kitti — szeretlek, csak úgy magamnak. és kezdesz a szokásaimmá válni, már-már szégyentelenül; a szíved ritmusára húzogatom a bőrt a farkamon.töredék egy lány mellkasára

néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.függő teher

1 A puhaarcú lány, akit túl megrögzötten kezdtem el szeretni egy októberben, nem engem választ. Apró, lesből szúró fájdalom, az összerezzenés szégyene mosoly előtt. Függöny. 2 Egy éjszaka túlszívom magam. Kérdezik, miatta-e, pedig nem rosszul lenni jöttem, egyszerűen így alakult. Dühös vagyok, amiért gyengének hisznek, holott elég erőm lenne, hogy erősnek lássanak, ha. Utazom haza. 3 Az önsajnálat, ez a logikus halmaz- állapot nem szakad rám, csak itt van. Tetszik, ahogy a dolgok múlt időbe jutnak, és az életem, mint egy hivatkozási rendszer, feltárul. 4 Később, mikor már nem kérdeznek róla, sokat beszélek a puhaarcú lányról — rá fogom a rosszullétet is. Mikor úgy érzem, eljött az idő, megállok az utcán és sírni próbálok — nem tudom, mi lesz, ha egyszer sikerül. Addig is: aprót adok, ha kérnek.A puhaarcú lány

Csak én bocsáthatom meg, amit magammal tettem. Hasadék tátong bűneim térkövén. Testem hátat fordít, macskakő borításán rövid kopogás és teavíz sistergése visszhangzik. A vonagló hús lassan mindent beborít, ahogy szétmállik, égése lélegzik forró víz bilincsétől. Isten koplal a zsigereimben. Térköveimet megméri, majd epét hány. Borításom felrepedése közben érzem csókjai kérgét moccanni. Hogy elhallgattasd a testem, kenyeret kell törnöd értem. Szárazan vijjog megmaradt részem. Hamummal jóllakik az Isten. Reváns

nagyanyámat úgy szerették a rokonok hogy utolsó éveiben ápolni akarták minden vagyonáért persze úgy szerették összepakolták gúnyáit a sok fekete ruhát a sok fekete kendőt a sok fekete harisnyát és a rózsafüzért kabátot sapkát csizmát többé már nem húzott csak papucsot olyan lett mint a szobanövény ablaknál ülő fanatikus fényevő belehalt hogy elvitték a házból bőröndje volt a koporsó benne fái kutyája macskái és a nyolcvanhat év minden évszakja onnantól csak ült egy szobában amit neki rendeztek be nem beszélt nem mosolygott nem énekelt nem evett esténként elmondott egy imát több oxigént kért vagy ciánt a szeretet csontig kiszárította kis csomag lett könnyen vette vállára a halál nagyanyám

A vécésnéni beszélt néhány másodpercet a hírekben, azt mondta, látszott rajta, hogy maga alatt van. Állítása szerint földig ereszkedtek a vállai, és mikor utána szólt, hogy fizetni is kellene, a férfi kelletlenül fordult vissza. Aztán a kamera a sárga szalaggal lezárt vécé bejáratát mutatta, a háttérben toporgó utasok, szinte minden hímnek dolga lenne itt, látszik az arcukon, nem érdekli őket, csak hugyozhassanak a pesti busz előtt. Az összeturházott csap feletti retkes tükör szilánkjaival tette. Egy ismeretlen asszony szerint részeg volt, a vécésnéni ebből nem érzékelt semmit. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, mindenkinél rosszabbul viselte a kritikát. Már régóta csak pornólapokba írt, persze, nem a saját neve alatt, nőket és péniszeket formázó sorokba tördelte a gyöngyöző testnedvekig hígított lírát, de arra mindig ügyelt, hogy szereplői ne érezzenek egymás iránt szerelmet. Szóval, ha le tudja olvasni a vécésnéni arcáról saját véralkoholszintjét, akkor szerintem kiabálni kezd vele, lehet, meg is üti, de biztos, hogy tartotta volna magát a legközelebbi illemhelyig. Megjelent a Műút 2015050-es számábanIllemhely

karácsony ne vigyél minket kísértésbe, nincs huzat a paplanon, fehér minden, mint a mennyekben, csavard le a lámpát, Istenem, a tiéd megszületett az enyém gépekre költözött. képzelet nem ittad meg a teát citrommal, hozzászoktál a citrálhoz, az olympos léhez gyerekkorodban, nem tudtad megszeretni a citromot, csak az almát szeretted, tömöm magamba a jonatánt, az idaredet meg a delicseszt, bevettem két doboz citrált és lefeküdtem az ágyba, meg akartam halni, lecsókoltad rólam a savanyút és az édeset, játsszunk inkább mást, ez most félelmetes, mondtad, és levetted rólam a ruhát. leszedálva tegnap bekerültem a kórházba, azért mondom el neked, mert mindig azt mondtad, hogy az úttörő mindig igazat mond és igazságosan cselekszik, tegnap megtaláltalak, megfogtad a kezemet, aztán itt ébredtem ebben az ágyban, ismerős minden, érzem a szagodat a párnán, fehér csíkok vezetnek az éjbe, nem tudok az ablakhoz menni, odaszíjaztak az álmaimhoz, bárcsak soha nem ébrednék fel. evés epilepsziás rohamom volt, vasárnap hazaengednek otthoni kezelésre, így döntött a bírósági szemle, nem akarok a tündérhegyre menni, nem bírok ki fél évet, sosem szállnak le rólam, napi tíz gyógyszert szedek és zabálok egész nap, nem tetszenék neked, húsz kilót híztam, rólad meg eszik a bogarak a húst. graffiti nem az, aminek gondolja magát az ember, azt mondják, meg kell változni mindenkinek, gyógyszerrel vagy akárhogyan, ha nem sikerül, zárt osztályra teszik, onnan is kiveszik, elektrosokkra teszik, onnan is kiveszik, alagútba teszik, onnan is kiveszik sterilizálják, magára zárják, ne vessétek megbranül

az ablakon túl téli giccshajnal, bent a szoba levendulaszagú reszketése, mint mikor már egészen csend van. így meghallottam, ahogy utoljára szólítasz a saját nevemen. abbahagytam a karácsonyfadíszítést, ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt szemmel csak ennyit mondtál: szeretnék meghalni. ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit egy visszafelé járó órába zártak — a karok és a konyhagépek ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik, rég nem értett beszédünk helyén csak az ismeretlenné dermedt kezek suttogása, amik a szádba tömik az ételt, hangos súlyként a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot, és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged a saját képükre. Most csak állunk ostobán és nézzük egymást. Előttünk harminc kilóvá esett csend egy húgyfoltos lepedőn. Epilógus

Mi is lehetne természetesebb annál, minthogy szokásjogból eljár a kéz. Ha például szükség van rá a hatékonyság javítása érdekében. Vagy mert a féltékenységnek, mint tudjuk, mindig van alapja. És hogy mindenki egy életre megtanulja a helyét. Ha kell, újra és újra. A konyhában, vagy a nevezzük hitvesi ágynak. Idesereglenek bámészkodni, jelen esetben épp a b e t ű k e t idesereglenek bámészkodni, hogy azt hihessék, törődnek, és ez itt például most maga a törődés. Beszélni így is, úgy is lesz miről, de ha végül történne is valami, lehetőleg akkor is nevezzük inkább kölcsönös elköteleződésnek. És nem lesznek elég kíváncsiak, és áltapintatból elfordul majd az önjelölt közönség. És megmarad az önkéntelen hallójáratnak annyi, mint amennyit a tájjal szelfiző turista észlel a rablásból a tavon. De milyen táj.Rablás

eszternek 1 szürke kockaházak között futok az udvarokon fűnyírót szerelnek belehajolnak a kettes golf motorterébe megsimogatják a macskát az ablakpárkányon kiteregetik a fehér lepedőket a tyúkólak között distance one kilometer 2 az autóvillamossági szerviz melletti betonplaccon csatakos szőrű kutyák heverésznek egykedvűen megkönnyebbülök korai volna ritmust váltani egyelőre még magamat is nehezen követem jártam már ennél a szerelőnél az omladozó műhelyben eldobált polimerszalagok villáskulcsok és fáziskeresők rikító sárga ipari gázpalackok között a falinaptáron egy félmeztelen nő fehér neccharisnyában hátrabilincselt kézzel a szerelő közben villanykábeleket és a nissan hátsó lámpáját lóbálva röhécselt tovább nem lesz semmi gond újra engedelmes lesz a kicsike pont mint azelőtt indexelés közben is tud neki gázt adni 3 nemrég láttam egy természetfilmet két szibériai vadászt megtámadott egy tigris az egyik elindult a legközelebbi településre segítségért negyven kilométert futott a derékig érő hóban sebesült társa ezalatt beásta magát és órákon keresztül farkasszemet nézett a tigrissel a budapesti állatkertben láttam először tigrist túl közel mentem a rácsokhoz az állat az arcomba pisilt az ammónia égetett azt hittem megvakulok ötéves voltam anyám próbálta kimosni a szememet bőgtem mint egy törött lábú indiai antilop közben a tigris leheveredett a kifutó sarkába 4 az üres iskolaudvaron kupacokban állnak a falevelek látom magamat átbújni a szétfeszített rácsok között a kezedet fogom te is átbújsz utánam a falevelek közé fekszünk egymáshoz közel belekezdek a mesébe még csak a kerekerdőnél járok de te már alszol nézem ahogy hintázik a mellkasod hallgatom a szuszogásodat együtt süppedünk tovább 5 a kocsibejáró előtt érem el az öt kilométert a kulcs ott hever a borókabokor alatt csak fel kéne vennem bedugni a zárba lefeküdni a fűbe hagyni hogy a kutyák összenyaljákszívritmus

Jövőből érkezett miskolci lány. Oroszfejű, szöghaja kontyban. Szemében viszi a kéket, sok lopott tengeri mélyet. Az álmok menyecskék, súgja, valaki elveszi őket. Játékok voltunk, büntetésből varázsoltak embernek. Játékszív: ne edd meg. Felismertelek: hogy felejthetném el Misa medvét, pedig milliárd felejtés lehetséges. Felvadít a főztje, mit két babakarral kavar, kijövök érte takarók, papírok alól, ha majd nem ismétli meg magát az az ócska tavaly, a ketrec, ahonnan kikulcsolták a színeket. Húzok egy gyufányi nótát: „Nem ihatok, mert csók születik a számban, nem élhetek hamisságban”. Jössz te és a légióid? Piros már a pozsgád? Bolondom vagy már? Soha nem lesz bánat? Átölelem a kabátod, kutatok zsebek barlangjában. 1500 van nálad. Ezer a valóság, 500 a csengő álom. Letépem rólad, eltöröm a pulcsid, úgy megölellek. Össze-vissza érzek: nulladik típusú érintések. Kenyértörések. Most megmotozom a jövőm. Lehetséges. Megjelent a Műút 2014044-es számábanEzer a valóság

(...)                      * vettem virágmagokat de nem vetettem el őket azt mondtad lusta vagyok azt feleltem mi van ha nem nőnek ki azt mondtad csak képzelődöm de nekem elég ha a valóságot lehetővé teszem a józan ész virágzik majd a hátad mögött                      * ahogy zenéjével engedelmességre késztette a madarakat és vadállatokat Orpheusz már tudta hogy nincs halál így lelte meg az utat hozzá                      * a vakondpuhaságú napfénynek oly hosszú élet adatott hogy létrehozhatta önmaga kráterét a földben amit oly sűrűn lakott                      * azt mondják a DNS olyan nyelven íródott melyet az összes élet ért és beszél de akinek a legnagyobb a szíve mindig egyoldalú kommunikációt folytat                      * a nagymamám megvert aztán letagadta de én tudom hogy így volt mert álmomban történt és ő tanított meg arra amire a szüleim nem tudtak álmodni gondolni a rosszra                      * láttam hogy alszik nélkülem háborítatlan elmével ahogy a víz csordogált a Földön az élet megjelenése előtt                      * némán csorgott a nyakán az izzadtsággal vegyes látvány és szinte izgatta ahogy a lágy szellő próbálta felszárítani róla                      * kitártam karom hogy megöleljem a kertet és amikor összezártam egy sündisznót találtam benne aki odáig merészkedett hogy puha hasát feláldozta a Holdnak tenyeremnek                      * felkerekedtünk a fényből gyerekünk lett a Hold belénk kapaszkodva jött fel és noha karmai nincsenek szétmarcangolta gömbölyű testünket                      * angyali seregekről énekeltem ujjaimmal szántottam magam előtt a tó vizét a kedves tömeget és mire ez a víz pelyhekben a vállamra ülhetett a dal is értelmet nyert dicsőség Isten emlékeinek                      * vetkőzni vágyom adjatok helyet vetkőztetni vágyom szorul a Nap nem férünk el                      * megszökött a levegő elszökött az űrből utolsó menedék reményében törné át sejtjeim falát de nem engedi az agy                      * perzsa szeretőmA látvány

Esténként meglátogat az origami ember. Kisimít és összegyűr. A kezével barkóbázik: kő, papír, olló, állat vagy növény? Ökölbe szorítva hallgatok, de nem érdekli. Így figyel. Ahogy a kezével játszik: precíz mozdulatokkal, feszes élekkel hajtogat. Hanyatt fekszem, hogy el ne nyomjam a szív lüktetését, amíg hallgatom, hogyan zörög az egyszerű, matt papír. Megjelent a Műút 2013040-es számábanOrigami ember

Lehetőség „Másképp is lehet”, mégis mindig ugyanúgy csináljuk, kivéve, amikor másképp csináljuk, mert ugyanúgy már nem lehet. Belátás A talpát csiklandozom, mert úgy szereti. De úgy. Sikong, rugdalózik, fetreng. De meddig csinálhatom ezt, amikor neki meg sem fordul a fejében az enyémet csiklandozni. Pedig úgy szeretem. S ráadásul ma szabadnap. Ne legyek gyerek, mondja, az nem férfinak való. (Mi?) Hogy is néznénk ki, ha ő azt csinálná, amit én, én meg azt, amit ő. Lássam be, ezek nem felcserélhetők a méltóság súlyos megsértése nélkül. És mindkét lábát odanyújtja, mintha nem lett volna elég az egyik, aztán a másik. Én meg fogom: kézenfekvő, két kezem van, amivel, igaz, a saját talpaim is csiklandhatnám, de mi élvezet abban. Ébredés Reggel, alig nyitom ki a szemem, kezdődik. Hogy mi, azt nem tudni. Mellettem megint nőnek álcázva egy UFO. Unidentified Fucking Object. S jó, hogy ezt így is érthetem, meg úgy is, mégsem értem sehogy. Távlat Távolról se, közelről se érdekelsz már, hogy mért tartalak képben, nem tudom, ugyanúgy vetkőzöl, öltözöl, elmész, visszajössz, teszel-veszel, főzöl vagy nem főzöl, van egy elmés pasid, aki minden tekintetben az ellentétem (pl. amikor dug, behúzza a sötétítőt — kár), és úgy néz ki, szart se érdekli, hogy eszik, nem eszik, úgyis alig van otthon, úgyhogy nyugodtan foghatnál te is egy látcsövet, hogy ha másképp nem is, legalább így átnézz még hozzám (nem fogom behúzni a sötétítőt!), ha már itt lakunk még mindig egymással szemközt. Új lakás Az alapozást már felvittem, csak a színeket kell még kiválogatni. A régi szomszédlány olyan meséket tud a pamacsával, hogy asszem, azzal fogomEllen tétek

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát. élesedik a botlás az úton, mikor kiesett kezedből a kenyér és gurult, gurult hazafelé. érzed kezeden egy kéz melegét szikrázó hóesésben, látod a bádogtányéros lámpák alatt villodzó kristálypelyheket, mögöttük az angyalokat, és szentnek hiszed az estét. mert az az este szent volt, s marad míg élsz, míg le nem zárja, mögéd nem rekeszti egy utolsó… mik tudnak emlékké lenni? nevek bukkannak elő a semmiből. az óvoda kerítésén át nézel jacola után, és egyre gyakrabban jut eszedbe, írod le, vagy inkább mint mágikus ábrát a barlangrajzokon, vésed az emlékezet falára, mert nem szabad elmúlnia. megidősödvén az ember könnyebben elérzékenyül, torkát kaparják az indulatok. ma egy gyűrűre gondolok. nem temették be az évek. varázsereje volt? talán pár másodpercig éreztem a tenyeremben, rajta az ujj melegével. fénye beragyogta a füstkoszos galériát. tőled volt szép, a szerelmetektől? mindegy. besorakozva a halhatatlanok közé, emlékké váltak. miért? a mondattól? — még senkinek semCalifornia Blues

A tömbházak erdejében lehúzza a tavasz a cipzárokat, és ez feledteti a hányásszagot a liftben. A lakás és az edzőterem között félúton egy kislány cseresznyefát rajzol az egyik panel falára. Én nem festek semmit, de megbocsátod, ismersz. Tudod, olyanok vagyunk, mintha az ellenkező féltekén élnénk. Szóval a hitelességem érdekében zárójelben jegyzem csak meg: (annyira undorítóan gyönyörű ez az idő, hogy szinte kedvem lenne újra behódolni neked.) Egyértelmű, hogy hazugság kedvenc évszakot választani, igazából csak a változást szeretjük. És abban megmaradni a régivel. A teremben gimnazista lányok sétálnak el mellettem. Lábaik körberajzolható, elképesztően barna, gyantázott csövek. Próbálom elvonni figyelmem az ordítva guggoló férfiakról. Újabb súlyokat pakolok a hiányodra. Túlértékeltem magam és az egész a mellkasomra zuhan. Közben a tiéd anyajegyeit, ahogy egy nyálas filmben a virágszirmok, más hajszálai simítják végig. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA telepen rügyezni

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Habár nem tudod felidézni, az indulás szertartásos mozdulatsorának egyetlen eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz a száraz tenyeredben minden lépésre megcsörrenő kulcscsomóval. Széttaposott papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid a beton illesztések között áttört fűszálakat tapogatják. Amikor eszmélsz, már félúton jársz a kis kerti betonúton. A kapuban egy űrhajós áll. Állhatatos tekintetétől nyirkossá válik a kezed, a kulcsok összekeverednek benne, mint a kártya lapjai. A rutinból kiesve a zárba is nehezebben találsz. Minthogy a terraformálás sikerét a felejtésben határoztad meg, az idegen fényéves utazása felkelti benned a kételyt saját nélkülözhető- ségedet illetően. Ahogy a zárral vacakolsz, a türelem, mint egy összegyűrt papírlap, amit nem lehet többé kiegyenesíteni, és a kályhába kerül. Fordítasz a kulcson, és ha már ezt az utolsó dolgot is tűzre dobtad, visszabaktatsz.  Az utolsó lakó

a fák mellett a sínek élei, a villamos átme- neti geometriája. sínek ráérős elágazásai. a talpfák között vegytiszta kavics, kivi- lágított váltószerkezet, olajfoltok széles csillogása. melegen zúgó transzformáto- rok. hátul végig a fák amorf csöndje, ta- pintható, függőleges fal. a hőhatárt átfod- rozza a menetszél. oldalt elkavar, kanyart húz a sínbe, az út görbéje kibillent. fejed koppan a plexinek, a lombok között egy ág megroppan. az erdősáv magának akar, nélküled ér az ősz utcáig. leszállsz. egy nő áll itt déltől, tangában, harisnyában. sajná- lod, tartasz tőle. mond valamit a legvégé- ről, ott sincs, mire visszanézel. sín sikít a villamos előtt, a levegő dobhártyád feszí- ti, a túloldalon beáll a csend. az aszfalt to- vábbreped, a város szélén kopnak az utak, és mire az első ösvény megkezdődne a talpad alatt, köréd épül a kerület. távveze- ték görbül a pattanásig, ezt már nem hal- lod. a zúgástól odabent megtorpan veled a város, és ebben a végtelenül lassú moz- gásban inkább elhúzódnál. halkan, és in- kább magadtól, mert éppen innen feszít vissza a középen nehéz geometria. a nö- vekedés nullpontja, tűhegynyi mélye, fel- színt nyomó sűrű rétegei. falak vaskos tusvonalai. nyomaid a lágy tintaporban. mire visszaérsz, átrajzolt az utca, vagy te nem állsz készen súlyarányaira határ_út

te csak mész én meg csak viszem utánad a hallgatásod csak mész én meg csak utánad csak viszem és közben arra gondolok hogy a méltóságot nem méterben mérik s hogy ha majd már nem foglak követni biztos beszélni kezdesz  ha majd

Égitest Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a Holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok, vagy szögesdrótok. Rögzített távolság. Háztető Kartonszárnyak. Negyedik emeletről egy öregasszony teste. Élére hajtott ízületek, rézre evett hús. Nem repül a fájdalom, csak zuhan, szüntelen koppan, esik és szakad. Fullad a ház, az ablakok rémülten kapkodják a levegőt. Meghajlik a gerinc, mint a csövek a falban. Kinőhető az álom. Az ujjak hegye belenyúl a tenyérbe, fehér a haj, párkás krém a nyál. Mindennek szárnya nő. Mégsem repül semmi sem. Szennyes Lassan számolok ötig. Gallyszerű ujjaid ügyetlen hajtogatod kijjebb, a negyediknél megakadsz. Tudtam, hogy ezVarratok

CV Kergettem egy pocsolyát, mire utolértem, mindig kiszáradt, és egy másik horpadásban keletkezett újra. Én fáradtam el előbb. Így jártam egy tömeggel is, mire odaértem, mindig feloszlott, és összegyűlt egy távolabbi téren, vagy valakinek az emlékezetében. Táncolt vagy tüntetett. Most magamat kergetem: egy tisztáson fekszem mozdulatlanul, és várok, amíg előmerészkedik a fák közül, vagy a fejemből, vagy leszárnyal az égből, és idegesen ide-oda kapkodva a fejét legelészni kezd.   Taxiban egy röhécselő tegnappal, egy félig alvó holnappal és egy beszédkényszeres mával. Én szállok ki először, valaki vegye el a pénzt.   A legalsó sor Kukák a pokol kapuja mellett.   Kérdés Milyen volt az eredeti ég?  Versek

És ott ülök majd hat évesen a konyhában megint: apám katonákat csinál, és Erdélyről mesél: fenyvesekről, falvakról, és csúcsokról, ahol örök a tél. Anyám az ágyamba hozza a tejet, és felolvas abból a könyvből, amiben minden hónapról külön vers mesél: orgonaszínű május, pipacshajú július, ránckarú szeptember színei - legélénkebben mégis novemberét látom, azét a novemberét, mikor anyám elhervadt, hogy megszülessek. Megvárom, míg decemberhez ér, aztán eltűnök, mint ágak végéről a hó, ha kinyitja szemeit az olvadás.   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Locker.mp3"][/audio]  December

amióta elkezdődtek a koncertek, lezárták a parkot, a vonatok rendre öklendezik ki magukból a tömeget. lassan olyan a forgalom, mint annak a bélműködése, aki hetek óta rizset eszik rántott sajttal. csak gyűlnek a gázok és tetvesedik a türelmetlenség. már csak a kábelek tartják egyben a várost, a túlfeszített oszlopok bordázatát. próbálsz kerülni mindenkit, mint elegáns nők a macskaköveket. bevásárolsz előre egy hétre a carrefourban, pedig utálod a felhozatalát. ahányszor bemész, hangyák kezdenek mászni a bőröd alatt, úgyhogy sietsz, nehogy átvedd a fonnyadt gyümölcsök szagát és a túlhajszolt alkalmazottak érdes tekintetét. otthon a kulcsot a zárban hagyod, kidőlsz a szőnyegre, közben arra gondolsz, hogy ha bárki most meglátna, azt mondanád, azt játszod, hogy elütött kutya vagy és várod az elszállítókat. szerencsére időben eladtad az untold jegyet, amúgy is csak a mø koncert érdekelt igazán és egy ideje egyre nehezebben bírod elviselni a zajszennyezést. örülsz, hogy lemerült a telefonod, még csak kifogást sem kell keresned. keresztbe teszed a lábad, megnyomódik a jobb heréd, ezért simogatni kezded, minden szexuális töltet nélkül. verni nincs kedved, spricceléstől már úgysincs mindig orgazmusod. fekszel az egyre nyirkosabb levegőben, odakint csepegni kezd, de tudod, hogy ez nem eső, ez csak űzött madarak verejtéke. hagyod, hogy túlcsorduljon az idő. közben továbbgondolsz minden félbeszakadt beszélgetést, azt, amikor egy órán át szürcsöltétek egymás mellett a mentás limonádét, és tudtátok, hogy mindketten kizárólag a mall melletti parkolóban történtekről hallgattok. továbbgondolod a félelmed, hogy egyszer elcsúszol a tusolóban és kitöröd a nyakad,zajszennyezés

Mint szerenádkor diáknak dobott borosüveg A kifeszített pokrócot, Úgy görbíted meg bennem a teret. Egyre kisebb leszek. Mint egymásnak csapódó elemi részecskék, Véletlen ütközünk. Üveg nem tört soha, Mi hullunk darabokra. Mint felejtés gravitációja vonzza A közénk szorult szilánkokat, Úgy merülsz el bennem Tehetetlen.Atomok tánca

a fiókok tartalma kiselejtezve az emlékezet kukába vetve útra készen a kidobásra szánt dobozok ám akad még néhány selejtezésre váró darab: két bekeretezett fénykép (az újvidéki színházban éppen zajlik a képkeretgyűjtési akció) könyvek belépőjegyek félrerakott műsorfüzetek s végül csak ki kell nyitni a gardrób- szekrényt és kiakasztani belőle a tintafoltos kockás inget is majd sorban tovább: a baloldali szárnyból a funkcióját vesztett szabadidőruhát a zoknit a meleg téli és a nyári pizsamát a kék gyapjúpulóvert amelynek puhaságába jó volt bele- rejteni nem is oly régi arcát s akárha kilépne egy lakásból mindezt bezárni magától el- s magából kizárni legvégül pedig visszaadni a lakáskulcsot is Megjelent a Műút 2013037-es számában. Naplóversek

üres koponyában járkál egy állat, a szemgödrön néha kitekint, hogy félreismerjen valamit, napok óta ruhában alszok, és este a mosdókagylóba rázom az aznapi zsebpiszkot, mindig ebből a zaccból jósolok holnapot, közben alkalmi megfigyelések a tájról, ez a legtöbb, amit tenni tudok nélküled, esténként felajzott idegenek szeretkeznek erőlködve az ágyamon, utódaik szépek, de piszkosak és gonoszak. Sz. kimunkált hétköznapjai

Az após garázst épített az udvarban; ki kellett vágni az öreg füzet. Hegesztett vasrudakból az alapszerkezet, fehér lécek tartják a hullámos tetőt. Egy reggel aranyló pecsétek borították a kocsi kék karosszériáját. Még védekezett a fenyő: gyöngyöző váladék csorgott a frissen gyalult lécekből. Tél van, nyikorog az idő, olajozatlan a bejárati ajtó. Néhány csepp is elég lenne. Ütésnyomok a falakon, sérülések a polcokon. Gyantacseppek a bőrömön. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Gyanta

Tárkány, az Elvis-frizurás főpolgármester Megnézte az óráját: már öt is elmúlt. Késik a vásárból, de úgyse kezdik nélküle A gyertyagyújtó ceremóniát, igaz? Az önkormányzat mutatós párkányzatán Fölgyulladt a színes lámpasor: Hókristályfüggöny, koronával ráadásul! Hópaplanos fenyődísz és világító pehely! Ízléses fénypalást meg lampion! Az utcabeli fákon kacér tűzboa, Jégcsap meg angyal, kígyóforma girland! Száz ablak üvegében tükröződtek A vasárnap begyakorolt eseményei. Tárkány, aki hétvégére mindig hullafáradt, Ezen a héten majdnem infarktust kapott: Két százéves nénit már felköszöntött, Ült a nyugdíjas közszolgák karácsonyán, Pár galéria nyitópartiján, S három ingyenes hangversenyen is!… Tudta, tudatosan kell lassítania, Fékezni a pörgést, hogy túlélje valamiképpen, S tudta, hogyan kell begyűjteni minél több jóember — Alattvalóinak szerette hívni őket otthon… — Színes-szagos jókívánságait: Azokból fog élni legalább jövő novemberig. Advent negyedik vasárnapja volt. Ilyenkor az angyali üdvözlet története Hangzik el a szentmiséken, És minden évben kitárul a vásár Az antifasiszta altábornagy nevét viselő utcában. Dobkályhák platóján sült gesztenye És fűszeres puncs buja illata csal Az arcokra mosolyt a nyüzsgő karácsonyi faluban. Händel szól, árad az illatkavalkád. Tárkányt várta már a plébános, kezet adott neki, És nem teketóriázott, máris gyújtogatni kezdett: „A bűnbánat három gyertyáját A Reményé követi! Ez aztán az öröm A köbön!” „Évszázados prófétai várakozás teljesül! Íme, az első úrjövet…”, hadarta erre Tárkány, S túl gyorsan adta vissza a szót plébánosának. „Ünnepelj egészen! — kezdte az. — Mivel az ünnep A különbözés. A mély és varázsos rendhagyás. Örülünk a fénynek, ahogy bevilágítja a sötétet! Sötétségben él, aki csak magát látja. A kisded ésVásárban

Egyszerre nyúltunk a kilincshez ajtót nyitott valamelyikünk hiába szeretném felfogni Van, mihez nem találsz foghatót és van, mit többé nem foghatsz már Azt hittem, hogy nem alku tárgya ha te felsegítesz a földről én felsegítem a kabátod s többé nem zárunk kulcsra ajtót Jobban szeretlek, mint szeretnéd de azt hittem, hogy ez nem nagy bűn Kiírom, kihúzom, átírom áthúzom — kezdem megérteni Legalább majdnem megpróbáltuk megpróbálta valamelyikünk S bár nem vagy itt, de ajtóidat nyitva tartod a szemeimenValamelyikünk

  Látónak Egy, megérett a meggy, kettő, kisült a tepertő, három, éber álom, négy, zümmög a légy, öt, tejfehér köd, hat, add meg magad, hét, nem fog a fék, nyolc, koppan a porc, kilenc, miért nevetsz, tíz, azt mondom, csíz, húsz, megszökött túsz, harminc, szíjas gerinc, negyven, porból lettem, ötven, hitem töretlen. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában Számoló

Nem csináltam semmit, itt vagyok, nézz rám. Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen gyémánt. Boldogok voltunk egykor, de már nem vagyunk. Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két szavunk. Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy érdekellek. Mondjuk, hogy érdekeltél. Hogy én voltam a szerelmed. Átvesszük újra meg újra, de aztán nem szólunk egymáshoz többet. Eltelik harminc év. Vajda János szerint akkor már könnyebb. Folyamatábra

Ha nem húzzuk be a sötétítőt, a szemközti tízemeletesből annyit látnak, hogy szusit eszünk, sörözünk és Harry Pottert nézünk. Lassan kitörlöm az összes többi filmet. Kínai nevekkel nevettetlek, Hālì Bōtè, Ābùsī Dèngbùlìduō. A nehéz estéket csak a panel bírja el, mi ágyba roskadunk egymás súlya alatt. Legjobb ismerőseim az idegen szavak, így a megoldásból csak azt érted, hogy most már tényleg aludjunk. Morning person, az orroddal bökdösöl, így ébresztesz két órával a megbeszélt idő előtt. Én sima ember vagyok, minden nap leölöm a lakásba tévedő poloskákat. Rossz-málna-szaguk van. Őszközép, a tizenkilencedik születésnapomon már van fehér hajszálam. A szekrényszagú pizsamám átveszi az illatodat, elfogy az első tubus közös fogkrém. Melyik is volt a te poharad?Óbudai szimbiózis

Mereven nézek egy bokrot, különféle sárga széleket, itt-ott előtűnik a zöld is, levelek rejtett címere, s egy másik látvány emögött: összehajló fák tövében drótkerítésbe fut eperbokor-övezte fehér. Nem válnak-e a lombok hulladékká, mint ágán megbuggyanó szilva, ha újra itt nyaralsz, apám, s rendezkedni támad kedved, csinosítani az udvart tönköket hagyva hátra többségi részeden, mit nyaralóidényen kívül nemigen látogatsz, mert második családod a fővárosban él, ott telnek mindennapjaid postázási céged élén. Ha lehetne, se tennék panaszt semmilyen hivatalnál, mint tetted egykoron esővízzel telt úthorpadás okán, de máig meg nem értem, az ecet-, ha megmaradt, a meggyfa mért szúrt szemet, hogy parkolási célból kivágtad egészen, hiszen szélvédődet félted, pedig lett volna munkás, aki baráti áron lombkoronát metsz. És a későn érő barack? Betegnek nevezted. Minek is tagadjam, persze asszisztáltam gallyakat kötözve, te megfizetted árát sörrel és tüzelővel. Akkoriban könnyen berúgtam, nem kellett órákon át innom, s el nem keveredtem a város forgatagában, mikor kapuk zárnak aluljárót megtartva hőjét hajnalig. Este érthetted meg, közös részegség alkalmán, hogy számomra az istenfélelem nem az Úrba vetett hitet, hanem lététől való félelmet jelent.Visszaszámolás

a vörös képzelet alatt ülsz mintha sugárfüggönyön át néznélek süllyed a távolság eszméletvesztésünk után ciánfelhőn ébredünk másik halmazállapot dombjain tengerszint fölött csillagmaradványok spiráljain kezdünk el érzékelni eltűnik a napkorong és mindketten tudjuk hogy a légzés ritmusának jelentése van * vad borzongás horgonyoz a tűzben a fekete látogató mechanikusan érinti a hamarosan kitörő lávát ösztönösen terjed szét mint az idegpálya neuronjai nyakszirtek határolják a felejtés láncszemeit sűrű sárga köd hozhat enyhülést varjak csapata csipkézi a légkört * a ragadozók amiket zálogba adtál órákon belül elpusztulnak szerteágazó törésvonalak mentén várakozol míg el nem jön érted a vándor huszonkilenc napig lesz nyugtalan a természet a központi mezők zsákutcák tested kérges homloklebenyed az utolsó tiszta terület visszafordulsz hallod a hidraállatok zaját * elvágyódunk ritka égi jelenségek felé a szorongás édesvízi tapogató űrbélben emésztett gerincesek közt keresed a választ de hiába az elmúlt évszakok mutatják az irányt egyszer ez is bekövetkezik mint a kambriumi robbanás faunakutatók sokasága jön el érted medúzákkal úszol sejtrétegeik közé simulsz * színes csempékkel raknád ki a kontinenst míg az utolsó zónába űzött zsákmány is veszett lesz dobogó rémálomból ébredés ibolyakék kocka a tér nem hallod a folyamatos zajt zárt szépség a csend * üveglap mögött az óceáni kéreg háromszöget zár be a szilárd gömbhéjjal emelkedik a part a medence üledékes szélén állunk korallokat mutatsz nekem míg a hurrikánt várjuk pusztító hullámzásra ébredünk mészvázak közt indulunk útnak a vulkán holnapig alszik * ezüst gúla mellett érek haza ismerős fénycsík követi lépteim neuronok utolsó állomása ez termékeny kikötő ahol megfulladsz a sekély vízben gyűlnek az emlékek színeket rajzolnak a hófehér tapétára ismerős zaj csalánozók lepik elinvázió

A költészet úgy csúszik az álmokba akár egy búvár a tóba. A költészet, bátrabban bárkinél, belecsúszik és elmerül, mint az ólom egy tóba, mely végtelen, akár a Loch Ness, vagy olyan tragikusan zavaros, mint a Balaton. Gondold át alulról is: egy búvár ártatlan az akarat tollaiba burkolva. A költészet úgy csúszik az álmokba, akár egy búvár, aki Isten szemében halott. Krusovszky Dénes fordítása Megjelent a Műút 2015050-es számábanFeltámadás

dada

black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite white red   red white whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite withered   redwhite whitered redwhite black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black   (   Kazimir Malevich born 140 years ago  :   february 1878   )  

SUPREMATIST POEM

Pofon, ami annyi ideig bizsergeti az arcot, hogy simogatásnak tűnik. Bársonynadrág szárán fényesre dörzsölt alma, magánégitest, ami beragyogja a napom, hiába harapnék bele, az ízében sose csillan fel az a fény. Az alma zamatának egészen más képe van, mint a fényesre dörzsölt almának. A zamat képe: egy szép nő hasán magába roskadó jégkocka, megfakult, ezeréves kalligráfia, utazás kutya vontatta szánon télből a tavaszba. A zamat képe nem látvány, nem is láthatatlan. Ha behunyom szemem, annyi ideig vonul a hangyasereg a nyelvemen, hogy inkább hasonlít harapáshoz már, mint csókhoz. A zamat képe folyton éhezik. Megjelent a Műút 2017063-as számábanBársonyos forradalom

Ha egy könyvet veszünk elő, te a képeket nézed, míg én csak bámulok. Úgy bánsz velem, ahogy göndör hajaddal az elmúlt évek. Az ágyam szélén ülve betakarsz, bátran lelógatod lábaidat, a fehér hajópadlóra készíted a lavórt, miközben én árnyékszörnyekkel viaskodom. Születésed után valószínűleg nem haltál meg majdnem, mint én. Talán elég anyatejet kaptál ahhoz, hogy aztán később már ne okozzon örömöt az evés. De nekem öklendezésig kell falnom édesre sósat, sósra édeset, mindig az ízek miatt, hiába feszül a bőr hasamon. Egyszerre vagy az összes gömbölyű betű, és én nem tudok olvasni, csak a tölgyszínű padlóra, a lavór mellé hányni, mert nem fogod a homlokom. Csíkos és pöttyös borító vagy egy négyzetrácsos mesekönyvön, amiből ellopták a betűket. A lábadon felkapaszkodnak az árnyéklények, de hiába ismered a krétapor természetét, ha a véres kézfejemet nem. Az oldás és kötés hatalma a csuklód körüli szőrszálakban van, néha szeretnék elrejtőzni köztük, máskor meg kenőkéssel nyiszálnám a zölden domborodó ereidet, mert úrinők napjai fogynak, a szél meggyűri a vasalt blúzokat.Anyatej

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

Kabátot veszel Kabátot veszel Kabátot veszel meg sapkát. Elmész? Elmész? Ha már elmész, hozol tejet? Nem tudom a Nem tudom a Nem tudom a napját Mikor téged Mikor téged Mikor téged megismertelek Remeg a kezem Remeg a kezem Remeg a kezemben a csésze És terád És terád És terád borul a melegteám Mondd, Mondd, Mondd, mikor lesz már vége? Mondd, és Mondd, és Mondd, és közben nézz ide rám Meddig leszünk Meddig leszünk Meddig leszünk halhatatlanok? Majd szólok neked Majd szólok neked Majd szólok neked, hogyha meghalok. Ahogyan gurulok

Talán minket is elbeszélnek s nem mi leszünk azok elvásnak szét a semmiben ezek a pillanatok semmiben semmivé hiszed vagy nem hiszed nincs se szó se beszéd ami onnan kiszed talán egy rezzenés egy béna gondolat egy telefonhívás mint most de nem fogad senki semmi sem kívánhatsz holnapot új évet boldogot ha nem vagy nem vagyok még hogy szerettél még hogy nagyon szerettelek hogy tavasz volt hogy nyár volt most tél van de telek várhatók-e messze ahova elrepülsz hogy igazán szeressen kinek fiat te szülsz és jön majd tavasz nyár is jönnek őszök telek el tudják-e beszélni hogyan szerettelek hogy mi volt az az éhség mi megszerettetett még engem is s a kétség mi lesz mi nem lehet lesz-e majd olyan kor te még megérheted hogy minket is egykor elbeszéljenek 2015. december 31. Megjelent a Műút 2016057-es számában Talán minket is elbeszélnek

Ezek a színek könnyűek és késve hűtik a tavaszt. Estére vihar készül, aztán mégsem és így könnyű beleszeretni bárkibe. Könnyű fenntartani az emlékezést, ha csak játék az egész, titok és valóságos történetek nincsenek. (De vannak, mondanám erre, pont ezek.) Óvakodva vagy nem, de milyen finoman terülnek szét, fordulnak meg, bomlanak ki. Egyéb dolgom nincs is, csak ülni csendben és néha mondani valami mocskosat. Ha kell, könnyed mozdulattal elhalasztani. Kivenni a kezem egy bugyiból és csak úgy megindulni hazafelé, a világnak neki. De milyen könnyű bármit is elsiratni. Milyen könnyű beleőrülni, meghalni, mindent összetörni. És milyen nehéz szó a könnyű. Hiába, csak maradandó dolgaim vannak. Amit elengedek, folyton megtalálnak, azt mondják, benji, gyere velünk játszani! Én pedig játszom is készségesen, hajnalig játszom velük, miközben kacsintgat és vár, éppoly készségesen vár a kertek alján jócimborám, Magány. Ő pedig hatalmas és kegyetlen, szememben hordozom és amíg velem van, soha meg nem öregszem, soha meg nem nyugszom, soha meg nem őrülök. Pedig volt idő, hogy azt hittem. Volt minden teljességgel érthetetlen, hogy nyüszítve kérdeztem, mit akar velem. És ahogy lassan megszerettem, egyre veszélyesebb lett a vérem. Aki ismeri saját bűnét, könnyen megérti a másét. Az tudja, hogy nem megbocsáthatatlan semmi sem. Az már majdnem betörhetetlen és nyomot hagy mindenkiben, akiben egy pillanatra meglátja valamelyik lehetséges arcát. Magány vonz magányt, test vonz testet, álom az álmot, a bűnt, a káoszt, a rendet, faszt, pinát, szemet-szájat-segget, szó a szót, a táncot, szcénát, alamizsnát, a tenger kihordja, majd elmossa titkait, a tenger kimondja, elűzi, megköveti, a tenger hallgat. KövetiA tetszőleges part

I.   Bármit is látsz a szélvédőkben — erkélyeket, az erkélyeken embereket —, próbáld meg ott tartani.   II.   Amíg a munkából hazaérünk, végig a jobbkezünk alatt van az úttest; ha valaha megmozdul, mi készen leszünk rá.   De megint csak egy lány jön szembe rajta. Szóval elmúlt már kilenc, mondja a barátom, ilyenkor a járda az ijesztőbb. Milyen érzés, hogy most valaki épp tőlünk fél?   Minden este ugyanitt futunk össze vele, mondom, és nézz csak rá, pontosan az út közepén megy. Nem lehet ilyen precíz, aki retteg.   Aztán hallom, ahogy a csizmája csikorog az aszfalton: két darab szétpattanni akaró fogzománc.   Mi a büszke mellkas titka, barátom? Kihúzom magam, mielőtt válaszolnék: a beszorított levegő.Rutin

Teletölteni a vödröt vízzel. Azt a vödröt. Azzal a vízzel. Tiszta forrás értelmező cseppjeivel mosni az arcot, mosakodni meg; először félmeztelenre vetkőzni, és úgy. Félénk háborús sebeket simogatni vele. Majd a fészer mögött építeni új jövőt, legalább belegondolni, mitől távolodik az ember. Ha ember. Csont és bőr, hús és vér, léleknek nevezett üres levegő. A dohányfüstben több empátia a természet iránt. Mert a legtöbb nem érti. Mitől a szív, mitől az egész. Melyik felhőben, melyik megmentő, melyik mindegy. Hogyan feketedik a meggyfa koronája, ha nem veszi körül gondolat. Bármelyik fa koronája, hogyan feketedik akkor. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/kert/vödör

Attila, Atilla, vezeklő, teremtő, ha ember maradtál: küzdj, bízz és bízzál, ember, ha maradtál, mosdat csillámporos eső; hátadat veri hét — csipkebokorvessző. Ember maradtál. Trallila, tralilla, száz legyen: a szárnykendő. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanBarátságra

álmomban a láp fölött gőz száll, városok vesznek bele, s én sárember vagyok. otthon is lehetnék, mondhatnám annak ezt a tüdőtépő sétát, ahol a bokrok horzsolása, a pernye tapadása sejtekben elnyúlva bölcsőként ringat el. de az ágak elől kitérve pucér talpamról leválnak a csomók,  göbök, s míg te is testedtől böjtölöd el a kinézett bűnök sorát, én kettőnk oltára elé borulok le pogány testamentumok sorai közt újrafogantatni hegyek és városok metszéspontján azt az új hazát, amit a földből gyúrtunk magunknak tértelen szerelemben. Megjelent a Műút 2017059-es számábanegy pont

Ha mögé ülök le, hogy ne válaszoljon, és lépteimmel elkerülöm, az este az Ő színében lesz felettem, és úgy búcsúzom tőle, hogy egyedül vagyok. Rám néz futólag, gyorsan igazítja sálját, vállán a táskát, a kabátot, s mikor kint elfordul, már nem nézek arra, amerre indul, mert szemembe tör az esti világítás, s a fényben pulóverem ujja; jön a Deák tér, mindjárt az Arany János utca, s a metrón mintha még sosem utaztam volna. Nem markoltam soha így kapaszkodóba, fekete üléseket pásztázva, majd egy vonaltérkép látványába bomolva. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Még sosem

„Most nem ígérek semmit” mondtad s most tart ez a semmi-ígéret kietlen így de te betartod pontosan ezt a semmiséget megértem végül ezt az arcod s büszke leszek rá hogy megértem az az idő már elviharzott amikor azt hihettem értem és hogy valami értem is lett értelmetlen s annak is értett ízlett nem ízlett íze is lett kissé ízetlen ízkísértet illata is elillant illat „édeskésebb” mint az a régi tőled tudom ezt is te mondtad s ez is olyan értelmiségi kies kietlen lett a lét itt ez nekem a lét a te téted valami volt talán ígéret amit most négy szó semmivé tett 2015. július 29.Nem ígér semmit

Chiharu Shiota In Silence című installációjához Szabályosan keresztbe szelt hang ütközik meg egy zongora áramvonalán, és köré máris hálót sző az előszivárgó sötétség. A tér első pillanatában fekete szálak törlik el egy steril táj tisztaságát — miként kozmosz méretű papírlapot az ősrobbanás után, teleírják. Féregjáratokat nyitnak végeláthatatlan zsinegek, majd ahogy később az emberi szervek, kapcsolódnak egybe a szövetek. Fekete kebelezi be a fehéret, és némaság sodor befejezés nélküli jelsort a kibogoz- hatatlan zongora köré. Elviselhetetlen forróság a fény szóródásában. Megjelent a Műút 2013042-es számában Sodrás

apám beszari volt, azért töltötte az estéket otthon. nem az anyám iránt érzett nagy szerelme, megvolt a maga élete, melyet minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vettek körül, aztán fordult a világ, s ott fekszik a föld alatt, amin állt, élettelenül, otthon. már csak emlékszem, hogy oda tudtam vágni az embereknek: „a faszomba” és hogy „basszátok meg”, mert élt bennem valami önmagamba vetett bolond hit ma már otthon töltöm az estéket feleségem játékbaba-testével és mindig ő akar elmenni otthonról. ő nem beszari. annyira belefáradt a soká visszafojtott vágyakozásba, hogy már a közös életünket sem félti, hülye állatok vagyunk, melyeket minden oldalról hatalmas, sosem látott terek vesznek körül, aztán fordul a világ. Megjelent a Műút 2016056-os számábandicstelen epizód

(1) Állsz a bizonytalan körülmények egyre hosszabbra nyúló árnyékában, visszavonhatatlanul sötétedik, és a betonszürke ég, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe teszi a nyár minden addigi gesztusát. A töltésen elindulsz, de mintha a lépteid zaja rég megtett lépések visszhangja volna, fölveszed, zsebre vágod a kavicsok csikorgását, ezek már a belengetett távozás kellékei. (2) Ha figyelsz, valami elmondhatatlanul hangos közepén fekszel, kivártad megint a csend forráspontját, de most rázendítenek, mindnyájan egyszerre, téged ünnepelnek a kabócák, bármit is mondasz.Mozgó szabály

Repülőroncs a homoksivatagban, az ébredő testbe visszatér a fájdalom. Kárókatonák köröznek felette. Olyan, mint egy beteg kutya. Az út messze visz tőle. A nyakáról lógó póráz másik felét keresi, és azt az embert, akitől elszakadt. A fekete homokban hagyja lábnyomait. Elmossa a tenger. A part mellett három szikla áll. Skessudrangar, Landdrangar és Langhamrar. Egy kővé vált trollt formáznak. A habok tejfehéren nyaldossák a koromfekete partot. A DC3-as gép úgy roncsolódik, hogy lyukak szakadnak bele, mintha szitává lőtték volna, de nem rohad el.Fekete homok

Fekete sziklák közt a tenger emléke után rohanó kutya vagyok, aki a kiürült medret saját túlcsorduló vágyaival tölti fel: így a talajtól elemelkedik, de minél magasabbra kerül, annál jobban érzi teste súlyát, pórusain kipréseli azt a levegőt, amit ahhoz szívott be, hogy megint elmondja magának a történetet, aminek a darabjait még mint kagylókat a tengerpartról hozta, és csak mostanra rakta össze: már látja, hogyan választotta ki egy gerinctelen lény, egy tengely nélküli formátlanság a mészkövet, döglött állatok tetemét a vízből, és hogyan szerkesztette maga köré. A kagyló ragadozó, mint a hiéna, de az ő áldozatai struktúrává koptak: a hiéna által fogyasztott holttestekben még felidéződik az élet emléke. A mészkővé oldódott élőlények már csak szavak, amiket olyan sokat ismételtek, hogy minden jelentés kifacsarodott belőlük, a szó teste pedig csak üres forma: kontúr, ami nem határol semmit. Így a kagyló olyan dögevő, ami a tartalmukat vesztett fogalmak határait emészti meg, és építi fel vázát: árnyékszemélyiség, vágyaimból kiszűri az elpusztulásig ismételt mondatokat, és egyedüli biztos pontként nézi végig, ahogy megfulladok egy tenger emlékében. A kagyló ragadozó

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval. Takarékosan felhasználsz mindent. A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást. S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát. S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok. Kezdet és következmény egymásba nyomul. Közben a kötényedet felhajtod, s nincs rajtad bugyi. Pedig vége a nyárnak és mégis — hajlandó vagy megmutatni. Akár sajtreszelés közben vagy habverés alatt. Megunhatatlan maradsz. Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől. Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon. Én nem gondolkodom. Lenyalom. Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz. Megjelent a Műút 2017060-as számában Leberknödelsuppé

Fogalma sem volt, mennyi ideig alhatott. ———— A szelvényes éjjel fekete magja. Forrón, mozdulatlanul feküdt, hiszen a mozgás is emlék volt csupán, amit (mint annyi mást) képtelen volt felidézni a hatalmas, ablaktalan konyha padlóján, eltemetve. Érezte maga körül a házat, alvókkal teli, úgy hevertek, mint cipók a polcon. Állandó berregést hallott, talán egy ventilátor ment odalent a hallban, majd, mintha egy réges-régi emberi hang töredéke vált volna ki a zajból, elhaladt mellette, nyomában álmának rossz porával, mely megérintette bőrét. A nőkre gondolt. Milyen lehet nőként hallgatózni a sötétben? A csend fekete palástja kifeszült köztük, akár a geotermikus nyomás. Az erőszaktevő oly lassan kúszik fel a lépcsőn, mint a láva. A nő hallgatja, hogy mozdul felé az üres tér a férfi öntudatával. A láva van, hogy kilenc óra alatt tesz meg egy hüvelyknyi távolságot. Hőmérsékletétől függ színe és állaga, lehet kemény, sötétvörös, (1800 Celsius-fok alatt) vagy cseppfolyós, fénylő sárga (1950 Celsius-fok fölött). A nő azon tűnődik, a férfi is hallgatózik-e. És kegyetlen, de elalszik hallgatózás közben. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XII. Láva

reggel felé esni kezd, derengenek a kikötő fényei, víz hull a vízbe, közelebb hajózva kirajzolódik az írás, elmész, visszajössz, nem halsz meg soha, partot ért, lába a pallón megremeg, ahogy lüktetni kezd benne valami lassú, nehéz anyag biztonsága napfényt gyűjt, erőt és terhet, le lehetne élni így is egy életet, hiszen az őrület lassan adagolva maga a kegyelem, hogy melyik évszakban él, ő dönti el, de harang szól minden negyedórában, ha elfelejtené mihez mérni az életét, ragaszkodik a délutánokhoz, sokáig nézi bennük, hogy zúzza szét magát a hullámtörő betonján az idő húsa, ez a nagy, szürke állat itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona, meszes kagylóhéjak, kopott hálók, a beszáradt ég aljának darabjai, minden, amire emlékeznie kellene de ahogy az utca felszívja a testet ködös estéken, a csontjában újra és újra érzi, a hiányát, ahogy lüktet, mennyi minden más lehetne még bizonyos igenekben lakik egy angyal, a hirtelen döntések angyala ilyen, mögötte még hosszan fénylik az irány, a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása Megjelent a Műút 2013037-es számában. Hullámtörő

Csak a harmadikig, válaszoltad. Így tudtam meg, hány méterről éled ezt a környéket. Számolni kezdtem, és arra jutottam, hogy onnan még mindenki másmilyen lehet. Aztán az éjszakákra gondoltam. Errefelé egy ház tele van órákkal, amikor a mellkasodon érzed, ha valaki pontosan feletted alszik. Ma falhoz kellene tolnom az ágyat, de ahogy kiszálltál, két emeletem maradt még, hogy elfelejtsem. Vajon melyikünk lesz itt, amikor végleg elfárad ez a sovány isten, ami a liftet tartja. A harmadikig

ezt nem lehet ezt te nem tudod hogy ne legyen csak azért ha mégis sikerül belekezdeni az jó nagyon biztató ha úgy marad félbe hogy rátapadt a verítéked mégse volt hiába kicsit olyan mintha mégis meglenne mintha volna valóban amivé lettél közben ha nem is tökéletes legalább elfogadható erőd fölöslegében tisztára mosakodtál vagy mint a munka közben letett szerszám Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzerszám

Apám tanított meg horgászni, persze halat biz’ sose fogtunk, ideje nem volt rá, hogy igazi horgot vegyen, mert akkor nem tudott volna kivinni a közeli kavicstóhoz, ezért aztán meghajlított nekünk egy gombostűt, még anyámtól kunyerálta, aki egy zöld ingujjból vette elő, ami nem is tetszett apámnak, de nem adott hangot ennek, olyan volt, mint a visszapottyant, tátogó, vörösszárnyú keszeg, amit mi persze aranyhalnak néztünk, s már nem is sajnáltuk, hogy nem teljesítheti legfőbb kívánságunkat, ami bizony egy új, rozsdamentes horog lett volna. Sárfoltok

édesapám, miért fújtad rám a hideget? dideregni kicsi lányt miért tanítottál meg? nem lettem fiú, pistike frizus árnyék lettem húsvétkor elzavartak a szomszéd gyerekek: téged, kisfiú, nem locsolhatunk meg, csak anyukádat. a horgászigazolványom varga kálmán névre szólt. de én szolfézsre akartam járni. azt mondtad, nem tudod, hol a zeneiskola. a munkahelyed mellett. megpofoztál a hármasok miatt, vertél a kutyám pórázával is, az hitted, meglestelek mikor a szomszédasszonyt döngetted. megnőttem, azt mondtad, olyan vagyok, mint  anyám. semmi jót nem érdemlek. és minden pasimat elüldözted. részegen motoroztál velem kamionok között, hátha ott veszünk mindketten. az utolsó előtti napodon gyapjúbizniszt is vittem, te meg az egészre annyit, hogy nem fiú… hát nem lettem. nem lesz se vejed, se unokád. temess el, mielőtt meghalsz, édesapám, mielőtt halálra gázol a járdán a piros zsigulididergős

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel széket is szerzett ha odaültem mágikus tisztelet vett körül mint lacit ha tangóharmonikázott a szobránc utcában merényi jóskával lányoknak tettük a szépet nekem a fekete hajú mari tetszett a szuterénban laktak józsinak ildikó a szőke ő vívni járt hetente kétszer beszélgettünk a ház előtt amikor hazai géza jött apu üzeni menjek a népstadion mögötti szobrok közt vágtam át a juranicsra anyu apu a konyhában ültek eredj a szobába úrfi nézd meg az asztalon láttam meg az írógépet alig mertem kihúzni a széket oda kellett ülnöm írni valami nagyon szépet nem tudom mért hittek bennem ősszel lakatosinas lettem és sorjáztak fekete betűkkel a versek Megjelent a Műút 2015052-es számábanRemington

ha lecsúszik egy sorom a papírról, visszasimítod, mint azt a hajtincset, ami tizennégy éves koromig a szemembe lógott — most átlóg az álmaimba. nehéz észrevenni, mert nekem természetes, hogy ugyanaz az angyal ül a homlokodon, mint aki azelőtt altatott. nagy kő ült a lelkén, énekelt, mikor legördült róla. minden teret el lehet kezdeni, csak egy pontot kell találni benne, ahol megtámaszkodhatunk. sétálni is tőled tanultam: fölfelé taposunk a turistaúton, bokáink az úttal hatvan fokos szögben. hegyre nyílunk, énekel, ahogy gördül alattunk, a kő. Megjelent a Műút 2016058-as számábantámasz

Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak érni az égig, meghúzni az Isten szakállát. Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat pedig a habarcsba keverték. Olyan anyagot senki nem látott: izzott, mint a fény és magától emelkedett. Esténként dalolt is, szantál illata burkolta be. Ez az éber rosszakarat szülte meg az Istent, aki az emberek felét vakká, felét süketté ijesztette rögtön. Létezése rémisztőbb volt, mint elképzelt hiánya. És mindegyik ember torkán lenyomott egy téglát az új anyagból, végső kijáratként. Az agy azóta küld álmokat: festményből szökött, süvöltő madárszemélyek farigcsálják a bordákat. A bordák mögül a szív figyel. Retteg, hogy talán véletlenül kiszabadul. Megjelent a Műút 2015050-es számábanKijárat

Nem tudom, te hogy vagy vele. Mikor hirtelen megcsúszik kezemben a tejesüveg, és későn korrigálok, általában nevetek. Csak úgy spriccel. Hozzá persze anyázok is, mindegy. Van egy tört- másodperc, míg a test könnyű, bevégzetlen. Nincs rá igém. Ami lóg a levegőben, megesik rendszerint. Nézem, hagyom. Aztán csak a tej, amint bágyadtan ered meg a poharak szája körül a pulton. Ismétlem hozzá önkéntelen azt, hogy mosoly. Fogom a rongyot, törlök, öblítek, és így tovább. Oda-vissza tudom. Minden becsapódás egyszeri, szabad szemmel lekövethetetlen. Csak a suvickolt felület veri vissza ugyanúgy az összes elvétett irányt. Csöngeni a bal fülem szokott. Mondják, meghallom a jó híreket. Például, hogy vannak otthonok. Tisztaszobáikban a beszéd tágas, fényes szerkezet. Nálunk a nap is alig. Délelőtt persze, hasamra sohase. Hiába alszom és túl sokat. Álmatag napok a pamlagon. Se szőnyeg, se fikusz. Perzseli a port a konvektor. Kattog, kismeleg. Miközben fürdök, a kádba pereg a plafon. Felettünk folyton fúrnak, és a wc-t egy ideje csak leönteni lehet. Megszokni különben. Gyarlón lakott albérlet, sok van ilyen. De van, hogy ülök, és a karcot az ablakon épp olyan beesési szögben éri a nap, hogy a csempén, mint medence fenekén tündöklő hullámháló szokott, egy szikrázó hínár imbolyog. Zavaros és méla levélzizegés fodrozza vakfoltjait, a fuga merevszürke rácsa itt-ott beleveszik. Ha reggel nyitni megyek, elképzelem őket, akik ilyen korán, kisebb-nagyobb ívben haladnak át a téren. Vagyis a napjaik. Figyelem az érkezőket, az elmenőket. Mostanában’kvart’ lefelé

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

Ma egész reggel nem bírtam a lelket magamba verni. Balgaság. Ma egész nap nem bírom ki, érzem, ezt a lelket. Minthogy pedig a redőnyön is Isten Napja sugárzik át, megszorongatnak ezek a szavak: van és nincsen is Ő. Minthogy pedig a redőnyön át kapni onnan a fény-beoltást, kopik még, mert használtatik a lélek, nohát. Megjelent a Műút 2014048-as számábanLélekzet

Hazafelé tartottam, hosszú éjszaka után. A tanácskertnél vastag törzsű fa feküdt az úttesten. Mellé feküdtem, átkaroltam, forgatni próbáltam, ölelkezve gurulni vele a betonon. Nehézkes volt, tudattalanul visszautasító. Akarta, hogy mozgassam, de nem őszintén. Az arcomat a kéregbe nyomtam. Fájt. Üreget nem találtam a testén. Akkor döntöttem úgy, inkább csak melléfekszem. Majd  csöndben figyeltük az eget, egymás mellett elterülve a földön a kora nyári másnapos reggelen.Hajnalban a fával

hogy legalább emlékétől ne fossz meg a negatívot lenyelem mire indulsz. vetítőgép-tartozék minden szervem. szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök. az a nap mikor megszülettem. az a nap mikor belédhaltam. az a nap mikor megszültelek. az a nap mikor meghaltalak. nevedet vésem kőbe minden reggel. ahogyan boldog népek az első törvényt. mintha épp most először hallanám. templomhűs hittel mindig újratemetném. újra kell vágnom tekercseim. ki hinné el a bikróm képről nem másvilág vagy némafilm csak rezgése érzék-idegen lett. emlékpark ez a város. a falon túlról üvöltést hallani. őrizlek. farkas- fogat varrok. nehéz és mély a vászon. semmilyen halál nem tudja átharapni. Megjelent a Műút 2014048-as számábanelengedő

A jobb oldaladra fordulsz, és csak azt kéred, hogy ne beszéljek többet az átszoktatott balkezesekről. Talán segít, ha felteszem azt a régi lemezt, aminek első számában a refrén többször ismétlődik, mint kellene. Vagy elmagyarázom, hogy miért szoktam átmásolni éjjelente ugyanazt a hanganyagot tőled. Amiben csak a pattogás hallatszik, és a nehéz hangok ájulás utáni puffanása. A te állapotodban a véletlenekre is gondolni kell, mert mi van akkor, ha megint dadogni kezdesz, és a tű pont akkor akad meg? Pszichés

két kezem és két lábam van, ami nem furcsa, de csak egy fejem és az se furcsa mégse, mert a többieknek is két kezük meg két lábuk van, és nekik is csak egy fejük van hozzá, de ha csak egy kezem és egy lábam lenne, akkor furcsa lennék a két kezekhez meg a két lábakhoz képest, és ha két fejem is lenne, akkor a furcsábbnál is furcsább lennék, de ha mindenkinek csak egy keze meg egy lába meg két feje lenne, csak nekem lenne két lábam, két kezem meg egy fejem, akkor csak én lennék furcsa, pedig pont ugyanígy néznék ki, mint most, amikor pedig egyáltalán nem is vagyok furcsa, azért örülök, hogy mégsem vagyok furcsa, pedig lehetnék.   Részlet a Milyen madár című, az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelent gyermekverskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számábanKét kezem

a pórázt, sokadszorra, mikor a várost átmosó zápor után észrevettem a rokonságot a füzérmorzsolással. Az már utólagos megfigyelés, hogy éppúgy dolgozza tovább a hüvelyk a mutatóujj középső begyén. S szintén utólag kerülsz gondba a „póráz” szóval, mert semmilyen szín alatt nem lehet eggyé venni e két tárgyat.  (Már csak azért sem, mert nem a megöröklött morzsolás lett hirtelen idéződött minta, hanem amint mantráz valami távol-keleti pap.) A szituáció végtelenül egyszerű, a kutya éppen hugyozik egy idegen háznál, feszengsz, vársz, hogy befejezze, s a nyers tetők közt úszó ég alatt egy gátlástalan sétát. Megjelent a Műút 2015050-es számában Morzsolva, morzsolgatva

3. Nekikészülni egy kérdésfeltevésnek, és választ várni rá – épp jókor tenni fel, roncsolás nélkül tenni fel, szemérmes hazudozás nélkül és szemérmetlen őszinteségnek tűnő mellébeszélés nélkül tenni fel, a legmélyebb kapcsolódásokhoz szükséges, kitárulkozásnak látszó szemfényvesztés nélkül tenni fel; hogy kérdés maradjon, ami kérdés akart lenni, ne legyen kérés vagy kérkedés, szexuális ajánlattétel, önsajnáltatás – ez majdnem annyira lehetetlen vállalkozás, mint igent mondani egy embernek, és közben nem engedni meg a létező fájásnak, hogy legyen. 17. Akinek fel akarod tenni azt a kérdést, amelynek a létezéséről csak azóta tudsz, hogy már elég időt töltöttél el anélkül, hogy felismerted volna: ez a te kérdésed, és attól vagy rosszul, hogy nem teszed fel, ő mostanra már elég öreg lett ahhoz, hogy ezt a kérdést nekiszegezni épp olyan képtelenség legyen, mint találomra megütni egy idős járókelőt, aki aztán hazamegy, és hosszasan elücsörög abban a félsötét, macskaalom-szagú szobában, amelynek minden bútorát túl jól ismered, és tudod, hogy csak a helyes választ keresi a visszakérdezés helyett. 18. Egy nyugtalanító kérdést feltenni úgy érdemes, ahogy egy súlyos és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre – valójában magunk se tudjuk, hányadikra. Egyszer csak nem megy tovább. Túl szűk a lépcsőház, a bútor sehogy se fér át, de ezt nem kell egyből belátni, elég a tárgy tömege, meg a szélein nevetségesen rosszul megkapaszkodó ujjak kitartó próbálkozása. Elszerencsétlenkedhetünk hosszasan a lépcsőfordulóban. Rutintalan kérdésfeltevők rettentő időket töltenek el így. Ilyenkor érdemes beszélgetni régvolt szerelmeinkkel, mi és miért történt úgy, ahogy,Versek

Saudade   Saudade, portugálul azt jelenti, hogy szerettem azt a sétáló utcát, a kis terasszal, a higanyszürke pléddel és a ragacsos mézes kávéval, aminek ízét még sokáig magammal viszem. Saudade, portugálul azt jelenti, hogy jó volt felállni. Közel menni a folyóhoz. Érezni a halsütő összetéveszthetetlen illatát, és hogy keveredett a száraz városi széllel és a párával. Mély levegőt venni és a következő percben szublimálni, hogy a harmadikban egy kikristályosodott részemet otthagyjam a rakpartra vezető betonlépcsőn. Saudade, portugálul azt jelenti, hogy jó volna újra egyesülni a kis kristályokkal, amiket szétszórtam, összeszedni a szökőkutakba dobott aprókat, visszagyűjteni az elküldött képeslapok árát, venni rajtuk még egy mézes kávét, meg még egyet, meg még egyet, amíg az íze a szám ízévé válik, ha ez egyáltalán lehetséges, aztán egy csókot dobni csak úgy a levegőbe, a sétálóutcán lemenni a folyóhoz, és ott ülni, amíg meg nem utálom az illatot és a látképet. Ha ez egyáltalán lehetséges.   Leomlott reggelre   Az iskolából lopott krétákkal a járdaszéli nagy platánok alá rajzoltuk az életet. Reggelre lemosta az eső, üresre homályosította a dér, vagy belepték a levelek, és a közmunkások napról napra felsöpörték, biztosan nem azért, hogy nekünk újra tiszta betonunk legyen. Valahogy mégis így alakult, és mi új várakat rajzoltunk, magas várfalakkal, nyitott kapuval. Mögé nyüzsgő, boldog utcákat képzeltünk, és tényleg azt hittük, hogy az elhomályosult, lemosott vagy lesöpört nagy rajzlapunk minden nap valami újat tartogat, aztán egy parkolóbéli ugróiskolánál elfogyott a kréta, és némi bukdácsolás után egyébként is kamaszodni kezdtünk.   Az ecetmuslicák elmenekülnek a széndioxid elől   A nő lefelé tart a mozgólépcsőn, sír.Versek

A telefont nem tudod kezelni. Mellette elmosódva egy régi taxiállomás száma, elöntötte a víz. Az újságot ledobod a rekamiéra, apróbetűs, félfamentes papír, ehhez egy sírkőolvasó türelmére lenne szükség. A bejárónővel nem lehet veszekedni. Arra, hogy álmodban megtámadtak, és maradjon a szobában szellőztetés után, azt mondaná: nem vagy már gyermek. Beéred annyival, hogy otthonosan sürgölődik a házban, és tudja, hova kell öntenie a sós vizet ahhoz, hogy kipusztuljon a burján. Akit szeretsz, dekadensnek nevezed. Ez a nő nem dekadens. Minek megzavarni őt ablakmosás közben azzal, hogy félsz: az árnyék alatt folyékonnyá válik a bőröd. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Reggel

Hozunk csokoládét, dobozos üdítőt, lehet, valami játék is belefér, mondták, mielőtt elindultak, de engem csak az új tévénk érdekelt, nagymamámat pedig az, hogy mit kezd majd egy hatéves gyerekkel, ha nem jön vissza a lánya és a veje Bécsből, hiszen pár éve is csak kevésen múlt, hogy a vasfüggönytől nem hogy felnőni, megszületni sem látja az unokáját, és amikor kérdezte anyáméktól, milyen érzés hazajönni, az volt a hangjában, hogy érti ő, hogy a skandináv szabad szex és a kukkolós mozik, de ha mások utaztatják a család öregjeit külföldre, hogy a rájuk jutó fejkvóta miatt több legyen a költőpénz, akkor őt miért nem, és attól félt, hogy a nagy szabadságból csak egy kihallgatást érzékel majd, ami most sokkal inkább a papíron be nem vallott tévé miatt esélyes, mert egy ilyen társas bevásárló úton  nem csak az osztrák szatyroknak jó a füle, no meg egy műszaki cikk bizonyára többet nyom a latban, mint az a négy szatyor hús, amit gyalog hoztak át a szlovák határon egy nagy levegővel, mintha a füstölt oldalas illatát az ő orrukból éreznék meg a határőrök, és a színes tévét könnyebb is kiszagolni, ha az apparátusnak nagyobb a hátszele, mint egy aggodalommal teli sóhaj, amit arcomra lehelt a nagymamám, mert már hajnal egy, és ők még sehol, én pedig nem értettem meg, hogy attól nem fognak hamarabb megérkezni, hogy ennyiszer kérdezem, őBlaupunkt

itt szélesül el minden. felénk füstöl az avar és két part közt reng a föld. fátyolt köhög a völgy ilyenkor, hogy ne kérdezd, mit ér háton a tekintet. innen elvegyül az évszak, az ablak felé dől a tér, dér csettint a füvön, a fagy felissza a rothadást és rommá érik minden királyság. ahogy fal mellé botló nő keresi a göndör éveit omló vakolatban, lepereg ott, ami elmúlik mind és a földön marad. itt szélesül el minden, elszorul a hang és űrbe ér, horzsolt térddel innen felállni a legnehezebb.felező

Börtönből szabadulhat az ember így, ahogyan én utaztam vissza hozzád. Amiből csak a térkép hátuljára írt, később elvesztett vers maradt, meg a frissen nyírt fű szaga, amit Bristol egyik parkjában éreztem. És a vonaton hallgatott rádióadás, és a két engem útbaigazító walesi lány. Meg a szűnni nem tudó bőrönd-zakatolás, persze. Hazaérve eltűnt minden, amit vártam, amiről és amiből álmaim szőttem, írnám, ha most elhinném ezt, ahogy nem hiszem, és már akkor sem hittem benne úgy igazán, ha a szívemre teszem a kezem, és még csak a szívem mélyén sem, de ez akkor persze, azt hiszem, azért nem volt ennyire tiszta. Viszont tény, ami tény, hogy végül eltűnt, mint sok évvel ezelőtt a forró viasszal teli vödörben süllyedtek  az elrontott végtagok, arckifejezések. Furcsán feleslegesek lettek napjaim veled. Mint ahogy az is, hogy Balhés Bobbyt végül bejelöltem a Face-en (ismerősöm azóta is, nem tudom, minek), ahogy megígértem. Csak egy furcsamód feltámadt rokon lettem az életedben, abban a két hétben még a végső szakításig, amit soha nem néztünk vissza.Vissza

Friss esőszag a kéklő, göcsörtös szilvafák között. A puha homoktengerben lépkedni, mintha hómezőn gyalogolnék. A roskadozó fák alatt szakadt mackónadrágban görnyedünk. Ketten vagyunk. A földön a hamvas szilvák csendje, és rajtuk két emberi rovar. A termés ritka, súlyos esőként potyog. Kézzel megsérteni minden szem érintetlenségét. Némelyikből arany lé, vörös belsőség csorog. Néha pár kurta szóváltás. Futball, viccek. A kopott, sárga festékesvödrök ürítése, víz, műanyagflakonok. Nyugatról dörgő viharfellegek. A színes ládák pakolása férfias, mérnöki munka. Az öreg autó a földút szürke homokján. Az erdőből a hűvösség az úton keresztül a rétre hömpölyög. Az arcom megfürdik benne. A dízelmotor bőgésének hallgatása a bemenetel fáradt elégedettsége. Mellettem apám. Alig tudok róla valamit, hiszen az apám. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanMunkadal

Isten, a fény a hűtőben nem írja alá a felkínált szerződéshosszabbítást. Hiába nyit a gazda napi ötször ajtót, Istennek ez nem elég: szerepelni vágyik. Ilyenkor, mint hűséges, szomorú feleség, teszi a dolgát: világít. A gazda nem hisz benne, a technika vívmányának gondolja őt. Múltkor is hogy jött haza! — Isten elszörnyedve néz. A gazda nem tudja, hogy Isten nem hibásodik meg soha. Ha a segítségét kérik, segít; ha nem hívják, készenlétbe helyezve várakozik. Eljön majd a nap — gondolja —, mikor kilép a testéből, és ledobja magáról az öreg hűtőt. Álmában Isten rendőrlámpa fénye — éjszaka közepén a gazda szemébe világít. Ez egy szexuális álom: a gazda térdre rogy, könyörögni kezd, a rémülettől habzik a szája. Bár Isten izgalomba jön, végül győz benne a gondoskodni vágyás. Mégis: ha egyszer észreveszik, nem írja alá a szerződéshosszabbítást — így fogadkozik magában. Ekkor már ébren van, a gazda lépteit hallja. A hűtőben még csend, a csendben karaj, mustár, végbélkúp. Nyílik az ajtó: a gazda kivesz valamit.Nem írja alá

Horváth Benjinek Hány reményteli reggel fordul sziporkázva, valami párolgó kávézaccmagányba? Pár sörrel a gyomorban véget nem érő napokat élünk — azt hiszem — és felzabál a rutin, mint az egy sör, két sör, három sör és így tovább. A vér csahol mint ijedt kutyák. Az aszfalton dupla záróvonalak — tiszta kelet és tiszta Amerika. Kocsmagányba forduló reggeleken lopott szójátékok: most ennyi telik. Köztük fulladozom és úgy érzem vagyok: Én, aki még most sem ért semmit. Lassan vándorlok magamba, és vissza, hogy pusztuljak újra és mi jön? Majd megint hetekig iszom és szorongások nélkül állok ki hadonászni egy színpadra. A meleg homokot a közönségre szórom: üveg lesz végül az is. Ha elkap a kattanás, órák hosszat sétálok egy sikátorban, majd reggelre eltűnök a macskakövek között. De előtte tarajas trógerekkel rántom vissza magam. Visszarántom magamba a középsulis éveket és maradok. De tegyük félre a félbemaradást, mi több, tegyük félre a József Attilákat meg az Öcsiket. A vágányok fölötti peronmagasságot — csak tizenöt-húsz centi az egész. Próbáljunk meg egy új kocsmát találni. Hátha. Bezárkózni egy belvárosi körforgalomba. Amit felköhögünk néha, mint macska a szőrcsomókat mielőtt fogja magát és elmegy; csak mi kátrányosan, hogy legyen mit lenyelni megint. Pár szál cigi meg egy-két joint. Szociálisan retardált estéken valahol egy piros lámpa előtt. Ginsberg néger éjszakái egyszer zöldre váltanak (és ez az egész a miénk), majd vissza. De hagyd el. Hagyd elmenni a buszokat a Napoca utcán és a Sárbogárdi úton, vagy épp a Copiilor sétányon Csíkban. Most épp úgy érzem, hogyOktóber 13, Kedd

ritmikusan mozgó állkapocs ütemre, kiszámítható elfáradtál s észre sem veszed aludni mész kiharapsz egy darab életet gömböt fújsz arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad. halálra rágva

  Három objekt

Egy horpadás látszódott az arcon. Vérző fűszálakkal varrva rá a sötét. Követné még egy mondat. Azon már látni lehetne nevét. Hogy mindez belőlem egy darab, s együtt él ott és egyedül marad a sziklában vele. Gondolnak már rád. De túl az arcon minden csukva. S a fák emelte felhők a mélyülő magasba hordják, mentik a corpust, a szót. Körötte vérzik minden, s a fény is tiporva. Mert ütés látszik az arcon, horpadás. És keresztet vonszol a bozót; hogy benne rátaláljon a feltámadás.Együtt él vele

Úgy három éve elromlott a december. Csak jött és elment, félig letépett Hideg neonfényeket hagyva A villanypóznák betonállványain. Zárlatot kapott valami bennem is, Kiégett mindkét szemem fénye. Azóta is csak lógok — a vakokat felakasztják, ugye — Lógok, mint szikrázó villanyvezeték az esőben. Reflektorhalál

Ülök a buszon s némi gond hogy az ujjam rezgése ne legyen gyanús a vibrátót gyakorlom észrevétlen ahogy a húron reszket a kisujj a többi is de kisujjal nehéz ezért a buszon a titkos gyakorlás szemben egy hölgy ül nagyon finoman odalesek nem lepi-e meg az ujjgyakorlatom de a semmibe meredt tekinteten megdermedek egy tükörkép elevenedik így másneművé és tetszhalottivá vadidegenként szegeződve szembe öt ujja mozdul fenn a kosarán míg lent a térdén vár a másik öt majd együtt rebben két ujj sejtetik hogy most egy lassú zongoradarab mozgatja őket lábfeje pedált billentve lendül semmi tudomás a busz mozgásáról hogy megy vagy áll elmélyülés és csendes őrület a ritmus most moderatóra vált trilláival már engem is befog ez a révület az önkívület a hangtalan hangzásra süketen lehatolva az alapjaimig megrázkódtat a megalázkodás e kopott arc gyűrött kezek előtt sejtve hogy szentséges a jelenés úgy kell felállnom ne zavarja meg küzdelmét az omló hangtorlaszokkal s úgy szállni le hogy ne merjek se rá se máshova se senkire se nézni 2015.dec. 1. Megjelent a Műút 2016057-es számábanJelenés a buszon

A viaszbábu Az ágy alatt találtam egy viaszbábut: egy finom leánybábucskát. Játszhatok vele, ha akarok. A pókhálót leszedem a fejéről – kinek az ágya alól kallódhatott az enyémig? Tenyérmelegben puhább, mint hittem, könnyen mozgatom a tagjait, a teste ujjbegyeimre simul. Megbabonáz az ölembe hullott hatalom. Palacsintasütőbe fektetem táncban elfáradt viaszkedvesem, a gáztűzhelyen virágszirmokat szórok szét, még az sem zavar, hogy a bábucska lassan megolvad. Eltűnik az arc, sikoly nélkül, aztán a forma, és végül csak egy pocsolya marad. Tovább simogatom az olvadékot, ujjam ösztönösen kavargatja, majd mint harci festéket, az arcomra keni. Nem éget eléggé, pedig forró a viasz. Kerüljön rám az összes. Szemnek, orrnak, szájnak sem hagyhatok nyílást, egy másik arcot építek. Csak az összeaszott mosoly az enyém, a rétegek alatt. A viasz idővel kihűl, lerepedezik, csak néhány ragadós darabka marad rajtam, és ott találom magam egy ágy alatt.   Spenót Én nem vagyok spenót, nem vállalom a közösséget azzal a zöld masszával – gondoltam, mikor felemeltem a fedőt éjjel kettőkor. Rossz még ránézni is, ráadásul sokan utálják. Talán már három napos, és mióta megvan, ugyanazon a helyen heverészik: a lábos alján, a tűzhelyen. Hártya nőtt rá, amin keresztül nem láthatjuk a vitaminokat, elfelejteti az emberrel, hogy ez amúgy egyszer főzelék volt. Anya azt mondaná, hogy még biztos jó. Meg azt is, hogy ettől leszek nagy és erős. De ő most alszik, úgyhogy inkább nem vagyok éhes. Anya szereti a spenótot, mert nincs vele sok macera, ésVersek

5 perc alatt elélveztél. a visszapillantóban számoltam, hányszor vált pirosra a lámpa. elromlott az ülésfűtés, kint sötét, mégis bent a hideg. két gyerek nem várta meg a zöldet, és a zebrára hánytak. ennyi marad a boldogságból, a végét erőlködve sem látni. az aszfalt felszárad. legközelebb abba a lyukba tedd illedelmesen a farkad, ahova a kést szúrtad. sok van, bármelyiket használhatod, az se baj, ha nekem fáj. neked csak olyan, mintha 30 évet öregednél. nem bírok a szemedbe nézni. mostanra metró- alagutakká nyúltak a sebek. mire a két gyerek átér az úttesten, téged elgázolnak bennem. Megjelent a Műút 2015054-es számában tiszavirágok az éjszakában

szombaton egy kicsit sütött a nap, mint barackból kivágott barna folt. este egy férfit láttam, levette cipőjét, hogy elfagyott lábát dörzsölgesse, pedig nem is volt olyan hideg. én meg mintha kivágott anyajegyekkel házalnék. az ég üres, az időjárás döntetlenre áll. még az eső lába is csak lóg, lassan színét veszti. a hazaúton elbontják alólam az utcát, megszüntetik a tartalmi érintkezést. mint egy szellem elmosódva, a háttérben lépsz, épp kifelé a képből. tudomásul venni a halált fenyőillat, felklórozom a lelked, mert azzal ilyet is lehet. Megjelent a Műút 2016058-as számábanmemento

Azon a télen csak a csapból esik hó. Tenyereddel mosdatod, a szemed az kiköpött anyád, mondja. Ha lennének mozdulatai, most pofon vágna, kiölne belőled mindent, ami már nem az övé.  Figyeled a terpeszt, vákuum, öregedő tapéta, kiszolgáltatottság a hajlat körül. Holt nyelven beszélsz a gyerekkorról, arról is hazudsz, amiről már nem lenne muszáj. Fehér fényt kanalazol a szájába, lehunyod szemeid. Valaki legyen boldog.Mosdatás

Végül csak elszakadtunk egymástól; külön jársz táncolni, barátnőkkel múlatod az időt, és más férfiakkal ismerkedsz. Talán, ha elég alkoholt iszol, még magad mellé képzelsz, bár tudom, olyan vagyok neked, mint a másnaposság. Én szesz nélkül fekszem szobámban, lassú eső mossa gondolataimat, mint ahogy minden lelassult, amióta nem vagy. Egy barokk tétel szól, tétova ellenpont, kesernyés téma — akár a nevetésed. Fogaid billentyűk — te tanítottál meg játszani. És soha nem tudtam elmondani, mennyire akartam, hogy a megszállottjuk legyek. Most mégis más karok, más illatok ölelnek téged, ha ölelnek, és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat, a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak, amikor végleg elzárom a rádiót. Megjelent a Műút 2016057-es számábanNotturno

Az esőfelhők hasáról a fejüknél odaszögelt varjak lógnak. A sárban dalnokok gyülekeznek, rügyező ágakat szúrnak egymás szemébe és anyatejet köpködnek. Ez a tavasz, véresre nyalom a húrjaidat, és neked kötelességed szeretni, mert szeretetből teszem. Amíg benned voltam, tenyérnyomok fedték be az eget, most egy hétig fehér lepkék fognak zuhogni. Én egy hétig nem fogok hajat mosni, csak ülök az üres kádban, meztelenül, a fülhallgatóból héjak ropogása. Felöltözöl. Egy tojáshéj szétrágásáról készült hangfelvételt játszik le a telefonom. Méz gyűlik a szemembe. Amikor azt mondod, nem tudsz kiismerni, pókok másznak a nyelvemre. Lenyelem őket, fogat mosok, és mielőtt hazamennék, felírom a tükrödre, hogy „1996, tavasz”. Reggelente ebben gyakorlod a megfulladást.  Ez a tavasz

A fecskendőtűben az egész lét elfér, E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég. Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy, Felfordult és átigazolt a holtak közé. Hány napom, hány éjjelem van hátra? Tudom rég, nincs helyem a világban. Ma én, holnap te, aztán mind, aki van. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tejéjek ébennapjain Folyik a sakk-matt, senki le nem győzi. Viszi a vénbanyát, téged sem hagy itt, Lecsap ránk, de ez csak a légynek szép halál. A döglégy feléled az ablakmélyedésben. Kibújik, elszáll, de nem sietősen. Ma én, holnap te, azután mindenki. Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Tégla, bicska, pajszer, pisztoly, tűzágyú, Ma én, holnap te, azután mindenki… Karambol, rák, agyvérzés, jeges út, Ma én, holnap te, azután mindenki… Tompa napjaimból kiráncigál-e halálom, Ma én, holnap te, azután mindenki… Vonaton, autón, gyalog, gépmadáron, Ki éli itt túl a másikat? Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat? Ki éli túl, ki éli itt túl a másikat? Ki éli itt túl, ki éli itt túl a másikat? (Rőhrig Eszter fordítása) A légy dala

Voltál. A nevedet tilos lesz kimondanom. Titok leszel az életemben. Belesüllyed a falba, összehajtogatva szorongatja saját lábait a keresztespók. Nem is lábak, üres kitincsövek, könnyű, levetett bőr, egy megunt társ maradványa. Az asztal sarkánál, a függöny mögött sosem porszívózok, itt elrejtőzhetsz. Kifordított lényed már örökre a házhoz tartozik. Senki másnak nem kell tudnia rólad.Hálót fonok én

Tipográfia: Rőczei György Well 26–30.

Gondolkodás nélkül annyit szerettem volna mondani, hogy nézd, soha jobban. Te ekkor még a puha bőrömről álmodtál, és azon gondolkodtál, hogyan gyújtsd fel a pókhálókat a szájüregemben. Két napja túl homályos van idebent, és a kezem rég fehérre meszelődött az ujjaid alatt. Repedéseiből habzik a fal, ha ránézek, remegni kezd. Ránk, erre a biztonságos azonosságra akarna dőlni, most mégis a pulzusod ritmusára keringőzik a plafonnal. Egyszer felkelsz. Én megtanulok hiányozni. Szebben kicsit, mint ez a kedd, beágyazok, és emlékszem, hová tetted a kulcsaid, hogy este, ha hazaérsz, fáradtan, és kell valaki akár egy percre is, azt képzeld rólam, hogy hiányzom.  Citalopram

Meglőtt, összeszurkált katona vagyok, vékony nadrágban, leszakadt talpú bakancsban vánszorgok át életem világ- háborújának telén, mert a röpke nyárnak, azta!, nem is emlékszem, milyen régen vége már — nem is volt talán —, de legalább hosszú ősz jön, a két sláger közötti hírsor, s ha lemezen hallgatod, a blablánál sokatmondóbb sercegés, amin, kérlek, engedj megilletődni, s amin, ahogyan rajtam, a késrátétel sem segít, de ne félts, ha megéhezik a föld, majd megetetem a testemmel; s talán még a nap is kisüt, amikor másfélszeres fénysebességre kapcsolok, s mert hát barátságunk nem friss, mint a hónapos retek, tudod mindezt, ahogyan azt is, hogy virrasztok, s azt is, hogyan, én, öreg festő vagy inkább zenész, hiszen még nem vagyok igazi halott, csak hosszú csöndekkel operálok, a világ kis darabjaival, hogy amikor lekapcsolják a szememben a lámpát, legyek vétkesek közt cinkos, aki néha egy számra gondol, vagy kettőre, most, mondjuk, az öt és a nulla közötti, híreknél többet mondó sercegésre. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanÉlő-pontszám

eleinte azt hittem, ismerni fogsz, úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem, ahogyan felolvad a körülötted vibráló elektromosságban, a hétköznapi csapadékban, meg ebben a remegő láthatatlanban, amely beborítja az egész bolygót, mindaddig, amíg itt hintáznak a fejünk felett a szótagok, azok az eldadogottak; nem értetted őket régen, mert betonból volt a hallójáratod, a dobhártyád, és az arcod megkövült, akár a felhők a zivatarban késő délután, amikor a szürkület a szemed lett, az esőtömb pedig az orrod, kértelek, szakadj a vállamra, folyjanak csermelyként a karjaid körém — szeretnék megfulladni általad; mert hiába ismerem a sodrásirányt, úgy ismerem, ahogyan te a partjaimba harapsz, csapódsz, nem lennénk több, mint lét a mederben, néha kiöntünk, áradunk, de végül visszahúzódunk magunkba, magunkba úgy, mint a patakok, a folyók.mint a patakok, a folyók