Attila, Atilla, vezeklő, teremtő, ha ember maradtál: küzdj, bízz és bízzál, ember, ha maradtál, mosdat csillámporos eső; hátadat veri hét — csipkebokorvessző. Ember maradtál. Trallila, tralilla, száz legyen: a szárnykendő. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanBarátságra

WTF today we play tomorrow we pay én nem akartam feltétlenül képet rajzolni neked a halálról de minek szabadkozni ellenszélben minek aláírni ezt a szerződést is be fogják oltani ezt is felzabálják szegik és szelik hántják a szárnyakat porciózzák a porciót hiába hagyok hátra minden mocskot ha megveszekedetten takarítanék de még dohányzom és iszok látod engem bomlaszt a fülledtség pedig még sokfélét rajzolhatnék túl sokszor elhittem én hiú hogy ennek se annak se vagyok elég jó túl sokat akartam hallani a templomokban kétszer annyi szárnyat le is vágtam csak mert meg akartam fogni de nem vagyunk felszentelve és túlzás minden áldozat mert nem vagyunk freskó a Halál sem magától uralkodik és ő is csak az egyik és soha nem láttam Palermót csak az űr tart örökké csak a hang teremt hogy azt mondja játszd újra Sam szép a barátság szép a szerelem fehér zaj a kolonializmus romromantikája ahogy ellepnek a posztinformátorok Sam te vagy az emberem és gyönyörűen iszom és dohányzok csak egész nap zúg a fejem ha nem vagyok otthon a hátsó szobában hagyott tárgyaim megállás nélkül bőgetik a porszívót FTW today we pay tomorrow we play meg fogok halni mint a kutyák – azokat is elmondanám, de persze kísértettek közt kit érdekel hogy ide még kit idézek meg. ami a számítást meghaladja, az belülről észrevétlen. nem vagyok hajlandó vakulni többet jutalomfalaton és teljesítményen. veszett se leszek csak mert neked úgy könnyebb. az első sintérnek ki fogom harapni a nikotintól gennyes torkát. fognálak téged pórázra, és ijesztgetném veled a gyerekeidet. de azt is minek. nem aVersek

láttam élni a városotok lakóit láttam a koldusaitokat elhagyni reggel a házaikat eggyel több lábbal és eggyel jobban fésülten, mint máskor háborúba indultak — sorkatonaságba — ebédidőre nyomorult lett belőlük láttam őket délután is: pszichiáterhez járnak kideríteni, valóban tébolyultak-e vagy csak ti látjátok őket annak a tejútrendszer alól költöztek ide birtokba venni a kongó betontömböt, amiről hallottak aztán láttam őket csalódni, mert itt éjszaka sötét van lámpafénynél aludtak és várták hogy felnőjetek hátha megmásszátok a várost és éket vertek a tetejébe de ti most nyugatról beszéltek, még magasabb házakról ők meg várják a reggelt, és remélik, hogy ha vidékről a városba, onnan minél nyugatabbra akkor nyugaton biztos az égbe vágynak pedig úgysem kapni levegőtvárosotok

(Eredeti Nyilas Atilla-utánzat)  Meghalok egy csókodért Egy csókodért meghalok Egy: meghalok csókodért Csókodért (egy) meghalok. Csókod a cél, hogy meghalok. Csókod az ok, hogy meghalok. Előbb meghalok csókodért, meg utána is meghalok. Cél-ok és ok-ok ugyanaz az ok egyszersmind okozat. Csókodért előbb meghalok, előtte add a csókodat. Nyilas Atilla vagyok és költő, hű férj: nem hagyhatom holtat csókolni hitvesem: mint halhatatlan nem hagyom. 2014. december 7. Megjelent a Műút 2016057-es számábanKedvesemnek

Tipográfia: Rőczei György Well 26–30.

a hó napok óta egyre keserűbb. könnyezel, miközben kellemetlen vízzé és gyárpiszokká olvad nyelveden.  szemed sarka ott kezd olvadni, ahol a nap sem megy le. már nem is fázol: vésni kezdhetem totemállatom, vonít és csipog, ahogy késemről arcodra mászik. innentől te cipeled, engem azóta kínoz, mióta megsejtettük, létezik a hely, ahová tartunk. először nehéz lesz számolgatni a kopejkákat, meg a fényeket elviselni arkhangelszk fölött, de hamar veszíteni kezd majd súlyából és tündökléséből, ezt mantrázod, ettől rettegek. nem tudom, mennyi vágyat, mennyi zsírt tudunk átmenteni a tundrán, de nem játsszuk többé, hogy tágas a világ. még nem érkeztünk meg, de már tovább menni sem tudunk. Megjelent a Műút 2017061-es számábannehézfehér

zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem. később rúzstól barna csikkekben ért tetten az isten, becsapódott gondolatokba ágyazott ébredésként. nem éreztem szégyent — az ő képére teremttettem.rezignált pszichózis, 69 dB

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

szürkületkor végül elhullanak a madarak, lassú dermedésbe merednek, mint elhasznált percek a fölösleges térben. nyikorog, majd megáll a huzatban egy villanykörte. zúg egy vezeték. nincs semmi. nincs semmi, csupán valami csökött várakozás bólogat öntudatlanul, ahogy vánszorog — visszhangtalan csoszogás, gyötrődő test a tájban, a meztelen pusztulásban.ficam

Elhajítani, mintha szabad lenne, nem lenne benne semmi súly, se fék, üres testét dobni bele a végtelenbe, aprózza majd a vízmérték, a lágyan ringó fejből kisimogatni az űröket, álmában vetni el, akár egy kósza ötletet, és megállni. A csontokról alig tudok, rugalmatlanná tesznek, mint a tegnapok és a holnapok, nem érek soha utoljára hozzád. A hasított bőrre tett kezem csupán nyitott tenyér, felfogni a zuhanást, súlytan súlyodat sercenő gyufával. Nem tudni róla, de ott van. Hét éven át hajtogatott rév. Láttam megöregedni emberi tekintetben, az én hajam volt, amiből kiégették. Zúg a tenger. Kiülök kicsit, látom már, hova vágyik vissza. Megy le a nap. Elviselhetetlenül szép. Részlet a Minden kikötő című, az Ünnepi Könyvhétre a Kalligram Kiadónál megjelenő kötetből Megjelent a Műút 2015051-es számábanMerülő kő

Francis Alÿs: El Ensayo Rázza a kopott karosszériát, mint felköhöghetetlen váladék vagy sírás a mellkast. A bogárhátnál csak ez az öblös rotyogás ismerősebb. A közelben egy mariachi zenekar próbálja az ütemtelen kapaszkodás betétdalát újra meg újra. A dobozgitáron elvékonyodott, meglazult húrok, akár dombot mászni már képtelen inak: mintha halálpontos így lenne a forma, miközben a zihálás még örökösen a végső stádiumé. De lehet, hogy magnóból szól a férfikar, végtelen szalagról, lehúzott ablaknál. Mert járókelőt erre nem látna a drón, sofőrt sem, csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben, meg a határsávot, amit domb takar ki a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget. Az utat lejtőnek csak lentről hívják, mert vissza már nem fordul, aki valaha felért – ez egy másik gerinc, a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész. És vonóhorgot akasztani sincsen hova: a teli csomagtartó és a visszagörgés lóereje az eget is elhúzná. Űrhajós táv. Űrhajós terhelés. Egyetlen tapodt, az mennyi élet?Volkswagen Sisyphus

Apám listát hagyott anyámnak: hol kell fizetni a cascót, mikor újítsa meg a személyijét, melyik könyvet ne olvassa a gyászév alatt. Soha ne hízz el, ezt írta végül. Először az asztalfiókban hagyott Cameljét szívtam el, aztán belenőttem az ingeibe, leveleket találtam, kottát, elvetélt verseket, a fotólaborban eldugva aktokat, anyám akkor már hízni kezdett. A pincében túrtam tovább, amit kiástam, magamra húztam. Ruháimba anyám lassan belenőtt, tudtam, hol fizessen, mit ne olvasson, nem egy év volt, három évtized. Listát írni apámtól tanultam — versnek nyers, életnek kevés —, csak a végét hibáztam el, fogyni rest voltam és meghalni gyáva, körülnőttem a megfeszülő időt. Nyers

mind dögevők leszünk egyszer, mert mind dögök leszünk egyszer — mantrázod, talán hogy magadat nyugtasd ezzel a spártai igazsággal. kezedben vizes rongy, nekilátnál a lelkiismeret-takarításnak, de csak az ablakmosásig jutsz. így már mindenki látja a hullákat. gondolod, övék a felelősség: megúsztad.eladó lány

Isten azért nincs, hogy megbocsájtson. Nem is hagynám neki. A szalmakazal, amit magamnak raktam, amivel magam bíbelődtem — egyszerűen tűpárna. A tökéletesség elvarratlan lehetőség, fésűbe kapaszkodó hajszál. Bűntudatom oltárán rendet rak utánam őrangyalom. Már megint elmúlt egy hét, hétfő van.Csuklómozdulatok

Rajzoltam rá egy farkasfejet, kétágú kígyónyelve szárnyas pinát nyal. Ezek a találkozások egyértelműek. Vannak fesztiválok, ahol el vagy veszve, aztán csak úgy találkozol magaddal. Azt mondta ez a csaj, hogy az első fiúja tudott csak így csókolni. Persze, ő is még fiatal. Még ő is meg szokta lesni a férfiakat, ha pisilnek. Főleg ha álló fasszal. Mostanában a halál az, ami lefoglal, de kevesen tudják, mire készülök. A sörsátrak közt könnyű minden tánc, de holnap nincs és határozott a hajnal. Ki fogok lépni a kapun és elindulni egy utcán, de egyelőre folytatódnak a körök és nincsenek konkrét ígéretek. Csak spanglifüst, bejár egy szürke partszakaszt, és rögtönzött sörök. Baszki, hiába rutin már, hogy unom — a világ egyre érdekesebb. És nem is az ölelés, a fogás, a nyál, nem is a gyakorlat, ahogy feltörnek, lecsendesednek a testbeni és a testközi vadak, nem az éjszaka és nem is a történet, nem az eldobott szavak adják meg az irányt. Nem az álló faszok, szárnyaló pinák és nem a tény, hogy nem tudni semmi biztosat. Kivéve a másnapot, ahol kávét főzök, rágyújtok, térülök-fordulok és hirtelen megérzem a nyarat. Megjelent a Műút 2015049-es számábanAmi lefoglal

Minden történet ott kezdődik, hogy az egyik testvért jobban szeretik a másiknál. Nekem csak egy lányom van. De a szülés utáni első hetekben visszatérő álmom volt, hogy ikreket szültem, és hogy az egyiket elhanyagolom a másik miatt. Hogy a totális figyelem egyiránya valaki mást elfelejtet. A mai napig nem tudnám megmondani, a valódi gyerekem az elhanyagolt-e vagy a kedvenc. Így élünk szeretetben és szorongásban. Megjelent a Műút 2016055-ös számában Bronz és réz

Szili Józsefnek Ha minden rendben volna, úgy készen állnék a halálra, de nincsen minden rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, nem állok készen a halálra, így nincsen minden rendben. Nem állok készen a halálra, így semmi sincsen rendben, ha valami nincs rendben, nem állok készen a halálra. Ha készen állnék a halálra, úgy minden rendben volna, de minden rendben volna, így készen állok a halálra. Megjelent a Műút 2017059-es számában Menüett

Most haltam meg, és ha azt mondom, napfelkelte, göröngyökkel röhög a koporsó. Ez fáj egy kicsit, de legalább nem kell folyton reménykedni, hogy nem egyedül lovagolok a vágyak szélmalmával szemben, kis Dulcineámmal az oldalamon, alattam a lemondó Rosinantéval. Még mindig lovagolnék és reménykednék szüntelen vigyorgók és meggyőzhetetlen, merev okosok között, bennem a félelem, hogy ebben a városban sem fogadnak, bepatkolom magam a kültelki fogadóba, és reggel kezdem elölről az egészet. Végül is csinálnám, de már az álmaim is tompultak, emlékszem, erodálódtam a sír felé, és egyre szélesebb lett a vigyoruk, a hold és a nap pedig két nagy, sárga göröngy.Don Quijote

„Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” (Kertész Imre) ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak — munkahelyi elidegenedés, általános boldog- talanság, anyám, anyám — ellentmondani, az általános leépülés helyett visszapillantani, csupán a kényszer kedvéért, az érdemem nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam mellett, ülve és gondolkodva, miképpen a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik, minden egyszeri hang leüt bennem egy újat, a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg telet, miközben templomban ülök ismét és izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy deres legyen az arcom a kerengő közepén, mert egyfelől üdvös és morális, másfelől gyermekes, mert a boldogtalanság irányából közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg- fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb, de abba kell hagynom, mert nem akarom Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Chopin Prelude

Atillának  Kész versek mestere, minden rossz sort megigazít. Vajon mit mondanál? Csak az jár a fejemben, hogy nem vagyok méltó tanítvány. Hiába hívtál engem a Bambiba, ahova mindenét, mije van, viszi az ember. Megengeded, hogy rágyújtsak? Minden kedden, évek óta, mintha nem bennem volna a hiba. Csak ritkán van, hogy nincs. Akkor kellene nekem hozni. Hoztatok valamit? Aki sokra akarja vinni, abban kell, hogy legyen valami. Talán volt valaha, megpróbálom előhívni. „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” „Nagy bennem az erő, de nem akkora.” Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában  Tiszta lap

Az embernek, aki számára a függőleges irányt a darab fák jelentik az erdőben a gyökértől a koronáig, a város házai a pincétől a padlásig, a gépben rejlik a darwini továbblépés. Bináris rendszerekbe szűkíti magát, mintha egy térképen létezne. A házak között, az utcákon, mint szívbe tartó ereken, elindul a város közepébe, hogy a folyón addig hajózzon, amíg egy giroszkóppal a koponyájában meg nem találja a vízszintest a gömbön, aminek a kezdete a vége. Hajózási ismeretek

Ne várj nagy dolgot, írta emlékkönyvembe, az életedbe, apai nagyanyám. Apró kis hópelyhek, pontatlanul, emlékezetből írhatta, az örömök. Szitáló, halk sziromcsodák. Mint a zsizsikes liszt, három pár cipő tizenkét gyereklábra, vagy a bombák a pesti égen? Ha rá gondolok, az a reggele jut eszembe, amikor egy vadonatúj fényképezőgépet talál nagyapám holmijai közt, gondosan elcsomagolva. * Szüretkor, falusi bálokon egy parázsszemű, aprócska nő áll a tolmácsi színpadon és énekel. Anyai nagyanyám, Flórián Mária. Tizennyolc évesen felveszik Pestre tanulni az Operába. Kurváknak való hely az! Eltelik pár év, vályogházban dalolgat, házimunka közben. Hagyd abba, Anyu, rondán énekelsz! — szól ki a nyersszájú sors fürtös kis háromévesén keresztül.Ilona, Mária

Távol az éjjeltől, a nap közepén a tükrök és ablakok közötti különbségről beszélgettünk. Én azt akartam (értsd: „úgy döntöttem”), hogy a műalkotás ablak legyen egyik világból a másikba, de te azt mondtad, nem, a műalkotás — éppúgy, mint a másik ember — tükör. És hogy ez elég. De hát úgy csak azt látod, amit eddig is láttál, mondtam én. Hogyan lehetne ezen javítani? Hogyan lehetne rajta változtatni kicsit? Mondjuk ha a tükör egyszercsak kitépné a szemgolyódat a szemüregedből, és úgy fordítaná, hogy tényleg mindent láss, ami körülötted van, és még annál is többet: Saját magad a világban, amint épp nem a világot nézed. Dunajcsik Mátyás fordítása Megjelent a Műút 2016057-es számában Ablakok és tükrök

A csillagkeverőből úgy zuhannak a megtestesülések, mint a trükkök. Addig néztem az eget, amíg csontsovánnyá tett. Éhségtől lett a vérem fekete, nem tudom, honnan jön a vörös, de szemem a legfeketébb. A kezemben tüzet viszek, ahogy senki sem. Odateszem egy szívkamrába, hagyom lihegni. Addig a régen elfelejtett mozdulatok új dalba fognak, mint egy másik simogatás. Hangszer, amin játszok: tágítsa ki a pillanatot, az éppen felpuhuló bőrt. Érzem, hogy történik vele valami, mielőtt felismerhetetlenné kövez a fájdalom. De a felém tartó kezdetet gondolattal megállítom, maradjon velem a zaj utáni süketség. Emlékezetvesztés-hosszú, ahogy lángokként ropognak számban az eltűnők árnyai. Amíg pergetem ujjaim között a fényvesztés szeméből kihullt pillát, nem kívánok többet szívből. Megjelent a Műút 2016058-as számában A tűznyelő éjszakája

Az épületek nem halnak. Kilátni a testből. Ablakok néznek rá. A létezésre. A Kioltásra. Fodrászüzlet volt itt. Szőr, a haj. Ékes hulladék. A beszéd hőkioldója. Olló vágja hidegen. Az épület él. Kiáltja színeit. Szirénázik a sárga. Sípol a piros. Ablakban tükörkép csobban. Maradt még lakó. Maradt még maradó. Falak hazudják a kört. Csillár a nap. Az épületek nem múlnak. A halál a testé. Fodrászüzlet volt itt. Kócolt emlékezet. Olló vágja. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanCsillár a nap

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

Ha maholnap jóízűen elfogyasztom magam, vajon duplámra növök, vagy eltűnök örökre? Agyam újfent tréfás oroszrulettet játszik. A tárban csupán túlélési ösztönöm — csörögve. Se sütés, se főzés. Nem tartalmazhatok olyat, mit ne tudnék megemészteni magamból nyersen! A fájdalomközponttal érdemes elkezdeni, és ügyelni, hogy semmi ne maradjon a nyelven, hogy érezzem az ízt: a vér ízét, a véremet. Árulja el a hús s zsiger, hogy keserű voltam, vagy sikerült megédesítenem az életet. Önetető

úgy tudtam, a hónap végén párizsba megyek, hetek óta készültem az útra, hogy majd én a chanselise-én, a montmarte-on, a perlachez-ben, és így feltolultak bennem ezek a leírhatatlan nevek, jó így a perlachez? úgy gondoltam, hogy minden témának szentelek egy napot, és zarándokolok: jakobinusok, középkor, erkélyek, elveszett ereklyék. aztán kiderült, hogy itthon már megvan mindez hűtőmágnesen. még la fontaine úr sírja is, bár kicsit mélyre kellett ásnom érte! legalább közvetlenül tudok átadni neki üzeneteket. így már kevésbé fura ez a magnetikus vonzás, amit párizs iránt érzek, még így is, hogy sosem jártam ott. vajon kérhetek-e többet a sorstól, mint hogy egyszer a saját szememmel láthatom párizs csodáit, de legalább a disney-parkot? de már semmiképp nem leszek elégedetlen. végtére is a saját szememmel látom most is a csodákat. jó, talán kicsit kicsiben, itt-ott homályosan, de a lényeg ugyanaz, vagy nem? a fontos dolgok belül dőlnek el, mint a ferde torony hol is? Megjelent a Műút 2017063-as számábanpárizs

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

...Egypt …Kurt Schwitters …Lajos Kassák  in remembrance of…

Chiharu Shiota In Silence című installációjához Szabályosan keresztbe szelt hang ütközik meg egy zongora áramvonalán, és köré máris hálót sző az előszivárgó sötétség. A tér első pillanatában fekete szálak törlik el egy steril táj tisztaságát — miként kozmosz méretű papírlapot az ősrobbanás után, teleírják. Féregjáratokat nyitnak végeláthatatlan zsinegek, majd ahogy később az emberi szervek, kapcsolódnak egybe a szövetek. Fekete kebelezi be a fehéret, és némaság sodor befejezés nélküli jelsort a kibogoz- hatatlan zongora köré. Elviselhetetlen forróság a fény szóródásában. Megjelent a Műút 2013042-es számában Sodrás

Bár a felmentés nem a ferde vágynak szólt (trikóját még le se húzta, máris felfigyeltek rá, hogy a törzse el van pikkelyesedve), kint a busznál ülve — midőn lenyúl egy tűlevélért, hogy a sorozóbizottság által írott cetlire karcolásszon — ez jut eszébe. Föltekint. Meg kell valahogy köszönni azt a páncélt. Hátha a Láthatatlan adta kölcsönbe, hogy a durvaságtól megmenekítse. Még ha szúr is. Még ha örökbe is van. Végül is mindez relatív. A kénes ír, a hámelvékonyulás, az obszesz- szív kaparászás.Sorozás után

1 Amikor Örkitől megkérdeztük, mit jelent szerinte, hogy „Szezám, tárulj!”, mintha magától értetődő volna, vágta rá: „Az egy garázsige.” 2 — Számozhatnánk, dátumozhatnánk… talán a legegyszerűbb, ha számozzuk. — Jó, de milyen számrendszerben? Bináris, oktális? — A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne. Mint az ETA Nulladalában: „Néha nulla vagyok, / Néha meg egy, Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”, vagy ahogy Papp Dénes énekli a Kisavasban: „egy-nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy, nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy” (az száznegyvenhét, illetve tizennyolcezer- nyolcszázharmincöt decimálisban). — Akkor legyen hexadecimális! 3 — Jók ezek az x-es szavak: flox, lux, szex… — Mindegyik kicsit olyan, mint a xanax. — Lesz itt szex, ha jön a Leponex. — Nakonxipánban egy jó nagy axolotl lesz. 4 Több a baba, mint a fa. (FA = 250, BABA = 47 802.) Ha minden babát kikötünk egy fához, mint szokásban volt krumpliföldek szélén, negyvenhétezer-ötszázötvenkettő (B9C0) még mindig elkóricálhat. 5 — Szövetséget nem csak az ördöggel lehet kötni, sőt éppen vele lehet talán a legkevésbé. — Nem inkább nélküle lehet a legnehezebben? Nem is kell, hogy a falra fessem: jön hívatlanul, be se mutatkozik, ott csücsül lábát keresztbe vetve — ki, ha ő nem. Kicsit hagyja, hogy erőlködj, próbálj kibontakozni, nem sok híja… — Szoktam, különösképp lombhulláskor, így elüldögélni. 6 Amikor legelőször teát ittam, még nem tudtam, milyen az íze, a teaízre várva eljátszottam ötször, hogy még egy kis cukrot, még egy kis citromot. A Balatonon voltunk a nyaralóban, még egy kis cukrot, akkor anyukám meg apukám talán még együtt volt, még egy kis citromot, ők is ott ültek az asztalnál, mégHexa

jó edzőként fokozatosan terheltél. mindenhova magammal cipeltem a körülöttem épülő falakat. a tieid már az égig értek, szemeid előtt vékony tejüveg: nem láthattad, ahogy a napfényt megtörik a levegőben szálló porszemek, s én ezen keresztül láttalak bátornak, erősnek. gyávaságod, gyengeséged néha előbújt soha nem elég széles vállaid mögül. nem tudtad, de még kialakulóban volt az alaklátás nálam, ijesztőnek találtalak. sosem sikerült igazán a kedvedben járnom. lebontottam az egyik falamat, a legnagyobb téglával betörtem a tejüveget. a szilánkok arcodba fúródtak, átszabták izmaidat, többé nem mosolyoghatsz fájdalom nélkül. igyekszem minden nap megnevettetni téged. tégla

A sarokban fehér liliomok Állnak. Egészen Idegenek. A szobát Belepik. A porzókról a virágpor Tapad — összemázolt a tenyér, a tüdő, Lemoshatatlan, csak elkenhető Közhelyesség. Minden eleme Vádol. A szimbólum egésze Zaklat. A jelentés miérteket Maszatol. A fehér liliomok Rémületesek. EgészenFehér

Azt álmodtam, hogy a világ fából volt, és te is ott voltál. Fából voltak a tárgyak, fából a táj — minden, ameddig a szem ellát, fából. — Nem hiszem el! — mondtam. — Látod, milyen vagy — mondtad. Nem láttam, de téged láttalak, és te is fából voltál. — Ki csinálta ezt? — kérdezted csodálkozva. — Nem én voltam — vágtam rá gyorsan. — Mi ez az egész? — kérdezted. — Úgy látszik, igen — feleltem, mert úgy értettem, azt kérdezted, „Ez az egész?” Mikor felébredtem, megértettem, mit is kérdeztél valójában. Felébresztettelek, hogy elmagyarázzam. Nem értetted, mit akarok, és megint megkérdezted, „Mi ez az egész?” Legyintettem, hogy hagyjuk. Úgy látszik, igen. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Félreértés

Apám tanított meg horgászni, persze halat biz’ sose fogtunk, ideje nem volt rá, hogy igazi horgot vegyen, mert akkor nem tudott volna kivinni a közeli kavicstóhoz, ezért aztán meghajlított nekünk egy gombostűt, még anyámtól kunyerálta, aki egy zöld ingujjból vette elő, ami nem is tetszett apámnak, de nem adott hangot ennek, olyan volt, mint a visszapottyant, tátogó, vörösszárnyú keszeg, amit mi persze aranyhalnak néztünk, s már nem is sajnáltuk, hogy nem teljesítheti legfőbb kívánságunkat, ami bizony egy új, rozsdamentes horog lett volna. Sárfoltok

A gyomor megtelik velük: ha már kifáradtak, az agy villámcsapásokkal kíséri le a gondolatokat a hasba, és vérrel melegíti fel nekik a nyálkás szervet. Minden ebéd után megfulladnak a vérben és az ételben, eggyé válnak az állati tetemekkel. Csak azok a gondolatok engedik magukat megismerni, amik öngyilkosok akarnak lenni. Mint egy hajó, ami fedélzetén óriási képet szállít egy hatalmas cédrusról, az egyszerre-Philemon-és-Baucchis istenről, és néha, mikor épp nincs szél, elképzeli, hogy épp oda zarándokol. De ha a belek felé megindul, az elhalt cédrus fog zarándokolni: Bennem. Megjelent a Műút 2017061-es számábanZarándoklat a cédrusokhoz

Hosszú verset varr magának a szükség, meg ne fázzanak a szerelem csonka rímei. Szárnyas angyal ma az ég, vagy ez is csak egy bolond látomás, halvány kondenzcsík a ködös éj ölén, fényt fakaszt, csillagba harap, bőrőd selymébe tekernéd a napot, csomagolópapírt képzelsz az öleléshez, tartós sztaniolt a törékeny pillanatra, csókok illóolajából krémet képzelsz a bőrre, mosolyt smink helyett az arcra, mi feloldaná a szikár január szarkazmusát, beszakíthatná a fagyott tavak tükrét, a hahotázó februárban a szélnek útját állná. Csináljuk kétévszakos valóságot, írjuk át a létezést, lehetne téltől a nyárig kifeszített szárítókötél az idő, hogy bármikor átsétálhassunk kézen fogva rajta. Megjelent a Műút 2014046-os számában Szárnyas angyal az ég

Nem csináltam semmit, itt vagyok, nézz rám. Hazudsz. Minden szavad hasznavehetetlen gyémánt. Boldogok voltunk egykor, de már nem vagyunk. Azért egy-két évig még lesz egymáshoz egy-két szavunk. Ezeket el fogjuk mondani. Mondjuk, hogy érdekellek. Mondjuk, hogy érdekeltél. Hogy én voltam a szerelmed. Átvesszük újra meg újra, de aztán nem szólunk egymáshoz többet. Eltelik harminc év. Vajda János szerint akkor már könnyebb. Folyamatábra

A borostyán ütését már akkor érzed, amikor a levegőben röpül. Tenye- redbe csapódva, bár szemekre szétesik, az ereje megsokszorozódik. Mindaz, ami egykor történt vele, miként lírában az epikus mozzanat, a felszínre kerül. A fenyves mogorva zúgása a parton, a körök a vízen, melyek centrumába a gyanta becsöppen, az egyhangú moraj, amellyel a mederalj zúzott kövei az Egyenlítő felé vonulnak a tenger- áramlással. Mondják, a dolgok belseje megőrzi a változó dolgok színét, annak eszenciáját gyűjti össze, ezért süt, ha dörzsölik. A kiszáradt falevelet, hátramaradt szalmát, polyvát, szőrt magához vonzza, miként nő a férfit, tenyér tenyeret. A szigetlakók fenékhálóval halásszák, tűzifa gyanánt gyűjtik, s akadnak, akik a szomszédjaiknak eladják, legyen mivel fűtsenek. De a lángjának nincs ra- gyogása, hívják bár napkőnek is, csak a tűz képmása ég vele, s mindaz, amely egykor az őt bennfoglaló tájból ragadt bele. Ki rózsaolajjal bedörgöli, annak az elhangzott szavakat visszasúgja, de miként, az a titka marad. Ki mézben főzi, azt fénymázzal bevonja. Ballépés ellen használ, italba keverve, nyakba akasztva. Az átlátszó kőben, akár lágy fényű az, akár ha kemény, hangya-, szúnyog-, apró sóhajtetemek vannak, emiatt hasznos amulett. Magam is hiszem mindezt. Sok éve hever fadobozban anyám nyaklánca, mindahány esemény lekopott róla, ami a gazdája révén rendelkezett, és már se nem hű, se nem csillog, de ha némelykor egy-egy kéz hozzáér, elmozdul alóla, s milliméternyit déli irányba csúszik.Borostyánkőlánc

Bármelyik csütörtök délelőtt a túlélés eszköze a megszokás kórházfehérfalak menzaszag lépcsőfordulókban torlódunk mozgás közben csillapodik a szorongás kitartóan kaparjuk egymásról a gondosan növesztett kérgeket pótcselekvésnek ez is megteszi gyökereink összeérnek a föld alatt kávézacctalajba kapaszkodunk   Maradék egymásnak feszültek a szélsőségek a kövek maradtak azóta is keresed a forma bontó geometriákat a repedésekben a ferde estéken amikor haza kúszol az ingerküszöb alatt és útközben lekaparod más mozgalmak matricáit a lámpaoszlopokról zöld határon csempészel nyugalmat hétköznapjaidba elmúlik a műanyag szag de a rothadó perifériák életérzése megtalál téglákkal a mellkasodban omlik a vakolat   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Keszocze.mp3"][/audio]  Versek

Groteszk leszel, mint egy rosszul preparált állat. Próbálok erre nem gondolni. Sokáig fekszünk mozdulatlanul, mint a kutyák, ha párzás után összeragadva maradnak egy ideig. Valahol most épp egy beszédhibással gyakoroltatják a taxidermia szó kiejtését. Nekem meg a te neved miatt kellene logopédushoz járnom. Mert a beszédhibám tényleg disszonáns ebben a csendben, ahogy egykor a kedvenceké is az volt, mikor hallották a lakáskulcs zörgését. Most ott tartok, hogy megszokásból fordítom el a zárbetétet. Mint azok a gazdák, akik még mindig abban reménykednek, hogy egy kóccal kitömött, drótból készült vázra húzott állatbőrből jönni fog az ugatás.Taxidermia

lámpafény egy keskeny ajtón, keresztülhasít a repedéseken, ahogy kitalált fegyencek bújnak rácsok között át. motyognak celláikban a zakkantak, önmagukat rángatják végig az akaraton, körkörös folyosón. az állatok megszabadulnak testüktől, bennem állandó tudat csak, hogy vagyok, hogy hozzám tartozik ez a két kar, ujjak, hamis tükörből ismert tagolatlan arc, a latívusz tömör hiánya. nem válaszol a meghalás, csak fénylik a köd mélyén — egy bogár, ha rávillan holmi sárga sugár, zakatoló áldomás. el nem kezdett világban háborog az anyag, kiszakadni próbál a visszhangzó iszonyatból, ahogy a háttérben motoszkál a be nem fejeződő jelen. Megjelent a Műút 2014048-as számában kongás

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

Hej, csodaország, örvendj, hogy itt élsz Már mért is csengne úgy ez most, mint élc?! Van szilvapárlat, van aranyalma Mit kormánypárt ad — érte Hozsanna! Télapó itt van, bíbor az orra; Prédára mozdul, cimboraszóra. Éhe a szépnek, éhe a jónak Télapó itt van, ízfokozónak Szép haza szülte, hó a subája Elszántan foszt ki — hopp, a csudába! Szép láncot kaptunk, s most belevésik: „Balga, reménykedj; meggebedésig!” Megjelent a Műút 2017060-as számábanFöltunningolt dalocska

Van egy apró bukkanó De mi van ha az a gleccser Teteje s a jeges tenger Mélyén van a nagyja S a mi titanikunk kapitánya Úgy dönt ütközzünk má' ma S a film végén meghalunk. Vagy ha zuhanyzunk Édes kettesben egy motelben És a semmiből hirtelen Kés villan torok rikolt Megrázó sikolyunk Teret jelent sebet szakít S a film végén meghalunk. Vagy ha bankot rablunk Én te kék és rózsaszín Riasztó üvölti nevünket Pisztoly kattan Elvesztjük a fejünket Jönnek a zsaruk a barmok S a film végén meghalunk. De mi van ha nem halunk meg Ha muszáj folytatni a történetet Ott vár majd minket a happy end?   A mű a szerző felolvasásában (az írott változatban lehetnek eltérések, ezek az utómunka során keletkeztek): [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi.mp3"][/audio] [audio mp3="http://www.muut.hu/wp-content/uploads/Nadasdi2.mp3"][/audio]  Mi van ha

Amikor először rohantam át úttesten, akkor kezdett követni. Mintha tudná, hogy ki akarnak rabolni a zárt vaskapuk. Ha lenne időm, megfordulnék, megragadnám rozsdafoltos kabátját, és szögeket ordítanék arcába. Engem ne teszteljen, képtelenség megtanulni ezeket a folyton eltűnő utcákat. Túl régóta figyelek már arra, hogy ne fussak ki a vonalból. A kanyarnál, ahol beér engem, egy térképet fog a kezembe nyomni. Azon a térképen egy olyan város lesz, amit mindig összekeverek egy másikkal. Ne aggódj, kölyök, bekarikáztam, hogy hol tévedtél. Megjelent a Műút 2016058-as számában[Lecke]

Reménykedünk, mint kedvenc szétment álompárjaink Második Összejövetelében. Annyira reménykedünk, hogy még a falba belenőtt angyalok is áradoznak, mennyire cukik vagyunk. Ez persze nem igaz, csak fogvacogtató hideg van, összehúzódunk, és ettől kicsinek látszunk és aranyosnak. Az angyalok teste a ház. Kidugják kövér kis karjaikat, arra támasztják gödrös álluk. Lentről ők aranyosak nekünk. Mindig azt mondtam, hány elkapart fattyúnak állítottak emléket, de a gazdám minden alkalommal szájon vágott. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, tűnődtem, miközben a tetveket szedtem ki a hajamból, hogy csak alulfizetnek, mert egyébként korrekt személyek alkalmaznak, nem nyúlnak a kötényem alá, nem settenkednek be hozzám éjjel. Meghallgatják a véleményemet, vasárnap kimenőt adnak, templomba nem járok — ez is tetszik nekik —, délután a főút melletti teraszra ülünk ki a többi lánnyal. Szerencséd van, mondják, túl fiús vagy, szemben velünk, akik virágzunk, mint diktatúrában a metaforák. Nem igazán tetszik nekünk a hajnali kelés, sem a higiénia hiánya, de eddig még egyikünk sem halt bele. Te nyelvelhetsz, te mázlista, neked járhat a szád, nekünk meg nem, perlekednek, nem tudom, mennyire gondolják komolyan. És kipirul az arcom, mint egy barokk puttóé, nálunk a kandalló fölött függ egy ilyen kép, kihúzom magam, döbbenten látják, hogy nekem is van mellem. Felállok, elmosolyodom, kinyújtom a karom, és hátrafordulok, úgy mondom nekik: nézzétek, leesett az első hó, ha közelről nézem, ki tudom venni az alakját, nyolcágú csillag oldalszarvacskákkal, de túl közelről nézem, és elolvad a tenyeremen. Megjelent a Műút 2016058-as számábanA békebeli mesekönyvillusztrációk természete

Olykor egy utazás szükségeltetik. ———— titokban a szellem irányít mindent a test semmire se jó ezt ösztönösen tudod tizennégy évesen, és tizenhat évesen, ha poklot is idéz, még emlékszel rá. Ezt az igazságot festették a gimnázium hosszanti falára éjszaka, mielőtt elindultak Hádész felé. Héraklész szülővárosa, Hádész a sziget másik oldalán feküdt, nagyjából négy óra autóútra. A város se nagynak, se jelentősnek nem volt mondható, egy dolgot leszámítva. Láttál már vulkánt? — kérdezte Héraklész. Gérüón csak bámulta, és érezte, megmoccan oldalt a lelke. Aztán írt egy hazug üzenetet anyjának, és felragasztotta a hűtőre. Beugrottak Héraklész kocsijába, és megindultak nyugatnak. Hideg, zöld nyáréj. Aktív? A vulkán? Igen, legutóbb 1923-ban tört ki. 180 köbkilométernyi izzó sziklát lőtt a levegőbe, lángolt az egész vidék, tizenhat hajó borult fel a kikötőben. A nagyanyám mondta, hogy a városban hétszáz Celsius-fokot mértek. Felgyulladtak a főutcán a viszkis- és rumosládák. Ő látta a kitörést? A tetőről nézte. Le is fényképezte. Délután háromkor, de mintha éjfél lenne. Mi történt a várossal? Megfőtt. Csak egy fogoly élte túl a helyi börtönben. Mi történhetett vele. A nagyanyámat kérdezd. Ez a kedvenc sztorija — Lávaember. Lávaember? — Héraklész Gérüónra vigyorgott, ahogy az autópályán gyorsítani kezdtek. Imádni fogod a családomat. Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.  XI. Hádész

amikor a vakond aprócska vaksi szép gomb szemeivel magabizonytalanul önhitten hitetlenül rettegve merészen az égen őrjáratozó papírsárkányra feltekint az égi lajtorja mennyei felvonó páternoszter nyikorogva megindul a totyogás különleges állapot köszönőviszonyban sincs a szárnyalással a galamb könyörtelen megalkuvó minden lépésénél hatalmasat biccent roppantmód kérlelhetetlenül bólogat helyeslően alattvaló seggnyaló vérengző vagy csak láthatatlan bántalmazó diktátor húgyfoltos hatalomkoldus négy vagy öt vagy minden az egyben mindenáron győzni az a szánalmas bűzös akarás mindent szétrágó féreg még ki sem sarjadt veteményt kiégető méreg szárnya van neki repülhetne akár de sem teste sem lelke nem dacol a gravitációval vonszolja hatalmas testét magánterében szakadatlan burukkol magányosan az őszi fellegekre nincs tekintettel őrzi szigorúan a ketrecben kuporgó bús szalakótát aki néha repülni próbál szíve szerint lelke szabadulna a rácsok mögül felkapaszkodna a benne rejlő apró létrán ám a vonzásokból sohasem szabadul nem emelkedik nem zuhan ott lebeg ég és föld között tehetetlen teste Megjelent a Műút 2016057-es számábanamikor a vakond

A boldog emberek nem írnak sem verset, sem zenét, nem festenek és nem faragnak szobrot. Már az első szeretkezéskor tudják, hogy egyszer visszér lesz a lábukon és fájdalom a szívükben, és miközben az egyik végén égetik, a másikon oltják. És a sikereik mögött látják az eljövendő kudarcokat, és az ábrándok vonatán már a csalódások állomásait számolgatják. És tudják, hogy Isten csak egy mankó, és hogy igazán nem bizonyíték semmire, a sírunk is behorpad egyszer, és tehenek legelésznek rajta, és egy kisfiú azt fogja kiáltani, Né, apa, tehén, de az a kisfiú sem lesz mindig gyermek. A boldog emberek mindent egyszerre látnak, ezért ülnek a kocsmában naphosszat, és sírnak, és nevetnek, és azt mondják mindenkinek, aki még nem ismeri őket, a legjobb meg se születni, s az ezután következő legjobb: hamar meghalni. És amikor hazamennek, az asszony már elköltözött, de hát ők tisztában voltak ezzel is. És a gyermeket is magával vitte, pedig az volt az egyetlen boldogságuk, olyan édesen mondta, hogy né, apa, tehén.A boldog emberek

alkoholista amikor már elég sokat dőlt a lőre akár egy gyengécske kabaré is kezdődhetne belőle mondván maga szürrealista netán futurista — én kérem inkább alkoholista de hagyjuk el az olcsó gegeket hisz nincs az a tudomány mely felmérhetné ezeket az undorító jóléttől a szesz-féle pancsolásig melybe a hajléktalan állatként belemászik és ájultságukban közel kerülnek egymáshoz a kóros figurák legfeljebb stílusuk más itt esetleg sárga selyem pongyolába burkolózva villant a dáma odébb négykézláb állva mereng bele a pocsolyába a nyomorúságára gyönyört hajszoló na már most barátaim ki a jó és a motiváltságnak merre lézeng szocializált alapja alkoholmentes ürge viszont fel se készülődjön erre a szellemi kalandra úgysem közelíthetné a magány s a szeretet eme kétségbe ejtő stációit melyek között a szesztestvéri hit gyilkol és ölel miközben az ördög vinne el minden szereplőt most épp oldalról egy özvegyet lesek aki bódultan korcs kutyájával odanőtt a kocsmaszékhez az imént még heherészett de később árva taglózottságában valahogy angyali az álságos közegészségügynek látványa nem épp hallali ám akkor lelkét ki menti meg alkonyat valamikor úgy volt hogy a gyerek felébredt és hunyorogva leste a redőnyön átszűrődő aranyos csíkokat majd áhítattal meghallgatta az erdőszéli apró madarak miként csicseregnek majdnem eposzi méretekben támadt fel lelkében az életszeretetnek valami kéjjel bizsergő(szino)líra

nem vagyok elég idős ahhoz, hogy a kék frakkot kivegyem a szekrényből, anyuka, hallja már, leteszi az asztalra, csak tárgyak vannak körülöttünk, de mint az emberek ezek is buzognak kifelé a szobának sejtfalain, a sámlit tegnap rángattam be az előszobába, de ma már a fogasok után, szaladok, fél négykor a padlóra rogyok, a világmindensége a háznak fehér lepedőbe ficamítva, anyuka, hogy festünk-e mi? egerek patkányai vagyunk mi, nem is értünk, nem is hallunk, velőnk saját fülünkön ki, látod, minket az élet is képtelennek szán, majd úgy igazán beleharapok egy már hatéves süteménybe, úgy, hogy gerendaként roppan, tudom, hogy anyuka meg apuka sütötte együtt, mert kibaszott fém íze van, olvad már, anyuka kinéz, olvadnak már a fehér takarók, szívszaggató ricsajjal, de mi lesz most énvelem? semmi, anyuka. tessék ide lefeküdni, így ni, ne tessék remegni a zokogástól, tessék szépen bent tartani. ráterítek egy hipózott ponyvát, elnyomja a szagát a bordázatnak és a felpárolgó sós lének. a bejárati ajtó nyitva marad, anyuka, visszatartott lélegzet, a híradóban: egy elhajított cigarettacsikk miatt minden bizonnyal, már többé nem aggódom a hideg éjszakák miatt, mert anyuka kiengedte az utolsó füstoszlopot a cserepezett, öblítő illatú száján, és beszakadt a tetőzet, rá a csigolyákra üszkösen kevés maradt. majdnem annyi, mint a tenyeremAnyám nevét nem

Csontok elágazása a zsírpárna alatt, megdermed a tenyér a pihés vállon, megdermed vetkőztetés közben, megdermed és felismeri a saját félelmét, ijedt madár az eget karmoló ágakon, a ragadozó fókuszában és a karmok közében, ha a szívet felhangosítaná valami, befogott füllel menekülne a város, ketten fognak eltévedni a széttépett, újraragasztott térképen, a fényes ragasztócsíkok és a perforációtól alig elváló utak között, ketten fognak beleveszni a fonódásba, de a ruha pántja még a helyén, alatta a járatlan út és az ujjbegyek, sőt az egész tenyér belekövül a pillanatba, ahogy a váll is, ez a gömbölyű gomb, késleltet, kívánja a hosszú záridőt, nem sürgeti az elmozdulást addig semmi, amíg a két szív markában a két test megszorul, amíg még nem egymáshoz csapkodott kovakövek, aztán a szikra lobbanásakor már senki sem látja, hogyan robban szét a madárraj, mi ez a hirtelen támadt üresség a tenyér lombján belül, mi ez az üveges nyugalom. Megjelent a Műút 2017063-as számábanPastorale

Most is csak a víz simogat. Túl rég óta nem ért már hozzám senki, és ez már így marad. Fél éve kényszerítetted rám ezt a kínos szabadságot. Hiányod kiszorít valamennyi vizet a kádból — a sötétség ott kezdődik, ahol már behunyt szemmel sem látlak. Kezemet a testembe rejtem, hogy ne nézzen ki úgy, fognia kéne valakinek. Nem neked. Felhívnálak, de nem mondanék semmit. Csak beleönteném a bort a telefonba, mert abban az igazság, végre megtudhatnám, miért. Megjelent a Műút 2017061-es számában A fürdőzők

Ismétlés a házat erdő veszi körül. nem kerek, amolyan térképforma erdő. a boldog ország látképe, téli anziksz. egy fehér körvonal, kiegyensúlyozott tisztások. valaki még magaslesekről is beszél, ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről. heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent. ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem. csak megnyúzni, amit a többiek lőnek, és enni, gyávaságból. aztán kihányni, nem eszem vadhúst. ráhúzni egy kis havat. a sötét előbb megsóz, aztán nyalni kezd. csuklóval iszom a korlát rozsdajegét, és visszamegyek a házba. most elölről. Szénszünet a díleremhez mentem a Népligetbe, vékony, okos, ideges mozgású fiú. vérbalos, és kis híján kétdimenziós. tényleg szükségem volt egy kis szénszünetre, így leszálltam a Klinikáknál. hívtam, hogy a nevem Csíz Péter — és meghalt az anyám, de ezt már biztosan említettem párszor. csúnya történet, mármint úgy értem: sértő. különösen, hogy anyám meg néha szép volt — de nincs tanú. soha nem hagyunk tanúkat. ezt is megtanulhattam közben tőletek. hálás vagyok, mint a béna az álmokért, az éjjel futott Liget-körökért. most a lépcsők nevében: — két percre jönnék, haver. Felszámolás megy a rabbi, meg a pópa, meg a részeg, és már meg sem állnak Rákosrendezőig — azt ismered? léci, fizess egy sört nekem. nincs meg a tárcám, csak egy dedikált Petri van nálam. egy kritikusé volt, akiről azt mondták: nagy lehetett volna. csak hát ivott. csak hát meghalt ötvenhat évesen. egyszer volt valami tűz, de nem, nem abban. a könyvei viszont kormosan és kábán, nikotinlepedéktől szedálvaRendrakás

Irgalmatlanul sűrűre főzöd, kelbimbóval. Takarékosan felhasználsz mindent. A csimbókot levágod. A mócsingos okoskodást. S összegyúrod a liszttel a darált szubsztanciát. S hálásan egyesülnek ujjaid között a nyűgös anyagok. Kezdet és következmény egymásba nyomul. Közben a kötényedet felhajtod, s nincs rajtad bugyi. Pedig vége a nyárnak és mégis — hajlandó vagy megmutatni. Akár sajtreszelés közben vagy habverés alatt. Megunhatatlan maradsz. Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik. Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől. Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon. Én nem gondolkodom. Lenyalom. Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz. Megjelent a Műút 2017060-as számában Leberknödelsuppé

Gerda Taro Gerdáról, kit megölt egy tank ahogy elindulsz a turistaútvonalon az égbe látod a különböző méretű mérlegnyelveket a befagyott tengeren jégtörőhajóval átmész az emlékművön túlexponálod a légüres teret a panírban mínuszban szárított megmerevedett alsóneműk porozitását keresed csökken a hangteljesítményszint megáll a vétekszámláló hőérzeted kétméteres védőtávolságon kívül bizonytalan mint libellában a buborék helyzete lázadsz az éjszakai krémet nappal kened fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítod függönyöket csíptetsz fel folyamatosan már nem bírsz lefele nézni a célállomásnál szerveid különválnak egyenként indulnak felfelé fotómasinád eggyé válik a tereptárgyakkal lassan megtalálod a zöngevonaladat felszabadultan énekled az érted mondott permanens Requiemet egy tank vitte el a cirkadián ritmusunkat azóta az éjszakai krémet nappal kenem fel a partvis sörtéit könyök-idommá hajlítom három pontban definiállak: 1. minden nap rakétát lőttél a bázisomra aztán az utolsó pillanatban meggondoltad magad 2. vizes hajjal németül vallottál szerelmet 3. jelentőségteljes lélegzetvételeink száma megegyezik még ma is megakadnak hajszálaid a kilincsen   Elasztán I. eljött a jelentőségteljes pillantások napja el fog fogyni a rúzsom nem hagyhatom a hajamat felügyelet nélkül derékszögben áll a fültisztító pálcika nem jöttél vissza kísérteni rózsaszín vízben állok tűvel tisztítom a zuhanyrózsát if you catch a tiger by the tail don't fail LOMO fényképezőgéppel kapom le a csőeffektus miatt nem látszik a farka II. tőlem húsz centire materializálódtál megfogtad a zuhanyrózsát a függöny alja nem volt felvarrva tavaly még nem gyulladtak ki bennem az utcai lámpák most eper és kapor illatától öt százalék elasztán leszel a textilben tízszer nagyobbra nyújtalak szétszakadsz  Versek

P. Gy.-versekre  Aki bármiben is hisz: az hülye így Petri. Kiskaput, alkudozást nem engedélyezőn, tökösen = az én ízlésemnek túlzott szigorral. Mi az, hogy „bármiben is”? Én (ennyi idős korára puhul meg/bátortalanodik el az ember? vagy ilyen megvehető voltam mindig is?) hiszek az avarlyuggató hajtásokban, a viaszos tavaszi rügyekben: nem fogják elsikkasztani előlünk a leveleket, virágokat. Hiszek a nyári dögmelegben idetaláló hűsítő szellőnek: szemkápráztatón csillámlóra fogja tördelni a tó tükrét, s mint láthatatlan macska, eljátszik a kacsák elhullatott pehelytollaival. Hiszek a grillezés-illatnak (az orromnak meg ab ovo hiszek): maga után fogja csalogatni a falat (amit különben nem nagyon szeretek:) a sört. — Micsoda profán-póri reflex! A nyálmirigyműködés mint istenbizonyíték… Elhiszem, hogy a fakólangy őszi napsugár s a hajnali fagyok máskor-sosem-látott kékre homorítják az ég üvegharangját, s káprázatos színesre festik az erdőt s bokrokat. A tél (természetesnek mind kevésbé számító ® ritka, mint a fehér tarló) fehérségének is hiszek: fehér kórházi lepedőt terít a sárra, vörösre csíp arcot-kezet, ám gyógyítja a lelket. (Látható: elkötelezett híve vagyok a giccsnek, ne is folytassam akár.) Soká rejtve úgysem maradhat semmilyen botrány, melyet ideig-óráig eltakar. Hogy megtarthatnék bármit is; na azt (pedig jó lenne egy s mást) nem hiszem. S hogy politikai sarzsit viselők elűzik valaha rosszkedvünk leginkább általuk ránk hozott telét, azt már nagyon-nagyon rég nem hiszem. (ha nem hangzana ellenőrizhetetlen dicsekvésnek, hozzátenném bizonnyal: Nem tudom, hittem-e valaha.) Nem is akarván dacolni a személytelen felszólító móddal, már régen folytatódom; át mindazon, amit a gép dob (Moirák Zrt.)Ábrándkergetés (helyett)

  Három objekt

Elbúcsúztunk, mondtam, hogy nincsen. Fogta a kezem, és jött utánam. Mondta, hogy igazán sajnálja. Mondtam, hogy vége, de tudta ő is. Elengedett, megállt a sarkon. Nézett utánam, tudtam, mert én is megálltam, és vissza- fordultam. Csak hogy még egyszer lássam, és ő integetett, és persze én is. Mert szerettem, és tudtam, ő sem volt közömbös irántam, habár értette, hogy mennem kell, de egyikünknek sem volt könnyű, hogy tudtuk, többé nem látjuk egymást. Megjelent a Műút 2015050-es számábanAz ateista első napja

Fontos ember vagy, fontos dolgokkal foglalkozol. Elfoglalt vagy, mert a fontos dolgok egy része sürgős is. Ha néha mégis beszélgetsz velem, mert neked is szükséged van beszélgetésre néha, akkor is csak a fontos dolgaidról tudunk beszélgetni, semmiségekről, melyek nem fontosak, sohasem. Megjelent a Műút 2017059-es számában Nem fontos

Ipartelep, törésvonal, károkozás Mint aki észreveszi magát egy kirakat üvegében ki ez a furcsa szerzet űzött vad mi ez a sírig tartó vonulás Lábaink alatt sosem fogyó betonút vigyázz ha lemaradsz ez csak morzsalék kátrány repedésből kibújó gyom én itt nem hagyok nyomot Kinyújtom a kezem talán még eléred mert szélárnyékban biztonságosabb amikor mellettünk párosával elrobognak a szavak: ipartelep törésvonal károkozás   Levél egy sebesült katonának a dögkutak feltelnek itt is tudom milyen a szaga a bomló húsnak a por megül mindenen mint a hamu és hiába súroljuk forró lúggal a követ a rügyfakadásnak éppúgy nincs jelentése mint egy törtfehér damasztabrosznak mi jól vagyunk mégis esténként magamra húzok egy másik testet a gyermek arra hasonlít aki eteti  Versek

gyere, gyere. csak ennyit küldött? na jól van. csak az ott, a polcon hatvanöt, a számlák. hétfőn kell fizetni az ebédet is, az is tizenhárom, ez még arra se elég. majd mondd meg neki, mindig így cseszik ki velem. most nincs otthon? mondd meg neki, hogy száznegyvenet küldjön, csak a számla ötvenöt. nem kell, maradj a seggeden, már volt, aki szokott, sajátjából. majd megadom. a kertszomszéd küldött szőlőt, ezt edd meg. ó, már vagy öt éve, még a macskák miatt. biztos megdöglöttek. megfogják az egeret, játszanak vele, ha nem mozdul, hamm. csak a budira meg a konyhába. dehogy megyek orvoshoz. tudom én azt, miért. úgyis megyek anyu után nemsoká. hetvenöt leszek már, hetvenöt. mégis menj el a boltba. apu nem tudja, hogy iszom. ha jön, eldugom. egészséges ez. melegítsd meg a lucskos káposztát, a nászasszony hozta, jól főz. hétfőn jön az ebéd, tizenöt, azt’ nincs pénzem. máskor finomabb. múltkor is ezt hozott. jól főz. savanyú. csak adjak neki pénzt. tíz perc múlva indul a buszod, az nem vár. Apák

Charles Bernsteinnek Mérni a mérhetetlent. Az ember gyakran úgy érzi, hogy képességei kevésnek bizonyulnak a mindennapok során. Ha akarjuk, ha nem — szembesülünk a földi élet nehézségeivel és végével. Sokszor rácsodálkozunk, hogy a technika segítségével egyre részletesebben ismerhetjük meg a bennünket körülvevő világot. Mind zeneelméleti beállítottságú, mind gyakorló muzsikusként hosszú idő óta szorosan kapcsolódom Mozart egyházi műveihez. A filmezéshez, s azon belül a dokumentumfilmezéshez két szálon is kötődöm. Munkámban azt vizsgálom, hogy a vállalati teljesítményt miként befolyásolják a stratégiai menedzsment alapvető építőelemei: a vállalati stratégia, a szervezeti felépítés és a szervezeti kultúra. A gyilkosságok pszichológiai és filozófiai hátterének, illetve azok irodalmi megjelenítésének vizsgálatakor kiemelt szerepet kap a szadizmus, a kommunikációs zavarok és az elidegenedés vizsgálata. A tanulmány célja, hogy a magyarországi rosszhírközlés gyakorlatát és annak hiányosságait a tájékoztató orvosok szemszögéből vizsgálja meg, és megalapozza a gyakorlat javítására irányuló igényeket. Rövid látleletét nyújtom annak a hitnek, amit ajándékba kaptam Isten kegyelméből Őbenne, aki teremtett. Észlelve a töredezett kőzettömbökre végzett vetőstatisztika korlátait, a töredezettség nyomozására új megoldás után kellett nézni. A tiszta és tudatos intonációra épülő komplex kórusvezetői tevékenység összetevőin belül kiemelten vizsgálom a beéneklés– összehallgatás folyamatát. A bipoláris világrend kialakulásával a sport is a nemzetközi konfliktusok megvívásának egyik preferált színtere lett. Kalotaszeg gazdag történelmi múlttal rendelkező vidék, amelyről már sokan meséltek. Szabadka szellemi, kulturális, gazdasági és politikai életében egykoron kiemelkedő szerepet játszó, több mint hatezer fős zsidó közösségnek az impériumváltástól a vészkorszakig, vagyisFeszültségszámítások anizotróp alapon

black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite white red   red white whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite whitered   redwhite whitered redwhite redwhite whitered redwhite   whitered redwhite whitered whitered redwhite withered   redwhite whitered redwhite black whitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhiteblack whiteblackblackwhite blackwhitewhite black   (   Kazimir Malevich born 140 years ago  :   february 1878   )  

SUPREMATIST POEM

Fehér gombszemeiről lekopott a festék. Ennyi maradt a régi házból, meg az angyalcsináló emléke. Amióta a városba költöztünk anya folyton lisztet lop a rejtekhelyekről, amit elszed, pazarolja, az orrával eszi. Apa mindig eldugja, és a lelkemre köti, el ne áruljam, mert elkap a rézfaszú bagoly. Csotrogányajkai közül fröcsög a nyál, legjobb lehajtani a fejet. Persze, ki tudna ellenállni a térdeplő, taknyos, könnyes könyörgésnek, anyám eléri, amit akar. Vizenyős szemhéjai alól, mint az öreg kutyák, néz felfelé. Ha megmakacsolom magam, a testvéremről kezd beszélni, hogy annyira rossz gyerek vagyok, félt megszületni, inkább felküldte a Jóska bácsi az angyalok közé. Nem tudok nem engedni. A szörny az ágy alatt meghalt, átvette helyét az álom, melyben mozdulatlanságra ébredek és kezd fogyni a levegő. Egy másikban, a lépcsőházban kekszet szór elém az idős néni, csak az illatát érzem, négykézláb kúszok utána, ő meg csak egyre kérdezget. Mi leszel, ha nagy leszel? Angyalcsináló, mondom és fuldoklás közben nagyokat nyelek.A plüsskutya megvakult

Álmomban elaludtam a házunk mögött a kertben közben megérkeztek akiket vártam szégyelltem hogy elaludtam rohantam be a házba háttal álltak némán pakoltak azután megfordultak egyenként apám anyám és egy nő akit nem ismertem kontytalan sápadt viaszbábszerű nem szóltak hozzám apám és anyám rég halott de ki volt az a harmadik 2016.szeptember 5. Megjelent a Műút 2017063-as számábanÁlomszintek

álmomban a láp fölött gőz száll, városok vesznek bele, s én sárember vagyok. otthon is lehetnék, mondhatnám annak ezt a tüdőtépő sétát, ahol a bokrok horzsolása, a pernye tapadása sejtekben elnyúlva bölcsőként ringat el. de az ágak elől kitérve pucér talpamról leválnak a csomók,  göbök, s míg te is testedtől böjtölöd el a kinézett bűnök sorát, én kettőnk oltára elé borulok le pogány testamentumok sorai közt újrafogantatni hegyek és városok metszéspontján azt az új hazát, amit a földből gyúrtunk magunknak tértelen szerelemben. Megjelent a Műút 2017059-es számábanegy pont

hogy legalább emlékétől ne fossz meg a negatívot lenyelem mire indulsz. vetítőgép-tartozék minden szervem. szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök. az a nap mikor megszülettem. az a nap mikor belédhaltam. az a nap mikor megszültelek. az a nap mikor meghaltalak. nevedet vésem kőbe minden reggel. ahogyan boldog népek az első törvényt. mintha épp most először hallanám. templomhűs hittel mindig újratemetném. újra kell vágnom tekercseim. ki hinné el a bikróm képről nem másvilág vagy némafilm csak rezgése érzék-idegen lett. emlékpark ez a város. a falon túlról üvöltést hallani. őrizlek. farkas- fogat varrok. nehéz és mély a vászon. semmilyen halál nem tudja átharapni. Megjelent a Műút 2014048-as számábanelengedő

szeretném nem szeretném az előjelek arra mutatnak nem élem meg hogy úgy haljak meg ahogy szeretnék Megjelent a Műút 2016057-es számában tökmindegyómen

Máig adtam haladékot magamnak. Megfizetem, mivel tartozom neked, legalább te lehess elkényeztetett, és ha a nevek még eszedbe jutnak, árulkodj, hittan után ki vert meg, panaszkodj, hogy éhes vagy meg álmos, és az agyadra megy már ez a város, csak megdöntenek, de nem szeretnek, vagy mondd, ami jön, ezzel tartozom. Hogy türelmem honnan lesz, azt nem tudom. Faladról félpucér szentek figyelnek. Most feloldozol. Elszántan hallgatok. Neked pótolom, mi nekem nem jutott, míg végül a bűntudat elenged.Árnyékanya

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

Költözz velem az Ikeába. Minden bútorunkat a nevén szólíthatnánk, hogy egymást sose kelljen. Levegőt innánk gyönyörű talpas poharakból miközben egy piros fotelből néznénk minden pár milyen egyforma. Sosem dobnának ki, nem mernének hozzánk érni, ahogy sokszor mi sem egymáshoz. Sosem ugyanabban a szobában töltenénk a napot. Folytonos újrakezdés számlálhatatlanadik esély valaminek, amit sosem neveznénk a nevén. Lassacskán az összes berendezésünk elkelne. Nálunk sokkal boldogabb emberek fizetnének az ágyért, ahol először élveztem el ajkad alatt. Aztán mikor már csak mi maradunk, feltesznek egy rideg pléh polcra „végkiárusítás” felirattal, és ránk aggatnak egy árcédulát, valami nevetséges összeggel. Addigra szívesen megvennénk egymást, de már nem lesz semmi pénzünk. Végül egy fiatal pár a kosarába helyez téged, „nézd, a híres költő, egy igazi hullócsillag, vegyük meg a dolgozóba.” Egy utolsót kordul a gyomrom, majd rám oltják a villanyt, amely már rég ott sincsen.Ikea

A tenger szótlan kinyilatkoztatás. Úgy mossa a köveket, mint a parttalan gyász. Alámerül a hold mérőónja. De mit kérnek rajtunk számon ezek a dombok? Színeik összeesküdtek gyávaságunk ellen. Magukkal rántják árnyékunkat, ahogy kilépnek az éjszakából. Előttünk az út. A tetők sövényén túl makacs migrén készül. Innen: madárcsivitelésben, szúnyogdöngésben ázó teraszok, napszúrás-fehér kövek. Hunyorítunk, és a sugarak ketté ágaznak, mint a teraszon sütkérező gyíkok nyelve. A csillagos ég viharos széllel fenyegetett, mégis: a víz néma tündöklés, lázas ezüst. És látod, mennyi mindenért panaszkodunk. Pedig vannak, akiknek egy kecske megváltás. Mikor a faluba érkezik tiszta, tejfehér mekegéssel, úgy ünneplik, akár egy eltévedt angyalt. A ciprusokkal kézen fogva vonulunk a partig. Minden vízbe mártott test ránk mered. Nemrég kövekkel a zsebében gyalogolt tengerbe a hegyoldal. Eladósodunk a kilátásnak.Primosten

Kimenni a földekre, nézni az embereket, ahogy hajlonganak. Ha emberek. Nézni a kukoricát is, meg a távoli hegyhátat, ahogy éppen megtörik rajta a végtelen. Ha megtörik. Háborút hoz a szürke eső, elgondolni, hogyan ég egy szalmával megtömött zongora, hogyan a hús, és a természet, az emberi. Hogy szakadjon rá a kíméletlen hideg víz. Ez misztérium. És persze nem hinni semmiben, úgy kerülni el a pusztulást, úgy fordítani vissza a géppuskázó repülőket, törjenek szét az ölelkező felhők ködében. Úgy menteni meg mindent, ami a valóság, nem gyenge másolat csupán. Megjelent a Műút 2015052-es számábanHamvas Béla/film/nap/vízöntő/háború

Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.  Csak a vakok

hintázó kopasz nyárfa kéményekből a satnya füstöt szél ráncigálja ezek már nem azok az évek fekete gomolygása az ócska szén füstjének kazánok sunyi konvektorok huszonegyedik századi január s még itt vagyok új év elmúltak az ünnepek nap cicomázza a kék-fehér felhőkkel szűrt eget becsapós akárha tavasz lenne a zúgó pécé ventillátora piszkít a csendbe tegnap leszedtem a fáról a díszeket a cukrot föltornázva a gardrób felső polcára a cuccok már kicsit nyugodtabb vagyok ha hagyják egy évig nem zavarnak angyalok bedobozolva szeretet jóság a hűtőben kocsonya tüntet az ország az új naptárba beírtam mikor kell orvoshoz menjek nincs más ami fontos rendnek kell lenni rendnek éjfélkor nem bontottam pezsgőt ahogy évek óta vártam pár telefont fél pohár bor szóda meghallgattam a himnuszt az elnököt legyen jobb év mondtam gyerekeimnek semmi több behúztam a függönyt kint rekedtek a fények gondoltam jó lenne ideírni téged de rájöttem inkább századszor bekattant a mindenhiába magamra húztam a paplant kondenzcsík szeli átlósan az ablakot ha ott lennék a gépen nem a rámfagyott betonhideg üresség készítené elő a talán mindennap-utolsó estét járja meztelen táncát a nyárfa beleöregszem ebbe a januárba szökni sehová nem lehet cipelem szörnyű elátkozott testemet aki öleltem ölelve voltam süket kölyök mindent eltékozoltam tegnap lebontottam a fát kidobtam nem oldódtam fel most sem a titokban pedig próbáltam a vaníliaillat megvarázsol elhiteti itt vagy de a gyertyák hiába égtek a led-izzó-sziporka nem hozott vissza téged januárfény nyárfahinta évek zúdulnak álmainkra jó lenne imádkozni érted de szar az egész égető miértek barmoljákHavatlan januárfényben

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Anyámmal végigjártam a temetőt, senkivel sem találkoztunk, a szívem olyan volt, mint a félreállított, kiselejtezett utasszállító repülőgép, aminek nem adták meg az esélyt, hogy lezuhanjon, legalább véletlenül, teremtője viszkető tenyerébe, hazafelé elvakított a decemberi naplemente, kis híján elgázoltam egy biciklistát, aki lehordott a sárga földig, akinek igaza volt, mint ahogy nekem sírhelyem apám mellett. Másolat

Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta. Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas. A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé. A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete. Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást. Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc, vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal. A harmadik, központi beállításon a hamvadó füstüveg egykedvű, fényes felületére lassú csókban ömlik a jobb felső sarokból az ég. A körvonalak elmosódnak, az alakok meredtükben is megtelnek mozdulattal. A rendező tükréből Chagall kecskefeje mosolyog vissza. Ismerős motívum: hanyatt dőlve, ismeretlen hangszeren játszva a bolond, sovány muzsikus kontúrja dől egy keskeny felhősávra. Visszhangos éneke a levegő egyik cethalának gyomrából is szólhatna. Lyukas zsákból homok, föld mélyéről dobok peregnek így, alig sejthetően. Röpülj, hattyú, röptödnek íve legyen, mint egy vízesés lelassítva, visszafelé játszva. Röpülj sötét rajban, szárnyad se mozdítva, egymásba szőtt nyolcasokat húzva a kiszáradt, kopár, víztelen puszták fölé. A függöny megviselt maradéka cafatokban esik be középre a kép két oldaláról. Zsákokat kereső foltok. A rojtokat két kézzel markolod, megtörlöd beázott homlokod. Megjelent a Műút 2015051-es számábanAnimált szárnyasoltár

I. földszín sávok a köröm alatt ebédre megettem a szomszéd vakondtúrást kinyaltam a távozások bakancsredőit is a nyomokból épp indultam loholtam nappal nyugatra ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények most már — mondják — csomós kemény moníliás életfák öle estére oda a határig érni abból a fájdalmat kiharapni II. tömeg állt körém kétkedve gúnyosan figyelték a vacsorám féltek hogy sikerül az emésztés hogy példát mutatok és majd illendő lesz követni mellém térdelt egy kövér úr bizonytalanul utánzott fehér fogai menetet vágtak merőlegesen szelték a határt a töltést majd vörös hangyák szorultak közé néhanapján a szikesebb talajok összehúzták a szám de jöttek még és siklottak az ajkak a határőrök feszülten álltak a cakkosan körberágott hiányban aztán megették különböző nyelvekről újrafordított fájdalmukat ők is III. péntek estére vége volt szétnéztem és nem maradt semmi úgy tűnt felfaltuk macondótrebeca testvérei

Végül is tényleg elég lusta vagyok. Persze diszgráfia, meg a többi kifogás. Azért a házak között az utcákat jól ismerem, harminc éve járok rajtuk. Láttam már őket hóban lehugyozva gőzölögni, véresen, láttam, ahogy forró sínek emelkednek ki az aszfaltból, mint bálnák a jégtáblák közül és láttam tízezreket ünnepelni repedt hátukon. A színes házak között bolyongva ebben a labirintusban tétovázom, mint a kisgyerek, aki az óvoda előtti aszfaltba vert cölöpökhöz láncolta magát, irigységgel és látva a járókelőket futni, egyhelyben követeli, hogy várják meg. Megjelent a Műút 2015049-es számábancselekvésképtelen

A félelem, hogy elfelejtem, jól vagyok, számba kúszik, mint egy szó, ami megbánta, hogy kimondták; keserű mondatokat szorít fogamhoz, nyelvemhez, ínyemhez. Hagyja abba, azt akarom, mert jól vagyok, mert vérem a vérem. De ahogy nyelni készülök, egy újabb mondatot ékel nyelvem leghátsó részére: valamit arról, milyen tökéletes az antitest memóriája, nem felejti el soha az anya képét, aki őt itt hagyta. Fenyvesi Orsolya fordításaVannak ilyen reggelek

Szendikének A vihar 90-100 km/h-val söpör át a Dunántúlon, úgy hírlik. Állok az ablakban, kurvahidegben, minden cigaretta felesleges. Visszasétálok az időben régi, rossz napokba, mint aki ezredszer izgulja végig ugyanazt a filmet, a minden kisgyerekbe belenevelt katonadolog reflexével leplezve a reszketést, hogy milyen apró nüanszok menthetnek meg egész életeket. Senki sem meri kimondani, de majdnem mind úgy hisszük, hogy legalább egyszer kijár mindenkinek, hogy jókor legyen jó helyen, jól döntsön, jó véletlenek terelgessék jó irányba. Vagy nem. Semmi sem jár, semmi sincs megígérve. Ez a legfélelmetesebb. Nincs kinek megköszönni bármit. Téged. Elfogadni a boldogságot, megbarátkozni a szerencsével, megbékélni a tökéletességgel, az örömmel, a bűntudattal, amiért nem mindig csak szenvedés és hiány. Elszámolni azzal, hogy jó. Kezdeni valamit a szerelemmel, például szavakat találni rá. A vihar 90-100 km/h-val söpör át a Dunántúlon. Én meg egészen sírós fejjel mosolygok, mint egy tökkelütött kisgyerek. Mint aki véletlenül lemaradt a lezuhanó repülőgépről vagy mégis feljutott egy másik járatra, ami tudtán kívül épp egy földrengés vagy tűzvész elől menekíti. Vihar. Akár. Állni az ablakban és nem érezni semmiféle gravitációt. Ilyesmik történnek, egészen felfoghatatlanul. Szeretlek. Katonadolog. Megjelent a Műút 2014048-as számában Ilyesmik történnek

meg a konyhában mert nem tudtam mit akartam valami pótcselekvést azért mindig kitaláltam de a szobában újra eszembe jutott a teáért indultam mert a gép mellett üres volt a poháralátét újra kimentem elraktam az edényeket a csöpögtetőből ferdére állítottam a reluxát a tolakodó fény elől és hiába éreztem nem az volt amiért hát újra visszaindultam oda mert az az igazi megoldás leállni az origónál és akkor eszünkbe jut az indíték és nézve a poháralátét még mindig üres felálltam és mentem a konyha felé akkor eszembe jutott apu a szőlőbefőttel amiben egres volt de nem vette észre mert már erősen romlott a szeme és hogy azóta hányszor mikor valami olyan dologgal jöttem haza amit józan eszem szerint nem vennék és nem csak az alkoholmentes sörre gondoltam ami a nikotex-cigiket jutatta eszembe pedig már közel harminc éve nem dohányzom és mindig sajnáltam az öreget sose mondtam meg neki az egrest csak amikor a piszke-kutyánk lett olyankor gyakrabban megkeserített egy-egy pillanatot aztán a kert valahogy megvigasztalt az a hamisciprus a rézsű alján a terasznál ahol mindig erősebben dobogott a szívem mert anyut jutatta eszembe szinte hallottam ahogy dúdolgat és olyan jó anyaillata volt közben a mosógépet is megnéztem többször hogy az időmet amireAmikor harmadszor álltam

Te mit kérsz, kérdezte apám, mintha nem tudta volna, hogy anyám mindig pikolót kér, talán titkon azt remélte, a berlini tévétorony magassága megszédítette annyira, hogy egy korsóval rendeljen, melyen majd úgyis megosztozik vele, és az már majd’ két deci híján olyan, mintha egy krigli száján üldögélve nézné a világot, de anyámat nem szédítette meg semmilyen magasság. Apám rendelt neki egy pikolót, magának egy korsóval, én meg egy málnaszörpöt kértem, amelynek olyan szép habja volt a mellettünk álló férfi poharában, amilyet a konyhánkban álmodtam a szörpöm tetejére, de valahogy soha nem sikerült ilyen keményre, pedig túl is spricceltem a szódát, hátha csak azon múlik. Hiába ittam meg egy húzásra, akkor már a fél konyhát beterítette a pohár oldaláról alácsorgó hab, anyám meg takaríthatott utánam, és amikor elvettem a poharat a kocsmáros kezéből, elmosolyodtam, de nem azért, mert nem anyámnak kell felmosnia utánam, hanem mert a saját szemével láthatja, a profik sem tévedhetetlenek. Olyan gyorsan húztam le, mint odahaza, és az utolsó korty után felböffent belőlem, hogy ez olyan jól esett, innék még egyet, apám tehát kért noch einmal, és ha így alakult, akkor magának is egy újabb korsóval, a csapos  meg úgy rázta a fejét a nein mellé, mintha azon bosszankodna, hogy már megint a magyarok, és ekkor anyám megkopogtatta apám vállát, megfordultunk és láttuk, a kocsmában minden férfi ezt issza. Was ist das, kérdezte apám, Himbeerbier, jött a válasz, én meg kihúztam magam, és kértem, induljunk azonnal, látni akarom, milyen a világ egy söröspohár száján üldögélve.Sörhabos égbolt

Éjjel, ha az ekhós várfal felé slattyogsz, ott árvul a padkán az angyalfejű krampusz. Copf stílusú lámpa fejfénye — a kátyús havat hajigálja az angyalfejű krampusz. Garbója kapucnis, nadrágfara lompos, így kér tüzet, így köp az angyalfejű krampusz. Nincs lelki bujócska, szimmetria, susmus, szájgőze a lélek — angyalfejű krampusz. Virgácsa kibújik, azzal nyom a falhoz — bámulja a követ az angyalfejű krampusz.Kisváros

böfög az ég orrot fúj herákol megáll mellettünk lehúzza zipzárját könnyít magán csorog az ősz az üveg kezedben mesél kellett volna két sétáló emlékalak feloldás nélkül hallgatlak cisz mollban sivít a szél obszcén az egész meztelen ablakok áznak felettünk szavak csepegnek szánkról inkontinens vallomások nem kellett volna melankóliát formál a jobb kéz balkézben dübörgő szívverés mesél kezedben az üveg csak egy üres háromnegyedes ütem az ember felütés feszültség szünet hang- nem váltás szétfúj a szél a hold kerek lyukat beszél a világűr hasába szipogunk, lassulunk, feloldozásba némulunk nem kellett volna két ütemmel előtted járnak gondolataim ismétlőjelet köhög arcunkba a hideg már csak a csönd csobog bennem meg az inkontinens szavak nem kellett volna nem kellett kellett volna volna nem Megjelent a Műút 2015052-es számábannocturne

Előbb üres kráter: bemélyedés, kapocs a látható és mondhatatlan között. Úgy fedi fel otthonát, mi előbb a kráterben pusztulásra vágyott: a város partjain apró, metszésnyi gázlángok gyúlnak. Kirajzolják vonalát, s mikor már tart az ébredés, de még minden a visszájára fordul, abban a bizonyosan feltételes, többlet- szeretetben: nem lesz már a kráternek terjedése, forrása, csak ív a mozgó felszín határain belül. Akarata ellenére: csökönyös ív, törés — vonalaid mentén. Amiről nincs idő

koordinátává lettél bennem, és valahol az eseményhorizontomon innen, mélyen a réseimben ülve adataid helyetted is meghatároznak. én nem tudok én lenni többé, pedig te sem voltál semmi, csak ösvény és kerítés: hosszúság és szélesség — mégis félek, beleszűnök a távolságba: a két pont közt kifeszülőbe, mint folt, péppé málló anyagon, benn, létidegen saját űrben gondolat és torkon ragadt hang között, szégyenkezve és ámulva a széttartás liturgiáján. Megjelent a Műút 2015049-es számábangondolat és hang között

„holy water” 1. ének az asszonyok bevárják egymást a hátsók még tántorognak aztán az út felénél a derékra tenyereiket az előttük járók előre buknak az előttük járók is megkönnyebbülnek a kihullott kövek végig gördülnek a dombon és új emlékműbe állnak az út elejénél ők lesznek a kerítés a fal eleje — az első fal a hátsó fal az oldalsó ők lesznek a menhelyek a védőházak sziklához mennek csoportban nem 1500 nem 1800 nem 1983 kék lepedőbe vannak csavarva a vezető fehér de rajta kék a gumikesztyű köveket hordanak a zsebben elől kenguru a kő lehúzza a hasukat a leghátsók előre esnek a kövek átszabják a ruhát és bemélyednek a hasfalba a hátsók megkönnyebbülnek mikor kiesnek a fehér vezető nem áll meg magas a hegy sok sziklát kell még megmászni felcsapódnak a kavicsok ahogy potyognak a kövek 2. ének a kőgömb után van a madonna ott várják a hen-eket most mennek férjhez az ír katolikus lányok az előző éjszaka után dobokat ráz a kíséret magasabb társadalombiztosítást ünnepelnek egy másik országban a családosok egy férfi egy nő a háztartás kisállat lehet kisgyerek lehet ez 20% profitot termel a gyűjtőtelepnek ahol a madonnákat polírozzák szépséges alakúra az arcuk nem dörzsöl többet 3. ének a madonna kerek és üvegdobozba van zárva a méhében művirágok nőnek csupaszok ne szívják a fészket és a látogatót se aki 1 euróért belenyúlhat a kertbe és a dáliák közé pottyanthatja a titkos vallomást a gyónási titkot és azt amit csak az isten oldhat meg a dobozt pénteken ürítik és a kapura tűzik a megoldást a jeligérőlFaliratok — Dublini mise

— Kálnoky holtidényben — Az üresség szögelhető azon az elhagyatott novemberi fürdőhelyen, hol Szaniszló, szintén dunántúli születésű költőtársam, pihen. Lassú keringő ütemére forognak a nappali árnyak. Szürke eső könnyezik. A köd korhadó, százados fákban terpeszti szét jégpántos ujjait. Kísértet járta, gőzölgő rezervátum ez. Idén már a vázákban sincsen virág. Ajtókat csapkod a szél, a lámpák nem égnek. Szaniszló szerint ilyen a másvilág. Viszont nem látásra, mondják a falak. Az izzasztóban viszont jókora előny, hogy üresek a medencék; már nem zsúfolódik, csak az elíziumi mezőny. Azért még évről évre visszatér ide: a megszokás hatalmas mágnes. Vonzza őt a természet gyönyörű gyomra, s nemcsak a rím kedvéért: valami Ágens. Aztán Mara nővér, Erika, Hilda, és a sor turnusonként folytatható. Szaniszló szerint a dunyha alatt egyedül kitervelt kalandnál nincs jobb altató. Enyhén szólva szűk az eseményhorizont. Pár visszajáró lélek, és sorsüldözött alak. Az ebédlőben rég nincs kártyaparti. Tévét nézni este tízig szabad. Sokkal kisebb dolgok is akadnak, például a képzelt írógépkattogás. Szaniszlónk szerint költőknél a képzet kényszeres vonás. Minden zárat kipróbál, mielőtt aludni tér. Egy testhelyzet menedéke. Szaniszló szerint édeni állapot. Egy újabb napnak így lesz vége. Mintha gyermek volna újra, emlékezetének rozsdás lemezébe vésve. Az ablakból a felhők, akár egy haldokló isten lemondó legyintése.Szaniszló szerint a másvilág

A fémlény feje ipari gyémánt, szándéka pedig meginni bennünket bármiféle indok és cukor nélkül. Hétrét görnyed, füst dől a szeméből, hasra fektetted, vonszolja magát, az olajszúnyogot nem lehet csak úgy, örvénylánggal, földgázkitöréssel elintézni. Panelházak teste szétesett, kotorékunk a hulló vakolat, benzingőzt emésztő acélrovar szívókája átüt a plafonon. Húsunk olajcsapda most neki, szerves massza két kőzet között. A győztes hatalom, százhúsz bar nyomás lidércalakként mellkasra települ, leszaggatja hitvány tejkezed, végleges szervrendszer még nem tulajdonod. Egy gyáróriás súlyos keverői vajúdnak örökös életedért, készül bitumen, kerozin, petróleum, fűtőanyag, sötét bélsár-pakura, az olajszúnyogot tápláló leves, elfogy a nyirok, elfogy a vér, fekete lyuk lesz a vesében.Olajszúnyog

Ma reggel háromnegyed hatkor apám ébresztett, egymás után kétszer mondta, Károly ébredj, s én tényleg felébredtem, megkérdezve anyámtól, nem ő szólt-e hozzám, hiszen az apám két hete kór- házban fekszik, gép lélegezteti, miután a combnyaktörést követő műtétje után tüdőgyulladással kezelik, már mozdulni sem bír, nemhogy beszélni, valamikor is inkább úgy hívott, hogy Imrus, hiszen amióta Alzheimer-kórja van, idestova négy éve, egy szobában alszom vele, a prosztatája miatt többször is ki- vezetem a WC-re, ilyenkor jól telezabálom magam, nem érezve lelkiismeretfurdalást, no de a mai ébresztés után felhívtam az öcsémet, neki van meg a kórterem száma, azt mondta, nyugodjak meg, hisz őt nem hívta senki, ne fessem mindig az ördögöt a falra, majd abbahagytuk a beszélgetést, de én megesküdtem volna rá, hogy hamarosan hívni fog, természetesen csörgött a telefon nemsokára, részvétet kívánt, annyit tudott csak kimondani, apa három- negyed hatkor eltávozott közülünk, s én úgy éreztem magam, mint az idős varázsló, akinek egy csettintésre világgá szaladt a megrémült nyula. Jel

Az ihlet spirituális, olykor mégis: akár egy kanális. Átszabja az ember, felismerés után máris. Az intuíció csillag az égen. Most parázslik a cigarettavégen. Az inspiráció a motívumot kinyírja épp. Az inger emlékműve kész. Le lehet szívni róla a vizet és a zsírt. Majd kijön a papírhalmaz alól a hír. Párizsban szétlőtték a termet. Kétszáz halott. Sok szép gyermek. Az idő szaván fogja a nyelvet. A pillanat a tervet. A baj lerázta az elvet. Elegem van, herceg! Az idő szaván fogja a nyelvet

Néha telefonált, recsegő, öregemberi hangon, elmondta, hogy van, s mit evett aznap ebédre — és már csak azt remélte, nem fog nagyon fájni, ha csöndesen ajtót nyit utolsó látogatója, Mr. Death, hogy elfújja az élet 97 éve égő, reszketeg lángú kanócát. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Egy sokakat túlélő ember halálára

Keresztanyám lehetett az első. Szegénynek túl jó szíve volt, vett nekünk lakást, nyaralót, míg végül a vérét is kiszívtuk, legalábbis ezt mondta férje, apám meg azt, hogy szívroham. Szerettem őt, illik sírni ilyenkor, de én csak benyálaztam az arcom, és gombócba gyűrtem az öklöm. Anyám látott, és szégyenkezett. Mikor apámon volt a sor, a nagyanyámnál kellett aludnom. Nem akartam vele menni, játszani akartam volna inkább, de azt mondta, anyám küldte értem, és ebből sejtettem, hogy baj lehet. Ők ketten nem szoktak beszélni. Az ajtóból még visszaszaladtam, mert negró nélkül nem tudtam élni. Én apád nélkül nem tudok, mondta ő. A mama más volt. Mint a gépben pattannak el az öreg csavarok, úgy haltak el benne a szervek. Kórtermek között, mentőből ki-be, sorvadt a huzatos folyosókon, Az évzáró után, negyedikben már olyan halovány volt, hogy nem is látszott az ágyban. A jegyeimet se nézhette meg, pedig örült volna, biztosan. Utána a keresztapám jött. Bűnbánón feküdt a ravatalra, de őt már nem gyászolta senki, csak álltak felette feketén, és gyáván vonogatták a válluk, hogy tán büntetés volt a gégerák a piáért, meg a szeretőkért. Keresztanyám repedt szívéért. De én ezt nem értettem akkor, hát szégyenkezve elsirattam. Addigra már megszokott nálunk a halál, hozzánk költözött, bebújt a függöny rojtjai alá, az ablakpárkány réseiből, könyvek közül lesett ki, nekünk élt. Anyám két üdvözlégy között végigvette, hányan maradtunk, ki lesz majd a következő. Játszani akartam volna inkább, de már mellétérdeltem én is. Később gyanakodni kezdtem, mert nekem is ott kellett volna lennem, mikor oszlop szelte ketté azJátszani akartam

A térdem A látás feltétele a fény — és papíromból vakít a Nap —, látom a térdem a füzetem alatt. A térdem, mely örök társam volt egy élet alatt. Ahogyan a fürdőhab lappanó szappanhab-fellege gyűrűt von köré, és e gyűrű emelkedő-süllyedő pántban feszesen simogat, ha a lábamat kinyújtom-emelem. E térdek kilövő-tornyai voltak katicáknak, és a leküzdött hegyorom reményét vette sok bodobácsnak. Szorított cickafarkat, útifüvet — párjával, mert szólón hogy is szoríthatna —, hogy láthassa, lehet-e magvától fosztani, szárig kopasztani. Piros kráterek szabdalták párnáit — ha a murvás úton szereltem biciklit, vagy mentén, az árokparton, mikor elvarázsolt szagosbükköny és kékkatáng. Láttam alatta a tájat száguldani, mikor hintát hajtottam Paradicsomig. Átszelt horizontot, felhőkbe rúgtatott, beforrt nyomtalan minden sebet, és visz ma is — rendületlen. Anna Kreol a kispárnához Ülök szokott zugomban. Nem kocsma, hisz lány vagyok, a kanapé sarokban. Lankás párnám dűnéin dűlt boroknak bíbora, enyhül tünde, búgó kéj, disznó szóid dallama, s hónaljad sós illata. Napló: május 5. Ma megsúgta nekem a Nap; sárgafestett szekrényt akarjak. Szilvalekvárnak, könyvnek, semminek — amit a csí könnyen kerülget. Ez az én időm. Mikor az ujjam felzeng – életet színez. ___________________________ Kerge Mancika egy rajzfilmfigura. Saját szavaival: „Testemből — a fekete szín miatt — nem a testiség a lényeg. Fekete vagyok, mint egy ikon, egy jel — lányt jelentek (és ami ezzel jár). Négy hajtincsem van, általában egy elöl, három hátul. Számtalanféleképpen össze tud kócolódni az érzelmi állapotaimtól függően. Az arcom ideálisan szabályos. Fejformám egy csúcsán állóKerge Mancika verseiből