Ureczky Eszter kritikája

Alice Munro: Kilátás a Várszikláról c. könyvéről

Olvasd el!

Pauljucsák Péter versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Urbán Csilla kritikája

Hidas Judit: Boldogság tízezer kilométerre című kötetéről

Olvasd el!

Hutvágner Éva kritikája

Németh Bálint: A hangyák élete című kötetéről

Olvasd el!

Székely Szabolcs versei

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Hermann Veronika kritikája

Grecsó Krisztián Vera című regényéről

Olvasd el!

Szaniszló Judit írása

a legutóbbi Műútból

Olvasd el!

Kreatív írás

a Miskolci Egyetemen!

Olvasd el!

friss műút

Napindító

„A javak java nem te vagy!”

„A javak java nem te vagy!”

Műút a social világában!

Facebook Pagelike Widget

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

eszem a töpörtyűt mangalicából készült göndörszőrűből aki már nem él egykor voltak nekem is kacskaringós fürtjeim mégis élek még a böllérkést máig megúsztam miért ő a töpörtyű miért nem én de miért is szorongok hiszen alig szorongatja torkomat ez a mosolygó bájos frakkba öltözött sorozatgyilkos elbizonytalanodik megtorpanva tétováz megremeg a keze haját csavargatja roppantja roppant ujjait talán éppen rádöbben valamire hatalma korlátaira hogy a halálnál ő sem büntethet tovább Megjelent a Műút 2016057-es számábantöpörtyű

Bánya Az ilyen típusú sziklákon szeretünk egyensúlyozni. Koncentrált kilégzés a törmelék. Én ebben a sóhajban szeretnék legyökerezni. Most nyolc tonna levegő a testem az utolsó szürke gazhoz kötve koponyád tetején. Sípoló tüdő és meszes ér a föld alattam, nem merem letenni a talpamat se többé. Végre először pihensz, és én vigyázok, hogyan szárad a véred. És nézem, még kétezer évig nézem a bomlásunkat. Pedig legjobban tényleg a kiszáradástól félek.   Délután Végül inkább elfelejtettük elnevezni a haldokló muskátlikat, pedig sírhattunk volna zörgő szirmokon. A fakó földbe fulladás maradék, görcsbe fagyott a kézfejed. Nem szólsz. Csak ölelsz, nem fázom még. A nyárra gondolok, hogy nem szeretnék hó lenni a cipődben, csak puha homok. Egy szem, ha nem rúgsz ki alólad. Igyekszem maradni: a cserepet nevezni el inkább. Fogadjunk örökbe egy tetemet, mielőtt görcsbe fagy a kézfejem és elkezdek fázni.   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi2.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Darazsi.mp3"][/audio]  Versek

Mert sosem kedvelte a középutat, vonzódott a szélsőségekhez, a fent és a lent kettőssége hívta megmártózni a mocsokban, ápolatlanul fetrengeni a kocsmai mámor alkoholbűzös fertőiben, máskor pedig borotvált orcával, illatosan, elegáns öltözékben forgolódni tárlatok megnyitóin, színházi premiereken, kortyolgatni a bárpultnál az aranyáron mért koktélokat, de mindkét közegben mégis idegennek érezte magát idővel, s mert taszította a középszer, magányos maradt a legnagyobb tömeg kellős közepén is, ezt legalább szerette valamennyire, s mire ráeszmélt, hogy nincs szüksége ehhez sem a lentre, sem pedig a fentre, már sok bűnön, kalandon és kudarcon lett túl, hát visszavonult erdei kápolnájába ott, a hegyen, ahol nem vágyott szeretetre, ahová nem ért fel a gyűlölködés, megaláztatás, hátra sem nézett, ez hiba volt, mert ekkor fúródott sarkába az első nyílvessző. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a menekülő

WTF today we play tomorrow we pay én nem akartam feltétlenül képet rajzolni neked a halálról de minek szabadkozni ellenszélben minek aláírni ezt a szerződést is be fogják oltani ezt is felzabálják szegik és szelik hántják a szárnyakat porciózzák a porciót hiába hagyok hátra minden mocskot ha megveszekedetten takarítanék de még dohányzom és iszok látod engem bomlaszt a fülledtség pedig még sokfélét rajzolhatnék túl sokszor elhittem én hiú hogy ennek se annak se vagyok elég jó túl sokat akartam hallani a templomokban kétszer annyi szárnyat le is vágtam csak mert meg akartam fogni de nem vagyunk felszentelve és túlzás minden áldozat mert nem vagyunk freskó a Halál sem magától uralkodik és ő is csak az egyik és soha nem láttam Palermót csak az űr tart örökké csak a hang teremt hogy azt mondja játszd újra Sam szép a barátság szép a szerelem fehér zaj a kolonializmus romromantikája ahogy ellepnek a posztinformátorok Sam te vagy az emberem és gyönyörűen iszom és dohányzok csak egész nap zúg a fejem ha nem vagyok otthon a hátsó szobában hagyott tárgyaim megállás nélkül bőgetik a porszívót FTW today we pay tomorrow we play meg fogok halni mint a kutyák – azokat is elmondanám, de persze kísértettek közt kit érdekel hogy ide még kit idézek meg. ami a számítást meghaladja, az belülről észrevétlen. nem vagyok hajlandó vakulni többet jutalomfalaton és teljesítményen. veszett se leszek csak mert neked úgy könnyebb. az első sintérnek ki fogom harapni a nikotintól gennyes torkát. fognálak téged pórázra, és ijesztgetném veled a gyerekeidet. de azt is minek. nem aVersek

Tipográfia: Rőczei GyörgyWell 46–50.

Antonius elhagyja Antoniust. Ki szeresse? Ráadásul nem is ez a legnyomasztóbb kérdés, hanem az, hogy kit is? Mert azt ő maga is tudja, hogy Antonius nem a városa, a katonái, a megfogyatkozott számú serege, de nem is hajdani szerencséje, és a mostani balsorsa sem. Akkor viszont kicsoda? Ezzel a kérdéssel kell szembenéznie ezentúl, sőt már egy ideje ezzel kellene szembenézzen. De bujkál a kérdés elől. És retteg, mert nem tudja a választ. És járkál a városban, amiről eddig azt hitte, hogy az övé, és betér egy kocsmába, majd egy másikba és egy harmadikba is, holott régóta tudja, hogy a kocsmákban szerzett válaszok legfeljebb egy napig tartanak, de most a negyedik, vagy talán az ötödik kocsmában, erre már nem emlékszik pontosan, — így szokott ez lenni — egy Alexandriánál is keletebbről származó zsidóval ült egy asztalnál — ez is micsoda képtelenség lenne máskor —, a zsidó öreg volt, ahhoz kétség nem fér, valószínűtlenül öregnek tűnt, s nem a szakálla tette, sem az égtájak felé szétfutó homokszín ráncok ösvényei, sokkal inkább a beszéde volt az, ami mintha nagyon messziről, egészen régről szólt volna, és Antonius sokáig nem is emlékezett másra — ez ilyenkor a legtermészetesebb —, mint a zúgó fejében szóló lassú hangra, amely pont így szólt már előző este is — vagy hajnal volt? —, a kocsmazajban, és csak később, jóval később, mikor már rég kialudta a mámorát, és újra erőt vett rajta a kétségbeesés, akkor érezte, hogy valami van mégKi az?

Megjelentek a Műút 2015049-es számábanVersek

Lombhullató    I. A kényszermegoldásaim tetemein fekszem, alulról nézem a lombok jégeső utáni ölelkezését. Éjjel egy lehet, felkelek,  a patak ezüst hányadékából kortyolok.  Szürkületig maradok, végigégett, szétszórt  álmaimra úgysem talál senki,   ha már képtelen vagyok egy lombhullató erdő ökoszisztémájának részévé válni, legalább hadd legyek máshol.    A repedezett aszfalton üvegszilánkok,  rajtuk a hártyásszárnyú félelem vérnyomai;  ez volnék én, a leállósávban meg  a feladási kísérleteim állnak tengelytöréssel.  Az erdőben kék levelek csöpögnek, és köztük a hajnal üvegszemű játékbabái füttyögnek utánunk.   Augusztus van.   II. Ideje találnom valami olyan szokást, amiről könnyen tudok semmitmondóan beszélni.    Ez az utolsó tár. Tudom, hogy mindig ezt mondom.  Ne törődj vele, csupán magamat akarom  meggyőzni, hogy csak azokat lőjem fejbe, - kivéve (persze?) téged - akik megnehezítik a légzést és a felejtést.  Mert ezek a legfontosabb életfolyamataim,   a depresszió és a kaktuszommal beszélgetés,  meg az amatőr erotikus filmek hangjára  kávéfőzés mellett.    Nehéz elhinni, hogy fel lehet ébredni   egy menetrendszerű pánikrohamra,   pedig biztosan. Ezt egy éve írtam, most megtaláltam és azon gondolkozom, volt-e köze hozzád.    Az egyetlen dolog, amit közösen csinálunk, hogy hajnali kettőkor a túlöntözésben elpusztult szobanövényeinkről lelkizünk,   most már nem tudom, mondjuk  kimehetnénk megnézni a csillaghullást.  Jó lenne egy kicsit elszakadni magamtól,  érezni, ahogy a fű a bőrömbe szúr   a pokrócon keresztül, és figyelni,   hogy hány szívdobbanás után teljesülnek kívánságaink, melyeknek a felét úgysem vesszük komolyan.   Mint az ökölbe szorított kezemből kirepülő  húszezer királylepke, mint halott viharfecskével játszadozó embermagas hullámok, mint a csirkeólak tüdejét ingerlő forgószél:  a tehetetlenség jelképei őrjöngve szuszognak a falak mögött. Parancsaikat öt másodperc alatt elfelejtik és azonnal újat ötölnek ki. Állandó vigyázzban létezem,  egy estélynyi összetört porcelántányér  és egyVersek

NEX-230 Nem vagyok hajlandó indítani, amíg nem égnek a blantok, gyerekek. A hangfal túlüvölti a motort, a lendületben elveszik nevünk, a felhúzott ablakokban színek iránytalan rohanása összekeni az éjszakát. Épp annyi szándék, amennyi dobhártyafeszülés és fülzsír. Riadtan néz rám a lány, itt kéne hagynunk ezt — szólt a bolond a tolvajhoz — túl nagy a zűrzavar. Aggodalomra semmi ok — így kedvesen a tolvaj — itt sokunk szerint az élet csak egy vicc, kézen fogom és kiröhögöm, nem érti, hogy minden fejben dől el, amennyit egy forgatás adhat, többet ne várj az átéléstől, valamit építeni  fel, vagy újjá, az nagyon megúszós lenne. Elég az olyasmiből, amit  csak azért néznek az emberek, mert okosnak érzik tőle magukat,  de igazából semmi tétje. Gödröt ásni inkább, az az igazi. Hogy  izmaimhoz jelöletlen parancs tapad minden kapavágással, azt  érezzék rajtam. Ások lefelé nagytotálban, alig kivehetőn, mintha  csikket mosna földbe a víz, egy szántóföld közepén, könnyű nyári zápor. Egymás vállába maró hamis kántálás, csinálj olyat, hogy körtánc egy behorpadt Skoda körül. A tetőn ülök a sofőrrel, apádé? Max volt, bástya. Kifújja a füstöt, nézd a vonalat jó és rossz között, nézd a vak embert, ahogy a világba lő. A többiek közé ugrani, csodálkozni, mintha látást cseréltünk volna és egymásnak esni, persze, most ez következik. Jópofa kis kültelki akhilleusz-patrokloszkodás, mondja az ülésről a lány kipirulva, értékelem, hogy sokatDaddy Cool

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

sok ezer rézbarna véraláfutás a rozsda a fürdőkád repedezett testén a penészes falban valami árkot ás percegés fertőzi meg a néma estét remegő vizeletsárga teliholdja a lámpa fénye a langyos fürdővíznek a húsz köbméter levegő csendben oldja a füstölő leheletét, melynek nehéz íze egykedvűen szivárog szerteszészerteszéta a peremen fekvő törtfehér csuklóról ekkor egy kóbor csepp vér hullik a kádba az áttetsző víztömeg gyorsan befogadja leheletnyi, bordó fátyol marad utána majd az is eltűnikfürdőkádas vers

(a „tavaly télen végig fáztál” dallamára)   hol is szoktak titkos kincset elásni a régi rablók nem is rablók hanem rablók- tól rettegő kereskedők nagy tölgy alá folyóparton ha kínából mégis élve térnek vissza megtalálják öreg nénik spájzba lekvár mögé onnan másnap reggel mégis inkább a kijáró parkettával fedett lukba onnan meg a ruhásszekrény hátuljába vagy megint a spájzba és a többi és a többi titkos kincsét féltő ember szóval bármelyikünk vagy csak őrzik a fejükben? vagy nem is a hely a fontos hanem az hogy egyáltalán a titkos kincs az mi mégis? zacskó ékszer dédapától maradt svájci aranyóra vagy egy szakadt irhabunda vagy nem is tárgy vagy egy tárgy és egy fogalom kombinálva egy bal kézbe adott villa bőrdzsekiben töltött boldog- boldogtalan ifjú évek vagy akár csak egyetlenegy alkalommal nyári éjjel rockfesztivál területén séta közben egy bóbitás fülbevalós félkómából pillanatra feleszmélő sráctól hallott tűpontosan definiált élethelyzet „punk vagyok, hol vagyok?” szóval ilyenek a titkos kincsek köztük van a költészet is patroklosztól don quijotén át egy női irhabunda- javíttatás történetén keresztül egy szerelemről és annak az elmúltáról és egy derék szűcsmesteren keresztül a szeretetről könnyet csalva lélegzetet megszakajtva mégismégse kegyetlenül csak őszintén szóló versig — a tiédig Atilla mert az a versed a legszebbek közt is ott van mind közt amit csak olvastam és ha már így belekezdtem sok-sok versed folyóparton álló nagy tölgy alatt rejlő elásott kincs lekvár mögött rejtegetett aranyékszer ezt már úgyis el akartam egyszer neked magyarázni azért hogy tudd én is tudom de legfőképp nem is neked annak aki kincset keres mert a saját kincse kevés vagy mert nem emlékszik arra hol ástaPohárköszöntő Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjára

Persze önző vagyok, miért is tagadnám. Semmilyen közösség ne köszönjön nekem semmit: a sikerbe, ha rángattam, a magam kedvéért rángattam őket. Szükségem volt rájuk, ahogy szükség van statisztákra egy filmben. Mert én nem tudom, milyen lehet élni, de így képzelem, mint például egy filmet, amelyben a rendező, a főszereplő, amelyben minden én vagyok; ezért kellett kiírni téged belőle, mert folyton ott mozogtál rögzített kameráim kereszttüzében, hogy szinte egyenrangú lettél velem. És én nem tűrök meg társakat. Pedig mikor átizzadt éjszakákon kaparom röhögő önazonosságomat, valahogy mindig az a jelenet jut eszembe, mikor a születésnapod utáni reggelen lángosért mentünk, én borfoltos zakóban, másnaposan, te meg — egy fejjel kisebb nálam — szőkén, elfolyt sminkkel és gyönyörűen. Mikor ebből a képből is kiretusáltalak, valami megbicsaklott bennem. Én, a lényeges szereplő ugyan visszanyertem hangsúlyos mivoltomat, de a kép egyszerűen rossz kép lett: elveszítette egyensúlyát. Azóta, mikor átizzadt éjszakákat hallgatok végig, azért hallgatok, mert nem merem bevallani a borzasztó igazságot: hogy szükségem lett volna erre a statisztára, mert a legjobb színész az egész világon.Önazonosság

Ismétlés a házat erdő veszi körül. nem kerek, amolyan térképforma erdő. a boldog ország látképe, téli anziksz. egy fehér körvonal, kiegyensúlyozott tisztások. valaki még magaslesekről is beszél, ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről. heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent. ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem. csak megnyúzni, amit a többiek lőnek, és enni, gyávaságból. aztán kihányni, nem eszem vadhúst. ráhúzni egy kis havat. a sötét előbb megsóz, aztán nyalni kezd. csuklóval iszom a korlát rozsdajegét, és visszamegyek a házba. most elölről. Szénszünet a díleremhez mentem a Népligetbe, vékony, okos, ideges mozgású fiú. vérbalos, és kis híján kétdimenziós. tényleg szükségem volt egy kis szénszünetre, így leszálltam a Klinikáknál. hívtam, hogy a nevem Csíz Péter — és meghalt az anyám, de ezt már biztosan említettem párszor. csúnya történet, mármint úgy értem: sértő. különösen, hogy anyám meg néha szép volt — de nincs tanú. soha nem hagyunk tanúkat. ezt is megtanulhattam közben tőletek. hálás vagyok, mint a béna az álmokért, az éjjel futott Liget-körökért. most a lépcsők nevében: — két percre jönnék, haver. Felszámolás megy a rabbi, meg a pópa, meg a részeg, és már meg sem állnak Rákosrendezőig — azt ismered? léci, fizess egy sört nekem. nincs meg a tárcám, csak egy dedikált Petri van nálam. egy kritikusé volt, akiről azt mondták: nagy lehetett volna. csak hát ivott. csak hát meghalt ötvenhat évesen. egyszer volt valami tűz, de nem, nem abban. a könyvei viszont kormosan és kábán, nikotinlepedéktől szedálvaRendrakás

Hatkor keltünk fel, mert a srác azt mondta, akkor jönnek a villába a burkolók. Egy évig élt itt mint építésvezető és főkertész. Addig én vittem a közös lakásunkat Pesten. Tehát fél hétkor már a strandon feküdtünk, hálózsákban, hárman egymás mellett, mint a csigákban alvó remeterákok. Szép volt a világ. És álmainkban más fényben úsztak az eljövendő délutánok, pedig tudtuk, hogy a napokban is csak löncshúst fogunk enni a kaszinóvárosban, a Scalával szemben, a Dózse-palota árkádjai alatt. Remeknek tetszett minden. Még a ránk váró negyvennyolc óra verybestof nyolcvanas évek is. Tiszta álom volt, mint a remeterákok álma. Tizenegykor ébresztett a langyos nyári eső. Verybestof

mikor a lámpa zöldre vált egy pillanatra összeállunk egy közös lélegzetvétellé az agyunkból eljut az információ a lábunkig egyszerre lépünk le a járdáról ebben a rövid együttgondolkodásban hazafelé úton már kiszámoltam a másodperceket összeadtam a lámpákkal elosztottam a zebrákkal hogy megkapjam a változót ami elvisz hazáig megállás nélkül mert nem tudom elviselni ha két mozdulat között valaki más húsa szorítja a körvonalamatikon

puding itt sok fekszik meséli a fák alatt ide már nem lehet rakni újat csak ha tényleg előkelőség nem akar rohadni megmondta otthon is rakják a szerveit ami még jó másba a maradék menjen a szőlőbe ott az utolsó gyökere visszajön ide jó neki nagyon tetszik a temetőben az egyik a történelemről a másik a nagyanyjáról egyik sem veszi át a másik nyelvét aztán beül a porcelán mögé virágja van rajta szagos limonádé bírta volna itt mama gyomlálhatott volna a köveken egyedül a bokája nem ment volna ki belé lett volna szerelmes az összes férfi itt is legyintéssel kergette volna el mindet szaggathatott volna a trabanttal hogy féljenek és tudják úton van közeledik a közös nyelven mi jön át a határon virágmintás terítőn tíz szóval élni megoldotta volna mindenhol mit örököl mit rakott belé egy szekrénye van pudingszagú fel kell darabolni nem fér le a lépcsőn hiába van jó helyen el kell vinni hiába dicsérte a melegítőt ha lerontja és vinni kell valaki belevágja azt a fejszét mennek együtt a kályhába asztal a zsúrkocsi a papucs ami rossz hátha még gyújtásnak hátha melegíteni tud még az iratokkal a jelentésekkel a nem érvényes lakcímkártyákkal menjen a képregény is menjen minden fotó képeslap a meszelt fal ráírnak korommal rájelölik a rosszat amit nem lehet jóvá tenni írják fel erre a házfalra itt rontott itt futott végig itt csalt és árult itt köpött hazudott ittMade in Slovakia

 „Bgynek” Már megint akkor hívtál, mikor vert az éhség, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beleharaptál tegnapodba, kétségeket tépve ki fogaiddal. Már megint akkor hívtál, mikor vert a múltkori, kivételesen hagytalak, hadd mesélj arról, ahogy beléd harapott, darabokat tépve ki belőled, foga nyomán fájalom ült. Már megint akkor hívtál, miután megvert a soron következő, kivételesen hagytad, hadd meséljek arról, hogy a kétségek helyett keletkezik idővel új, őt viszont el kell fogadnod, te választottad. Sznekkbár

gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár. Apák

Gerda Taro Gerdáról, kit megölt egy tank ahogy elindulsz a turistaútvonalon az égbe látod a különböző méretű mérlegnyelveket a befagyott tengeren jégtörőhajóval átmész az emlékművön túlexponálod a légüres teret a panírban mínuszban szárított megmerevedett alsóneműk porozitását keresed csökken a hangteljesítményszint megáll a vétekszámláló hőérzeted kétméteres védőtávolságon kívül bizonytalan mint libellában a buborék helyzete lázadsz az éjszakai krémet nappal kened fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítod függönyöket csíptetsz fel folyamatosan már nem bírsz lefele nézni a célállomásnál szerveid különválnak egyenként indulnak felfelé fotómasinád eggyé válik a tereptárgyakkal lassan megtalálod a zöngevonaladat felszabadultan énekled az érted mondott permanens Requiemet egy tank vitte el a cirkadián ritmusunkat azóta az éjszakai krémet nappal kenem fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítom három pontban definiállak: 1. minden nap rakétát lőttél a bázisomra aztán az utolsó pillanatban meggondoltad magad 2. vizes hajjal németül vallottál szerelmet 3. jelentőségteljes lélegzetvételeink száma megegyezik még ma is megakadnak hajszálaid a kilincsen   Elasztán I. eljött a jelentőségteljes pillantások napja el fog fogyni a rúzsom nem hagyhatom a hajamat felügyelet nélkül derékszögben áll a fültisztító pálcika nem jöttél vissza kísérteni rózsaszín vízben állok tűvel tisztítom a zuhanyrózsát if you catch a tiger by the tail don't fail LOMO fényképezőgéppel kapom le a csőeffektus miatt nem látszik a farka II. tőlem húsz centire materializálódtál megfogtad a zuhanyrózsát a függöny alja nem volt felvarrva tavaly még nem gyulladtak ki bennem az utcai lámpák most eper és kapor illatától öt százalék elasztán leszel a textilben tízszer nagyobbra nyújtalak szétszakadsz  Versek

A hajnali vonat ablakából láttam tegnap magunk: az épp kelő nap vércsíkot húzott arcodon. Milyen jól áll neked a piros, mondtam, és hányinger fogott el. Magaddal cipelt felesleges burok, nem is vettem eddig észre, hogy ennyire mély benned a seb. Élő hús, méhben felejtett lüktető sejtcsomó, nézz ránk, ennyi vagyunk talán: kolónia, félbemaradt osztódás után.Mitózis

A Deákpoézis-pályázatokat olvasva jöttem rá arra, mi is az egyik legfontosabb lépés, ami a versíráshoz vezet – gyakran volt ugyanis az az érzésem, hogy e versek szerzői már képesek arra, hogy a versen belülről szólaljanak meg. Ez persze önmagában nehezen megfogható megállapításnak tűnhet, ezért szeretnék néhány példa kiemelésével rámutatni, mit is értek ez alatt. Számomra nagyon meglepő volt, hogy a pályázók közül milyen sokan látják már most azt, hogy a versírás alapvetően nem egy emelkedett-artisztikus-stilizált nyelv alkalmazásáról szól, nem szorítja be magát ilyen könnyen meghatározható keretek közé. Számos olyan verssel találkozhattam, ahol a nyelv nem eszköz csupán, mert nem elmondani akar valamit, ami előzetesen már készen van, nem lirizálni akar egy olyan tartalmat, ami másképp is elmondható. Merthogy a lírában valami egészen más történik, méghozzá az írás folyamatában, a versen belül, ahol olyasmi áll elénk, ami a vers előtt nem létezett, és nélküle nem is létezhetne. De hogyan történik ez? Akár úgy, ahogyan azt Urbán Emma válogatásunkban is szereplő fürdőkádas versében is tapasztalhatjuk: a képek olyan egymásba fonódásával, ami a konkretizálható látványon túlmutatva képez sűrűsödési pontokat – saját magán belül. Vagy a versritmus által, ami valamiképpen, nehezen megfogható módon, talán nem is ritmusként, hanem dikcióként, tónusként, a hangvétel nullpontjaként vagy forrásakéntA hangvétel nullpontja

Mint aláaknázott tavaszi mező, virágfakadásban, vagyok szeretetlen szerető, örök cicomában, üres tollbetét meg karcolás, levélnyi, macskában halk dorombolás, egérnyi, vessző és pont, pont, pont három, a hitem a tagadásban sem találom. Mint a golyó által sebzett fegyver, belül, vagyok a lövő s a préda egyedül, harctalan szabadság, frivol, fenékrázó, arctalan kísértet, nyakszirtkaparászó, császárok ágy mellé ledobott zoknija, kéj tárgya, telihold, insomnia. Mint vízesés tetejéről életed, a drága, vagyok a szépség sodró zuhanása, egekről legurult, dermedt napok, valóság, elfogyott hasonlatok, meg az első földi, aki elátkozta faját, csak egy nő, de szél fodrozza haját.Éva

Sétálok a Kazinczyn álmos hanyatlás léptei a macska- és vízköves avaron  meleg őszi éj van, rózsákat hitegető forradalom egy szó tapad hátulról, megkarcol dióhéj éle „Szia!” — vissza se nézek, már tudom a hang egy prostituált jogos tulajdona éjjelnek inkább már hajnal ki mondana sziát lefekvés előtt  pláne felkelés után főleg ilyen állelkes, kiégett hangon  kelletlen hátranézek, késő húszas nőt látok  egy elrontott babafejet, harctéri nyomokkal  „Szia!” — fogadom korrekten miközben a pizza roncsai forognak zsíros ujjaim közt  ahogy őt forgatja a perverz, rendezői élet „Hova mész?” — kérdi szilárd érdekkedvességgel  „Biciklimhez, hű lovamhoz.” — oldanám a thrillert, játékba vonva „És Te?” — elvetélt kérdésem gurul a Kazinczyn, a falak közt, fejjel a betonba „Én dolgozom…” — tájékoztat teljesen fölöslegesen nem létező kétségem maradéka is szétfoszlik bár, végül is, a munka nem szégyen a szekunder szégyen viszont munka (ez itt most kapásból két rossz tipp) ballagó hanyatlás a macska- és vízköves avaron  meleg őszi éj van, rózsákat taposó zombiforradalom „Szex nem érdekel?” — robbantja szét a sosem állt köntörfalat bamba modorával  „Sok boldogságot, ha ez jó neked, vagy legyen erőd kilépni belőle” — szólal fel bennem a hipokrita érsek hitetlenkedve mered maga elé, nem látom, csak érzékelem — szembesítést az ember éjjel már nem vállal — hallgatólagosan sétálunk egymás mellett  ő kissé lemarad, hátrasorolja magát én elöljáró polgárként lépkedek, magasztos erkölcsi tógámban „Biztos nem érdekel?” — mint aki reménykedik, hogy csak éppen rossz passzban van a kedves vevő  kosaránakHátsó lépcső

Az óészaki mitológia kozmológiáját leginkább a tűz és a jég kettős öleléséből fogant univerzumként ismerjük: így jelenik meg a világ teremtésétől az istenek alkonyáig ívelő látomásos költemény, a Völuspá szövegében, és Snorri Sturluson Próza-Eddájának vonatkozó fejezeteiben is.[1] Ez azonban nem volt mindig így. Bár az első viking törzsek a jég és a fagy világával már onnantól kezdve bensőséges viszonyba kerültek, hogy letelepedtek a kontinentális Európa legészakibb részein, a föld mélyén háborgó vulkáni tűzről nem igazán voltak közvetlen tapasztalataik: legfeljebb a Földközi-tengeri népekkel való kapcsolatuknak köszönhetően hallhattak a Dél-Európában időről időre kitörő Etnáról és társairól. Ám ez gyökeresen megváltozott, amikor a 9. század második felétől a Skandináv-félsziget fjordjaiból és a Brit-szigeteken kiépített kolóniáikból elindulva megkezdték a két kontinentális lemez találkozásánál fekvő vulkanikus sziget, Izland benépesítését nagyjából Krisztus után 870 és 930 között. Az egyik első komolyabb kitörés, amelynek tanúi lehettek, a Középnyugat-Izlandon található Langjökull gleccser lábánál történt a 10. század első évtizedeiben: a folyókat medrükből eltérítő, az eget izzó parázsesővel és fekete köddel elborító földindulás végeredménye pedig egy 200 km2 területű, 7 km széles és 54 km hosszú, különös sziklaformációkkal, barlangokkal és hőforrásokkal teli lávamező lett, amely később a Hallmundarhraun nevet kapta. A szövegünk közepén szereplő tizenkét versszakos költemény minden valószínűség szerint ennek aA hegylakó meséje

  Sieben auf einen Streich. egyet csapott kihúzta a ragadós övet a leleményes szabólegény bemérte a pályát ahogy keringenek centizett az övet pasztával kenegette azzal markolt a csatba egyszer sikítottak négykézláb futottak a hátukra koncentráltak ő is az volt meg legkönnyebben libasorban mentek körbe azonos tempóban így érte el őket mind egy csapással   „Tanze Mango mit mir!” aranypénz van az asszonyok szoknyáján minden lépés egy arany az az ár a kerekeken több sávban a pénzszalagok nagy fenéken nagy cipőn jól jár a szoknya sárga selyem a kislányoké lila fatalpú a papucs egy koppanás két csengés a lány az anya több a fejkendőből lógó kunkorok tekerednek a fülükre kiált az a főnök aki a bagót rágja az hordhat csak karimást a férfiak feketék ők jelzik a nők színeit nekik ráznak a szalagok halkan a lány folyton az asszony   „Futterwiesen. Bitte Hunde fernhalten!” miért vett ősszel légypapírt nincs is légy olyankor azt mondják ha karácsonyig megmaradnak sok lesz jövőre a csirke csak utána veszi elő, akasztja plafonra a konyhában és a tisztában a tavalyit kell kioldani az oldja a feleslegest előbb a macskán ha túl szapora a beteg a haszontalan az erőszakos előbb a kávé a látogató után a leves az utolsó   „Exotische Duftwellen.” vihar szel ketté egy fát kisfiú szaladgál oroszlánüvöltés egy idősebb segít a kezekből mancs és karom játszom veled mondja egy női is ül ott anyaalak a haja nagy kóc mint egy állat ül ott ez nem film nem kitalált jelenet hárman nézik a vihart futnak a villámok között családost játszanak  Faliratok

Kimenni a földekre, nézni az embereket, ahogy hajlonganak. Ha emberek. Nézni a kukoricát is, meg a távoli hegyhátat, ahogy éppen megtörik rajta a végtelen. Ha megtörik. Háborút hoz a szürke eső, elgondolni, hogyan ég egy szalmával megtömött zongora, hogyan a hús, és a természet, az emberi. Hogy szakadjon rá a kíméletlen hideg víz. Ez misztérium. És persze nem hinni semmiben, úgy kerülni el a pusztulást, úgy fordítani vissza a géppuskázó repülőket, törjenek szét az ölelkező felhők ködében. Úgy menteni meg mindent, ami a valóság, nem gyenge másolat csupán. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/vízöntő/háború

alkalmimagasjogosul összetartó borítás falaz kényes ünnepre motoz érdeklődése hátországi átfénylő homlokcsillag bereteszelt ólajtóablak alkalmimagasjogosul őshosszansavasterület bokázó vére lombsátor sorsa tartalmaz körmöt tejfölös hamari firhang jelejtő alkalom döntve szívhang simul kovába őshosszansavasterület hontalanveretesnapszak szeme felé tartva virágoz kürtös tetoválással üzeni lázas bőrfoteleket hantol holdezüst szárnyaló árny hajnalban burjánzó hágó hontalanveretesnapszakSummarium

Szeretnél híres lenni, mondta a pszichológusom, ám először dolgoznod kéne. Ha végigmegyünk a híres emberek listáján, az derül ki, hogy először mindegyik dolgozott. Mondjuk George Bush nem úgy néz ki, mint aki bármit is csinált volna, viszont egy ideig ő volt az elnök. Valahol el kell kezdened neked is. Különben kizárólag a saját fejedben lehetsz híres. Ahogyan mindenki más. Zerza Béla Zoltán fordítása Megjelent a Műút 2017059-es számában Játék a hírnévvel

Ha a hegyhez készülsz, ne válassz kerülőutakat. Felejtkezz el a falvak és városok mesterséges fényövéről, melyben gyakran mosdattad arcod. Az árnyas erdő szellemei miatt kétség vagy rémület ne tenyésszen benned, hisz hogyan is zavarhatnád meg azt, ami összemérhetetlenül nagyobb és tartalmasabb mostani önmagadtól? Vesd le elhanyagolható életed ingatag emlékeit már induláskor, hogy közeli tanúja lehess az erőnek, amely hatalmasabb a szétáradó csillagoktól is, pedig nincs benne harsány, kényszeres önfelszámolás. Kísérő és térkép ne zavarja utad, csak a természet zajai és eleven jelei vezessenek. Üres kézzel indulj, úgyis minden szükséged kielégül, ha nem tartozol tovább semmihez. Ne hidd, hogy a tárgyak istene lehetsz. Fogadd el saját jelentéktelenséged, és képes leszel megszabadulni tőle. Mikor a némaság az úr körülötted, engedd át magad a csendnek, mikor napokra elkerül a nyugalom, mert éjszaka fények villannak fel lehunyt szemhéjad alatt, nappal pedig habzó sötétség kíséri lépteid, végy erőt magadon, és haladj tovább, míg azok az anyagtalan érintések és fojtogató felhők el nem oszlanak. A hegy lábához érve, a tisztás patakjánál aztán fellélegezhetsz. Az ősök barlangjába makulátlanul lépj be, gyújts tüzet, és feltárulnak előtted a régi idők megőrzött rajzai, de ne várj a képektől és ne kényszeríts testedre látomást. Józanon feküdj le, s ha hálával pihensz meg az ásványokon, a múlt és a jövő történeteinek őrzői talán kegyesek lesznek hozzád. Másnap, amikor a felszentelt hegy meredek szikláin lépdelsz felfelé, nehogy visszavonják figyelmed, s a máslétbe rántsanak idő előtt. Merd rábízni felnyíló életed az előre- láthatatlan mozgásra kötelek nélkül is, és ne riasszon a mellettedZarándoklat a sziklához

minden indulással nyitok egy zárójelet. (az előzőket sem zártam be, a villanyt is égve hagytam otthon ez a tér ideiglenes, itt ki tudnék pakolni, mégsem szelídítem. a kávé remeg a falról lenyitható fél-asztalon. a pulcsim a párnám, védőszárnyam, az arcok nem maradnak meg, de horzsolják az enyém. minden nap ellenük élesítem a könyököm, ha harcolok, majdnem elfelejtem, hogy nincs miért, ez hűlt hely, ruhák dörzsölik, de a hely nem él. mindenki ott van, ahová majd megérkezik, gyors szemmozgással néznek ki az ablakon, (kivéve azokat, akik saját tükörképüket nézik az alagútban, magukat képzelik el, hogy mi lesz otthon, mikor bezárják azt, amiből én már megint nyitottam egyet. Megjelent a Műút 2016058-as számábankönyök és karfa

visszadob egy beszélgetés mint valami időkapu fekete lyuk oda amikor kaptuk a telefont azt hiszem ez a párbeszéd innentől lesz társas magány nekem legalábbis biztosan hirtelen az egyik fél történetesen én anya apa kisétál mit sétál kiesik a dialógusból és magányos intim csomópontba zuhan moszkva tér-szerű csak emberek nélkül hárman bóklászunk a felszínen a villamos sínek között egy csomópont de különböző sarkaiban szélein mozgunk csak ez a közös hiány által képzett tér köt össze időről időre itt találkozunk mert ha a világ három külön pontján lennénk is mindig van egy vacsoraasztal kávézósarok esetleg egy megbeszélés mikor mindhárman egyszerre zuhanunk ki onnan abból a tapinthatóból és érkezünk meg ide ebbe az időtlenbe megnyílik a föld ilyenkor összecsomózott lepedőkön mászunk a mélybe vagy leesünk és csak bóklászunk a sínek között órákig minden beszélgetés nekem időkapu fekete lyuk beszív kiköp a telefonhívásnál és én újra a vonal másik végén ülök szótlanul megpróbálom letenni még mielőtt valaki beleszólhatnaSzédülés

A roppant máglyává egyesülő lángok, akárcsak Kleist támaszték nélküli boltíve, mely azért nem omlik össze, mert VALAMENNYI KŐ EGYSZERRE AKAR LEOMLANI, úgy feltartóztathatatlanok, hogy eszük ágában sincs helyet változtatni, terjedni, elharapózni. Az egyetlen irányba hajlított fény- és hőerő nem a mindent felemésztő kisgömböc hasonlata, hanem az örök koplalásé: ha minden gyertyához tartozik egy tenyér, akkor a csoport összetételének legkisebb változása is egy tag megsemmisülésével ér fel. Elfújnak egy gyertyát, vagy legyintenek a kelleténél nagyobbat. És a mozdulat nyomán átrendeződő fényviszonyok közösséget feltételeznek, melynek tagjai efféle jelzésekkel múlatják az időt. Mint XV. Lajos halála, melyet a lehetőségekhez mérten, de közvetítenek. Thomas Carlyle leírásában a király halálát egy egész udvar várja türelmetlenül. Unják a dolgot, mintha elnyúlna egy körmenet, vagy a légkör volna túlságosan párás, amivel szemben lehetséges türelmetlennek lenni, hanghordozással jelezve, hogy eleget láttak, eleget tapasztaltak, eleget csalódtak, és szívesebben vennék a fennálló körülmények mielőbbi megszűntét. EZ A MÁJUS TIZEDIK NAPJA IS FÖLVIRRADT A MEGUTÁLT BETEGÁGYRA; DE OTT NEM LÁTJÁK, NEM VESZIK ÉSZRE: MERT AKIK KINÉZNEK AZ ABLAKON, EGÉSZEN SÖTÉTSÉGBE BORULTAK; A VÍZTARTÓ KEREKE ÖSSZEVISSZA MOZOG TENGELYÉN; AZ ÉLET MINT EGY MEGROKKANT PARIPA, LASSAN VONSZOLJA MAGÁT A VÉG FELÉ. A DAUPHIN ÉS DAUPHINESSE TÁVOLABB FEKVŐ TERMEIKBEN UTRA-KÉSZEN ÁLLANAK; VALAMENNYI LOVÁSZ ÉS CSATLÓS LOVAG- CSIZMÁBAN ÉS FELSARKANTYÚZVA: VÁRVÁN VALAMI JELT, HOGY A RAGÁLY HÁZÁBÓL KIMENEKÜLHESSENEK. Mintha tartanának tőle, hogy a külső egyformaság tompítja az érzékelést, és mire pattanni kellene, vágtázni, átvágni a palotakerten, a sűrűsödő jelek közt észrevétlen marad a király halála.A zseb vallási karaktere (részlet)

Nyugtalanul ébredtem. Különös álmom volt, de nem emlékeztem semmire, csak arra, hogy különös volt, és te sem tudtál segíteni. Azt mondtad, beszéltem álmomban, és — ha jól értetted —, azt ismételgettem hogy „az esetet jelenteni kell”. „De hát miféle esetet? És kinek?” — kérdeztem tanácstalanul, mire megvontad a vállad, „azt hittem, innen már tudni fogod”. De nem tudtam továbbra sem, és ezért továbbra is nyugtalan voltam. Végül elküldtem két álomfejtőnek is az álombeli mondatot, meg a körülmények rövid leírását. Az első azt válaszolta, álmomban történhetett velem valami emlékezetes, úgyhogy próbáljak meg emlékezni rá, mert megéri. Hát persze. A másik szerint meg annakidején történhetett velem valami, amiről nem mertem beszélni, mert szégyelltem, vagy féltem, de most már sokkal erősebb vagyok. „Úgy érti, ha tudnád, mi az, ki is mernéd mondani” — mondtad. „Tudom, hogy úgy érti” — feleltem, miközben az járt a fejemben, hogy most már nem csak azt nem tudom, micsoda, de azt sem tudom, mikor. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Az esetet jelenteni kell

Didajka szép, formás arcú lány volt. Már ebből lehetett sejteni, hogy felnőtt nőként nem fog örökké a telepen élni. A falusi rendezvényekre rendszeresen lejárt, és vagyonos parasztgyerekekkel kísértette magát haza. Anyja dicsekvően kiállt a cigánysori útra és házukig méltósággal sétált reménységével, a sokasodó kíváncsiak mormogását és moccanását is ellenőrizve. A többi lány igyekezett példát venni Didajka viselkedéséről, de vastag orruk, duzzadt, lila szájuk, babrálgatással telezsúfolt fekete combjuk, ázott, fűszagú hasuk ezt már nem tették lehetővé. Didajka világos bőre, vékony szája, keskeny arcéle, már-már szőke haja anyját arra ösztönözte, hogy a városi, bentlakásos iskolába írassa. A ritmikus fény melankolikus kényelme, a céltalan futkosások a város hídjain, a lezser könyöklésű férfiak, az éjszakai séták mind-mind erősítették Didajkának azt a szándékát, hogy végleg otthagyhassa a cigánytelep koraestülését, az egyre csak sokasodó csecsemők eltemetését, a huzatos dombtetők beteg kutyáit, a penészes vályogfalnak dűlő vénasszonyok növényszagát. Jövőt látott maga előtt, egy kockázatoktól mentes, könnyű lélegzésű jövőt. Ő igazán nem akart nagy dolgot, csak egyszerűen feloldódni egy olyan közegben, ahol őt senki nem veszi észre, ahol ő épp olyan, mint a többi ember, és nem kell magyarázkodnia semmiről és senkiről, ahol elfér ő mint leendő asszony, ahol arcának keskeny íve hasonlít a többiekéhez, ahol a bizonytalanság felköhögött filléreit örökre elnyeli a nyüzsgés biztonságos automatája. Zoltán illedelmesen átölelte Didajka derekát, és ott álltak a nyolcadik emeleti lakás előszobájában, a mama Didajka haját megtörölte, izzadt kis arcocskáját megsimogatta s így szólt: most olyan kócos vagy, mint egy aranyos kis cigány lány. Didajka ott állt köhögve, visszafojtott sírással, a két világ le nem tisztított ablaküvege előtt, és így felelt: Jaj, nem, kérem szépen, nem, nekem csak az apukám volt az, de ő már réges-régen meghalt!Didajka

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

A hitem hogy világ-nagy ügy pusztán az hogy vagyok ily hitből vallástrendeket kreáltak ős nagyok nem holmi véglény burka ez van tudatom s lehet így rációm még akkor is ha tiszta őrület a természet vegyészte ki e furcsa micsodát s nem tudom megemészteni hogy lenne odaát csupán annyi a záradék majd felmagasodom a teremtő létszintre le mindenható fokon 2016.augusztus 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanHitelv

nézte a képernyőn. „né-ni.” „ő a nagymama”, mondták. holnap majd újra beszélnek, felveszi. az ünnepi ruhát. most megy vele az este az utcán. elhagyott lámpafény csillog az átázott csizmán. fogatlan járdaszegélyen műanyagpohár. forralt bor volt benne, talán betakarja a hó. megbotlik. a kirakat közepén mikulásvirág. épp lehull róla egy levél. Megjelent a Műút 2013042-es számábanhuszonnegyedikén

Ilyenkor reggel tényleg az enyém vagy, leszöszölöm az arcod, kipihézem a tüdőd, mint egy anya, hozok helyetted döntéseket. A kontaktlencsém helyett — eltűnt a szem álommozgásában — újat teszek be, elválasztja a tekintetem, lesimítok egy ráncot, nem berendezni próbállak, csak kiélvezem a halk kudarcot. Meg kell tanulnom kiakasztani magamból a fogast, eltörni a következetességet magammal szemben, felcsatolni egy ablakot, fegyvereket lecsatolni (hol az arcod). Megjelent a Műút 2015051-es számában Határ

[Intenzív] fűzöldülés csordogál ereimben a test hálózata utat mutat ha thészeusz el is tévedt bennem teljesen átértékelendő az utcán való átkelés is   elfolyik a bordáim közötti vészkijáratokon a tüdőmből lecsapolandó víz túllóg nyelvem az ébredések komfortzónáján foltot hagyok egy párnán letörölhetetlen színű   a madár környezetét szennyezi erőszakos tollasodásával kilöki magából tojásait ciklustól függően elhull néha véletlenül megrészegülve a megszokástól vagy csak úgy kíváncsiságból lenyel   számolgatom az ujjaimat azok megvannak és már nincs is bennük olyan sok víz láttam egy madarat én tudom de vajon ő is tudja hogy nem zöld a vérem?   A mű(vek) a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Erdos.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Erdos2.mp3"][/audio]  Intenzív

többször is megtervezi a menetrendet amit aztán egy random kifogásra támaszkodva lemond vagy elodáz kifogás lehet a bármikor belobbanó rossz fog pedig már rákészült hogy megveszi a helyjegyet kétnaponta álmodik a meg- látogatandó rokonnal és indulna is a délibe hogy annyi év után ismét vonatra szálljon siófok boglár szárszó és fenyves mellett el majd kihalt falvak helyközi járatain tovább döcögve behatoljon a tikok és kokasok utolsó perceibe mikor a szárnyas eljut a torkaszakadt üvöltéstől a teljes önfeladásig még azelőtt hogy érezné a pengét a gégéjén megakadni és amerre az egykori trabant nyoma lejt vérének gyöngyeit beinná a föld nem akart ott lenni amikor a tyúk még rángatózik majd csőre nyitva marad és szabadon ki lehet húzni világoslila nyelvét miközben a tollas test émelyítő szaga felkapaszkodik a szőlőindákra de maga a leforrázott csirke ritkán égnek álló lábakkal gyakrabban pedig a zománcos peremre kibillent nyakkal bámulja a naplementét rezzenéstelenül aztán ha kicsit kihűlt meg lehet fosztani a tollaktól összecsípve egyetlen húzással kiránthatók és előbb-utóbb láthatóvá válnak a finomrózsaszínű háton átütő erek és belső szervek először el kell távolítani a fejet majd kibelezni a testet félretenni a gyöngyházfényű zúzát megszabadítva a salaktól és a selymes májat majd az apró izmos szívet legvégül feldarabolni és előkészíteni a másnapi húsleveshez amit ünnepélyesen elfogyasztanak ma végleg elszánta magát az útra testében emlékezett a beleírt genom az emberi maradványokra gondolt az avaron felravatalozva a dns-vizsgálatra ami igazolta hogy attól a férfitől származnak akitől ő halkabbraa látogató

túl harmincon túl a pókok lábát egyesével tépő játszmákon néhány megoldás birtokában válaszokról tudva mint arról is mennyit érnek férfi így dicsérnek kiknek tetszem mind a négyen fénykoromban vagyis ennél önzőbb gyávább és silányabb voltam leszek nemsokára pók családi kádban ennyi feladatul hogy kímélet és határozottság illő szótlan elegyével öljek tartsam tisztán mit kell megvan félálom elégedettség arcomon ahogy belépek mintegy mellé zuhany megnyit és a másik test feléled rugdal és kapaszkodik a nem várt vízben majd kering a lefolyó örvényében nem látni meddig él a csövek kétfelől sötét cuppogó merev hideg szőrös nyirkos terméketlen hüvelyében mennyi észrevétlen kudarc gyűlt már össze vagy hullott át mindenen hogy elfelejtsem végül én is annyival is könnyebben nézzek tükörbe és ha mégsem ami szintén előfordul legalábbis eltűnődjek nem volt fontos vagy nem mertem vagy megtettem csak aznap sem láttam senkit? Megjelent a Műút 2016056-os számában Hullik

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipős dobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?Szét

álmomban chipset ettem minden rossz volt szomjas vagyok fázom nincs szőr a kabátomon most borotválkoztam világ szélén állok nem merek közelebb menni tégla vagyok a falban hol vagytok eltűnt a cement fekete autóban ülök nem olvasok nehogy hányingerem legyen könyvet égetek agatha christie holttest a könyvtárszobában fulladozok pinokkió vagyok letörött az orrom vissza akarom növeszteni ördög ügyvédje vagyok skizofrén perelte be én én 2+2=5 2+2=5 2+2=5 2+2=5 tabu tabu tabu…ta buta buta ördögöt felfestik királyt felkenik mercedes-jelet látok valamire emlékeztet csukott szemmel nincs tériszony cápa vagyok farsangon embernek öltöztem uszonyom miatt megijedtek leláncolt ember barlangi tűztől füstmérgezést kap És várja, hogy a barlangszáj vegyen egy nagy kulcsnyi levegőt, csak annyit: 2+2=4.Idea

                             felőled, parázsló felejtés puha esőben, mint a Côte d’Azur-os éj, mely reggel újra csak fel-felsír tebenned, s vizes hajadról a gyász a szádra rebben. Megjelent a Műút 2016056-os számában Mehetünk

Süvít a sószagú szél, egy régi hajós belebeszél: „Lám, szívemnek a haza az úton levés maga. Azért utazom vészjós vizeken, hogy ne a parton legyek idegen.” Felismerés

A felszín alatt egyre mélyebb szakadékok nyílnak. Nincs távolság, mi áthidalható. A részvétlenség állatai beköltöztek a kertekbe. Sötétedés után merészkednek elő, lehullott diók között neszeznek. Egyre közelebb osonnak a fényes ablakokhoz, és meglesik a gyerekkort. Egy kinőtt kabát, egy ajándékba kapott ágytakaró, egy eladó családi ház. Konténerbe dobáljuk mindazt, ami elhasználódott. Rozsdás vasrudakat, málló léceket, és egy alig felismerhető karácsonyfatorzót. Egy lebénult kutyára gondolok. Úgy pusztult el, hogy sosem tudtuk kellőképp szeretni. Megáll egy teherautó az udvaron. Munkások jönnek, koszos ruhában, sebes tenyérrel. Állunk a teraszon és nézzük őket. Figyeljük, hogyan szállítják el az elrontott évek törmelékeit. Megjelent a Műút 2015052-es számábanFelszámolás

Titti Pecci Scialoia, az Antinari és Scialoia Házak és a Pollágh–Kondé Ház emlékére   Nem tudok az életem élére állni! Kezdőnek nem vagyok jó, de a megsemmisülésben jó vagyok. Ne félj a széptől: csak a cukor nem romlik el. A Dédi is tudta, mikor előneveit a Dunába dobta. 22 és Contessa voltál. A legszebb projekciós felület. Az utolsó voltál. Olvasó, ne mondd azt, hogy oltár. Régi családok utolsó virága, utolsója voltál. A nőket eltüntetik. A legfinomabbakat. Mindegyikre vár egy mocskos furgon. Egy alulról jött akarat. Miért hagytad, hogy megegyék a családfád? Mindig van egy rohadék, aki alááll. És felrágja magát. El-, el- a fát. Kivágom a fáját, sziszegi egy gonosz sok kis nyelve. „Álnok tűkkel üldözöl. Mindig loholsz, és csak csorgatsz, csorgatsz. Egyél üveget, Cirinna, aztán egyen el téged a föld, a féregföld, a kisvilágkígyó.” Csak szép embereket szabadna élni hagyni. A csúfnak hullania kell, a csúfnak dögkút kell. Ők bűnevők, kilakmározzák a holtak sarát, és elviszik. Cirinna, a nők, amit beléjük szúrsz, azt elhiszik? Calabriai és Amalfi: citrom és narancs, ezt fújtam magamra. Szétfújt az illata. A sok molekula szétfut, guruló grapefruit. Csak a fény. Csak azért. Farcádi Judit? Honnan ismerős ez a név? Letiport liliomok. A csorda által lelegelt virágok. Aztán már csak zacc-népek, limlom. Ok az ütésre, köpésre. Gyufáért nyúlsz. Köpsz az elég-re. Túl sokáig néztem A Polipot, hát megbocsátani nem tudok. Túl korán és túl sokszor. 10 voltam, most meg 40. Mindben ott a nulla. Rohadjatok meg egy ketrecben. Mért rímel mindenreTitti

A varsói Harenda Hotel közelében Kopernikusz halott, esővel és galambfossal kilúgozott kőszemét néztem. Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt, teljesen másmilyennek hatott, semmit sem láttam rajta abból a kozmikus magányból és földi porból, melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam. Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve, a járókelők pedig úgy haladtak el mellette, mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták a közelségét. Nikolát, lengyelül Mikołaj  Kopernikuszt, Lengyelország északi részén temették el, a fromborki katedrálisban. 2005-ig a sírhely pontos helye ismeretlen volt. 2010. május 23-án újratemették ugyanabban a katedrálisban, a megérdemelt szertartással. A varsói szobron szépnek, fiatalnak hat: bal kezében körző, jobban pedig planetárium. Éjjel valaki odasunnyog, és az emberi szemmozgásnál gyorsabban rövid időre kölcsönveszi a körzőt és a planetáriumot a bal és a jobb kézből. Hogy itt és most és mindenütt mi is reggelente lássuk a napot. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled. És nem fontos, hogy nem az egyetlen, mert azonos veled.  Orcsik Roland fordítása Megjelent a Műút 2015054-es számábanBaranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

Hogy jussak ki ebből a házból a mész beszivárog a bőröm alá arcom, mint vakolat pereg. A hajamat húzza le a lefolyó, a konyha léket kapott és süllyed. Próbálok kimászni az ablakon, de az ablakok valójában tükrök, miken át önmagába néz a táj. Minden éjszakán a kockakő sakktábláján a saját kísértetem áll. Tőled elfalazhatnak, de sütök át a falon, mint a kályha melege az út kockakövei csak egyfelé vezetnek az égbe, fölfele! És égek, szállok már, de hamvaim hozzád kötnek, mintha betonba ágyaznál. Innen csak úgy menekülhetek, ahogy egy krematóriumból lehet, hát fűtöm egyre át a falat, bottal üthetsz, nyomomban végül egy gombafelhő marad a tapétán.Kőművesfeleség

Kemény Istvánnak                              ez is: Diána mocsara. Az asztalon felfordult lapok, a visszavonuló idő csapta le. A hűtőben az üres üvegekre Vadász árnya hull: íját feszítve, söröskupakkal lő át az űrödön. Véletlen ez. A szemedbe csapódó szavak szárazra törlik utánad a hűlt helyet. Megjelent a Műút 2016056-os számában Holt tér

Menjek má’ el anyámba. De előbb borotválkozzak meg. Nem? Akkor keressek mást. Büdös vagyok, zuhanyozzak le. Egyek máskor nemfokhagymásat. Ne horkoljak má’. Hallom? Forduljak el, ha lehet. Ne nyúlkáljak sehova. Vagy előbb fürödjek meg. Vegyek másik pizsamanadrágot, mert így, ebben, biztos nem. Meg ne próbáljam. Akkor meg igyekezzek. Hallom? Mi lenne, ha kivenném a fülemet a seggem alól? Jöjjek lefeküdni, ne égessem a villanyt. Elég má’ a sportból. Halkítsam le, azonnal. Menjek odébb, ne feküdjek át a te feledre. Ott lenn se. Ne nyúlkáljak, ne piszkáljalak. Ez nem simogatás, hanem ügyetlenkedés. Na. Lennék olyan szíves, menjek el anyámba. Ha kérheted. És reggel vigyem le a szemetet. Hallom? Ne menjek be cipővel oda. Jöjjek gyorsan, ott egy pók. Hú de rohadt büdös vagyok, zuhanyozzak már le. És a zoknikat azonnal fordítsam ki, mert ki lesznek ám dobva az ablakon. A ruháim az erkélyen vegyem le, mert ezeket a kocsmaszagú ruhákat nem lehet kibírni. Persze, böfögjek csak. De akkor keressek mást. Állandóan az a rohadt sörözés. Meg a taxis haverok, mi? Felejtselek is el. Minél előbb. Ne is próbáljak meg másnap bocsánatért esedezni. Ennek már rég nem dőlsz be. És anyádat többé ne vegyem a számra, mert ki lesz kaparva a szemem. Micsoda? Pénteken? Itt? Sör-póker? A haverjaim ide aztán be nem teszik a lábszagukat, az fix. Itt nem lesz oroszlánszag, meg sörözés, meg böfögés. Ja, ebédre jön a mama. Na, fogjam a kosarat, itt a lista, Menjek má’ anyámba, ésMrs. Cabdriver

1 A lázadómesternek, Oszip Mandelstamnak ajánlott zsoltár, aki a maga Sztálinját gúnyversbe száműzte, nem is várt már rá semmi: börtön, száműzetés, kitelepítés, Gulag. Nem tudom, Dávid király kire gondolt, amikor ezt a zsoltárt írta, köztünk szólva maga is nagy zsarnok volt. 2 Szabadíts meg engem, Uram, a gonosz embertől. A gonosz férfit védd meg tőlem, mielőtt egy vers vagy zsoltár éles szarvára nem tűzöm, olyan vagyok, mint a kecskebak, nekiszaladok és felnyársalom, vagy csak nem szólok rá a zsoltárra, amikor lehajtott fejjel feléje rohan. 3 Aki gonoszt gondol szívében, és mindennap háborút kezd. 4 Csavard hátra, uram, a zsarnok kezét, méregfogát vájja saját magába! 5 Ébredjen föl rémálmából jeges verítékben és mindenét ossza szét a szegények között. 6 Ne ismerjen rá a családja, nézze hülyének, amikor jótékonykodik. Az apja pofozza meg: Tőrt hánytak elébed a szerények és alázatosak, ne ess a csapdájukba. 7 Segítsd a gonoszt eltévelyedésében, felfuvalkodottságának csodálói hadd borzongjanak a lét rejtélye és értelme fölött! Szela. 8 Eleven szenek hulljanak, ő nézze szőlőszemeknek és préselje ki magának végső ítélete borát. És ürítse fenékig a poharat. 9 Azt hitted talán, egyszer nem lát meg teljes hitványságodban még a vak ember is? Tudom, hogy felfogja az Úr a szegények ügyét. A nyomorúság visszaömlik előidézőjére, persze ne félj, példaképeid várnak majd, nincs kedvem a nevüket elsorolni. 10 Három ördög fogad benneteket, hogy értsd, miről van szó, az egyiken Petőfi maszkja lesz, a másikon Adyé. A harmadik Bartók. A haverjaid persze Bulgakovnak, Heinének látják majd őket. Mindegyiktek fejét villamos vágja le. 11 Te leszel aCXL. zsoltár

Chiharu Shiota In Silence című installációjához Szabályosan keresztbe szelt hang ütközik meg egy zongora áramvonalán, és köré máris hálót sző az előszivárgó sötétség. A tér első pillanatában fekete szálak törlik el egy steril táj tisztaságát — miként kozmosz méretű papírlapot az ősrobbanás után, teleírják. Féregjáratokat nyitnak végeláthatatlan zsinegek, majd ahogy később az emberi szervek, kapcsolódnak egybe a szövetek. Fekete kebelezi be a fehéret, és némaság sodor befejezés nélküli jelsort a kibogoz- hatatlan zongora köré. Elviselhetetlen forróság a fény szóródásában. Megjelent a Műút 2013042-es számában Sodrás

ezerkilencszázötvenkilenc nyarán apu hozott a minisztériumból kölcsönbe egy kétszekrényes íróasztalt a nagyszobaajtótól balra tettük teleraktam könyvekkel füzetekkel széket is szerzett ha odaültem mágikus tisztelet vett körül mint lacit ha tangóharmonikázott a szobránc utcában merényi jóskával lányoknak tettük a szépet nekem a fekete hajú mari tetszett a szuterénban laktak józsinak ildikó a szőke ő vívni járt hetente kétszer beszélgettünk a ház előtt amikor hazai géza jött apu üzeni menjek a népstadion mögötti szobrok közt vágtam át a juranicsra anyu apu a konyhában ültek eredj a szobába úrfi nézd meg az asztalon láttam meg az írógépet alig mertem kihúzni a széket oda kellett ülnöm írni valami nagyon szépet nem tudom mért hittek bennem ősszel lakatosinas lettem és sorjáztak fekete betűkkel a versek Megjelent a Műút 2015052-es számábanRemington

Tölgyfaszekrény tetején rakott fészket egy madár. Talán agyagból készült, talán húst húztak ritkuló csontokra. Mindig a nászágy fölött körözött, amikor anyám szeretkezett apámmal. Átrepült bűnösen szép éjszakákat. Rendezett ágyat hagytak maguk után, galambjuk mégis felfüggesztette a turbékolást.Átrepült

szürkületkor végül elhullanak a madarak, lassú dermedésbe merednek, mint elhasznált percek a fölösleges térben. nyikorog, majd megáll a huzatban egy villanykörte. zúg egy vezeték. nincs semmi. nincs semmi, csupán valami csökött várakozás bólogat öntudatlanul, ahogy vánszorog — visszhangtalan csoszogás, gyötrődő test a tájban, a meztelen pusztulásban.ficam

Voltak azok a régi férfiak. Homlokukon sógyönggyel, ujjaikban más nőhöz idomított mozdulatokkal. Az én mellem sem volt mindig összeszurkált és fertőtlenítőkék. Ha kigombolom esténként az ingem, tetovált háromszög vezeti a szemem, ahogy a férfiét, aki fölém hajol. Homokóra

Ahol találkoztunk: üres terek. Múltba süppedtetek. Halálotok puha fotel. Ki nem mozdultok a fiatalon távozók otthonából. Káromkodtam nektek álmomban. Megvetően pillantottatok rám. Novemberi, korán temetett napok. Nézzétek, mennyi levéltetem, mennyi nyárszemét. Hazudhatnék, hogy még mindig gyakran. De egyre ritkábban juttok eszembe. Gyertyák, nektek. Arról gyújtom a cigit a télikertben. Nincs itt semmi meghitt. Egyedül az önsajnálat ragyog fel a korán temetett napok miatt. Már nem ti hiányoztok, csak a távolodó, közös idő.Korán temetett napok

Tipográfia: Rőczei György Well 6–10

nem ölelhet az anyaföld — elrejtőztél inkább hogy ne kényszerítsd hazugságra a maradókat s hogy megkíméld őket a hamis gyász iszonytató próbatételétől tested szemérmetlen egykedvűséggel ázik a formalinban elgémberedetett arcok között lebegsz félrebiccent fejjel bámulod a végtelent egy kutatólaborban kiváló alany vagy: keresztről leemelt modern kori Krisztus aki szemébe nevetett a kisemmizett életnek Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenedék

Van egy apró bukkanó De mi van ha az a gleccser Teteje s a jeges tenger Mélyén van a nagyja S a mi titanikunk kapitánya Úgy dönt ütközzünk má' ma S a film végén meghalunk. Vagy ha zuhanyzunk Édes kettesben egy motelben És a semmiből hirtelen Kés villan torok rikolt Megrázó sikolyunk Teret jelent sebet szakít S a film végén meghalunk. Vagy ha bankot rablunk Én te kék és rózsaszín Riasztó üvölti nevünket Pisztoly kattan Elvesztjük a fejünket Jönnek a zsaruk a barmok S a film végén meghalunk. De mi van ha nem halunk meg Ha muszáj folytatni a történetet Ott vár majd minket a happy end?   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi2.mp3"][/audio]  Mi van ha

Kuruc Eszternek és Fülöpp Beatrixnak „…mert nem élhet az egyik, míg él a másik” (J. K. Rowling) I. tegnap este visszakerestem a levelezéseimet a lánnyal, aki a közös játékunkban hermione volt. óvodától egészen addig játszottuk, míg hatosztályos gimnáziumba nem írattak; azt mondtuk, hogy útra kelek horcruxokat keresni, bujdosnom kell, sűrű erdő a kémiaszakkör és rejtekhely a leánykar. kis időre rá azonban ő is elköltözött messzire a családjával, ron pedig maradt bólyban, a szülőfalunkban, ezt már nem tudtuk hogyan feloldani, végleg elszakadtunk. néha még intünk egymásnak a karácsonyi misék után, vagy ha épp hazautazom és összefutunk a postára vagy a takarékszövetkezetbe menet. nem esik szó közöttünk arról, hogy egy apró baranyai település hogyan bírhat el két nagy mágusfamíliát, diszkrécióból muglik maradtunk. II. ők ketten — ron és hermione — most fiúkba szerelmesek az egyetemeikről, egymásnak nem hiányoznak és ez mégiscsak engem zavar. utolsó üzenetemben erőtlen próbálkozásként még „minden jót, granger” formulával köszöntem el a lánytól, de akkor már nem pisiltem állva én sem és nem karcoltam faággal sebhelyet a homlokomra. ha bemutatkozom, ezt az idegen, anyakönyvezett nevem mondom, a füzeteim címkéjén is ez áll, — bár a pizzát még mindig potter névre kérem. III. hős vagyok, kiválasztott, a hetedik horcrux. ilyeneket meséltek nekem. és ilyeneket meséltem én is másoknak, egy ideig sokan voltak, ültek körülöttem és hallgatták, hosszú és nehéz munkával valóságot csináltunk belőle. évekig attól rettegtem, hogy nemcsak anem csak a hetedik

görgő kavicsok, avar alatt por, kutyaszar, megoldatlan energia — vagyok még sugár, görbülő ingerület. rugalmas feszültség az izmokban, nem oldja fel az elernyedés, csak elpattanás óvatlanul, őrizetlenül. csak tudatom lötyög bennem, átsiklik minden erőtlen részleten, egy befedett nőfejen, az aranykupola árnyékán, a folyóban megzökkenő vízen. Megjelent a Műút 2014048-as számábanostrom

Most haltam meg, és ha azt mondom, napfelkelte, göröngyökkel röhög a koporsó. Ez fáj egy kicsit, de legalább nem kell folyton reménykedni, hogy nem egyedül lovagolok a vágyak szélmalmával szemben, kis Dulcineámmal az oldalamon, alattam a lemondó Rosinantéval. Még mindig lovagolnék és reménykednék szüntelen vigyorgók és meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem a félelem, hogy ebben a városban sem fogadnak, bepatkolom magam a kültelki fogadóba, és reggel kezdem elölről az egészet. Végül is csinálnám, de már az álmaim is tompultak, emlékszem, erodálódtam a sír felé, és egyre szélesebb lett a vigyoruk, a hold és a nap pedig két nagy, sárga göröngy.Don Quijote

,,havaznék benned én tavasztalan” ,,ősszel szeszeltem, télen havaztam” ,,egy őszológián az ember kinéz és dől a vers rakásra” Addigra az őszológus már végleg háttérbe húzódik: védőruháját vastagabbra cseréli, úgy merészkedik csak ki, bár bosszúból élvezetet talál a beöltözésben, sőt még a tél misztikumának is hajlandó örülni, de persze ez csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy ő a ráció nyelvén képtelen megragadni ezt a bináris világot. Ahogy a fehér hó összeütközik az éjszakával, a fogalmak olyan roncsolódást szenvednek, hogy a beszéd lehetetlenné válik. Pedig bármilyen hihetetlenül is hangzik, ő sem vágyik másra télen, csak havazni, lehetőleg nem egyedül, csak úgy, a vidéken, hanem másban, tiszta, fehér rétegekkel bevonni a felületeket és nézni egymás-önmagát. Mert a hó is olyan, mint Isten, önmagát kontemplálja, tekintetének sugara mentén pedig éles rendszerré fagy a táj.A tökéletes hit évszaka

1 Uram, hallgass. Már elég sokat beszéltél. És elég sokat hallgattál mást. Hű vagy Te egyáltalán hozzám? Hiszel Te bennem? Féltesz úgy istenigazából? 2 Istenigazából jöttünk, mesterségünk címere: Zsoltár. Így énekel az a sok Dávid király, akit eddig a hátán hordott a föld. Na, nem mindenkit hord a hátán a föld, aki él. 3 Nagyapám egyszer meg akarta lovagolni a disznónkat. Két lépést ment vele a máskor oly békés állat, aztán a legnagyobb sárhoz érve levetette a hátáról. Ímé, az ellenség a földhöz paskolja életemet. 4  Az az igazság, hogy előbb én, a 15 kilós kisgyerek ültem a disznó hátára, és azt vidáman tűrte. 5 Az az igazság, hogy Istent se kéne túlterhelni. Kérjünk tőle hosszú életet, de másnak bajt sose. Legjobb semmit se kérni. 6 Elgondolom, mikor avatkozott be. Amikor én nem estem le a disznóról, vagy amikor nagyapám igen? Amikor nagyapámnak semmi baja nem lett, mert puha sárba esett, vagy amikor kinevettük, mert pont a sárba esett. Mi a jó? 7 Elfogyatkozik az én lelkem, vagy épp egyre gyarapodik? Siess, nehogy lemaradj rólam! 8 Mutasd meg nékem az utat, mely Istenigazába visz. A földön van egyáltalán? 9 Nem vagyok a szolgád, de alkalmi megbízásaidat néha ingyen is megcsinálom. Lekaszáltam a rétedet, megöntöztem a szomjazó gesztenyefádat. Amikor Neked is eszedbe jutott megitatni, behoztam egy könyvet az eső elől, melyben akár Neked szóló szavak is lehettek. 10 Nem vagyok a szolgád, ezért nem kínozlak követelődző engedelmességemmel. 11 Nem vagy a főbérlőm, a hitelezőm, a szállásadóm, a házasságszerzőm, a bébiszitterem. Mert a szállásdíjról egy szót se váltottunk, minek is, haCXLIII. zsoltár

(  —   …   —   voltak az 1950es évek   —   …   Kántás Balázsnak   —  ) lás’d :  itt fagyoskodnom ítéltetett — sokadikként —   rágcsálom lóhússzagú frottírköpenyem   — pislagyertyafény-borús  rajztáblámon vers : neszez :  hallhatón-túli-tartományban újévünnepén :  nem jut zónaadag-főzelék —   betudom megszokott nyomorunknak   — fölvizezett tejjel  bádogkannám csurig : halálfia :  látszat — élek — érdemtelen’ Megjelent a Műút 2016057-es számábanSzénpor-lepte jégvirág

Pontosan tudtuk, hol lakik, ott, ameddig már nem mehettünk. Már nem számították a környékünknek, csak egy zsákutca kórosan sötétlő alja volt. Az őszi, nyálkás esők idején folyton az utakat rótta kosárral, élesre hegyezett botokkal egy lukas viharkabát. Azt mondták, ne menjünk hozzá közel, a házába zár és csak csigákkal etet, és kosarat fon majd a bőrünkből, azokban gyűjti a csigaházakat. Azt mondták, ő született özvegy, nyitott üvegekben tartja a mérgeit. Évek teltek el, mire torok alá bírtuk fojtani a félelmeinket, hogy átmásszunk azon a düledező kerítésen egy esőáztatta szürkületben. Borostyánok pikkelybőre fedte a házát saroktól sarokig, terméskőalaptól födémig. A kertje maradékvízben rohadó parabolatányér, drótbogok, egy lánc leszúrt vége. Ragacsossá vált penész meg pár görbe szög tartotta lenn csak az ablakát, semmibe nem telt felfeszíteni. Évek óta nem szellőztethetett, kifelé áramlott a levegő, mint egy hosszú ideje lezárt emlékezetből. A küszöb vasporral kevert házipor, a konyhasarok kicsorbult zománcfény. És vaspor halmokban, üvegekben, a belső szobában szerte mindenütt, azt beszélték, ezekkel házalt. És lábosok, és éticsigák főtt maradéka, két fűzfakosár a kályha mellett, nedves gallyak és a csigaházak külön rendezve, a nyomorban minden tüzelő, egy tányér, egy villa, sehol egy kivájt szem, sehol egy olló, gyerekbőr sehol. Nem loptunk el semmit, mit is lehetett volna, örök emlék maradt, hogy lábnyomokat hagytunk a rémálmaink élőhelyén. Azóta megszerettem ezeket a lassú esőket. Élükre állnak az érzékek ilyenkor, mint a vasreszelék mágneses mezőben. Megjelent a Műút 2017059-es számában  Született özvegy

Azt álmodtam, hogy rájöttek, hogy figyeljük őket, úgyhogy a nő nem jött el. Egy másik nő jött helyette, és ő várt a férfira. A férfi végül meg is érkezett, pontosabban megérkezett egy férfi, de ő sem az volt, akire számítottunk, hanem egy másik. Úgy látszik, rájöttek, hogy figyeljük őket — mondtam neked, de te csak legyintettél. Figyelj! — mondtad, és én figyeltem is. Közben ez a másik nő és másik férfi az eredeti helyszínen szeretkezni kezdtek, de olyan nagy odaadással és beleéléssel, ahogyan azok, akik helyett jöttek, sose tették. Mi szükség van erre? — kérdeztem, de már láttam is rajtad, hogy erre szerinted sincs semmi szükség. Abba is hagyták. De valami oka csak kellett legyen — morfondíroztam. Aztán ismét rájuk pillantottam. Úgy tűnt, hogy töprengeni kezdtek. Legalábbis a férfi. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Csere

Végül csak elszakadtunk egymástól; külön jársz táncolni, barátnőkkel múlatod az időt, és más férfiakkal ismerkedsz. Talán, ha elég alkoholt iszol, még magad mellé képzelsz, bár tudom, olyan vagyok neked, mint a másnaposság. Én szesz nélkül fekszem szobámban, lassú eső mossa gondolataimat, mint ahogy minden lelassult, amióta nem vagy. Egy barokk tétel szól, tétova ellenpont, kesernyés téma — akár a nevetésed. Fogaid billentyűk — te tanítottál meg játszani. És soha nem tudtam elmondani, mennyire akartam, hogy a megszállottjuk legyek. Most mégis más karok, más illatok ölelnek téged, ha ölelnek, és bár rutinosan kapcsolom ki a fájdalmat, a hajnalba átcsordogáló hangok még akkor is szólnak, amikor végleg elzárom a rádiót. Megjelent a Műút 2016057-es számábanNotturno

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

„Csak a lehetetlent lehetne letetni” (Arany János) A lehetetlent letetni lehet úgy álltunk ketten a gleccser alatt a csúcsról a Montblanc alján a jég piszkos rétegek sziklamély csapok csorog csorog nádas kunyhóeresz a jeges árok s lesz kristálypatak felhőben fönt a csúcs a láthatatlan csak egy hiányzott csak a mi hiányunk egymás mellett is mindig akkor is átjárt amikor ő még meg se volt tizenhat év s én én ő még sehol egy hosszan üres távoli jövőben hol volt hogy el is tévesztettük egymást el is vesztettük de lett két halál hogy húsz éve még a gleccser alatt két nemlét letesse a lehetetlent s készült de hol volt még a harmadik messze mint a Montblanc csúcsán a jég Megjelent a Műút 2014044-es számában Húsz év után

Esténként meglátogat az origami ember. Kisimít és összegyűr. A kezével barkóbázik: kő, papír, olló, állat vagy növény? Ökölbe szorítva hallgatok, de nem érdekli. Így figyel. Ahogy a kezével játszik: precíz mozdulatokkal, feszes élekkel hajtogat. Hanyatt fekszem, hogy el ne nyomjam a szív lüktetését, amíg hallgatom, hogyan zörög az egyszerű, matt papír. Megjelent a Műút 2013040-es számábanOrigami ember

reggel felé esni kezd, derengenek a kikötő fényei, víz hull a vízbe, közelebb hajózva kirajzolódik az írás, elmész, visszajössz, nem halsz meg soha, partot ért, lába a pallón megremeg, ahogy lüktetni kezd benne valami lassú, nehéz anyag biztonsága napfényt gyűjt, erőt és terhet, le lehetne élni így is egy életet, hiszen az őrület lassan adagolva maga a kegyelem, hogy melyik évszakban él, ő dönti el, de harang szól minden negyedórában, ha elfelejtené mihez mérni az életét, ragaszkodik a délutánokhoz, sokáig nézi bennük, hogy zúzza szét magát a hullámtörő betonján az idő húsa, ez a nagy, szürke állat itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona, meszes kagylóhéjak, kopott hálók, a beszáradt ég aljának darabjai, minden, amire emlékeznie kellene de ahogy az utca felszívja a testet ködös estéken, a csontjában újra és újra érzi, a hiányát, ahogy lüktet, mennyi minden más lehetne még bizonyos igenekben lakik egy angyal, a hirtelen döntések angyala ilyen, mögötte még hosszan fénylik az irány, a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása Megjelent a Műút 2013037-es számában. Hullámtörő

eltér  /  és  …  (  ?  )   azonos magával. tovább’. azonos val. azonos valval. no persze. tehát az árnyék. az viszont. kitüremkedik. ím. árnyéka. merthogy az is van. neki is van. szóval. valamiért eltér. eltérő. pedig olyan ő. szó – mi – szó. kicsinyt más. eltérő. jó szókkal szólván. ’más – más. 40 esztendeje látható. mint. olvasható 40 esztendeje. merthogy előbb volt látható. film. tusrajzok. színmű. aztán eljött az immáron engedélyezni lehet. innentől. van. késéssel. amikor. huszonvalahány ( verses )könyv. tanítás. tanulás.  /  kiállítások. fellépések. világszerte. ennyi. eddig. ennyi. mert. ennyire. eddigre. ennyire. ha kiderül. majd kiderül mire még. ha kiderül. az. ív. továbbá. a körülmények. valószínűséggel. vélhetően. lesznek. talán lesznek. érkeznek majd lesznek ?  t l n. ameddig tart. bízván benne. tart ameddig. megtart. ő. őőőőőőőőő. darabideig. míg. darabideig. őőőőőőőőő. darabideig. őőőőőőőőő. míg. őőőőőőőőő. darabideig. őőőőőőőőőőőőőőőőőő.  míg.  őőőőőőőőőőőőőőőőőő. (   2015   )Szócikk

Visual Poem № 7.

Nagyné azt mondja, ez a máriaüveg. Oroszországból hozzák. Nem vissza, olyat már a férjével sem csináltak. Vékony és át lehet rajta látni, legalábbis ha ránézünk, látunk valamit, ami akár a túloldal is lehet. Ilyenkor hiszünk. Jobb híján.Muszkovit

Úgy csöpögünk, mint az olvadás. Már meg se kérdezed, mi van a fecskékkel, jobban érzem-e magam, vagy mitől jó egy vers. Olyan simán siklunk, mint a tengerszemek. Ahogy nedvesedünk, egyszer csak megállsz. Hátulról néznél mindenre, ha nem félnél a tájtól; beeshetsz a lombok közé, madaraidhoz, de ilyen ez a tél, csak olvad és nincs se lomb, se madár, víz maradt helyettük. Bármilyen tavat vagy tengerszemet találunk, belenézek és kívánok magamnak valamit, mintha tényleg igazak lennének a legendák, hogy csodát tesz. Sokszor már állóvizeket sem találunk, állunk és nézzük egymást, mint kimerevített szárnyú fecskék, amik repülni akarnak, de megriadnak; a felnőttkor küszöbén ők se indulnak sehova.  Olvadás

(Sz. Cs.-ről) I. te mindig hajókról beszéltél és vízi szörnyekről, a szirénekről, akik miatt ide jutottál. ide le — hozzánk, de őket csak te láthattad, ha mi említettük, máris hamissá vált, persze csak annyira, mint amilyenek mi voltunk számodra. II. nekünk nem létezhettek sem a tengerek, sem a hajóid, sem te, te csak önmagad elképzelt ideáljainak létezhettél, a mindennapi terveidnek, amikben sosem leltél örömöt. azt mondtad, itt úgysem sikerülhet, mert száraz a part, süllyed a víz, ellepik a várost a phaiákok. olyan helyre vágytál, ahol már nincsenek gyerekeid. a negyedik üveg koppanása után váltál őszintévé, akkor vallottad be, hogy te sem vagy jobb, mint a szörnyeid — ezt mi már régen észrevettük. III. a szirének énekeltek, te egyre többet beszéltél a hajóidról meg a városról, amiben már nem tudsz többé élni, így írtad körül, hogy hamarosan elhagysz minket. IV. az utolsó találkozásunkkor köröket rajzoltál, a nagyobb voltál te, a kisebb pedig mi, érintkezési pontok nélkül. aztán elraktad a lapot, pedig én arra vártam, hogy ebből is szép holdjáték legyen. Megjelent a Műút 2017061-es számábanTagadás helyett

  [caption id="attachment_8527" align="aligncenter" width="581"] Blood and Silver (in remembrance of Hajas Tibor)[/caption] [caption id="attachment_8528" align="aligncenter" width="578"] Budapest[/caption] Két vizuális költemény

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

homokos löszföld. a felszínbe kerülő nedvesség lassan szivárog be, a talajba kerülve már gyorsabb. kevés a pince az utcában. a helyi plébánia alapítójáról nevezték el. jobb oldalán sódergödör. a rendszerváltás előtt villamos járt erre, utána sokáig csak a földút maradt. a sódergödör helyére lakótelep épült. vele szemben kocsma. gyerekkoromban nem illett hangosan megnevezni, amikor elmentünk mellette. én mindig megtettem. nálam így kezdődött a lassú beszivárgás időszaka. Megjelent a Műút 2015049-es számábankocsmában, asztalon, cuccok

Feketével. Nem a gyász miatt. Az éjszaka ihlette a szent szobát. Tudtam, hogy az ajtó mögött vagy, Mégsem kerestelek. Hittél benne, hogy nem veszem észre A kabátod foltját. Kifordultam az ösztönökből. Már nem tüsszentek, ha a Napba nézek. Nem is nézek a Napba. Nem nyílik a szemem, mégis körülnézek A szent gondolat-szobában. Feketével festetted a falra, Hogy kiabálni fogsz Mielőtt feladod a gondolataimban gyászoló bujkálást.  Magamra tetoválom az illatod

Idén nem barnul le senki. Nem tudjuk, törvény szerint-e, de vörösödünk, dagadunk és üvöltve áruljuk el egymást, másként nem hallanánk meg mi sem. Szavaink mögött egyre kevésbé bújkál a fedezet, áttetszik, ököl zsebben, könnyelműen, mintha egyetlenként, így mondjuk meg, mint lesz ebéd, délután, hogy töltjük el közös időnket, s míg fejesre csábít a tó, mélységéről pókerarccal hallgat, csillog és túlélő biztonsággal ringatózik. Megjelent a Műút 2016056-os számában Hallgat

Üres országút, roncstemető a szélén, Egy fiú a volánnál, a kormányt Rángatja, a kerekeket elgurítja a többi, Nincs más, játszhatnak autópályásat. Nem szól rájuk senki, a vidék kihalt, A napsütés csak néma tátogás, nem Táplál semmit, azt a néhány kórót Lent a porban estig eltiporják. Lányok jönnek, és megállnak pihenni, A szemük tele van vízzel, a szívük rongylabda, Játszanak a fiúk, de túl sokáig tartják a kezükben, Kiszikkad a kedvük, és széthordja a szél.(Üres országút)

Nem abba születtem bele, hogy kezdődjön már el, hanem abba, hogy legyen már vége. Nem épült itt semmi, nincs mire letenni, amit mutatnék neked. Azok ott romok, ezek itt sebek, folyton nekiütődök valaminek. Haraggal jöttem, ne suttogj mögöttem. Rügyeket rágó árnyak. hiába dünnyögtök, mire vágyjak. Siva

reggel anyu tejet főz, és kávéillat lappang a konyhában, és elküld, fel kell öltözni, gesztenyét gyűjteni, dolgozni kell. késik a délután, a telefon reccsen, anyu billentyűkbe kapaszkodva sikít, a csend barlangsötét, és minden nő már csak betűkkel hál. a halak két másodpercenként magukat ismétlik, akvárium falára tapadva tátogok, az üvegben épp megszűnik valaki, szép tükröződése a halálnak. anyám irodája hallgat, fölötted megreccsen a fa, anyám a tejet a kályhán felejti, valaki ököllel töri be az üveget, a halak a lefolyóban alva csókolóznak. egy nő a kezemet szorítja, rohanunk haza, a régi házba. a kulcslyukon keresztül kacsintok valakinek: meghalt, de én majd vigasztallak. és ne félj: kivágjuk az összes fát, és nagy tüzet rakunk majd belőle, és halat sütök, mindenkinek jut majd, és fény lesz, tánc lesz, zene lesz, zaj. reggel egy nő tejet főz, a gyereket meg kell etetni. Megjelent a Műút 2016058-as számábanAnyatej

Mi is lehetne természetesebb annál, minthogy szokásjogból eljár a kéz. Ha például szükség van rá a hatékonyság javítása érdekében. Vagy mert a féltékenységnek, mint tudjuk, mindig van alapja. És hogy mindenki egy életre megtanulja a helyét. Ha kell, újra és újra. A konyhában, vagy a nevezzük hitvesi ágynak. Idesereglenek bámészkodni, jelen esetben épp a b e t ű k e t idesereglenek bámészkodni, hogy azt hihessék, törődnek, és ez itt például most maga a törődés. Beszélni így is, úgy is lesz miről, de ha végül történne is valami, lehetőleg akkor is nevezzük inkább kölcsönös elköteleződésnek. És nem lesznek elég kíváncsiak, és áltapintatból elfordul majd az önjelölt közönség. És megmarad az önkéntelen hallójáratnak annyi, mint amennyit a tájjal szelfiző turista észlel a rablásból a tavon. De milyen táj.Rablás

egy tízéves kislány cipeli részeg édesapját és a biciklit a térdig érő hóban — rendben Megjelent a Műút 2015052-es számában nincs semmi

/> ki nagy úr /> nem szégyelli /> a hullást begyűjti, sepri, összeszedi /> jó házmester /> lehajol, zsebre is tesz /> az öröklétet (ezzel) mindig kiteleli /> benned meg (pedig nem telik borra) csak hull, ami él /> egyszerre egy egész fányi /> kezd el félájultan fájni / sok szegény /> irányába széterezett levél /> mint mi, mind oly butuska… /> s nem mentő vöröse szirén- /> ázik, lüktet erdőnyi lamento Seprő

már véres volt a térde amikor odajött vagy odahozták hozzám aztán ahogy a padon ülve lehajolt a hosszú haja beletapadt a sebbe egy fejjel mindig magasabb volt nálam mítoszokat mesélt a titánokról és mindenről kronosz jutott eszébe az avasi macskaköveken esett el azt mondták meg hogy kísérjem vagy vigyem már haza úgyis egyfelé lakunk mit ittál vagy ivott száraz fehéret nem is mert rozét vagy vöröset nem „vagy” mondta a többi lány hanem mindet ebben a sorrenben fehér rozé vörös a villamoson nem volt semmi gond hozzám dőlve elaludt és alig kente össze térdével a lábamat motyog hogy soha többé fehérre rozét és vöröset nem megy így haza nem akarja felkölteni a szüleit a szomszéd lépcsőházban van a nagymamája régi lakása ott tud aludni a lift nem tett jót neki nagyon fáj a hasa gyere igyál itt a csap de nem ivott vörös rozé fehér vagy már csak gyomorsav hogy végül az egészet mint a nagy előd színenként külön fordított sorrendben hányja visszaSári

kérdezi el tudnám-e képzelni az ujjamon nem tudom miért kérdezi de eszembe jut egyik barátom aki szerint ez biztos jele annak hogy az aki kérdi el tudná képzelni a másik illetve saját ujján hát azt válaszolom persze mire ő arról beszél hogy szerinte a karikagyűrű olyan kiábrándító már érezni rajta az anyatej szagát a melyik nagyszülőnél legyen a gyerek-kérdést az elrongyolódott ruhatárat a veszekedések elburjánzását a bkv-n zötykölődést egyszóval az élet és szerelem végét régebben vitatkoztam volna vele de egyre inkább azt gondolom igaza van és úgysem tudok a kérdésben jó oldalra állni fogjuk tovább egymás csupasz kezét nézzük tovább a budai naplamentét a padunkon a kopaszodó hegyoldalt ahol már minden templom- és egyéb tornyot jól ismerek mögöttünk pedig leoltja az utolsó villanyt a takarítónő a balassi intézet épületében Arany karika

Eltűntek azok a távolságok (se távol, se közel) ahová az utazó élesen ellátna; amit látott, a torz homályt, a megzápult tojásgörbületet, amelyben élt és mozgott, pontosan látta, és pontosan mozgott benne — és ráeszmél újfent, soha nem volt ez másképpen; vagy nem látsz, és mozogsz, vagy látsz, és nem mozogsz. A fájdalmak teste voltam születésem óta, a fájdalomnak adatott testet adni nekem a Rózsafüzér Királynőjétől. * A sártól meg a lábizzadságtól bűzölögve keményedő zokni (a porolószőnyegen), és újra egy bágyadt esti elrugaszkodás a tereptől, az elfajzott fundamentum vidékétől, „amit látni kell”. Erről így beszélnek ma — „amit látni kell”, akárha katasztrófaturista volna és nem mondjuk futurista, mindahány nem is annyira örömest könnyenfos úgynevezett potentátus. * Nézed a köldököd, nézed a monitort, ez is, az is, könnyenfos, és távolabb is, minden, könnyenfos, állapítja meg az utazó a falusi „idillről” hírt adandó. Van ez a világállapot…, az emberek háziállatokként felügyelt sokasága, csődje!, milyen könnyű volna ezt mondani…, hogy akkor így, eggyé válva vele…, hagyjuk el a terepet (az elme porolószőnyegén állva, melyet kutyái már összeszartak, hugyoztak). A fák maradnak a kutyáknak meg a madaraknak…, láncfűrésznek, talyigának. * Eléggé rosszkor van ez…; fáradt lennék megdögleni is; mondjuk, akárhány éve állati fáradt vagyok, és állatira rosszkor van, ami van…, de mindig így van…, mondja az utazó — nélkülözni kénytelen a félelmet, meglehet, a félelem igazgat és izgat bennünket élet és halál közt, aA Rózsafüzér Királynője avagy egy utazó napjai — [Petőfi Sándor út, Szelevény, H]

ahol combjaim nem érnek össze görbületen túl találkoznak térdeim egymással göcsörtös tölgyekként fonódnak egymásba lépéseim susognak halkan egymástól eltávoznak ahogyan széttárom beáramlik a fény ezer színre oszlik ahol egymással nem vitatkoznak szőrszálak egymásba karolnak azok akik szeretnek egymástól elvárunk egy kis megértést ahol tölgyek nőnek oda megyek megnyugodni térdeim nem lágyulnak el combjaim összeérnek és újra beáramlik a fényKöz

Éjfél után ne válogass! Aki bújt, aki nem – torkomban a szívem. A koloncot levakartuk. El ne váljunk! Merre tartunk? Álljunk meg smárolni zsemleszagban! Hajadban őrjítő gerleszar van. Észrevennem nem volna ildomos, ám varázsütésre itt a villamos. A szó itt már nem segít, adok egy zsepit. Sajnos műsoros. Egy raklapon több mázsa morzsa. Ne szálljunk mégse villamosra. Talán túllendült a hangulat-hinta – nesze, Kalinka! Hidd el, én még a galambszart is szívesen kipuszilgatnám a hajadból. Csak előbb kísérőnek szerzek meleg cipót. Indulhatunk is, ha hozzám. Nem azért, mintha sajnálnám, vagy ilyesmi, de előbb kurvára lehúztak – fiatal koromban ilyenért nem kért pénzt a pék. Bár már ott tartanánk, hogy pajkosan áttolod a számba az amilázban ázó trutymót! Kimondom itt, a munkások előtt! Két kéznek kicsi a zseb – nem lenne sokkal lezserebb venni húsz deka tokaszalonnát, és hívni egy taxit?   Konkrétumok, főtt krumplival A banyatankot mifelénk úgy is nevezik, hogy burgonyataxi. Öltözz őszi ködökbe, költözz az Őzike közbe! Nem lehet mindent a nyelvre kenni. Dombság is nevel zsenit. Zseniális a nép. Nem is akar semmit. A bujkálás nem jó irány. Előbb lakás. Egyfajta kotlós-igyekezet lengi be a szöveget, oly nagy Peerben a költési szándék. Csak még egy sort, aztán lefekszem, ahogy írva áll. Hanna az Anna-bálon. Áldozatot szedett a bányató. Újságpapírba csomagolt hónapos retek. Vádbeszédnek hangzik, ahogy a néni rábeszél. Vásárlásom törlesztés. Háztáji vagy húsgyári? Inkább dolgozzon fel az, aki felnevelt! – humánusabb tévedésben élni. De el ne tévedj, én is csak késlekedem a szaporodással, mert ott kezdődik az elpusztulás – mondta Dodónak a Tojás.  Versek

(Patríciának) Néha csodállak rendületlenül s ez a néhaság nem csak néha van mert tartósan az ami néha néha aminek nincs valóságalkata sőt valótlan alkata igazolja hogy eredeti tükörkép lebeg túl eredendő jelenléteden s a létlen jelenlét is benne van az a hajlékony örökkévalóság melyben rebbenő jelzései laknak valami lét és benne a hiány az is ami örökre elveszett amit folyton siratni kellene mert csak fényjátékokban tündököl de visszacsillan és így lenni tud olyasmi is ami sohase volt csak mint az elmúlásba tért jövő az örökösen megszűnő hiány hogy ami van az ne legyen soha 2016.július 21. Megjelent a Műút 2017063-as számábanEfemer

A kék belső éjszakában a székek felfordítva az előadóteremben lábaik a plafon felé szétvetve mereven mint sóbálvánnyá vált escortlányok akik már halálra unták a folytonos dugást és úgy dermedtek meg hirtelen az utolsó éjszakán széttett lábakkal innentől útban voltak egymásba csúsztatták és a sarokba hordták őket erre gondolok most a kékülő falak közti teret kitöltő belső éjszakában hogy te mire nem tudom talán a trichotillomániás kislányra az emeletről ahogy tépett szemöldökével néha rád mosolyog amikor elmész tejért rám sose pedig én mindig rámosolygok talán éppen ezért olyan furcsa pillák nélkül az arca tizenhárom de koravén kilencévesnek tűnik végül is az anyja is furcsa a nővére is most itt állunk bent kékülő bőrrel oldalt a székhalmaz a kislányra gondolunk nincsenek barátai csak a nővére aki leszarja és az anyja aki szintén a kislányra gondolunk és félünk hogy eltéved és egyszer egy ugyanilyen langyos kék nyári éjszakán őt is itt találjuk a székek közöttJúlius, csak úgy

Távol az éjjeltől, a nap közepén a tükrök és ablakok közötti különbségről beszélgettünk. Én azt akartam (értsd: „úgy döntöttem”), hogy a műalkotás ablak legyen egyik világból a másikba, de te azt mondtad, nem, a műalkotás — éppúgy, mint a másik ember — tükör. És hogy ez elég. De hát úgy csak azt látod, amit eddig is láttál, mondtam én. Hogyan lehetne ezen javítani? Hogyan lehetne rajta változtatni kicsit? Mondjuk ha a tükör egyszercsak kitépné a szemgolyódat a szemüregedből, és úgy fordítaná, hogy tényleg mindent láss, ami körülötted van, és még annál is többet: Saját magad a világban, amint épp nem a világot nézed. Dunajcsik Mátyás fordítása Megjelent a Műút 2016057-es számában Ablakok és tükrök

    37. galléros sárkány őrzi a barlang száját meghalt az összes legkisebb királyfi benn a barlang mélyén a sok csontváz egy kupacba halmolta elég gonosz megesz téged is de egyet a végén beenged       39. a hódoknak van egy serege kihegyezett hurkapálca a lándzsájuk ők a kerítés a mosómedvék farokkal felfelé támadóállásban vigyáznak belül egy vashenger oldalán a felhúzó legeslegfelül táncol a róka parókáját a nyulak fonták szénából- szalmából és nádisásból ő lett a király mert tőle félnek a többiek — a fogai  miatt 40. rugós a bicska a motorban is van rugó a roller az ugrálóvárban a levegő van egy ilyen hintatípus a cipőmben beépítve a bicska apa bicskája 41. az ágy alattiak I. a szandálból kiálló ujjakra vadászik a még fejletlenek izgatják fel kedvenc mérete a 23-as, 24-es a harisnyától irtózik ellensége a pamut a nylonon viszont képes áthaladni először a körömmel foglalkozik és az ágy bőrével később előről hátra percenként a tő után nyoma vész a talp mozdulataiért nem ő felel 42. az ágy alattiak II. a párna és a lepedő érintkezéséből keletkezik vékony porréteg és lakáspenész hívja elő nyirkos helyeken a kihullott fogakból fon láncot védelmül a folyamatos szél ellen a foglánc tartja meg a súlyát kontinentális éghajlaton  a külsőfül élővilágából nyer tápot zúgást hagy maga után Zsúr

Ureczky Eszter

Ureczky Eszter kritikája Alice Munro: Kilátás a Várszikláról című könyvéről (Park Kiadó) a legutóbbi Műútból

Pauljucsák Péter

Pauljucsák Péter versei a legutóbbi Műútból

Urbán Csilla

Urbán Csilla kritikája Hidas Judit: Boldogság tízezer kilométerre című kötetéről (Kalligram) a legutóbbi Műútból

Hutvágner Éva: Kis hiányjelek három pár lábbal

Hutvágner Éva kritikája Németh Bálint: A hangyák élete című kötetéről (József Attila Kör — Magvető Kiadó)

Tovább »
Székely Szabolcs: Versek

Székely Szabolcs versei a legutóbbi Műútból

Tovább »
Hermann Veronika: Álmodtam, vagy igaz talán

Hermann Veronika kritikája Grecsó Krisztián Vera című regényéről (Magvető Kiadó) a legutóbbi Műútból

Tovább »
Zöllner Anna: Térkép az antropocén tájról

Zöllner Anna kritikája az extrodaesia. Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című könyvről (Typotex Kiadó)

Tovább »
Szaniszló Judit: Lassú blende

Szaniszló Judit prózája a legutóbbi Műútból

Tovább »
Győrfi Viktória: Mint egy cápauszony

Győrfi Viktória prózája

Tovább »
Visy Beatrix: „megtalálnak majd a szavak”

Visy Beatrix kritikája Fenyvesi Orsolya: A látvány / Kommentárok meg nem írt versekhez c. kötetéről (Scolar Kiadó) a friss Műútból

Tovább »
Nyilas Atilla: Név, repríz („Az ékesszólásról” részlete)

Nyilas Atilla verse a friss Műútból

Tovább »
Kőrizs Imre: Művek

Kőrizs Imre műveinek galériája a Műút friss számából.

Tovább »
Csehy Zoltán: Pszichogrammák hőpapíron

Csehy Zoltán írása Kőrizs Imre hőpapír-grafikáiról a friss Műútból.

Tovább »
Balajthy Ágnes: A bohóctréfa súlya

Balajthy Ágnes kritikája Szolcsányi Ákos: Semmi meglepő vagy fontos: Románcok c. kötetéről (FISZ Fiatal Írók Szövetsége) a friss Műútból

Tovább »
Czéh Zoltán: S K A N D I N Á V

Czéh Zoltán prózája

Tovább »
Simon Bettina: Versek

Simon Bettina versei a friss Műútból

Tovább »
Kerber Balázs: A mechanizmusok veszélyei

Kerber Balázs kritikája Balogh Gergő: Karinthy nyelvet ölt — Nyelv, technika és felelősség Karinthy Frigyesnél (Fiatal Írók Szövetsége) című könyvéről a friss Műútból

Tovább »