Kerber Balázs kritikája

Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt — Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél című könyvéről

Olvasd el!

Hutvágner Éva kritikája

Simon Bettina: Strand című kötetéről

Olvasd el!

Kustos Júlia kritikája

Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban című kötetéről

Olvasd el!

Bazsányi Sándor kritikája

a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról

Olvasd el!

Zsellér Anna kritikája

Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben című kötetéről

Olvasd el!

Lénárt Tamás kritikája

Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról

Olvasd el!

Szemes Botond kritikája

Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról

Olvasd el!

friss műút

Napindító

akik dolgozni indulnak

akik dolgozni indulnak

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Süvít a sószagú szél, egy régi hajós belebeszél: „Lám, szívemnek a haza az úton levés maga. Azért utazom vészjós vizeken, hogy ne a parton legyek idegen.” Felismerés

2018. október 28-30-án nyolcadik alkalommal rendeztük meg a Műút Szöveggyár táborát a miskolci Vasgyárban, a Factory Arénában. Korábban több felületen beszámoltunk az eseményről. Mezei Gábor, aki immár a Műút szépirodalmi rovatát is szerkeszti, a portálunkon publikálta műhelyvezetői jegyzetét, s ehhez fotóalbumot is mellékeltünk. Ezen a hétvégén a Szöveggyár tábor tizenöt résztvevője — Darázsi Fruzsina, Endrey-Nagy Ágoston, Erdős Kristóf, Fancsali Kinga, Kellerwessel Klaus, Keszőcze Patrik, Kozsán Leó, Locker Dávid, Nádasdi Éva, Németh Tünde, Rudniczai Rudolf, Szamosvári Bence, Sztrida Orsolya, Tamás Boldizsár, Zöldi Meliton — jelentkezik a táborba hozott, ott véglegesített verseivel. A Műút főszerkesztőjének, Zemlényi Attilának a táborról adott interjúja, valamint a CiRMi (Civil Rádió Miskolc) stúdiójában szerzőik által felolvasott versek itt hallgathatók meg. Fogadjátok őket szeretettel! A Műút szerkesztősége  Szöveggyár-hétvége!

Anyám a kendő illata, anyám a rántottleves íze, anyám az, aki fiatal, aki tudja, hogy mit akar, és sosem hagyja el a hite. * Szarvasmintás pulcsija, mását megköti nekem, okkersárga fonala, mását sehol se lelem, verses mese foszlánya: * „Mérleghinta int a gyepen: Gyere maci, játsszál velem!” Egy illat, egy íz, egy minta, a szín, a hinta, a hit.Valami meghitt

sorokat írsz, akármiről. hívnak. a nyomás nő, benne nem történik semmi. lassan eltűnsz mindenhonnan, ezzel erősödik az érzés, hogy nem te tehetsz róla. ettől felgyorsul az eltűnésed, egyre szélsőségesebb leszel. mérgeket és ellenmérgeket keversz magadban. rájössz, a lassú halál kitesz egy hosszú életet. aztán a fordítottjában reménykedsz. sorokat írsz, akármiről. Megjelent a Műút 2015049-es számábanönnekrológ, hogy újrakezdhesse

„Most nem ígérek semmit” mondtad s most tart ez a semmi-ígéret kietlen így de te betartod pontosan ezt a semmiséget megértem végül ezt az arcod s büszke leszek rá hogy megértem az az idő már elviharzott amikor azt hihettem értem és hogy valami értem is lett értelmetlen s annak is értett ízlett nem ízlett íze is lett kissé ízetlen ízkísértet illata is elillant illat „édeskésebb” mint az a régi tőled tudom ezt is te mondtad s ez is olyan értelmiségi kies kietlen lett a lét itt ez nekem a lét a te téted valami volt talán ígéret amit most négy szó semmivé tett 2015. július 29.Nem ígér semmit

Azt hallottam, sírnom kéne gyötrelmemben. Remegnie a számnak pár sós könny alatt. Azt hallottam, össze kéne omlanom. De egyszerűen nem tudok a sebeimre koncentrálni. Az orvosoknak csak egy szám vagyok a kórlapon. 9 karakterből álló kód ez az egész purgatóriumi lét. Kihúzom a katétert a hasamból, félrecsúsztak a szótagok, gyors pittyegés. Ha a fájdalomra összpontosítanék, talán elviselhetetlen lenne.  9 karakter

Azt álmodtam, hogy rájöttek, hogy figyeljük őket, úgyhogy a nő nem jött el. Egy másik nő jött helyette, és ő várt a férfira. A férfi végül meg is érkezett, pontosabban megérkezett egy férfi, de ő sem az volt, akire számítottunk, hanem egy másik. Úgy látszik, rájöttek, hogy figyeljük őket — mondtam neked, de te csak legyintettél. Figyelj! — mondtad, és én figyeltem is. Közben ez a másik nő és másik férfi az eredeti helyszínen szeretkezni kezdtek, de olyan nagy odaadással és beleéléssel, ahogyan azok, akik helyett jöttek, sose tették. Mi szükség van erre? — kérdeztem, de már láttam is rajtad, hogy erre szerinted sincs semmi szükség. Abba is hagyták. De valami oka csak kellett legyen — morfondíroztam. Aztán ismét rájuk pillantottam. Úgy tűnt, hogy töprengeni kezdtek. Legalábbis a férfi. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Csere

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

S akkor úgy tetszik, mintha a civilizált környezet – benne a fák, a növények is – holmi olcsó celofánba lenne becsomagolva, s minden magasrendűtől, úgyszólván Istentől is elszigetelve.   Ludwig Wittgenstein A történet eleje, Pócsme- gyer, tizennyolc július hu- szonhárom, hétfő, innen kül- dök puszit, ahol semmi nincsen, se helytartó, se hely, se selyem, se selyem- hernyótetem, se térkép, se tér, se idő. Almát szed a férfi, felöltözik a nő. A szó előtti szóköz a szót e- lőzi meg, nincs többé görög, a szűz nem fog szülni, visz- szatér a kertbe a betűk árnyéka, tavasszal feltámad.   Csendélet citrommal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhét, péntek, mert nem része a nyelv, a teremtés néma, nem léteznek dolgok, a dolgok árnyéka létezik csupán, mint citromfán a cit- rom. A helytartó téli pa- lotája templom, a béke temploma, ezért van be- zárva. A harsány szűz és a hallgatag parázna beles a kulcslyukon.   A történet közepe, Pócsme- gyer, tizennyolc július huszon- három, hétfő, tavasszal fel- támad, ne maradjon nyár- ra, szabályos józanság te- lepszik a tájra. A helytar- tó szava a dolgok árnyé- ka, angyal háta mögött haldoklik sóhajtva. Meg- hal az anya, még mielőtt a gyermek megszületne, sö- tét füstbe futnak fények, nincs többé görög, nincs többé zsidó, néma a kert.   Csendélet barackkal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhat, csütör- tök, kétely magja hull, mint tavasszal néma hó, császár helyét tartja a boldog helytartó. A ba- rackfa alatt a barack elrohad, parázna mossa meg szűz játékaidat. A szó előtti szóköz a szót előzi meg, a betűk íve nem fog- ja követni a természetet, mert nem részedolgok, a dolgok

puding itt sok fekszik meséli a fák alatt ide már nem lehet rakni újat csak ha tényleg előkelőség nem akar rohadni megmondta otthon is rakják a szerveit ami még jó másba a maradék menjen a szőlőbe ott az utolsó gyökere visszajön ide jó neki nagyon tetszik a temetőben az egyik a történelemről a másik a nagyanyjáról egyik sem veszi át a másik nyelvét aztán beül a porcelán mögé virágja van rajta szagos limonádé bírta volna itt mama gyomlálhatott volna a köveken egyedül a bokája nem ment volna ki belé lett volna szerelmes az összes férfi itt is legyintéssel kergette volna el mindet szaggathatott volna a trabanttal hogy féljenek és tudják úton van közeledik a közös nyelven mi jön át a határon virágmintás terítőn tíz szóval élni megoldotta volna mindenhol mit örököl mit rakott belé egy szekrénye van pudingszagú fel kell darabolni nem fér le a lépcsőn hiába van jó helyen el kell vinni hiába dicsérte a melegítőt ha lerontja és vinni kell valaki belevágja azt a fejszét mennek együtt a kályhába asztal a zsúrkocsi a papucs ami rossz hátha még gyújtásnak hátha melegíteni tud még az iratokkal a jelentésekkel a nem érvényes lakcímkártyákkal menjen a képregény is menjen minden fotó képeslap a meszelt fal ráírnak korommal rájelölik a rosszat amit nem lehet jóvá tenni írják fel erre a házfalra itt rontott itt futott végig itt csalt és árult itt köpött hazudott ittMade in Slovakia

Fontos ember vagy, fontos dolgokkal foglalkozol. Elfoglalt vagy, mert a fontos dolgok egy része sürgős is. Ha néha mégis beszélgetsz velem, mert neked is szükséged van beszélgetésre néha, akkor is csak a fontos dolgaidról tudunk beszélgetni, semmiségekről, melyek nem fontosak, sohasem. Megjelent a Műút 2017059-es számában Nem fontos

ez a cella az otthonod ez a sötétség a tiéd ebben eligazodsz ezt ismered és voltaképp szereted is ha ezen az elfogadást értjük elfogadni azt ami csak most van készülőben csak úgy mintha szibériai messzeségből kéklene rád egy ismeretlen szempár vagy egy barlang némasága szólítana meg a húsban dagonyázó csont túlbeszéli a testet a fájdalomban önmagunkat ünnepeljük kell-e ez a nagy csinnadratta kérdi akit csak emlegetni szoktunk s csak azért van oly nagyon hogy ne legyen Megjelent a Műút 2015051-es számában Csak azért

a Hemiplégián vasárnap van mennybe mennek a betegek a boldogság kibírhatatlan egyszerre történik meg veled életed a légyszaros ablakon betűz a nap nedves szempár habzsolja a fényt kívülről nézvést ez egy kirakat amely mögött szervizelik a reményt surrogva szalad a kerekesszék itt nincs se rendőr se zebra megtalálnád magad ha keresnéd csak csipetnyi sót szór Isten a sebre különösen szép nap a vasárnap szürke napok közt mosolygós ünnep észre se veszed kinőtt a szárnyad angyalok élik el előlünk életünket Megjelent a Műút 2014047-es számábanCsipetnyi só a sebre

A kék belső éjszakában a székek felfordítva az előadóteremben lábaik a plafon felé szétvetve mereven mint sóbálvánnyá vált escortlányok akik már halálra unták a folytonos dugást és úgy dermedtek meg hirtelen az utolsó éjszakán széttett lábakkal innentől útban voltak egymásba csúsztatták és a sarokba hordták őket erre gondolok most a kékülő falak közti teret kitöltő belső éjszakában hogy te mire nem tudom talán a trichotillomániás kislányra az emeletről ahogy tépett szemöldökével néha rád mosolyog amikor elmész tejért rám sose pedig én mindig rámosolygok talán éppen ezért olyan furcsa pillák nélkül az arca tizenhárom de koravén kilencévesnek tűnik végül is az anyja is furcsa a nővére is most itt állunk bent kékülő bőrrel oldalt a székhalmaz a kislányra gondolunk nincsenek barátai csak a nővére aki leszarja és az anyja aki szintén a kislányra gondolunk és félünk hogy eltéved és egyszer egy ugyanilyen langyos kék nyári éjszakán őt is itt találjuk a székek közöttJúlius, csak úgy

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

először szorulni kezd az ajtó. a lépcsőfokok elkopnak, és billegni kezd a korlát. kiesik a helyéről néhány csempe. konyhaablak — őröl a huzat és kikezd a magasság, ahogy hideg talpam makacsul kapaszkodik a kőbe. szememben kifeszített acélhuzalok, felfűzi magát rájuk a sarokba bújt reszketés. felgyulladnak az utca- lámpák. a háztömböt bekebelezi a köd. mint egy kád forró víz, kedvesen hívogat a derengő úttest.malom

Ülök a buszon s némi gond hogy az ujjam rezgése ne legyen gyanús a vibrátót gyakorlom észrevétlen ahogy a húron reszket a kisujj a többi is de kisujjal nehéz ezért a buszon a titkos gyakorlás szemben egy hölgy ül nagyon finoman odalesek nem lepi-e meg az ujjgyakorlatom de a semmibe meredt tekinteten megdermedek egy tükörkép elevenedik így másneművé és tetszhalottivá vadidegenként szegeződve szembe öt ujja mozdul fenn a kosarán míg lent a térdén vár a másik öt majd együtt rebben két ujj sejtetik hogy most egy lassú zongoradarab mozgatja őket lábfeje pedált billentve lendül semmi tudomás a busz mozgásáról hogy megy vagy áll elmélyülés és csendes őrület a ritmus most moderatóra vált trilláival már engem is befog ez a révület az önkívület a hangtalan hangzásra süketen lehatolva az alapjaimig megrázkódtat a megalázkodás e kopott arc gyűrött kezek előtt sejtve hogy szentséges a jelenés úgy kell felállnom ne zavarja meg küzdelmét az omló hangtorlaszokkal s úgy szállni le hogy ne merjek se rá se máshova se senkire se nézni 2015.dec. 1. Megjelent a Műút 2016057-es számábanJelenés a buszon

(  —  Bodor Béla emlékére  —  ) valamilepukkantbudaikocsma ezerkilencszázhetvennyolcősz :  zene  /  füstköd  /  zene esztendőkkelkésőbbesőstél versekremosolygótelihold :  bor  /  pálinka  /  bor újabbévtizedekmúltán meghittbeszélgetésutolszor :  szívütés  /  imacsend  /  szívütés gyászsutagyávasutagyász nemelőttesemnemazótasem :  ésnincs  /  ésésés  /  nincsés Nappalvanéj

És lehet, hogy épp most utoljára. Túl könnyen, nem is hinnéd. Elviselhetetlen beosztani patikamérlegen azt, aminek sosem láttuk a végét. Csak ott van valahol, mint a társasházak pincéjében sarokba támasztott tartalék parketták. Biztosan ez is jó lesz valamire. Aztán, lehet, hogy épp most. Mint akkor, mikor láttam a kabinfelvonók gépházát, amit csak télen használnak, a szezon végén lekapcsolják, úgy képzelem, hogy a hatalmas villanymotorok utána még sokáig forognak saját lendületüktől. És talán épp most, csak most állnak meg végleg, a nyár közepén. Így történik minden. Hogy nem is tudsz róla. Valami lendületre várva, és ez lehet, hogy nem megy majd önmagunktól. Mert én is csak annyit eszem, és te is csak annyit adsz, hogy pont jól legyek. Ezt az éhséget nem lehet beosztani, lépcsőházak hideg csempéihez támaszkodva, végiggondolva, milyen lehetett, mikor még nem én, és nem épp most. Minden lépcsőfordulóban egyre erősebben csapok a villanykapcsolókra, nehogy sötétben kelljen keresgélni az ügyesen titkolt mondatokat, mire leérünk, legalsó szintjeinkhez. Ahol lehet, hogy utoljára. Ahol rá kell kérdezni. Ahol válaszolni kell. Amiért végül is nem lehet haragudni. Amit majd végül nem tudok megbocsátani.     Mire leérünk

Az erőszak ma új arcát mutatja beletanulok simulékonyan alárendeződöm mire megszokom változik megint a tegnapi pofon arcról a köpet hiányozni fog. Az áldozat ma új arcát mutatja tanulékony szövetségesnek tetteti magát megfoghatatlan velem változik a gazdátlan harag égetőn, kihűlve hullik vissza rám.Fúga

A fecskendőtűben az egész lét elfér, E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég. Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy, Felfordult és átigazolt a holtak közé. Hány napom, hány éjjelem van hátra? Tudom rég, nincs helyem a világban. Ma én, holnap te, aztán mind, aki van. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tejéjek ébennapjain Folyik a sakk-matt, senki le nem győzi. Viszi a vénbanyát, téged sem hagy itt, Lecsap ránk, de ez csak a légynek szép halál. A döglégy feléled az ablakmélyedésben. Kibújik, elszáll, de nem sietősen. Ma én, holnap te, azután mindenki. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tégla, bicska, pajszer, pisztoly, tűzágyú, Ma én, holnap te, azután mindenki… Karambol, rák, agyvérzés, jeges út, Ma én, holnap te, azután mindenki… Tompa napjaimból kiráncigál-e halálom, Ma én, holnap te, azután mindenki… Vonaton, autón, gyalog, gépmadáron, Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Ki éli túl, ki éli itt túl a másikat? Ki éli itt túl, ki éli itt túl a másikat? (Rőhrig Eszter fordítása) A légy dala

I A leghosszabb kapcsolatom, magyarázom majd húsz év múlva, huszonkét éve kezdődött és most is tart. De nem úgy, csak mint a jel, egymás homlokán. A leghosszabb kapcsolatom, így húsz év múlva, nem volt soha. Csak mint a vér a hálózsákon, hogy neve van, egy betű. A leghosszabb kapcsolatom húsz év múlva lesz csak felismerhető, amikor már hosszú története lesz, szaga, éneke, kávésbögréje, helye a polcon, szaktudása, tervrajzok egy szürke házra, „hogy lehetséges legyen, ami mindig lehetséges volt, a lehetetlen”. A leghosszabb futam húsz év múlva lesz, az életemért, húsz év múlva, a méretekért, amire két város képes, ennyi év távlatából, így nőni és összemosódni, mert világos lesz: ez a két város mindig egy volt, ahogy valamiképpen a többi is, ahogy mondanám: „mindörökké”. A leghosszabb húsz év múlva végigmegyek a Napoca utcán, végig a Sárbogárdi úton, végig a vonat, ahol a töltésen déltől estig téptünk, ahol a parkban a padon. Ez a vonat nem visz utasokat, azaz csak utasokat visz, csak József Attilákat, csak Öcsiket, csak az ágyam, ahova fekszel. És egy ideje nem tudod kialudni magad. A leghosszabb kapcsolatom egy szó lesz húsz év múlva, és. Nő és férfi, ülnek fenn a várban. És ülnek Kolozsváron, egy padon a Matyitéren. És magányos vagyok. És magányos vagy. És ez a közös magány kávét főz reggel, takarít az unalomig. És ősz. Húsz év múlva tavasz, vér a testünkben, hálózsák. „És a bal kezem nem tudja, mit csinál a jobb”, ahogy a vér megfordul az agyamban, a szívemben, a faszomban, a talpamban, nincs több csomagom, csak Vér

Búuuúu! Bu! Szép Ernő: De ez mind annyi volt mint mikor a sűrű nyájban TD: Minden a végtelenségig megy! Szép Ernő: Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, TD: Ahol véget ér, az a végtelenség./span> Szép Ernő: De elnyomják és nem látsz köztük különbséget TD: „A végesség a végtelenség.” Szép Ernő: Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. TD: Minden a végtelenségig véges. Szép Ernő: — Vége a Néked szól c. versnek Ebben volt: Az életet barátom szétszórja itt az élet, Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam, Már mindegy igazságnak, mely itt jár, udvaroltam, Fáradt vagyok, nincs kedvem s magamról nem beszélek. TD: Hát nem értitek? Ez a „nincs kedvem” nem németesség. Ez valaminek az egyetlen hü kifejezője. Nincs kedvem. Nem, hogy mihez, az fel se jön. Megj. le esmegy, jav., se megy. Én, ha németeset akarok mondani, német–magyar szakos, azt mondom:   1. habgefundum gefundum, vakumbum. 2. mint sok angolt forditó: byyeee, byyyye, byeeee buu, bije bu. Magyarul: Jékely, Kosztolányi, Szép Ernő, Arany stb. De magamról semmi kedvem, még csak semmi-kedvem se. Vicc, hogy nem találkozom senkivel. Folyton ezt teszem. Magam — hogy ezt tudni is lehetne — nem vagyok. Nincs kedvem, na, hm, byeeeee? MAGAM NEM VAGYOK. Bú-tiszta búza, bú-ocsu

emlékeink idegenségét méregettük és romjainkkal bajlódtunk a régi kaszárnya lepusztult falai közt — akkor könyörületért áhítoztunk ma már a félelemnek is örülnénk hisz csak üresség vesz körül: angol nyelvű transzparensek lógnak a kerítéseken valakik védeni akarták a jövőt a múlttól hogy megakadályozzák a… mit is? azt már nem tudni de megakadályozták s most nincs semmi itt csak maroknyi haldoklás magunk vagyunk a háttér a magától termelődő kibírhatatlan fölösleg — megoldhatatlan feladvány ez mert kinek jó a semmi kinek jó a koporsófedelekké szikkadó ajtólapok alatt felfedezni a múltat amikor elszánt várakozásban a bocsánatért a jövő játszik bújócskát velünkkövetkezetlenségeink

a hadtörténetiben esett meg velem sápkóros vitrinek között hogy körbekorzóztak az egyenruhák -ingek és -öltönyök anyámmal voltam aki lemaradt nem sokkal egy teremmel apróság kötötte figyelmét le rólam aki mentem előre vagy hátra az időben habár ez jelentéktelen de végeredményként a jelenbe érkeztem meg — egyedül forgattam ’56 hordóját kiverni kidobolni akartam valamit történésekre és esetekre hangszerelve s mert a dátumok hallgattak hiába visszhangoztak a terem falai a fülem fájt a csendben hogy miért nem lehet szólni gondolkodni akárhogyan de tettlegesen — aztán egy apát vettem észre csíkos pólóban volt szabadnapos rabruhában kézenfogva vitte a fiát focimeccs helyett múzeumba jöttek sugárzott róluk a középosztályiság hogy van is meg nincs is mit aprítaniuk a tejbe kézenfogva jöttek elmondom még egyszer mert idill volt szeretet és béke egy augusztus délután ahogy egymás mellett mentek büszkén és bután mosolygós arcuk mégis páratlan oldalra illik ahogy elmesélem — szétrombolom e képet; szóval a kisfiú plakátra szögzött szemmel kérdésen törte a buksiját igazándiból dicsérést várt persze sokáig bámult előre aztán tétovázott s egy szuszra kinyögte nem dobálva a foghangokat: apa ezek zsidók? mert kopott ruhába öltözötten vonult a tömeg fegyver nélkül is emberhadnak látszott talán a halál elől menekültek a halálba ki tudja még egy-két folt is kijátszott kinyúlt a képből hogy kiteljen a szövetkabát erre mondhatta pilinszky hogy plakátmagány s a kisfiú szinte elolvadt a vurstli vattacukra volt megdongták a féltékeny méhek és a kistesók tudása körbelengte juharszirup-színt látott hogy ilyen okosan jött haza abból az iskolából hol betűkkel és számokkal gyilkolták avázlatvers

Alig múltam hét, ha elbújtam a gumiabroncsban, nem láttam senkit, üres volt az iskolaudvar. Alig múltam hét, a gumiabroncsban ültem, kavicsokat szorongattam meg két-három szem aszpirint, kis homokkal, amikor egy nagylány megkérdezte, mit csinálok. Fáj a fülem, mondtam. Alig múltam hét, nem mondtam igazat, le akartam nyelni a kavicsokat meg a két-három szem aszpirint, kis homokkal, és elaludni a gumiabroncsban. Aztán elvitték a gumiabroncsokat.A gumiabroncs

1 Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen — még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —, panel aljában, véglények között — ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —, rálátással a saját házunkra, játszótérre, ahol hintázni szoktak, és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk — amit úgy fedeztem föl, hogy a télen (vagy tán az előzőn) betértünk ide egy teára: szinte illetlenség. 2 Ő szinte őszinte, ő szinte őszinte. Ő szint-e? Őszint-e? Ősz inte? Őszin te? Ő szín-te: ő-szín: te, ősz-ín: te, ős-zin-te. (Ajánlom Més-záros Istvánnak.) 3 A sör folyékony kenyér. A kenyér szilárd sör. Ha kenyered van, mindened van. Ha mindened van, söröd van. 4 Vettél észre déli asztalodtól kutya formájú túlélőgépet? (— Kérdezhetek közben valamit, vagy inkább majd a végén? — Persze… nyugodtan. — Mi az a „kutya formájú túlélőgép”? — Kutya.) 5 A farmerek egy részén a zseb díszvarrása Levisét, más részük a Wranglert utánozza. Levis’s és Wrangler, Coca és Pepsi, Marlboro, Pall Mall, Star Wars, Alien — két nagy (olykor látszólagos) versenye söpri el a sok kicsit. Amikor egy uralkodik, az közeli letűnésének jele. 6 Jó, mondjuk olcsó, hogy az — de ha egyszer Parád a parád? 7 Ha ki akarnánk irtani a rovarokat: meg tudnánk tenni? Ha ki akarnánk irtani magunkat: meg tudnánk tenni? Ha ki akarnának irtani a rovarok: meg tudnák tenni? Ha ki akarnák irtani magukat: meg tudnák tenni? (Bónusz: Ha ki akarnák irtani ragokat: meg tudnák tenni? 8 Élelem, harang — és volt itt még egy harmadik szó: misszió? Emisszió? 9 Hol az a siroki vár? Gondolom, Sirokon áll. Esetleg Sirokon túl. Ahol a sirokkó fú, ahol a kis vakond túr, sírEgynyári jegyzetek (2013)

emlékeim helyén a hűvös réten ahol mindig ketten reszketünk ez mind ami maradt én meg a rideg Isten nem ki megint sajnálni akar darabokra szórja az itt felejtett hegyeket itt merülök alá én alaktalan mint a fjordok közti víztömeg lüktetek egyhelyben távoli innen az élet nem ér el idáig a némák panasza hallik errefelé a suttogás is elfogyott nem kalandozik erre levegő itt maradtam én és Isten miattam így van miattunk így ha nem zöldülünk belehalunk port vízzel sárnak azzal takarózunk szétéltük mi összerakható volt az ember vagyok kinek szíve kőből örökre mégis síkon egyenes réten cipelem bűneim bámulom a magasságot egyszer még avar halom leszek erdő élettel teli ha ősszel tarra kopaszodom ráhullok a tavaszra megtelek fák szívdobogásávalfeléled

Mondta az úr, fogass be, és feküdj neki az útnak, Kocsid orrát keletnek igazítsad, lovat ésszel, Nagy figyeléssel váltass, gyémánt vértócsát kikerülj. Mondta az úr, hétszer hét boldog és hosszú Vizeken kelj át, szeld hatvanhatba mind a Harminchárom néprajzi régiót, előre nézz, És ne igyál, ne figyelj a kerékcsapádba gyűlő vízre, A pompás fényseregélyre se figyelj, menj, menj Az utak élén, mindig a pestisszentek előtt, ne Borzasszon el az oxigénhiány, se az elvesztett gyerekek Tánca, ne figyelj a szőnyegelnökre, az asztalkapitányra, Menj, menj csak erősen ott, hol tó térítene el, Tó, amiben egykor emberek úsztak, menj csak, Menj csak ott is erősen, ahol kőkemény arcvonallal Veled szemben a csillogó-villogó kőzetmókus áll fel, Juss a hágókig el, menj fel, a hágókon figyelj, Hágókon túl keresd a várost, város fölött a hegyet, Hegyen keresd a hegyi házat, hegyi házban a nappalit. A nappali főhelyén ott lesz az asztal, Az asztalon ott lesz a papír, a papíron lesz hat sornyi Bizonytalan vers, azt hozd el nekem onnan. Így is tett, és befogatott, és nekieredt az útnak, Mondott irányba, mondott súllyal, a megadott módon Választott lóval és lovakkal ment nagyon figyelmesen. Ott volt a hétszer hét boldog és hosszú víz, és amiben Egykor emberek úsztak, a tó, átkelt rajtuk, elment Mellettük, pontosan ahogy az úr megmondta, És jött akkor számos váratlan állat, augusztus végi Vonulási nyugtalanságot tartó, a folklór számára Érdekes madár ésHat sor

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Megjelent a Műút 2017061-es számában A fürdőzők

I. A vacsora Gyűlöletével szemben csak jól vasalt ingem van, és a morzsákat lesöprő mozdulat a mellényemen. Minden, ami van, kiegészítésre szorul. Továbbra sem hallgat szavaimra. A falak összenyomnak vele egyetlen tányérra, ahol az utolsó menedék kilétem tagadása, minden eszközzel. II. A szemgolyó helyzete a gödörben, harmincéves adultban A nő az asztalnál ül, egy pohár borral a kezében. Az ollóval először az alsó szemhéját metszem át. Készségesen úgy tartja fejét, hogy könnyebbé váljon a művelet. A golyót finoman veszem ki helyéről. Megmaradt szemével engem néz. Szégyenlősen takarja el a tátongó, piros üreget. III. Az égő ház A konyhában térdelnek azok, akik a küzdelmet feladták. Mások a hálószobában keresgélnek valamit. A gyerekek a nappaliban várnak. Némelyik eltűnik örökre. A segélyhívásokra lágy zene szól a telefonban. A férfi az autóban ül, míg a nő kiássa halottait a földből, hogy a megpróbáltatás idején vele legyenek. A történtekből még megérthető valami, de a köztes személy, kire támaszkodhatok, csak egy részét látja az egésznek. A pusztulás szervezettana

Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak, A volna az élet örökös megrontója, Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni, Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog, Megosztunk egymással ágyat és ágytálat, Kaparós sorsjegyekre kuporgatunk, Ha lenne vidámpark, nem ülnénk otthon este, Tudod mit, feküdj rám és aludjunk.Az vagy

én vagyok. Ha ezt olvasod, már azt is tudod, hogy költő vagyok. Ha ezt olvasod, költő vagyok. Mert a megjelenés előtt bizony nincs élet: az UFO is az észleléstől lesz UFO. …Most épp arra gondolok, hogy csinálok egy kötetet, Az ismerőseim — ez lesz a címe, de ha nem, majd átírom ebben a versben is. Téged zavar a kikacsintás? Ne légy naiv, az alanyi költészet legtöbbször csalás: az intimitás illúziója. A lemeztelenedés perverz gyönyöre, de vetkőzés közben ki a mellet, be a hasat, épp csak egy picit. Helyes: tetszeni kell. Mintha egy színész magát alakítaná. …Szeretek focizni például. Kit érdekel? Kevesebbet akarok beszélni magamról, és azt akarom, hogy ezt mások is tudják.Purosz Leonidasz

hintázó kopasz nyárfa kéményekből a satnya füstöt szél ráncigálja ezek már nem azok az évek fekete gomolygása az ócska szén füstjének kazánok sunyi konvektorok huszonegyedik századi január s még itt vagyok új év elmúltak az ünnepek nap cicomázza a kék-fehér felhőkkel szűrt eget becsapós akárha tavasz lenne a zúgó pécé ventillátora piszkít a csendbe tegnap leszedtem a fáról a díszeket a cukrot föltornázva a gardrób felső polcára a cuccok már kicsit nyugodtabb vagyok ha hagyják egy évig nem zavarnak angyalok bedobozolva szeretet jóság a hűtőben kocsonya tüntet az ország az új naptárba beírtam mikor kell orvoshoz menjek nincs más ami fontos rendnek kell lenni rendnek éjfélkor nem bontottam pezsgőt ahogy évek óta vártam pár telefont fél pohár bor szóda meghallgattam a himnuszt az elnököt legyen jobb év mondtam gyerekeimnek semmi több behúztam a függönyt kint rekedtek a fények gondoltam jó lenne ideírni téged de rájöttem inkább századszor bekattant a mindenhiába magamra húztam a paplant kondenzcsík szeli átlósan az ablakot ha ott lennék a gépen nem a rámfagyott betonhideg üresség készítené elő a talán mindennap-utolsó estét járja meztelen táncát a nyárfa beleöregszem ebbe a januárba szökni sehová nem lehet cipelem szörnyű elátkozott testemet aki öleltem ölelve voltam süket kölyök mindent eltékozoltam tegnap lebontottam a fát kidobtam nem oldódtam fel most sem a titokban pedig próbáltam a vaníliaillat megvarázsol elhiteti itt vagy de a gyertyák hiába égtek a led-izzó-sziporka nem hozott vissza téged januárfény nyárfahinta évek zúdulnak álmainkra jó lenne imádkozni érted de szar az egész égető miértek barmoljákHavatlan januárfényben

Erre a világra nem érdemes… Szád csak vékony csík — börtönablak Magányába mártod Karcsú cigarettád. Ez az én döntésem is kellene hogy… Pillantásod beleolvad A virrasztó alkony fényébe. Elvetéltek vágyaink. Mi marad akkor most, s főként minek… Gyémántkert, ennyi csak, mézillat, de ennyi mindenképp, hiába mosakszom, vágyfelhő, bőrömbe ragadtál. Cseppenként vehetlek meg, Luxusélmény, ahogy belélegezhetlek. Egy utolsó permet és elillansz Emlék nélkül a világból. Parfüm

Azt mondta, Szeretlek. Ő nem mondott Semmit. (Mintha csak egyetlen egy létezne az összes szóból, és aki azt használja, elhasználná). A nyelv történetében a hallgatás volt az első káromkodás. (Ferencz Mónika fordítása) Az első

Mint különös marsbéli, ki csak átabotában érti, amit körülötte beszélnek, mert az ánglus nyelvet nem jól bírja, így a newarki repülőtérre menőben forgatja fejét, árva, nyugtalan kismadárka, hiszen a morajló vonat motorja elnémult és bemondták, hogy technikai problémák miatt harmincöt percnyi leállás várható, türelmünk megköszönve, nos, ekkor indult a zsebméretű kaland, mert hogy az alkalmi kupészomszédokból hevenyén össze is állt az emberi faj legkisebb aktív sejtje, az ötezer-háromszáznegyvenes cserkészcsapat: egy idősebb testvérpár, egy vezérürü s én negyedikként, jó kis kommandó, elindultunk a számunkra ismeretlen állomásépületben taxi után, elöl nyargalt önkéntes elnökünk szemüvegben, és máris határozottan leosztotta a szerepeket, én lettem az összekötő, a kapocs közte és a lemaradozó kis öregecskék közt, hídember lettem Ámerikában, hogyha mutatta előőrsünk, hogy jobbra fordulj, én is elmutogattam az utánam jövőknek, így nyomult előre a hadtest, akárha dzsungelbozótban törne előre vagy lakóépületet tisztítana meg betolakodóktól, haladtunk merészen, s hátrált előttünk sunnyogva a lusta tér, míg én ujjongva adtam tovább a hírt: hogy erre, vagy arra!, így lettem közlegény negyvenöt éves fejjel New Jersey államban, az összefogás erejét megsüvegeltem, mikor már kinn álltunk az Isten szabad ege alatt, és vezérünk mobilján mutatta, két sarokra van innen a meggypiros Toyota, a sofőr neve Carlos, én, ki valék örök magánzó, most tagja egy hatékony csapatnak, kérdezgettek, honnan jövök, meg is dicsértek, hogy ily nehéz mesterséget űzök, mint az írás, a halandók örömére, taktusokban újrateremtem a vakvilágot, ők még egy A4-es fogalmazvánnyalMint különös marsbéli

Fehér vonalak a csillagaim. Lankad a völgymeleg ködmenet. Napfénymentes árnyékrudak, kátrány-kesztyűk mentenek. Vörösen virít a maradék szépség a skalpok alatt. A lábak felett kúszik a homály, hogy ne lássam, ami fájdalmas lehet. Tócsaképek feketén. Tenyérforgács, érhalál. Peremre fújta - mint szirénát - egy langaléta délibáb. Hígabb kesztyű, telt szinezet. Távolban a szürkület. Kátyúkban állok, de megyek. A kanyar után a lehet.Holnapután

nyomatékosítjuk, hogy mikor az első áldozat előbújt, igenis részvét és döbbenet volt bennünk. Nevezd meg a tettest, mondtuk, hogy példás büntetést róhassunk ki rá. Mikor a második, harmadik, negyedik áldozat is felfedte magát, azt mondtuk: a probléma komolyabb, mint hittük. Sőt, egy pillanatra felmerült, hogy köztünk él a tettes. Aztán megjött az ötödik, a hatodik, a sokadik – rajzottak a fényre a megvertek, megalázottak. A végre-büszke gyengék. De közülük már találkoztunk sokkal. Persze, hogy találkoztunk: ők lettek a többség. Mikor már ők voltak a többség, azt mondtuk: félreértettünk valamit. Tehát azt, hogy áldozat, ne szó szerint értsük. Tehát ilyen kisebbségben lenni. Mi, akiket megütnek, de felállunk, mi, akik nem szeretünk se árulkodni, se sírni, mi, akik visszaütünk – most kisebbség vagyunk. Csak azóta van bennünk gyűlölet és düh. Burokban akartak élni, és most mi élünk burokban. Találkoztunk sokkal: jól ismerjük egymást. Tettesek vagytok ti is, mondják. Ti nem vagytok áldozatok, mondjuk.Mi, akik autókulccsal rendelkezünk

Álltam a nyilvános WC-ben. Csak kezet akartam mosni. Szükségét éreztem, mert aznap minden korlátot megérintettem. Megengedtem a csapból a vizet, a mosdókagyló sírni kezdett. Aztán ránéztem a szappanra, amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak, mint borostyánkőbe a bogarak lábai. Könnyen lehetett formázni, mivel a víztől puhává vált. Erről az egészről az jutott az eszembe, hogy épp valahol benyomják egy csecsemő kutacsát, miközben az anyja sír. Én meg csak mosom a kezem. Majd elzártam a csapot, de álltam tovább mozdulatlanul. Nem kellett volna ilyenre gondolnom. A megbánásba ragadtam.Megbánásba ragadtam

Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak érni az égig, meghúzni az Isten szakállát. Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat pedig a habarcsba keverték. Olyan anyagot senki nem látott: izzott, mint a fény és magától emelkedett. Esténként dalolt is, szantál illata burkolta be. Ez az éber rosszakarat szülte meg az Istent, aki az emberek felét vakká, felét süketté ijesztette rögtön. Létezése rémisztőbb volt, mint elképzelt hiánya. És mindegyik ember torkán lenyomott egy téglát az új anyagból, végső kijáratként. Az agy azóta küld álmokat: festményből szökött, süvöltő madárszemélyek farigcsálják a bordákat. A bordák mögül a szív figyel. Retteg, hogy talán véletlenül kiszabadul. Megjelent a Műút 2015050-es számábanKijárat

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.Az ecetfa

Az esőmadarak hajnalban rákezdték. Savas könnyeik fekete lyukat égettek a barna mohaszőnyegbe. A kopasznyulak irhástul dobták le bundáikat, és többé nem kapartak üreget kicsinyeiknek. A föld amúgy is túl kemény volt már. Az utolsórókák vacsorája nehezen csúszott le. A húsdarabok kimarták magukat a dögevők gyomrából, és felszínre buktak. A katasztrófaturisták izgatottan járkáltak a halotterdőben. A gyerekek szenes botokkal bajszot rajzoltak maguknak. Szüleik nevetve előkeresték szalámis szendvicseiket, és egy szétmállott sziklára ülve tízóraizni kezdtek. Eldobható kameráikat a szuvenírboltban vették idefelé jövet. A fekete fák mellé álltak, vagy halott állatokkal pózoltak. Bár a turisták jól érezték magukat a kiránduláson, soha többet nem jött senki a halotterdőbe.Az utolsó turistacsoport

Ha a hegyhez készülsz, ne válassz kerülőutakat. Felejtkezz el a falvak és városok mesterséges fényövéről, melyben gyakran mosdattad arcod. Az árnyas erdő szellemei miatt kétség vagy rémület ne tenyésszen benned, hisz hogyan is zavarhatnád meg azt, ami összemérhetetlenül nagyobb és tartalmasabb mostani önmagadtól? Vesd le elhanyagolható életed ingatag emlékeit már induláskor, hogy közeli tanúja lehess az erőnek, amely hatalmasabb a szétáradó csillagoktól is, pedig nincs benne harsány, kényszeres önfelszámolás. Kísérő és térkép ne zavarja utad, csak a természet zajai és eleven jelei vezessenek. Üres kézzel indulj, úgyis minden szükséged kielégül, ha nem tartozol tovább semmihez. Ne hidd, hogy a tárgyak istene lehetsz. Fogadd el saját jelentéktelenséged, és képes leszel megszabadulni tőle. Mikor a némaság az úr körülötted, engedd át magad a csendnek, mikor napokra elkerül a nyugalom, mert éjszaka fények villannak fel lehunyt szemhéjad alatt, nappal pedig habzó sötétség kíséri lépteid, végy erőt magadon, és haladj tovább, míg azok az anyagtalan érintések és fojtogató felhők el nem oszlanak. A hegy lábához érve, a tisztás patakjánál aztán fellélegezhetsz. Az ősök barlangjába makulátlanul lépj be, gyújts tüzet, és feltárulnak előtted a régi idők megőrzött rajzai, de ne várj a képektől és ne kényszeríts testedre látomást. Józanon feküdj le, s ha hálával pihensz meg az ásványokon, a múlt és a jövő történeteinek őrzői talán kegyesek lesznek hozzád. Másnap, amikor a felszentelt hegy meredek szikláin lépdelsz felfelé, nehogy visszavonják figyelmed, s a máslétbe rántsanak idő előtt. Merd rábízni felnyíló életed az előre- láthatatlan mozgásra kötelek nélkül is, és ne riasszon a mellettedZarándoklat a sziklához

A varjak nem alszanak ma éjjel sem, felszállnak, ellepik a teliholdat, kimetszeni a krátereket, mint visszanövő daganatot a koponyacsont alól, de nem enged, áttétről jelent minden holdtöltekor. Megjelent a Műút 2015052-es számában Fekete zaj

Tárkány, az Elvis-frizurás főpolgármester Megnézte az óráját: már öt is elmúlt. Késik a vásárból, de úgyse kezdik nélküle A gyertyagyújtó ceremóniát, igaz? Az önkormányzat mutatós párkányzatán Fölgyulladt a színes lámpasor: Hókristályfüggöny, koronával ráadásul! Hópaplanos fenyődísz és világító pehely! Ízléses fénypalást meg lampion! Az utcabeli fákon kacér tűzboa, Jégcsap meg angyal, kígyóforma girland! Száz ablak üvegében tükröződtek A vasárnap begyakorolt eseményei. Tárkány, aki hétvégére mindig hullafáradt, Ezen a héten majdnem infarktust kapott: Két százéves nénit már felköszöntött, Ült a nyugdíjas közszolgák karácsonyán, Pár galéria nyitópartiján, S három ingyenes hangversenyen is!… Tudta, tudatosan kell lassítania, Fékezni a pörgést, hogy túlélje valamiképpen, S tudta, hogyan kell begyűjteni minél több jóember — Alattvalóinak szerette hívni őket otthon… — Színes-szagos jókívánságait: Azokból fog élni legalább jövő novemberig. Advent negyedik vasárnapja volt. Ilyenkor az angyali üdvözlet története Hangzik el a szentmiséken, És minden évben kitárul a vásár Az antifasiszta altábornagy nevét viselő utcában. Dobkályhák platóján sült gesztenye És fűszeres puncs buja illata csal Az arcokra mosolyt a nyüzsgő karácsonyi faluban. Händel szól, árad az illatkavalkád. Tárkányt várta már a plébános, kezet adott neki, És nem teketóriázott, máris gyújtogatni kezdett: „A bűnbánat három gyertyáját A Reményé követi! Ez aztán az öröm A köbön!” „Évszázados prófétai várakozás teljesül! Íme, az első úrjövet…”, hadarta erre Tárkány, S túl gyorsan adta vissza a szót plébánosának. „Ünnepelj egészen! — kezdte az. — Mivel az ünnep A különbözés. A mély és varázsos rendhagyás. Örülünk a fénynek, ahogy bevilágítja a sötétet! Sötétségben él, aki csak magát látja. A kisded ésVásárban

Antihumánus Csáp Kiáltvány Közeleg a vég; az antihumánus csáp előtörésének ideje. Minden sorvadt növény a tengerbe költözik. Az óriás végzet-polip szeme kinyílt. Mindent a vizek világába ránt a sivatagos metropoliszokból. Tapadókorong-rózsái egy-egy magyar csecsemőarc. Nyolc karja, mint nyugat-nyúlványok; újszülött vákuummal csomagol sós vízbe. Fény-kövekkel körberakott kátyúkon vezet utunk. Az osztrákok gyémántokon keresztül látják a világot: minden bécsiszelet egy-egy csillanás a nyálban. Mi itt a posványos pesten szájunkba várjuk a végzet-polip húsos csápjait. Saját csecsemőink ülnek a gyomorsavban, miközben mi a rádió mellett kártyázunk. Egyikünk sem áll nyerésre. A bemondó csak annyit mond: „közelegnek a legyek, barátaim”. A közmédia elhallgatja a végzet-polipot, nyolc nyugat-nyúlvány karjáról szó sem esik. Ébredjetek! Nyálkásfényű sugarai a pesti értelmiségnek, nem látjátok-e a közelgő tengert? Osztrák halhordák, gyémántpikkelyesek. Nem látjátok-e feltúrt földjeinkbe ömlő rózsa-tapintású váladékukat? Mert közel a vég, a legyek ideje! Rádióhullámainkat újszülött vákuum nyomja el! A sósvíz-íz megtelepszik baromfitartományunk egészén. Csáp-elmék, ez egy nemzet csücsörített lezárása! Tapadókorong-rózsákat metszhetünk ezentúl. Mindenki vegyen ollót holnapig!   Az Új Fa Kiáltvány Az új fa én vagyok, lehullott leveleim legyetek alattam! Kérgemből táplálkozó férgek leptek el. Pusztulásom látni kívánja az elavult világ. Ellenségeim a haladással szembemenők. A régi fák a férgek. De mindhiába ősi föld, én kikeltem és itt vagyok, mint utó-természet; azVersek

A repülőn annak az orosz nőnek fény vetült az arcára, felhők fölötti fény. Most már bárhová megy, a fény mindig az arcán marad. „Hölgyeim és uraim, itt a pilóta beszél, meglep, hogy itt vannak velem. Én vagyok az önök végzete, és önök az én végzetem. utunk nem tart már soká; magamról ennyit: »Senkinek sem ártottam, senki sem ártott nekem, de segíteni sem akar senki. Épp hogy senki! De ez sem áll azért, az épp-hogy-senki nagyon is jó lenne, kész örömest!« —  miért ne röpülnék én épp-hogy senkik társaságában?...” Az orosz nő felnézett (arcán az örök fénnyel) és lapozott a fedélzeti magazinban. * Ámon király elalszik a szfinx mellett, álmot lát a föld alatti városról: A gyökerek között forró járat nyílik a mélybe, ott minden férfi trikóban áll egy konyhában, ott minden nő keze viaszosvásznon töröl végig, ott minden tükör széle csorba, ott lent a mélyben hosszú folyosók húzódnak, minden lépés visszhangzik, minden ajtó tárva, mindenhol lábasokban gőzölög a víz, s a kövezet mindenütt kockás. A mélységnél mélyebben minden nő bőröndbe csomagol, cipője fényes, magasított a sarka. Esténként ha ezek a nők levetkőznek, sápadt testük tükröződik a tükörben, leülnek egy székre, kicsatolják melltartójukat, és vékony testükhöz túl súlyos emlőik megrezzennek, s ők fejüket lehajtva ülnek percekig, míg a mélységnél mélyebb mélységnél is mélyebben szörnyek vágtatnak hosszú járatokon csattogó patákon távolodva. * Reggelenként a kertben levelek hullanak a fákról, ellepik a földet, ellepik a lépcsőket, ellepik a verandát, ellepik az ablakokat, ellepik a házat, azután eső hull az opál égből. Egy öregember jön beEgyiptom

görgő kavicsok, avar alatt por, kutyaszar, megoldatlan energia — vagyok még sugár, görbülő ingerület. rugalmas feszültség az izmokban, nem oldja fel az elernyedés, csak elpattanás óvatlanul, őrizetlenül. csak tudatom lötyög bennem, átsiklik minden erőtlen részleten, egy befedett nőfejen, az aranykupola árnyékán, a folyóban megzökkenő vízen. Megjelent a Műút 2014048-as számábanostrom

ha a szomszéd szobában alszol is ásításaid próbálom kihallani a szél karcolásából folyosónkon átjárókat emeltünk kétes emeletek árnyékában korlátokkal védve egymást a megszólalástól érzem nélküled is óvnál engednél messze keresni a hangokat melyeket elástam s megtalálva bordák árnya rejti a száraz foltokat a számban kitapogattam, mit akartam mondani félálomban csak tátogom visszhangzik várakozásod Megjelent a Műút 2017061-es számában gyengület

először bújj ki bőrödből, nyúzd le a világot másodszor és harmadszor előttem és előttünk leheld azt, hogy power off negyedszer az almát vérrel permetezd a keresztapák teherfogalomviselésével szemben, majd az intrikus Ádám sisegő búzáját vágd le mindenki szeme láttára kígyót képzeljen a sas az aratás ünnepére dinnyezászlókat fel búcsúzóul zabálj fel mindent és most, hogy a tenger kiszáradt, egyedül indulok bőröm keresésére, szegény jó emberbőröm, merre Fenyvesi Orsolya fordításaláthatatlan huipil

(anyámat keresem ötven éve)              volt a fényes kulcsra írva de hiába mondta hogy az anyám nézegettem a cirádás fémdarabot nem melegítette föl a szívemet állt vékony nyári ruhája kopott-virágos árva balogné ez a kulcs nem nyit semmit nincs ajtó mi innen elvezet mégis megremegtetett honnan tudja mi van a tenyeremben egy kulcs az ő nevével honnan tudja balogné álltunk szótlanul a csönd könyörgése közénk lapult tekintete is kopott-virágos tavasztalan balogné egy h betű se benne őriztem rejtettem tenyerembe mert a saját nevem eltűnt nem mozdult egyikünk sem kezdett feljajdulni bennem jó lenne odabújni a vékony ruhához őt igazolja a kulcs nálam balogné vár miatta indultam hogy megtaláljam világ végéig érte s most mégsem tudom szoborként ki áll előttem engem remélveBalogné

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

Tegyük fel, hogy dél lenne, az a rekkenő fajta, legalábbis így hívják, hogy miért rekken, azt nem tudom, nem ismerem a szavak eredetét. És én ebben a rekkenő délben olyan volnék, mint egy nyűgös, aszott, vánszorgó téldarabka, öregasszon, manó, vagy életunt pénztáros egy közepesen szerény választékkal rendelkező szupermarketben, panelgyűrűbe zárva. Mögöttem park, előttem egy pohár vörösbor, amit mérsékelt lelkesedéssel iszom, mert muszáj, állítólag csillapítja a fájdalmat, a szomjat viszont nem. A kontaktlencsém és a fénytörés együtt műveli, hogy szivárványszínű mikroorganizmusokat vizionálok, amelyek kipöttyözik a levegőt. Akkor huppan elém az ember a jövőből, aki nem akar elintézni annyival, hogy ez csak egy posztkommunista femináci, hanem esélyt akar adni nekem egy tartalmas, szép életre. Megvilágosítani, mi a feladatom, és azt is, mi igazából egy feladat. Én is elmondanám, hogy a szocreál nekem nem az, ami neki, mert a szociokulturális emlékezet megosztottsága az életkor tengelyén a szélsőségesség felé tendál, de annyiban hagyom, mert nem én vagyok a szakember kettőnk közül. És valójában még nem ismerem őt, ő se engem, ez csak egy fantazma, amelyben én a jelenben elképzelem a múltat, amiben felbukkant a jövő, Télapó-arcú, rengő tokával és egy zsák krumpli súlya. Ezt végigvonszolni a Bagolyvár utcán, elismerésem. Próbálok én is nyitott lenni, na. Csak értené meg, hogy ha a fenti jelzők bármelyikének halovány esélye is felmerült volna, én már réges-régen meg lettem volna mentve, és nem szorulnék rá, bár így se szorulok, mert nem kértem, de ő úgy gondolja. Beérném erdeiA kékharisnyaság természete

Kívül kerülni mindenen úgy, hogy a formák összetéveszthetővé válnak, majd elnyeli őket az enyészpont. A kráterek még őrzik a tengert: hullámverés emléke hallatszik, ám víz hiányában a morajlás csak egy közelgő vihart sejtet. Kis kiszögellések, mélyedések és medrek váltják egymást, a táj hol szaggatottan motyog, hol elordítja magát, képtelen arra, hogy bármit is tisztán közöljön. Így némít el a domborzat, ahogy minden táj magához igazít. A vihar szeme lecsukódik, mire elér a nyugalom tengeréhez. Nincs erdő, homok, semmilyen tereptárgy, amit összezavarhatna, csak egy valaha épülő tér maradványai, ledőlt falú labirintus, amiben olyan sokáig kóborolt egy, a szürkületben vak farkas, hogy elfeledte, miért is zárkózott folyosói bonyolultságába; és most, hogy kinyílt a szabadulás útja, követi ösztönné süllyedt emlékeit, rohan, hogy elérje a dadogó táj egyre távolabb kerülő enyészpontját. A nyugalom tengere

haszontalan feslett szépség túletettél hízelgő karjaid között elhájasodtam szűk lett rám a valóság szürke csuhája hát arany palástot terítettél rám koturnuszt húztál lábaimra hogy játsszam el s ne éljem életemet lehetne-e még valahogy bármi áron ami volt már és igaz volt és jó volt ha kiharapott véres koncként is vagy az már valaki másnak jár akihez hozzátartoztam és nekem az egészhez már semmi közöm szépség te kétszínű alakoskodó ribanc levettél a lábamról és kielégítetlenül hagytál Megjelent a Műút 2017063-as számábanSzépség

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek lobogó vízbe dobom, hogy megnézzem mi fő ki belőle. Macskák jönnek, kéregetik a lelkemet mondják: micsoda boszorkány, kéncsövekkel lötyböl lelkekkel pancsol Én csak megkavarom a kozmoszt, s meredek a forgó örvénybe. - Úgy dobnak fel a máglyára egy nap, mint az összeszáradt, vén gallyat – mondtad. A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat. (Fotó: Goddard Paula) Konyhatündér

földet gyűjtesz egy akváriumba a giliszták fogságban akár többszáz évig is elélnek mondod közben és próbálsz elkapni azt üvöltöm hogy nem megyek vissza a sáros tavak partjára sem a régi házunkba hogy régen minden tér nagyobb volt és tágasabb pedig akkoriban még csak az sem számított hová vagy bezárva csak ne legyél az ajtó mellett mert bármelyik pillanatban rád törhetik légy a sarokban hogy mindent jól láss és ne felejts enni a lehulló vakolatból mert benne vannak a rozsda emlékű játszóterek meg a varjak ahogyan feketére bontják az eget és át van itatva a zuhanyzás után lecsapódó izzadsággal a meztelen gyerektesünkkel és anyád szorongásával miután levágtad a macskátok fejét aztán a farkát és a lábait is vagy először a farkát aztán a lábát és végül a fejét nem tudom ez már sosem derül ki csak annyi biztos hogy a giliszták nem éreznek fájdalmat és ha ketté vágod őket az egyik felük képes tovább élni az üveg még mindig koszos és te inkább úszni vitted a gilisztákat akik a szabadulásban összetévesztenek téged egy szelíd istennel már ha a víz alól kilátnak egyáltalán a tó partjára  Szelíd isten

visszadob egy beszélgetés mint valami időkapu fekete lyuk oda amikor kaptuk a telefont azt hiszem ez a párbeszéd innentől lesz társas magány nekem legalábbis biztosan hirtelen az egyik fél történetesen én anya apa kisétál mit sétál kiesik a dialógusból és magányos intim csomópontba zuhan moszkva tér-szerű csak emberek nélkül hárman bóklászunk a felszínen a villamos sínek között egy csomópont de különböző sarkaiban szélein mozgunk csak ez a közös hiány által képzett tér köt össze időről időre itt találkozunk mert ha a világ három külön pontján lennénk is mindig van egy vacsoraasztal kávézósarok esetleg egy megbeszélés mikor mindhárman egyszerre zuhanunk ki onnan abból a tapinthatóból és érkezünk meg ide ebbe az időtlenbe megnyílik a föld ilyenkor összecsomózott lepedőkön mászunk a mélybe vagy leesünk és csak bóklászunk a sínek között órákig minden beszélgetés nekem időkapu fekete lyuk beszív kiköp a telefonhívásnál és én újra a vonal másik végén ülök szótlanul megpróbálom letenni még mielőtt valaki beleszólhatnaSzédülés

Azon a télen csak a csapból esik hó. Tenyereddel mosdatod, a szemed az kiköpött anyád, mondja. Ha lennének mozdulatai, most pofon vágna, kiölne belőled mindent, ami már nem az övé.  Figyeled a terpeszt, vákuum, öregedő tapéta, kiszolgáltatottság a hajlat körül. Holt nyelven beszélsz a gyerekkorról, arról is hazudsz, amiről már nem lenne muszáj. Fehér fényt kanalazol a szájába, lehunyod szemeid. Valaki legyen boldog.Mosdatás

Hazamész oda, ahonnan sokszor el. Felülvizsgálod a tájat, ahol annyi tűz Égett az ősz beálltával, hogy nem maradhatott Sok szín. Senki sem kérdezte legyen-e Fekete-fehér a kép, mégis egyszerre megérkeznek A régi érzelmek, a fáradt földművesek. És ami egyszer eltűnt, újra felszínre ér Az örökös emésztésben. De már nem lesz könnyebb A sűrűség, selymekről meg nem kell álmodni. Megérkezik ő is, kinek polip-szívéből Feléd tartott néhány kar, hogy a te Szívedből meg felé. Így játszottátok Évekig a vakot, de soha nem ismerhettétek Fel egymást igazán. Aztán ahogy régen, az itt lakók most is kint ülnek Egymás mellett az ócska székeken. Várják, hogy elmész-e Mellettük szótlanul vagy megmozdítod-e a szürkeség Függönyét, ami az évekkel nőtt rájuk, mint a haj. Egyenként eléjük állsz, és közösen mondjátok ugyanazt, ami semmit nem old fel. Ezért mennek egy fejre állt templomba, ami ott van, ahol a gyerekkor.Egy táj felülvizsgálata

A temetők fűvel, mohával benőtt átjárói még nem nyíltak meg. Talán az összes utazót felveszik előbb. Felszívják a testeket, akik zárójelekben hibernálva várakoznak az elhatározásra. Nem sok idő. Összegyűlik az avar, rohad és párolog, lecsapódik az üvegházfalon, és visszacsorog a fák alá — elhajlik a platán, elhajlik a tér, az idő —, a beton fejfák évtizedei után a féregjáratok egy planck-perc alatt átszűrik magukon.A várakozás kamrái

Félgömb alakú koncertteremben vagyunk. A színpadon ötszáz zenész. Velük szemben, az enyhén emelkedő, félkör alakú nézőtéren ötszáz néző. A közönség elcsendesedik. A karmestert lift hozza a pulpitushoz. Intés nélkül megszólal az első hang. Egy cselló. C-t játszik, mert mi mást is játszhatna. (Mondjuk A-t, de nem annyira szomorú.) 12 másodperccel mélyebben egy nagybőgő szólal meg. A két sötét, mégis öntudatos hang között vonal képződik. Aztán egyszerre egy brácsa és egy hegedű kezd szintén C-t, oktávnyival magasabban. És így megy már egy perce szakadatlanul. Egy néző a műsorfüzetet lapozgatja: MONOKRÓM SZIMFÓNIA. Sötét borul a közönségre, és sötét borul az előadókra. Csak a négy hangszer négyszöge világít, mint egy kis ablak. Ebben a pillanatban tíz-tíz azonos hang szólal meg, mintha egyszerre kapcsolnák föl a villanyt egy toronyház 400 ablakában. Egy néző már együtt dúdolja a dallamot a zenészekkel, de a körülötte ülők lepisszegik. A fúvósok egyszerre kapcsolódnak be, majd 2 percre rá a kórus. A gömb alakú épület együtt rezeg és lélegzik a zenével. A kupolára odakintről rásüt a telihold. A szólisták egymás hangjába vágva vitatkoznak. Mint egy opera. A tenor magas C. A szoprán még magasabb? Alt és bariton közönséges C-n, A basszus a mélységből kiált: C! Cé! Cé és CÉ! Fél órája tart a versenymű, mikor az első néző félni kezd. Leizzad. Egy másik összevizeli magát. A széke lesüllyed. Az alagsorban ápolók sietnek hozzá. A színpadon fokozódik a hangulat. A nézők szeme azonban jeges. A fülük sajog, mint egy férfi ágyéka, aki egész éjszaka közösült. Az első sorban ülő zenekritikus végleg elfelejti, miről akart írni. A közönség talpon. AEgy szimfónia tervezete

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam, vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre? Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik. A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve. Se sütés, se főzés. Nem tartalmazhatok olyat, mit ne tudnék megemészteni magamból nyersen! A fájdalomközponttal érdemes elkezdeni, és ügyelni, hogy semmi ne maradjon a nyelven, hogy érezzem az ízt: a vér ízét, a véremet. Árulja el a hús s zsiger, hogy keserű voltam, vagy sikerült megédesítenem az életet. Önetető

  CsIZ-nak olyan vagy, mint a jó helyen kimondott szó. ott van valami véletlen okból, mintha nem is létezne, ha én nem ejteném ki a számon, de ahogy van, az nem miattam olyan, hanem mert magával hozza az összes olyan helyet, ahol már jó volt kimondani. olyan szó vagy te, aminek a helye megvan, csak valamiért mindig más, máskor és máshol mond ki, és bár néha felbátorodom, és azt hiszem, hogy ez a jó hely — kávézó teraszán, magas lépcsősor tetején, másnap, útközben, utána, amikor hangos a zene, csendben — arra gondolok, hogy üresen marad az a másik hely, ahol téged most jó kimondani. olyan vagy, mint a legjobb helyekről elhallgatott szó. szívesen sétálgatok veled azokon az utcákon, ha megtaláljuk mind a tizenegyet. Megjelent a Műút 2014044-es számábandor

„holy water” 1. ének az asszonyok bevárják egymást a hátsók még tántorognak aztán az út felénél a derékra tenyereiket az előttük járók előre buknak az előttük járók is megkönnyebbülnek a kihullott kövek végig gördülnek a dombon és új emlékműbe állnak az út elejénél ők lesznek a kerítés a fal eleje — az első fal a hátsó fal az oldalsó ők lesznek a menhelyek a védőházak sziklához mennek csoportban nem 1500 nem 1800 nem 1983 kék lepedőbe vannak csavarva a vezető fehér de rajta kék a gumikesztyű köveket hordanak a zsebben elől kenguru a kő lehúzza a hasukat a leghátsók előre esnek a kövek átszabják a ruhát és bemélyednek a hasfalba a hátsók megkönnyebbülnek mikor kiesnek a fehér vezető nem áll meg magas a hegy sok sziklát kell még megmászni felcsapódnak a kavicsok ahogy potyognak a kövek 2. ének a kőgömb után van a madonna ott várják a hen-eket most mennek férjhez az ír katolikus lányok az előző éjszaka után dobokat ráz a kíséret magasabb társadalombiztosítást ünnepelnek egy másik országban a családosok egy férfi egy nő a háztartás kisállat lehet kisgyerek lehet ez 20% profitot termel a gyűjtőtelepnek ahol a madonnákat polírozzák szépséges alakúra az arcuk nem dörzsöl többet 3. ének a madonna kerek és üvegdobozba van zárva a méhében művirágok nőnek csupaszok ne szívják a fészket és a látogatót se aki 1 euróért belenyúlhat a kertbe és a dáliák közé pottyanthatja a titkos vallomást a gyónási titkot és azt amit csak az isten oldhat meg a dobozt pénteken ürítik és a kapura tűzik a megoldást a jeligérőlFaliratok — Dublini mise

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

Egy svájci irodalmi összeállításból egyelőre csak a címeket olvasom, megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket. „Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” — hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel. De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez: A bruderholzi forzíciák. A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik, bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név, feltehetően valamelyik német kantonból. De aki nem járatos a botanikában,[1] tudja, hogy mi lehet az a forzícia? Mert a Gottfried Benntől származó mottóból — „Nimm die Forsythien tief in dich hinein” — csak annyi derül ki, hogy a — németes-szlávos neve ellenére Dél-Afrikában honos — Strelitziához hasonlóan személynév rejlik benne, tehát itt is valami növényről lehet szó. A jegyzet különben lényegében nem is a Bruderholz dombsorával foglalkozik, hanem a vers hátterét magyarázza el, de a forzícia konkrét jelentésével éppúgy adós marad, mint maga a mű. A neten kell utánanézni. Kiderül, hogy az eredeti, „Forsyth”-os forma a magyarban jóval elterjedtebb, mint a „forzícia” — de a növényt akkor is szinte mindenki ezen a néven ismeri: aranyeső. Történetesen egy nem túl jó Patricia Highsmith-krimiből tudom, hogy az aranyeső mérgező. Szerintem Giorgio Orelli is tudja, mert a versben aztán szóba kerül, hogy egy — a jegyzet szerint osztrák — kórházban néhány nővér hat éven át magatehetetlen betegeket gyilkolt. Persze nem aranyesővel, hanem halálos adag inzulinnal, fertőzött vérrel, vagy a vénába fecskendezett levegővel. Amit persze már nem a jegyzet mond, hanem a vers — úgyhogy talán nem is így történt. Már csak azért sem, mert a líraiLe forsizie del Bruderholz

Az esőfelhők hasáról a fejüknél odaszögelt varjak lógnak. A sárban dalnokok gyülekeznek, rügyező ágakat szúrnak egymás szemébe és anyatejet köpködnek. Ez a tavasz, véresre nyalom a húrjaidat, és neked kötelességed szeretni, mert szeretetből teszem. Amíg benned voltam, tenyérnyomok fedték be az eget, most egy hétig fehér lepkék fognak zuhogni. Én egy hétig nem fogok hajat mosni, csak ülök az üres kádban, meztelenül, a fülhallgatóból héjak ropogása. Felöltözöl. Egy tojáshéj szétrágásáról készült hangfelvételt játszik le a telefonom. Méz gyűlik a szemembe. Amikor azt mondod, nem tudsz kiismerni, pókok másznak a nyelvemre. Lenyelem őket, fogat mosok, és mielőtt hazamennék, felírom a tükrödre, hogy „1996, tavasz”. Reggelente ebben gyakorlod a megfulladást.  Ez a tavasz

Feketével. Nem a gyász miatt. Az éjszaka ihlette a szent szobát. Tudtam, hogy az ajtó mögött vagy, Mégsem kerestelek. Hittél benne, hogy nem veszem észre A kabátod foltját. Kifordultam az ösztönökből. Már nem tüsszentek, ha a Napba nézek. Nem is nézek a Napba. Nem nyílik a szemem, mégis körülnézek A szent gondolat-szobában. Feketével festetted a falra, Hogy kiabálni fogsz Mielőtt feladod a gondolataimban gyászoló bujkálást.  Magamra tetoválom az illatod

Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt, a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne — és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen; vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz. A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől. * A sártól meg a lábizzadságtól bűzölögve keményedő zokni (a porolószőnyegen), és újra egy bágyadt esti elrugaszkodás a tereptől, az elfajzott fundamentum vidékétől, „amit látni kell”. Erről így beszélnek ma — „amit látni kell”, akárha katasztrófaturista volna és nem mondjuk futurista, mindahány nem is annyira örömest könnyenfos úgynevezett potentátus. * Nézed a köldököd, nézed a monitort, ez is, az is, könnyenfos, és távolabb is, minden, könnyenfos, állapítja meg az utazó a falusi „idillről” hírt adandó. Van ez a világállapot…, az emberek háziállatokként felügyelt sokasága, csődje!, milyen könnyű volna ezt mondani…, hogy akkor így, eggyé válva vele…, hagyjuk el a terepet (az elme porolószőnyegén állva, melyet kutyái már összeszartak, hugyoztak). A fák maradnak a kutyáknak meg a madaraknak…, láncfűrésznek, talyigának. * Eléggé rosszkor van ez…; fáradt lennék megdögleni is; mondjuk, akárhány éve állati fáradt vagyok, és állatira rosszkor van, ami van…, de mindig így van…, mondja az utazó — nélkülözni kénytelen a félelmet, meglehet, a félelem igazgat és izgat bennünket élet és halál közt, aA Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Petőfi Sándor út, Szelevény, H]

Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval. Takarékosan felhasználsz mindent. A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást. S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát. S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok. Kezdet és következmény egymásba nyomul. Közben a kötényedet felhajtod, s nincs rajtad bugyi. Pedig vége a nyárnak és mégis — hajlandó vagy megmutatni. Akár sajtreszelés közben vagy habverés alatt. Megunhatatlan maradsz. Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől. Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon. Én nem gondolkodom. Lenyalom. Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz. Megjelent a Műút 2017060-as számában Leberknödelsuppé

nem értettem elsőre, mit ért az alatt, hogy ezek a halak a halálból születtek a falunak, mint kényszerű bocsánatkérés, amit rossz gyerekre erőltetnek. ő minden bizonnyal ott volt és bőségesen jóllakott a lőpor szagával. nem éhes — ezt mondogatta, ha pecázás után hazaértünk: utálta azokat a halakat. és utálta a kovácsműhelyeket: az olvadó vas szagát, a narancssárgán izzó, szikrázó fémdarabokat, a hangos kalapácscsattogást. de nekünk mindig narancsra panírozta, amit kifogott, fokhagymaszószt kevert, krumplit sütött, és a lónak is patkót veretett; mert ha tetszik, ha nem, a krumpliföldet szántani kell — ezt mondogatta. én meg nem értettem elsőre, miért utálja azokat a halakat, mert nem tudtam, hogy egészen mást utál: a vasszilánkokat a tó fenekén és a tavat, vagyis a tó eredetét.A tó eredete

Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait. Úgy ülsz előttem, az illatod betölti a nappalit. Azon aggódsz, hogy elszaladnak a percek, amiket csak nekem tettél félre. Kitöltöd az életem. Mint én a vizet néha a pohárba, ha engeded, csak azt iszol, a többi drága, mondod. Majd aztán azt közlöd velem, hogy én meg a tiédet, de teljesen, mosolygás a képeken. Közös múlt, nézzük, hogy mit örökített meg a gép, nekünk, veled, mintha ismernénk az életet. De nem. Csak néha sejtünk valamit, de elvetjük, mert nem biztos, majd nő belőle más. Újabb fotómontázs. Pillanatok, csak hogy legyenek dolgok, miket majd valaki később előszedeget. Valaki

zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem. később rúzstól barna csikkekben ért tetten az isten, becsapódott gondolatokba ágyazott ébredésként. nem éreztem szégyent — az ő képére teremttettem.rezignált pszichózis, 69 dB

mondjuk, egy jó polgármester gürizik, hajt reggeltől estig, elmegy néhány eleve értelmetlen találkozóra, reggeltől tíz lényegi és száztíz látszólag lényegtelen hívást fogad/indít — mindenkinek van telefonja, azonnal a legilletékesebbel szeretne beszélni. egy jó polgármester idő után szelektál. de tudva tudja, egy nem fogadott megkeresés miatt elúszhat a falu egy sansza. kávészünetben visszahívja az ismeretlent.   vége a napnak, dong az agya, zsonganak az autó műszerfényei, valami fekete egyszerre, egy biciklis (életszerű, spicces, falusi biciklis), rántani kell a kormányt, szembe egy autó- val megroncsolódik.   van a halottaknak ilyen kategóriája: tudod, hogyan veti hátra a haját, csak néhány, de lényegi szó erejéig ismered, alakítja a köreidet, közvetlenül nem, de jó tudni, hogy valaki az ügyeket így alakítja.   alakította. a mai naptól nincs.   és ott a „sztárhalál”. mely műfaj, milyen hatósugárban, miként? BS, EP, DB, LC, KI, KZ, ST stb. (csak nekem lenne ilyen borzasztó majom a 2016-ik év?)  gyerekkortól/kamaszkortól itt volt máig, s egy döccenésre („miccenésre”) kihull a kocsiból. a kocsiutat, a kocsist, a kocsit, az ablak üvegét, de még a tájat is   alakította. a mai naptól nincs.   MZ bácsi szintén jó darabon kísérte gyerekkoromat, nagyszülői szomszéd, mikor azt mondták: nincs. addig észre se vettem, még gyerekszemmel is ösztövér emberke, napra nap megindult, mankójával végigkopogta járdájukat a kapujuk előtti padig, mintha mindig ott ücsörgött, dohányos ráncaival, barna zakócskájában, apró benyomásaimat igenis   alakította. a mai naptól nincs.   MZ bácsi mégsem ilyen egyszerű eset, ő lett az első halott-látványom. Mami úgy gondolta, hogy e nyári szünetben öcsémmel ideje látnunk holtat (óvakodunk, aa halál, változataival

ritmikusan mozgó állkapocs ütemre, kiszámítható elfáradtál s észre sem veszed aludni mész kiharapsz egy darab életet gömböt fújsz arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad. halálra rágva

                                         ami nagyon nem kell kutatni rohadó csokrok között a régi cipősdoboz se ajánlott a szürke képeken prédára leselkedők a szürke emberek elmaszkírozottak pedig köztük sok van ki ringatott mesélt és ne találd meg kiknek a matériája megváltozott de olyanok mintha el sose mentek volna na ez az ami most nagyon nem kell ez a tavaszvég a nyárelő terrortámadása gazdátlan csomagokhoz ne nyúlj értesíts elbújt emlékeket segítsenek evakuálni ezekből az életveszélyes napokból hová erre nincs jó válaszom az értelem föladja ez az ami ilyenkor nagyon nem kell kerüld a nyitott ablakokat vonatsíneket és tudatmódosítókat maradjon a diszkrét alkohol konzervatív kiszerelésben agysejtjeid ha nincs szerencséd még tartják magukat összeköttetést találsz egymáshoz nem illő gondolatok között a rohadó virágcsokrok és nyári táborból küldött fakult előre hazacímzett levelezőlapok útvesztőiben a piros-fekete formavesztett só-liszt-gyurma hamutartó is életveszélyes ilyenkor nagyon nem kell ilyenkor nagyon nem kell a könyvespolc felé menni nem csak ahhoz ilyenkor mindenben ott a potenciális gyilkos ilyenkor ezek mind nagyon nem kellenek ilyenkor csak nézz magad elé a nyárban akár egy hülye szelfin ilyenkor nagyon mert mást nem tehetsz csak állsz rohadó csokrok előtt és lehajtod a fejedIlyenkor

Saudade   Saudade, portugálul azt jelenti, hogy szerettem azt a sétáló utcát, a kis terasszal, a higanyszürke pléddel és a ragacsos mézes kávéval, aminek ízét még sokáig magammal viszem. Saudade, portugálul azt jelenti, hogy jó volt felállni. Közel menni a folyóhoz. Érezni a halsütő összetéveszthetetlen illatát, és hogy keveredett a száraz városi széllel és a párával. Mély levegőt venni és a következő percben szublimálni, hogy a harmadikban egy kikristályosodott részemet otthagyjam a rakpartra vezető betonlépcsőn. Saudade, portugálul azt jelenti, hogy jó volna újra egyesülni a kis kristályokkal, amiket szétszórtam, összeszedni a szökőkutakba dobott aprókat, visszagyűjteni az elküldött képeslapok árát, venni rajtuk még egy mézes kávét, meg még egyet, meg még egyet, amíg az íze a szám ízévé válik, ha ez egyáltalán lehetséges, aztán egy csókot dobni csak úgy a levegőbe, a sétálóutcán lemenni a folyóhoz, és ott ülni, amíg meg nem utálom az illatot és a látképet. Ha ez egyáltalán lehetséges.   Leomlott reggelre   Az iskolából lopott krétákkal a járdaszéli nagy platánok alá rajzoltuk az életet. Reggelre lemosta az eső, üresre homályosította a dér, vagy belepték a levelek, és a közmunkások napról napra felsöpörték, biztosan nem azért, hogy nekünk újra tiszta betonunk legyen. Valahogy mégis így alakult, és mi új várakat rajzoltunk, magas várfalakkal, nyitott kapuval. Mögé nyüzsgő, boldog utcákat képzeltünk, és tényleg azt hittük, hogy az elhomályosult, lemosott vagy lesöpört nagy rajzlapunk minden nap valami újat tartogat, aztán egy parkolóbéli ugróiskolánál elfogyott a kréta, és némi bukdácsolás után egyébként is kamaszodni kezdtünk.   Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől   A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír.Versek

és repülők jöttek, bombákat tátogott az ég. a méhedben éltem akkor, szó nélkül, ahogy a talaj rezonál; ellenkezik. meséket mondtál egész évben, együtt nőttünk, aztán távolodtunk, ahogy a lüktető ér nyugszik. és elnyílt a benned lakó élet. hogy telik el így húsz év? Megjelent a Műút 2015049-es számábansiet

  Tipográfia: Rőczei György Well 11–15.

Well 1–50.

Isten, a fény a hűtőben nem írja alá a felkínált szerződéshosszabbítást. Hiába nyit a gazda napi ötször ajtót, Istennek ez nem elég: szerepelni vágyik. Ilyenkor, mint hűséges, szomorú feleség, teszi a dolgát: világít. A gazda nem hisz benne, a technika vívmányának gondolja őt. Múltkor is hogy jött haza! — Isten elszörnyedve néz. A gazda nem tudja, hogy Isten nem hibásodik meg soha. Ha a segítségét kérik, segít; ha nem hívják, készenlétbe helyezve várakozik. Eljön majd a nap — gondolja —, mikor kilép a testéből, és ledobja magáról az öreg hűtőt. Álmában Isten rendőrlámpa fénye — éjszaka közepén a gazda szemébe világít. Ez egy szexuális álom: a gazda térdre rogy, könyörögni kezd, a rémülettől habzik a szája. Bár Isten izgalomba jön, végül győz benne a gondoskodni vágyás. Mégis: ha egyszer észreveszik, nem írja alá a szerződéshosszabbítást — így fogadkozik magában. Ekkor már ébren van, a gazda lépteit hallja. A hűtőben még csend, a csendben karaj, mustár, végbélkúp. Nyílik az ajtó: a gazda kivesz valamit.Nem írja alá

 „Bgynek” Már megint akkor hívtál, mikor vert az éhség, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beleharaptál tegnapodba, kétségeket tépve ki fogaiddal. Már megint akkor hívtál, mikor vert a múltkori, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beléd harapott, darabokat tépve ki belőled, foga nyomán fájalom ült. Már megint akkor hívtál, miután megvert a soron következő, kivételesen hagytad, hadd meséljek arról, hogy a kétségek helyett keletkezik idővel új, őt viszont el kell fogadnod, te választottad. Sznekkbár

Keresztanyám lehetett az első. Szegénynek túl jó szíve volt, vett nekünk lakást, nyaralót, míg végül a vérét is kiszívtuk, legalábbis ezt mondta férje, apám meg azt, hogy szívroham. Szerettem őt, illik sírni ilyenkor, de én csak benyálaztam az arcom, és gombócba gyűrtem az öklöm. Anyám látott, és szégyenkezett. Mikor apámon volt a sor, a nagyanyámnál kellett aludnom. Nem akartam vele menni, játszani akartam volna inkább, de azt mondta, anyám küldte értem, és ebből sejtettem, hogy baj lehet. Ők ketten nem szoktak beszélni. Az ajtóból még visszaszaladtam, mert negró nélkül nem tudtam élni. Én apád nélkül nem tudok, mondta ő. A mama más volt. Mint a gépben pattannak el az öreg csavarok, úgy haltak el benne a szervek. Kórtermek között, mentőből ki-be, sorvadt a huzatos folyosókon, Az évzáró után, negyedikben már olyan halovány volt, hogy nem is látszott az ágyban. A jegyeimet se nézhette meg, pedig örült volna, biztosan. Utána a keresztapám jött. Bűnbánón feküdt a ravatalra, de őt már nem gyászolta senki, csak álltak felette feketén, és gyáván vonogatták a válluk, hogy tán büntetés volt a gégerák a piáért, meg a szeretőkért. Keresztanyám repedt szívéért. De én ezt nem értettem akkor, hát szégyenkezve elsirattam. Addigra már megszokott nálunk a halál, hozzánk költözött, bebújt a függöny rojtjai alá, az ablakpárkány réseiből, könyvek közül lesett ki, nekünk élt. Anyám két üdvözlégy között végigvette, hányan maradtunk, ki lesz majd a következő. Játszani akartam volna inkább, de már mellétérdeltem én is. Később gyanakodni kezdtem, mert nekem is ott kellett volna lennem, mikor oszlop szelte ketté azJátszani akartam

Kimenni a földekre, nézni az embereket, ahogy hajlonganak. Ha emberek. Nézni a kukoricát is, meg a távoli hegyhátat, ahogy éppen megtörik rajta a végtelen. Ha megtörik. Háborút hoz a szürke eső, elgondolni, hogyan ég egy szalmával megtömött zongora, hogyan a hús, és a természet, az emberi. Hogy szakadjon rá a kíméletlen hideg víz. Ez misztérium. És persze nem hinni semmiben, úgy kerülni el a pusztulást, úgy fordítani vissza a géppuskázó repülőket, törjenek szét az ölelkező felhők ködében. Úgy menteni meg mindent, ami a valóság, nem gyenge másolat csupán. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/vízöntő/háború

Délután lementem a vízhez. Vittem törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert, úgy látszik, megszállták a szúnyogok. Kora délután volt, pontosan meghatározva tizenkettő ötven. Szépen múlik és működik. Csöndesen. A nő csapkodta magát. Nem túl közel. Gyakoroltam az úszást. Megjelent a Műút 2014048-as számában Én igazítom el

10 | inercia az önvád és az önsajnálat energiái gőgjében és magányában erősítik a saját fájdalmából táplálkozót | a légtestű függetlenségének záloga a légtestű kolónia kohéziójának ereje és rugalmassága melyet az egyed a látszólag idegen organizmusok megismerésével ápolásával és elengedésével biztosít | aki gyöngeségét várható élettartamának derekán elfogadja a tehetetlenség a függés és az önzés testébe száműzi egyszersmind képmutatásra ítéli önmagát 22 | izoláció a gyűlölködők és az izolált jószándékúak evolúciója azonos | ha az egyedül utazó lelkek nem érintkeznek az útjukba tévedők sebeivel és játékaival | ha nem egyesülnek a sorsukat ismerő tájak metamorfózisával | a névtelen napon mesterséges bolygókká változnak melyek a paradicsom felé törekednek ugyan ám ezt már nem az út megismeréséért nem a jelenlét és a lassúság gyakorlásáért hanem a fényévek leigázásának szándékával teszik a düh és az öngyulladás mintázatai szerint | mire célba érnek pokoli végrehajtók lesznek | mikor a végrehajtók hada paradicsomi földet ér küldetéstudatukat már nem az elengedés és a jól álmodók mítosza táplálja de az igazság a reszketés és a megrázkódtatás amely kizsákmányolt csillagtörzsek kísértetképében jön el | így kezdődik a remény földjének birtokbavétele benépesítése és hasznosítása a fényévek leigázásának törvénye szerint | az ígéret földje így válik démonok sivatagává a tiszta víz kőporrá azNyolcadik nap: a bolygó kifosztása

Az épületek nem halnak. Kilátni a testből. Ablakok néznek rá. A létezésre. A Kioltásra. Fodrászüzlet volt itt. Szőr, a haj. Ékes hulladék. A beszéd hőkioldója. Olló vágja hidegen. Az épület él. Kiáltja színeit. Szirénázik a sárga. Sípol a piros. Ablakban tükörkép csobban. Maradt még lakó. Maradt még maradó. Falak hazudják a kört. Csillár a nap. Az épületek nem múlnak. A halál a testé. Fodrászüzlet volt itt. Kócolt emlékezet. Olló vágja. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanCsillár a nap

A hetvenötösség a hetvenöttelenség! Minden a hetvenöttelenségig hetvenöt! M.A.  (1975)   (seventy-side)

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők, langyos szél, mélyülő kék, valami idevalósi zene, és sok járókelő, nem idevalósiak. Én sem vagyok idevalósi. Messzire kerültem. Egy férfi ölben hoz egy kiskutyát. Mellette sétál egy nő, a nő kezében a póráz másik vége. Megjelent a Műút 2017064-es számábanPóráz

Sörhasú, elvált apa a múlt, akinek minden második hét- végén van láthatási joga, aztán csak elráncigál ide- oda, igazi vasárnapi apuka, a lehetőséget, a trolijegyet átlyukasztja, ellenben kérkedni, felvágni szeretne inkább, pontosan az ellenkezőjét cselekedni, hadd bámulják a szarháziak, mily vakmerő és hogy baromi jó fej, nem mint a sunyi jelen, kinek be kell kötni a szemét, hogy megláthassa az éjszakát. Megjelent a Műút 2013042-es számában Fényrosta

A szavakat szótári alakban tanulom sorra, ismertem valaha valamennyit, csak elfeledtem, mint felejti az ember a születését. Jelen lenni úgy, ahogyan a régi naplóban a lapok papírja teleírva s amikor az írás értelme semmit sem jelent. Újratanulom a szavakat, általuk hátha megjelensz te, a régvoltba elmerült, ki után úgy vágyom, mint fecskecsivitelésre a fecske, sodrás mélyébe a patak vize, szavaira az enciklopédia. Bot a távolba mutatásra. Megjelent a Műút 2016055-ös számában…mutatásra.

Szeretnél híres lenni, mondta a pszichológusom, ám először dolgoznod kéne. Ha végigmegyünk a híres emberek listáján, az derül ki, hogy először mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush nem úgy néz ki, mint aki bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök. Valahol el kell kezdened neked is. Különben kizárólag a saját fejedben lehetsz híres. Ahogyan mindenki más. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számában Játék a hírnévvel

Arcom íve, pofonbalkon, szőrös, erdőktől erdőkig. Ezt hoztam és a láncot, az ideges mitokondriumokat. Most is érzem még apám tenyerét, félszigetekre a haláltól, teleírtuk a bőröm, tintakék pigmentek a tengerek alatt. A szerveink fölött átívelő idegpályák, öröklött csigolyáim mindig is erősebbek voltak, tessék: képeket játszok meg, kanyargó autóutak, családi nyaralás. Íme a részek összegéből mellébeszélt egész, a távolság köztem és köztünk. Az irányok itt már feleslegesek, még talán a szavaknak van értelme. Megjelent a Műút 2015052-es számábanKépek

Ahogy két feladat közt, de mégis fák és madarak társaságában leültem, kicsit beleolvadtam már erkélyestül a tájba, és megállt egy autó bőgő motorral odalent, és a srác hosszan pakolt ki-be szerszámokat, végül egy mini gázpalackkal visszaült, és az öngyújtójával ellenőrizte, ég-e — már a szerszámosládák ki-be rendezésekor megéreztem a hátamban és az arcom beálló ráncain, ahogy a nagyanyám ülne itt. Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, nem akarom tudni, amit tudok, remélem, hogy nem robbanunk fel még, megiszom ezt a kávét, és a munkámhoz visszaülhetek. Megjelent a Műút 2016058-as számában Ahogy két feladat közt

a beteljesült természetességgel figyeli a gólyák párzását, ahogy Juli is kezd újra hinni a gólya- mesében, pont amikor elfolyott a magzatvize, amikor Jánosban el- törik valami, aminek esélye sincs az újjászületésre, mint ahogy a már kiszáradt pillanatragasztó tubusa is felidézi benne a vén tapasztalat átültetését egy másik iskolapadba,aminek meg rövidebb a jobb hátsó lába, akár a messzeségnek, ha haza menekül, hogy majd mindenestől kitegyék szűrét. Megjelent a Műút 2015051-es számában Te atyaég, János

Borbély Szilárd szövegeibe egy picit nyúltam bele, csak nagyon picit. Picit átírod, és akkor a magadévá teszed. Nem te írod, de rajta hagyod a nyomát a saját gondolkodásodnak. A költészet már régóta halott, a versek már a nyelvet át nem írják, csak verset írnak át a verstelenbe, az egyik formából a másik formát. Ha lehetséges volna meg nem születnem. Mint elfelejtett álom nyoma ébredés után. Mi ébredés, mi félelem a naptól. Gyomorban görcs, csak félelem, csak reszketés, csak görcsök. Mennyi, ó, mennyi reszketés van itt az izmokban, gyomrokban, végbelekben. Nincs semmi, ami megérné felkelni annak, aki elesett. Csak ült az ágya szélén. Hogy mégis, mért kellett, ha már, ahogy, mint annyira, korábban is, de újból, azt, mindig újra, újra kezdeni. Belátta, hogy bűnös tévedés volt nem gondolni arra, hogy minden egyes nap, hogy minden nap minden órája haladék csupán. A félelemről kéne még beszélni. A reggelekről, amikor izzadságban ébredtem. És nem akartam semmit. Eltűnni csak. Csendet, némaságot. Nem kellene mindent, amit most csinálok, megtenni. Egyszerre véget érne. Ezt szeretném, ha véget érne. Fölkelsz, mert azt hiszed, most vége van. És nem vetem be az ágyat, így majd közelebb lesz az este, rövidebb a nap. Mindig új napok, aztán piálok és szarok, kitartóan fogat mosok. Élelmiszeremésztő gép vagyok. Újabban bal kézzel törlöm ki a fenekem, higiénikusabb, azt mondják. És egyébként a bal kezemet is kell használnom végreRövid nap el

Hogy elüssük az időt, rohanó táskákat figyeltünk, próbáltunk rájönni, hány évre csomagoltak. Amit magaddal cipelsz, elárulja, meddig mész. Ez a mondatod beragadt két vonat közé. Persze, hogy az összes tippemmel — pirulák, cukorkák, nejlonok — csak a tiédben akartam turkálni. Te és a hírhedt táskád, ami alatt megroppanna minden gerinc. Maradjon hát a titkod, milyen messzire mentek; eddig a vágányig követtem a történeted. Itt már nem illik összeesni.[Sziszüphosz]

Kerber Balázs

Kerber Balázs kritikája Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt — Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél (Fiatal Írók Szövetsége) című könyvéről a friss Műútból

Hutvágner Éva

Hutvágner Éva kritikája Simon Bettina: Strand (Magvető — JAK) című kötetéről a friss Műútból

Bányai Tibor Márk

Bányai Tibor Márk versei a friss Műútból

Kustos Júlia: Valódi kritika és divatos előítélet

Kustos Júlia kritikája Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban (Lector Kiadó) című kötetéről a friss Műútból

Tovább »
Bazsányi Sándor: Fordított meseterápia — sárkánnyal és kohászattal

Bazsányi Sándor kritikája a Miskolci Nemzeti Színház Agave c. előadásáról (r.: Béres Attila) a friss Műútból.

Tovább »
Sztaskó Richard: Kiteljesedés

Sztaskó Richard prózája a friss Műútból

Tovább »
kabai lóránt: Záróbeszámoló (részletek)

Záróbeszámoló (részletek)

Tovább »
Zsellér Anna: Jog és irodalom a haza és haladás paradigmáján

Zsellér Anna kritikája Falusi Márton: Jog és irodalom, haza és haladás a magyar eszmetörténetben című kötetéről

Tovább »
Lénárt Tamás: Monumentum Nádasianum

Lénárt Tamás kritikája Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.

Tovább »
Szemes Botond: Egy letűnt műfaj aprólékos kidolgozása

Szemes Botond kritikája Bazsányi Sándor: Nádas Péter című monográfiájáról (Jelenkor Kiadó) a friss Műútból.

Tovább »
Peer Krisztián: Versek

Peer Krisztián versei a friss Műútból.

Tovább »
Thomka Beáta: Kőzetminták és -rétegek. Fotó vagy grafika? A szervetlen természet látványszerűsége

Thomka Beáta Kőzetminták és -rétegek című esszéje Végel Dániel fotósorozata kapcsán a friss Műútból.

Tovább »
Melhardt Gergő: Össze / hasonlító világ / irodalom

Melhardt Gergő kritikája Thomka Beáta: Regénytapasztalat. Korélmény, hovatartozás, nyelvváltás című kötetéről (Kijárat Kiadó) a friss Műútból

Tovább »
Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában.

Megjelent Tóth Zoltán János: Hardcore pornófilm a hálózati kultúra korában című kötete a Műút-könyvek sorozatában.

Tovább »
Réz Anna: Nőgyűlölet – gyűlölet nélkül

Réz Anna írása Kate Manne: Down girl. The logic of misogyny című könyvéről a Kiskátéban

Tovább »
Farkas Arnold Levente: , názáretinek nevezték,

Farkas Arnold Levente verse a friss Műútból

Tovább »
Papp Máté: A szó látványtervei — Avagy nyelvrácsból Vass-karika

Papp Máté kritikája Vass Tibor két könyvéről.

Tovább »