Dánél Mónika kritikája

Bodor Ádám: Sehol című kötetéről

Olvasd el!

Gregor Lilla kritikája

Bodor Ádám: Sehol című kötetéről

Olvasd el!

Tamás Péter írása

a Booker-díj hatszerzős rövid listájáról

Olvasd el!

Reich Orsolya írása

Samuel Scheffler: Why worry about future generations? c. könyvéről

Olvasd el!

Baranyák Csaba kritikája

Háy János: Kik vagytok ti? című kötetéről

Olvasd el!

Bartók Imre prózaverse

a Műút legutóbbi lapszámából

Olvasd el!

friss műút

Napindító

kérdezte, felelte, mondta

kérdezte, felelte, mondta

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

  • Waldsee (harminc szó) - Vámos Hang György: légbuborék borotva Úgy van ez, idővel, az anyag is kopik,... (2019-10-08)
  • Versek - Csinger Gyula Gyuláné Anikó: Kedves Unokánk Bence! Tehetséged szerteágazó ,érdekes,a mai... (2019-09-01)
  • Lassú blende - Migrateurs: Kimagasló írás! A pihéből libabőr lesz. Szeretője lettem. (2019-08-06)
  • a szex nem fogászat - Ipacs Judit: Több évtized után végetérő házasság tanulsága is lehetne! 🤔 (2019-07-27)
  • pillogva - Felméri Judit: Cimborálnak. (2019-07-26)

Versmalom

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

Ma reggel háromnegyed hatkor apám ébresztett, egymás után kétszer mondta, Károly ébredj, s én tényleg felébredtem, megkérdezve anyámtól, nem ő szólt-e hozzám, hiszen az apám két hete kór- házban fekszik, gép lélegezteti, miután a combnyaktörést követő műtétje után tüdőgyulladással kezelik, már mozdulni sem bír, nemhogy beszélni, valamikor is inkább úgy hívott, hogy Imrus, hiszen amióta Alzheimer-kórja van, idestova négy éve, egy szobában alszom vele, a prosztatája miatt többször is ki- vezetem a WC-re, ilyenkor jól telezabálom magam, nem érezve lelkiismeretfurdalást, no de a mai ébresztés után felhívtam az öcsémet, neki van meg a kórterem száma, azt mondta, nyugodjak meg, hisz őt nem hívta senki, ne fessem mindig az ördögöt a falra, majd abbahagytuk a beszélgetést, de én megesküdtem volna rá, hogy hamarosan hívni fog, természetesen csörgött a telefon nemsokára, részvétet kívánt, annyit tudott csak kimondani, apa három- negyed hatkor eltávozott közülünk, s én úgy éreztem magam, mint az idős varázsló, akinek egy csettintésre világgá szaladt a megrémült nyula. Jel

uborkaszeletekkel az arcomon fekszem a gödrös kanapén lehet nem vagyok éppen maszkulin látvány de talán eltűnnek a másnapos táskás karikák mire a felolvasásra megyek ahová te nem jössz el pedig én csakis miattad — így persze nem tudok olvasni uborkával a szememen hát hallgatom inkább bob dylan tempest albumát és bár a zene kellemesen meditatív bennem újra viharok dúlnak de ne aggódj akad még tarsolyomban néhány hasonló toposz és élek is velük — alig várom hogy olvashassak közben talán elrágcsálom az uborkát is míg élvezem nathan zuckerman vergődését a nála negyven évvel fiatalabb jamie-be szeretve mert már én is tudom hogy az ilyen kései szerelem milyen súllyal gyötri meg az embert jóllehet közöttünk csupán harminc esztendő távolság húzódik mert az idő hossza így is mérhető — rendben te nem vagy jamie és én nem vagyok nathan szóval tudod mit csinálj a saját kígyóuborkáddal Megjelent a Műút 2014047-es számábanrelax

A látómezőben egy látható mező. A mezőn két láthatatlan állat legel. Az egész mögött tudni vélünk egy pásztort. Akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Hiszen nem látjuk az állatait sem. _____________ Horizont: Görög eredetű szó, amelynek jelentése egy koordináta-rendszer alapsíkja, illetve egy olyan vonal, amelyen az ég és a föld összeérni látszik.Horizont

Máig adtam haladékot magamnak. Megfizetem, mivel tartozom neked, legalább te lehess elkényeztetett, és ha a nevek még eszedbe jutnak, árulkodj, hittan után ki vert meg, panaszkodj, hogy éhes vagy meg álmos, és az agyadra megy már ez a város, csak megdöntenek, de nem szeretnek, vagy mondd, ami jön, ezzel tartozom. Hogy türelmem honnan lesz, azt nem tudom. Faladról félpucér szentek figyelnek. Most feloldozol. Elszántan hallgatok. Neked pótolom, mi nekem nem jutott, míg végül a bűntudat elenged.Árnyékanya

A csésze aljára kövült, már mindig ott marad. Fogva tartom az idejét, szemcséit egyenként imádkozom vissza, ha lefelé fordítva a földre hullna. Ő az agyából vasalná ki a ráncokat, legyen felfüggesztett lepedő, tiszta lap, túlvilági szél libbenti, és égeti a tintafekete nap. Az arca törik: falevél, ha kerék alá teszik. Fekszem mellette a föld alatt, a rögök közt, alám teríti gyapjú derékalját, nyakéket, karkötőt kölcsönöz, kukoricacsuhé hajam körbefonja, koronaként keretezze a fejem, bogárszemeket, szeplőt, szájat rajzol nekem. Megtárgyaljuk az időjárást — ver az eső, fúj a szél, csontig hatol a nyirkosság —, légycsapóval ütögeti a száját. Én kiköhögöm a lelkem, s míg kilépek magamból és elköszönök, ő kontyba köti össze a haját.Lélekmeleg

Fogalma sem volt, mennyi ideig alhatott. ———— A szelvényes éjjel fekete magja. Forrón, mozdulatlanul feküdt, hiszen a mozgás is emlék volt csupán, amit (mint annyi mást) képtelen volt felidézni a hatalmas, ablaktalan konyha padlóján, eltemetve. Érezte maga körül a házat, alvókkal teli, úgy hevertek, mint cipók a polcon. Állandó berregést hallott, talán egy ventilátor ment odalent a hallban, majd, mintha egy réges-régi emberi hang töredéke vált volna ki a zajból, elhaladt mellette, nyomában álmának rossz porával, mely megérintette bőrét. A nőkre gondolt. Milyen lehet nőként hallgatózni a sötétben? A csend fekete palástja kifeszült köztük, akár a geotermikus nyomás. Az erőszaktevő oly lassan kúszik fel a lépcsőn, mint a láva. A nő hallgatja, hogy mozdul felé az üres tér a férfi öntudatával. A láva van, hogy kilenc óra alatt tesz meg egy hüvelyknyi távolságot. Hőmérsékletétől függ színe és állaga, lehet kemény, sötétvörös, (1800 Celsius-fok alatt) vagy cseppfolyós, fénylő sárga (1950 Celsius-fok fölött). A nő azon tűnődik, a férfi is hallgatózik-e. És kegyetlen, de elalszik hallgatózás közben. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XII. Láva

az éjszakába kavicsokat dobálok figyelem ahogy a zavar egyre táguló körökben terjed magamban rakom össze ameddig várlak az arcod de bizonytalan hogy hol kezdődik a sötét hogy létezik-e többféle fekete ameddig várlak

WTF today we play tomorrow we pay én nem akartam feltétlenül képet rajzolni neked a halálról de minek szabadkozni ellenszélben minek aláírni ezt a szerződést is be fogják oltani ezt is felzabálják szegik és szelik hántják a szárnyakat porciózzák a porciót hiába hagyok hátra minden mocskot ha megveszekedetten takarítanék de még dohányzom és iszok látod engem bomlaszt a fülledtség pedig még sokfélét rajzolhatnék túl sokszor elhittem én hiú hogy ennek se annak se vagyok elég jó túl sokat akartam hallani a templomokban kétszer annyi szárnyat le is vágtam csak mert meg akartam fogni de nem vagyunk felszentelve és túlzás minden áldozat mert nem vagyunk freskó a Halál sem magától uralkodik és ő is csak az egyik és soha nem láttam Palermót csak az űr tart örökké csak a hang teremt hogy azt mondja játszd újra Sam szép a barátság szép a szerelem fehér zaj a kolonializmus romromantikája ahogy ellepnek a posztinformátorok Sam te vagy az emberem és gyönyörűen iszom és dohányzok csak egész nap zúg a fejem ha nem vagyok otthon a hátsó szobában hagyott tárgyaim megállás nélkül bőgetik a porszívót FTW today we pay tomorrow we play meg fogok halni mint a kutyák – azokat is elmondanám, de persze kísértettek közt kit érdekel hogy ide még kit idézek meg. ami a számítást meghaladja, az belülről észrevétlen. nem vagyok hajlandó vakulni többet jutalomfalaton és teljesítményen. veszett se leszek csak mert neked úgy könnyebb. az első sintérnek ki fogom harapni a nikotintól gennyes torkát. fognálak téged pórázra, és ijesztgetném veled a gyerekeidet. de azt is minek. nem aVersek

Gyónás Gyónás az első áldozás előtt a harmadikban imakönyvben a bűneim számuk kipontozottan hányszor hazudtam istenem te csak tudod ha én nem kell hozzá bő terjedelem hogy minden beleférjen és akkor a gerjedelem hogy honnan jön a tejke mutatták s másnap a kezem csak a tehenet fejte hát ez az a — beírtam és egy megfelelő számot amin amikor gyóntatott tiszink ugyancsak ámult rákérdezett mim volt nekem mondtam s azt is hogy hányszor gerjedelmem pironkodék tízezerháromszázszor kaptam öt miatyánkot és három szűzmáriást rá s vártam térden a soromat másnap az oltárrácsnál                                          2018. május 21.   Első két álmom Első két álmom a tojáslét s a kútban való lét vala s nem volt tőlem másabb a máslét első s második állaga nem vártam sem azt hogy kitörjek sem azt hogy fel- s kihúzzanak volt ebben némi nagyon könnyed egynemű öröklét-zamat tojásként roppant kellemes lett nem volt sötét a héjon át selymes szelíden átderengett valami heveny sárgaság de a mészhéjról mit se tudtam s hogy bent vagyok s kint is lehet hogy valahová útban voltam s magam vagyok a langymeleg a kút az már kissé ijesztett túl szűk így lenni idelent senki se tudja s ha kivesznek vissza sehogy se jöhetek tudnom szinte csak annyit illett hogy valahogy vagyok s hogy én se héj se vödör nem körített mégis valami közepén sejtelmem sincs arról hol voltam hogy hová álmodtam magam s miként lehet tojásburokban s kútban létezniVersek

Fehér fal Alkalmanként a fehér falat bámulom, és megjósolom, hogy összedől majd. Mint Karthágó, leég. Róma, hogy égett! A terebélyes fekete füst flegmán ellepi majd a csillagokat.   Sétálok tovább, de az aszfalt nem őriz lábnyomot, a tócsát se szívja föl. Csak elpárolog, marad a sok csikk a repedésben, és még kettő a kuka mellett. Egy hiányos fél óra alatt felismerem az összedőlt citadella falán, a félrevert bubópestis egykori súlyát.   Mindegy a napszak, mert ez a látvány délben is ilyen, de mondjuk, hogy este van, és az üres utcán látszólag mindenki haláli nyugalomban. Ebben a nyugalomban lemondunk a tragédia törvényeiről, hiszen két lépésre a Holdtól felborulnak a ciklusok.   Csak a tömbház oldalán lebegnek kacér, félig átgondolt szirének. Valahol halkan szól a tenorszaxofon, álmos kémények búgnak dallamán. Olcsó kölni emlékét fújja a vasbeton, fülledt percek illatát, a sarkon jóízűen kukáznak az őszülő, tépett kóbor macskák.   Eltelik az a semmi néhány év. A házakat néha újrafestették, de itt van ez a fal, ami már sárga, még emlékeimben sem fehér. Ez a fal nem Karthágó. Nem is hallott felőle. Ez a fal túlélte fénykorát, és ami romlásnak indult, azt senki nem akarja felgyújtani már.     Szilfa   A szilfalevél erezetében tegnapi spicced. Zuhanása, íves pályája mindent leír. Például azt, ha van szavatosság, te lejártál, de még nem rohadsz. Ha létezik emberáldozat, téged, Isten tudja miért, de megkímélt a háború. A fürjek fészket raknak lombodon.  A fürj költöző madár. A mókusok visszajárnak, de téli álmot más odúban alszanak. Rajtad a turistajelzés, és csak azért állsz még, mert ott nem vagy útban.Versek

Jól funkcionál a kínai napágy. Nekem legyen mondva, én így szeretnék élni. Dehát így is élsz — mondom magamnak, amit egyszer tündöklő napsütésben már mondtak nekem. De ezt meséltem. Az különböztet meg az állattól, hogy nem szeretek mozogni. A beszéd. Hozd ide ezt, tedd oda azt. Mintha vendégek lennének nálunk, felfeszegetem a jégkockatartót a mélyhűtő aljáról. Olyan jókedvű vagyok, mintha látnának. Majdnem táncolok. Tudok beszélni, hogy azt mondjam neked, a te szavaid akkor sem az én szavaim, ha értelek. Pont hogy az értés az átszakíthatatlan hártya, te. De nem vagy itt, ezért leírom. Otthon iszom jégkockával a vicét, ez gondolatban már megtörtént ezerszer, ültettem itt annyit, hogy azt mondhassam: kertünk. Első valódi többesszámom. Úgy érzem magam, ahogy elképzeltem, hogy fogom. Csak legyen vége a versnek, mielőtt elfogy a bor és elolvad a jég. Megjelent a Műút 2016058-as számábanBoldog magány

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

1 Kérlek, Istenem, add, hogy ne essen bántódása ellenségeimnek, legyen hosszú, boldog életük, sikerüljenek terveik, nőjenek nagyra gyermekeik, testük, lelkük, idegrendszerük szolgálja őket a végsőkig, amikor majd szemüket lehunyják, hozzád való örök emelkedésük megkezdésekor ne érezzenek fájdalmat, szorongást, megbánást, utódaik ne sirassák őket, de emlékezzenek rájuk makacsul. Munkájuk legyen maradandó, életük kétségtelen, dicső példa mindannyiunk számára. Amennyiben mégis máshogy döntenél, azt természetesen megértem. Te vagy az Igazság, és rajtad kívül nincs más, igaz Isten. Ámen. 2 Bocsásd meg, Uram, hogy annyi időt eltöltöttem feleslegesen azzal, hogy a múltam kísérteteit próbáltam feltámasztani. Rég elfelejtett, elveszett embereket próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Saját pokluk börtönéből próbáltam kirángatni őket makacsul hiába. És bocsásd meg, Uram, hogy foglalkoztam azokkal, akik gyűlölnek, sápadt, szégyenmonoklis koboldokkal, akik fényességes pályám őszinte, fáradhatatlan irigyei. Sajnálatból tettem, hogy odafordultam, odaguggoltam, minduntalan nyöszörgő sóhajukhoz, amiről ők úgy vélik: csatakiáltás. Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell, vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük. És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök lehetőségeket.Fohász

Didajka szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, és vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt a cigánysori útra és házukig méltósággal sétált reménységével, a sokasodó kíváncsiak mormogását és moccanását is ellenőrizve. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt, lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott, fűszagú hasuk ezt már nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a városi, bentlakásos iskolába írassa. A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain, a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy végleg otthagyhassa a cigánytelep koraestülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát. Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő mint leendő asszony, ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája. Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában, a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját megsimogatta s így szólt: most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: Jaj, nem, kérem szépen, nem, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt!Didajka

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

eltévedek és soká nézem, ahogy lüktet a kupola. ez valami élethez hasonló: kiszáradt ajakra a víz. mint mikor felfeslettem a sziget sziklaszirtjére és a hullám hozzácsapódott a fodrozott kőhöz. most jó. keresztbe fekszem a szívdobogásodban. Megjelent a Műút 2015049-es számában a sziget

Egyszerre nyúltunk a kilincshez ajtót nyitott valamelyikünk hiába szeretném felfogni Van, mihez nem találsz foghatót és van, mit többé nem foghatsz már Azt hittem, hogy nem alku tárgya ha te felsegítesz a földről én felsegítem a kabátod s többé nem zárunk kulcsra ajtót Jobban szeretlek, mint szeretnéd de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn Kiírom, kihúzom, átírom áthúzom — kezdem megérteni Legalább majdnem megpróbáltuk megpróbálta valamelyikünk S bár nem vagy itt, de ajtóidat nyitva tartod a szemeimenValamelyikünk

Először háromévesen lehettem részeg. Családi összejövetel volt, a szüleim éppen társalogtak, vagy indulni készült egy rokon, mindenesetre nem figyeltek a poharak alján hagyott kortyokra. Nagybátyám vette észre, valami nincsen rendjén, kérdezett, én meg furcsán feleltem. Először csalódtam magamban. Évekig halogattalak, te kegyetlen kedves, hogy elkerüljem befolyásod. Félve gondoltam rád, közeledbe ritkásan jártam. Egyszer székhez kötöttek, mert nem mondtam rád igent egy állítólagos barát születésnapján. Részegségek nyomvonalán haladtam, többnyire egyedül, mégsem tévedtem el a város forgatagában. Találtam egy-két helyet, ahol jó volt üldögélni belefeledkezve a tompaságba, mely kicsiny felhőnek indul, és égbolttá szélesül. Mintha magába húzna a kocsma, készséggel fogyasztalak, végigterjedsz bennem, pedig napokig ellenálltam. Ha kéznél vannak ismerőseim, titkaimmal traktálom őket. Elalszom és felébredek a tompaságban, mely áthat, örvénylik és zuhan. Másnap megbocsájtalak magamnak, vagy hozzád fordulok segítségért ellened. Köztereken át bolyongok, az emelkedések és huppanások közt támaszom egy-egy emberi váll. Csukott szemmel is látni vélek kirakatablakot, utcalámpát. Fényüket ki nem zárhatom. A kisboltba magabiztosan megyek be, a polc előtt mégis megtorpanok, a temérdek ital látványába gyomrom szédül bele. Három hétig nem tudok egyedül inni, társaságot nem kerítek hozzá, ő talál rám. Lenne bennem ragaszkodás, mely a tivornyabűztől visszatart, mégis velük tartok. Mintha megszokássá válna, hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.Alkohol

Én Repedek, s tépett szövetem hasadékán át, bámulom szökő lényem árnyjátékát. Meghasonlok, szakadt testem mélyén bújva, ismeretlen önmagamtól tanulva. Elfogyok, a sok törvényben, elvárások tengerében, elvesztettem, hogy ki vagyok! Illat, amit mélyen szívsz hajamról a széllel, nem más, mint kénes bűz palacknyi lével. Bókod, nem szól, csak egy képnek a vásznomon, ami bár én vagyok, estére mégis szétfolyom.     Tökéletes Mar, éget, vagy csak fáj a keserű epe, mely belevág a húsba, s kínra húzza a torkom, bár már fél órája üres a gyomrom. Rossz hallani? Látom. Mondjam újra? A gyomromban az étel léha útja csak zarándoklat. Csodálat, majd jön egy visszatérő áldozat. Fordulj el, vagy undorodj! De annyira akarom, hogy tudd! Most üvöltsd, feszült érrel a nyakadon: tohonya, ronda hústorony! Látni akarom az arcodon, ahogy lüktetést érzel a torkodon, majd zúdul a forró önbizalom. Bordával tépett bőrön, a szépséget sem vitatom.   A művek a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth2.mp3"][/audio]  Versek

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

Ádám anyja vagyok. Nagyon sajnálom, ami megtörtént. Ami eredendő, az származott. Nem igaz, hogy harmadnapra feltámadtok. Káin anyja sincs jobb helyzetben. Nekem lennem kéne. Ádámot nekem kellett volna megszülnöm.  Waldsee (harminc szó)

Nem tudom, hogy azt a verset kinek a szemszögéből írtad, s volt-e hozzá közöm, hisz kiragasztva láttam, mégis, mintha kettőnkre utalna: rád és nélküled magamra, ahogy elbeszélne minket egy kérdéses személy, neked tetsző másom, kettőnk kotyvaléka, és a nyelv is beleszólna, szereplővé válna kurziválva: rólad, róluk, nektek. Ha sejtésem nem csalna, tapasztalat híján csak fogalmam lenne, hogy az idézett rész kiket jelöl, mekkora sugarú az a bizalmi kör. Mikor félévekig nem beszéltünk, kivéve néhány percet a telő hónapokban, vissza-visszatérve rád, többnyire séta közben, azzal foglalkoztam, mit jelenthet egy-egy elejtett szavad, mintha zseblámpával világítanék idegen, kertes házak ablakán belesve egy-egy konyhát, nappalit, tévé előtt szunyókáló nagymamát, mikor a kinti sötét ellenére a redőny nincs lehúzva. Akárha arra várnék, hogy beszélhessek rólad, s te valakitől visszahalld szinte szóról szóra, nem ismernéd meg csöndjeim, a sokra-tartod hangsúlyokat, és kevésbé az tűnne játszmának, ami valóban az, habár kettőnk közül inkább engem mozgat, minek is nevezzünk dolgokat.Átirat

Túl nagy hévvel akartam azt a tripla lutz-ugrást. Ikarusz-szerű elánnal szúrtam, hogy Nyikoláj szavával éljek. Így bírálta a pengetechnikám a kínnal nyert juniorselejtezőkön. Nem győzött meg iróniája. Inkább úgy mentem bele, mint Platón galambja. Azt hittem, magasabb röpívet írhat ugrásom, ha a műjeget, mely ellen- állást fejt ki,valótlannak tekintem. Megsértődni aligha áll jogomban. Túl nagy hévvel akartam azt a pörgést. Ez számít. Ha ma este meglesz, úgyis könnyfátylat boritunk a múltra. Tarkón fog, dörgölve szorongat, összecsókol. Merthogy meglesz. A lámpaláz alábbhagy, walzer-taktus a síri mélyvonókon, ingujjam lobogásba kezd. Rásiklás, külső él, karok elcsavarva. Mintha egy sátáni nehéz kaszát emelnék.Jégtánc VB

I. Rázza a szél a házunk előtti játszótér szélén bokrok rejtekét, az ellipszoid levelek közt zizegő kockás papírfecniket, amelyeken csak két szó áll: akkori nevem. II. Már tudtam az igazság döntő részét, amikor a tüdőszanatóriumban adódott egy fiú, aki a régi, igen gyakori vezetéknevemet viselte – sokat figyeltem, és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a gondolat, hogy a testvérem. III. Egy megadott betűvel kezdődő előnévféle szintén okot adott nekem a gyanakodásra, amelyet ezúttal szóba is hoztam, körülményeskedve és zavarosan, és megdöbbentett a türelmetlen elutasítás. IV. Üzent vér szerinti apám egy sráccal a lépcsőházból, ott voltam a presszóban, láttam őt, és ő láthatott engem, de nem ismertük meg egymást. V. Mentem Patrokloszhoz, hogy baj van, ő bezzeg azonnal fölismerte a krimit olvasó szürke férfiben az én édesapámat, és megbeszélték, hogy szombaton fölcsönget értem. VI. Előbb örültem, hogy mégis találkozhatom vele, és most el sem kerülhetjük egymást, a szüleim meg úgyis a telken szoktak lenni, de aztán aggódni kezdtem, mi van, ha rossz az idő, mert akkor maradnak. VII. Ahogy közeledett a hétvége, félelmeim egyre fokozódtak, míg váratlanul be nem villant, hogy az ember szülei változhatnak, de a keresztszülők ugyanazok maradnak. VIII. Keresztapa nyomozott utána munkahelyek láncát követve, célba ért az üzenetem, és mellékesen megtudtam, hogy van még két apai testvérem. IX. Jó idő múlva egyszer csak anyám mondani szeretett volna valamit, rögtön tudtam, miről van szó, de igyekeztem nem adni jelét, és mondta vér szerinti apám becézett keresztnevét. X. Kint ülünk a Vörösmarty téren, az utált világoskék nadrág vasalt éle, s míg hallgatom zavart beszélgetésük félalkoholistaként egy kólával magam előtt, próbálokNév, repríz („Az ékesszólásról” részlete)

Csapó Augusztus, párzunk, az égen lecsapott legyek csóvái. Rád mászok, nyomlak. Fekete szám a tarkódra cuppan. Lejjebb rogysz. Hat láb tapodja a hátadba tehetetlenül zizegő nejlonjaid. Ha leszállok, luk lesz a szárnyon, nincs repülésed, nincs futásom. Rád mászok, emellek. Cipellek feljebb, a retinám leválik - így, folyamatosan válik le. Négyzethálóba szerkesztett csuszamlásokból épül fel az utca, mintha légycsapón keresztül nézném. Még helyet cserélhetnék veled, mielőtt a részek egy egésszé nagyulnak. Ez két ízzel késleltetné a halálom. De meghagyom neked az ismétlés örömét. Legyen neked is augusztus - folyó vizében közvetített csillagmészárlás, előre leforgatott epizódok. Subway Surf Nagyfejű babám menekül a vonatok között. Ha megbotlik, csillagok köröznek nagy feje körül, azonnal elkapja egy erőszakos rendőr a húgyszagú falra graffitizett jelért, vagy mosolyarcát a képernyőre toccsantja egy vonat. Ha eltolnám a fókuszt a mobilról, finoman remegne alattam a padló, négy ütemben, ahogy a sínpár által megvezetett lovak kártyaszimmetriában, egyenként vágtatnak a két vonal között. Nem törnek ki. A lovaknak egyedül nem lehet. A szembejövő G72-es Flirt kerekeit még fenik a sínek, alattam, a közöny egy elcsapásra megszűnik. Elkezdem festeni a jelem.  Versek

Fehér vonalak a csillagaim. Lankad a völgymeleg ködmenet. Napfénymentes árnyékrudak, kátrány-kesztyűk mentenek. Vörösen virít a maradék szépség a skalpok alatt. A lábak felett kúszik a homály, hogy ne lássam, ami fájdalmas lehet. Tócsaképek feketén. Tenyérforgács, érhalál. Peremre fújta - mint szirénát - egy langaléta délibáb. Hígabb kesztyű, telt szinezet. Távolban a szürkület. Kátyúkban állok, de megyek. A kanyar után a lehet.Holnapután

egyszer majdnem tagja lettem egy színjátszókörnek a kései siratót bízták rám és annyira megviselt a harminchat fokos láz hogy sokáig nem mentem a szilágyi dezső tér környékére sem évtizedek múlva is azok a sorok szakadtak föl ha néztem az erkély mögötti ablakokat cigány vagy mondtam az utolsó órán köpök a legendára káromkodni kél kedvem de mi az az átok amit utánad kiáltsak hogy mindenben csalódtam és bassza meg bassza meg a jó ég de előtted soha nem beszéltem így nem tegeztelek anyu hogy lehet elmondani egy ilyen verset hiába próbállak összerakni a kedves nőkből ők is odalettek és nem futja már látom mögém sokasodtak az évek körbevesznek nincs remény kijózanodni belőled amikor világosodik az elmém látom én is ostoba voltam majdnem-tagja egy ripacskodó színjátszókörnek szórtam a morzsákat hogy visszataláljak szórtam pedig soha nem tudtam elszakadni tőled Megjelent a Műút 2014045-ös számában Egy színjátszókör emlékére

Teljes díszben mintha randevúra készen mintha arra mennék figyelmez az észen- lét nem baj ha késem megvár az a nem-lét künn a Farkasréten vár ötödik éve megszokhatnám végre a végnek nincs vége tudhatjuk mindnyájan tudjuk is mivé lett hisszük vagy nem hisszük ennyi volt az élet ténye lénye fénye az volt drága kincsem ami volt az kéne és van is mert nincsen múltat visszavonni nincsen senki semmi 2015. december 30.Évforduló

Ha ölembe ülsz, máris rebben ujjam, érinti állad dacos vonalát, pittyes szádon, nózidon vonul át. Persze fölösleges, hogy megtanuljam. A hús-vér dombormű úgysem élénkül fehér teátrumod színészei, az okos bogárkák játéka nélkül. Engem érdekelne szép arcod show-ja, de a jegyet morcos szemész szedi, a bliccelőt egyből kiszimatolja. Csakhogy erről mindig megfeledkezem, meg itt nem is a józan ész az úr: most is hajad vad bozótjában túr, s egyre simít, simít, simít a kezem. Megjelent a Műút 2016057-es számábanVa ka pád — Arról, hogy nem látlak

A tengerparti városban egy színesre festett nyílt tengeri romboló áll a főtéren. Mióta leszerelték őket a tengerpart ilyen. Azóta a falvakban is vannak szoboralkotások. A kétéves útikönyv használhatatlan. Vannak benne templomok, amik azóta nincsenek. Itt még háború sincs. Ez a második világ. Ha omlásnak indul, ez csak összeomlik, és kész. Kovácsoltvassal elkerített kávézó. Jól öltözött fiú. A rácsra kapaszkodik, kívülről, kér, nem érted, végül nem visz el semmit. A rácsok között nem fér ki az ökle. Beljebb teszed a tárcád. Szégyelled. Közben a pályaudvar előtt egy huszonéves fiút, tolókocsival az anyja, miközben ortodox siratódalokat énekel.Constanța

én nem kívánok csak betontörmeléket. csak sót szopni és kiköpni egy tengert. én nem emlékszem, csak visszanézek, mit lophatnék magamból, amit az én magában elnyelt. ha voltam is, már gombafonal, csupa illat, fény vagyok. ha leszek még, majd holt idő, majd széthullás, majd lét legyek. Megjelent a Műút 2015049-es számábanha voltam, ha leszek

Végül a boncasztalon végzed, a kés könyörtelensége emlékeztet, értelmetlen az egész. Apádtól örökölt megfelelési kényszer üldöz, kimondatja veled: Játsszunk ismerkedőset? A fal felé fordulva rám hagyod a boncmester szerepét. Az instrukciókat belém égetted, izzad a tenyerem, teszem a dolgom, ne mozogj. Apád jár a fejemben, nekem is meg kéne felelni neki? Pihenő kell, kézmosás, valami kurva kifogás, ott hagylak félig nyúzva. a csap is értem köp, eldugult kagyló, megint itt rekedünk, visszamegyek hozzád. Már alszol, jó neked. Álmatlanságomban történetünk elvesztett végét keresem, saját farkába harapó kígyó, holnap kezdhetjük az egészet elölről, magunkat keresve. Vergődésünk által keltett hullámok egymást simogató gyűrűi döbbentenek rá, már megtaláltuk.szekunder

eszternek 1 szürke kockaházak között futok az udvarokon fűnyírót szerelnek belehajolnak a kettes golf motorterébe megsimogatják a macskát az ablakpárkányon kiteregetik a fehér lepedőket a tyúkólak között distance one kilometer 2 az autóvillamossági szerviz melletti betonplaccon csatakos szőrű kutyák heverésznek egykedvűen megkönnyebbülök korai volna ritmust váltani egyelőre még magamat is nehezen követem jártam már ennél a szerelőnél az omladozó műhelyben eldobált polimerszalagok villáskulcsok és fáziskeresők rikító sárga ipari gázpalackok között a falinaptáron egy félmeztelen nő fehér neccharisnyában hátrabilincselt kézzel a szerelő közben villanykábeleket és a nissan hátsó lámpáját lóbálva röhécselt tovább nem lesz semmi gond újra engedelmes lesz a kicsike pont mint azelőtt indexelés közben is tud neki gázt adni 3 nemrég láttam egy természetfilmet két szibériai vadászt megtámadott egy tigris az egyik elindult a legközelebbi településre segítségért negyven kilométert futott a derékig érő hóban sebesült társa ezalatt beásta magát és órákon keresztül farkasszemet nézett a tigrissel a budapesti állatkertben láttam először tigrist túl közel mentem a rácsokhoz az állat az arcomba pisilt az ammónia égetett azt hittem megvakulok ötéves voltam anyám próbálta kimosni a szememet bőgtem mint egy törött lábú indiai antilop közben a tigris leheveredett a kifutó sarkába 4 az üres iskolaudvaron kupacokban állnak a falevelek látom magamat átbújni a szétfeszített rácsok között a kezedet fogom te is átbújsz utánam a falevelek közé fekszünk egymáshoz közel belekezdek a mesébe még csak a kerekerdőnél járok de te már alszol nézem ahogy hintázik a mellkasod hallgatom a szuszogásodat együtt süppedünk tovább 5 a kocsibejáró előtt érem el az öt kilométert a kulcs ott hever a borókabokor alatt csak fel kéne vennem bedugni a zárba lefeküdni a fűbe hagyni hogy a kutyák összenyaljákszívritmus

a figyelőrendszerbe hívunk meg együtt körözünk az utakon a szánk elé sálat teszünk ne ismerj meg egyszerre csak a biciklilámpáról tudod majd neked világítunk a korsót tartó nőszobrok között most tedd be oda azt amit sosem szabad hangosan amit akkor gondolunk amikor hajnalban felállunk a térkövekrenegyvenegyedik ének

Látod, túléltük ezt is. Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt. A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz, de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé. Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább. Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát, mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert. Itasd fel a folyónyi vizet. Szivacsos szíved mindent elbír — legalábbis azt mondják. Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre. Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian. Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van. Nem várni az érkezőket a küszöb felett, nem nézni vásznat, hátha festékes lesz, nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre. Másnap az egészet úgyis újrakezdem. Fészkeket verek szét félelmeimben. Hosszában vágom fel a fák ereit, boldogtalannak látom a szív törvényeit. Mert sem állat, sem ember, sem varázslat nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat, hogy szeretni képtelenség. Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék. Pedig csak elképzeltem, mi lenne egy tengely mentén. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Búgócsiga

álmomban a láp fölött gőz száll, városok vesznek bele, s én sárember vagyok. otthon is lehetnék, mondhatnám annak ezt a tüdőtépő sétát, ahol a bokrok horzsolása, a pernye tapadása sejtekben elnyúlva bölcsőként ringat el. de az ágak elől kitérve pucér talpamról leválnak a csomók,  göbök, s míg te is testedtől böjtölöd el a kinézett bűnök sorát, én kettőnk oltára elé borulok le pogány testamentumok sorai közt újrafogantatni hegyek és városok metszéspontján azt az új hazát, amit a földből gyúrtunk magunknak tértelen szerelemben. Megjelent a Műút 2017059-es számábanegy pont

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse az életét, az életet, ami végül nem lett az övé, és azt, amelyik igen, amit megkapott, mert azt akarta, hogy legyen egy élete, amit majd elmesélhet, és egy másik, amiről hallgathat, de íme, megöregedett, és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt, hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti, már nem köti semmi az élethez, az életéhez, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen, annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről, hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen, amikor már szabadnak lenni nincs miért, és nincs kitől, akkor kell elmesélni az életét és azt a másik meg nem éltet, akkor kell örökül hagyni másnak, aki nem tud vele semmit kezdeni, akinek épp azért meséli el a sok-sok részletet, hogy ím, a másik is szabad legyen, hogy tudja azt, mitől szabad, miféle életektől, meg nem élttől, tessék, így szerettek, fuldokoltak, és túléltek mindent azok, akik mesélnek, ahol a nemzedékek élte összefüggő élet, egy se jobb attól, hogy máskor élt, hát íme, kinyitja az ajtót és bezárja, amikor új gyerekek jönnek, hogy a régiek felbukjanak a felnőttkor felszínére.És akkor rendel kettő rigójancsit

Egy farmon nőttem fel, mondta. Minden hajnalban tehénfejéssel kezdtem a napot. Pontosan ezek az idők jutnak eszembe, valahányszor csak a mellemet szorongatod. Persze nem a régi szép emlékekre gondolok, hanem arra, hogy a tehened vagyok. Zerza Béla Zoltán fordítása Vissza a farmra

Rakéta indul a bolygóról el, hosszú órákon keresztül csak számoltak, mértek, minden panel, mint ajkak vonala, összeillik. Űrt csak a hasfalakként találkozó ablaküvegek hagynak. Ezen tör be végül szükségszerűen valami közönyös, bamba türelem, ami először csak kóvályog derűsen, és pillantásaival a hézagokat feszíteni kezdi, a felszállás pedig meghiúsul, és a félig-semmi, félig-levegőbe repülnek szét a darabok. Kívülről te mást látsz. Azt hiszed, csak tűzijáték, giccs. És a pillantásod elveszed tőle. Tűzijáték, giccs

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal Dallamot faragsz. Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz. De nem mesterember vagy! Csak mesterkélten éled álhitét mesterien Űzött szakmádnak. S mégis belőlem hangszert faragsz. Frakkot veszel, s mintha tüdőbaj kínozna, A zene hörögve szakad fel keblemből. Dallam születik, mely még keresztelőjét sem éli meg. Magadban el- s ezzel megfojtottad, Mint dézsában a kelletlen állatot. S ha nem vagy, elnémulok. Mert sarokba állítottál. Letettél rólam! S most büntetsz. Szíven ütsz, nem billentyűt. Játékod után érthető, Elhalkulok. Basszuskulcs.

A fehér rózsák körbefonnak Mint valami ketrec Ápol és eltakar, Bent tartja a titkokat. Alattam a fügebokor Felettem a nyár, Az oroszlánokkal védett kapu, Tudatja a faluval ki itt az úr. Előttem a szomszéd azzal a hatalmas rottweilerrel, Jobbra tőlem a gyümölcsös amire olyan büszke a nagyapám. Balra a kisház benne az éjjeli kártyázások emlékével. A kék ház és a szúnyogok, A tücskök és a kocsik halk homályos hangja. A fürdőruhák kiterítve. A ketrec, amiből fényesek a csillagok.Zala

A lányok olyanok, mint a villámhárító, ügyesen hárítják el a fiúk bókjait, dicsérő szavaik elől kitérnek, akár egy éles kanyarban az autó- versenyző az akadályok elől, s a lányok néha maguk is villámként viselkednek, megcsíp a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük, hogy ennek nagy a hasa, az túl ronda, az ott béna, ez itt unalmas, tehát a lányok nem is olyan kedvesek, szépek, aranyosak és érzékenyek, ahogy azt otthon a szüleim magyarázzák.Lányok

Hazafelé tartottam, hosszú éjszaka után. A tanácskertnél vastag törzsű fa feküdt az úttesten. Mellé feküdtem, átkaroltam, forgatni próbáltam, ölelkezve gurulni vele a betonon. Nehézkes volt, tudattalanul visszautasító. Akarta, hogy mozgassam, de nem őszintén. Az arcomat a kéregbe nyomtam. Fájt. Üreget nem találtam a testén. Akkor döntöttem úgy, inkább csak melléfekszem. Majd  csöndben figyeltük az eget, egymás mellett elterülve a földön a kora nyári másnapos reggelen.Hajnalban a fával

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

A tenger szaga ma is ott volt a parton futkosó emberek melegítőjében. Régebben mi is lejártunk a vízhez, de csak azért, hogy kerülgessük a homokba fúródó sprinteket. Gyakran összevesztünk azon, hogy nevezhetjük-e lábnyomoknak a talpak hagyta szimmetriát, vagy azon, hogy ha az egyikünk véletlenül üledékes kőzetre lép, akkor a másiknak gondolnia kell-e a csigák halálára. Ezek a viták addig tartottak, amíg el nem értünk ahhoz a kocsmához, ahol először ittunk a Vörös-tengernél kicsivel melegebb valamit. Te a szabadidőruháddal fizettél a pultosnak, aki asztmás férfiként külön örült a női testről egyenként ledobált tengerszagnak. Azóta is emleget, mert szerinte miattad gyógyult meg. Én meg nem akarom neki elmondani, hogy a mediterrán éghajlat azon oldalán laksz, ahol még a telefont sem veszed fel. Pedig mindig megpróbálok egy újabb hívást. Szeretném hallani a kagylón keresztül, hogy végre partot értél.Tengerentúli

először bújj ki bőrödből, nyúzd le a világot másodszor és harmadszor előttem és előttünk leheld azt, hogy power off negyedszer az almát vérrel permetezd a keresztapák teherfogalomviselésével szemben, majd az intrikus Ádám sisegő búzáját vágd le mindenki szeme láttára kígyót képzeljen a sas az aratás ünnepére dinnyezászlókat fel búcsúzóul zabálj fel mindent és most, hogy a tenger kiszáradt, egyedül indulok bőröm keresésére, szegény jó emberbőröm, merre Fenyvesi Orsolya fordításaláthatatlan huipil

Két lépéssel előrébb jár, mint a konkurencia, és addig marad, míg be nem telik a pohár. Mozgása elegáns, de ingerlékeny, mint egy macskáé. Autóból árulja a szomorú nőktől vásárolt porcelánt. Mintha egy vándorcirkuszt vinne egyedül, minden nap másik városban ébred. Szeretné letagadni, de nem bírja abbahagyni az ivást és teste egyre szárazabb. A bordái látszanak, bőrét érdesre marja a ruha. Már csak néhány hónapja lehet, ha nem találja meg az élő kelyhet, a megszólalásig formált tisztaságot. A netről térképeket tölt, a forrást keresi, embereket, akik már hallottak róla. Ha úgy teszel, érted, miről beszél, akkor kérdez és jegyzetel, hogy közelebb kerüljön, de ha bevallod az igazat, szóba se áll veled. Ölni tudna érte, ha lenne kit, de nincs más, aki ennyire egyedül lenne. Bejárja a távoli hegyeket, mert a kincs mindig messze van. Most épp itt van nálunk és nem engedhetem így el, reményt kell adnom. Nem értem, mi történik velem, hirtelen rájövök, hol a kehely, és beszélek neki meleg szárnyakról, elhagyott padlásról kirepülő madarak végzetéről, mondom a GPS koordinátát is, hogy mikor telt meg utoljára vérrel. Köszönés helyett, már csak a vékony hátát látom, a bizonytalan tárgyat, amint közeledik.Gyűjtő

túl harmincon túl a pókok lábát egyesével tépő játszmákon néhány megoldás birtokában válaszokról tudva mint arról is mennyit érnek férfi így dicsérnek kiknek tetszem mind a négyen fénykoromban vagyis ennél önzőbb gyávább és silányabb voltam leszek nemsokára pók családi kádban ennyi feladatul hogy kímélet és határozottság illő szótlan elegyével öljek tartsam tisztán mit kell megvan félálom elégedettség arcomon ahogy belépek mintegy mellé zuhany megnyit és a másik test feléled rugdal és kapaszkodik a nem várt vízben majd kering a lefolyó örvényében nem látni meddig él a csövek kétfelől sötét cuppogó merev hideg szőrös nyirkos terméketlen hüvelyében mennyi észrevétlen kudarc gyűlt már össze vagy hullott át mindenen hogy elfelejtsem végül én is annyival is könnyebben nézzek tükörbe és ha mégsem ami szintén előfordul legalábbis eltűnődjek nem volt fontos vagy nem mertem vagy megtettem csak aznap sem láttam senkit? Megjelent a Műút 2016056-os számában Hullik

Álmomban elaludtam a házunk mögött a kertben közben megérkeztek akiket vártam szégyelltem hogy elaludtam rohantam be a házba háttal álltak némán pakoltak azután megfordultak egyenként apám anyám és egy nő akit nem ismertem kontytalan sápadt viaszbábszerű nem szóltak hozzám apám és anyám rég halott de ki volt az a harmadik 2016.szeptember 5. Megjelent a Műút 2017063-as számábanÁlomszintek

látod, hogy mélyül köztünk a tudodmi, és nem lehet megtörni finoman vagy szépen. ma nagy itt a tömeg, de mégis félek, hogy elfutsz, és te is félsz, pedig szinte egyszerre mozdulunk, csak egy félmosoly a spion. (nevetsz; tudod, hogy már értem.) az utcán ömlik az eső, felszabadulunk, ahogy a kajla lépcső zuhan talpaink alatt. ledobáljuk egymásról az ázott ruhákat, és végül összenéznek a füsttől sárga szobafalak. (úgy alszunk el, hogy tudjuk; csak részeg libabőr rezeg mindkét paplan alatt.) pepita ofélia

testéből visszhangzik a hiány, a hiány, a hiány Egy puhakötésű fotóalbumot forgatok. Képekbe bújtatott textusokat. Csupa kirakatba állított fosszília, arcbanyomott szöveg- prostitúció, akár egy kötetben. Pózoló, meztelenség nélküli meztelenségükről áthull a látás a túlra: A szövegeket keretező szobában egy alak a tárgyi világ kiszolgáltatottságával kacérkodik — mint akit rajtakaptak —. A ruha helyén a hiány egyre inkább vonzza a befogadást. A szem mozgása megpihen a sorok fölött: íróasztal, rajta lámpa, tekintete falra akasztott, üres vászon testére szegezve. Mellette egymásra hányt könyvek, mint kövek, vagy moccanni képtelen, üzemi állatok: komoly érintkezés nélkül. A földön, a szövegtől kissé jobbra, egy bögre forró csokoládé kiöntve, fél pár zokni, fekete bugyi betétestől. Az asztal mögött öltözőben vagy vetkőzőben lévő alak rögzült rutinmozdulata nyilvánvaló vággyal. Nyomtalanul akarja megúszni az örökítés pillanatát: szövegszerűtlenül, kerülve a lelepleződést. De épp az eltűnés óhajával rajzolja meg magát — térbevetettsége. Közben cigarettájával egy parázscsíkot fest a képre: próbálja kiégetni magát belőle, de a fénykép tetten éri a szándékos el- mozdulást. Az ablaktól az ágyig kitölti a kép vers fölötti horizontját, elkenve a bútorzat, a lámpa, a fény kiélezett vonalait. Egymásba törli, és átsiklik rajtuk, mint akit olajjal itattak, át- mozgatja a képzelt határokat: fitneszritmust ad az örökké száradó kontúroknak. A háttérben összeszűkülő és szétfeszülő struktúrák között. Mozgó meztelensége felöltözteti magát a berendezés állandósult színeivel. Fakuló cseresznyebarna komód, rajta megannyi árnyalat: kötetek gerincei. Kiszínezik egymást a testek elté- rései. A kifeszített tér bőrén, a mozdulás magával rántja az íróasztal stabilitását, rajta moccanó lexikonok tömege. Bennük súlyosabbnál súlyosabb szavak: spiritus, corpusSzövegkörnyezet

az éjszakák a legrosszabbak — hogy szorult beléd ennyi magány — dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenetrend szerint

Nem tudom, te hogy vagy vele. Mikor hirtelen megcsúszik kezemben a tejesüveg, és későn korrigálok, általában nevetek. Csak úgy spriccel. Hozzá persze anyázok is, mindegy. Van egy tört- másodperc, míg a test könnyű, bevégzetlen. Nincs rá igém. Ami lóg a levegőben, megesik rendszerint. Nézem, hagyom. Aztán csak a tej, amint bágyadtan ered meg a poharak szája körül a pulton. Ismétlem hozzá önkéntelen azt, hogy mosoly. Fogom a rongyot, törlök, öblítek, és így tovább. Oda-vissza tudom. Minden becsapódás egyszeri, szabad szemmel lekövethetetlen. Csak a suvickolt felület veri vissza ugyanúgy az összes elvétett irányt. Csöngeni a bal fülem szokott. Mondják, meghallom a jó híreket. Például, hogy vannak otthonok. Tisztaszobáikban a beszéd tágas, fényes szerkezet. Nálunk a nap is alig. Délelőtt persze, hasamra sohase. Hiába alszom és túl sokat. Álmatag napok a pamlagon. Se szőnyeg, se fikusz. Perzseli a port a konvektor. Kattog, kismeleg. Miközben fürdök, a kádba pereg a plafon. Felettünk folyton fúrnak, és a wc-t egy ideje csak leönteni lehet. Megszokni különben. Gyarlón lakott albérlet, sok van ilyen. De van, hogy ülök, és a karcot az ablakon épp olyan beesési szögben éri a nap, hogy a csempén, mint medence fenekén tündöklő hullámháló szokott, egy szikrázó hínár imbolyog. Zavaros és méla levélzizegés fodrozza vakfoltjait, a fuga merevszürke rácsa itt-ott beleveszik. Ha reggel nyitni megyek, elképzelem őket, akik ilyen korán, kisebb-nagyobb ívben haladnak át a téren. Vagyis a napjaik. Figyelem az érkezőket, az elmenőket. Mostanában’kvart’ lefelé

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

Hullámzó tiri-tarka a tömeg. Utcazene-fesztivál, tucatnyi ugráló pötty felülnézetből a város. Napszemüveges, kutyás, biciklis fiatalok, nem hasonlítanak néhány évvel ezelőtti önmagadra, mintha nem ugyanabban a városban élnétek te és ők. A gyerekeket sétáltató veled egykorúakat figyeled. Akár neked is lehetne. Ha tíz éve másképp döntesz, ha nem fekszel fel arra a kórházi asztallapra, ha nem terítenek ki, ha nem zsibbasztanak el, ha nem hoznak ki tolószékben, ha nincs hóvirág a párnádon, ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársaid, ha hamarabb felépülsz, és szeretkezni tudsz, tán nem cserélnek le egy szűzkurvával, ha megtartod, és mégis lecserélnek, vigasztalhatna, van egy már iskoláskorú lányod, felnőne látszatapaságban, ahogy te. Állsz a hullámzó tömeg közepén, arcokat keresel történetekkel és nélkül, elraktározod magadban, közben vad jazz mászik be hallójárataidba. Határtalan lárma lakik benned. Mindig is a csendet kerested, de csak hangok, hangok és üvöltés mindenütt. Belső szinesztéziák, amelyektől évek óta nem tudsz elrejtőzni. Egy ideje aritmiás a szív. Kihagyja azokat a pillanatokat, amelyekért szerinte már nem érdemes, amelyek túlfeszítik a húrt. Hány lélegzetvétellel kövérszívűbb, vörösvérűbb az egészséges ritmussal élők délutánja, mint a tied? Tömegiszonyod van. Szédülsz, ha az emberek hullámzó kígyógorillateste sodor. Bűz a trolin, többnapos hagyma és izzadság szaga. Összepréselt intimszférák. Nem kapsz levegőt. Kiáltanál. De. Visszafogod magad. Visszafogások, elfojtások. Egyszer megbosszulják maguk. Nem, már nem akarsz megfelelni senkinek. Nem érdekelnek a következmények. A jazzes hullámok füledig hatolnak, és beszakítják a dobhártyád. Yorkie kutyákSzombat. Hétvége. Délutáni napló.

rögzítettük a felületeket ne zörögjön a kilincs az ajtót rázza a szél látszatai a rendnek csavarodunk a menetbe szótlanul poharamból kiürül a beszéd ezt a várost a testemmel ismerem meg tudod mint a gyermek mikor még olyanokat tesz mint mi most véletlenül koccintottunk az üveg fölé hajolva összekoccant a fejünk húsz éve nem érintett így senki húsz éve nem csodálkoztam másra igazánmásra igazán

amputál annyira felkavaró a téma hogy semmiképp sem merészkednék a kórházi veszélyes hulladékba hisz már egy bolhacsípésnyi injekciótól is fejre állnék ha széles ívben nem kerülném a lelkileg erős embereket akik mint a központi fűtést tapogatják ha tapogatják a lázba görbült betegeket és kezükben úgy siklik a szike mint az elmúlással békülékeny bánatos szemű öregemberek fás tekintetében valami rezzenetlen őszike költői tónusa ám hogy a dalnok se legyen teljesen buta a naturális élményektől kissé odébbállva tisztelettel csak elmereng a pszichének ez a különös varázsa vajon miben áll ha valaki érett életében gyomrokat hasít odvas fogakat dob a vödörbe netán elhalt végtagokat amputál elegendő ehhez a híres hippokratészi hivatás vagy a mifelénk újabban igencsak megcsappant jólétnek reménye s kijőve a virtuális kapun támad-e a riadozó szemlélődőnek valamilyen jóságos leleménye zavar nélkül helyére tenni a lábatlan úszó a vak zongorista a szájjal festő torokszorító versenyét nem sejtve mikor zuhan közéjük mielőtt majd ő is elenyész szükséges bölcsességgé emelve hogy a rész is az egész létünk katarzisában oldva amúgy egyszer nagyon összetörten jött haza a földhivatalból anyuka reggelre feltörték a kis fiókjában tartott szakszervezeti pénztárt legalább félhavi fizetésére saccolta a kárt ami akkor olyan albán színvonalú lehetett ám ennél is nagyobb fájdalmat okozott gyanútlan lelkében a(szino)líra

egy röpülő papucs minden dühe ebben a két foltban, homlokon és szem alatt. homlokon ez a jelem. a mi kultúránkban így különböztetik meg a gyerekeket. ha elmondjuk, elvisznek, de csokit kapunk a tanárnénitől. nem szeretem a csokit. itthon maradok. halk kiszámolós ki a nulladik – az intézetist megverik bezárják a vécébe ellopják Robikát csokinyúl a vigaszdíj lenyelik marad csendben marad mentálzörej szem alatt emlékeztető. (csípni szokott.) a homlokról eltűnt, szem alatt újra kiújul, biztosan rossz ideget talált a sok röpülő papucs. sós lé mart kérget rá húsz év múlva is ott lesz tárgyaláson sörözésnél moziban és dugás közben: nem is voltam rossz gyerek röpül-e a papucs, ha már könnyön él a vadhús?Két folt analízise

Beültetés Miért álmodik Tenzin a város utcáin végigrohanó kutyákkal? Miért indítja be ez a háborús emlékeimet? Hallottál a kísérletről, amelyben tíz különböző gyerekkori képet mutattak? Kilenc kép valódi volt, egy pedig hamis: gyerekkori képüket beillesztették például egy galambházba, ahol sohasem jártak. 80% felismerte magát, emlékeztek a hamis képen látható dolgokra. 20% nem emlékezett, de amikor a kutatók még egyszer rákérdeztek, a többiek is felismerték a képet. Emlékeztek egy teljesen kitalált élményre.   Állatkerti nagybevásárlás A háború előtt költöztünk az állatkerthez tartozó villába. Még nem vonultak be a nácik, nem kérték el az igazolványomat, ha kenyeret vettem. Még éltek az antilopok, a pónik, a tevék és a több száz trópusi madár, ha csak rájuk gondoltam, éreztem, közel a paradicsom. A gettó falai már álltak, és mivel a város legjobb zoológusai zsidók, gyakran jártam át. Könyvekért cserébe ételt csempésztem be. Közben az állatkert hívatlan látogatói összeszedték és zsákokban vitték el az ehető madarakat. Elkezdődtek a deportálások, a legjobb barátaim tűntek el. A zsiráfokhoz már nem jöttek látogatók, a nácik kineveztek a városi parkok és az állatkert főintendánsának, ezzel autó is járt. Pont belefért az a nagy afrikai láda, ami a szobámban állt. Az elefántokat bombatalálat érte, gondozójuk jött velem a gettóba. Éhségnek estek áldozatul az akvárium halai, puskatussal törték be az üvegtáblákat. A kocsival csak a gettó bejáratáig jutottunk, de a ládát be tudtuk vinni. Mivel az őrök ismertek, nem kérdeztek semmit, talán azt hitték, van egy szeretőm odaát. Ez tilos, de mégis sokan jártak át. Egyenként vittünk ki így több száz embert. Az elpusztult állatokVersek

fullasztó nápolyitörmelék utolsó darabja zacskó sarkából a nápolyiport míg utolsó szemcséje is kifolyt öntöd magadba hiába mondják kár beléd hegyes késsel az alját peremét tisztára nyalva ragyog az alufólia még mennyi mindent tartogat a margarin mutatóujjal a belsejét sarkait s jöhet a halál előtti eufória mi maradt benne egy életre elég a zacskós tej sarkában maradt utolsó cseppet nézed ahogy legördül a műanyagon a szádba nem nyeled le hagyod kicsit nyelveden nahát ilyen a tej íze milyen lehet a halálnak kapard ki késsel a doboz aljára tapadt májkrémet óvatosan késheggyel nyald le edd míg a nyelőcső nem nyel mikor a doboz alja fényes nézd meg magad mielőtt szemétbe dobod a friss ropogós kiflit éles késsel vágd ketté nyald le a késről a vajat morzsa holnapra is marad ágyadban ágy alatt mind megették ennének téged is nincs kit(még mennyi mindent)

már a neve sem tetszett nyolcéves vagyok és a vérre asszociálok csak egy nyomasztóan hosszú híd köti össze a szárazfölddel ami a csapból folyik nem iható minden ház tetején fekete tartály hajnalban töltik fel őket amikor elviselhetőbb a hőség aztán reggel megnyitod egy jó ideig csak a poshadt napmeleg víz a konyha ablakából látszik a tenger messze a parton egy tájidegen romos erőd néhány bástyával izgatott mert nem fér a képbe másnap délután elmentünk hozzá odafelé végig kis tengeri csigákat gyűjtöttünk vödörbe egész úton tűzött a nap nagy csalódás messziről nem látszott bent áll a tengerben közel menni hozzá nem lehet a partról meg semmitmondó aztán reggelre a teraszra kitett csigák vize szinte teljesen elpárolgott féltettem őket konyhasós vízzel pótoltam hátha a parton délelőtt égető meleg pangás a rózsaszín gumimatracot a kontinens felől jövő szél felkapta és messze bevitte futottunk apámmal ő a kezére húzott papucsával úszott hiába már alig láttuk amikor motorcsónakosok jártak arra hosszan kerülgették keresték a hozzá tartozó fuldokló testet a forróság nem enyhült két nap múlva a vödör vize megbarnult az összes csiga torz testével házából kifordulva megdöglött van amire a konyhasó se jó mondta anyám én meg azt hogy nagyon kérem menjünk innen másnap a szerb határnál jártunk amikor a rádióból halottuk a híreket hogy bozóttűzben az egész sziget leégettVir sziget

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

1 Amikor Örkitől megkérdeztük, mit jelent szerinte, hogy „Szezám, tárulj!”, mintha magától értetődő volna, vágta rá: „Az egy garázsige.” 2 — Számozhatnánk, dátumozhatnánk… talán a legegyszerűbb, ha számozzuk. — Jó, de milyen számrendszerben? Bináris, oktális? — A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne. Mint az ETA Nulladalában: „Néha nulla vagyok, / Néha meg egy, Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”, vagy ahogy Papp Dénes énekli a Kisavasban: „egy-nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy, nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy” (az száznegyvenhét, illetve tizennyolcezer- nyolcszázharmincöt decimálisban). — Akkor legyen hexadecimális! 3 — Jók ezek az x-es szavak: flox, lux, szex… — Mindegyik kicsit olyan, mint a xanax. — Lesz itt szex, ha jön a Leponex. — Nakonxipánban egy jó nagy axolotl lesz. 4 Több a baba, mint a fa. (FA = 250, BABA = 47 802.) Ha minden babát kikötünk egy fához, mint szokásban volt krumpliföldek szélén, negyvenhétezer-ötszázötvenkettő (B9C0) még mindig elkóricálhat. 5 — Szövetséget nem csak az ördöggel lehet kötni, sőt éppen vele lehet talán a legkevésbé. — Nem inkább nélküle lehet a legnehezebben? Nem is kell, hogy a falra fessem: jön hívatlanul, be se mutatkozik, ott csücsül lábát keresztbe vetve — ki, ha ő nem. Kicsit hagyja, hogy erőlködj, próbálj kibontakozni, nem sok híja… — Szoktam, különösképp lombhulláskor, így elüldögélni. 6 Amikor legelőször teát ittam, még nem tudtam, milyen az íze, a teaízre várva eljátszottam ötször, hogy még egy kis cukrot, még egy kis citromot. A Balatonon voltunk a nyaralóban, még egy kis cukrot, akkor anyukám meg apukám talán még együtt volt, még egy kis citromot, ők is ott ültek az asztalnál, mégHexa

köze, s ez volt borzasztó, az összefagyott nógrádi buszról leszállva a lékai jános hajózási szakközépiskola kollégiumába, hát — hátrálva — igyekvő diáknak a törökőr vendéglő kiskockás abrosza jelenthetett volna könnyed kitérőt, a kifakult bárzongorista lehetett volna nagyapányi haver, az elklimpírozott sanzonok összekotorhattak volna morzsákat a történetéből, de nem. az öregnek is kikértem a sört és a vodkát (mintha tizenöt évesen magától értetődött volna), lenyomta, s mintha lenne közünk komédiázni, mintha a „tanulj meg fiacskám…”-nak köze lehetett volna bármihez is. az iskola egyik fele punk volt, a másik skinhead, odahaza, a ’80-as évek végén hírből se jött szóba rasszizmus (rasszizmusként), a többiekhez tagozódás vezérfonala maradt a külsőségeiben is elég gyöngén megragadott punk: a szagom két nap fürdés nélkül zavart, így az egész kimerült egy csíkos nadrágban, egy villanyszerelő bakancsban, pincezajos koncertkazetták rojtosra üvöltésében s a halántékig borotvált dühben. másfél év után láttam be, hogy hajózás (kaland) ide vagy oda, hiányzik anyám, hogy itt semminek semmihez nincs köze. nem beláttam, gyűlt a hiány, nőtt a helytelenség érzése, s a kezdeti szándék melletti megmaradás módjainak keresése helyett egyre sűrűbben kezdett foglalkoztatni, hogy bármikor (de tényleges léptenként hogyan?) hazamehetek. otthon, a gimnáziumban sok-sok minden vonzásba ugrott, csak már pont épp nem „én”, viszont nagyokat nyílva olvastam, hogy e lehetetlen visszatérést koronként kik, s hányféleképp leírták. Megjelent a Műút 2016058-as számábannem lett semminek semmihez

Alig múltam hét, ha elbújtam a gumiabroncsban, nem láttam senkit, üres volt az iskolaudvar. Alig múltam hét, a gumiabroncsban ültem, kavicsokat szorongattam meg két-három szem aszpirint, kis homokkal, amikor egy nagylány megkérdezte, mit csinálok. Fáj a fülem, mondtam. Alig múltam hét, nem mondtam igazat, le akartam nyelni a kavicsokat meg a két-három szem aszpirint, kis homokkal, és elaludni a gumiabroncsban. Aztán elvitték a gumiabroncsokat.A gumiabroncs

Ülök a buszon s némi gond hogy az ujjam rezgése ne legyen gyanús a vibrátót gyakorlom észrevétlen ahogy a húron reszket a kisujj a többi is de kisujjal nehéz ezért a buszon a titkos gyakorlás szemben egy hölgy ül nagyon finoman odalesek nem lepi-e meg az ujjgyakorlatom de a semmibe meredt tekinteten megdermedek egy tükörkép elevenedik így másneművé és tetszhalottivá vadidegenként szegeződve szembe öt ujja mozdul fenn a kosarán míg lent a térdén vár a másik öt majd együtt rebben két ujj sejtetik hogy most egy lassú zongoradarab mozgatja őket lábfeje pedált billentve lendül semmi tudomás a busz mozgásáról hogy megy vagy áll elmélyülés és csendes őrület a ritmus most moderatóra vált trilláival már engem is befog ez a révület az önkívület a hangtalan hangzásra süketen lehatolva az alapjaimig megrázkódtat a megalázkodás e kopott arc gyűrött kezek előtt sejtve hogy szentséges a jelenés úgy kell felállnom ne zavarja meg küzdelmét az omló hangtorlaszokkal s úgy szállni le hogy ne merjek se rá se máshova se senkire se nézni 2015.dec. 1. Megjelent a Műút 2016057-es számábanJelenés a buszon

Ültünk és dumáltunk. Én szódát ittam, próbáltam, meddig bírom szesz nélkül. Te a szexuális életedet taglaltad. Közben arra gondoltam, hogy amikor fenn voltál nálam, addig nyikorgott az ágy, amíg össze nem roskadt alattunk; feküdtél a résben, mint egy gyűrött lepedő. Megsértődsz, hogy kinevetem az új partnered, pedig nem érdekel, ki az, és az sem, hogy fiatalabb nálam. Féltékennyé akarsz tenni, de ha bennem összeroskadt valami, akkor metafora ide vagy oda, az összeroskadt. Megjelent a Műút 2016057-es számábanRoskadásig

Habár nem tudod felidézni, az indulás szertartásos mozdulatsorának egyetlen eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz a száraz tenyeredben minden lépésre megcsörrenő kulcscsomóval. Széttaposott papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid a beton illesztések között áttört fűszálakat tapogatják. Amikor eszmélsz, már félúton jársz a kis kerti betonúton. A kapuban egy űrhajós áll. Állhatatos tekintetétől nyirkossá válik a kezed, a kulcsok összekeverednek benne, mint a kártya lapjai. A rutinból kiesve a zárba is nehezebben találsz. Minthogy a terraformálás sikerét a felejtésben határoztad meg, az idegen fényéves utazása felkelti benned a kételyt saját nélkülözhető- ségedet illetően. Ahogy a zárral vacakolsz, a türelem, mint egy összegyűrt papírlap, amit nem lehet többé kiegyenesíteni, és a kályhába kerül. Fordítasz a kulcson, és ha már ezt az utolsó dolgot is tűzre dobtad, visszabaktatsz.  Az utolsó lakó

Tétlenül és tétován tűrni, Tekintettel és türelemmel lenni, Dadogni, ha gorombán Engedetlenek a mondatok. Szorongva felülemelkedni, Ha az emlékek is azok. Gyógytornán a Dunát nézni: Grasszál sok boldog sétahajó, És ha hasad a test, Mint hártyás téli jégtakaró, Hűvösen tudomást se venni. A lélek belső pereméről lekaparni A ragacsos elvárásokat, Az idegen test kalodáját letakarni, És hittel várni feltámadásomat. És ha nem ad, ha ennyit ad, Nem arra gondolni, Hogy nem adok, hogy ennyit adok. Hiszen nincs mit, és nincs kinek, Mitől vehetnék el, Kinek lehetnék kevesebb? Nincs olyan egyenlet, Becsület-bíróság, Mi megoldatlan maradna nélkülem, Mi feladná ítéleteit, Hasztalan fenyegetőzni – Miért vonná vissza az értelem Amúgy is véges ígéreteit? Mégis és mégse: az arcom. A jeges eső konok verése. A hasadt föld rög-rozsda kelése. A magány csípős vergődése, Áldozás: elmaradt gyónás utáni, Ahogy a régi fényképész Sötétít körül ijedten, De már nem tudom utálni. Nekem eddig nem szóltak, Magasságos Égi Bíróság, Hogy az arcom én vagyok, Rólam fecsegnek arányaim. A nyom, amit a léha vásznakon hagyok, A vonások: határaim. És nézd, Uram, most nincs nekem szájam, Csak a képen van, a képen. Hát akkor kire gondoljak, kérem, Ha magamra akarok? Aki ma hurcol engem magával, Arról nálam nincsenek adatok. Nekem a sorstól nem jár több leltár, Hitele annak van, kit őszinte ábránd Tarthat meg magában. A naivak nemességét dicséred, Uram, Kedved leled a szelídek szavában, Pedig magamról tudom, Mily mérhetetlenül gazdagok Az öntudatlan épek, A lelki szegények, Kik az élet rítusát nem rettegik, Nem reszket rajtuk a reggel, Mit sem tudnak róluk sejtjeik, És te sem vádolod őket, Hogy bajukértArctalan ima

mióta szeretlek nem esik az eső a mentők üvöltve rohannak végig a városon lüktető tenyérnyi fényük vért pumpál a fekete égre — mióta szeretlek sokszor kérdezed hittem-e hogy mással lesz az ami veled számon kéred tőlem a múltat hányszor tagadjam meg érted vallom versben vég nélküli vágyban anyám előtt tagadva apám előtt szégyellve szívömleny szívokádék szívöklend cet köpi jónást régi köpi a régit mióta szeretlek mióta szeretlek nem mondtam mindent akkor hagyok abba mikor jó nagyon mindent elrontok vigyázz és ne csak rám magadra is velem mert magammal magadat elfelejtetem maradj nekem minden idősíknak ebben a nagy önző miben önző kis oázisomban akarj ha én is szeress ha én is legyél ha mégis nő férfi hogy én is így vagyok az aki ő volt és te az vagy aki a te őd volt egyek a múltban ami megy el mint a felhő szerepet cserél és felnő hozzánk a világ mióta szeretlek végképp elvesztem ebben az igenben abban a nemben mióta élek tudom nem úszhatlak meg téged —m10

Páncéltőke szűkre vagy bőre hangoljam váratlanul ért ez a kérdés ennyi év alatt a sok Debussy, Bach, Chopin után egy hangoló sem tette még föl soha sem és már mutatta is fényes akkordokon hogy mit jelent szűkre, bőre közben mesélt mellékesen hogy a Steinway sem ugyanaz mióta leégett a régi gyár a fát nem két év hanem egy nap alatt szárítják ki különleges körülmények között és a törzsét is — a páncéltőkét — régente máshogy edzették gondolja csak meg kint volt szélben, fagyban napsütésben, dér idején kint az esőkoptatta gazban évekig és még az sem lenne elég kemény teste fekete zongorának mint ahogy a füst sem oszlik el más gomolyokban Felülnézet ha festő volnék vagy legalább értenék hozzá hogy kell kiválasztani azt a néhány vonalat mellyel megközelítő pontossággal skiccelhetünk fel egy tárgyat lerajzolnám a zongorát vagy lefesteném a kezet mely egy érthetetlen törvénynek engedelmeskedve nap mint nap kiválasztja a kottát a többi közül kinyitja egy bizonyos oldalon fölteszi a kottatartóra és egy kis nyomással végigsimít a gerincén ha a szokásosnál vaskosabb a kötet A tér-idő meginog a hangok ideje a klaviatúrán a hely egymás után a diktafon hallgat így és a kamera mert füllel másképp működik és aki játszik az előre elképzeli a hangok és többijeik vonalán annak egy helyen csendül és egyszerre szólZongoralecke

Egy horpadás látszódott az arcon. Vérző fűszálakkal varrva rá a sötét. Követné még egy mondat. Azon már látni lehetne nevét. Hogy mindez belőlem egy darab, s együtt él ott és egyedül marad a sziklában vele. Gondolnak már rád. De túl az arcon minden csukva. S a fák emelte felhők a mélyülő magasba hordják, mentik a corpust, a szót. Körötte vérzik minden, s a fény is tiporva. Mert ütés látszik az arcon, horpadás. És keresztet vonszol a bozót; hogy benne rátaláljon a feltámadás.Együtt él vele

Anyuka hálóingét kirágták a molyok. Anyuka olyan sokat feküdt az ágyban mozdulatlanul, hogy már hallani vélte a folytonos monoton zizgést a ruhaszövetben, s mikor félálomban ledobta magáról a tömött dunyhát, hogy lebegve körüljárja a lakást, szövet szövethez simult, és a véráram bugyogva sodorta magával a rágcsálást a szíve felé. Félálomban azt motyogta, hogy apró szörnyek harapják a testét és a hálóingén lévő lukakon keresztül kifolyik belőle az élet. Anyuka félálomban mindig igazat beszél. Nekem is megmondta előre, hogy meg fogok halni. És hogy az olyan lesz, mintha meg sem születtem volna. Anyuka azóta fekszik, mióta megszülettem. Kézbe fogott és mellre tett. Ömlött le a torkomon a meleg tej, összesimultunk, test a testhez és szívdobogásunk felerősödve visszhangzott odabenn és akkor mondta, hogy én vagyok a belőle kiszakadt élet. Benne most semmi sem maradt. Nyeltem a tejet és sírni szerettem volna, mert apró ujjaim hiába fonódtak az ujjaira, nem figyelt fel forró lüktetésem ritmusára. Pedig még a testemben volt az üzenet, feszített a vágy, hogy átadjam neki, minden porcikám fájdalmasan zenélt, a semmi, amiből jöttem, kérlelte őt. Most fekszünk egymás mellett, én pólyában, Anyuka a tömött dunyha alatt. Kezdetben, mikor még felült az ágyban és kinézett az ablakon, el messzire, az udvar, a tyúkok és a kerítés fölé, azt mondta nekem, hogy ha én már nem leszek, vesz magának egy edzőcipőt és minden este a sötétben futni fog az udvaron, körbe-körbe, edzőcipőben ésA sírásig terjedő sávban

szerelmesvers* szerelmes verset kellene írni soha nem tettem ezt ideje lenne ennek eljött az órája talán hamarosan elpatkolok igen az ember vénségére rájön nincs más dolga kell találni valakit esetleg valamit akinek/aminek szerelmes verset képes írni még ha kurvára nem is érdemes talán késő már de az időkeretből nem lehet nem is szabad kicsúszni soha itt ülök egy irdatlan ól előtt bámulom amint a a sertések felfalják a a szépet bár ki tudja talán ők a gyönyörűek akik éppen felzabálják a rondát ami esetleg történetesen előfordulhat hogy én vagyok vagy te vagy ő netán a szerelem az a svájcisapkás ember aki ott a pulpituson csókokat dobál meg köpköd párhuzamosan téged szeret vagy a szerelmet netán önmagát senkit sem netalán bámulom a csodát menetelni láb nélkül búcsút inteni kéz nélkül szerelmes pillantásokat vetni éhes kukacoktól hemzsegő üres szemgödörből minden végtagom hamis én sem vagyok igazi aki felfedez leleplez felderíti rejtekemet azt megölöm látom a grimaszt az arcodon ne tedd tudom ha lebuksz habozás nélkül te is megteszed magánvérfürdődet vígan megrendezed a műtest szép nem pótol semmit mindössze odébb taszítja a menetrend szerint befutó ronda halált az érkezési/távozási időt vajon mekkora koitusz lehet egy kutyafutta honnan és meddig tart hány centi milyen pindurka lépések rezzenések hány centi a halál kutyafuttában elbotorkálni a bölcsőtől az utolsó parcella végső gödréig mekkora súly teher lehet a hanyatló test vajon felmérhető mekkora ládába gyömöszölhető egy kutyafutta mértanilag hány perc egy ölelés az egyetlen igazi miféle álom mi az benne ami semmiféle fogyatékos mérőeszközzel nem mérhető Megjelent a Műút 2016057-es számábankutyafutta

behunyom a szememet életem filmje pereg a sötétben hadd higgyék meghaltam vagy legalábbis nem vagyok magamnál ébren az emlékezet lánca nyikorog a nyirkos mélybe tekereg belémizzadok ahogy fölhúzok a múltkútból vödörvizeket föléjük hajolok nézem magamat vajon az ott ki lehet a boltba küldtek eltévedtem most már sohasem találok haza anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam kis kacsa fürdik fekete tócsa a mélybe bukik hogy szomját oltsa * a múltkútból föltekerem az összes víz itt van velem átölelem a vödröt rámszólt a nővér vigye ki vagy itt egyszerre igya ki nem bírom mindent magamra öntök nézem a vödörvizeket a felszínen vajon mi rezeg milyen kép egy fuldokló darázs és mennyi baszás édes élet a máz egy légy kaparász belül üres a kürtőskalács magam többé nem áltatom eléldegélek haltatón aludj el végleg kisbalázs itt van a labda meg a síp az erdő a kirándulás végtelenbe tűnő utazás koszos ablakon kibámulás ablakfilmkockák amit mostVödörvizek a múltkútból

Az ebédlő félhomálya. A mester az asztalfőnél. Húga, akit magához fogadott, nem ülhet egyelőre az asztalnál, csak a falhoz tolt széken foglal helyet. A többi vendég: Wasianski, Green — Kant ez utóbbihoz rendszerint délutánonként átjár — közé óvatosan magam is odaletelepszem. Meghallgatom a professzor okfejtését az örök békéről, Swedenborgról, a távoli tűzvészről, a sör egészséges, a sajt egészségtelen voltáról. Később aztán távolról követem sétáját, amint átgyalogol az idetelepedett skót üzletemberhez, az említett Greenhez. Ott válogatott férfitársaságban azon nyomban elszundítanak az öblös karosszékekben. Este vacsora, majd egy pétervári fiatal orosz látogatása, aki csak egy percre szeretné látni a felvilágosult poroszt. A zaklatott orosz leírása: kétségbeesett szavai a sorsról, a pénzről, az igazságról, a szenvedélyről. Mindezt azonban nem Kantnak adja elő, hanem a dohányzószobában várakozva Kant szolgájának, az öreg Lampénak. Kantnak már csak szenvedélyesen kezet csókol az orosz, és siet is tovább. Én az utolsó pillanatban behúzódom egy kiszögellés mögé, ott várom szívdobogva, hogy leszálljon az este. Belopózom Kant hálószobájába. Leverek valamit, a pehelykönnyű, aszkétikusan sovány férfi felébred a zajra, de nem vesz észre a sötétben. Az ágyától induló kötélbe kapaszkodva araszol végig a folyosón a reterátig, majd dolga végeztével vissza az ágyba, ahol szorosan beburkolja magát pokrócába és fegyelmezetten visszaalszik. Ekkor jön el az én időm: a filozófus halk szuszogása közben önvizsgálatot tartok, hogy is állok a lelkembe vésett erkölcsi parancsokkal, közben a beömlő hidegben az ágy felett nyitott kisLátogatóban Kantnál

 Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.  A füzetben alvó nyelv

A térdem A látás feltétele a fény — és papíromból vakít a Nap —, látom a térdem a füzetem alatt. A térdem, mely örök társam volt egy élet alatt. Ahogyan a fürdőhab lappanó szappanhab-fellege gyűrűt von köré, és e gyűrű emelkedő-süllyedő pántban feszesen simogat, ha a lábamat kinyújtom-emelem. E térdek kilövő-tornyai voltak katicáknak, és a leküzdött hegyorom reményét vette sok bodobácsnak. Szorított cickafarkat, útifüvet — párjával, mert szólón hogy is szoríthatna —, hogy láthassa, lehet-e magvától fosztani, szárig kopasztani. Piros kráterek szabdalták párnáit — ha a murvás úton szereltem biciklit, vagy mentén, az árokparton, mikor elvarázsolt szagosbükköny és kékkatáng. Láttam alatta a tájat száguldani, mikor hintát hajtottam Paradicsomig. Átszelt horizontot, felhőkbe rúgtatott, beforrt nyomtalan minden sebet, és visz ma is — rendületlen. Anna Kreol a kispárnához Ülök szokott zugomban. Nem kocsma, hisz lány vagyok, a kanapé sarokban. Lankás párnám dűnéin dűlt boroknak bíbora, enyhül tünde, búgó kéj, disznó szóid dallama, s hónaljad sós illata. Napló: május 5. Ma megsúgta nekem a Nap; sárgafestett szekrényt akarjak. Szilvalekvárnak, könyvnek, semminek — amit a csí könnyen kerülget. Ez az én időm. Mikor az ujjam felzeng – életet színez. ___________________________ Kerge Mancika egy rajzfilmfigura. Saját szavaival: „Testemből — a fekete szín miatt — nem a testiség a lényeg. Fekete vagyok, mint egy ikon, egy jel — lányt jelentek (és ami ezzel jár). Négy hajtincsem van, általában egy elöl, három hátul. Számtalanféleképpen össze tud kócolódni az érzelmi állapotaimtól függően. Az arcom ideálisan szabályos. Fejformám egy csúcsán állóKerge Mancika verseiből

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

Bágyadt a délutáni nap. Gyógyszer- s hypószag. Az infúzió apatikusan csöpög. „Ne ezt az adót, keress másikat!” Fél-rejtve ágytál, sárgult műanyag. Úgy múlik az idő, hogy nem telik. Feszített tükrű csend, amíg a lift jókorát zökkenve megáll — és újra győzhet már a kábaság, mint kegyelem, s tán kisimul a homlok és a kíntól ferde száj. Vonz már a föld; nehezek szemhéj, végtagok. De időt húzni jó. (Megélni nagyvizitet, még hatot… Ám elcsitulhat-e vajon — s meddig, ha el — a nedvek és szervek közt feltámadt viszály?) Éjjeliszekrényeken keresztrejtvény, krimi, nápolyi, a folyosón most majd’ az összes szék szabad. Nővérke libben, fájrontra gondol, fart riszál. Fáradhatatlanul csöpög a csap, légy száll a kompótra, pisil, aki tud. Lesz, aki távozik majd. Gyógyultan(?). Tepsiben mások. Kinek mit dob. Sors bona, nihil aliud. Megjelent a Műút 2016056-os számábanIstápolj, ispotály!

Mócinak és Puszának Kezdetben volt az erdei gyümölcs. Az első emberek nem tettek mást, hogy ehessék, csak leszedték a fáról. Ahol a legtöbb és legváltozatosabb volt a termés, úgy hívták: Paradicsom — talán mert ők a paradicsomot gyümölcsnek tartották, mint sokan ma is; az Ablakzsiráf is közéjük sorolja. Két híres fa állott a Paradicsom közepén: a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé. Onnan széledtek szét az emberek, hogy más tájakat is megismerjenek. És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon, azt elkerítették, hogy legyen otthonuk, legyen kert a Paradicsomkert emlékére. Minden gyümölcsnek megvan a maga idénye. A déligyümölcs például téli gyümölcs. — Miért, délen mindig tél van? Nem, sőt délen sosincsen úgy, mint nálunk. Nincs ilyen hideg, és nem szokott esni a hó. Ezért is utaznak hozzánk az ottani gyümölcsök, rövid életükben hátha látnának egy kis havat. Segít nekik a Mikulás, aki északon lakik, de annyira, hogy ott meg nyáron is hideg van, így nyaralni rendszerint délre megy. Teheti, mert szánjával tud repülni. Aztán mielőtt onnan hazaindul, puttonyát megrakja, és december elejére hozza-hozza a sok narancsot meg banánt. Zsákjában szárított füge van, mézédes mandarin, kivi, datolya, lédús ananász, kókuszdió, mangó, s a golgotavirág termése: marakuja. Citromot nem szokott a jó püspök hozni, pedig az csak elsőre savanyú, igazából magában is finom, és nagyon-nagyon egészséges, tudja, hogy tartunk itthon egész évben. Decemberben a Mikulást követik, akik Napkeleten vannak otthon, a tavasz követei: három nagy utazók, királyi tudósok, talán varázslók is, Gáspár, Menyhért és Boldizsár alaposan megrakott tevéikkel. ŐkKis mese gyümölcsökről

Egy év alatt hányszor vetkőztük le újra meg újra a bőrünk. Roncsolódnak a terek. Építkezés zaja, az épülés zaja. A légkalapács napi tizenkét órán át egy ütemet ver. Átveszi az erekben lüktető vér a ritmusát. A faluban járva kilométereken át mozog talpam alatt a szilárduló aszfalt. Hegesztenek, állványokat másznak, fúrnak, ütnek, mozgatják a fémeket, fákat. Széthordanak négy hónapot. Nem várják ki, míg eltelik. Odakint ömlik az eső, csak hallgatom, úgyse láthatom a szmogtól. Kövekről álmodom. Becsukom a szemem és köveket cipelek, örökké, egyik sarokból a másikba. Aztán mindet vissza egyesével. Másra gondolok. Megjelent a Műút 2016058-as számábanPalakék

Két vizuális költemény

Isten megbocsát a bestiának bennem, és Isten megbocsát a baromnak. Soha nem terveztem így. Isten megsegíti, akiket bántottam, és a halott madarakat a parton. Soha nem terveztem így, ámbár a madárügyhöz nincs közöm. Isten elnézi azt a néhány dolgot, amit mondtam, Isten elnézi dühöm. Soha nem terveztem így. Isten megbocsátja gonosz gondolataim, Isten könnyíti fájdalmaim. Isten esőt hoz, Senki se szereti annyira az esőt, mint én. Eső, Eső, Eső, Soha nem terveztem így. Voltaképpen soha nem volt semmilyen tervem. (Kabai Csaba fordítása) Megbocsátás

Ha nem szabad kijönni, volt szabad, nem lehet kinyitni az ablakot, úgy folyik szét a víz az üvegen, a nap megáll, estig reggel marad, csorgó eső, a délelőtt csorog, kimentünk volna, jobb volt odabenn, át kell a boltba szaladni tejért, zörög a kanna, a vázhoz ütöm, ázott ruha, szétázott papiros, itt lenni, nem, és nem tudni, miért, itt én biciklizem, és nem tudom, tej, föld, eper, szavak, víz, összemos. Belegurul a tócsákba a gép. Itt senki sincs. Nem is volt senki sem. Alig esik a cseresznyés alatt. Elmentem kicsit távolabbra még. Ez, innentől oda, az én helyem. A’helyt, ahol a sem-mi-más maradt. Megjelent a Műút 2014048-as számábanHa nem szabad

nevezték el hogyha bedugul legyen kit szidni apádnak ha hazafelé tart hozzád hogy ellenállóvá tegyen velem szemben ha hazaér várd vacsorával etess Homéroszt vele hátha belehal főgonosz lehetne azoknak nehéz túlélni egy drámában izzad a busz apád helyett én ülök rajta hozzád visz letesz ház előtt lépcsőn fel elmagyarázni neked a meneküljbazdmeg értelmes magyar szóa harminckettesek terét is rólunk

A költészet úgy csúszik az álmokba akár egy búvár a tóba. A költészet, bátrabban bárkinél, belecsúszik és elmerül, mint az ólom egy tóba, mely végtelen, akár a Loch Ness, vagy olyan tragikusan zavaros, mint a Balaton. Gondold át alulról is: egy búvár ártatlan az akarat tollaiba burkolva. A költészet úgy csúszik az álmokba, akár egy búvár, aki Isten szemében halott. Krusovszky Dénes fordítása Megjelent a Műút 2015050-es számábanFeltámadás

Harmadnapra megmásztuk a szükségletpiramist. Legomboltad kabátodat, de nem bomlott ki szitakötőszárnyad. Hajlott hátadról lefaragta a húst az éhség. Az utolsó kőkocka nem jelentett határt. A levegő ritka volt, mégis jól vezette lentről a csorda hangját. Lent a feláramló melegtől remegett a körvonalad, később nyertél alakot. A csúcson már biztos volt, hogy nem fogsz összeolvadni az éggel. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA csúcson

nem ölelhet az anyaföld — elrejtőztél inkább hogy ne kényszerítsd hazugságra a maradókat s hogy megkíméld őket a hamis gyász iszonytató próbatételétől tested szemérmetlen egykedvűséggel ázik a formalinban elgémberedetett arcok között lebegsz félrebiccent fejjel bámulod a végtelent egy kutatólaborban kiváló alany vagy: keresztről leemelt modern kori Krisztus aki szemébe nevetett a kisemmizett életnek Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenedék

Te Varjú és te Mérnök utca! Te Fehérvári és Bécsi út! Titkos központ, Ezüstfenyő tér! Áldott Kosztolányi Dezső tér! S drága Móricz Zsigmond, te Körtér! Mátyásföld és Herminamező! Ady-, Rákos- és Városliget! Nyulak szigete: Margit-sziget, Csepel- és Hajógyári-sziget! Ó, Naplás-tó, Feneketlen-tó! Te szent város, Szentimreváros! Kőbánya, Kelenföld, Keresztúr! Városnak sebzett szíve, Gettó! Szólj most, Buda, ne hallgass, Pest, és foglald szépen össze, Budapest! Ó, ti múltról beszélő nevek! Régiek, újak, beszéljetek! Hallani vágyom beszédetek! Érteni védő beszédetek! És majd rólam is meséljetek. ________________________ Részlet Az ékesszólásról című műből, amelynek írása idején a szerző a Nemzeti Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.Beszélő nevek

kedveltük egymást meg azt hittük hogy értjük is a szavak szintjén minden rendben volt a szavak szintje az egy bájos alliteráció mondtad és mosolyogtál mert említettem hogy bölcsész szeretnék lenni és gondoltad hogy így lenyűgözhetsz azt hiszem jól gondoltad szóval aznap épp sütiztünk meghívtál mert te olyan gavallér típus voltál aki kitárja a lánynak az szívét ajtót még akkor is próbálkozik ha automata mozgásérzékelős mint aznap a cukrászdában tejszínhabos volt a szád széle és valahogy nem zavart ez a tömény cukor a szenvedélyek meg a ragacs egybeturmixolva van a szerelemben néhány olyan óra amikor egy naplementés festmény amit a józsefvárosi piacon árulnak az is elsodró és eredeti és dinamikus vagy tudod olyan szóval hogy gyönyörű este volt meg november te sosem mondtad hogy kurva hideg mert ugye gavallér fiú voltál szőke és magas mert az anyukád úgy nevelt hogy szőke legyél meg magas és vett egy fehér lovat is a feneked alá megköszörülted a torkod azon az estén novemberben és megjegyezted hogy van időd ma éjjel hazakísérnél és fel is jönnél és jól megbeszélnél velem néhány dolgot talán a kapcsolatunkról de lehet hogy az időjárást említetted feljöttél és annyi történt hogy életünkben először megbeszéltük hogy várható az az anticiklon és villámok jöttek szivárvány és kitisztulás ott bent a szobámban feljöttél és annyi történt hogy kibogozhatatlan csomót kötöttél a hófehér lepedőmre azóta eltelt nem is tudom mennyi idő és itt fekszem és lázálmom van és azt hittem hogy szabadulok de ahogy az ágyban heverek érzem azt a csomót atiszta

birskörtefán az ágak repedései bagolykarmok kihűlt lenyomatuk kivetett nyom   pocsolyákon és aljnövényzeten járó-kelő vadakat páholyokban nézik a solymok   szétrágott magvak kövek és kavicsok vörösen izzanak a messziről látható gyilkos jelek   bivalyok tetemek felett és mellett menetelnek a katyńi erdőbenWoolf szétrágott mag-szimfóniája

szörnyeteggé lett az a reggel s már csöppet sem mulatságos két kérdés közt a folytonos áramszünet eltanulható a csönd — s hogy a békesség néha többet ér mint az igazság hogy lehettél ennyire hazug elloptad tőlem az arcodat csak gipsz vagy és márvány mégis téged kereslek szakadatlanul pedig már rég háttal állunk egymásnak Megjelent a Műút 2014048-as számában áramszünet

amikor van alátét, direkt túltöltöm, hogy a habból valamennyi kifolyjon körbe, mint a péterfyben, ami a kacsa után maradt, háton fekve pisilni nem lehet, de ez senkit sem érdekelt, nem betegség, ezt mondta az orvos, hanem hajlam, elmondva nem nagy dolog, ráadásul nagyon gyakori, erre gondolok pár órával a műtét után, és a legrosszabb, hogy nincs katarzis, hiába várom, ki hinné, hogy pont ilyenkor nincs, a szobában mindenki arra gondol, lehet-e valami teljesen más úgy, hogy nem változott semmi, valami, persze, vagyis mi, akik nem is vagyunk, csak a foltok, amikor kínos, ha nem vagy kiszolgáltatva, vagyis ki vagy, csak nem mutatod a szégyenedet, ennyi szolidaritás kell, a feltűnően elforduló fejek és az ezekre a percekre rögzült háttérbeszélgetések jelzik, hogy legalább ennyit tegyél meg a többiekért, erőltess bele valamennyit abba a kacsába, és valamennyit mellé. sárga

CV Kergettem egy pocsolyát, mire utolértem, mindig kiszáradt, és egy másik horpadásban keletkezett újra. Én fáradtam el előbb. Így jártam egy tömeggel is, mire odaértem, mindig feloszlott, és összegyűlt egy távolabbi téren, vagy valakinek az emlékezetében. Táncolt vagy tüntetett. Most magamat kergetem: egy tisztáson fekszem mozdulatlanul, és várok, amíg előmerészkedik a fák közül, vagy a fejemből, vagy leszárnyal az égből, és idegesen ide-oda kapkodva a fejét legelészni kezd.   Taxiban egy röhécselő tegnappal, egy félig alvó holnappal és egy beszédkényszeres mával. Én szállok ki először, valaki vegye el a pénzt.   A legalsó sor Kukák a pokol kapuja mellett.   Kérdés Milyen volt az eredeti ég?  Versek

Az esőmadarak hajnalban rákezdték. Savas könnyeik fekete lyukat égettek a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak irhástul dobták le bundáikat, és többé nem kapartak üreget kicsinyeiknek. A föld amúgy is túl kemény volt már. Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le. A húsdarabok kimarták magukat a dögevők gyomrából, és felszínre buktak. A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben. A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak. Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket, és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek. Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet. A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak. Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson, soha többet nem jött senki a halotterdőbe.Az utolsó turistacsoport

Antonius elhagyja Antoniust. Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van mégKi az?

                                     a nézéséből tudom, hiába bólogat lassan, egyenletes ütemben némán velem szemben, ismerem mondatait. Amit mesélek, arra általában lesüt, hallgat. Jó, te tudod… Ismerem a folyamot, ami beáll ilyenkor. Hártyás csöndjének elég egy repedés, mélyén a sodrása állhatatlan. Egy utcára tőlünk, a körúton elhalad valami nagy. Teherautó vagy betonkeverő lehet. Mint puha, vak falakban a gerendák reszketése, mely átsugárzik testen, kisded álmokon, és arra riaszt gyerekként, hogy rezeg a léc, föl-alá mellkasomból ez mormol. A hangalak egy fekete lyuk, ha kitátom a szám, elnyeli a szobát. A párnát meleg, ráncos oldalával lefelé fordítom, a halántékon szűz hómező dereng, a nyál is folytatja lassan, részvéttelen. A forgalomba így remeg bele most a kirakatüveg, talpán a borospohár, terített asztal fölött angyal inog, suhan át agyamon. Emelem, kortyolok mindarra, hogy. Ha ritkán személyesen is, általában közömbös tömegben. Fussunk össze, mondjuk kedden, így szoktuk, valahol a városban. Egyikünknek sem esik útba, ahol tősgyökeresek vagyunk. Rémlik néha egy-egy abból, mikor még otthon laktam. Tudok idézni szokást, szólást, érzetet, mégis akár lekapott, túlhabzó pillanat, mikor éjfélkor pezsgőt bontanak, és kattan a zár. Mintha lecsapnák a villanyt, a vicc kihuny, pár év és az estéből egyedül vihogásunk rögzült vonásai, az emlékezet szabott, kilencszer tizenhármas keretei közt. Így szemlélem egy ideje magunk. Ha utazom hozzá, repülök. Nem szívesen hívjuk vendégségnek, pedig. Ha ő jön, étterembe megyünk. Aprólékosan szelem a húst, rágós. Figyelem, beszéd közben villájáról egy kisebb rizscsomó visszahull, hallom őrlőfogait. Lelkesen bólogatokNe turkáld az ételt,

Rojik Tamás

Rojik Tamás prózája

Dánél Mónika

Dánél Mónika kritikája Bodor Ádám: Sehol című kötetéről (Magvető kiadó) a legutóbbi Műútból

Gregor Lilla

Gregor Lilla kritikája Bodor Ádám: Sehol című kötetéről (Magvető kiadó) a legutóbbi Műútból

Tamás Péter: Hétfőn hirdetik ki a Booker-díj nyertesét

Tamás Péter írása a Booker-díj hatszerzős rövid listájáról a Kikötői hírekben

Tovább »
Reich Orsolya: Javított kiadás

Reich Orsolya írása Samuel Scheffler: Why worry about future generations? c. könyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Baranyák Csaba: Szaros-e a csizma?

Baranyák Csaba kritikája Háy János: Kik vagytok ti? című kötetéről (Európa Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Molnár T. Eszter: Wilhelminenberg (Részlet a Teréz, vagy a test emlékezete című regényből)

Molnár T. Eszter prózája

Tovább »
G. István László: Waldsee (harminc szó)

G. István László verse a friss Műútból

Tovább »
Bartók Imre: vergilius él (részlet)

Bartók Imre prózaverse a Műút legutóbbi lapszámából

Tovább »
Kustos Júlia: Test, trauma, társadalom, történelem

Kustos Júlia kritikája Földes Györgyi: Test — szöveg — test. Testreprezentációk és a Másik szépirodalmi alkotásokban, és Takács Miklós: Sebek és szavak. Traumakultúra, traumairodalom című könyvéről (mindkettő Kalligram) a friss Műútból

Tovább »
O. Papp Gábor: Művek

O. Papp Gábor műveinek galériája a Műút friss számából.

Tovább »
Kishonthy Zsolt: Csomópontok

Kishonthy Zsolt a Műút friss lapszámának képanyagát adó O. Papp Gábor festőművészről

Tovább »
Németh Gábor Dávid: A fele más? — a 2019-es Bartók Plusz Operafesztivál második felének áttekintése

Németh Gábor Dávid írása a Bartók Plusz Operafesztivál második feléről a friss Műútból

Tovább »
Könyves-Tóth Zsuzsanna: Short pause, long pause

Könyves-Tóth Zsuzsanna írása Eötvös Péter: Az aranysárkány című operájának magyarországi bemutatójáról (Bartók Plusz Operafesztivál) a friss Műútból

Tovább »
Horváth Éva: „ez az a pont ahonnan ott vagyok”

Horváth Éva kritikája Falcsik Mari: Az igazi idő című kötetéről (Jelenkor Kiadó)

Tovább »
Bujdos Attila: Helyhatározó

Bujdos Attila a Miskolci Nemzeti Színház 2018/2019-es évadáról a friss Műútból

Tovább »
Moklovsky Réka: Az igazmondás zöld borítékja

Moklovsky Réka David Eldridge: Ünnep című darabjának miskolci előadásáról a friss Műútból (Miskolci Nemzeti Színház)

Tovább »