friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

  • 4’ 33” - Bojár Cassino: Az új nemzedék azt hiszi ezt (azt) csak ők, csak most, csak így. Pedig a... (2018-01-02)
  • 10.06. - Milák Piroska: de jó! (2018-01-19)
  • Kubista Lajos sírköve - Szili József: Eccer mán elkültem. (2018-01-18)
  • Kubista Lajos sírköve - Szili József: Bölcs. A hungarizmust is kifelejtetted. Meg a mai hazafizmust.... (2018-01-18)
  • Mikor van vége - kabai lóránt: A szöveg a szerző előadásában: https://www.youtube.com/wat... (2014-03-14)

Versmalom

épp indultam
loholtam nappal nyugatra
ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények
most már — mondják — csomós kemény
moníliás életfák öle
estére oda a határig érni
abból a fájdalmat kiharapni
rebeca testvérei

fordulj csak el nyugodtan
ne furdaljon lelkiismeret mert
úgyis én rágom magam a miérten
pedig okot nem adtam de azt hiszem
nem furdal téged semmi csak a
nagy büdös üresség és a pótszerek
magány ellen macska hamburger
és barátnőknek hitt csajokegy színházi jegypénztárosra

Az erőszak ma
új arcát mutatja
beletanulok
simulékonyan
alárendeződöm
mire megszokom
változik megint
a tegnapi pofon
arcról a köpet
hiányozni fog.
Fúga

Anyám nem hisz a feltámadásban.
Ebéd után vagyunk, szomorú emésztés
Vette kezdetét, a test ellassul.
Nem hisz, mert a parcella
Ki lett fizetve húsz évre.
Majd fizessétek tovább, mikor
Már nem leszek, és vállvonogatva
Eltünteti a terített asztalról a tor
Szemnek kibírhatatlan, földi
Maradványait.
Tedeum

A konyhádban láttalak utoljára.
Vártad, hogy kipattanjon egy
valószínűleg égett pirítós és
hogy az izzószálak felmelegítsék
az arcodat, ahogy föléjük hajolsz.
Szokatlan volt még ez az egész,
új lakás, költözés, a titkolózás,
meg hogy az a kigombolt ing rajtad
az enyém, de a friss barátod máris
odáig van érte, a balfasz.
Konyha

…  kimegyek a konyhába  …
kóválygok  …  rágyújtok  /  kávézok
…  azt mondja  /  a  HITVESEM  …
:   á l l a n d ó a n   k a s z i n ó z o l
Itthonotthon

Már nem verem a kutyámat.
Elvégre 9 éves.
Emberben hatvannégy.
Mikor kicsi volt, és behugyozott, befosott,
beszart, nem egyszer tenyérrel a fenekére ütöttem.
Pedig újsággal ajánlják a kutyakiképzők.
(Hogy ne a gazdáját, hanem a tárgyat azonosítsa az akcióval)
Egyszer — már nagyobb volt — felemeltem, és behajítottam egy hókupacba.
Mérges lettem, hogy sokadszor átszaladt az úton.
Mikor behányt, nem bántottam. Elég hamar szobatiszta lett.
Vallon u. 7.

másfél év után láttam be, hogy hajózás (kaland) ide vagy oda, hiányzik
anyám, hogy itt semminek semmihez
nincs köze. nem beláttam, gyűlt a hiány, nőtt
a helytelenség érzése, s a kezdeti szándék melletti megmaradás
módjainak keresése helyett
egyre sűrűbben kezdett foglalkoztatni, hogy bármikor (de tényleges
léptenként hogyan?) hazamehetek.
nem lett semminek semmihez

cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.
kiolvasom mindig minden irányba
imaként apró rezzenéseid nyomát.
talán mert féltél világra jönni
csak ezt a pár remegést küldted át.
fosszília

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz:
elég gyorsan, csak úgy magától.
Öt éve lehetett ez.
Akkor apám nem élt már velünk.
Egyszer csak ott állt a medence mellett.
Nem akartuk kivágni,
de nem is locsoltuk.
Nem beszéltünk róla,
mintha nem is lenne.
Az ecetfa

Te már otthont érzel a vonatútban,
én még csak hangosodó fékeket
a vállaimban. Mindketten évekre
csomagoltunk, és csak hagyjuk, hogy pár
kopott községtábla döntsön helyettünk.
Azt mondod, itt tisztább a levegő,
de szerintem a legtöbb tüdőlebeny
ugyanúgy tűpárna, mint otthon volt.
És ez is egy pontosan olyan város,
ami a halottairól lett híres.
Eldorádó ostroma

felgyulladnak az utca-
lámpák. a háztömböt
bekebelezi a köd. mint
egy kád forró víz,
kedvesen hívogat
a derengő úttest.
malom

Hogy elüssük az időt, rohanó
táskákat figyeltünk, próbáltunk
rájönni, hány évre csomagoltak.
Amit magaddal cipelsz, elárulja,
meddig mész. Ez a mondatod
beragadt két vonat közé.
Persze, hogy az összes tippemmel
— pirulák, cukorkák, nejlonok —
csak a tiédben akartam turkálni.
[Sziszüphosz]

Nem tudom, te hogy vagy vele. Mikor hirtelen
megcsúszik kezemben a tejesüveg, és későn
korrigálok, általában nevetek. Csak úgy spriccel.
Hozzá persze anyázok is, mindegy. Van egy tört-
másodperc, míg a test könnyű, bevégzetlen. Nincs
rá igém. Ami lóg a levegőben, megesik rendszerint.
’kvart’ lefelé

Trója költői
Semmi ami a tiétek lehetett volna
Nem létezik többé

Se templomok se kertek
Se költészet

Szabadok vagytok
Trója nagyszerű költői
A legyek között

Miért iszunk? Azért iszunk,
mert szomorúak vagyunk,
gyönyörű állat piros ruhában,
önző állat kapucniban.
A létnek végül egy lényege van,
néha kettő, én is jártam ott,
de végül egy, én is odaértem,
sohase három, de erre nem térek ki.
Miért iszunk?

2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a
fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról,
amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még
belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy
Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett.
Táltoshalál

későre járt és beütöttek a drogok
a testemet gyengének vagy kifacsartnak éreztem
elfordultál tőlem
a kezem épphogy végigszántotta a karod
csomó érthetetlen gondolatom támadt tegnap este

nos, remélem, hogy én nem esem beléd
mert attól úgy lelombozódom én
a zene szól, s feltárod itt
legmélyebb titkaid
sört rendeltem, s most hallgatom,
hogy hívnál valakit
s remélem, hogy én nem esem beléd
Remélem, hogy nem esem beléd

„Elkezdtem végre új verseket írni, tényleg újakat és tényleg írni”, mondta,
és nem sokkal később a postaládámban landolt néhány új szöveg:
csendes megfigyelések a plakátmagányban ázó plázazombik
mindennapi életéről, amikbe néha-néha, mint tévés interferencia
egy másik világból, kásásan bezavar a huszonegyedik század —
egy elhagyott mobiltelefon üzenetei és a mondatainkat katatón
papagájként megtanuló és visszaböfögő billentyűzetek.

Krizantém, avagy a költészetről

ha leesik a Jézus feje szerencsét hoz
12 nő megy alatta minden nap angliába
mert ott ezt nem engedik
aztán visszaragasztják a lába alá 50-est
tesznek hogy vigyázzon este
a templomokban ragasztott jézusfejek
kevesebb anyagot a nyakába
hogy magától leessen
Faliratok — Dublini mise

azon az éjjelen
mindent összevissza nem az órák vertek
a holdból a padlón kis foltok hevertek
betakarva hideg vázacserepekkel
azt hittem már soha nem jön el a reggel
azon az éjjelen
felkelt mint akit a döbbenet lassan ér
erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér
és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye
mi részegen borult a fali gyékényre
Azon az éjjelen

mint a parton talált
apró hal gerince
kövek közé szorulva,
a dagály a hátán kivitte,
az apály meg otthagyta,
velünk játszanak ilyet napjaink,
nappal még csak-csak,
de éjjelünk, az nincs...
halgerinc

az éjszakák a legrosszabbak
— hogy szorult beléd ennyi magány —
dideregsz a köszvényes bútorok között
hallod amint diólevélbe
csomagolja a teraszt a szél
vetkőzni tanulsz te is mint a fák
hogy újra meg újra szétszedd
és összerakd az életed
menetrend szerint

Arcra borulok. Várom,
hogy megragadd a láncokat,
és felemelj vagy megfojts velük;
hogy a hangod általad vájjon
belém, és nélkülem váljon
szavakká. Várom, hogy magadnak
követelj, mint a szelet és a tengert.
Irtózatos zúgásba fulladok.
Tengerparton

azt hittem nem maradt több kétely
s hogy magamból örökre kiírtalak
kikoptak mellőlem a barátok is
elfogytak a bűvös koccintások
s végül a poharakat is összetörtem
de az önzés labirintusában sem találtam a lényeget
lapos lettem és öntelt mint a plakátok
melyek felkúsznak a falra
s már nem számolom
hány álmot aludtam át nélküled
mióta csak halott emlékeket tudok szeretni…
csak azt számolom

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg
A kifeszített pokrócot,
Úgy görbíted meg bennem a teret.
Egyre kisebb leszek.

Mint egymásnak csapódó elemi részecskék,
Véletlen ütközünk.
Üveg nem tört soha,
Mi hullunk darabokra.
Atomok tánca

Hogy jussak ki ebből a házból
a mész beszivárog a bőröm alá
arcom, mint vakolat pereg.
A hajamat húzza le a lefolyó,
a konyha léket kapott és süllyed.

Próbálok kimászni az ablakon,
de az ablakok valójában tükrök,
miken át önmagába néz a táj.
Minden éjszakán a kockakő
sakktábláján a saját kísértetem áll.
Kőművesfeleség

A hajnali vonat ablakából
láttam tegnap magunk:
az épp kelő nap
vércsíkot húzott arcodon.
Milyen jól áll neked a piros, mondtam,
és hányinger fogott el.
Magaddal cipelt felesleges burok,
nem is vettem eddig észre,
hogy ennyire mély benned a seb.
Mitózis

Milyen lehet nőként
hallgatózni a sötétben? A csend fekete palástja kifeszült köztük,
akár a geotermikus nyomás.
Az erőszaktevő oly lassan kúszik fel a lépcsőn, mint a láva. A nő hallgatja,
hogy mozdul felé az üres tér
a férfi öntudatával. A láva van, hogy kilenc óra alatt
tesz meg egy hüvelyknyi távolságot.
XII. Láva

Hangyák raktak fészket nálunk,
és mintha ugyanolyan lenne minden:
konyha, folyosó, fürdő,
de most már tudom,
hogy valahol itt, a lakásban,
királynő rejtőzik,
és a korhadt
fában vak lárvái
tekergnek.
***

Ha sohasem vágytál rá, legalább egy másodpercig,
hogy Tarr Béla filmjeinek hőse legyél,
sohasem fogsz egyet sem
megérteni közülük.
Baranya, téli vadászat — Tarr Béla

Mert nem hagytam hogy elégessenek
az alakod féltettem csontjaid
ott voltak mindig ők voltak a váz
mozdulataid moccanásaid
hordozták rejtetten de mindig is
ők legyenek tanúk hogy volt ilyen
hogy minden lehettél szerves egész
voltod pazar tündérjátékai
Requies

Egy négyszög lehetőségeit számba véve
a tökéletes megismerésig juthatunk.
Egy négyszög körülírható, mérhető,
mint a világ. Egy menetoszlop
legvédettebb helye, kegyhely nélküli
zarándoklat. Egy értéktelen terület a sivatagban.
Egy négyszög határai

Bár a felmentés nem a ferde vágynak
szólt (trikóját még le se húzta, máris
felfigyeltek rá, hogy a törzse el van
pikkelyesedve),

kint a busznál ülve — midőn lenyúl egy
tűlevélért, hogy a sorozóbizottság
által írott cetlire karcolásszon —
ez jut eszébe.Sorozás után

javasoltam: Lenni vagy nem lenni mire
Fortinbras: milyen hülye kérdés ez öreg
jó gyerek van benne tisztelet
katonai rend szerint temettetett el
csak azt kellene megtanulnia
kinek mennyi jár
Horatio feljegyzései

Egy égre kent kis zsírpaca a hold ma.
Hatalmas, hozzá mérem öklömet.
Közben a láthatatlan égi cérna
lezárt szememre fátylat öltöget.
Reggel talán majd rántottát sütünk,
tenyérnyi éjszakába: serpenyőbe.
Dinner for two

titokban a szellem irányít mindent a test semmire se jó
ezt ösztönösen
tudod tizennégy évesen, és tizenhat évesen, ha poklot is idéz,
még emlékszel rá. Ezt az igazságot festették
a gimnázium hosszanti falára éjszaka, mielőtt elindultak Hádész felé.
XI. Hádész

Az építőmunkásra gondolok,
aki a legfelső emelettel kezdi
és onnan halad sorjában lefelé
— egész a pincéig.
A házépítés következő szintje

„Ami elveszhet, az el is fog veszni.”
A barátunk egy szerelmi történetről mesélt,
amelynek egyik szereplője épp ő.
Arról, hogy a szerelem mindent legyőző ereje
mellette áll a körülményekkel szembeni harcban…
Micsoda önhittség, gondoltam, de nem mondtam semmit.
Ami elveszhet

szatyrom a biciklikormányon,
tej, kenyér, karfiol, alma,
nézem az utat,
rázkódnak bennem a szavak,
szépek, frissek, üdék,
mint a zellerlevelek,
mégsem állnak össze,
mint zöldséglevesem.
piacról haza

Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt
úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül-
hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és
félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti
stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és
hogy nem volt hiábavaló,
és mindegy, a fogak mozognak-e majd,
ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis
szatyrainkkal a piacról hazafelé.
kacsakövek

Historia est magistra vitae,
a történelem az élet tanítómestere,
tanultuk hajdan az iskolában,
ahol — ez rögtön a háború után volt —
még rágógumit és ami csokit lehetett kapni,
és mikor beállt a fagy az udvaron,
kórusban tüntettünk szénszünetért.
Történelmi dilemma

Egy farmon nőttem fel, mondta.
Minden hajnalban tehénfejéssel kezdtem a napot.
Pontosan ezek az idők jutnak eszembe,
valahányszor csak a mellemet szorongatod.
Persze nem a régi szép emlékekre gondolok,
hanem arra, hogy a tehened vagyok.
Vissza a farmra

Vizet forraltam, ahogy minden
reggel, s míg fortyogott a víz a fém-
edényben, rájöttem, hogy nincsen
időm olvasni, így aztán zenét

A forrásponton túl

ROVIGO Állomás. Halvány asszociációk. Goethe
drámája, vagy valami Byronból. X-szer utaztam át Rovigón
és ezért ikszszer értettem meg
hogy az én belső földrajzomban ez különleges
helyet foglal el bár biztosan nem annyira mint
Firenze. Sohasem léptem életemben e város köveire
és Rovigo mindig közeledett vagy éppen hátramaradt mögöttem
ROVIGO

A régi hálózatok még mindég élnek.
Sorompóikat sosem törjük át,
csapdáikba újból és újból belehullunk.
Módszerváltás ez, nem lakosságcsere.
Na meg a temetők gyűlölettöbblete.
LORENZO RIBEIRA — 1992

eleinte azt hittem, ismerni fogsz,
úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem,
ahogyan felolvad a körülötted vibráló
elektromosságban, a hétköznapi csapadékban,
meg ebben a remegő láthatatlanban,
amely beborítja az egész bolygót...
mint a patakok, a folyók

Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek.A füzetben alvó nyelv

Forró, reggeli légnyomás. Egy ház, tántorgó emberekkel és az ő mindenféle nyelvükkel tele.
Hol vagyok?
Hangokat hallok valahonnan. Gérüón nagy nehezen megindult lefelé,
átszelve a házat
kilépett a hátsó verandára. Hatalmas volt és árnyas, akár egy ragyogó nap színpada.
Gérüón hunyorgott.
Felé úszott a fű, majd visszahúzódott. Az izzó fehér szélben
víg bogárrajok mint fedeles szárnyú
vadászgépek csaptak le rá.
XIII. Somnambula

Közeledtek egy ideje, mire észrevettem.
Őket néztem, de a gyomromra figyeltem,
ugye nem? De igen, épphogy megéreztem,
jegyzetembe hajoltam a kezdődő félelemben.
Jelenés

anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a
fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered
anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek
már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát
anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át
körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van
már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam
Vödörvizek a múltkútból

Hát íme, megöregedett, hogy elmesélhesse
az életét, az életet, ami végül nem lett az övé,
és azt, amelyik igen, amit megkapott,
mert azt akarta, hogy legyen egy élete,
amit majd elmesélhet, és egy másik,
amiről hallgathat, de íme, megöregedett,
és elmeséli azt is, mert csak arra nem figyelt,
hogy majd ha odaér, hogy elmesélheti,
már nem köti semmi az élethez, az életéhez
, annyit kell beszélni róla, hogy immár szabad legyen,
annyit kell beszélni a megéltről és a meg nem éltről,
hogy ne kössön tovább, hogy szabad legyen...
És akkor rendel kettő rigójancsit

hogy legalább emlékétől ne fossz meg
a negatívot lenyelem mire indulsz.
vetítőgép-tartozék minden szervem.
szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök.

az a nap mikor megszülettem.
az a nap mikor belédhaltam.
az a nap mikor megszültelek.
az a nap mikor meghaltalak.
elengedő

Csak a kezére emlékszem
kemény durva
kérges keze volt
hüvelykujján ezernyi
fekete csík vagy metszet
mintha mindig darabolt volna
(nagyanyám simogató keze)

Az az arc az a fény az a csend ragyogás
az az íveivel lágy metszetű száj
szemek tavi mélység kék lagunás
s bennük a késve színlelt viszály

valami lejtő vitt közelebb
valami mélység vonzata volt
vágy soha nem volt elevenebb
ilyen közelség még sose volt
Az az arc az a fény

és ellovagolt a cool punk, a jó punk,
a rossz punk is, iggy pop öreg lett,
mégse csúf, itt vagyunk.
szürke gandalf eljött értem,
hogy elvigyen a dombon túl.
Bruthalia blues

rajtad minden elindulás eltévedés
is egyben. köldöködből kiinduló
labirintusaidban bolygómozgás vagyok,
puszta egyensúlyozás céltalan sodródás
és világgámenés között. lábnyomaink
hóba taposott galaxisok, testeink összes
rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.
anyajegyeink

Erre vonul a kísérleti hadsereg,
karneváli páncélosok a folyó medrében,
egy esetlegességi forradalom felé,
sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra.

Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget,
ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban,
üldözésnek álcázva ravasz időhúzást.
Ha mindez

A kráterek még őrzik a tengert:
hullámverés emléke hallatszik,
ám víz hiányában a morajlás csak egy
közelgő vihart sejtet. Kis kiszögellések,
mélyedések és medrek váltják egymást,
a táj hol szaggatottan motyog,
hol elordítja magát, képtelen
arra, hogy bármit is tisztán
közöljön. Így némít el a domborzat,
ahogy minden táj magához igazít.
A nyugalom tengere

109 éves lettem én
belefér néhány rémregény
meglepett? és?
mi van akkor
ha meglepem e kávéházi szegleten
szögletes arcú emberem,
kevély, kevély
lehettem volna
de nem lettem,
mert eltanácsolt a
jánusz arcú pannóniusz
egyetemlegesen
fura ura intelme
villámlassan, hogy alázhasson,
mint szokott, hogy mért?
Szárszónak is egy…

Aztán csodálkoztunk, hogy mennyire könnyen
morzsolódik össze, alig valamiből lesz semmi,
semmi se, mi meg felnézünk a napba,
hunyorgunk, elvakít, pár percig botladozunk,
és egy hűs ösvényt keresünk hazafelé,
fenyőkatedrálist, mókusok gubbasztanak
vízköpő-pózban, és csonthéjas termés
zuhog a koponyánkra, a fény pedig betör
a tűleveleken át, és csillag alakban lékeli
meg fejünket, átvilágít, áttetszünk,
mint a lepke kitépett szárnya.
A Fenyők Védasszonya

visszatérnek a türkiz tetőtérben töltött reggelek.
lengyel virágok keménykötésben. a félelem,
hogy alvás közben a számba mászik egy apró, páncélos bogár.
a nagyanyám, ahogy harcol a kerttel. a nagyapám a pszichés betegségével
és a műhellyel. én magammal és a halállal.
ha álmodtam is valaha, hát igazából soha.
gyerekség

a nők szíve, akár egy pörgő kerék
egy recsegő íj, egy halódó láng
és a visszahúzódó hullám,
mely rázza a ficánkoló hajót, alá
csusszan, majd kirántja a talajt,
aztán visszahull rá.
R. Lothbrook intelmei fiainak

Betekerni a fantáziát: bepólyálni az embert:
hogy folyamatosan lehessen: újszülött: veréb-
függő: akut medvemániás: lélekből brummogó
költőparádé a gangon: eseti párbeszéd Istennel:

Kosztondori bácsi szár nélküli szemüvege

Bináris rendszerekbe
szűkíti magát, mintha
egy térképen létezne.
Hajózási ismeretek

Jobb kéz felől gyors felhők
haladnak a hegy fölött
és a lassú felhők alatt.
Szél hajtja őket, mi más.
Át-átragyog a kék. A nap.
Mintha ketten foltoznák az eget,
a nap a kéket, a szél a szürkés-fehéret.
Ég

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”Felismerés

Nem beszél, odébb sem áll;
magának bólint, dúdol. Helyesli
ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét,
hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog.
a merev komponista

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan,
ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt,
tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott.
a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut.
Belvedere

Napok óta nem vagyok magamnál.
A fejemben lakó aranyásó
kedd óta egyetlen nevet hoz fel
a vízbe mártott szitáján,
s a név hallatán, mintha áramütés érne,
összeszorul a gyomrom, s a szívem liftje
megőrül és fel le jár,
a gyomromtól a torkomig,
a torkomtól a gyomromig szalad...Szerelem

Egy hete már, hogy nyugodtan alszom.
Nem fojt semmi éjszaka.
Nem horkolok úgy, mint aki inkább megfulladna,
de feltör benne a REM-fázisba rejtett életösztön
minden lélegzetvétel előtt.
Csak lefekszem, és kitárulok,
mint álmoskönyv a fogaknál.
Bevert szögek

amit mondtál bár igaznak tűnt
és szépnek is főleg szépnek talán
nem kellett volna mondanod
mert így más mederbe terelted
ezt az egészet pedig nyilvánvaló
a természet vájta meder az igazi
szabad folyást enged a dolgoknak
és én most bizonytalan vagyok nagyon
bizonyos mértékben szomorú is
Másik meder

a szomszéd macskája
mindig ugyanúgy sütkérezett a gangon
a nap már megint
virágzó kaktuszod mögé
rejtőzött könnyíteni magán
miért kellett?

nem tudom, hogy ez most már ősz,
vagy csak a nyár vége. az ágak
ropognak a lítiummal töltött
gesztenyehéjak súlyától. egyszer
majd én is alaktalanná öregszem,
eltörlöm a poharakat, a bögrét
nem, mert kávézni még fogok
aznap. egyszer majd mindenki
elalszik, és ha senki nem lesz ébren,
véget ér a világ.
a végén

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön.#őrület

meglep e tétova mérték: lépve az őszi határban,
távol opálos a kékség, karnyújtásnyira még nyár van,
s messzire már az Egésztől. tájakká lett, ami távlat
— fények, a légi derengés —, válladdá váltak a szárnyak.
addig a táj, puha háttér, évei szín-vonulása,
egy, egyenetlen vakhossz, de egy snitt: ez lényegi bája.
zebegény, szeptemberi snitt

Mások haláláról beszéltünk először.
Azóta sem merek úgy tenni,
mintha érteném, mire gondoltál.
Ezek a megfejtetlen emlékek tesznek
kevésbé halottá.Hazaút

Költözz velem az Ikeába.
Minden bútorunkat
a nevén szólíthatnánk, hogy
egymást sose kelljen.

Levegőt innánk gyönyörű
talpas poharakból
miközben
egy piros fotelből néznénk
minden pár milyen
egyforma.
Ikea

jó edzőként fokozatosan terheltél.
mindenhova magammal cipeltem a körülöttem épülő falakat.
a tieid már az égig értek, szemeid előtt vékony tejüveg:
nem láthattad, ahogy a napfényt megtörik a levegőben szálló porszemek,
s én ezen keresztül láttalak bátornak, erősnek.
tégla

Kitépett csend.
Jött vele az ablakkeret is.
Én meg ott ültem a bezacskózott szennyeseid közt.
Közben arra gondoltam, hogy milyen lehet
páraként megjelenni egy olyan kisfiú szemüveglencséjén,
kinek tegnap haltak meg a szülei.
Gondolom, ugyanolyan rossz, mint látnod engem megborotváltan.
Hiányzik, hogy azt mondd: „mintha ezer darázs
költözött volna az arcodra… úgy szúrsz”.
Telítetlen

Azért ez a félszázad úgy tűnik fel most már,
mint földi életünkben átszakítható
célszalag (bár vannak fájó kivételeink, akiknek
nem sikerülhetett), még én is számítok a nagy pillanatra.
Most megnézem, te hogy csinálod, aztán rövid idő múlva
megnézhetem magam. Nem lesz ugyanolyan.
Van egy ötvenesed?

Amikor két ember egymás szemébe néz,
miután mind a ketten sírtak,
azt
látják,

hogy
a retina és a pupilla között
egy
életnagyságú csillagköd lebeg.
A kizárási elv

ahogy téged csípővel tollak,
majd térdekkel, talppal,
amikor egy miérted
sem érdekel
és messze vagy, unásig ismételt
szöveg és dallam,
villamoszörej az éjszakában
— túl csendben, hogy érezzem,
túl hangosan, hogy ne halljam.
ambivalencia

A költészet úgy csúszik az álmokba
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabban bárkinél,
belecsúszik és elmerül,
mint az ólom
egy tóba, mely végtelen, akár a Loch Ness,
vagy olyan tragikusan zavaros, mint a Balaton.
Feltámadás

szeretem az elsimultságot,
lebillenő arc a koponyáról,
beléd nevelt nyugalom dermeszt
körém. áramszünetes villanykörte-
szobában lakunk. reggelente két
kézzel integetek neked, hogy biztosan
ne hiányozzak. tudom, úgy végzed
majd, mint bármelyik felhő, vízbefúlt
gyerekek lebegnek az Oktogon felett.
egyszer talán majd én is ott veled.
egyszer talán majd én is nélküled.
sötét van

lassan eltűnsz mindenhonnan,
ezzel erősödik az érzés, hogy nem
te tehetsz róla. ettől felgyorsul az eltűnésed, egyre
szélsőségesebb leszel.
mérgeket és ellenmérgeket keversz magadban.
rájössz, a lassú halál
kitesz egy hosszú életet. aztán
a fordítottjában reménykedsz.
önnekrológ, hogy újrakezdhesse

Ahogy két feladat közt, de mégis
fák és madarak társaságában leültem,
kicsit beleolvadtam már erkélyestül a tájba,
és megállt egy autó bőgő motorral odalent,
és a srác hosszan pakolt ki-be szerszámokat,
végül egy mini gázpalackkal visszaült,
és az öngyújtójával ellenőrizte, ég-e...
Ahogy két feladat közt

Jövőt látott maga előtt,
egy kockázatoktól mentes,
könnyű lélegzésű
jövőt.
Ő igazán nem akart
nagy dolgot,
csak egyszerűen feloldódni
egy olyan közegben,
ahol őt
senki nem veszi észre...
Didajka

Tudom, hogy hazudtál
Nem nekem, hanem csak
Magadat próbáltad
Becsapni, megértem
Nyakad köré fonta magát a múlt
S most kétségbeesetten
Beléd kapaszkodik
Szeszmefuttatás

Ezek a színek könnyűek
és késve hűtik a tavaszt
. Estére vihar készül, aztán mégsem
és így könnyű beleszeretni bárkibe.
Könnyű fenntartani az emlékezést,
ha csak játék az egész, titok
és valóságos történetek nincsenek.
(De vannak, mondanám erre, pont ezek.)
Óvakodva vagy nem, de milyen finoman
terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki.
Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben
és néha mondani valami mocskosat.
Ha kell, könnyed mozdulattal
elhalasztani. Kivenni a kezem
egy bugyiból és csak úgy megindulni
hazafelé, a világnak neki.
A tetszőleges part

belédhalál. puha törzsed elomlik.
vörös agyag amivel barlangrajzot.
belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa
repedés-falak közt szanaszét pattog.
mindent a kettőnk számrendszere mozdít.
minket otthon-szagú amőbatábla.
binárisan berovátkázott meder.
lassan átfolyunk óceánegymásba.
egyensúly

Boszorkányszombat a Faust Kettőből — a másik
Szombat, mely rendkívül ritmikus, igazán
Ritmikus. — Nézd csak, itt Lenôtre műkertje látszik,
Klasszikus Walpurgis-éjjel

Még mindig lovagolnék és
reménykednék szüntelen vigyorgók és
meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem
a félelem, hogy ebben a városban sem
fogadnak, bepatkolom magam a
kültelki fogadóba, és reggel kezdem
elölről az egészet.
Don Quijote

sosem gondoltam volna így magamra,
a függönyön túl kiabálta valaki alig érhetően
(a maszk miatt), hogy elő vagyok készítve.
a hordágy széléről lepattogzott a festék,
olyan volt, mint a liftajtóba karcolt nevek,
mindenki után, aki itt járt, lepattan egy darab.
karc

Máig adtam haladékot magamnak.
Megfizetem, mivel tartozom neked,
legalább te lehess elkényeztetett,
és ha a nevek még eszedbe jutnak,

árulkodj, hittan után ki vert meg,
panaszkodj, hogy éhes vagy meg álmos,
és az agyadra megy már ez a város,
csak megdöntenek, de nem szeretnek,

vagy mondd, ami jön, ezzel tartozom.Árnyékanya

tudod, a félelmeink közösek.
hogy elvirágzás után mi történik velünk,
még hányan nem pillantanak hátra távozáskor.
együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg,
mert közben egyre barázdáltabbá válunk.
el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak —
túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan.
szőranya

kitti — szeretlek,
csak úgy magamnak.

és kezdesz a szokásaimmá válni,
már-már szégyentelenül;

a szíved ritmusára
húzogatom a bőrt
a farkamon.
töredék egy lány mellkasára

Vasárnap a kislányok felsorakoztak egymás mellé,
a várkertben, a domboldalon.
Esténként lovakért sírtak,
és féltek, hogy ha lefekszenek,
nem kelnek fel soha többé.
Most szoborszerűen emelkedő ruhákba bújva
mosolyogtak, csupasz testű öregasszonyok.
A fotós egy utolsó pillantást vetett
ködlő hajukra.
A sétánnyá változott kislányok

a székemen ül és felnevet
én persze nem vagyok szerelmes
nem is tudom, hogyan kell azzá válni
vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz
akinek mellét most blúzából kicsomagoltam
és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig
Eső utánig

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szanyi Borbála munkái a friss Műútból

További galériáink…

Műút a Facebookon is!

Szépírás

Medvészet

Webképregény

Kikötői hírek

Kiskáté

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Lengyel Zoltán

Lengyel Zoltán: Argo Navis (regényrészlet)

Kustos Júlia

Kustos Júlia: 10.06.

Branczeiz Anna

Branczeiz Anna: A gumiabroncs

Nemes Péter: Csipkevetület

Vannak tárgyak, melyekről a lelkét egyre inkább elvesztő jelenből nosztalgikusan gondolunk vissza gyerekkorunk felhőtlen világára, egy olyan, lassan kézzelfoghatatlan múltba, amiben mi is ott gyökerezünk valahol, de valahogy a távolodás mégis elhomályosítja az emlékezetet.

Tovább »
Kókai János: fehér szó

Egyre közelebb ülsz hozzám. A jégfehér abroszt mintha szemedben látnám tükröződni. Nem mondasz semmit. Csak a mozdulataid fájnak.

Tovább »
Vida Gábor: Tengerleves

Azon a napon Öreg Zanót egy fényképet talált, amelyen kissé homályosan és barna szépiában álldogált a Fekete-tenger partján, a Marcus Aureliusról elnevezett utcában. Ő volt akkor és ott a világ legsoványabb óvodása, bár nem volt ez feltűnő. Akkoriban minden óvodás sovány volt, mert a hízlaló ételeket és táplálékkiegészítőket azon a vidéken még nem forgalmazták, és […]

Tovább »
András László: Illat

Világéletében diszkrét volt. 37 év után is csak véletlenül szagolta meg a felesége parfümjét — a felesége nélkül.

Tovább »
Benedek Szabolcs: Mindegyik egyforma

Balázsnak eleinte esze ágában sem volt elköltözni. Internetes oldalakat mutogatott, amelyek a nyitott házasság előnyeit ecsetelték: változatosság, rugalmasság, szenvedély — csupa olyasmi, amit haza lehet vinni, a megszokottba becsempészni és ezáltal föllendíteni. Szerzett egy magazint is, abban ugyancsak volt egy cikk arról, hogy amennyiben odahaza már minden szertefoszlani látszik, és semmi nem olyan, mint volt, […]

Tovább »
Deák Botond: Szerelemvéső

Miként elveszíted az órád, és elkésel a szokásos, éppen őrült, boldog táncból, mikor ezt természetesnek veszed, ahogy szinte direkt így nem látod jónak a másik lelkét. Ez olyan, mint halálesetről elkésni, mikor kevéssel azután már régen késő.

Tovább »
Purosz Leonidasz: Ny.

Kapsz inkább te is egy betűt, mondom a puha arcú lánynak, azaz Ny.-nek. Hogy beleírhass a könyvedbe, kérdezi. Egyszerűen csak nem érsz többet, mondom a tükörnek, mert persze Ny. nincs ott az átnevezéskor.

Tovább »
Aczél Géza: (szino)líra

amputál annyira felkavaró a téma hogy semmiképp sem merészkednék a kórházi veszélyes hulladékba hisz már egy bolhacsípésnyi injekciótól is fejre állnék ha széles ívben nem kerülném a lelkileg erős embereket akik mint a központi fűtést tapogatják ha tapogatják a lázba görbült betegeket és kezükben úgy siklik a szike mint az elmúlással békülékeny bánatos szemű öregemberek […]

Tovább »
András László: Póráz

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők,

Tovább »
Deák Botond: Diagnózis

Önhibáink óhatatlanok, a végletek pedig egyre csúcsosodnak. Amilyen szépek a fiatal pszichiáternők, annyira keményítik és pontosítják, sőt leginkább saját lidércfényeiket világítják betegeikre. Ez leblokkolja a pácienst és csöndes, belső ellenállasra készteti. Gyakorlatilag mindenki elégedetlen, sikertelen. Aztán az életétől, az életterveitől eltávolodva próbál élni TOVÁBB.

Tovább »
Mechiat Zina: Díszletezés

A fjordok nem találkoznak, mert elmesélhetetlenek. Elmesélhetetlen mama temetése is, amire évek óta gyűjtöget. Rendelt koszorút, íriszből, hetente új érkezik, hátha pont most fog kelleni. A komódra helyezzük, igazgatjuk, családi program, hétfőnként díszletezünk.

Tovább »
Visy Beatrix: Visy Beatrix: „nincsekből él a nincstelen”

Az Üdvözlet a kontinens belsejéből olyan kötetcím, ami nem hagy nyugodni. Első mondatom megfogalmazásáig napról napra, óráról órára viaskodtam, hogy a cím melyik komponensével nyissam írásomat, melyik vezethet be a legeredményesebben a kötet belsejébe.

Tovább »
Lapis József: Lapis József: Közelítések a magányhoz

Bedecs László kritikusi érdemei elvitathatatlanok. Mindenekelőtt azt kell említenünk, hogy sokat és megbízhatóan dolgozik — ez önmagában sem lebecsülendő akkor, amikor lasszóval kell fogni az érthetően író, erőteljes ízléssel, valamint az ízlést megalapozó olvasottsággal és műveltséggel rendelkező, a nagy lózungokat kerülő, ám a határozott vélemény előadását nem hanyagoló lírakritikust. Bedecs megteszi nekünk azt a szívességet, […]

Tovább »
Sebesi Viktória: Young prisoners — Spenót, Snoopy, Lópata és Toll (majdnem) lázadása

A címben felbukkanó nevek alapján akár egy mesekönyv szereplőit is magunk elé képzelhetnénk. Ám ha elkötelezzük magunkat Orcsik Roland első regényének olvasása mellett, éppen az ehhez hasonló prekoncepciókról és az olvasói elvárásainkkal megegyező narratív sémákról kell lemondanunk.

Tovább »