Meghal és elengedem. Évekbe telhet, évtizedekbe. A ridegség ellenében lassú hajtások furakodnak a küllők közé. A gyökér ásványi anyagokat küld a rügyek irányába. Biciklimet a fejlődő fa vaskarikáivá teszi a ceremónia hangkísérete: edényekben közlekedő nedvek szivárgása, a gyökér nyomuló búgása és kattogó kaparása a kéregnövekedésnek. Nyugtalan képzelgést táplál a biológiai működés alapzaja. Naplózom az eseményeket. Gyűrűző évek a fában és a füzet cellulóztestére szenesedett ceruzanyomokban. Mikor elfáradok, ajkaim közé szorítom a szelepet, és a keréktömlőbe sóhajtom utolsó lélegzetemet. Közös várakozásunk talán elegendő az átlényegüléshez: hogy most a síromon kinőtt fának dőlve helyettem őrizze az erdőt.  Fának támasztott bicikli

Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.Az ecetfa

szerelmesvers* szerelmes verset kellene írni soha nem tettem ezt ideje lenne ennek eljött az órája talán hamarosan elpatkolok igen az ember vénségére rájön nincs más dolga kell találni valakit esetleg valamit akinek/aminek szerelmes verset képes írni még ha kurvára nem is érdemes talán késő már de az időkeretből nem lehet nem is szabad kicsúszni soha itt ülök egy irdatlan ól előtt bámulom amint a a sertések felfalják a a szépet bár ki tudja talán ők a gyönyörűek akik éppen felzabálják a rondát ami esetleg történetesen előfordulhat hogy én vagyok vagy te vagy ő netán a szerelem az a svájcisapkás ember aki ott a pulpituson csókokat dobál meg köpköd párhuzamosan téged szeret vagy a szerelmet netán önmagát senkit sem netalán bámulom a csodát menetelni láb nélkül búcsút inteni kéz nélkül szerelmes pillantásokat vetni éhes kukacoktól hemzsegő üres szemgödörből minden végtagom hamis én sem vagyok igazi aki felfedez leleplez felderíti rejtekemet azt megölöm látom a grimaszt az arcodon ne tedd tudom ha lebuksz habozás nélkül te is megteszed magánvérfürdődet vígan megrendezed a műtest szép nem pótol semmit mindössze odébb taszítja a menetrend szerint befutó ronda halált az érkezési/távozási időt vajon mekkora koitusz lehet egy kutyafutta honnan és meddig tart hány centi milyen pindurka lépések rezzenések hány centi a halál kutyafuttában elbotorkálni a bölcsőtől az utolsó parcella végső gödréig mekkora súly teher lehet a hanyatló test vajon felmérhető mekkora ládába gyömöszölhető egy kutyafutta mértanilag hány perc egy ölelés az egyetlen igazi miféle álom mi az benne ami semmiféle fogyatékos mérőeszközzel nem mérhető Megjelent a Műút 2016057-es számábankutyafutta

az éjszakába kavicsokat dobálok figyelem ahogy a zavar egyre táguló körökben terjed magamban rakom össze ameddig várlak az arcod de bizonytalan hogy hol kezdődik a sötét hogy létezik-e többféle fekete ameddig várlak

Ipartelep, törésvonal, károkozás Mint aki észreveszi magát egy kirakat üvegében ki ez a furcsa szerzet űzött vad mi ez a sírig tartó vonulás Lábaink alatt sosem fogyó betonút vigyázz ha lemaradsz ez csak morzsalék kátrány repedésből kibújó gyom én itt nem hagyok nyomot Kinyújtom a kezem talán még eléred mert szélárnyékban biztonságosabb amikor mellettünk párosával elrobognak a szavak: ipartelep törésvonal károkozás   Levél egy sebesült katonának a dögkutak feltelnek itt is tudom milyen a szaga a bomló húsnak a por megül mindenen mint a hamu és hiába súroljuk forró lúggal a követ a rügyfakadásnak éppúgy nincs jelentése mint egy törtfehér damasztabrosznak mi jól vagyunk mégis esténként magamra húzok egy másik testet a gyermek arra hasonlít aki eteti  Versek

A hideg kövön meg kéne keresni Láz Jankát valahogy. nem tudom, hol kezdeném, már ha kezdeném. elővenném a hátsó polcról, a könyvek második sorából. ott kazlakban álltak nichtvordemkindileg veszélyes kontentek, például Apollinaire, hogy mást ne mondjak. hát ja, nem valami felhőtlen gyerekkor, hogy orgiákat képzelsz az osztályteremben, este a Kriszta kordnadrágjára gondolsz. hogy’ peckelnéd ki a száját, ha úgy van. sosincs úgy. sosincs sehogy. az egyik később sírt, a másik hallgatott. Janka csak térdelt a hideg kövön, Vas utca, egy szoba, konyha, közös vécé a gangon. aztán elhagyott. Nincs háború nem géppuska. valaki klopfol odakinn. szép karaj. egy tökéletes párkapcsolat. ilyen lehet a heroin is, ha abdem lakásán veszed. abdem jemenből jött és nagy szüksége volt a pénzre. rendszerint a parlamenti belépőjével mérte ki a szinte mindig tökéletes pakkokat. végtelen ták, és sehol az apró titik. sajnálom, nincs háború. a nonsztop éppen zárva. január egy, a kutyaszarató tér is alszik, finom utalásféleképpen egyebek mellett rád, a szabályainkra, az álmos vacsorákra. a soha el nem hagyható, gemütlich biztonsági sávra. Egy rossz krimi címe megjött a lány, akit úgy hívtál, Mániás. hideg jött vele, zsebében fájós fogak. az ingét mozdulatokból rakják össze minden éjjel a szorgos kis élősködők. amikor elkezdted Mániásnak hívni, karácsony volt, az erkélyen álltunk, cigi, és félórája csak az apjáról beszélt. hogy egyik napról a másikra történt, meg hogy azóta se, és habzani kezdett a szája. elnézést kért, leült a sarokba, és úgy tett, mint aki játszik. a Mániás a babaházban.Rendrakás

Végül a részletek maradnak: a háton- alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, a katéter nyoma a könyökhajlatban. Tetovált pontok, két rövid heg. Egy beavatás közelképei. Végül

a fák mellett a sínek élei, a villamos átme- neti geometriája. sínek ráérős elágazásai. a talpfák között vegytiszta kavics, kivi- lágított váltószerkezet, olajfoltok széles csillogása. melegen zúgó transzformáto- rok. hátul végig a fák amorf csöndje, ta- pintható, függőleges fal. a hőhatárt átfod- rozza a menetszél. oldalt elkavar, kanyart húz a sínbe, az út görbéje kibillent. fejed koppan a plexinek, a lombok között egy ág megroppan. az erdősáv magának akar, nélküled ér az ősz utcáig. leszállsz. egy nő áll itt déltől, tangában, harisnyában. sajná- lod, tartasz tőle. mond valamit a legvégé- ről, ott sincs, mire visszanézel. sín sikít a villamos előtt, a levegő dobhártyád feszí- ti, a túloldalon beáll a csend. az aszfalt to- vábbreped, a város szélén kopnak az utak, és mire az első ösvény megkezdődne a talpad alatt, köréd épül a kerület. távveze- ték görbül a pattanásig, ezt már nem hal- lod. a zúgástól odabent megtorpan veled a város, és ebben a végtelenül lassú moz- gásban inkább elhúzódnál. halkan, és in- kább magadtól, mert éppen innen feszít vissza a középen nehéz geometria. a nö- vekedés nullpontja, tűhegynyi mélye, fel- színt nyomó sűrű rétegei. falak vaskos tusvonalai. nyomaid a lágy tintaporban. mire visszaérsz, átrajzolt az utca, vagy te nem állsz készen súlyarányaira határ_út

A világirodalom szavait használom ha ilyenekről írok   Az ágy marad spontán égés azt mondták talán igazuk is lehet a fejlődés mindig exoterm folyamat   Csókolom néni elkísérem egy darabon nincs beleszólása most folytatódunk magatehetetlenül   Kutyákat rajzolok a kerítés mögé halál a méretarányban a házra piros felhőből esik a hó   A pincében fura hangok és valaki bejön hogy tegezzen mindenről lemaradni baleset volt   Egyenes út sérülnek a legszebb szavak kint vagyok tágul a falu anyám magába roskad és temetjük   Harminc perc van az ujjelszorítás és az amputáció között megszűnik a véráramlás az alsó boltban   Fél nyolc megfagy a fűre száradó pára az ország estig kialszik lassan megtaláljuk az új vezetőketKéplékeny

Fehér spaletták, kőkerítések, teraszok, enyhe esésű cseréptetők, meredek lépcsők, langyos szél, mélyülő kék, valami idevalósi zene, és sok járókelő, nem idevalósiak. Én sem vagyok idevalósi. Messzire kerültem. Egy férfi ölben hoz egy kiskutyát. Mellette sétál egy nő, a nő kezében a póráz másik vége. Megjelent a Műút 2017064-es számábanPóráz

Akkor van vége, amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert ha vége van, akkor még folytatódhat ugyan, de ez nem jelent semmit. És nem akkor van vége, amikor másutt (máskor, mással etc.) basznak, hanem amikor vége van. És nem akkor van vége, amikor észreveszik, hanem amikor vége van, és nem is akkor, mikor kimondják vagy kigondolják vagy elhiszik vagy meglátják, hanem amikor vége van. És nem akkor, amikor valami új elkezdődik, mert attól, hogy vége van, még nem kezdődik el semmi sem. Vége nem akkor van, amikor szakítanak, otthagynak, összevesznek, elmennek, lelépnek, kirúgnak, kiugranak. Akkor van vége, amikor vége van. Amikor vége van, akkor van vége. Nem akkor van vége, amikor már nincs értelme, mert amikor már nincs értelme, akkor még lehet nagyon sokáig és nagyon rosszul. Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv a mellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveketMikor van vége

A fémlény feje ipari gyémánt, szándéka pedig meginni bennünket bármiféle indok és cukor nélkül. Hétrét görnyed, füst dől a szeméből, hasra fektetted, vonszolja magát, az olajszúnyogot nem lehet csak úgy, örvénylánggal, földgázkitöréssel elintézni. Panelházak teste szétesett, kotorékunk a hulló vakolat, benzingőzt emésztő acélrovar szívókája átüt a plafonon. Húsunk olajcsapda most neki, szerves massza két kőzet között. A győztes hatalom, százhúsz bar nyomás lidércalakként mellkasra települ, leszaggatja hitvány tejkezed, végleges szervrendszer még nem tulajdonod. Egy gyáróriás súlyos keverői vajúdnak örökös életedért, készül bitumen, kerozin, petróleum, fűtőanyag, sötét bélsár-pakura, az olajszúnyogot tápláló leves, elfogy a nyirok, elfogy a vér, fekete lyuk lesz a vesében.Olajszúnyog

Nyelvetlen csókod íze reggel: kakukkfű, gyömbér, és talán egy leheletnyi bors. Rájátszol a rekedtségre és kérsz, hogy a vörösfenyős halom tetejéről kesztyűbe kanalazott hóból főzzek kávét az ébredéshez. Mikor már nem ölelsz, de nincs is még erőm kitakarózni, a vállamhoz dőlsz és elhúzódsz. Szemelvényeket olvasol az északi osztják medveének-gyűjteményből, és élvezed, hogy megint én vagyok az, aki pirul, mintha hóval mosdattak volna meg. Megjelent a Műút 2015052-es számábanMedveének

I. szaladtak a komondorok, tűzzel, ostorral hajtottam őket el. ahogy téged csípővel tollak, majd térdekkel, talppal, amikor egy miérted sem érdekel és messze vagy, unásig ismételt szöveg és dallam, villamoszörej az éjszakában — túl csendben, hogy érezzem, túl hangosan, hogy ne halljam. a bokámhoz kapok, ott bújik az egyik, hamarosan a másik is visszaporoszkál — akkor szőrébe túrok, ujjbegytől tenyérig, s azt suttogom, bocsánat, hiányoztál. II. a komondorok jönnek, cukorkával csalom vissza őket, de nem ígérem, hogy könnyebb leszek, hogy nem szűkölnek majd éjszakákon át. tett, következmény és súlyos zsoltár vagyok porladó máriahimnuszok homlokán. III. az utat te tudod, vezesd haza mind, mikor elhiszed az eltévedéseim, ők meghálálják, vigyáznak rám, mint kilincs a zárra, vastüdő a légszomjadra. IV. ne töprengj a kutyákon, és ne menj ilyen tétován.ambivalencia

Az emberek végül gőgössé váltak, fel akartak érni az égig, meghúzni az Isten szakállát. Ezért elkezdtek angyalokat ölni, szárnyaikat pedig a habarcsba keverték. Olyan anyagot senki nem látott: izzott, mint a fény és magától emelkedett. Esténként dalolt is, szantál illata burkolta be. Ez az éber rosszakarat szülte meg az Istent, aki az emberek felét vakká, felét süketté ijesztette rögtön. Létezése rémisztőbb volt, mint elképzelt hiánya. És mindegyik ember torkán lenyomott egy téglát az új anyagból, végső kijáratként. Az agy azóta küld álmokat: festményből szökött, süvöltő madárszemélyek farigcsálják a bordákat. A bordák mögül a szív figyel. Retteg, hogy talán véletlenül kiszabadul. Megjelent a Műút 2015050-es számábanKijárat

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg. Oroszországból hozzák. Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak. Vékony és át lehet rajta látni, legalábbis ha ránézünk, látunk valamit, ami akár a túloldal is lehet. Ilyenkor hiszünk. Jobb híján.Muszkovit

Üres a Margit néni melletti ágy, nem tudni, az alzheimeres tornatanárnő szökött-e ki újra a kórteremből, vagy ma ő lett az egyike annak a két-háromnak, akit naponta tolnak ki az elfekvőről, rettegek, ha nyílik az ajtó, nem a tornatanárnő csoszog vissza, hanem felfektetnek az ágyra egy újabb következőt, és kislányom az apám hangján kérdezi meg, amit az intenzíven nem voltam hajlandó megérteni a tekintetéből, akkor már bármit csak onnan lehetett, miként látni is, hogyan tükröződik benne a függöny, amit nemrég húztak el a szomszédos ágyon kihűlő test előtt.Kérem a következőt

nyári tábor épp éjfél után hűvös éj a tűzmeleg kihűlt kint sötét vacogtató hideg ott ülünk az elhűlt tűz körül akkor volt mikor még volt miről volt miért beszélni lenni bárhogy hittük van megoldás csak mi még nem találtunk rá de ránkrohan énekeltük azt amit találtunk eszmékhez közünk se volt minek élni még tanultunk máshogyan vaksötétben nem tudtam ki vagy épp elég dalom vacogtam át hangod hallottam csak ennyi vagy máshol járjuk majd az iskolát partnerem már búcsúztattam én nem tudom te hogy voltál vele pártalant a szél előbb elér nedves fűben épp mellettem ülsz földhideg szél fúj se tűz se fény térded kínálod fel vaksötét rábízom magam hangodra ott kardigánodat fonod körém szólt a dal amíg még szólhatott táborunk aztán aludni tér hang és testmeleg maradsz nekem a többi múlt nincs folytatnom miért Részlet a Nőgyakorlat (kötésminták) című, az Ünnepi Könyvhétre a Syllabux Kiadónál megjelenő verseskötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanTábori anzix, 1992

mondjuk, egy jó polgármester gürizik, hajt reggeltől estig, elmegy néhány eleve értelmetlen találkozóra, reggeltől tíz lényegi és száztíz látszólag lényegtelen hívást fogad/indít — mindenkinek van telefonja, azonnal a legilletékesebbel szeretne beszélni. egy jó polgármester idő után szelektál. de tudva tudja, egy nem fogadott megkeresés miatt elúszhat a falu egy sansza. kávészünetben visszahívja az ismeretlent.   vége a napnak, dong az agya, zsonganak az autó műszerfényei, valami fekete egyszerre, egy biciklis (életszerű, spicces, falusi biciklis), rántani kell a kormányt, szembe egy autó- val megroncsolódik.   van a halottaknak ilyen kategóriája: tudod, hogyan veti hátra a haját, csak néhány, de lényegi szó erejéig ismered, alakítja a köreidet, közvetlenül nem, de jó tudni, hogy valaki az ügyeket így alakítja.   alakította. a mai naptól nincs.   és ott a „sztárhalál”. mely műfaj, milyen hatósugárban, miként? BS, EP, DB, LC, KI, KZ, ST stb. (csak nekem lenne ilyen borzasztó majom a 2016-ik év?)  gyerekkortól/kamaszkortól itt volt máig, s egy döccenésre („miccenésre”) kihull a kocsiból. a kocsiutat, a kocsist, a kocsit, az ablak üvegét, de még a tájat is   alakította. a mai naptól nincs.   MZ bácsi szintén jó darabon kísérte gyerekkoromat, nagyszülői szomszéd, mikor azt mondták: nincs. addig észre se vettem, még gyerekszemmel is ösztövér emberke, napra nap megindult, mankójával végigkopogta járdájukat a kapujuk előtti padig, mintha mindig ott ücsörgött, dohányos ráncaival, barna zakócskájában, apró benyomásaimat igenis   alakította. a mai naptól nincs.   MZ bácsi mégsem ilyen egyszerű eset, ő lett az első halott-látványom. Mami úgy gondolta, hogy e nyári szünetben öcsémmel ideje látnunk holtat (óvakodunk, aa halál, változataival

Nem vagyok jó ember, és volt már rosszabb is ennél. * Úgy kötözöm össze a szálakat, hogy elvarratlan maradjon minden, és hamis. * Folytonos morálcsőszködés, megint porig aláztak valakit, ez megy, kérem, hogy ne jöjjön vissza. Mert közéjük tartozom én is, dérrel-dúrral belököm az ajtót, nyakon vizelem őket. Ettől a megaláztatástól néha. * Rossz fa a tűzön. Bár szökne hamarább és ne kelletné magát. Pattanjon parázs a szemembe. * Előtted császári gúnyák heverése. Beméred a plafont. Azalatt gazdának áll, aki vetkezett. Innét részt akarnak venni. Nem tudják még, hogy száraz vagy, mint egy magára hagyott torok, hiába. * A part széle otthonos hely, ide kéne rendezkedni. Légáramlatok, ha jönnek, sóvárognánk egy hajó után, az alá- gurgulázó, porhanyós földet pedig tiszteljük, fogjuk, marokra. * Itt ma megint lesz egy pusztulás. * Kettőig számolva, mindegy hová, honnan. * Befelé morog, kifelé randevú vagy adókedvezmény vége. * Te jutottál idáig, matróz és pilóta nyelvén szólva — a messzi északról madarak navigáltak. * Nyakamba egyszerű koloncot vettem.   Megjelent a Műút 2013039-es számábanŰr-be-utazások

Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz. (családillat)

Először a fotókat mutattad ebédnél, ahogy érdes nyelvével az ablakot nyalja, később súlytalan lábnyomait követtük a friss hóban. Éjjel jött újra, körmeit fenni az álom kérgén, hogy hajnalig a szűnni nem akaró kaparászást figyelhesd. Valósága bekúszott minden résbe, minden hézagot kitöltött a födém és az üveggyapot között. És akkor a szemed sarkában, valahol a függöny- karnis fölött, mint egy fenyegetés, megvillant a fehér mellfolt. Reggel autóba ültél, hogy a bevásárlóközpontba menj: te még mindig az ultrahangos riasztóra szavaztál, én régóta a maréknyi kutyaszőrre. Azt már csak a hírekből tudtam meg, hogy amíg aludtunk, beköltözött a motortérbe, és egyenként elrágta a fékvezetékeket. Ott volt a tűlevelekben, a szalagkorlátban, a biztonsági öv feszülésében, a lassú sodródásban a kanyar külső íve felé — gyomorszájadban a süllyedő érzésben, hogy már nem tudsz kiszállni a történetből. Megjelent a Műút 2015052-es számában Nyest

Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett szobába. Bedeszkázod az ablakokat. Leszeded a deszkákat. Benézel a feketére festett ház fekete szobájába. Bedeszkázod az ablakokat. Most fehérek a szobák. Leszeded a deszkákat. Benézel. A pusztaságon fekvő telek körül kerítés, te nem ebben a világban élsz. Benézel az elme fekete házába, és nem bírod tovább.Kitöltés

3 vizuális költészeti képeslap

Mosolygó anyát láttam magam fölött megrepedni. Szépen születtem. Komilfócsecsemő. Apámtól meghalni tanultam. A végén felült az ágyon, keresztet vetett, és visszahanyatlott. Gyereknek rút, de vénnek kevés, szülni rest és meghalni gyáva, bennem megszorult az idő, a közbeeső. Megjelent a Műút 2015050-es számábanHoltidő

Halvány bőrrel születtem, rajtad állt, mennyit barnulok, te vittél játszani a napra. Akkor szoktam meg, hogy otthon vagyok. Későn égtem le először, végre nem védtem a számat naptejjel, próbáltam beszélni. Azóta bőrömön érzem a kisgyereket, ahogy menne ki focizni, de csak üres kapura rugdosná a labdát.Fokozatosan

Mennyi idő múlik el, a konyhakövön állok mezítláb, lekvárt eszem csavaros üvegből, nézem az utcát, nézem az utcát. Ma se jár erre senki sem, tűzifát hasogat a szomszéd, puhán hullanak a tömbök a kőre, csapja a fejszét, csapja a fejszét. Foltos kutya fut a téren, pórázt vonszol végig a sárban. Föl kéne már oltanom a lámpát, fázik a lábam, fázik a lábam. Valahová futni kéne, mint villanó fény, kóbor állat, pocsolyák egét összetörve, valahol várnak, valahol várnak. Mennyi időt csesztem el, ragacsos félelem borít be. Új üveg után nyúlok vakon. Bent már sötét van, ez már az este.Délután kutyával

húszéves vagyok. ismerem a halált. mégis, mint egy rossz gyerek, guggolva egy omladékfal mellett, ki tíz centi félelmet és rettegést talált, gyomokat tépve túrom szét a védtelen hangyák védtelen hadát. Megjelent a Műút 2017059-es számában gyermekláncfű

nevezték el hogyha bedugul legyen kit szidni apádnak ha hazafelé tart hozzád hogy ellenállóvá tegyen velem szemben ha hazaér várd vacsorával etess Homéroszt vele hátha belehal főgonosz lehetne azoknak nehéz túlélni egy drámában izzad a busz apád helyett én ülök rajta hozzád visz letesz ház előtt lépcsőn fel elmagyarázni neked a meneküljbazdmeg értelmes magyar szóa harminckettesek terét is rólunk

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak. Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe. Hajnalra lettem védtelen, mikor a lift húzódzkodni kezdett. A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek, fogaimhoz simultak, hűltek és merültek, mint víz alatti apró rákok, csigák, halak. A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád. Kiszakadtak a gang üresen kongó körei, balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín ezüstösen megengedő szürke. Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton. Az üvegen keresztül lestem a lakást, gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik. Te az árnyékfoltra mutattál, de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt. Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait, végigbillegtem a domború téren, addigra már korlátok között, a mosószerillat feletti stégen. Lassan pirkadni kezdett. A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom. És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk. De abban a végtelenül védtelen nagy térben, ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben, valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni, nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni. Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam, mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan, abban a mosószerillatban én beléd szerettem. Megjelent a Műút 2013037-es számában. Forgó

Te nem jöttél olyan messziről, hogy elítélj, hiába hasonlítok arra, aki elől menekülsz. Konfettiként ragadtak hajadba a zajok, a sáladdal takartad, hogy csak fázni tudsz. Amiket akkor mondtál, nem szavak voltak, szájpadlásig felcipelt kacatok, gondatlanság milligrammról milligrammra. Ahogyan a poharadat fogtad, abból jöttem rá, hogy mindkettőnknek mást jelent eltörni. Még aznap a tarkódat adtad a tenyerembe, hinni akartál bennem, érezni, hogy sebészien vágok. Túl sok váratlant kívántál tőlem. Én máshogy néztem a bőrödre, mintha az enyém lett volna rajtad akkor, az arcunkon ugyanúgy vakartuk el a szögeket. Nem tettem meg. Azt akartam, hogy számomra mindig ott ülj, hogy úgy fázz a sálban, mint a bejárat, amin még záróra előtt kimentem. Hiszen te csak csalódni jöttél, de nem olyan messziről, hogy marasztalni tudjalak. Jó volt már megismerni valakit, akivel képtelenség beszélgetni.Ahogy a poharadat

(1) várunk a puha nyárban két mellem közé veszem a vak kicsi férget árván hagyott macskakölyök minden szemérmem leoldódik csak értsem mire ez a várás váratás minden éber idejében fúródik ájultan keres húzza őt a száj megtapadni egyetlen parancs az igenre bármi élő hajlatba résbe bújik hiánytól részegen örökre viszonzatlan hívás apró pecsétje csókocska nedves foltja ott azon a helyen fájok utánad (2) ezt a nyelvet tisztán értjük vannak szavak amiket veled s elszégyellem magam néha egy mozdulattól mikor átsír a pillanat mögül hogy neked tartogattam megnyílsz és megnyílik én látom azt a vért hegekkel borított bőrödön eltévedő szám ki nem lőtt nyilak helyén ha suttogás tisztán értjük megengeded magad egy idegennel (3) nálam van jó támasz a csípőn nem elég ha mégis kéred szippantás a nyakba benned a bújás bennem a készség a másutt föl nem vállalt lázadásra akit megbánthatsz már a véred állunk a hegyen szemedből nézem a tájat bárcsak beleillenék s arcom átúszik nagytotálba  tisztán értjük

Ahogyan a hóembert is belepi a friss hó, s forr a vére, mint a télnek, úgy éreztem magamat veled, Ingrid, közben te azt mondtad, mire várok, tapsra? És gyilkolni tudtál volna, szánkázni végig a testemen, áldott krétaként, ami már maga a halhatatlanság. Amikor nekem, a felvidékinek elújságoltad, hogy mohácsi vagy, megdöbbentem, a kitelepítésre gondoltam, meg arra, hogy nem ismerlek eléggé. Magának az aktusnak a végén, gyávaságból kihúztam magam, vele a péniszem, ahogyan az itt- maradott nagyapámék rongyos személy- igazolványából húzhatták ki a tényt, hogy magyarok, közben a mohácsi vészre gondoltam, de csak jóval később, biztosan alvónak tettettem magam. Huszonhat kemény év telt el azóta, most beteg apám áll előttem, boldog, sikerült egyedül felöltöznie, pizsama felső van rajta, alatta trikó, az alatt meg a jó meleg ing.Áfonyalekvár

tegnap óta tudom milyen lesz elsimítani a tested egy üveglapon minden nyomás nélkül adod fel magad csukott szemmel próbálsz emlékezni nem félsz tőlem azt mondod nekem kellene miközben keresem a keresztmetszeted nem tudom élsz-e még csak a mosolyod érzem mikor ajkad már nem kivehető egyszer képes leszek úgy tenni mintha nem magamat nézném egy üveglapon Megjelent a Műút 2015054-es számábanboncolni tanulok

szeretném nem szeretném az előjelek arra mutatnak nem élem meg hogy úgy haljak meg ahogy szeretnék Megjelent a Műút 2016057-es számában tökmindegyómen

nézd eltűnünk együtt utazunk két szemed két ellipszis bennük gyújtópont minden tükröződés elcsendesedünk mint földhöz vágott állatok megfeszül bennünk minden ín vonalaink túlmutatnak a testen most arra gondolunk hogy a görcsök szorításában valóban megpuhul a tér — szakad a hús óvatos mozdulataid alatt tárj fel ne csak elnevezd szólítsd meg a szerveket törött madár markodban minden belsőség összehúzódnak tojássá zsugorodnak a zsigerek még testmeleg a mellüreg akár egy keltető — majd feloldoz egy eltévedés előre számítható minden baleset hogyan törnek szét vagy sírnak fel új részecskék megérkezünk veled szemben ülök és arra gondolok hogy épp mindkettőnkben rezegnek vagy elgördülnek egymáson az atomok hiába zsong nekem üres ez a város minden hallgat csak a huzatban megremeg néhány fémlemez veled vagyok megnyugvás minden szabadesés ahogy a sarokban kuporgó magzat is hazatér egy fekvő gallyban minden ősszel anyjára talál egy lehullott falevél veled vagyok nem tudom hogy kerültem ide de szívesen maradnékfüggőleges hajítás felfelé

Arrább sétálok, mintha te lennél az utcasarok, ahol nem lakom. Sejtjeim csak hálni jártak testembe előtted is, a városban, vagy az erdőben bolyongva visszafordultam, vagy elfordítottam fejem, mikor kéz ért a vállamhoz. Biztosan aludtam akkor is, mikor először megjelentél, csak álltál az utcán, kezedben regény, melyből mintha felolvastad volna, úgy dünnyögted nevem. Nekünk még dolgunk lesz egymással, mondtad hirtelen felnézve, felnéztél rám — én kinéztem az ablakon, de nem vettelek észre.Mintha te lennél

Kimentem veled az állomásra. Hűvös volt az idő. A szokatlanul korán nyíló orgonavirágokon remegett a harmat, nedves szél fújt. Megborzongtunk. Aztán elbúcsúztunk, te felszálltál a vonatra, én autóba ültem. Arra gondoltam, kár volt. Negyedóra múlva sorompót kaptam. Talán te jössz — feldobogott a szívem. De nem te jöttél. Jött ugyan egy vonat, amelyen akár rajta is lehettél, de nem nekem. Ha láttam volna is arcod elhaladóban — mint ahogy nem láttam —, sőt ha észrevettél volna — amiről persze nem tudnék, ha így lett volna sem —, akkor is hiába. Mert akkor is csak a te életed utazott volna azon a vonaton, az az életed, amelyik egészen más, mint a miénk, a velem közös életed volt. Megjelent a Műút 2017059-es számában Sorompó

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni, ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait. A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt, a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet, ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél. Neki ott, ahogy bagótól az ujjbegyek meg a fogai a koffeintől megsárgultak, sötétség ült. Úgy tartotta, van összefüggés. Végül is kezdetben ő is csak jegyzetelt a kézfejére, aztán már unalomból firkált is ezt-azt. Fokozatosan vált függővé. Ugyanígy szokott rá a fehér köpenyek szagára, az orvosságokra, a hányás ízére a kemótól. Végső soron a halál gondolatára.Függő

ahogy egy anya hallgatja kétéves gyerekének szabályos levegővételét és kifújását, amint az mászik fel egy három méter magas csúszdára a létra túl szellős fokai között, úgy hallgatok én is minden megérkezett üzeneted előtt, amint féllábon egyensúlyozva egyre magasabbra mászol a facebook chat- listámon. ahogy a kétéves gyerek hallgat, hogy hallja saját szabályos levegővételét és kifújását, amint nem tudja pontosan, miért, felfele mászik a szellős fokokon, egy nem tudja, milyen magas létrán, úgy hallgatsz te is, amint féllábon egyensúlyozva vissza-visszaválaszolsz, és egyre magasabbra kerülsz. tehát ugyanannak a lélegzésnek vagyunk a kihallgatói, ami a magasabbra kerüléssel arányosan egyre szaporább. Megjelent a Műút 2014044-es számában csúszda

mint hajamból a vörös úgy koptál ki belőlem nem festettem négy hete lenövés a töveknél — ez vagy te tincsekbe zárt nosztalgia kádban narancsos csík akciós termék a dm-ben egy szenvedélytelen szín dédi mondogatta úrinő mindig szépen felöltözik mosat vágat szárít kilencvenen túl is daueroltatott sose tudod ki jön szembe az utcán átfestem magamon emlékedet Megjelent a Műút 2015052-es számában a női lélekről

laknak bennem mindenféle lények, papucsállatkák, férgek, bacilusok, olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat, vagy a csuklós busz délben, amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok, furcsa egy dolog vagyok én, palacsintázó vagy főzelékszagú menza, mert belőlem esznek és folyton összevesznek egymással a vírusok, meg azok az izék, akik szeretnek engem, mekkora cirkusz lehet épp most is odabent, akár ha a testvérem elveszi a nagyon tilos játékot, és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre. Részlet a Milyen madár című, az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelent gyermekverskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számában Laknak bennem

V. bácsi az évek során vállalhatatlan lett, mi pedig meguntunk szánakozni. Csámcsogott, sőt egy alkalommal mintha felénk köpött volna. Gyakran tűnődtünk: hová illant egykori bája? Vért köhögött fel. Talán már nem is szerette a fiatalokat. V. bácsi nem mókás bácsi többé: szomorú, megbolondult öreg. Jobb lesz így neki. Miközben aláírtuk az ítéletet, szexről, politikáról esett szó. A hóhéri feladatokat közösen vállaltuk; nyilvánvaló volt az is, hogy fegyverekre nem költhetünk. Így esett, hogy V. bácsi eltűnt. Azóta, úgy képzeljük, újra kertes házban él, az unokái, T., K. és L. pedig kéthavonta látogatják. Részlet A városnak meg kell épülnie című, az Ünnepi Könyvhétre a FISZ kiadásában megjelenő könyvbőlAz ítélet

Egy svájci irodalmi összeállításból egyelőre csak a címeket olvasom, megpróbálom azok alapján elképzelni a verseket. „Ha”, „Emlékül”, „A kis Eloisának” — hát, nem kecsegtetnek túl sok sikerrel. De Giorgio Orelli utolsó versének címe ez: A bruderholzi forzíciák. A Bruderholzhoz jegyzet is tartozik, bár az rögtön nyilvánvaló, hogy földrajzi név, feltehetően valamelyik német kantonból. De aki nem járatos a botanikában,[1] tudja, hogy mi lehet az a forzícia? Mert a Gottfried Benntől származó mottóból — „Nimm die Forsythien tief in dich hinein” — csak annyi derül ki, hogy a — németes-szlávos neve ellenére Dél-Afrikában honos — Strelitziához hasonlóan személynév rejlik benne, tehát itt is valami növényről lehet szó. A jegyzet különben lényegében nem is a Bruderholz dombsorával foglalkozik, hanem a vers hátterét magyarázza el, de a forzícia konkrét jelentésével éppúgy adós marad, mint maga a mű. A neten kell utánanézni. Kiderül, hogy az eredeti, „Forsyth”-os forma a magyarban jóval elterjedtebb, mint a „forzícia” — de a növényt akkor is szinte mindenki ezen a néven ismeri: aranyeső. Történetesen egy nem túl jó Patricia Highsmith-krimiből tudom, hogy az aranyeső mérgező. Szerintem Giorgio Orelli is tudja, mert a versben aztán szóba kerül, hogy egy — a jegyzet szerint osztrák — kórházban néhány nővér hat éven át magatehetetlen betegeket gyilkolt. Persze nem aranyesővel, hanem halálos adag inzulinnal, fertőzött vérrel, vagy a vénába fecskendezett levegővel. Amit persze már nem a jegyzet mond, hanem a vers — úgyhogy talán nem is így történt. Már csak azért sem, mert a líraiLe forsizie del Bruderholz

sorokat írsz, akármiről. hívnak. a nyomás nő, benne nem történik semmi. lassan eltűnsz mindenhonnan, ezzel erősödik az érzés, hogy nem te tehetsz róla. ettől felgyorsul az eltűnésed, egyre szélsőségesebb leszel. mérgeket és ellenmérgeket keversz magadban. rájössz, a lassú halál kitesz egy hosszú életet. aztán a fordítottjában reménykedsz. sorokat írsz, akármiről. Megjelent a Műút 2015049-es számábanönnekrológ, hogy újrakezdhesse

Emberek indulnak a ház felé szamárral, ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak, jönnek felénk a köves úton, kendős nők és alacsony, fekete férfiak, életükben először látnak autót, és rám nevet egy lány foghíjasan. Mintha nem lennének ott, úgy beszéljük meg, hogy nagy a szél, de ez az első tavaszi nap, ne maradjunk a házban, reggelizzünk odakint, és pontosan tudjuk, hogy a laza véleménycsere, a hosszúra nyúló, kényszeredett lamentálás, az álláspontok enervált ütköztetése valójában mire megy ki, milyen célt szolgál. Ők továbbra is körülöttünk téblábolnak, a szamár kifejezéstelen tekintettel néz, mint aki a kocsit látva megsejt valamit, hogy holnaptól ők lesznek festett díszeink, kerti törpék és ronggyal kitömött állat.  Látva megsejt valamit

A látómezőben egy látható mező. A mezőn két láthatatlan állat legel. Az egész mögött tudni vélünk egy pásztort. Akiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Hiszen nem látjuk az állatait sem. _____________ Horizont: Görög eredetű szó, amelynek jelentése egy koordináta-rendszer alapsíkja, illetve egy olyan vonal, amelyen az ég és a föld összeérni látszik.Horizont

egy épp odaérőnek Van olyan akinek ennyi év alatt kimoshatatlanra fakul az arca a tükröket elkerüli emberi szembe nem néz néha próbaképpen egy-egy állatéba lélekről régesrég nem hallott mert csak azt hallja hogy az óra egyre ketyeg Más ennyi év alatt mindent eldobált nem veszi észre hogy már ő maga sincsen meg eltévedt a harmincas a negyvenes éveiben és ami még nagyobb gáz hogy senki sem keresi Van aki azalatt annyi mindent összeszedett és még mindig szedi de már eleve nem volt sehol nem is kell számolni az évet hogy mikortól nyilván ő is életében mást számolgatott és közben meg élete nem is volt és ő észre se vette se más mindenki csak az annyi mindent látta végig És van aki minderre esélyt sem kapott és nem is tudott róla hogy neki is lehetne ahogy mondják se ereje se tehetsége nem volt úgy lett életében félholt hogy még olyan se akadt aki emberszámba se vegye De beszéljünk inkább arról a néhányról aki fél életét leélve nem romlott meg és nem lett a keserűségtől sem bűzlő alak és a tükrök ma is a barátai belenéz mindennap a gyerekei a szülei a felesége szemébe és van is amit mondjon nekik amit megjegyezhetnek hogy éljenek vele és belőle és amit mindig keressenek majd sorra mindenkiben Nincsenek kopások és feledések csak barátok valamennyire akkor is egymás életében hogyha menthetetlenül a messzeségben múltak ki közülük az évek Tudni valamit jól tudni örökké visszarévedni rá mint aBallada a felezőidőhöz érkezőkről

Húszéves korodra ezt is elveszítheted. Ilyenkor hozzuk meg az első felnőttes döntéseinket. Felkísértelek a viaduktig, mert megígérted, hogy utána hazajössz velem. Út közben arról beszéltél, hogy megint előjött a kutyád epilepsziája, átlagosan húsz percig tart minden egyes roham. Ilyenkor jobban meg szoktál ijedni, mint ő. Húsz- éves korodra megtanultad kihányni az eddigi kedvenc ételeidet. A rólad írt verseimből már csak kihúzni tudok. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál van egy kocsma. Hazaúton mindig bemész, amint belépsz, a zenegépet keresed, ötven forint egy szám, ennyiért megérdemlek négy percnyi táncot. Elfelejtetted a nagyanyádtól tanult lépéseket, vagy csak előttem vagy szégyenlős, Szécsi Pálra nem lehet keringőzni. Nem bírnék ki még egy temetést — miközben ezt mondod, szádba ragad a filter, szarul nyálaztad be. Már gyorsabban iszom a sört, mint ahogy te végigszívod a cigid. A Jeruzsálem-hegy alján, a viadukt lábánál bezárt egy kocsma. Húszéves korodra ezt is elveszítetted. Megjelent a Műút 2017061-es számábancigánytánc

szatyrom a biciklikormányon, tej, kenyér, karfiol, alma, nézem az utat, rázkódnak bennem a szavak, szépek, frissek, üdék, mint a zellerlevelek, mégsem állnak össze, mint zöldséglevesem. Színes hőlégballonon szeretnék szállni, át a városon, a híd felett, mint boldog menyasszony, aztán a lyukas égen elszökni messze Megjelent a Műút 2014047-es számában piacról haza

negyvenkettedik ének csukd be a szádat kedves csitt és sóhajts most mi beszélünk susogunk a levelek között békák vagyunk a nádasban legyekben lakunk a legyek készülnek ránk a pára eltakar minket de amikor a horgászok szemét csípi a köd ahol a nedvességben egyszerre mutatjuk meg magunkat egyszerre látszódunk a légy is a szánk is kuruttyolunk csukd be a szádat rajzanak a legyek a levelek között a kasukban repkednek a kasunkba utaznak a repülőgépek keresik a másik nádast már ebben a nádasban terhesek a levelek megszívták magukat a nedvességgel elnehezedett a mellkasunk alacsonyabban repülnek a kegyek is vihar kellene villogások-jelzőfények a levegőben jó helyre landoljunk jó helyre utazunk és érkezünk meg a lápok alatt kérdezünk már csukd be a szádat bújjunk el egy lapulevél alatt várjuk ki az esőt negyvenhetedik ének sírkamrákban támolygunk megvakult macskáink között a napokat szerencsésre és szerencsétlenre osztjuk fel ezen a másik nyelven egy másik istenrendszer szabályozza az eget a csillagok állása sem ugyanazt beszéli előbb egy turbánt aztán sálat hosszú selyemben heverünk vendéglátóink pamlagán azt mondják lehet ez egy új otthon a füsttel majd összeér minden a régivel a csillagoknak is ez csak a másik fele de ugyanott vannak a kamrába vájattak egy kémlelőt tudni mikor jön a dagály addig festhetik a falakat emelkedőkön az első hullámnál húzzák fel mint a vitorlák olyanok a festődeszkák régi arcképeinket takarja a felbukó víz negyvenkilencedik ének a haj aVersek

Rádhasalok. Te mákosguba-maradékot eszel, a mákszemek elvegyülnek szuvas fogak, hiányzó fogzománcok útvesztőjében. Vörösek vagyunk és savasan marók, ha tekintetünk egymást keresztezi. Kémiailag misztikusak, ahogy saccolom, a hetest-nyolcast megütjük egymáson pH-skálán mérve. Rámhasalsz. Szorosan tartasz. Kővéredtől bőrömön az érintés érdessé silányul. Kilónként a túlsúlyért meg kell fizetni. Mikor elengedsz, plusz kilóidat itt hagyod rajtam. Fekszem mozdulatlan a hasalás pozitúrájában, kifosztottan, ajkamra száradt fekete mákszemekkel.Mákverés idején

A borostyán ütését már akkor érzed, amikor a levegőben röpül. Tenye- redbe csapódva, bár szemekre szétesik, az ereje megsokszorozódik. Mindaz, ami egykor történt vele, miként lírában az epikus mozzanat, a felszínre kerül. A fenyves mogorva zúgása a parton, a körök a vízen, melyek centrumába a gyanta becsöppen, az egyhangú moraj, amellyel a mederalj zúzott kövei az Egyenlítő felé vonulnak a tenger- áramlással. Mondják, a dolgok belseje megőrzi a változó dolgok színét, annak eszenciáját gyűjti össze, ezért süt, ha dörzsölik. A kiszáradt falevelet, hátramaradt szalmát, polyvát, szőrt magához vonzza, miként nő a férfit, tenyér tenyeret. A szigetlakók fenékhálóval halásszák, tűzifa gyanánt gyűjtik, s akadnak, akik a szomszédjaiknak eladják, legyen mivel fűtsenek. De a lángjának nincs ra- gyogása, hívják bár napkőnek is, csak a tűz képmása ég vele, s mindaz, amely egykor az őt bennfoglaló tájból ragadt bele. Ki rózsaolajjal bedörgöli, annak az elhangzott szavakat visszasúgja, de miként, az a titka marad. Ki mézben főzi, azt fénymázzal bevonja. Ballépés ellen használ, italba keverve, nyakba akasztva. Az átlátszó kőben, akár lágy fényű az, akár ha kemény, hangya-, szúnyog-, apró sóhajtetemek vannak, emiatt hasznos amulett. Magam is hiszem mindezt. Sok éve hever fadobozban anyám nyaklánca, mindahány esemény lekopott róla, ami a gazdája révén rendelkezett, és már se nem hű, se nem csillog, de ha némelykor egy-egy kéz hozzáér, elmozdul alóla, s milliméternyit déli irányba csúszik.Borostyánkőlánc

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

Lebegve lépek, hogy hozzád szegődjem észrevétlen te jössz puha léptekkel, fekete haj, szivar, rózsaszín angóra pulóver: a rózsaszín párduc és a porcica — karmolászom a torkodat. Mint egy szatír, mutogatod a szívedet, leopárdkarokkal ölellek, mint az antik görög mesterek, sétálsz és olvasol a kertben. Magasabb vagy Árésznál! Kígyót és békát kiabálsz rám, nem tudom, meddig kell még nyelnem. Tintát spriccel méregfogam, ahogy elharapom a nyelvem.Rózsaszín párduc

alakul felejthetetlen vizuális élményem kamaszkoromban egy szürreális vízió két egymásba karoló figura mely inkább zsiráfnak volna jó egy akkor nehezen emészthető film végén méltósággal távolodott a süppedő avaron vállukra közben szállingóztak a fáradt levelek görnyedt hátukon tüntetett a múlás mint az egyszeregy és valahogy boldognak tűnt megnyúlt tarkójuk lépkedve a végső cél felé biológiai értelemben innen a hibernált határon tekintetükben gyaníthatóan ott fészkelt a tél s az őket körülvevő világot valami kozmikus közönybe mártva felülírhatatlanná vált szívük összekapcsolt árvasága azóta gyakran e helyről lapozgatom vissza a létet mert míg az ember apró örömeiből gyanútlan csemegézget valahogy nincs felkészülve a tranzit utazásra az örökös széthullásban már alig körvonalazódik ábra melyben két lény egymásba alakul nem csak azon birkózva ki van épp a lelki terrorban felül vagy alul kit szólít szívesebben a nemzett gyermek hová gurulnak majd az aprópénzek ha egyik végleg eltekergett mivel témátlanságba fordultak a nemek és nincs erő amely külön elereszt együtt gyűjtik méregből a halálos adagot alakulat lassan szűkül már látóköröd vágyaid rég nincsenek a horizontra kigurítva változó kedélyed is ahogy szeles időkben a kopott hinta ide-oda leng az alkonyatban olykor néhány új alakulat is dübörög ajtódon gőgösen kérve a kulcsokat ne mélázz túl sokat ne zárd el az aprócska tereket melyeken megered a jövő idegen hajtása s bár a lét egy különös kettős játékra (szino)líra

I A tengeren szörnyek vannak. Ismertek a hiedelmek vízi kígyókról, óriáspolipról, vagy akár sellőkről, akik miatt a mélybe néztél: nem kísértenek éppen utánad. Gyerekként hallottál először magyarázat nélkül eltűnt férfiakról, egy fulladozó családfőről, akiről az átok mindig eggyel továbbszáll: később vele jártál ki folyópartokra horgászni, ő mesélt a vízről, elrettentésképpen. Te mégis hajóra szálltál megtudni, szabadulhatsz-e a spájzban hagyott fodrászolló emlékétől, amivel kis híján átvágta a torkát. De csak a félelmeddel maradtál egyedül: ha biztosnak tűnő partra lépsz, ugyanazokat a hibákat fogod elkövetni, mint ő. Így az lett látóhatáron belüli, amit el kellett tagadni magadtól, nehogy hozzá légy hasonló, II mert a te ördögöd egy apa volt. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket” — mondta a vendégágyon haldokolva mamának, aki még akkor is csak kiszolgálni bírta: a feje alá párnát tett, szavakkal nyugtatta, kérésére elhúzta a függönyt, vagy kinézett az utcasarokról, amíg ő a falnak fordult, és a nevedet ismételgette. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket.” Aztán mama meg úgy mesélte el, mintha te tehetnél arról a végzetes tüdőembóliáról, és előbb kért számon, mint a lelkiismereted: ez a mondat ettől fogva évekig a hátad mögött állt, és olyanokat súgott a füledbe, hogy lekéstél egy apát, lekéstél egy apát, a család megint lekésett egy apát. III Akkor enyhült és szűnt meg végleg ez a hang a fejedben, amikor itthon megállapodtál. A körülmények beteljesedtek: család, biztos munkahely, saját lakás, két egészséges fiú — (az idősebbik születése után egy teljes napig hasonlított a nagyapjára, akit akkor öt éve nem láthattál már). Utoljára valami olyasmit mondott, búcsúzásképpen, hogy végre egyenesben vagy, itt érnekTengertagadások 4.

sosem gondoltam volna így magamra, a függönyön túl kiabálta valaki alig érhetően (a maszk miatt), hogy elő vagyok készítve. a hordágy széléről lepattogzott a festék, olyan volt, mint a liftajtóba karcolt nevek, mindenki után, aki itt járt, lepattan egy darab. a bántalmazás közös öröme az önsajnálat. szeretném, ha most látnál. a kádban ülve, ernyedten. ahogy csak a víz közvetítésével merek magamra nézni. karc

A hitem hogy világ-nagy ügy pusztán az hogy vagyok ily hitből vallástrendeket kreáltak ős nagyok nem holmi véglény burka ez van tudatom s lehet így rációm még akkor is ha tiszta őrület a természet vegyészte ki e furcsa micsodát s nem tudom megemészteni hogy lenne odaát csupán annyi a záradék majd felmagasodom a teremtő létszintre le mindenható fokon 2016.augusztus 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanHitelv

Elindult Csabi a hosszú útra a szülői házból ment ment és már a kapuig jutott onnan a jó szülők veszekedése hívta vissza azután újra útnak indult de akkor meg elhagyta az anyja az apját és azért nem jutott messze mert valakinek otthon kellett lenni amikor megint nekivágott már kiért a kapu elé az apja szólt meg sem állt a szomszéd szólt hogy „Csabi, szólt apád” és ő meg azt felelte „az nekem nem apám nem apám az nekem” mégis visszajött mikor a nemapja-apja felkötötte magát azután sokáig maradt otthon veszteg azalatt jónéhány út lezárult egyesek csak Csabi számára mások meg mindenki számára de legtöbb mégiscsak az olyanok számára mint Csabi és legközelebb ezért már egészen másik úton indult ezen az úton munkát nem talált és mivel nem talált munkát családot sem talált és mivel se munkát se családot nem talált igazából semmiféle célt nem talált de még talán kereshette volna hiszen akkor még olyan fiatal volt ám mielőtt a főútra kiért volna a kanyarban behívta az ottani szomszéd ennek a felesége már meghalt addig ketten ittak azóta egyedül ivott most megkínálta Csabit mert unta már egyedül és ketten tényleg jobb volt nagyon jól ment nekik aztán ez az ivás de egyszercsak elfogyott a bor nem maradt mit inni akkor Csabi újra nekiveselkedett és végre most már azt is tudta hova kifordult az útra a főútra végiggyalogolt rajta eposzi küldetése a kanyaron a hídonBallada az ember fiáról

Ez nem az a kert. Gyümölcsei rohadnak. Az utcalányok szemei sikamlósak. Lámpasor szegélyezi az utat és figyelnek a térkamerák szemei. Most légy fegyelmezett, ha nem is annyira nehéz — próba ez, a tiéd — hiába rohadnak a gyümölcsök, az utcalányok érted is sírnak. Harmadnapra, remélve, hogy minden eltűnt, térek vissza, de megvan a kerület. Kínálata széles és akciós. Templom is van erre, de Péter, János, Jakab még mindig alszanak. Azt hiszem, most már nincs is értelme hozzákezdeni. Bárányszemekkel néznek rám, az utcaszél szaga lengi be a kérdéseiket. Választ nem is sejtek, megrettent saját tisztaságom, és már az én hátam sem egyenes. Követelőző tekintetek lándzsadöfései, de ez nem az a kert, és ennyi áldozat, egyre biztosabb, nem lesz elég. Holnap is újra próbáljuk, ma beszéljünk még egy utolsót. A vége még bizonytalan, így még igazán nem gyötör. A hegy a horizonton értetlen koponya, üres, tátongó szemgödör.Bevonulás

(  —   …   —   voltak az 1950es évek   —   …   Kántás Balázsnak   —  ) lás’d :  itt fagyoskodnom ítéltetett — sokadikként —   rágcsálom lóhússzagú frottírköpenyem   — pislagyertyafény-borús  rajztáblámon vers : neszez :  hallhatón-túli-tartományban újévünnepén :  nem jut zónaadag-főzelék —   betudom megszokott nyomorunknak   — fölvizezett tejjel  bádogkannám csurig : halálfia :  látszat — élek — érdemtelen’ Megjelent a Műút 2016057-es számábanSzénpor-lepte jégvirág

Úgy három éve elromlott a december. Csak jött és elment, félig letépett Hideg neonfényeket hagyva A villanypóznák betonállványain. Zárlatot kapott valami bennem is, Kiégett mindkét szemem fénye. Azóta is csak lógok — a vakokat felakasztják, ugye — Lógok, mint szikrázó villanyvezeték az esőben. Reflektorhalál

magam helyett ezt a széket ajánlom könnyebb róla objektíven beszélnem bár most nem látom mert elvitted kipróbálni beszélj róla inkább te kivéve ha beleültél és kényelmetlen azt nem viselném el mások azonnal megvették volna mind félreértették nem fizetni kell érte lecserélni a teljes garnitúrát tüzelőfának becézni augusztusban sajátoddal pótolni a hiányzó karfát mindenért hibáztatni az alacsony ülést régi párnát tenni rá új huzattal vásárolni hozzá gyertyafényes óceánt ne a csendest annak tisztakék a felszíne hajótöréskor látnád eltűnni nem zsákbamacska hanem biedermeier (sokadgenerációs utánzat) összecsukható kispolgári milliő rövid lábakkal újszerű állapotban messze áron alul kasszától való távozásigújszerű állapot

Kimenni a földekre, nézni az embereket, ahogy hajlonganak. Ha emberek. Nézni a kukoricát is, meg a távoli hegyhátat, ahogy éppen megtörik rajta a végtelen. Ha megtörik. Háborút hoz a szürke eső, elgondolni, hogyan ég egy szalmával megtömött zongora, hogyan a hús, és a természet, az emberi. Hogy szakadjon rá a kíméletlen hideg víz. Ez misztérium. És persze nem hinni semmiben, úgy kerülni el a pusztulást, úgy fordítani vissza a géppuskázó repülőket, törjenek szét az ölelkező felhők ködében. Úgy menteni meg mindent, ami a valóság, nem gyenge másolat csupán. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/vízöntő/háború

Ahogy falaidhoz közeledek, úgy tűnnek egyre nagyobbnak. Ez természetes, gondolom. A perspektíva egy vonal, előre-hátra mozgok rajta, de a távlat ugyanakkora marad. Arcod még csak egy pont. Pixelfal

Összebiccentünk, de aztán szó nélkül továbbfordulok. Ilyenkor régi görcs nyilall belém — hiába masszírozgatom, nyújtózom szalagfájdulásig, hiába vettem sört is épphogy, az sem oldja még a nyelvem — elfutok. Hirtelen nevét nem is, csak tisztét tudom, mégsem tegezhetem pofán. Mereven magáznám, azt meg ki tudja, hogy veszi. Hát így oda biztos nem megyek. Elönt a pír. Nem oldja ezt, legfeljebb kitartó elengedés, jelenlét, és aktív társalgástudat. Addig viszont a heveny szégyenérzet, mint tejsavó ülepszik az összerándult izmok kötegére.Görcs

és arra eszméltem hogy a gyorshívóba tettél aztán néha már köszönni is elfelejtettünk egymásnak mert sosem kellett búcsúzni vagy megérkezni igazán és most úgy vagy bennem mint jövő a tenyérben és holnap ha felébredünk talán már nem lesz te meg én elfogynak a különérdekek egy csípő leszünk rajta egy ölelés egy fárasztó nap utáni forró zuhany leszünk elnyújtott szóköz egy Pilinszky-kötetben szóköz

Ha a hajnal nem elég tárgyilagos, ki kérheti vissza mégis az alig változót? Nem mondhatom meg, honnan jön a fény, honnan a színezék. A borítóra ragasztott bélyeg esete: a hivalkodó fehéren minden fontosabb, ott mindennek halmozott funkciója van. A tárgyilagosság felé haladó levél ha túlírt is, ehhez képest szótalan. Megjelent a Műút 2015054-es számában Ha a hajnal nem elég tárgyilagos

A sarokban fehér liliomok Állnak. Egészen Idegenek. A szobát Belepik. A porzókról a virágpor Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő, Lemoshatatlan, csak elkenhető Közhelyesség. Minden eleme Vádol. A szimbólum egésze Zaklat. A jelentés miérteket Maszatol. A fehér liliomok Rémületesek. EgészenFehér

Tipográfia: Rőczei György Well 1–5

Fölényesen ücsörögsz az íróasztalnál, mint a washingtoni Lincoln-szobor; csak épp te jobbra-balra húzod a szád, ráncolod a homlokod és zavartalanul böfögsz, amíg az érzékelés fénysebessége gondosan eltakar valamit előled. Whiskey-t szürcsölsz, a hónaljadat szaglászod. Két hónapja csak a pornó megy és a tengerentúli sorozatok. Egy füzetben elkezdted összeírni, kiket dugott meg eddig H. helyetted. Kiindulópontja vagy valaminek. Úgy érzed magad, mint a színész, akit tizenhárom év után írtak ki egy sorozatból. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Rendben lesz minden. Hajtogatod magadnak — ahogy a rajt előtt szokás. Már a hátranézés előtt visszaintegetsz, aztán dölyfös biccentéssel poharat emelsz, de a korty helyett rágyújtasz; a tét nélküli dolgok archívuma egyre tisztábban kivehető.Lincoln-emlékmű

Három vizuális költemény

Rohan az idő és vele a város is, ami úgy csap az izzadt hóna alá, mint egy megtermett, török nevű ex-kidobó. Most is csak a hajam hosszán érzem, hogy megint három hónap telt el egyben. A Délinél a mozgólépcső rozsda- türelemmel nyöszörög, a felszínre érve egy népdal üti meg a fülem, amit mímelt tájszólással énekel egy lány a placc közepén. Csak vonszolja magát az ember, ha dolga akad a várossal, még akkor is, ha fogalma sincs, merre tart, de amint beesik a fűtött szobába, minden pohár megtelik méreggel. Lélekszakadva

Kapsz inkább te is egy betűt, mondom a puha arcú lánynak, azaz Ny.-nek. Hogy beleírhass a könyvedbe, kérdezi. Egyszerűen csak nem érsz többet, mondom a tükörnek, mert persze Ny. nincs ott az átnevezéskor. Ha megkérdezné, miért éppen Ny., csak mantrákkal tudnék felelni: Ny.-nyel nem kezdünk mondatot; ha egy Ny. kerül a nyelvünk alá, óvatosan megrágjuk, nincs-e benne szálka; az, hogy Ny., önmagában semmit nem jelent; az, hogy Ny., nem egy rövidítés. Ny. egy helyi érték, mondjuk. Egy ideális világban Ny. a feleségem, de már R.-rel csalom. Ny. fehér sálat visel, tél van. Mikor találkozunk, a puha arcú lány, akit ezen a télen még nem Ny.-nek hívok, a pékség előtt vár. Szorongással van tele a gyomrom. Ny. egy otthon felejtett búcsúzkodás. Ny. egy rosszkor elmesélt, szomorú mese. Ny. családja két éve fogyni kezdett. Arról beszél, amiről soha: az apja haláláról — mint egy végkielégítés, olyan. Ny. egy káros, érthetetlen gesztus. Mire az apját eltemetik, tudom: Ny. többé nem sétál velem. Megjelent a Műút 2017064-es számábanNy.

amióta elkezdődtek a koncertek, lezárták a parkot, a vonatok rendre öklendezik ki magukból a tömeget. lassan olyan a forgalom, mint annak a bélműködése, aki hetek óta rizset eszik rántott sajttal. csak gyűlnek a gázok és tetvesedik a türelmetlenség. már csak a kábelek tartják egyben a várost, a túlfeszített oszlopok bordázatát. próbálsz kerülni mindenkit, mint elegáns nők a macskaköveket. bevásárolsz előre egy hétre a carrefourban, pedig utálod a felhozatalát. ahányszor bemész, hangyák kezdenek mászni a bőröd alatt, úgyhogy sietsz, nehogy átvedd a fonnyadt gyümölcsök szagát és a túlhajszolt alkalmazottak érdes tekintetét. otthon a kulcsot a zárban hagyod, kidőlsz a szőnyegre, közben arra gondolsz, hogy ha bárki most meglátna, azt mondanád, azt játszod, hogy elütött kutya vagy és várod az elszállítókat. szerencsére időben eladtad az untold jegyet, amúgy is csak a mø koncert érdekelt igazán és egy ideje egyre nehezebben bírod elviselni a zajszennyezést. örülsz, hogy lemerült a telefonod, még csak kifogást sem kell keresned. keresztbe teszed a lábad, megnyomódik a jobb heréd, ezért simogatni kezded, minden szexuális töltet nélkül. verni nincs kedved, spricceléstől már úgysincs mindig orgazmusod. fekszel az egyre nyirkosabb levegőben, odakint csepegni kezd, de tudod, hogy ez nem eső, ez csak űzött madarak verejtéke. hagyod, hogy túlcsorduljon az idő. közben továbbgondolsz minden félbeszakadt beszélgetést, azt, amikor egy órán át szürcsöltétek egymás mellett a mentás limonádét, és tudtátok, hogy mindketten kizárólag a mall melletti parkolóban történtekről hallgattok. továbbgondolod a félelmed, hogy egyszer elcsúszol a tusolóban és kitöröd a nyakad,zajszennyezés

Menjek má’ el anyámba. De előbb borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le. Egyek máskor nemfokhagymásat. Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el, ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy előbb fürödjek meg. Vegyek másik pizsamanadrágot, mert így, ebben, biztos nem. Meg ne próbáljam. Akkor meg igyekezzek. Hallom? Mi lenne, ha kivenném a fülemet a seggem alól? Jöjjek lefeküdni, ne égessem a villanyt. Elég má’ a sportból. Halkítsam le, azonnal. Menjek odébb, ne feküdjek át a te feledre. Ott lenn se. Ne nyúlkáljak, ne piszkáljalak. Ez nem simogatás, hanem ügyetlenkedés. Na. Lennék olyan szíves, menjek el anyámba. Ha kérheted. És reggel vigyem le a szemetet. Hallom? Ne menjek be cipővel oda. Jöjjek gyorsan, ott egy pók. Hú de rohadt büdös vagyok, zuhanyozzak már le. És a zoknikat azonnal fordítsam ki, mert ki lesznek ám dobva az ablakon. A ruháim az erkélyen vegyem le, mert ezeket a kocsmaszagú ruhákat nem lehet kibírni. Persze, böfögjek csak. De akkor keressek mást. Állandóan az a rohadt sörözés. Meg a taxis haverok, mi? Felejtselek is el. Minél előbb. Ne is próbáljak meg másnap bocsánatért esedezni. Ennek már rég nem dőlsz be. És anyádat többé ne vegyem a számra, mert ki lesz kaparva a szemem. Micsoda? Pénteken? Itt? Sör-póker? A haverjaim ide aztán be nem teszik a lábszagukat, az fix. Itt nem lesz oroszlánszag, meg sörözés, meg böfögés. Ja, ebédre jön a mama. Na, fogjam a kosarat, itt a lista, Menjek má’ anyámba, ésMrs. Cabdriver

Bár a felmentés nem a ferde vágynak szólt (trikóját még le se húzta, máris felfigyeltek rá, hogy a törzse el van pikkelyesedve), kint a busznál ülve — midőn lenyúl egy tűlevélért, hogy a sorozóbizottság által írott cetlire karcolásszon — ez jut eszébe. Föltekint. Meg kell valahogy köszönni azt a páncélt. Hátha a Láthatatlan adta kölcsönbe, hogy a durvaságtól megmenekítse. Még ha szúr is. Még ha örökbe is van. Végül is mindez relatív. A kénes ír, a hámelvékonyulás, az obszesz- szív kaparászás.Sorozás után

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla lelkem mint avarban meglapuló róka levél alatt alszik belefagy az álom ülünk egy ideje mindketten az ágyon elhallgattál te is én sem jutok szóhoz egyikünk sem talál el az utolsóhoz mehetsz előre nézhetsz hátra beváltható vagyok de látra * tedd a számba a nyelved jobban értsem a nyelvet mi nem csak szavakból áll beszélni tud így a váll és a kezed hang nélkül * libidóm ez a kóborló állat talált egy gazdát magának megszagoltam a ruhádat elmész indulok utánad csók közben félrenéz mintha csak macska dörgölőzne hozzá szokásból vakarja dugás közben kézben zsebkendővel várja a végén magát is kétszer kulcsra zárja * cseréljük ki sejtjeinket aludni ma nem akarok mind a nyári barnaságom tessék amit levakarok és ami még rajtam maradt felnőtt napraforgó-tábla a közepén nyitva áll nekünk a felkelő nap háza szép onnan a kilátás az életünkre mi kell ennél több boldogság én szeretlek itt a szotyi szólj ha ennél * már megint dolgozik a vágymunka bennem az ágyadat megosztod nem kéne vennem együttes terünkben légcserés létezés elemi szinteken kizárt a tévedés lehet fantázia vagy maga a való elfogadom azt is hogy hiábavaló kéne közös asztal ágy és szép látszatok szívem te sakkozol én meg kockáztatok * szürke égbolt alatt nedves szürke fák két szemedben lezárt fűtetlen szobák letakart bútorok kiolvasott könyvek több éve szivárgó már megszokott könnyek azt mondja hogy sosem felejtelek mondtam édes csak felejts el egészen nyugodtan veled ahogy télen hó hullik a fákra csendes érintésselnemversek

Kijön az erdőből valami, ami odabenn van, a vadak is elkerülik, felborzolt szőrrel futnak előle. Mi küldtük be réges-régen, „menj, látni se bírlak!” — mondtuk neki és bekullogott a fák közé. Pedig akkor még nagyok voltunk és erősek. Most bizonytalan a járásunk és egy-egy szónak is mellényúlunk, megfeledkezünk az erdőről. De szinte minden hajnal előtt végigszáguld dübörögve a vér vonatja homlokunkig, szemünk felpattan, és a sötétbe mered, az éjszaka legtávolabbi pontjára. És csak nézünk, nézünk. Az a valami közben megnőtt, megerősödött, még jobban elszomorodott azóta, de ugyanolyan röstelkedve, ahogy akkor lehajtott fejjel, egyszer csak kijön és felfal minket. Ettől félünk, de nem így lesz, nem tesz semmit, csak elénk áll, ő nem mozdul, mi nem nézünk, olyan bátrak leszünk végül, nem rebben a szemünk többet.Saját halál

azon az éjjelen mindent összevissza nem az órák vertek a holdból a padlón kis foltok hevertek betakarva hideg vázacserepekkel azt hittem már soha nem jön el a reggel azon az éjjelen felkelt mint akit a döbbenet lassan ér erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye mi részegen borult a fali gyékényre azon az éjjelen a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget láttam ahogy anyám vállára tapadnak eltakarta szemét sok szomszédos ablak azon az éjjelen sebesen pakoltunk, kopogott az eresz ott maradt a labda a Bóbita-lemez a cipők szorongtak kilógott a nyelvük a kopott bőröndöt esőben cipeltük azon az éjjelen maradtam valahogy örökre apátlan anyám vacogott a vékonyka kabátban és hallgatott konokul makacs ajakkal roskadt mellkasában bennragadt az angyal azon az éjjelenAzon az éjjelen

„Bocsásd el, Uram szolgádat, szavaid szerint békében” (Luk.2,29) „már ha az igazságot (és az Életet) az Írások valóban megmondják nekünk” (Birtalan Balázs: In fine) vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó odaérek tíz órára nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást halálról beszélgetni ha nem szakmai fórum a helyszín s nem ezerkilométerekre halók az alanyok ülve egy fehér ágynál infúziós állvány hánytál a korán behozott ebédes tálca mellett amire a praktikum miatt a vacsorát is odarakták próbálva szalonképessé tenni a dolgot nem egyszerű a lét és nemlét határán másként működnek a dolgok és akarva nem akarva megjelenik (vagy mindig is ott van) isten nem működik a kincstári mosoly optimizmus és egyre gyakrabban kap főszerepet a múlt idő nincs mód elkerülni a szemkontaktust a sunyítás mindennél árulkodóbb és elhangzik az igazított kérés bocsásd el most szolgádat békességben a békességbe mintha korbáccsal ütnének arcul a 17-esben és tudod nem te vagy simeon de a kiválasztott fekszik az ágyonA 17-es

Mint állatok a hideg ellen, összehúzódnak bennem a szervek. Izmok rövidülnek, ahogy egymásba csúsznak az érzékelés rétegei – testem egy nem észlelhető kiterjedése vagy. Felgyűrődnek az emlékezet hártyás szárnyai, amivel repülni akartam, most szűnni nem akaró görcs a lapockák között.Negyedik

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Nem sok, kis kevés. Konyhakerti növényen az első penész- folt is lassan terjed szét, mondhatni: még majdnem ép, csak épp van az a kevés, ha kivágod, hiányos lesz az egész.  * Én sem akarok sok lenni: benned ragadt kevés. Schrödinger döglött és élő macskája között véletlen idő, Achilleus és a teknős közt nem fogyó távolság, gyújtóssá aprított út, távoli pont felé tartó párhuzamosok között végtelenbe ragadt pici tér. Mindenben a kevés. Az épphogy. A folyton hajszálhiány.Bagatell

első ének                                          Corey Taylor on „Why did your screem change” az egységesen terjedő kukoricák földjén a földön ült és a tücsköt és a kabócát és a traktort különítette el csak a tempó más a kattogás a ciripelés ugyanúgy húz végig a leveleken vigyázz éles és felsérti az ujjad a lábad ha ráülsz máshogy énekel amikor a térd is elég elhajlítani a levelet nem köti már be az egész lábszárát magasodik a hang amikor elfogynak az üvegek amikor nem kell már a megerjedt poshadt mag leve lassan ül rá a cirip meg a kattogás bele a torokba a nyálkán arat és nyugszik harmadik ének makkokat raknak az angyal lábára a nagyujjánál dollárcentek réz és fémszínű kívánságok a körmét egyszer koccantani egy érme egy látogatás anya apa kutyacsalád kukacok lejáró kőtábla az összes a kívánsággal lehet hosszabbítani tovább ülni a világos fűrészeken a szoknya alatt mit kívánnak időt másik állatokat hangyát és pár madarat hallgatni savanyút sósat ne legyen minden pillanat sweetie álljon meg a lift is az emeletek között ne váltson át azonnal időzzön el a gombon egy szünet két piros karika között dermedjen le a fehér gyalogosábra és villogjon együtt a piros tenyérrel negyedik ének eljön a nap amikor késelnek figyelmeztető email érkezik bűnesetek történnek a karton- díszleteken túl konzervnyitóval próbálják átszakítani illesztési pontot keresni hátha ott könnyebben tépni a szerszám nem működik bekövetkezett a hiba a társalgásban most már megnézhetjük a kerteket nem áll utunkba aKukoricadalok

2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról, amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett. Mintha sok ember lett volna körülöttem, talán épp egy Béki- performanszra várva. Valami olyasmit gondoltam álmomban, milyen kár, hogy ő, aki testi épségét újra és újra kockára tette művészetével, ha már egyszer halálos baleset érte, nem tudta halálát egy performanszban életműve részévé avatni, amikor megtudtam, hogy tévedek, mert pontosan ez történt: bár nem előre eltervezett eleme volt, mégis egy nemrégiben lezajlott performansz csúcspontján érte a halál. Borotvált feje szelíden előrebiccen, és szárnyra kapnak elszabadult versei. Megjelent a Műút 2017059-es számában Táltoshalál

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

I. Kirántom, mi helyett? II. Kés. Magyar. Zsoltár. Két konan

a nyári fénytől búcsú, indulni, nehéz léptek, bakancspocsolya ködszkafander. a halszálkában pihenő autók párás ablakán át alig látni a bajuszkapcsolókat. fejem fölött pár eltévedt veréb töri fel az égbolt betonudvarát. a repedések közt erőtlen napsugarak találnak kiutat. pár perce múlt negyedhét, túl korán bármihez is, túl későn a tegnap folytatásához. félút, valahol középen, azt hiszem, itt érdemes megállni egykét perc erejéig és beleordítani saját leheletem prémjébe. a keddi bort felböfögni, a jövő heti barackpálinka karcos ízéért hálát adni. ez itt a boldogság szanatóriuma a felületes vágyak detoxikálója mellett. itt érzem, meztelennek születtem de mégsem tudok szabadulni a belém vert társadalmi reflexió répanadrágjától. pedig iszonyodom a kényelmetlen holmiktól, mégis kell, hogy valami szorítson, hogy valami nem ott vagy épp ellenkezőleg gyűrödjön. át a zebrán, megszokott- megkopott csíkok, a festett részekre lépve gyűlölöm magam, a festetleneken mindenki mást, a zöld emberke villog, sípol, majd elnyelni a sötétség. egyedül így érhet véget, hatalmába kerít egy nyugtalanító érzés: innentől nem vár már rám semmi új, minden zárba könnyedén csúszik be a kulcs, minden google talált linkje lila, s minden huzat ugyanazt az ablakot csapkodja míg világ a világ. nyugtalanító. nyugtalanít, hogy egyszer akár véget is érhet. ahogy az összegabalyodó évszakokból kihátrál a kontúr, úgy válik rutinná a minden kezdet nehéz. megjelölni egy facebook fotó hátterében az ágához még kapaszkodó levelet, amit már csak az avardomb igazol vissza. érzem, ma minden elvágyódik azvágymentes téridő

Temperával kört rajzolok a köldököm köré, és áthúzom: akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát, villogva hordja, és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek, így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást, minden élet a jelek rabszolgája: képek és szagok és teremtésmítoszok. Mert hát ki mit köhög fel. Világunk szárnyas és uszonyos őshüllők világa — városaink és szántóföldjeink erőt nyernek belőle, csak lehetnénk annyira szeplőtelenek, mint a felső triász pikkelyes ősemlősei: mamácskáink és papácskáink. Ha lehunyom a szememet, magamat látom millió lehunyt szemű rabszolgának: ülünk és éhezünk és éltetnénk az anarchiát. Ujjamat megint temperába mártom, fákra és középületekre rajzolom egyre pontosabb köreimet, majd hercegek és spekulánsok homlokára. Szomorkodik miattuk a világ, és szenvednek tőlük torkainkban a szavak, mert mindent jelentenek, és mi mégsem lettünk szövetségkötésre méltók, mégsem értjük gyönyörű arcunk és a tömeg hüllői vonásait, mégsem születnek gégénk mellett levegőtlen csillagködök, valahányszor szerelmet vallunk egy Aphrodité-torzónak a parkban.  Mindent, amit tudok

kezdeni                                                             (nyilas atilla mondhatójára) magammal mit, ha valamennyi lehető módon elmondták már az összes mondhatót, és én is talán, amit tudtam, mindent; de nem.     ma nem bántó a csend, majdnem jó, miként a tegnapi, bár abban is benne volt az elmúlt napok csendjei sara, éhe; mit „úgy szeretünk”, ha el is húzódik, mert „semmi nem hiányzik”, csak félrecsúszik a válasz, ama harmadik rossz.     magyar eső a tébláboló télben, míg múlni sem, maradni nem akar, hibátlan nemzeti csapadék, ködbe tekerve, mit neki március, annak busa idusa, kemény cseppek, jégveréshez mértek a kimódolt, hallgatag sötétben, ez az eső köpköd, egészen korszerű, árja kísérője az ismétlődő kurzusnak, annak indulatai, gyűlölete, közönye illő párja, fajtiszta, élettérnyi magyar eső.    három vers

Parfümje, mint a porcukor, úgy szitál, szita-szita péntek, szerelemcsütörtök. Mi az, hogy fejpályaudvar? A fejközpontú fény csak úgy árad, nincs idő igazgatni a ráncos ruhákat. Nosztalgiakerek szemek. Így nosztalgiázni nem is merek. Az arcporcelán felett alig hullámos, hátranyalt, sárga haj. Szicíliai citrom. A szája meg málna, harapott málna. Sárgahajú, fehérbőrű: a villamos színei ezek. De nincsen remíz: ízlelgetem a szót, mint egy habrolót; akarom mondani, eddig nem volt. Összevarrták a nevét. Ki hinné, hogy fizikából doktorált? Alig látszik a cérna. Két kék szem, és a kettő között a vakablak. Túl korán vitték kórházba a nevét. Hőmérőjét összetörték. Ha parfümdobozról nézne, kicsengetnéd érte a sok régi lírát? Vagy inkább elcsennéd, mint én a vérét? A kezét igen, de a korlátait nem foghattam, mert még nem múlt ki a kezeim közt senki. Más korlátait csak az érintheti. S korlát nélkül semmi nem kell. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Martina mondja

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Megjelent a Műút 2017061-es számában A fürdőzők

A kövek akarata lassú, csöndes porladás. A lányomé, hogy lenyúl értük és a vízbe hajítja. Az aszteroidák zuhanása nem saját megnyugvás. Ércek, jég és energia.Földi leletek

kitti — szeretlek, csak úgy magamnak. és kezdesz a szokásaimmá válni, már-már szégyentelenül; a szíved ritmusára húzogatom a bőrt a farkamon.töredék egy lány mellkasára

Nem beszél, odébb sem áll; magának bólint, dúdol. Helyesli ezt a szórt fényt, a beállítás időtlen dicsőségét, hogy megnevezni sem kell, elmúlni nem fog. Másodpercenként huszonnégyszer gondol egy adottabb helyre, a boldog kémia belülről narrál. Elemez, reagál, tolja tovább: éli a rögzített, a rögzítetlen képeket. Vizuális szabadság, így becézi. Formára, fényre mért vágy, a pont, hogy innen el, a pont, ami megtart, ahonnan minden kép készül, ahová senki sem léphet be. Ez már a kompozíció rovására… Ha ez csak póz lenne, legalább elmehetne. Megjelent a Műút 2017061-es számábana merev komponista

1 Gyűlölöm a boldogságot, nézett a szemembe, azután mindig valami rossz következik, amitől már előre rettegek. A hétköznapok sunnyogásában nem is sejteni kies voltát. 2                                                                  Pina Bauschnak Mozgás-e már vagy rögzített pillanat? A sötét felületek hangosak. Üldözőbe veszik a vadat, amaz meg finom harisnyában a sárba térdepel. Bátortalanul, de nem félve dobja el magától a mozdulatokat, alig érintkezik velük. Sátrat ütnek a lapockák, egymást tükröző bőrháromszögek. Az elnyelt hangokból hő keletkezik. Kalapos apák vonszolják a vigasztalhatatlant kerülgetnek bokrokat, földrögöket. Az esetlegesség jelöli ki útjukat olyan biztos kézzel, mint ahogy sebbe fut a kés másodszor is. Mindegy, milyen irányból hívja fel magára a lesújtó pillanatot a figyelem. A szabálykövetőkből lesznek őrzők és támadók. Megjelent a Műút 2017059-es számábanA császárné panasza