szent volt, s marad míg élsz, míg le nem zárja, mögéd nem rekeszti egy utolsó… mik tudnak emlékké lenni? nevek bukkannak elő a semmiből. az óvoda kerítésén át nézel jacola után, és egyre gyakrabban jut eszedbe, írod le, vagy inkább mint mágikus ábrát a barlangrajzokon, vésed az emlékezet falára, mert nem szabad elmúlnia. megidősödvén az ember könnyebben elérzékenyül, torkát kaparják az indulatok. ma egy gyűrűre gondolok. nem temették be az évek. varázsereje volt? talán pár másodpercig éreztem a tenyeremben, rajta az ujj melegével. fénye beragyogta a füstkoszos galériát. tőled volt szép, a szerelmetektől? mindegy. besorakozva a halhatatlanok közé, emlékké váltak. miért? a mondattól? — még senkinek semCalifornia Blues

2018. október 28-30-án nyolcadik alkalommal rendeztük meg a Műút Szöveggyár táborát a miskolci Vasgyárban, a Factory Arénában. Korábban több felületen beszámoltunk az eseményről. Mezei Gábor, aki immár a Műút szépirodalmi rovatát is szerkeszti, a portálunkon publikálta műhelyvezetői jegyzetét, s ehhez fotóalbumot is mellékeltünk. Ezen a hétvégén a Szöveggyár tábor tizenöt résztvevője — Darázsi Fruzsina, Endrey-Nagy Ágoston, Erdős Kristóf, Fancsali Kinga, Kellerwessel Klaus, Keszőcze Patrik, Kozsán Leó, Locker Dávid, Nádasdi Éva, Németh Tünde, Rudniczai Rudolf, Szamosvári Bence, Sztrida Orsolya, Tamás Boldizsár, Zöldi Meliton — jelentkezik a táborba hozott, ott véglegesített verseivel. A Műút főszerkesztőjének, Zemlényi Attilának a táborról adott interjúja, valamint a CiRMi (Civil Rádió Miskolc) stúdiójában szerzőik által felolvasott versek itt hallgathatók meg. Fogadjátok őket szeretettel! A Műút szerkesztősége  Szöveggyár-hétvége!

túl harmincon túl a pókok lábát egyesével tépő játszmákon néhány megoldás birtokában válaszokról tudva mint arról is mennyit érnek férfi így dicsérnek kiknek tetszem mind a négyen fénykoromban vagyis ennél önzőbb gyávább és silányabb voltam leszek nemsokára pók családi kádban ennyi feladatul hogy kímélet és határozottság illő szótlan elegyével öljek tartsam tisztán mit kell megvan félálom elégedettség arcomon ahogy belépek mintegy mellé zuhany megnyit és a másik test feléled rugdal és kapaszkodik a nem várt vízben majd kering a lefolyó örvényében nem látni meddig él a csövek kétfelől sötét cuppogó merev hideg szőrös nyirkos terméketlen hüvelyében mennyi észrevétlen kudarc gyűlt már össze vagy hullott át mindenen hogy elfelejtsem végül én is annyival is könnyebben nézzek tükörbe és ha mégsem ami szintén előfordul legalábbis eltűnődjek nem volt fontos vagy nem mertem vagy megtettem csak aznap sem láttam senkit? Megjelent a Műút 2016056-os számában Hullik

(Eredeti Nyilas Atilla-utánzat)  Meghalok egy csókodért Egy csókodért meghalok Egy: meghalok csókodért Csókodért (egy) meghalok. Csókod a cél, hogy meghalok. Csókod az ok, hogy meghalok. Előbb meghalok csókodért, meg utána is meghalok. Cél-ok és ok-ok ugyanaz az ok egyszersmind okozat. Csókodért előbb meghalok, előtte add a csókodat. Nyilas Atilla vagyok és költő, hű férj: nem hagyhatom holtat csókolni hitvesem: mint halhatatlan nem hagyom. 2014. december 7. Megjelent a Műút 2016057-es számábanKedvesemnek

minden naprakész soha nem voltunk többen ez a világ rendje ez a kevés változás a fölkelő nap azonosságában mikor a hideg megül a völgyben és elkülönül el innen, nem leszek szomszéd jöttment leszek a fejéből kinéző ember Megjelent a Műút 2013039-es számában utolsó nap a városban

„háttal megyek, csak az kerül elém, amit már elhagyok.” (tandori dezső)   a tisztaság kútjai beomlottak talán, hogy mindenütt emlékező szemek értelmetlen, párás vizeivel kínálnak. én nem akarok felejteni, mert attól az első lánytól, akivel végleg bemocskoltam magam, akivel gonosz voltam és kisstílű, akivel magamat elhibáztam, és akit újabb lányok lábnyoma sem írt felül, őtőle is lettem mostani. de fáj a nyakam, hogy egyfolytában visszanézek, és arra gondolok, lehetne ez olyan forrás, hogy ha belőle innék, nem a jövőmnek állnék háttal. Megjelent a Műút 2015051-es számában tisztaság kútjai

Horváth Benjinek Hány reményteli reggel fordul sziporkázva, valami párolgó kávézaccmagányba? Pár sörrel a gyomorban véget nem érő napokat élünk — azt hiszem — és felzabál a rutin, mint az egy sör, két sör, három sör és így tovább. A vér csahol mint ijedt kutyák. Az aszfalton dupla záróvonalak — tiszta kelet és tiszta Amerika. Kocsmagányba forduló reggeleken lopott szójátékok: most ennyi telik. Köztük fulladozom és úgy érzem vagyok: Én, aki még most sem ért semmit. Lassan vándorlok magamba, és vissza, hogy pusztuljak újra és mi jön? Majd megint hetekig iszom és szorongások nélkül állok ki hadonászni egy színpadra. A meleg homokot a közönségre szórom: üveg lesz végül az is. Ha elkap a kattanás, órák hosszat sétálok egy sikátorban, majd reggelre eltűnök a macskakövek között. De előtte tarajas trógerekkel rántom vissza magam. Visszarántom magamba a középsulis éveket és maradok. De tegyük félre a félbemaradást, mi több, tegyük félre a József Attilákat meg az Öcsiket. A vágányok fölötti peronmagasságot — csak tizenöt-húsz centi az egész. Próbáljunk meg egy új kocsmát találni. Hátha. Bezárkózni egy belvárosi körforgalomba. Amit felköhögünk néha, mint macska a szőrcsomókat mielőtt fogja magát és elmegy; csak mi kátrányosan, hogy legyen mit lenyelni megint. Pár szál cigi meg egy-két joint. Szociálisan retardált estéken valahol egy piros lámpa előtt. Ginsberg néger éjszakái egyszer zöldre váltanak (és ez az egész a miénk), majd vissza. De hagyd el. Hagyd elmenni a buszokat a Napoca utcán és a Sárbogárdi úton, vagy épp a Copiilor sétányon Csíkban. Most épp úgy érzem, hogyOktóber 13, Kedd

Még jóval azelőtt, hogy utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját, tudtam, hogy minden elveszik majd. Mégis addig tartottam számban az utolsó szót, magamnál a kimondás jogát, míg szétmállva, nyelvem két végén lett belőle keserű és édes. Bomlik, éreztem közben tompán — mondani épp lehetne még; és nem fájt, hogy közben cammogva fogy az affinitás, és nem fájt, pedig loptad az időm. Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek; lezárt tégelyben a konyha két, távoli szegletén.vegyrokonság

Ebben a versben nagyon sok a táncoló férfi: már itt, az elején legalább egy tucat orosz balettáncos! Andrej, Borisz és Szergej, itt mind, Igor, Jurij és Jevgenyij! És persze, Pavel: a legtündöklőbb csillag az orosz balett egén. És még csak 18 éves. Azt mondják, ha így folytatja, ő lehet az első ember, aki megtanul repülni. Ha így lesz, akkor (mert ebben a versben én vagyok az egyetlen asztronauta), engem visz magával, és felszállunk a felhőkig, és tovább: az űrbe, megmérjük, hogy milyen mértékű ott az entrópia. (Nincs okunk panaszra: szépen fejlődik.) Együtt töltjük így el nem is egyhangú űrbéli napjainkat; néha zene szól majd a gramofonból, s mi szétnézünk a kozmikus horizonton, mert ebben a versben kézzelfogható a szinte harsány űrromantika.Táncoló férfiak

Amikor a magas férfi belépett a tanáriba, nemcsak amiatt súgtak össze a tanárnők, hogy milyen sudár ember keresi Ádámot a 6/b-ből, hanem hogy biztos a rendőrségtől jött, mert aki olyan eleven, mint én, az egyszer úgyis olyat csinál, hogy hívni sem kell a rendőrt, jön magától.   Láttam, milyen ügyes vagy a városi iskolai versenyen, van kedved atletizálni, kérdezte, és amikor otthon előálltam az ötlettel, apám megörült, hogy valamiről végre lelkesedéssel mesélek, mert a vízilabdaedzések lassan kikoptak a hétköznapokból, dögunalmas volt kizárólag úszni, labdához egyszer sem hagytak érni, mondtam is apámnak, hogy ha ez az ára az olimpiai bajnoki címnek, akkor inkább hagyjuk, és ő soha nem mondta, hogy nem bajnokot akar nevelni, hanem a fiát, mert orvosi tanácsra kellett sportolnom. Az atlétikaedzések nem voltak olyan unalmasak, mint a vízilabda, nem fiúkkal kellett róni a kilométereket a nagymedencében, a salakpályán lányok nyújtottak, ugrottak, futottak a szemem előtt, és minden megjavított egyéni rekordjukkal lettek egyre csinosabbak, mi több, a pályának megvolt az a varázsa, hogy az edzői hátsó ablakán átmászva  a MÁV-strandon találta magát az ember, ahol a lányok edzés után átcserélték a kisnadrágokat bikinire. Aztán hirtelen versenyérett lettem, edzőm nevezett az első városi, majd megyei versenyekre, aztán irány Budapest, Dunaújváros, Debrecen, és mindenhonnan éremmel tértem haza, nem kellett itthon dicsekednem, mert szüleim a rajtpisztolytól az eredményhirdetésig  mindent láttak, sokszor cikinek éreztem, hogy mindig ott drukkolnakRepülőrajt

„Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok” (Csoóri Sándor) A megismerés fája elveszi tőlünk az élet fáját, jó napot kívánok! Vagy mi a helyes napszak? Te utánam kutatsz, én meg benned. Elindulnak felém a bibliai nippek. Persze, hogy játék vagyok. Szépséghalász. Szörpöt iszunk, a vitrinben együtt a család. Nem kérem vissza az aduászt (mi is volt az?), 22 évet vártam rád, igen, 22 kurva virág romlott el a síron. Tudom, te lőtted szét a Kupolát, egy rongyos bubi, Amilcare Brenno, annyit sem érsz már. Se hangtompítót, se válaszokat nem kapsz. Posztmortem köntösben nevetek rajtad: magamhoz hasonlatos, jó fiút kívánok, iszony mossa el az arcod helyét, mikor megérted csendtekintetét. Kávé a bőre, tiszta anyja, csont a szeme. Már látod a szálkákat, Brenno. Ugye, hogy sárkányos, sötét másom? Ugye, hogy nem állsz meg előtte, Brenno? A kis Renzino, 1970-ből, üdvözletét küldi. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Vendetta

Landolás után érintkező síkok és városi vetemények hálózatába érkezik. Belakja a földi alakzatokat, behatol a kontinentális felületek láthatatlan vonalaiba. Megérkezés után rögtön megtalálja a megnevezés kényszere: földterületeket és útvonalakat sajátít ki, sokakat tesz földönfutóvá. Mindig ugyanabban a ruhában marad, mintha az éghajlatok nem változnának a térrel. Hittérítőként mutatkozik be, aki Bach fúgáinak és az afrikai varangyok kórusának összehangolásán munkálkodik. Éljen Marinetti és a repülő, kiáltja egy túlsúlyos pillanatában. Jelenléte ekkor már csak virtuális, egy esemény előtti tabletta, amit a földrészek elmozdulása késleltet. Az utazáshoz feltalálja az ártatlanságot, centrumnak hazáját rakja közepére, Lakni valahol csak történelem előtti időzés, az atlasz fedele kemény, mint Darth Vader szuszogó hangja a maszk mögül. Megjelent a Műút 2015053-as számábanDarth Vader, set me free

Aztán a Teniszkébe mentünk. Emlékezni tulajdonképpen, de ezt csak később vettem észre. Egy jelentéktelen estére mentünk emlékezni, amikor először ültünk ott, amikor másokkal beszélgettünk egymás helyett. Most csak néztük a futókat, ahogy csendesen rájuk esteledik, hiába futnak. Mint fényképeket. És nem gondoltunk akkor semmi rosszra, azt hiszem. Csak néztük a futókat, a jegenyéket, ahogy köröztek a fogyni vágyó nénik és férjeik atlétatrikóban.. És a hatalmas fák lombján a fényeket. És én sört ittam a jégerek mellé, te pedig ásványvizet. Vagy feketét? Egy gondnok slaggal locsolta a gyepet, most úgy képzelem, lassan négy árnyéka lett, és nem gondoltunk mi semmi rosszra, néztük a futókat meg a jegenyéket. Nem tudom, talán nem is jegenyék voltak, hanem gesztenyék, vagy nyárfák. Nyár volt, az biztos és talán gondoltunk már akkor is rosszra, és a futók is sunyin lecsalták köreiket, mikor nem néztünk rájuk. Testükre tapadt megizzadt ruhájuk. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Teniszke

jó edzőként fokozatosan terheltél. mindenhova magammal cipeltem a körülöttem épülő falakat. a tieid már az égig értek, szemeid előtt vékony tejüveg: nem láthattad, ahogy a napfényt megtörik a levegőben szálló porszemek, s én ezen keresztül láttalak bátornak, erősnek. gyávaságod, gyengeséged néha előbújt soha nem elég széles vállaid mögül. nem tudtad, de még kialakulóban volt az alaklátás nálam, ijesztőnek találtalak. sosem sikerült igazán a kedvedben járnom. lebontottam az egyik falamat, a legnagyobb téglával betörtem a tejüveget. a szilánkok arcodba fúródtak, átszabták izmaidat, többé nem mosolyoghatsz fájdalom nélkül. igyekszem minden nap megnevettetni téged. tégla

Három vizuális költemény

Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak, A volna az élet örökös megrontója, Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni, Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog, Megosztunk egymással ágyat és ágytálat, Kaparós sorsjegyekre kuporgatunk, Ha lenne vidámpark, nem ülnénk otthon este, Tudod mit, feküdj rám és aludjunk.Az vagy

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

Minden e fizikai eseménynek van e’ fizikai oka úgy, hogy e’ — a megfelelő fizikai törvényekkel összhangban — önmagában elégséges ahhoz, hogy e-t létrehozza. A tudomány mai állása szerint a gének felelősek a tulajdonságok öröklődéséért. Továbbhordják a színeket, testarányokat, és mivel nincs testtől független lélek, hordozzák a haragot, a félelmet, és az eredendő bűnt is, ami viszont a leszármazás elágazásai miatt bűntudattá kavarodott, ezért érezzük, hogy el kéne tudnunk különíteni a jót és a rosszat, ami a bűn miatt esett szét, de egyre valószínűbb, hogy a kettő közötti senkiföldjén csakis a bűntudat értelmezhető.A gének etikája

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

Tipográfia: Rőczei GyörgyWell 36–40.

Azt mondta, Szeretlek. Ő nem mondott Semmit. (Mintha csak egyetlen egy létezne az összes szóból, és aki azt használja, elhasználná). A nyelv történetében a hallgatás volt az első káromkodás. (Ferencz Mónika fordítása) Az első

Lopott pillantást vetek a képre: háttal állsz a lencsének, karod széttárod, mint egy női krisztus a levegő keresztjén. Pocsolyák pompáznak a nyári verőfényben. Az özönvízre gondolok. Ha téged bízna meg az Isten bárkaépítéssel, mi keresnivalóm lehetne kihullott hajszálaid között. Ne haragudj, nehezen tudom megbocsátani, hogy visszahallhattam: legszívesebben kidobnál az ablakon. Bántott, ha szóltam hozzád. Mondtam, hogy félek tőled, megrémített tekinteted, mégis vonzott a csönded. Az a sokatmondó zárkózottság, amit nem tudtam eltanulni. Amiatt tört rám a beszédkényszer, a semmitmondás szégyene. Egyetlenegyszer jutottál odáig, hogy visszakérdezz, mintha pár-beszédben lennénk. Minden közeledésem magába fulladt.Eső után

Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő. A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem. Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem. De nem te jöttél. Jött ugyan egy vonat, amelyen akár rajta is lehettél, de nem nekem. Ha láttam volna is arcod elhaladóban — mint ahogy nem láttam —, sőt ha észrevettél volna — amiről persze nem tudnék, ha így lett volna sem —, akkor is hiába. Mert akkor is csak a te életed utazott volna azon a vonaton, az az életed, amelyik egészen más, mint a miénk, a velem közös életed volt. Megjelent a Műút 2017059-es számában Sorompó

madarak leszünk mind, rigók vagy varjak. mikor a sarokba gyűlnek a fények, egymás mögött kialszanak a lámpák és eltűnnek az árnyékok is, csak a szárny- csapások maradnak, az üreges csontok, amiken sípol a szél, kifesti még egyszer az éjszakát, felragyog, megijeszt, egymáshoz bújunk, becsukom a szemem és átölelem, akire gondolok. ilyenkor elfelejtem, hogy olyan gyorsan keringek a nap körül, amit már nem szeretek, hogy köldökömet magához rántaná a föld, hogy köldököm magához rántaná a földet. csend van. csak a fejemben dobognak apró istenek. csak a szövetek mozdulnak, halnak a sejtek, bennem a gondolat, hogy téged is ugyanazok az atomok tesznek mássá. most csillagok robbannak, és mire láthatnánk őket, elfelejtjük, mit is akartuk nézni igazán. eléd futnak a folyók, én pedig megfestenélek, ha emlékeznék még rád. te elhiszed, hogy a madarak újra vonulnak majd, és ezúttal velük repülünk mi is. de délnek soha már.madarak leszünk mind

A tenger nem ismeri a népek önrendelkezését, csupán a szárazföldeket. Nem szeg egyezményt, mert csak annak határvillongás az árapály, aki nem tudja, hogy ideiglenes minden partvonal, és egyetlen törvény van: az olvadás szeszélye. Pedig kezdhetne akár berendezkedni is, ha egyszer mosódik el alatta a kontinens. Mert hánykolódása életvitelszerű, se kikötő, se zátony, nem akad fel a fokhálózat idejétmúlt rácsain. Felfedezni is legfeljebb őt lehetne, aki mégsem újdonság, inkább szennyeződés. Így lesz nomád a mozdulatlanból is, az áramlat önkényéből pedig expedíció. Sodródó születési helyének keres újabb nevet, miközben szökött drónok lebegnek a vizek fölött.Nyílt víz

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

Kívül kerülni mindenen úgy, hogy a formák összetéveszthetővé válnak, majd elnyeli őket az enyészpont. A kráterek még őrzik a tengert: hullámverés emléke hallatszik, ám víz hiányában a morajlás csak egy közelgő vihart sejtet. Kis kiszögellések, mélyedések és medrek váltják egymást, a táj hol szaggatottan motyog, hol elordítja magát, képtelen arra, hogy bármit is tisztán közöljön. Így némít el a domborzat, ahogy minden táj magához igazít. A vihar szeme lecsukódik, mire elér a nyugalom tengeréhez. Nincs erdő, homok, semmilyen tereptárgy, amit összezavarhatna, csak egy valaha épülő tér maradványai, ledőlt falú labirintus, amiben olyan sokáig kóborolt egy, a szürkületben vak farkas, hogy elfeledte, miért is zárkózott folyosói bonyolultságába; és most, hogy kinyílt a szabadulás útja, követi ösztönné süllyedt emlékeit, rohan, hogy elérje a dadogó táj egyre távolabb kerülő enyészpontját. A nyugalom tengere

Levetett szkafanderrel, mezítláb járkálsz egy őserdő nedves belei között, a föld virágzó, meleg gyomrát taposod, mint ki megszületésére várva feszíti szét a bíborszín ölet, ahova aztán mégis repülőjegyet vált, és most körédborul megint egészen, és telve lesz azzal az éjszakai erdő, ami bennem csak kép, csak volt talán, most levedlett szkafander vagyok. Megjelent a Műút 2015050-es számában Hol nem vagy

gyerekkoromban a malterban hagytam kéznyomom még mindig látszik a falon bár kezem már nem akkora vizek testvéreként keresi bennem hajlatát az anyag formára vágott keveréke vagyok a kapcsolatokból leülepedett sódernak és egyedüllétben halmozódott cementnek a magány nem szervetlen adalékanyag akiket elhagyok szilárdítanak nem-érintések folyamata és olló alakít helyet a fémszerkezetben hozzám tartozó idegeneknek ahol mások lépteit beton zárja alá próbálom belemérni lábfejem hátha megváltozhatnak a szilárd ígéretek Megjelent a Műút 2017061-es számában concretus

  Tipográfia: Rőczei György Well 11–15.

A tömbházak erdejében lehúzza a tavasz a cipzárokat, és ez feledteti a hányásszagot a liftben. A lakás és az edzőterem között félúton egy kislány cseresznyefát rajzol az egyik panel falára. Én nem festek semmit, de megbocsátod, ismersz. Tudod, olyanok vagyunk, mintha az ellenkező féltekén élnénk. Szóval a hitelességem érdekében zárójelben jegyzem csak meg: (annyira undorítóan gyönyörű ez az idő, hogy szinte kedvem lenne újra behódolni neked.) Egyértelmű, hogy hazugság kedvenc évszakot választani, igazából csak a változást szeretjük. És abban megmaradni a régivel. A teremben gimnazista lányok sétálnak el mellettem. Lábaik körberajzolható, elképesztően barna, gyantázott csövek. Próbálom elvonni figyelmem az ordítva guggoló férfiakról. Újabb súlyokat pakolok a hiányodra. Túlértékeltem magam és az egész a mellkasomra zuhan. Közben a tiéd anyajegyeit, ahogy egy nyálas filmben a virágszirmok, más hajszálai simítják végig. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA telepen rügyezni

  „Frantzúz lecon közepett” (W. S.)   fény szője át a langyos kisszobát huzat legyen gépzaj tavaszi röntgen mindenik porszem lészen túlexponált ha betűz a fehér fény olvasson engem legyek az ágyneműn kócos kis kokszinell hasamon feküdjek csillogjon verniszázs hátamról olvasson hályogos porszemmel anyajegyeket hétpettyes breile-irást a lebegő vaque fény az UV-ujjú hajnal ázom a huzatban álmodjam menetszél kotyogj petit matin keserűn sok tejjel nem hívnak sehogy sem minek is neveznél árnyam a parkettá széthulló röntgenakta dől a huzat be az ajtón apa nyitva hagyta  Nuvel vaque

[Intenzív] fűzöldülés csordogál ereimben a test hálózata utat mutat ha thészeusz el is tévedt bennem teljesen átértékelendő az utcán való átkelés is   elfolyik a bordáim közötti vészkijáratokon a tüdőmből lecsapolandó víz túllóg nyelvem az ébredések komfortzónáján foltot hagyok egy párnán letörölhetetlen színű   a madár környezetét szennyezi erőszakos tollasodásával kilöki magából tojásait ciklustól függően elhull néha véletlenül megrészegülve a megszokástól vagy csak úgy kíváncsiságból lenyel   számolgatom az ujjaimat azok megvannak és már nincs is bennük olyan sok víz láttam egy madarat én tudom de vajon ő is tudja hogy nem zöld a vérem?   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Erdos.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Erdos2.mp3"][/audio]  Intenzív

alkalmimagasjogosul összetartó borítás falaz kényes ünnepre motoz érdeklődése hátországi átfénylő homlokcsillag bereteszelt ólajtóablak alkalmimagasjogosul őshosszansavasterület bokázó vére lombsátor sorsa tartalmaz körmöt tejfölös hamari firhang jelejtő alkalom döntve szívhang simul kovába őshosszansavasterület hontalanveretesnapszak szeme felé tartva virágoz kürtös tetoválással üzeni lázas bőrfoteleket hantol holdezüst szárnyaló árny hajnalban burjánzó hágó hontalanveretesnapszakSummarium

A kövek akarata lassú, csöndes porladás. A lányomé, hogy lenyúl értük és a vízbe hajítja. Az aszteroidák zuhanása nem saját megnyugvás. Ércek, jég és energia.Földi leletek

„Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” (Kertész Imre) ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak — munkahelyi elidegenedés, általános boldog- talanság, anyám, anyám — ellentmondani, az általános leépülés helyett visszapillantani, csupán a kényszer kedvéért, az érdemem nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam mellett, ülve és gondolkodva, miképpen a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik, minden egyszeri hang leüt bennem egy újat, a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg telet, miközben templomban ülök ismét és izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy deres legyen az arcom a kerengő közepén, mert egyfelől üdvös és morális, másfelől gyermekes, mert a boldogtalanság irányából közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg- fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb, de abba kell hagynom, mert nem akarom Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Chopin Prelude

Van a tárgyaknak lelke érzem olykor van és a mienknél is örökebb mikor húsz éve idejöttünk akkor a nagy szobába csak csupa öreg bútort vett Zsóka mert soha nem én ő nézte ki majd én is megjelenve mint egy bútorszakértő fenomén döntöttem s attól nyaranta telente tavaszonta őszönte öregedtek tovább már velünk asztal heverő székek és vitrin hosszan itt rekedtek én is velük csak ő ment el csak ő nem maradt rajtuk kis keze nyoma fotel nem őrzi a lágy horpadást csak egy súlytalan légies hatást ez volt s lehetne most is otthona de siratják a tárgyak szüntelen tudatják ő örökre testtelen tárgytalan tárgy nemléte jeltelen hihetetlen hogy ott várt meztelen a heverőn hány régi estelen mindegy halott nem vár sehol soha engem is túlél bútor és szoba ők is halandók sérülékenyek s kik öröklik e létlen lényeket megsejthetik majd nyűgös éjeken hogy sírnak a szobában nesztelen 2016.augusztus 30. Megjelent a Műút 2017063-as számábanLacrimae rerum

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

Azt hallottam, sírnom kéne gyötrelmemben. Remegnie a számnak pár sós könny alatt. Azt hallottam, össze kéne omlanom. De egyszerűen nem tudok a sebeimre koncentrálni. Az orvosoknak csak egy szám vagyok a kórlapon. 9 karakterből álló kód ez az egész purgatóriumi lét. Kihúzom a katétert a hasamból, félrecsúsztak a szótagok, gyors pittyegés. Ha a fájdalomra összpontosítanék, talán elviselhetetlen lenne.  9 karakter

úgy tartja a kezében a terhességi tesztet, mint a lázmérőt, mintha a tenyér hője befolyásolhatná az eredményt. beraktam valamit a mikróba, három percre, hogy jelezze, meddig kell várni. persze kár érte. ami kihűlt, az rosszabb, mint ami eleve hideg.kihűlt

mit remélünk hova tartunk kit szólítunk és ha nem látunk mire is várunk egy sötét lépcsőházban sírunk látod vakok vagyunk indulnánk de aláaknázott minden lépés s csak félve toporgunk és reszketve fogjuk a korlátot míg lelépünk két lépcsőfokot sikoltanak kínzott gyermekek kiéhezett tolvajok megmotoz a fekete semmi- se látszik soha nem szeretem a találós kérdéseket de most ezt játsszuk, ha nem tudjuk mi rejtőzik a húgyszag mögött remeg a térdünk összevissza most ütnek le, jaj, mi van a semmiben? félek kérlek kapcsold fel a villanyt mostmár lehet menni csak el kéne dönteni de túl sok az elágazás nincs is már titok tudunk mi amit akarunk hisz itt látod még a falra pirkált jelentéktelen nevedet s összetörnek a remények nincs illúzió mi akkor az éltető sírnak a repedések be idétlen minden miért nem engednek gondolkodni mind- járt lenyomják torkunkon a hülye konkrétumaikat de mit csináljunk ne félj majd kihányjuk csak érjünk már ki innen siessünk csak el ne szédítsen minden mit remélünk kit szólítunk hova tartunk félek kérlek kapcsold le a villanytParadox ciklus

ritmikusan mozgó állkapocs ütemre, kiszámítható elfáradtál s észre sem veszed aludni mész kiharapsz egy darab életet gömböt fújsz arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad. halálra rágva

  CsIZ-nak olyan vagy, mint a jó helyen kimondott szó. ott van valami véletlen okból, mintha nem is létezne, ha én nem ejteném ki a számon, de ahogy van, az nem miattam olyan, hanem mert magával hozza az összes olyan helyet, ahol már jó volt kimondani. olyan szó vagy te, aminek a helye megvan, csak valamiért mindig más, máskor és máshol mond ki, és bár néha felbátorodom, és azt hiszem, hogy ez a jó hely — kávézó teraszán, magas lépcsősor tetején, másnap, útközben, utána, amikor hangos a zene, csendben — arra gondolok, hogy üresen marad az a másik hely, ahol téged most jó kimondani. olyan vagy, mint a legjobb helyekről elhallgatott szó. szívesen sétálgatok veled azokon az utcákon, ha megtaláljuk mind a tizenegyet. Megjelent a Műút 2014044-es számábandor

A lombfúvó zajára ébredek. Te még alszol. Nem akarom, hogy zavarjon, és tudom, hogy a hangom megnyugtat, ezért hosszasan mesélek a labdaszedők feladatairól és a rovarbeporzású növényekről. Meg hogy a galaxisok a namíbiai égbolton ránézésre ugyanolyanok, mint a korallzátonyok csalánozói. Neked nagyjából idáig fog tetszeni ez a vers. 120 kilométerre innen, a házatok mögötti holtág nádasából néhány órája emeltek ki egy testet. Magadra húzod a takarót, és az oldaladra fordulsz. Most jut eszembe, hogy rétorománul álmodtam, fogalmam sincs, valójában hogy hangzik, de ezen a képzeletbeli nyelven is elég pontosan tudtalak szeretni. A trafik melletti fülkében megcsörren a telefon, valaki most hívja vissza a számot, amiről éjjel keresték. Aki nála aludt, annak hirtelen haza kellett utaznia. Állítólag a pozitív emlékek jobban megmaradnak, de remélem, kettőnk közül csak te működsz így, különben később nem értem majd, amit most reggeli után fogok mondani. A belvárosban elszállítják a régi Fordot, ami hetekig állt az egyik utcában nyitott ajtókkal, és amiben az utolsó fotók készültek rólunk. Meg kell örökíteni, ami elmúlik, mondtam akkor, bár nem feltétlenül magunkra gondoltam. És lezárták a hidat, mert valaki felmászott az egyik pilonra, a szerelme mással töltötte az estét, és nem vette fel, és már a pályaudvarig áll a kocsisor. A lombfúvó hangja egyre távolodik, itt alszol mellettem, valaki odalent kis kupacokba rendezi az évszakot az utolsó reggelen. Minden olyan lesz, mint régen, mondtad tegnap, pedig én jövőt terveztem veled. És valaki lekésiHoltág

(Patríciának)  Holdunk csöpp folt volna a Nap teljes ragyogásán ám kitalálta a módját hogy legyen úgy hogy a földi szemnek a Nap árnyékba boruljon tőle de néhol s így mifelénk is csak fogyatékos volt e fogyatko- zás most s nem vigasz az hogy a Holdról ennyi se látszik teljes az együttállásunk lett majd a hiánya Megjelent a Műút 2015054-es számában Napfogyatkozás

semmi gond mondtam bár éreztem számban a keserű ízt amit nem tudtam mihez hasonlítani sem a testemen átfutó hagyd-abba érzést a régi időkből mikor még nem volt trendi a depresszió nincs jelentősége mondtam mert tényleg semmi nem változott minek is beszéltünk volna hosszan mikor egyikünk sem tudta a frankót benne minden más színű volt mint bennem ami kizárta a harmóniát nem kell magyarázni rám tapad a délelőtt mint a szantálfa-illat érezni fogom mikor már messze leszek emlékszem majd mint a denaturált-szeszláng árnyjátékára nehéz fekete drapérián lényegében ez minden nem kell nagy ügyet csinálni belőle groteszk lenne mint hugo boss öltöny egy gyárudvaron minek magyarázni a gyászt úgy sincs jó válaszom Megjelent a Műút 2016058-as számábanFölösleges egy délelőtt ízét magyarázni

egyes amint leért a gép kereke a kifutóra, a nehézkedéssel te is a tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy még beljebb, lélekebb. soha. többé. nélküled. kettes mióta itt vagyok, minden reggel futok a parti homokon, fulladásig. így muszáj a szív mellett a tüdőnek is helytállni, dagadni nélküleddé. nélküled. soha. többé. hármas neved a parti fövenyre írtam méteres betűkkel. lefotóztam, ráültem a gépre. csak a dagály moshat el. így őrizgetlek, utállak, Lisboa. többé. nélküled. soha. Megjelent a Műút 2013040-es számábanLisszaboni esemesek

dada

már véres volt a térde amikor odajött vagy odahozták hozzám aztán ahogy a padon ülve lehajolt a hosszú haja beletapadt a sebbe egy fejjel mindig magasabb volt nálam mítoszokat mesélt a titánokról és mindenről kronosz jutott eszébe az avasi macskaköveken esett el azt mondták meg hogy kísérjem vagy vigyem már haza úgyis egyfelé lakunk mit ittál vagy ivott száraz fehéret nem is mert rozét vagy vöröset nem „vagy” mondta a többi lány hanem mindet ebben a sorrenben fehér rozé vörös a villamoson nem volt semmi gond hozzám dőlve elaludt és alig kente össze térdével a lábamat motyog hogy soha többé fehérre rozét és vöröset nem megy így haza nem akarja felkölteni a szüleit a szomszéd lépcsőházban van a nagymamája régi lakása ott tud aludni a lift nem tett jót neki nagyon fáj a hasa gyere igyál itt a csap de nem ivott vörös rozé fehér vagy már csak gyomorsav hogy végül az egészet mint a nagy előd színenként külön fordított sorrendben hányja visszaSári

kötés hat az otthon az ahová betettek mikor megszülettél mert az anyád lemondott rólad az otthon az ahol nevelőd van és mostohád az otthon az egy intézet ahol árva vagy ahol a nagyobbak mondják meg mit lehet és mit nem szabad az otthon az ahonnan szabadulnál egy családba ahol van saját gyerekkorod az otthon az egy kicsi kép a szívedben plakát a falakon az újságokban az otthon az amit majd megcsinálsz magadnak négy gyereked lesz és soha nem fogod beadni őket otthonba kötés hét az otthon az ahol összeestél tegnap és nem vetted fel a telefont az otthon az ahol félrebeszéltél és elvittek a kórházba az otthon az ahol megöregedtél ahol tudtad mi hol van és ha a nővér kérdezi hogy van-e mit enned akkor azt válaszolod van otthon ha azt mondják enned kell azt mondod majd otthon eszel az otthon mozsárban összetört gyógyszer infúzió az otthon az ahol nem gyógyszereznek be ahol még fel tudtál állni ahol még beszélni tudtál az otthon az ahová nem mész vissza soha kötés nyolc az otthon az amit lebombáztak ahol a légiriadó mint a híradó szól minden este az otthon az ami nincs már csak romjaiban ahonnan kiemelnek és a mentőautóba visznek az otthon az amire már nem is emlékszel ami alatt a szüleid fekszenek az otthon az ahol bevetik a vegyi fegyvereket ahol otthonokat semmisítenek meg az otthon a tengeren túl van azKötések

Mióta Szalay Lajos újra hazát fogott magának itthon, hazaköltözött a nagyvilágból, napjai ugyanannak a városnak füstös zajából rebbenek el, amelyben magam is fogyasztom az életem. Járásom mégsem keresi hozzá az utat. Mások léptei keresik épp elégszer, koptatják ferdére járdáját, küszöbét, hadd látnák a látható és azon túli valóságot rajzoló mestert, aki villámokat uszít keresztül az égen. Azt képzelik a gnómok, törpék, híre, rangja fényében az ő arcuk is felderenghet, nem tűnik el az örökkévaló sötétségbe. Azt képzelik: elleshetik nagysága titkát. Nem tudják, őt önnön energiája, felhajtó ereje emelte magasba, amit a rögöket összerándító gyötrelmeiből, földrészeken túli hátraszorítottságából nyert. Onnan, hogy nem véletlen ember. A földnek minden világtája fáj benne. Azokkal érez együtt — Illyés pusztai parasztjaival, Kassák gúnyás, gazos arcú elesettjeivel —, akiknek talpa alatt „a pornak is nyomorszaga van”. Velük: az itthoni, s a messze szakadt világ mindenkori kitaszítottjaival, kijátszottjaival vállal közösséget. Értük rajzverseinek kontinentális indulata, tüzet vető barbár dühe. A jóért, igazságért rajzeposzainak agresszív szenvedélye, égető heve. (1992) Nem tudják

fullasztó nápolyitörmelék utolsó darabja zacskó sarkából a nápolyiport míg utolsó szemcséje is kifolyt öntöd magadba hiába mondják kár beléd hegyes késsel az alját peremét tisztára nyalva ragyog az alufólia még mennyi mindent tartogat a margarin mutatóujjal a belsejét sarkait s jöhet a halál előtti eufória mi maradt benne egy életre elég a zacskós tej sarkában maradt utolsó cseppet nézed ahogy legördül a műanyagon a szádba nem nyeled le hagyod kicsit nyelveden nahát ilyen a tej íze milyen lehet a halálnak kapard ki késsel a doboz aljára tapadt májkrémet óvatosan késheggyel nyald le edd míg a nyelőcső nem nyel mikor a doboz alja fényes nézd meg magad mielőtt szemétbe dobod a friss ropogós kiflit éles késsel vágd ketté nyald le a késről a vajat morzsa holnapra is marad ágyadban ágy alatt mind megették ennének téged is nincs kit(még mennyi mindent)

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék száznyolcvankét és fél az járna ki vagy minden napból minden éjszaka vagy minden másnap a nappal s az éj szökőnapok múlt századok miatt vagy nincs tovább nem nem nem felezünk ők mi vagyunk mi ők a rettenet ez a megosztás ez a felezés a véglényektől föl az emberig vagy le mert végül mi is a különbség bélflóra nélkül kihagy ez az agy az is fosik vigasztalt Pali bátyám olyankor nem vigasz az az az is még hogy nélkülük még hogy nélkülünk hogy csere is van s van nélkülözés akkora nihil hogy majd beledöglünk akkora vers mint A dög vagy az a műfajtalankodás a címe Óda s végül Egészen a nagy Semmiért Megjelent a Műút 2014044-es számában Nőnap

eleinte azt hittem, ismerni fogsz, úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem, ahogyan felolvad a körülötted vibráló elektromosságban, a hétköznapi csapadékban, meg ebben a remegő láthatatlanban, amely beborítja az egész bolygót, mindaddig, amíg itt hintáznak a fejünk felett a szótagok, azok az eldadogottak; nem értetted őket régen, mert betonból volt a hallójáratod, a dobhártyád, és az arcod megkövült, akár a felhők a zivatarban késő délután, amikor a szürkület a szemed lett, az esőtömb pedig az orrod, kértelek, szakadj a vállamra, folyjanak csermelyként a karjaid körém — szeretnék megfulladni általad; mert hiába ismerem a sodrásirányt, úgy ismerem, ahogyan te a partjaimba harapsz, csapódsz, nem lennénk több, mint lét a mederben, néha kiöntünk, áradunk, de végül visszahúzódunk magunkba, magunkba úgy, mint a patakok, a folyók.mint a patakok, a folyók

kedveltük egymást meg azt hittük hogy értjük is a szavak szintjén minden rendben volt a szavak szintje az egy bájos alliteráció mondtad és mosolyogtál mert említettem hogy bölcsész szeretnék lenni és gondoltad hogy így lenyűgözhetsz azt hiszem jól gondoltad szóval aznap épp sütiztünk meghívtál mert te olyan gavallér típus voltál aki kitárja a lánynak az szívét ajtót még akkor is próbálkozik ha automata mozgásérzékelős mint aznap a cukrászdában tejszínhabos volt a szád széle és valahogy nem zavart ez a tömény cukor a szenvedélyek meg a ragacs egybeturmixolva van a szerelemben néhány olyan óra amikor egy naplementés festmény amit a józsefvárosi piacon árulnak az is elsodró és eredeti és dinamikus vagy tudod olyan szóval hogy gyönyörű este volt meg november te sosem mondtad hogy kurva hideg mert ugye gavallér fiú voltál szőke és magas mert az anyukád úgy nevelt hogy szőke legyél meg magas és vett egy fehér lovat is a feneked alá megköszörülted a torkod azon az estén novemberben és megjegyezted hogy van időd ma éjjel hazakísérnél és fel is jönnél és jól megbeszélnél velem néhány dolgot talán a kapcsolatunkról de lehet hogy az időjárást említetted feljöttél és annyi történt hogy életünkben először megbeszéltük hogy várható az az anticiklon és villámok jöttek szivárvány és kitisztulás ott bent a szobámban feljöttél és annyi történt hogy kibogozhatatlan csomót kötöttél a hófehér lepedőmre azóta eltelt nem is tudom mennyi idő és itt fekszem és lázálmom van és azt hittem hogy szabadulok de ahogy az ágyban heverek érzem azt a csomót atiszta

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem hullámzó mellkasodon a tengert és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé egy sóhajjal bezár a rekeszizmod — látod mintha marasztalna minden testrészed — akár két vizes meztelen talpat a talaj végül csak megszárad beléd a jelenlétem is de hidd el napok múlva érezni fogod hogy úszom csapkodva a bőröd alján lebegve lüktetve a gyomrodban mint egykor a visszhang az arcunk és a vállad között nem tudsz már kihányni magadból akkor sem ha mindketten akarnánk hogy elmúljak mellkasodon a tengert

„Származik Isten kezéből, az egyszerű lélek” Várja lapos világ, hang s változó fények, Világos-sötét, apadt-nedves, hűvös-meleg; Szék- s asztallábak rengetegében mozog, Felemelkedik, elbukik, csókba s játékba markol, Merészen előrenyomul, majd hirtelen riadót fúj, Visszavonul térdek, karok óvó helyére, Sóvárog megnyugvásra, gyönyörködésre, Jó illatú ragyogással a karácsonyfára, Örömöt lel szélben, napsütésben s óceánban; Napsütötte padlón mintát tanulmányoz, S körberohanó szarvasokat egy ezüsttálon; Összetéveszt létezőt fantázia szülöttével, Elégedett kártyával, királyokkal s királynékkel, Min munkálkodnak tündérek s szolgai beszéden. A növekvő lélek nehezedő terhe Összezavarja s többet vétkezik, napról napra; Hétről hétre, többet vétkezik s összezavarja Még jobban „van s tűnik” parancsoló hangja, A lehet-nem lehet, vágy s korlátja. Látjuk az élet kínjától, mámorító álmoktól Összegömbölyödött kis lelket az ablakban ülni, Megbújva az Encyclopædia Britannica mögött. Kifolyva az idő markából az egyszerű lélek Bizonytalan s önző, alaktalan nyomorék, Képtelen boldogulni vagy megmenekülni, Féli a meleg valóságot, az elé nyújtott javakat, Megtagadja, hogy hajtja vére háborgása, Önárnyainak árnya, kísértete komorsága, Rendezetlen papírokat hagy csak egy poros szobában; Először él csöndben, a viaticum-utánban. Könyörögj Guiterriez-ért, kapzsin siet hatalomért, Boudinért, szétszakadt cafatokra, Ezért, ki megcsinálta saját szerencséjét, És azért, ki saját útját járta. Könyörögj Floret-ért, egy nagy dög tépte szét a tiszafák alatt, Könyörögj érettünk most és születésünk óráján. Farkas Kristóf Liliom fordítása  Animula

Egy horpadás látszódott az arcon. Vérző fűszálakkal varrva rá a sötét. Követné még egy mondat. Azon már látni lehetne nevét. Hogy mindez belőlem egy darab, s együtt él ott és egyedül marad a sziklában vele. Gondolnak már rád. De túl az arcon minden csukva. S a fák emelte felhők a mélyülő magasba hordják, mentik a corpust, a szót. Körötte vérzik minden, s a fény is tiporva. Mert ütés látszik az arcon, horpadás. És keresztet vonszol a bozót; hogy benne rátaláljon a feltámadás.Együtt él vele

Az ihlet spirituális, olykor mégis: akár egy kanális. Átszabja az ember, felismerés után máris. Az intuíció csillag az égen. Most parázslik a cigarettavégen. Az inspiráció a motívumot kinyírja épp. Az inger emlékműve kész. Le lehet szívni róla a vizet és a zsírt. Majd kijön a papírhalmaz alól a hír. Párizsban szétlőtték a termet. Kétszáz halott. Sok szép gyermek. Az idő szaván fogja a nyelvet. A pillanat a tervet. A baj lerázta az elvet. Elegem van, herceg! Az idő szaván fogja a nyelvet

Tipográfia: Rőczei György Well 31–35.

XXVI. (Aki) elképzelhető mindez, ha egy szempár bentről figyel. vagyok, Aki vagyok, és pislog. vagyok, Aki forró árnyék. vagyok, Aki árnyéka nem ereszt le. vagyok, Aki a fülben az a két kis tócsa, az egyensúlyé: könyörtelenül fodrozódnak, ha valami megdől. vagyok, Aki pókháló a szemöldökön. az éjszaka tetszhalott szemek feletti boltozat. vagyok az arcban forgó apró drónok, a szemek, akik másik arcon csüggnek. vagyok, Aki a dioptriásra csiszolt üveg mögül figyel. vagyok, Aki a hajban lerakódó nagyvárosi por. vagyok a hajban lerakódó rideg masnik. vagyok az örök ismétlés az érzések környékén, ahogy összehúzódnak és elernyednek a vonások, lassan. vagyok, Aki az anyagfáradtság az ujjakban, mikor a mellkason dobognak szenvtelen. vagyok, Aki a sötétség a fűszálak tövéig. ahol mindig homály van. ahol borosta fedi a dolgokat. ahol a szél dagasztja, amit behálóz. ahol megnyomsz egy gombot és ősszel kikopik a melírozott pázsit. ahol a szabad akarat nem lakik. ahol találékony és birtokra vágyik, Aki vagyok. vagyok, Aki besétál a lombkoronaszintbe. vagyok, Aki ezt nem engedi át. vagyok, Aki meztelenre vetkőztet egy fát hirtelen felindulásból vagyok, Aki. vagyok, Aki harkály a keresztfán. Aki apró lyukakat fúr. Aki hirtelen lékel. melyik testnyíláson át távozik az Aki? és akkor én hol vagyok XXVI. a fennsíkon előhívódik egy nyelv a felhők vonuló árnyékaival. más felhők domború tömbjeiből eső szitál rá, szinte függőlegesen és hangtalan. majd köd, ami hömpölyög. az, aki én, talán lekéste ennek az elejét. későn érkezett. az, aki én,Metapillanat

néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.függő teher

Van egy apró bukkanó De mi van ha az a gleccser Teteje s a jeges tenger Mélyén van a nagyja S a mi titanikunk kapitánya Úgy dönt ütközzünk má' ma S a film végén meghalunk. Vagy ha zuhanyzunk Édes kettesben egy motelben És a semmiből hirtelen Kés villan torok rikolt Megrázó sikolyunk Teret jelent sebet szakít S a film végén meghalunk. Vagy ha bankot rablunk Én te kék és rózsaszín Riasztó üvölti nevünket Pisztoly kattan Elvesztjük a fejünket Jönnek a zsaruk a barmok S a film végén meghalunk. De mi van ha nem halunk meg Ha muszáj folytatni a történetet Ott vár majd minket a happy end?   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi2.mp3"][/audio]  Mi van ha

Így szerettem beléd, drága, olthatatlan szerelemmel, Amíg ki nem lapított a textilgyári nyomóhenger. (ősz) A szüret elmúlt, az eső eleredt, a karneolcsőrű rigóraj tovaszállt, Mire anyám (drága jó lélek) befeküdt a gyárvárosi klinikára. Teltek a napok. A motivációját vesztett Hold felhők mögül pislákoló fénye Gazdasági fellendülést vetített az első hó alatt roskadozó szőlődombokra. Soha ilyen gyorsan penész nem futotta be a lekvárt. (tél) Szőlődombok, szőlődombok, Figyeljetek, olyat mondok, De nem tudok, még nem mondok, Akkor mondok, ha majd gondnok Leszek lent a zoknigyárban, Zoknit varrni jár majd oda, Zoknit varrni jársz majd oda, Behajtod és bevarrod a Zokni szárát, hogy ne fázzon, Hogy ne fázzon ez az egész Áldott, édes, independens, Győztes, erős ország, S te varrod a foltját. (tavasz) A szőlődombok fölött suhanó madarak már rég a textilgyár kapuja fölé fészkelnek. Anyámat (szegényt) megviselte a tél. Amíg fölfelé sétálok, kezemben ételhordóját himbálva, S keresztülvágok a fák közé szorult kövér ködfoszlányok kinyúló karjain, Csakis arra tudok gondolni, mi lesz a hazai textiliparral. (nyár) Hogy lesz-e valami.Leszek lent a zoknigyárban

Mint különös marsbéli, ki csak átabotában érti, amit körülötte beszélnek, mert az ánglus nyelvet nem jól bírja, így a newarki repülőtérre menőben forgatja fejét, árva, nyugtalan kismadárka, hiszen a morajló vonat motorja elnémult és bemondták, hogy technikai problémák miatt harmincöt percnyi leállás várható, türelmünk megköszönve, nos, ekkor indult a zsebméretű kaland, mert hogy az alkalmi kupészomszédokból hevenyén össze is állt az emberi faj legkisebb aktív sejtje, az ötezer-háromszáznegyvenes cserkészcsapat: egy idősebb testvérpár, egy vezérürü s én negyedikként, jó kis kommandó, elindultunk a számunkra ismeretlen állomásépületben taxi után, elöl nyargalt önkéntes elnökünk szemüvegben, és máris határozottan leosztotta a szerepeket, én lettem az összekötő, a kapocs közte és a lemaradozó kis öregecskék közt, hídember lettem Ámerikában, hogyha mutatta előőrsünk, hogy jobbra fordulj, én is elmutogattam az utánam jövőknek, így nyomult előre a hadtest, akárha dzsungelbozótban törne előre vagy lakóépületet tisztítana meg betolakodóktól, haladtunk merészen, s hátrált előttünk sunnyogva a lusta tér, míg én ujjongva adtam tovább a hírt: hogy erre, vagy arra!, így lettem közlegény negyvenöt éves fejjel New Jersey államban, az összefogás erejét megsüvegeltem, mikor már kinn álltunk az Isten szabad ege alatt, és vezérünk mobilján mutatta, két sarokra van innen a meggypiros Toyota, a sofőr neve Carlos, én, ki valék örök magánzó, most tagja egy hatékony csapatnak, kérdezgettek, honnan jövök, meg is dicsértek, hogy ily nehéz mesterséget űzök, mint az írás, a halandók örömére, taktusokban újrateremtem a vakvilágot, ők még egy A4-es fogalmazvánnyalMint különös marsbéli

János éppen a számítógép előtt ücsörgött, mikor úgy félvállról apja megkérdezte tőle, hogy hány kiló is valójában, nem tudott hazudni, így egyenes választ adott, mire apja ráfelelte, milyen kicsi a világ, a férfi, aki a szobában vele együtt alszik pontosan ennyit nyom, az az igazság, hogy János az, aki ott a szobában együtt alszik vele, de apját nem hagyta nyugodni a dolog, szajkózta, még formázzátok is egymást, bár engem ám nem könnyű egykönnyen be- csapni, sötétben elválik a szar a májától, diómintás pizsamában nem annyira hasonlít rád, fiam, még mondd, hogy nem a ruha teszi az embert. Megjelent a Műút 2015051-es számábanCölöpök

akkor maga nagyon érzékeny lehet váltott magázódásra a skype-on amikor bevallottam neki hogy körül vagyok metélve egy csecsemőkori fitymaszűkület miatt s küldött hozzá egy kacsintást mindez a zsidó szerelme kapcsán merült fel aki elvette a szüzességét aztán visszautazott izraelbe én pedig hiába keresek sémita ősöket apai ágon görög katolikus anyain református az eredet se arab se cigány se kurd nem vagyok habár perzsa na az szívesen lennék s néha azt gondolom szüleim titkolták előlem a vérvonalat hogy így óvjanak meg egy esetleges újabb holokauszttól bár szerintem akkor már mindegy a papírok nem számítanak elég egy szimpla laikus ránézés még egy mengele sem kell így is egyértelmű amit eddig csak azok tudtak akiket megdugtam na meg ez a lány aki huszonnégy éves koráig szűz volt s tőlem maradhatott volna az idők végezetéig de most már tudjátok ti is Megjelent a Műút 2015054-es számábanszázharminchét szó

elaludt hajjal indulsz el egy alkalmi otthonról, délebben van, de a szél miatt kurva hideg, szádon hirtelen kibújt minden benned lappangó szörny, leginkább valaki más ujjaival nyomnád vissza. este csak fekszel gyűrött lepedős ágyadban, visszautasítottad a kocsmában a franciát, délebbi kocsma, de lehet cigizni bent, tetszettél neki elaludt hajjal is, ritkaság, fehér holló, holnap majd turbánt kötsz. naponta kapsz kifogást magadnak, miért nem szabad újjászületni ma sem, beérni a helyváltoztatással, otthonról délre, olcsó, meleg borok ízével szádban, drága melltartókat nézegetve, arra vársz, hogy változzon a semmi. percenként vált bizalmatlanságod tárgya, szíved pávatoll, repülésre alkalmatlan. így verdesel nyugodtan, délen, útszéli kocsmák első és utolsó rendeléseként, purdék lábnyomában égve. mintha csak időt kérnél valami felsőbb szentségtelenségtől, mintha csak megállna benned a vér, mintha mindez nem is lenne megbocsáthatatlan. azt hitted, délen egyszerű felejteni, de valami visszahúz a magzatfoltos télbe, senki sem hallja mikor elcsúszol a jégen, járomcsont törik, húzod így magad.Francia

Smid Róbert

Smid Róbert kritikája Márton László könyvéről (Kalligram Kiadó) a friss Műútból

Kishonthy Zsolt

Kishonthy Zsolt bejegyzése a Kollegiális naplóba

Szentesi Zsolt

Szentesi Zsolt kritikája Szilasi László és Szív Ernő könyveiről (Magvető Kiadó) a friss Műútból

Mark Turcotte: Exploding Chippewas

Lobbanássá égünk
forgunk, pörgünk.
Vérünkre emlékezünk.

Tovább »
Lev Szemjonovics Rubinstein: Versek — Molnár Angelika fordítói kommentárjával

És minden elcsendesedett körülötte. A csöndet
Semmi sem zavarta meg, az esőcseppeken
És a révnél álló emberek hangján kívül,
Akik a csónakossal alkudoztak.

Tovább »
Deák Botond: Versek

Szundikálni a jelenben, álomba szőni
magunk körül az egész sivár világot.
Rövid az, nyikorog, epeda kell bele,
sokan vagyunk, és ilyenek.
Bolyongások az álom szegélyezte
mindennapok foghíjas lámpasorai között.

Tovább »
Vásári Melinda: Egy kávéházi este — impressziók egy bemutatóról téperegyben

Egy kávéházi este — impressziók egy bemutatóról téperegyben

Tovább »
Pór Péter: Fúga, Isten rendjén kívül

A harmincéves háború, miként ez jól tudott, teológiai–metafizikai történés volt, mert hiszen (ahogy a regényben emlékeztetnek rá: Róma és Wittenberg között) a hit nevében folyt, Isten igazi megismerésre küldette minden részvevőjét; de a hit nevében feláldozta Isten teremtett világát, hatalmas személytelen tömeget hajszolt a halálba a föld színpadán az égtájak minden irányában, az „egyik hadsereg” és a „másik hadsereg” önkénye újra és újra lerombolta (és: le fogja rombolni) a falvakat és a falvak lakóinak az életét, a „hullámok” „tetemeket” hordoztak és fognak hordozni.

Tovább »
Lesi Zoltán: Versek

Nem hagyhatom, hogy végezzen magával,
mert teljesen rá vagyok utalva.

Tovább »
Gébert Judit: Politikai viselkedéstan for dummies

Miért tudnak politikai ellenfeleink feldühíteni minket? Olykor miért gyűlöljük őket, és miért megyünk az utcára, hogy szenvedélyesen tüntessünk ellenük? Vagy épp ellenkezőleg: máskor miért vagyunk apatikusak és közönyösek a politikai élet iránt, és miért próbálunk a lehető legtávolabb maradni tőle?

Tovább »
Melhardt Gergő: Valahol az „azt hiszem” és a „nem tudom” között

Az érzékletes és valóban pontos történetek feljegyzése ellenére az elbeszélés alapvető modalitása mindig a „nem tudom” és az „azt hiszem” közötti skálán marad. A szépirodalmi igényű önéletrajzok kontextusában nagyon érdekes ez a folyamatos elbizonytalanodások (és elbizonytalanítások) és a már-már túlzóan akkurátus, precíz leírások ellentmondására épülő autobiografikus elbeszéléstechnika, és talán ez az az eljárás, ami kiemelheti Polcz könyvét a memoáráradatból.

Tovább »
Műút 2018068 — lapszámbemutató

Műút lapszámbemutató a Három Hollóban!

Tovább »
Mezei Gábor: Szilur

De mi hangzik odabent, egy kiszáradt kaktuszpálma törzsének rétegei alatt? A fokozódó félhomályban. A masszív fűszálak között. Benne van ez is, lehalkítom a zenét a másik szobában.

Tovább »
Turányi Tamás: Afázia

Patám megcsúszik, szarvamnál fogva
ragadnak meg, hogy aztán egy hűtött
kamionból elővegyenek, és a fejemre olvassák,
hogy a múltban élni marhaság.

Tovább »
Guillaume Métayer: A szonettforma tökéletesen illik a telefonképernyőre

Húsz éve egyszer Kemény István noszogatására odaadtam a verseimet Tóth Krisztinának, megtetszettek neki és elkezdte lefordítani őket. Ő is, Kemény is megjelentettek néhány fordítást a Magyar Naplóban. Aztán Lackfi is fordított tőlem, ő a Nagyvilágban közölte a verseket, ezek egyébként egybeesnek a kötetben szereplő fordításaival.

Tovább »
Gregor Lilla: Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének A kortárs próza újabb fejleményei címmel megrendezett konferenciájáról

A különböző intézményi háttérből érkező, sokszor egymástól távol álló témákat kutató és eltérő korú (így a „kortárs” fogalmát feltűnően különbözőképp értő) előadók termékenyen, mert sokszor egymás alapvető hozzáállását megkérdőjelezve beszélgettek egy-egy előadás vagy szekció kapcsán.

Tovább »
Dűlő 2018029 – 12 észt költő. Kortárs észt versantológia

A Magyarországi Észt Intézet magyar irodalmi folyóiratokkal közösen észt költészeti sorozatot indított,
hogy bemutassa a kortárs észt líra legizgalmasabb alakjait és irányzatait.

Tovább »