Kortárs irodalom és kritikai diskurzus:

mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…

Olvasd el!

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus

– mikor a kritikusok közé begurítod a labdát…

Olvasd el!

Isztin Péter írása

Tyler Cowen könyvéről a Kiskátéban

Olvasd el!

Köszönetnyilvánítás

a támogató adományokért!

Olvasd el!

Murzsa Tímea kritikája

Nyerges Gábor Ádám könyvéről

Olvasd el!

Az Európai Unió

Irodalmi Díja

Olvasd el!

KÖZLEMÉNY!

Szerkesztőségi közlemény

Olvasd el!

Melhardt Gergő kritikája

Horváth Benji könyvéről

Olvasd el!

friss műút

Napindító

Szonett a szüzességről

Szonett a szüzességről

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Isten azért nincs, hogy megbocsájtson. Nem is hagynám neki. A szalmakazal, amit magamnak raktam, amivel magam bíbelődtem — egyszerűen tűpárna. A tökéletesség elvarratlan lehetőség, fésűbe kapaszkodó hajszál. Bűntudatom oltárán rendet rak utánam őrangyalom. Már megint elmúlt egy hét, hétfő van.Csuklómozdulatok

A felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak. Nincs távolság, mi áthidalható. A részvétlenség állatai beköltöztek a kertekbe. Sötétedés után merészkednek elő, lehullott diók között neszeznek. Egyre közelebb osonnak a fényes ablakokhoz, és meglesik a gyerekkort. Egy kinőtt kabát, egy ajándékba kapott ágytakaró, egy eladó családi ház. Konténerbe dobáljuk mindazt, ami elhasználódott. Rozsdás vasrudakat, málló léceket, és egy alig felismerhető karácsonyfatorzót. Egy lebénult kutyára gondolok. Úgy pusztult el, hogy sosem tudtuk kellőképp szeretni. Megáll egy teherautó az udvaron. Munkások jönnek, koszos ruhában, sebes tenyérrel. Állunk a teraszon és nézzük őket. Figyeljük, hogyan szállítják el az elrontott évek törmelékeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanFelszámolás

ne rohanj. várj meg az utcasarkon, csak hadd szedjem össze azokat, amiket elgurítottál még a nyáron. várj meg az utcasarkon, hadd adjam át az üzenetedet nekik, hogy ne keressenek többet, mert nem állsz már a buszmegállóban, pont a nagygöncöl alatt. messzire mentél, ezt mondjam nekik, hogy téged már annyira nem köt le ez a sok emlék, meg törvény, ez a pár név, ami madzag volt a köldöködben. átadom, ne aggódj, és tudom, hogy nem vársz meg ott az utcasarkon, a hídon, a két repedés között, ahol már a fura nevű falvak kezdődnek. ne aggódj, ezt is már rég tudom.a piacról kifele

A tengerbe most hanyatlik a nap. Nem megyünk innen ma már sehová. A móló végében spanyol férfiak csoportja. Mit is mondhatnék én, a turista? Néhányan bizonyára a nyájas Kasztília, mások a hűvös Aragónia tájairól valók. Tőlük kissé félrehúzódva az ott két komor katalán. És hátul, közel a vízhez talán egy baszk úr áll. Pontosan ki- és mifélék, alig kivehető, számomra mind a delet képviselik, de már alkonyodik. Minden fojtott. Az ég, a hangjuk. Valami villan. A vízben? A víz fölött? A mólón, a férfiak kezében? Későre jár. Mediterrán csoportkép alkonyatkor

Ötvenévesen újraépíti az életét. Születésemtől együtt próbáltuk végigkocogni az anyaság futópályáját. Hiába körözünk, apám a telefont nem veszi fel és hétvégén is egy leomló tömbházba járunk haza. Együtt vállaljuk a felelősséget a leányanyaságért, a fogunkat néha marja, de így szokás nálunk, sosem voltak férfiak az életünkben. Egyre képlékenyebb az ötven éve, és én szeretnék ott állni mellette, hogy mindezek kereszttüzét ketten viseljük el. Anya vagyok gyermek nélkül. Megjelent a Műút 2017061-es számában Anyaság

  „I am, I am, I am.” (Sylvia Plath) Ideje, azt hiszem, nincs semminek, teste van, és tömege van, kering bele a messzeségbe, egy óvóhely, annyi sincs, csak más testek és felfoghatatlan súlyok, oldják és törik a mozdulatlant, az egyhelyben állót. ki fog száradni minden. a vasbeton marad, nagy, néma seb, tátongó kiáltás. mint a tépett izom sajog, zúg örökké egy villanyvezeték, s ezalatt a tompa derengés (sugárzás?) alatt tömbök, acélkorlát, pince — a kushadó testekben mereven dolgozik egy ütem. Megjelent a Műút 2014048-as számábantérélmény

Fontos ember vagy, fontos dolgokkal foglalkozol. Elfoglalt vagy, mert a fontos dolgok egy része sürgős is. Ha néha mégis beszélgetsz velem, mert neked is szükséged van beszélgetésre néha, akkor is csak a fontos dolgaidról tudunk beszélgetni, semmiségekről, melyek nem fontosak, sohasem. Megjelent a Műút 2017059-es számában Nem fontos

Elvégezni a feladatot. Ez minden. A sorrend és az arányok. Az összeg tekintetében talán mindegy ugyan a betűk, szavak mennyisége, ám nem moshatod meg a fogad előre egy életre, és pelenkát is kell cserélni néha éjszaka. A körülmények, akár egy szerteágazó fa koronája, a közeli ág mindig jelentősebb. Zavaró lehet a törzs szem elől tévesztése. A figyelem tehát döntő fontosságú a végeredmény és a biztonságos földet érés tekintetében. Ami elég a légkörbe lépéskor, arra már nincs gondod a továbbiakban. Elvégezni a feladatot. Ez minden.Mantra

Sörhasú, elvált apa a múlt, akinek minden második hét- végén van láthatási joga, aztán csak elráncigál ide- oda, igazi vasárnapi apuka, a lehetőséget, a trolijegyet átlyukasztja, ellenben kérkedni, felvágni szeretne inkább, pontosan az ellenkezőjét cselekedni, hadd bámulják a szarháziak, mily vakmerő és hogy baromi jó fej, nem mint a sunyi jelen, kinek be kell kötni a szemét, hogy megláthassa az éjszakát. Megjelent a Műút 2013042-es számában Fényrosta

…első napja A fesztivál első napja törvényszerű csalódás. Épphogy leverjük a sátrakat, máris elered az eső. Egy fedett standnál kikérjük az első kört, és levetett széldzsekikkel pótoljuk ki az egymás közti teret. Két húszévesforma srác barátkozni próbál a lányokkal, azok elnézően nevetnek a vicceiken. Nem kellenek ide: közepesen jóképű borostásoknak itt vagyunk mi; ilyenekből kár megismerni újakat. Második kör? — — — Nem messze tőlünk a szabad ég alatt egy gimnazista társaság énekel. Boldogan tocsognak a sárban: reggel óta részegek. „Nem olyan egy kicsit, mint a Képzelt riportban?” — kérdezi valaki közülünk. „Leszámítva, hogy itt Rolling Stones helyett örökké a Bogozd ki meg a Csillag vagy fecske szól, de, olyan” — felelik. Nem. Valójában ez a párbeszéd csak az én fejemben hangzik el; de hát mit csináljak, mások egyszerűen nem mondják ki, amit gondolok. Na igen. Kezdek berúgni. …És nem lehet vége a közös pillanatok felemlegetésének; nem lehet az összehasonlításnak: mi volt tavaly; mintha nem pont ugyanerről akkor is; mintha nem ugyanígy és ugyanitt, ahol végül most is maradunk, és önzőre isszuk magunkat. Az éberség ösztöne: mikor tudunk udvariasan a másik szavába vágni. …Aztán megint rákezd az eső, mintha darab végén húznák fel a függönyt. „— Keressük meg Esztert! — Eszter elment valami sráccal. — Hát akkor mit szólnátok, ha innánk egy utolsó felest?” — beszélnek a többiek, illetve megint nem erről, vagy megint nem így beszélnek. Felest azért iszunk. …második napja A fesztivál másodikA fesztivál…

Hogy hogy csak ez az egy nap az övék száznyolcvankét és fél az járna ki vagy minden napból minden éjszaka vagy minden másnap a nappal s az éj szökőnapok múlt századok miatt vagy nincs tovább nem nem nem felezünk ők mi vagyunk mi ők a rettenet ez a megosztás ez a felezés a véglényektől föl az emberig vagy le mert végül mi is a különbség bélflóra nélkül kihagy ez az agy az is fosik vigasztalt Pali bátyám olyankor nem vigasz az az az is még hogy nélkülük még hogy nélkülünk hogy csere is van s van nélkülözés akkora nihil hogy majd beledöglünk akkora vers mint A dög vagy az a műfajtalankodás a címe Óda s végül Egészen a nagy Semmiért Megjelent a Műút 2014044-es számában Nőnap

egyes amint leért a gép kereke a kifutóra, a nehézkedéssel te is a tüdőmre térdeltél, vagy lehet, hogy még beljebb, lélekebb. soha. többé. nélküled. kettes mióta itt vagyok, minden reggel futok a parti homokon, fulladásig. így muszáj a szív mellett a tüdőnek is helytállni, dagadni nélküleddé. nélküled. soha. többé. hármas neved a parti fövenyre írtam méteres betűkkel. lefotóztam, ráültem a gépre. csak a dagály moshat el. így őrizgetlek, utállak, Lisboa. többé. nélküled. soha. Megjelent a Műút 2013040-es számábanLisszaboni esemesek

gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár. Apák

a székemen ül és felnevet én persze nem vagyok szerelmes nem is tudom, hogyan kell azzá válni vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz akinek mellét most blúzából kicsomagoltam és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett és mint akit rajtakaptak a tilosban a hátsó ösvényen kísérem ki az útra bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget nem lehet már kacsintani és a vicceknek is fura íze van a szavakat pedig hiába keressük mert elmúlt az az idő, amikor bármit is be tudtunk volna vallaniEső utánig

én nem undorodom mások vérétől. mégis, tudom, te láttad, amit láttál. és azóta, mikor megnyalom a karom, már én sem a tenger ízét érzem. helyette égettszag dörzsöli az orrom. szikes talajjá perzseltek a napszítta szemek. ha lehajtom a fejem, belezúgok ebbe a hullámzó közelségbe, és mint smirgli a fémen, egyenletessé karcolom a morajlást. végül itt maradok a szédülésben. de ne csodálkozz, nem magamban beszélek az utcán, csak itt maradtak velem a roncsok és a fuldoklók. Megjelent a Műút 2015049-es számábanroncsok és fuldoklók

A legkézenfekvőbb kételyeket is vissza lehet csomagolni és rögtön feladni a feladónak!  Az észnek. Ez lesz az a felemelő finomság, cizellált ékesség, amely viszi előre Freud tanár Urat. A mimika megmutatja, mennyire erős a lélek. Minden nappal fogy a tudás, azzal is, hogy tudjuk. Kopik. Mondta Jung. Szemantikailag a megismerés sok esetben maga a létezés kikerülése, kijátszása.  A cselekvés elhalasztása. A tett halála. A tökéletes nem tudás volna a teljes nyugalom? Feküdni a tengerparton és bámulni a vitorlás hajókat. A bolond műgond.A műgond és a nyűgös ego

A fővárosba költözésünkkor vált kedvenc évszakunkká az ősz. Mintha az ellentétes féltekén élnénk; másra így hat a rügyezés. Vasárnap van. Felhalmozódott rendetlenség egy 30 m2-es lakásban. Muszáj volt kinyitnom az ablakot, miután a haverom pár napos sült hala már kibírhatatlanul marta az orromat. Ellensúlyozhatja a szagot a látvány? Színes fák és gyárkémények: Újpalota képes lehet erre. Te a hétvégére hazamentél, ahogy a lakótársaim is. Lemaradtatok a havi kötelező öngyilkosságról. Most a szomszéd panel nyolcadikjáról ugrott ki valaki. Ma örömmel mosogatok. Megjelent a Műút 2017061-es számában Front

Fölényes hangú vezércikkeikben Évekkel később sokan úgy vélték, Hogy a több hónapos európai légtérzár Indokolatlan volt, afféle pániktünet: A forgalomirányítók attól tartottak, Hogy a vulkáni por összekarcolná A pilótafülkék szélvédőjét, s a hamufelhőtől Elhomályosulna a táj a pilóta szeme előtt; A turbina pengéi erodálódnának, végül lassulna a gép, A hamu ráolvadna a forró hajtóműre, És eltömítve azt, sunyi keramittá kövesedne… „Van bajuk elég”, jegyezte meg titkárának Mátrai, Amikor belga taxijuk a frankfurti reptérre ért. Befagyott minden nagyszabású útiterv; De a vulkánhisztéria csöppet sem volt túlzás: A 2010-es, az újabbakhoz képest Igazán aprónak mondható izlandi vulkánkitörés Hatása gyöngéden, mégis nyilvánvalóan világított rá, Hogy a technológiailag fejlett társadalmak Százszor sebezhetőbbek a természeti veszélyekkel szemben, Mint például az ősközösség vagy az egyiptomi Óbirodalom volt. „Itt a nyomatékos bizonyíték kicsinységünkre, uraim, Ez az általános zárlat, Ez a kínos szorulás, Ez a sápadt félsz!” 2019 késő tavaszán már jóval már többről volt szó, Mint egyszerű, múlékony, szélborzolta idillről, némi ijedtségről, De az EU urainak majdnem sikerült Kézben tartaniuk a logisztikát, Hiszen még rendszeresen jártak a vonatok; Aztán a légtérzár szigorú, mindennapi realitás lett, Egyre több akadállyal a sztrádákon, Keresztbe fordult kamionokkal — Mint ezer gyilkos szálka a légcsőben —, Egyre kevésbé pontos IC-szerelvényekkel. Leállás a levegőben, a pályákon, a lélekben! Az elnökök légtérzárat hirdettek, eleinte, két napig teljeset; Három napig, a feszültséget föloldandó, részlegeset, Bizonyos mediterrán és két kontinens Közötti járatok elindultak; Aztán véglegeset: MOST AZTÁN SEHOVÁ! Járatok százai, ezrei törölve, Utasok tízezrei rekedtek a reptereken, Amelyek úgyLégtérzár idején

Eljátszom egy haldokló szerepét, és hogy hitelesebb legyen, egy tölcsérben szűröm le a megfáradt szív lepedékét. Bedörgölöm vele az összes szavam. Ezt elvadult körökben úgy hívják: mimikri. Az is egy álca, ahogy magamra húzom a takarót. Igazából fázni akarok. Tizenhét variáció negyvenöt lapátra. Egy képzelt bányában álmodni az ég színeiről. A veled töltött idő mélyebbre hangol, a nélküled pergő kifakít. Ne haragudj, lehűt majd lakatok sóhaja, a dagályra bízom kétségeimet: tudod, ők is jólneveltek. Ahogy tanítottam nekik: kadenciára táncolnak. És leszek parkett, húr, billentyű, amit a szüntelenség koptat. Találgatni, hogy a hullám alatt, vagy parton fekve eszmélek. Nem tudlak kiénekelni magamból. Kotta nélkül szeretlek.Meghasonlás

Költözz velem az Ikeába. Minden bútorunkat a nevén szólíthatnánk, hogy egymást sose kelljen. Levegőt innánk gyönyörű talpas poharakból miközben egy piros fotelből néznénk minden pár milyen egyforma. Sosem dobnának ki, nem mernének hozzánk érni, ahogy sokszor mi sem egymáshoz. Sosem ugyanabban a szobában töltenénk a napot. Folytonos újrakezdés számlálhatatlanadik esély valaminek, amit sosem neveznénk a nevén. Lassacskán az összes berendezésünk elkelne. Nálunk sokkal boldogabb emberek fizetnének az ágyért, ahol először élveztem el ajkad alatt. Aztán mikor már csak mi maradunk, feltesznek egy rideg pléh polcra „végkiárusítás” felirattal, és ránk aggatnak egy árcédulát, valami nevetséges összeggel. Addigra szívesen megvennénk egymást, de már nem lesz semmi pénzünk. Végül egy fiatal pár a kosarába helyez téged, „nézd, a híres költő, egy igazi hullócsillag, vegyük meg a dolgozóba.” Egy utolsót kordul a gyomrom, majd rám oltják a villanyt, amely már rég ott sincsen.Ikea

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

amikor van alátét, direkt túltöltöm, hogy a habból valamennyi kifolyjon körbe, mint a péterfyben, ami a kacsa után maradt, háton fekve pisilni nem lehet, de ez senkit sem érdekelt, nem betegség, ezt mondta az orvos, hanem hajlam, elmondva nem nagy dolog, ráadásul nagyon gyakori, erre gondolok pár órával a műtét után, és a legrosszabb, hogy nincs katarzis, hiába várom, ki hinné, hogy pont ilyenkor nincs, a szobában mindenki arra gondol, lehet-e valami teljesen más úgy, hogy nem változott semmi, valami, persze, vagyis mi, akik nem is vagyunk, csak a foltok, amikor kínos, ha nem vagy kiszolgáltatva, vagyis ki vagy, csak nem mutatod a szégyenedet, ennyi szolidaritás kell, a feltűnően elforduló fejek és az ezekre a percekre rögzült háttérbeszélgetések jelzik, hogy legalább ennyit tegyél meg a többiekért, erőltess bele valamennyit abba a kacsába, és valamennyit mellé. sárga

és jönnek téli napok is. minden kettő egybefagy. a fákon a vörös heg is egybe fagy. egybe fagy a hóval, vér egybe a hóval. van, hogy pirosra festik a csonkot. és egybe fagy. magába fagy. korán sötétedik. nem jókor. reszketnek bennem öregapám lámpásai. volt egyszer. egy.kettő az élet száma

A fecskendőtűben az egész lét elfér, E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég. Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy, Felfordult és átigazolt a holtak közé. Hány napom, hány éjjelem van hátra? Tudom rég, nincs helyem a világban. Ma én, holnap te, aztán mind, aki van. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tejéjek ébennapjain Folyik a sakk-matt, senki le nem győzi. Viszi a vénbanyát, téged sem hagy itt, Lecsap ránk, de ez csak a légynek szép halál. A döglégy feléled az ablakmélyedésben. Kibújik, elszáll, de nem sietősen. Ma én, holnap te, azután mindenki. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tégla, bicska, pajszer, pisztoly, tűzágyú, Ma én, holnap te, azután mindenki… Karambol, rák, agyvérzés, jeges út, Ma én, holnap te, azután mindenki… Tompa napjaimból kiráncigál-e halálom, Ma én, holnap te, azután mindenki… Vonaton, autón, gyalog, gépmadáron, Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Ki éli túl, ki éli itt túl a másikat? Ki éli itt túl, ki éli itt túl a másikat? (Rőhrig Eszter fordítása) A légy dala

I. anyám megmondta gyúrta a tésztát a kakaós csigához vasárnap volt a haja a szemébe lógott hogy művészekkel soha az életbe ne és hogy ezt nem azért mondja mert olvassa a nők lapja pszichét hanem ugye a tapasztalat hogy tulajdonképpen mind ugyanolyan büdös paraszt és hogy az már gyanús hogy engem az a fiú rögtön a műcsarnokba visz és akinek biztosan csak simán guszti (az aki olyan furákat fest) még akkor sem izgatott amit mond mikor felhagyott a kakaós csigákkal és pogácsára váltott (intő jel volt pedig) és már sírva könyörgött hogy akkor inkább legyen egy zenész II. sokat festettünk együtt délutánonként egy parkban ülve én is kaptam tőle festékeket öblös üvegtégelyekben és megszerettem ezt az egészet az elméleteit hogy a világ egy hatalmas lap meg a mi szerelmünk is és hogy együtt mindennel telefesthetjük és hogy ez a lényeg a fröccsenő színek kontúrok fény–árnyék-hatás de aztán egyszer mondta hogy hiányzik valami a kompozíciónkból és a lap csücskébe egy apró pontot mázolt és akkor én azt a sarkot letéptem a kukába dobtam de mindig új csücsköt keresett és egyre nagyobb lett a pont apró emberkének tűnt a vége felé de én újra letéptem mert nem tetszett hogy ilyeneket fest oda olyan hús-vér volt az egész lüktető és verejtékszagú és csak egy darabka maradt a papírból de akkor már nem tudtam úgy leszakítani hogy maradjon üres rész akkora lett a kisember hát tépés nélkül a szemetesbe hajítottam a lapot rajta a babával pár nappal később rájöttünk hogyklimt: remény II.

mióta szeretlek nem esik az eső a mentők üvöltve rohannak végig a városon lüktető tenyérnyi fényük vért pumpál a fekete égre — mióta szeretlek sokszor kérdezed hittem-e hogy mással lesz az ami veled számon kéred tőlem a múltat hányszor tagadjam meg érted vallom versben vég nélküli vágyban anyám előtt tagadva apám előtt szégyellve szívömleny szívokádék szívöklend cet köpi jónást régi köpi a régit mióta szeretlek mióta szeretlek nem mondtam mindent akkor hagyok abba mikor jó nagyon mindent elrontok vigyázz és ne csak rám magadra is velem mert magammal magadat elfelejtetem maradj nekem minden idősíknak ebben a nagy önző miben önző kis oázisomban akarj ha én is szeress ha én is legyél ha mégis nő férfi hogy én is így vagyok az aki ő volt és te az vagy aki a te őd volt egyek a múltban ami megy el mint a felhő szerepet cserél és felnő hozzánk a világ mióta szeretlek végképp elvesztem ebben az igenben abban a nemben mióta élek tudom nem úszhatlak meg téged —m10

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

Tündi már több mint tíz éve bent a bársonyos szanatóriumban. Elvileg él, öt éve beszéltünk telefonon véletlenül. Vagy csak álmodtam, nem tudom. Ahogy őt sem megmenteni. Azért lelkiismeret-vonalzóm kurva pontosan tud szerkeszteni. Sírós kilencven, dühös száznyolcvan fokok szikráznak a délelőttben, délutánban, estékben soha. Mit csinálna Amelie? — most adták nemrég valamelyik mérgező adón. Elmenne megkeresni, esetleg rárajzolná a filmbéli képre, ne legyen egyedül? Középre, boldognak netán? Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Segíts, segíts, hol lehet az a lélekbeteg intézet, gyanítom, valahol Ózd és a valóság felett, térkép nem is mutatja. Oda nyithatnál ajtót, Amelie. Kaput, szűk rést, mit tudom én. Ha pár fontos érzéssel átférek, az már elég. Viszek még meséket, szarvasos garbót, ezer- színű szemceruzát, hajfestéket (biztos lenőtt már az a régi tajték vörös), és Cappáról az igazat, a temetésről meg egy kavicsdarabot. Valódi gyógyító hangokat. Biztos nem mondtak neki semmit, vagy nem úgy. Betegnek lehet hazudni, sőt kéjesen kötelező. Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Lehet, hogy néha kimenőt is kap. (Micsoda egy geci mondat ez.) Bőröndnyi nonszensszel van-e hova mennie? A család maradéka, azt hiszem, két öcs: a gengszter, plusz egy hasonlóan erkölcs- vékony másik. Elviszik, leültetik. Érzelmek helyett szentimentális púder, ideges oda- figyelés, mikor indul az erkély felé. Szárnyakat baseball- ütőből melyik Isten ragaszt, Amelie? Melyik fogja meg a testét és tartja lebegve a beton fölött uszkve húsz centivel? Tündi országa abban a húsz centiben van, az tuti. Abban az érdes harmóniában. Segíts, segíts, Amelie. Tündi országát megfesteni. Tündi országa

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel széket is szerzett ha odaültem mágikus tisztelet vett körül mint lacit ha tangóharmonikázott a szobránc utcában merényi jóskával lányoknak tettük a szépet nekem a fekete hajú mari tetszett a szuterénban laktak józsinak ildikó a szőke ő vívni járt hetente kétszer beszélgettünk a ház előtt amikor hazai géza jött apu üzeni menjek a népstadion mögötti szobrok közt vágtam át a juranicsra anyu apu a konyhában ültek eredj a szobába úrfi nézd meg az asztalon láttam meg az írógépet alig mertem kihúzni a széket oda kellett ülnöm írni valami nagyon szépet nem tudom mért hittek bennem ősszel lakatosinas lettem és sorjáztak fekete betűkkel a versek Megjelent a Műút 2015052-es számábanRemington

Ha a hegyhez készülsz, ne válassz kerülőutakat. Felejtkezz el a falvak és városok mesterséges fényövéről, melyben gyakran mosdattad arcod. Az árnyas erdő szellemei miatt kétség vagy rémület ne tenyésszen benned, hisz hogyan is zavarhatnád meg azt, ami összemérhetetlenül nagyobb és tartalmasabb mostani önmagadtól? Vesd le elhanyagolható életed ingatag emlékeit már induláskor, hogy közeli tanúja lehess az erőnek, amely hatalmasabb a szétáradó csillagoktól is, pedig nincs benne harsány, kényszeres önfelszámolás. Kísérő és térkép ne zavarja utad, csak a természet zajai és eleven jelei vezessenek. Üres kézzel indulj, úgyis minden szükséged kielégül, ha nem tartozol tovább semmihez. Ne hidd, hogy a tárgyak istene lehetsz. Fogadd el saját jelentéktelenséged, és képes leszel megszabadulni tőle. Mikor a némaság az úr körülötted, engedd át magad a csendnek, mikor napokra elkerül a nyugalom, mert éjszaka fények villannak fel lehunyt szemhéjad alatt, nappal pedig habzó sötétség kíséri lépteid, végy erőt magadon, és haladj tovább, míg azok az anyagtalan érintések és fojtogató felhők el nem oszlanak. A hegy lábához érve, a tisztás patakjánál aztán fellélegezhetsz. Az ősök barlangjába makulátlanul lépj be, gyújts tüzet, és feltárulnak előtted a régi idők megőrzött rajzai, de ne várj a képektől és ne kényszeríts testedre látomást. Józanon feküdj le, s ha hálával pihensz meg az ásványokon, a múlt és a jövő történeteinek őrzői talán kegyesek lesznek hozzád. Másnap, amikor a felszentelt hegy meredek szikláin lépdelsz felfelé, nehogy visszavonják figyelmed, s a máslétbe rántsanak idő előtt. Merd rábízni felnyíló életed az előre- láthatatlan mozgásra kötelek nélkül is, és ne riasszon a mellettedZarándoklat a sziklához

a beteljesült természetességgel figyeli a gólyák párzását, ahogy Juli is kezd újra hinni a gólya- mesében, pont amikor elfolyott a magzatvize, amikor Jánosban el- törik valami, aminek esélye sincs az újjászületésre, mint ahogy a már kiszáradt pillanatragasztó tubusa is felidézi benne a vén tapasztalat átültetését egy másik iskolapadba,aminek meg rövidebb a jobb hátsó lába, akár a messzeségnek, ha haza menekül, hogy majd mindenestől kitegyék szűrét. Megjelent a Műút 2015051-es számában Te atyaég, János

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

Két lépéssel előrébb jár, mint a konkurencia, és addig marad, míg be nem telik a pohár. Mozgása elegáns, de ingerlékeny, mint egy macskáé. Autóból árulja a szomorú nőktől vásárolt porcelánt. Mintha egy vándorcirkuszt vinne egyedül, minden nap másik városban ébred. Szeretné letagadni, de nem bírja abbahagyni az ivást és teste egyre szárazabb. A bordái látszanak, bőrét érdesre marja a ruha. Már csak néhány hónapja lehet, ha nem találja meg az élő kelyhet, a megszólalásig formált tisztaságot. A netről térképeket tölt, a forrást keresi, embereket, akik már hallottak róla. Ha úgy teszel, érted, miről beszél, akkor kérdez és jegyzetel, hogy közelebb kerüljön, de ha bevallod az igazat, szóba se áll veled. Ölni tudna érte, ha lenne kit, de nincs más, aki ennyire egyedül lenne. Bejárja a távoli hegyeket, mert a kincs mindig messze van. Most épp itt van nálunk és nem engedhetem így el, reményt kell adnom. Nem értem, mi történik velem, hirtelen rájövök, hol a kehely, és beszélek neki meleg szárnyakról, elhagyott padlásról kirepülő madarak végzetéről, mondom a GPS koordinátát is, hogy mikor telt meg utoljára vérrel. Köszönés helyett, már csak a vékony hátát látom, a bizonytalan tárgyat, amint közeledik.Gyűjtő

(1) odakozmált ég, sarkain zsemlemorzsa, míg oszlopok gyöngysora alatt didereg, a pékség felé meghűlt térdű nyáron át, bérházakat számol, parkolók fészkeit. a megállóban még kába, bódítják a grafit égen poroszkáló műholdak, a mellette ülőből áradó uszodaszag. a villamoson találgat, gyermekien: mi duruzsol a szomszéd fülekben? és vajon vannak-e puha galaxisok? a tenyere tudja a dolgát: tésztát gyúr, női mell, gerinc, most lassan, most durván. a teraszon esőzés után liheg, a kormos tüdő és a kormos város közt feszülő húsbélésű csatorna, a benső erdő odvai, és egy algás medence, villanyoltás után. kifestőből tépett lapok. a félelmet lereszeli magáról, kiseprűzi a terméketlen avart, felszántja a törmeléket. (2) szép ez a kert. ezek a hígítóban felejtett hajnalok. az orra ismeri; klór, verejték, az élesztő szagát. hány kör oda-vissza, a kanapé kihűlt, a bolygónk holdjait magához rántja. minden ébredés után a hiány karmol: a tévé himnusz helyett lánya nevét, a kés nyele kezébe asszonyi combot. virradatkor az öngyújtó maradjtávolt kattog.Pék

Üres a Margit néni melletti ágy, nem tudni, az alzheimeres tornatanárnő szökött-e ki újra a kórteremből, vagy ma ő lett az egyike annak a két-háromnak, akit naponta tolnak ki az elfekvőről, rettegek, ha nyílik az ajtó, nem a tornatanárnő csoszog vissza, hanem felfektetnek az ágyra egy újabb következőt, és kislányom az apám hangján kérdezi meg, amit az intenzíven nem voltam hajlandó megérteni a tekintetéből, akkor már bármit csak onnan lehetett, miként látni is, hogyan tükröződik benne a függöny, amit nemrég húztak el a szomszédos ágyon kihűlő test előtt.Kérem a következőt

Charles Bernsteinnek Mérni a mérhetetlent. Az ember gyakran úgy érzi, hogy képességei kevésnek bizonyulnak a mindennapok során. Ha akarjuk, ha nem — szembesülünk a földi élet nehézségeivel és végével. Sokszor rácsodálkozunk, hogy a technika segítségével egyre részletesebben ismerhetjük meg a bennünket körülvevő világot. Mind zeneelméleti beállítottságú, mind gyakorló muzsikusként hosszú idő óta szorosan kapcsolódom Mozart egyházi műveihez. A filmezéshez, s azon belül a dokumentumfilmezéshez két szálon is kötődöm. Munkámban azt vizsgálom, hogy a vállalati teljesítményt miként befolyásolják a stratégiai menedzsment alapvető építőelemei: a vállalati stratégia, a szervezeti felépítés és a szervezeti kultúra. A gyilkosságok pszichológiai és filozófiai hátterének, illetve azok irodalmi megjelenítésének vizsgálatakor kiemelt szerepet kap a szadizmus, a kommunikációs zavarok és az elidegenedés vizsgálata. A tanulmány célja, hogy a magyarországi rosszhírközlés gyakorlatát és annak hiányosságait a tájékoztató orvosok szemszögéből vizsgálja meg, és megalapozza a gyakorlat javítására irányuló igényeket. Rövid látleletét nyújtom annak a hitnek, amit ajándékba kaptam Isten kegyelméből Őbenne, aki teremtett. Észlelve a töredezett kőzettömbökre végzett vetőstatisztika korlátait, a töredezettség nyomozására új megoldás után kellett nézni. A tiszta és tudatos intonációra épülő komplex kórusvezetői tevékenység összetevőin belül kiemelten vizsgálom a beéneklés– összehallgatás folyamatát. A bipoláris világrend kialakulásával a sport is a nemzetközi konfliktusok megvívásának egyik preferált színtere lett. Kalotaszeg gazdag történelmi múlttal rendelkező vidék, amelyről már sokan meséltek. Szabadka szellemi, kulturális, gazdasági és politikai életében egykoron kiemelkedő szerepet játszó, több mint hatezer fős zsidó közösségnek az impériumváltástól a vészkorszakig, vagyisFeszültségszámítások anizotróp alapon

Hogy elüssük az időt, rohanó táskákat figyeltünk, próbáltunk rájönni, hány évre csomagoltak. Amit magaddal cipelsz, elárulja, meddig mész. Ez a mondatod beragadt két vonat közé. Persze, hogy az összes tippemmel — pirulák, cukorkák, nejlonok — csak a tiédben akartam turkálni. Te és a hírhedt táskád, ami alatt megroppanna minden gerinc. Maradjon hát a titkod, milyen messzire mentek; eddig a vágányig követtem a történeted. Itt már nem illik összeesni.[Sziszüphosz]

A tenger szótlan kinyilatkoztatás. Úgy mossa a köveket, mint a parttalan gyász. Alámerül a hold mérőónja. De mit kérnek rajtunk számon ezek a dombok? Színeik összeesküdtek gyávaságunk ellen. Magukkal rántják árnyékunkat, ahogy kilépnek az éjszakából. Előttünk az út. A tetők sövényén túl makacs migrén készül. Innen: madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek. Hunyorítunk, és a sugarak ketté ágaznak, mint a teraszon sütkérező gyíkok nyelve. A csillagos ég viharos széllel fenyegetett, mégis: a víz néma tündöklés, lázas ezüst. És látod, mennyi mindenért panaszkodunk. Pedig vannak, akiknek egy kecske megváltás. Mikor a faluba érkezik tiszta, tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik, akár egy eltévedt angyalt. A ciprusokkal kézen fogva vonulunk a partig. Minden vízbe mártott test ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében gyalogolt tengerbe a hegyoldal. Eladósodunk a kilátásnak.Primosten

Diktátor, az illempropaganda híve. Én, mint Berlin, központod, irányításod szíve. Eszméiddel bombáztál, s kitartottál mellettük. Növekedésem után lettem bukásod íve. Hát én temettelek el. Éreztem, szavaid emelnek bennem falat. Két égtájra szakadtam, Mire felfogtam. De lényed ismeretlen maradt. 1945

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Van a tárgyaknak lelke érzem olykor van és a mienknél is örökebb mikor húsz éve idejöttünk akkor a nagy szobába csak csupa öreg bútort vett Zsóka mert soha nem én ő nézte ki majd én is megjelenve mint egy bútorszakértő fenomén döntöttem s attól nyaranta telente tavaszonta őszönte öregedtek tovább már velünk asztal heverő székek és vitrin hosszan itt rekedtek én is velük csak ő ment el csak ő nem maradt rajtuk kis keze nyoma fotel nem őrzi a lágy horpadást csak egy súlytalan légies hatást ez volt s lehetne most is otthona de siratják a tárgyak szüntelen tudatják ő örökre testtelen tárgytalan tárgy nemléte jeltelen hihetetlen hogy ott várt meztelen a heverőn hány régi estelen mindegy halott nem vár sehol soha engem is túlél bútor és szoba ők is halandók sérülékenyek s kik öröklik e létlen lényeket megsejthetik majd nyűgös éjeken hogy sírnak a szobában nesztelen 2016.augusztus 30. Megjelent a Műút 2017063-as számábanLacrimae rerum

Tatár Györgynek  A pók fonta a naptárspirált, az utolsó papírlap is leszakadt az idő drótjairól, nem tartja semmi a jelenvaló létet. Csak az imádság, az is csak halkan szól, mint a Haffner-szerenád. A köd kocsonyás maszk, illúziókat viszünk be a valóságba. A harmadik kromoszóma rövid karjának huszonegyedik helyén egy tücsök ciripel. Diffúz csillagközi sávok katalógusát lapozgatja egy kéz. Donna Penna tiszta kéziratlapokat simogat. Ez az újév, még nem kapott bele a szél, nem firkálta össze az időbeliség, csak hóesés borítja be. Mint parlagon hagyott, édes termőföldeket. De eljön a nap, amikor valaki írni kezd az ép naptárrubrikákba is, és csöndben ábrándozik a jövendőről, egy akvarellfestményben látva meg a reményt. És a hajfonatokban az igét. S könyvekben a rokonszenves magányt, akkor a képzelet átveszi a navigálást életünk felett, s határozott mozdulattal fordítja a kormánykereket meseország hárfái felé, ott majd elérik egymást gondolataink. S a vállfák gazdáikat végre meglelik. Megjelent a Műút 2016056-os számában A lepecsételt szakadék

Frontátvonulás A szél elég nagy zajt csapott, hogy hallani lehetett volna kis rönóját, aminek zaját elnyomta a rákötözött plüssoroszlán is. Valójában nem zavart senkit, hacsak a kifeszített kis plüssoroszlán nem. A sofőr pedig, mintha magával veszekedett volna. Ordibált, a fejét rángatta. Szerencsére a kis csoport közelebbről már látta a füléből kilátszódó szettet, és nyugodtan ismerte fel, hogy csak telefonál. De hát így hogy lehet telefonálni?! Vajon ki bőszítette föl ennyire? Kicsit később nagy hiányérzet, honvágy lett mindenkin úrrá. A madarak viszont továbbra is fanatikusan társalogtak, mintha mi sem történt volna.   Szerelem-szövetek „Rózsa, rózsa, rózsa. Rózsa a pusztába.” Egy lány, az egyik társunk szerelme, napközben itt hallgat mosolyogva, most, este pedig indul a Pilisbe aludni. Estefelé ‘a helyzet reménytelen‘ villan át az arcán, mielőtt elindulna. S mégis ez olyan, mikor világosan meg tudja különböztetni magát a helyzettől. Irigylés, csodálat, féltés. Ezek a kimondatlan érzéseink, amik szemeinkből látszanak, ahogy követik mackós lépteit. Valójában a fiatalságunkat látjuk újból elmúlni, csak a szabadság röpke pillanatát éljük meg, s ez fájóbb napról-napra. Valami vegetatívan mellékes és könnyű, talán a boldogság, ami állandóan elvon, és nem enged bennünket szóhoz jutni. Legjobb a madaraknál maradni, őket hallgatni, ábrándozva, egyenként, személy szerint.   Enyhítő lustaság Szundikálni a jelenben, álomba szőni magunk körül az egész sivár világot. Rövid az, nyikorog, epeda kell bele, sokan vagyunk, és ilyenek. Bolyongások az álom szegélyezte mindennapok foghíjas lámpasorai között. Orvosok gyors, néma cseréje. Tehetetlenek. Mit kezdjenek a lustasággal mint céllal? Honnan ez az ördögi erő, ebben a csaknem harminc betegben? Képtelenség, az Ő életükben pedig ez azVersek

és akkor bepárásodott az üvegtest hogy elolvadhasson a hó a Csomolungmáról aztán megfeszültek az ér-vitorlák hogy elszabaduljon az agyamban a neved a Csomolungmáról

Készen Egy uniós projekt keretében egyszer egy kórházba mentem felolvasni. A nőn, aki velem szemben az ágyon feküdt, látszott az olvasás méltósága. Ha egyszer nagyon elkezdenék félni, hogy anyám meghal, neki is felolvasok majd. Csak nehogy elkiabáljam. Mire készen állnék, a projekt további bevételéből egy idegen lány ülne az ágya mellett.   Okosakat Okosakat beszélsz, mondja anyám. A lábát kötözöm, férfiakról beszélünk. Az okosakat – mint kiderül –könyvekből vettem. Berögződött mintaként mosom és törlöm a tányért. A munkahelyemen, egy étteremben a kollégám is úgy véli, okosakat beszélek. Nem tudja – én sem – hogy az okos dolgok közben anyám lábát rosszul kötöztem be. A helyzet nem tragédia, továbbra is beszélek otthon és az étteremben, pont elég okosan, csak a bekötözéshez kell ápolót hívni.  Versek

Ültünk és dumáltunk. Én szódát ittam, próbáltam, meddig bírom szesz nélkül. Te a szexuális életedet taglaltad. Közben arra gondoltam, hogy amikor fenn voltál nálam, addig nyikorgott az ágy, amíg össze nem roskadt alattunk; feküdtél a résben, mint egy gyűrött lepedő. Megsértődsz, hogy kinevetem az új partnered, pedig nem érdekel, ki az, és az sem, hogy fiatalabb nálam. Féltékennyé akarsz tenni, de ha bennem összeroskadt valami, akkor metafora ide vagy oda, az összeroskadt. Megjelent a Műút 2016057-es számábanRoskadásig

A fák beterítik a parti kertet, halomsírt a megnevezetlen pillanatok. Hevernek az éjek és a nappalok illír fedelemként, olykor visszajárnak a szüntelen cserélődő lakók, miként a délutáni nappal a délutáni árnyak és melyekre nőttek a holdfényszárnyak az éjszakaiakkal, azok. E tér nem üres, bár e kertet elhagyták, a hűlt helyeket az elfelejtett emlékek belakják. Hasonlító a hasonlítottat kézen fogja, mind a maga párját, leül a lomb alá, a vastag szálú fűbe s a másik piros arccal a fényfolt fényében ázik, mindenhol kuporog egy-egy pillanat, mely tartozott valaha, ki betért a kertbe, aztán elhagyta, valakihez. Vissza-visszatér fellelni az üres helyüket a kendő és a pléd, a férfi és a nő, számtalan árnyalak. Hosszan nézik az otthagyott múltból a dolgokat. Tanulni az elfelejtett szöveget. A csupasz színpadra visszatér a hős, a néző s a rendező, a rés, a repedés. Elrendezés és a rendezés. Széltörte gallyak. Vadállatok. A kerten túl a tenger. Hol szélcsönd. Hol a viharok. A kert pompája változatlan, örök, mint a hullámok kotyogása a nagy kövek között. Csak a részletek változnak, villóznak, nőnek és halnak, fenyő zöldell, bogár mászik, két embertest egymás mellett hever, hősei a megnevezetlennek. A halom farönk hol szárad, a föld hol ázik. Az egész azonban mozdíthatatlan és örök, miként egy isten s az őt beburkoló dicséretek és párák és a fényködök. Mint hófehér tojás, a kozmosz kikerekedve. Íme, itt a kert, s a történet belül, s mint héjának a történet, ott egy história. Ki járt ott, az hallja benne, milyen a rend…csendje.

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal Dallamot faragsz. Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz. De nem mesterember vagy! Csak mesterkélten éled álhitét mesterien Űzött szakmádnak. S mégis belőlem hangszert faragsz. Frakkot veszel, s mintha tüdőbaj kínozna, A zene hörögve szakad fel keblemből. Dallam születik, mely még keresztelőjét sem éli meg. Magadban el- s ezzel megfojtottad, Mint dézsában a kelletlen állatot. S ha nem vagy, elnémulok. Mert sarokba állítottál. Letettél rólam! S most büntetsz. Szíven ütsz, nem billentyűt. Játékod után érthető, Elhalkulok. Basszuskulcs.

A bőrömön sikoltások hallatszódnak: belevágott az eső. Felülről érkezik, mikor még zuhan, éles, ha egy testre ért, és formát nyer rajta, ártalmatlan lesz. Ez a kiterjedt dolgok rendeltetése. Közömbösíteni a felülről érkező káros hatásokat, formát adni annak, ami egyébként elpusztítana. Minden, ami felülettel és térfogattal rendelkezik, immunrendszerként működik. Ezért a testek alapélménye a védekezés. Támadásba akkor mehetne át, ha lehetséges volna a felemelkedés, zuhanó cseppekkel szembeni ellenhatás. Innen tudni, hogy nem létezik a lélek. Vagy lehet, hogy csak ellenállni képtelen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanAz eső ellen

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

Tördelem a sorsot, forgatom így és forgatom úgy is, lehet jobbrazárt, balra, no meg középre. Zárom hol erre, hol arra, azon könyörgök: Istenem, ne add, hogy legyek sorskizárt! Vers a wordról

Voltál. A nevedet tilos lesz kimondanom. Titok leszel az életemben. Belesüllyed a falba, összehajtogatva szorongatja saját lábait a keresztespók. Nem is lábak, üres kitincsövek, könnyű, levetett bőr, egy megunt társ maradványa. Az asztal sarkánál, a függöny mögött sosem porszívózok, itt elrejtőzhetsz. Kifordított lényed már örökre a házhoz tartozik. Senki másnak nem kell tudnia rólad.Hálót fonok én

a tengeren vettem észre először, hogy baj van a horizonttal mármint azzal, amelyiket otthon hagytam, hogy szemellenzőkbe akadt mindig a szemem, ezt akkor tudtam meg, ott, a tengeren kezdtek el zavarni a hegyek — tört kagylót forgattam ujjaim között —, amelyekre mindig büszke voltam, s amelyek tempóját magukba itták a lábizmaim, egész természetem, s úgy tűnt (lebontott horizontnál, aprócska, csonka kagylótükörben), a pupillám is — ott hirtelen letisztult minden, ott ez a sok erőfitogtatás teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, ott a végig látható, megnyitott kékből kellett szabadság-fröccsöt facsarni s belemosni a felfutó görcsös, erdei ösvényeket a tenger könnyelmű habjaiba.Hab

I. einstein nagy tömegű csillagokról beszél hogy hogyan görnyed köréjük a tér eddig azt hittem nincs is ennél szebb összeroskadás de te két napja nem eszel és még mindig lázas vagy van ami surlófényben is gyönyörű ezek azok a horzsolások amikről nem beszélünk és az égitestek elliptikus pályán mozognak a mellkasodban tovább II. és tudod annyira magányos erről beszélni hogy belengni mint metronóm milyen hogy mennyire kurva jó nélkülem és hogy úgyis ott van az a hat darab sörösdoboz a szemeteszsákban minden éjjel mire megjövökCatullus csókjaira

Érzem a téglaport, ahogy lenyomom a kilincset. A szobámban úgy ordít a huzat, mint aki most pánikol először. Ilyenkor a gyomromhoz kapok: mintha egy remegő lépcsőházat kellene megtámasztanom. A fotelben egy rozsdás kabát, ha nem mozogna, talán észre sem venném, hogy van benne valaki. Még egy teszt. Mégis mit tanulhatnék a zuhanásból? Felkel és nevet. Te hagytad nyitva az ablakot, kölyök. Nézd csak meg a kezeidet. A téglapor és a beton alatt kezdem el keresni a bőröm. Azzal töltöd a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről. Egész jó vagy benne. Úgy szoktál földet érni, mint egy épület, aztán a romjaid közül valahogy mindig visszatalálsz ide. Meglöki az ajtót, hogy befogja a huzat száját. Gyere, harapjunk valamit, mielőtt még végleg elfogysz itt nekem. Megjelent a Műút 2016058-as számában [Beton]

każdego ranka od nowa trzeba się przedzierać przez chłodną warstwę kamyków, martwą glinę, less, by dotrzeć do żywego, ciepłego zalążka; w południe nie powstaje już we mnie myśl, że nie jest pożądane bym mówił, lecz abym milczał. wiele pragnę: nawet gdy nabożnie poszukuję nauk najwyższego poziomu, wielkiej formuły, to moim ideałem jest swoisty kościelny chłód; służy on jedynie jako środowisko dla namiętności lecz się nie wtrąca, jak heisenbergowski obserwator, który poprzez sam akt obserwacji zmienia przedmiot swojego badania. w takich chwilach mówią, że każda nowa wiara struga czarty ze starych bogów — chociaż ci już może zdążyli zmienić się w diabły. „z twoich ust biorę twój wyrok; ogarnęło mnie obrzydzenie na widok twoich uczynków, kiedy dostrzegałeś je u innych” — może tak powiedzieć ten, kto czuje wstręt do własnego tworu? czasem oglądam wycięty z mojego przedramienia zanurzony w formalinie kawałek skóry i uspokajam się, a nawet staję się niemal sentymentalny; to nieprawdopodobny romans, nowa perspektywa dojrzewającej we mnie woli, podczas gdy innych jedynie mami świat, którego małostkowość widzę coraz ostrzej. znów zbliża się burza piaskowa. tylko silny sobie poradzi, natychmiast zwyciężając — wcale nie uczyniono nas równymi. dopiero w mroku chrystusa zrozumiałem, że bóg nas nienawidzi. Przekł.: Anna Butrym i Paweł Kozioł sit down tragedy minden reggel újra meg újra át kell törni a hűvös kavicsrétegen, holt agyagon, sárgaföldön, hogy az eleven, meleg csírához elérjünk; déltájt pedig már megképződik bennem a gondolat, hogy nem beszélnem, hallgatnomsit down tragedy

Hatalmas, súlyos ezüst lufik szálltak a szobában. Utánuk ugrált, azt játszva, hogy teste van és neme, és hogy mindez számít. Mellém feküdt, magához szorított, és végigjárt bordáimon a keze, miközben a szél szilánkosra fújta az ablakokat. Elektronikus zenére álmodta meséit bőrkabátjukat széttáró, színes fanszőrű isteneknek. Amikor felébredt, a szeme olyan volt, mint véraláfutásos csuklóján a kő a fémben. Teleírta a kiürült szoba falait, ájulásig forgott saját tengelye körül, hogy visszataláljon végre önmagába.Fekete-fehér

                             felőled, parázsló felejtés puha esőben, mint a Côte d’Azur-os éj, mely reggel újra csak fel-felsír tebenned, s vizes hajadról a gyász a szádra rebben. Megjelent a Műút 2016056-os számában Mehetünk

I. szaladtak a komondorok, tűzzel, ostorral hajtottam őket el. ahogy téged csípővel tollak, majd térdekkel, talppal, amikor egy miérted sem érdekel és messze vagy, unásig ismételt szöveg és dallam, villamoszörej az éjszakában — túl csendben, hogy érezzem, túl hangosan, hogy ne halljam. a bokámhoz kapok, ott bújik az egyik, hamarosan a másik is visszaporoszkál — akkor szőrébe túrok, ujjbegytől tenyérig, s azt suttogom, bocsánat, hiányoztál. II. a komondorok jönnek, cukorkával csalom vissza őket, de nem ígérem, hogy könnyebb leszek, hogy nem szűkölnek majd éjszakákon át. tett, következmény és súlyos zsoltár vagyok porladó máriahimnuszok homlokán. III. az utat te tudod, vezesd haza mind, mikor elhiszed az eltévedéseim, ők meghálálják, vigyáznak rám, mint kilincs a zárra, vastüdő a légszomjadra. IV. ne töprengj a kutyákon, és ne menj ilyen tétován.ambivalencia

Szeretnél híres lenni, mondta a pszichológusom, ám először dolgoznod kéne. Ha végigmegyünk a híres emberek listáján, az derül ki, hogy először mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush nem úgy néz ki, mint aki bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök. Valahol el kell kezdened neked is. Különben kizárólag a saját fejedben lehetsz híres. Ahogyan mindenki más. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számában Játék a hírnévvel

az általános iskolában tanultam németórán, hogy ne az igazat mondd, hanem azt, amihez elég szót ismersz. eleinte fura volt, aztán már fel se tűnt. akkor éreztem, hogy baj van, amikor neked se tudtam megmondani, amit gondoltam valójában, csak a betanult szövegek foszlányai jutottak eszembe, és rájöttem: nem segít, hogy a nyelvvizsgán nem ellenőrzik, tényleg együtt ebédel-e a család. egyébként fogalmam sem volt, hogy ez más embereknél szokás, egészen addig, amíg a gimnáziumban a némettanár nem hitetlenkedett, és amíg mindenki fel nem tette a kezét, hogy ők minden hétvégén, mi meg csak karácsonykor, ajándékozás előtt, amikor mindenki kíváncsi és siet. sok családi programról tanultam még a nyelvórákon és sokat hazudtam, mert nem szerettem, hogy nem hisznek nekem, meg jelentkeztem előrehozott érettségire, mert hazudni se szerettem igazán. mennyi hatalom van a tankönyvíró kezében, csak az ő mondatait ismerte az osztály. szerintem nem érdekel senkit, hogy megtanulom-e a nekem kellő szavakat. Megjelent a Műút 2015054-es számában nyelvóra

Újságból kivágott, keretbe feszített kollázs. Egy perui madonna, összevarrt szájú múmia, elforgatott férfifej. Roncsolódások, vágások. Zajokra alszanak. Magukat mutató lények, akik képtelenek önmagukká változni. Mozdulatokra reagálnak, eltűnnek, visszatérnek egymás életébe, mint amputált végtagokba a fájdalom.    Vonzás

először szorulni kezd az ajtó. a lépcsőfokok elkopnak, és billegni kezd a korlát. kiesik a helyéről néhány csempe. konyhaablak — őröl a huzat és kikezd a magasság, ahogy hideg talpam makacsul kapaszkodik a kőbe. szememben kifeszített acélhuzalok, felfűzi magát rájuk a sarokba bújt reszketés. felgyulladnak az utca- lámpák. a háztömböt bekebelezi a köd. mint egy kád forró víz, kedvesen hívogat a derengő úttest.malom

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

A vitorlásokkal kezdték. Napról napra kevesebbet takartak ki a túlpart kiképzőtáborából. Aztán jöttek a lószállítók, a csökkenő munkaidő, egyre ízetlenebb ítelek, elnagyolt utasítások, szülők, akik nem tudnak arról, milyen a mosoda sötétedés után, a csónakházban egyedül, kisgyerek után ugrani az óceánba, aki haza szeretne úszni, a becsapódás előtti tizedmásodpercről, amikor úgy tűnik, a víz fodrozódása megmunkált kőfelület. Füvet nem nyírtak többé. Fogytak a zajok, muszáj volt felébredni a harkályra, amit egyikünk sem látott, de reméljük, az kopogtatott a szobánk falán éjszakánként. A látkép hadihajókkal töltődik fel, mire minket is elszállítanak. Napfelkelte előtt, egy busz mellett piszkos bőröndök. Megzavarodott utasok egymást megérteni képtelen nyelveken szűkölnek. Megjelent a Műút 2015050-es számábanÉvszakváltás

Ahogyan a hóembert is belepi a friss hó, s forr a vére, mint a télnek, úgy éreztem magamat veled, Ingrid, közben te azt mondtad, mire várok, tapsra? És gyilkolni tudtál volna, szánkázni végig a testemen, áldott krétaként, ami már maga a halhatatlanság. Amikor nekem, a felvidékinek elújságoltad, hogy mohácsi vagy, megdöbbentem, a kitelepítésre gondoltam, meg arra, hogy nem ismerlek eléggé. Magának az aktusnak a végén, gyávaságból kihúztam magam, vele a péniszem, ahogyan az itt- maradott nagyapámék rongyos személy- igazolványából húzhatták ki a tényt, hogy magyarok, közben a mohácsi vészre gondoltam, de csak jóval később, biztosan alvónak tettettem magam. Huszonhat kemény év telt el azóta, most beteg apám áll előttem, boldog, sikerült egyedül felöltöznie, pizsama felső van rajta, alatta trikó, az alatt meg a jó meleg ing.Áfonyalekvár

A borostyán ütését már akkor érzed, amikor a levegőben röpül. Tenye- redbe csapódva, bár szemekre szétesik, az ereje megsokszorozódik. Mindaz, ami egykor történt vele, miként lírában az epikus mozzanat, a felszínre kerül. A fenyves mogorva zúgása a parton, a körök a vízen, melyek centrumába a gyanta becsöppen, az egyhangú moraj, amellyel a mederalj zúzott kövei az Egyenlítő felé vonulnak a tenger- áramlással. Mondják, a dolgok belseje megőrzi a változó dolgok színét, annak eszenciáját gyűjti össze, ezért süt, ha dörzsölik. A kiszáradt falevelet, hátramaradt szalmát, polyvát, szőrt magához vonzza, miként nő a férfit, tenyér tenyeret. A szigetlakók fenékhálóval halásszák, tűzifa gyanánt gyűjtik, s akadnak, akik a szomszédjaiknak eladják, legyen mivel fűtsenek. De a lángjának nincs ra- gyogása, hívják bár napkőnek is, csak a tűz képmása ég vele, s mindaz, amely egykor az őt bennfoglaló tájból ragadt bele. Ki rózsaolajjal bedörgöli, annak az elhangzott szavakat visszasúgja, de miként, az a titka marad. Ki mézben főzi, azt fénymázzal bevonja. Ballépés ellen használ, italba keverve, nyakba akasztva. Az átlátszó kőben, akár lágy fényű az, akár ha kemény, hangya-, szúnyog-, apró sóhajtetemek vannak, emiatt hasznos amulett. Magam is hiszem mindezt. Sok éve hever fadobozban anyám nyaklánca, mindahány esemény lekopott róla, ami a gazdája révén rendelkezett, és már se nem hű, se nem csillog, de ha némelykor egy-egy kéz hozzáér, elmozdul alóla, s milliméternyit déli irányba csúszik.Borostyánkőlánc

A cigányok már kiskorukban megtanulták a lóval való bánásmódot. Ereje és tanulékonysága miatt ez volt a legbecsesebb jószág, a sörény meg a szőr fényessége a tulajdonost is minősítette. Azokat, akik verték vagy túlhajtották a szegénység miatt egyébként is sovány állatot, a cigányok kiközösítették. A lakókocsik sátrainak legjobb alapanyaga volt a lóbőr, de csak az elpusztult, kényszerből leölt hátasok részeit hasznosították. A babonás gonddal tartott jószágok húsát csíkokra vágva megfüstölték, kiszárították. Elbújva vagy sötétben ettek. Megjelent a Műút 2017063-as számábanBabonagond

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház

Én Repedek, s tépett szövetem hasadékán át, bámulom szökő lényem árnyjátékát. Meghasonlok, szakadt testem mélyén bújva, ismeretlen önmagamtól tanulva. Elfogyok, a sok törvényben, elvárások tengerében, elvesztettem, hogy ki vagyok! Illat, amit mélyen szívsz hajamról a széllel, nem más, mint kénes bűz palacknyi lével. Bókod, nem szól, csak egy képnek a vásznomon, ami bár én vagyok, estére mégis szétfolyom.     Tökéletes Mar, éget, vagy csak fáj a keserű epe, mely belevág a húsba, s kínra húzza a torkom, bár már fél órája üres a gyomrom. Rossz hallani? Látom. Mondjam újra? A gyomromban az étel léha útja csak zarándoklat. Csodálat, majd jön egy visszatérő áldozat. Fordulj el, vagy undorodj! De annyira akarom, hogy tudd! Most üvöltsd, feszült érrel a nyakadon: tohonya, ronda hústorony! Látni akarom az arcodon, ahogy lüktetést érzel a torkodon, majd zúdul a forró önbizalom. Bordával tépett bőrön, a szépséget sem vitatom.   A művek a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nemeth2.mp3"][/audio]  Versek

[epigramma, tisztelet] Fortinbras a saját epigrammáját íratta a sírodra ügyesen megoldotta egyszerre tisztelhet téged és magát javasoltam: Lenni vagy nem lenni mire Fortinbras: milyen hülye kérdés ez öreg jó gyerek van benne tisztelet katonai rend szerint temettetett el csak azt kellene megtanulnia kinek mennyi jár mennyi jár királyfi te saját kézzel három embert öltél meg és még hármat neked járni fog de ez csak rajtam múlik hogy barátod őrzi meg a történeted őbenne is megvan a tisztelet mi van ha ő is tudja kinek mennyi jár mi van ha ő is tudja valahogy   [idő, harcmező] kétezer évesnek érzem magam akik ott voltak velem a sokhalálnál párnák közt értek véget Osrick régimódi volt mégis párnák közt Hallottad a királyt beszélni Horatio ennek leáldozott ketten vagyunk ha akarnánk is csak egymást szúrhatnánk le a harctéren megegyezhetnénk de a harcmező akkor se lenne már harcmező nincs más hátra mint szépeket gondolni ágyban párnák közt halt meg ebben a levegőben valami büdös száll biztos attól esett ágynak az elméje se lehetett már tiszta számbavettem a párbaj okait így még éltethettük volna a harcmezőt Osricknak meg kellett volna engem sértenie de ebből a nyugodt beszédből mégis min bántódhattam volna meg   [írás, stratégia] most mindjárt kiderül hogy lenni vagy nem lenni mint barátod őrzöm meg a történeted a sírod mellett egy kis kőfülke, belezárom ezt nem bízom könyvtárakra túl gyakran gyulladnak meg véletlenül és százévek múlva a föld alól se lesz nehezebb előszedni, mint onnan mondanám hogy fülekre-szájakra bízni sikeres volt mondjuk Homérosznak is de hát ki tudjaHoratio feljegyzései

Ez nem az a kert. Gyümölcsei rohadnak. Az utcalányok szemei sikamlósak. Lámpasor szegélyezi az utat és figyelnek a térkamerák szemei. Most légy fegyelmezett, ha nem is annyira nehéz — próba ez, a tiéd — hiába rohadnak a gyümölcsök, az utcalányok érted is sírnak. Harmadnapra, remélve, hogy minden eltűnt, térek vissza, de megvan a kerület. Kínálata széles és akciós. Templom is van erre, de Péter, János, Jakab még mindig alszanak. Azt hiszem, most már nincs is értelme hozzákezdeni. Bárányszemekkel néznek rám, az utcaszél szaga lengi be a kérdéseiket. Választ nem is sejtek, megrettent saját tisztaságom, és már az én hátam sem egyenes. Követelőző tekintetek lándzsadöfései, de ez nem az a kert, és ennyi áldozat, egyre biztosabb, nem lesz elég. Holnap is újra próbáljuk, ma beszéljünk még egy utolsót. A vége még bizonytalan, így még igazán nem gyötör. A hegy a horizonton értetlen koponya, üres, tátongó szemgödör.Bevonulás

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta, legalábbis így hívják, hogy miért rekken, azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét. És én ebben a rekkenő délben olyan volnék, mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka, öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros egy közepesen szerény választékkal rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva. Mögöttem park, előttem egy pohár vörösbor, amit mérsékelt lelkesedéssel iszom, mert muszáj, állítólag csillapítja a fájdalmat, a szomjat viszont nem. A kontaktlencsém és a fénytörés együtt műveli, hogy szivárványszínű mikroorganizmusokat vizionálok, amelyek kipöttyözik a levegőt. Akkor huppan elém az ember a jövőből, aki nem akar elintézni annyival, hogy ez csak egy posztkommunista femináci, hanem esélyt akar adni nekem egy tartalmas, szép életre. Megvilágosítani, mi a feladatom, és azt is, mi igazából egy feladat. Én is elmondanám, hogy a szocreál nekem nem az, ami neki, mert a szociokulturális emlékezet megosztottsága az életkor tengelyén a szélsőségesség felé tendál, de annyiban hagyom, mert nem én vagyok a szakember kettőnk közül. És valójában még nem ismerem őt, ő se engem, ez csak egy fantazma, amelyben én a jelenben elképzelem a múltat, amiben felbukkant a jövő, Télapó-arcú, rengő tokával és egy zsák krumpli súlya. Ezt végigvonszolni a Bagolyvár utcán, elismerésem. Próbálok én is nyitott lenni, na. Csak értené meg, hogy ha a fenti jelzők bármelyikének halovány esélye is felmerült volna, én már réges-régen meg lettem volna mentve, és nem szorulnék rá, bár így se szorulok, mert nem kértem, de ő úgy gondolja. Beérném erdeiA kékharisnyaság természete

V. bácsi az évek során vállalhatatlan lett, mi pedig meguntunk szánakozni. Csámcsogott, sőt egy alkalommal mintha felénk köpött volna. Gyakran tűnődtünk: hová illant egykori bája? Vért köhögött fel. Talán már nem is szerette a fiatalokat. V. bácsi nem mókás bácsi többé: szomorú, megbolondult öreg. Jobb lesz így neki. Miközben aláírtuk az ítéletet, szexről, politikáról esett szó. A hóhéri feladatokat közösen vállaltuk; nyilvánvaló volt az is, hogy fegyverekre nem költhetünk. Így esett, hogy V. bácsi eltűnt. Azóta, úgy képzeljük, újra kertes házban él, az unokái, T., K. és L. pedig kéthavonta látogatják. Részlet A városnak meg kell épülnie című, az Ünnepi Könyvhétre a FISZ kiadásában megjelenő könyvbőlAz ítélet

— Kálnoky holtidényben — Az üresség szögelhető azon az elhagyatott novemberi fürdőhelyen, hol Szaniszló, szintén dunántúli születésű költőtársam, pihen. Lassú keringő ütemére forognak a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik. A köd korhadó, százados fákban terpeszti szét jégpántos ujjait. Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez. Idén már a vázákban sincsen virág. Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek. Szaniszló szerint ilyen a másvilág. Viszont nem látásra, mondják a falak. Az izzasztóban viszont jókora előny, hogy üresek a medencék; már nem zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny. Azért még évről évre visszatér ide: a megszokás hatalmas mágnes. Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra, s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens. Aztán Mara nővér, Erika, Hilda, és a sor turnusonként folytatható. Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül kitervelt kalandnál nincs jobb altató. Enyhén szólva szűk az eseményhorizont. Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak. Az ebédlőben rég nincs kártyaparti. Tévét nézni este tízig szabad. Sokkal kisebb dolgok is akadnak, például a képzelt írógépkattogás. Szaniszlónk szerint költőknél a képzet kényszeres vonás. Minden zárat kipróbál, mielőtt aludni tér. Egy testhelyzet menedéke. Szaniszló szerint édeni állapot. Egy újabb napnak így lesz vége. Mintha gyermek volna újra, emlékezetének rozsdás lemezébe vésve. Az ablakból a felhők, akár egy haldokló isten lemondó legyintése.Szaniszló szerint a másvilág

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

— én vagyok Czinki Feri legaktívabb instagramos ismerőse — Zolika, aki belőtte magát a buzibárban (a Hír24 kommentelője szerint) — volt csajom szerint „téma”, akiről azt beszélik, hogy kicsi a farka („de én megvédtelek”), ójee — én vagyok az Árgus utolsó főszerkesztője — Bajtai mester szerint „legenda vagy, Zoltán!” — én vagyok a csávó, aki nem vett észre az utcán — akinek Tandori-vers van a karjára tetoválva — az a para arc az „R”-ből — a sötét alak — aki mindenhol ott van — aki sehol sincsen — aki „szerintem azt képzeli, hogy ő az Isten” — tudod, az X (az Y, a Z) ex-pasija, akitől annyira kivolt — az egyetlen, akit kétszer vettek fel régészet szakra (és egyszer sem végezte el) — Trane szerint reptilikus alkat, egy gabonasikló, de — alapvetően jó gyerek — tudod, aki azt a szép, szomorú verset írta — én vagyok Szijjártó Péter földi mása — a Pallagist egyetlen munkatársa — Zolika, Zolcsi, Zoli, Zotya, Zoltán — „ilyen embert még nem hordott a föld a hátán” — aki olyan jókat posztol (köszi!) — aki a Linkedint csak hírből ismeri — aki mindenre apropó — író — olvasó — találkozóHogy ki vagyok én?

Ahogy a színek kavalkádjába visszatért a szellem, A világi tapasztalatok már nem segítenek. Megterhel a tanúság, Hogy minden irreálissá változott; A fantázia most minden képzeletet életre kelt — És persze ezt senki sem várta. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számában Irrealitás

Egy hímoroszlán, követem a hiénákat. Állkapcsom egyre lassabban jár. Óvatosan körbezárnak. Megjelent a Műút 2014048-as számában Préda

hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.tudom

A kék belső éjszakában a székek felfordítva az előadóteremben lábaik a plafon felé szétvetve mereven mint sóbálvánnyá vált escortlányok akik már halálra unták a folytonos dugást és úgy dermedtek meg hirtelen az utolsó éjszakán széttett lábakkal innentől útban voltak egymásba csúsztatták és a sarokba hordták őket erre gondolok most a kékülő falak közti teret kitöltő belső éjszakában hogy te mire nem tudom talán a trichotillomániás kislányra az emeletről ahogy tépett szemöldökével néha rád mosolyog amikor elmész tejért rám sose pedig én mindig rámosolygok talán éppen ezért olyan furcsa pillák nélkül az arca tizenhárom de koravén kilencévesnek tűnik végül is az anyja is furcsa a nővére is most itt állunk bent kékülő bőrrel oldalt a székhalmaz a kislányra gondolunk nincsenek barátai csak a nővére aki leszarja és az anyja aki szintén a kislányra gondolunk és félünk hogy eltéved és egyszer egy ugyanilyen langyos kék nyári éjszakán őt is itt találjuk a székek közöttJúlius, csak úgy

Újrarendezi a csillagképeket, miként a kaleidoszkóp csillámait. Megpróbálok alkalmazkodni az újabb és újabb konstellációkhoz, míg ő olcsó nylon öltönyében varázsol. Ripityára törik a hold, míg arra gondolok, hogy megduplázzam, vagy levonjam magamhoz, hogy felérjek hozzá. Holdszilánkok a szívben. (Fotó: Goddard Paula) A mágus

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

Gérüón túl hirtelen ébredt, falai összerándultak. ———— Forró, reggeli légnyomás. Egy ház, tántorgó emberekkel és az ő mindenféle nyelvükkel tele. Hol vagyok? Hangokat hallok valahonnan. Gérüón nagy nehezen megindult lefelé, átszelve a házat kilépett a hátsó verandára. Hatalmas volt és árnyas, akár egy ragyogó nap színpada. Gérüón hunyorgott. Felé úszott a fű, majd visszahúzódott. Az izzó fehér szélben víg bogárrajok mint fedeles szárnyú vadászgépek csaptak le rá. Gérüón egyensúlyát vesztette a fényben, gyorsan leült a legfelső lépcsőre. Héraklész a fűben nyújtózkodott, és álmosan rebegte, Végtelen lassan folyik most az életem. Nagyanyja a piknikasztalnál ült, pirítóst evett és a halálról diskurált. Mesélt a bátyjáról, aki végig magánál volt, bár beszélni már nem tudott. Csak nézte, hogyan hálózzák be testét csövekkel, miközben azt magyarázták neki, melyik mire jó. Most pedig az éj királynőjének nedvét vezetjük be, kis szúrást fog érezni, majd elönti a fekete áradás, mondta Héraklész álmos hangon, nem is figyeltek rá. Egy nagy vörös pillangó repült el mellettük, egy kis fekete hátán. Milyen aranyos, mondta Gérüón, hogy segít neki. Héraklész fél szemmel odasandított. Inkább épp megbassza. Héraklész! — szólt a nagyanyja. Erre behunyta szemét. Nekem is fáj, ha rossz vagyok. Gérüónra pislantott mosolyogva. Megmutathatom a vulkánunkat? Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.XIII. Somnambula

(  —  Bodor Béla emlékére  —  ) valamilepukkantbudaikocsma ezerkilencszázhetvennyolcősz :  zene  /  füstköd  /  zene esztendőkkelkésőbbesőstél versekremosolygótelihold :  bor  /  pálinka  /  bor újabbévtizedekmúltán meghittbeszélgetésutolszor :  szívütés  /  imacsend  /  szívütés gyászsutagyávasutagyász nemelőttesemnemazótasem :  ésnincs  /  ésésés  /  nincsés Nappalvanéj

A látómezőben egy látható mező. A mezőn két láthatatlan állat legel. Az egész mögött tudni vélünk egy pásztort. Akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Hiszen nem látjuk az állatait sem. _____________ Horizont: Görög eredetű szó, amelynek jelentése egy koordináta-rendszer alapsíkja, illetve egy olyan vonal, amelyen az ég és a föld összeérni látszik.Horizont

Többet öntöttek a teájára, mint amennyit elbírt a bögre, de akkor nyúlt csak szivacsért, amikor a forró víz a lábfejére folyt, mert unta már a könnyeket, Istennek semmi nem fáj. Megjelent Műút 2015052-es számában A hanyagságról

a fiókok tartalma kiselejtezve az emlékezet kukába vetve útra készen a kidobásra szánt dobozok ám akad még néhány selejtezésre váró darab: két bekeretezett fénykép (az újvidéki színházban éppen zajlik a képkeretgyűjtési akció) könyvek belépőjegyek félrerakott műsorfüzetek s végül csak ki kell nyitni a gardrób- szekrényt és kiakasztani belőle a tintafoltos kockás inget is majd sorban tovább: a baloldali szárnyból a funkcióját vesztett szabadidőruhát a zoknit a meleg téli és a nyári pizsamát a kék gyapjúpulóvert amelynek puhaságába jó volt bele- rejteni nem is oly régi arcát s akárha kilépne egy lakásból mindezt bezárni magától el- s magából kizárni legvégül pedig visszaadni a lakáskulcsot is Megjelent a Műút 2013037-es számában. Naplóversek

A hetvenötösség a hetvenöttelenség! Minden a hetvenöttelenségig hetvenöt! M.A.  (1975)   (seventy-side)

Magától felgyulladt a villany ahogy kialudni szokott míg aludtam talált magának egy téli sötét napszakot valami töprengésbe kezdtem de félálomban megszakadt s a halálról kezdtem tűnődni hogy itt koslat de elkerül vagy épp így kerít be egészen előbb kívül aztán belül ideje az van s ideje is már hisz az időm csak nyomorít láb alól mind elteszi sorban vén korom kor-társ tanúit jobb lesz ezentúl nyugton lennem ha majd nem figyelek oda tán itt ragadok észrevétlen és az lesz aztán a csoda bár az is nagy kivételesség hogy naponta feltámadok csodálom is s ha lesz kivétel én már azon sem ámulok 2016. február 1. Villany

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

Ezek a szőrben megtapadt részletek. Azóta nem zavarnak téged, amióta rájöttél, hogy a kertben bolyongó állatok hasán egy egész élővilág van. Miközben figyeled az élősködőket, amik a drótszőrű mellső lábak közelében lapulnak, én olyan menhelyekről mesélek, ahol  a kérdések válaszokat fogadnak be. A szomszédból átszökött vizsla egy időben kezdi el érezni a testfelszínen lévő csípéseket, és azt, hogy nála hamarabb csak a kettőnk közti viszony kerülhet elaltatásra. Befogadva

Tipográfia: Rőczei GyörgyWell 36–40.

Kék hó csikorgott a talpam alatt, lámpaburák közt csillaghunyorgás, fúvósok zümmögtek álomba az úton, hazáig kísért és velem maradt a fagy meg a Király utca csíkja, amikor úgy jártam haza éjjelenként, hogy az éjjel volt a nap és az út a haza. Sípoló vonat és felvert madárcsapat, kávébarna pöttyös, széttaposott hó, tócsában ácsorgás, halk szitkozódás, amikor még lehet, most még bármit lehet, ha mernék, lemennék, hívogat a lépcső, a ház beléből kiszűrődő ricsaj, a kék-piros fények: Coffee, na meg Nyitva. Akármilyen rút volt, nem tagadom, szép is, elherdált szabadság, megérzés, borzongás, utóíz-előleg, feltekert termosztát, takaró alá bújva is vacogtam, kint meg olyan volt az ország, mintha naplókat hasogattak volna fel és téptek százezer darabra, hogy hulljon csak, hulljon, mint Holle anyó tolla, dohos pincékbe tömörült a nép, ne lássák, mi volt a pamacsos hópelyhekre írva. Akármilyen szép volt, nem tagadom, rút is, pamacsos hópelyhek lassú olvadása, sárral keveredtek, résekbe tapadtak, gyom nőtt ki belőlük, nagyvárosi flóra. Ha merném, letépném, ilyen virág jutott, de miről álmodjon az, akit az út kísér haza, szagoljon bokrokat az autópálya mentén, zümmögjön fülébe a távollevők szava.A keserű utóíz természete

Nem beszél, odébb sem áll; magának bólint, dúdol. Helyesli ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét, hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog. Másodpercenként huszonnégyszer gondol egy adottabb helyre, a boldog kémia belülről narrál. Elemez, reagál, tolja tovább: éli a rögzített, a rögzítetlen képeket. Vizuális szabadság, így becézi. Formára, fényre mért vágy, a pont, hogy innen el, a pont, ami megtart, ahonnan minden kép készül, ahová senki sem léphet be. Ez már a kompozíció rovására… Ha ez csak póz lenne, legalább elmehetne. Megjelent a Műút 2017061-es számábana merev komponista

Búuuúu! Bu! Szép Ernő: De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban TD: Minden a végtelenségig megy! Szép Ernő: Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, TD: Ahol véget ér, az a végtelenség./span> Szép Ernő: De elnyomják és nem látsz köztük különbséget TD: „A végesség a végtelenség.” Szép Ernő: Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. TD: Minden a végtelenségig véges. Szép Ernő: — Vége a Néked szól c. versnek Ebben volt: Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már mindegy igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. TD: Hát nem értitek? Ez a „nincs kedvem” nem németesség. Ez valaminek az egyetlen hü kifejezője. Nincs kedvem. Nem, hogy mihez, az fel se jön. Megj. le esmegy, jav., se megy. Én, ha németeset akarok mondani, német–magyar szakos, azt mondom:   1. habgefundum gefundum, vakumbum. 2. mint sok angolt forditó: byyeee, byyyye, byeeee buu, bije bu. Magyarul: Jékely, Kosztolányi, Szép Ernő, Arany stb. De magamról semmi kedvem, még csak semmi-kedvem se. Vicc, hogy nem találkozom senkivel. Folyton ezt teszem. Magam — hogy ezt tudni is lehetne — nem vagyok. Nincs kedvem, na, hm, byeeeee? MAGAM NEM VAGYOK. Bú-tiszta búza, bú-ocsu

ötvenhat éves lettem én ebből nem lesz se jambikus se virtuóz költemény s nem is meglepetés: naplóvers csupán egy a sok közül a sorban a krisztusi élet- évekhez pedig már rég nincs közöm legfeljebb annyi hogy túléltem mint téged s azóta mennyi mindent a lakás telis-tele csecse- becsével és kacatokkal mégsem otthonos a látszatok uralják amelyeknek kifelé jót kell mutatniuk és többnyire jót is mutatnak kivéve egynéhány szépséghibát amelyek szembemennek a tökéletességgel mégis kész életművészet hogy nap mint nap ebben élünk akár egy elátkozott kastély falai között tudván hogy ez otthontalan otthonosságban nincs megváltás és nincs belőle szabadulás – se ajándék se kávéházi szeglet legfeljebb némi lefaragással a havi kétszáz a suhanó idő egyetlen menthetetlen bizonyosságaként a magam-magam s az évre év Megjelent a Műút 2013037-es számában. Naplóversek

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

Lapis József és Mohácsi Balázs

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 2. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Lapis József és Mohácsi Balázs

Kortárs irodalom és kritikai diskurzus 1. rész – Lapis József, Mohácsi Balázs és Vásári Melinda beszélgetése a Szöveggyárban (Miskolc, 2018. október 29.)

Isztin Péter

Isztin Péter írása Tyler Cowen könyvéről a Kiskátéban

Dénes Anita: Határ

Dénes Anita prózája

Tovább »
Murzsa Tímea: „[D]on’t get sentimental”

Nyerges Gábor Ádám legújabb kötete, a Berendezkedés szorosan kapcsolódik a szerző Az elfelejtett ünnep című előző művéhez. Ennek a könyvnek is alaptapasztalata a lemaradás, kimaradás, azonban az ehhez kapcsolódó lemondás az új kötetben világrenddé növi ki magát.

Tovább »
Melhardt Gergő: Ami nincs megdicsérve

Horváth Benji A dicsőséges Európa című verseskötetének tétjei ugyanis könnyen felfejthetők a százötven évvel ezelőtti tudós-elődök szótárbeli meghatározásaiból. A kötet címébe emelt két szó nagyon is jelentőségteljes.

Tovább »
Rafael Pinedo: Plop

Az ünnepség   Az ünnepséget a nyári napforduló utáni tizedik éjszakán tartották. Soha senki sem mondta, mire emlékeznek. Mindenesetre ekkor ért véget az év. Alkoholt ittak és együtt ettek. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor mindenki ugyanazt kapta. És egyedül ilyenkor fordult elő az is, hogy láthatták egymást evés közben. Persze ilyenkor is összeszorított szájjal […]

Tovább »
Petőcz András: Virágárok

Petőcz András verse a legutóbbi Műútból

Tovább »
Ureczky Eszter: Majdnem mindent anyámról

Ureczky Eszter kritikája Colm Tóibín könyvéről (Park Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Gilbert Edit: Párhuzamos valóságkifejletek

Gilbert Edit kritikája Paul Auster könyvéről (Európa Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Szolcsányi Ákos: Egy megbízható antifuturista

Szolcsányi Ákos kritikája Mohácsi Balázs könyvéről (Jelenkor Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Fecske Csaba: Gyászmunka (Feleségem emlékére)

„Az tudja, mi a test, aki árnyat ölel.”
(Vas István: Húsvéti ének a testről)

Tovább »
kabai lóránt: „Égi királyság földi lovagja”

„Égi királyság földi lovagja” (Tandori Dezső 1938-2019)

Tovább »
Tinkó Máté: Tudatom, testem, Időm

Tinkó Máté kritikája Fecske Csaba könyvéről (Magyar Napló Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Nemes László: Életre szóló kaland?

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy amikor egy filozófus gyermeket vállal, a végén nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jut, mint a társadalom bármely más tagja.

Tovább »
Gazdag Ági: Gordiusz

És mert tudvalevő, ha kinyújtom a kezem,
és lenyomom a kilincset, nincs mögötte semmi.

Tovább »
Branczeiz Anna: A banalitás ideje

Branczeiz Anna kritikája Rakovszky Zsuzsa könyvéről (Magvető Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »