friss műút

Hírek

Legfrissebb hozzászólások

Versmalom

Onnan ered a fény, onnan küldik.
Fénytározók, szem mögötti plakátok.
Erdő mögötti napnézés. A látás koronái.
Kapsz vizet is, felszíni csillogás a tiéd.

Mintha ajtót nyitnának a felhőkre.
Mert a sírban is vannak lépcsők, altornyok.
A világítás megkövül. Csend lesz vele.
Mint kézfogással az elengedés.
Altorony

én szeretem, ha megbolondul
a szöveg. verbálisan basztam
már kutyát, lovat, kecskét,
és orálisan szüzet. nem hiszem,
hogy bárki nálam, vagy
bárkinél vagyok én bűnösebb
Beatcore

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé:
a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé,
a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak,
drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma,
az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül,
a láb között tágul a látótér.
Jamie Cromwell a testről

Nyüszítenél, mint egy kutya.
De a kísértetcsend kígyói nyakad körül.
Nem félsz a fulladásos haláltól,
se a viperák méregfogától.
A kígyóbőr jó meleg, mint egy nagykabát.
Évvég

Demencia

Háttal a konyhaablaknak megcsillan
a reggeli napfény kávéscsészéden, csak
szemedben ül a másnap étcsoki színű
bánata, s vállad lejtői a csüggedést
sugallják...
Tiltott zóna

A tenger szaga ma is ott volt
a parton futkosó emberek melegítőjében.
Régebben mi is lejártunk a vízhez,
de csak azért, hogy kerülgessük
a homokba fúródó sprinteket.
Gyakran összevesztünk azon,
hogy nevezhetjük-e lábnyomoknak
a talpak hagyta szimmetriát,
vagy azon, hogy ha az egyikünk véletlenül
üledékes kőzetre lép,
akkor a másiknak gondolnia kell-e a csigák halálára.
Tengerentúli

Nem beszélünk egymással,
Már hónapok óta.
Idült kór
A szánkon, túlzó egyszerűség,
Megsemmisítő erejű
Gyaloglás külön-csöndjeinkben,
Legyen, mi egymástól
Távol tart mindörökké, ámen.
A dadogók

először
bújj ki bőrödből,
nyúzd le a világot
másodszor
és harmadszor
előttem és előttünk
leheld azt, hogy power off
láthatatlan huipil

tél van, egyszerre meghalt a beszéd,
itt hagyott, elsunnyogott, itt hagyott
a szöveggel, sír valami, talán a szék
alatt, vagy mögött, nézd meg felette
is, de nincs már: hang. tél van, zúgás.

beteg vagyok, szólok magamhoz és
fejemhez nyúlok, lábamhoz, újra
megfogom a kezemet, akkora most
a súlya, mint apró szívem, jaj fel-
adom, feladom magamra a kabátot...Kosztolányi Prelude

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni,
ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait.
A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt,
a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet,
ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél.

Függő

János szerint egy szülés előtt álló
asszonyszobor a vers, a benne meg-
búvó csecsemő azonban tisztában
van azzal a biztos ténnyel, hogy annak
a szobornak meg üres a belseje,
mint a legtöbb csokoládényuszinak...
Gólyamese

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca,
április van, hajnali öt óra kettő.
Eszembe jut, egy versben valahol itt
dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő,
és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza.

Előre dőlök, egy vers címére gondolok:
Fogadkozás a Rottenbiller utcában.
Ez a cím mennyire jó már.

Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza,
hogy mennyire jó már a Nihil
című verse Karinthynak,
és idéz is belőle néhány versszakot,
hogy higgyem el neki.
Három vers

mint amikor meg akarom nézni neten
a kedvenc csapatom meccsét pedig tudom
hogy vírusos az oldal aztán mégis rákattintok
ilyen mikor itt fekszel mellettem nekem meg
már a szuszogásodtól feláll
nincs kedved hozzám bújni? kérdezed
szerinted nincs? szorítom össze a fogam
aztán meggyőzöm magam ráfogom az udvariasságra
Kimegy belőlem

A jövőben
könnyen előfordulhat
— bizonyos estéken —
hogy éppen senki nem lesz ott.
Bátorításként azoknak, akik nem találják magukat a saját idejükben

mióta szeretlek szinesztézia a reggel
refrén a szombat fokozás az éj metafora a melled
enjambement a szád és én költő vagyok —

mióta szeretlek a kézírásom vagy memória sejtmembrán
idegpálya a szívem ujjlenyomata testem receptora a túlsó part
m9

Amíg jó volt, addig nem csináltam semmit,
csak a jóságot elemeztem.
Most majd apránként siratok el mindent,
ami eltűnt veled.
Kezdem magammal.
Aztán jön a házad, a kutyád, a családod.
Most viszont még nem tudom elkülöníteni,
hogy miért sírok.
Talán hogy zászlóként a szívedre tűztél,
és meghagytad, hogy lobogjak; legyek feltűnő.
És én lobogtam és feltűntem,
nem hoztam rád szégyent,
de te csak tartottál engem, a zászlót,
és a zászlórúd takarásában ásítottál.
Lobogás

Tündi már több mint
tíz éve bent a bársonyos
szanatóriumban.
Elvileg él, öt éve
beszéltünk telefonon
véletlenül. Vagy csak
álmodtam, nem tudom.
Ahogy őt sem
megmenteni.
Tündi országa

ahogy téged csípővel tollak,
majd térdekkel, talppal,
amikor egy miérted
sem érdekel
és messze vagy, unásig ismételt
szöveg és dallam,
villamoszörej az éjszakában
— túl csendben, hogy érezzem,
túl hangosan, hogy ne halljam.
ambivalencia

vasárnap az úr megpihent de azért hagyta járjon a hév meg a metró
kinyitva fekete ernyőm elindulok kies csepelről lágymányosra
kiengedett a tegnapi ónos eső maradéka
de óvatosan araszolva a csigolyatörés emléke meghatározó
odaérek tíz órára
nem tudom mióta nyomaszt a kényszer ne késsek el ha úgy ígértem
megérdemelne egy emlékmélyrétegi búvárkodást
A 17-es

Az asztal sarkánál, a függöny mögött
sosem porszívózok, itt elrejtőzhetsz.
Kifordított lényed már örökre
a házhoz tartozik. Senki másnak
nem kell tudnia rólad.
Hálót fonok én

Ez a vonat nem visz utasokat,
azaz csak utasokat visz,
csak József Attilákat, csak Öcsiket,
csak az ágyam, ahova fekszel.
És egy ideje nem tudod kialudni magad.

A leghosszabb kapcsolatom
egy szó lesz húsz év múlva, és.
Nő és férfi, ülnek fenn a várban.
És ülnek Kolozsváron, egy padon
a Matyitéren. És magányos vagyok.
És magányos vagy. És ez a
közös magány kávét főz reggel,
takarít az unalomig. És ősz.

Vér


Az első képkivágás: egyenlő oldalú, négyzetes puszta.
Szakadt függöny mögött a főszerepben nyikorogva fordul
a zsinórpadlásról belógó homokóra: két végénél belapított nyolcas.
A lepergő fekete homok helyére fehér homok csurog alulról felfelé.

A második képen egy fehér hattyú és egy másik, fekete.
Egymással tökéletes szinkronban, apránként falják föl egymást.
Gömbölyű, szürke madár lesz kettejük góleméből. Gömböc,
vagy padlásra lógatott zsák, tenyérnyi, foltozatlan lyukakkal.
Animált szárnyasoltár

ahol combjaim nem érnek össze
görbületen túl találkoznak térdeim
egymással
göcsörtös tölgyekként fonódnak
egymásba
lépéseim susognak halkan
egymástól
eltávoznak ahogyan széttárom
Köz

Elesett az éjszaka, és amíg a koncertre várunk,
kielégülésed is ritmust akar.
Akkor a karmester arabeszkjeit tépi, gúnyt játszik egész röviden,
majd álmában emelkedni kezd, de a küzdelem átfajzik
egy rétté, amelynek tagjait kőből formázták.
Íme, a dombból feltörő láva, és a pázsit, ahogy kileng előre és hátra,
akár az égő éjjeli lámpa, mozgásom rendezi el.
1008. emeleti szonáta

Citrom- és narancsillat. Szicíliai minőség.
A csendéletbe belép: tervet hoz üvegtálon.
Nem mondtam, hogy olajvászon,
száz meg száz meg száz kéz festette.
Mokkacukrokkal kockázik.
Nem mondanám koffeinmentesnek.
A kávé maga Szervezet?
LORENZO RIBEIRA — A hó bódító vaníliája

kitti — szeretlek,
csak úgy magamnak.

és kezdesz a szokásaimmá válni,
már-már szégyentelenül;

a szíved ritmusára
húzogatom a bőrt
a farkamon.
töredék egy lány mellkasára

tapogatok forró a vörös cserépkályha
befűtöttek mielőtt elmentek a bálba
nem mondták elmennek nem mondták tudom hova
az ajtót nyitva hagyták sötét a nagyszoba

ujjam dugom a résbe rángatom nem tárul
egy fényszilánk se válik le a spalettáról
alul nyitom de felül is bereteszelve
reménytelen nézek fekete mennyezetre
Bezárt kisfiú

az a tenyér amit rád eresztek másé is lehetne erre gondolsz
miközben lefelé haladok a hasadon mindjárt felhúzom az óvszert
meg foglak kérni rá azt mondod soha nem kaptál törődést
azok a szemét férfiak aranyhallá akarok változni ami fel-alá úszkál
menetirány

belédhalál. puha törzsed elomlik.
vörös agyag amivel barlangrajzot.
belédtalál a szemcsék nyoma. lándzsa
repedés-falak közt szanaszét pattog.
mindent a kettőnk számrendszere mozdít.
minket otthon-szagú amőbatábla.
binárisan berovátkázott meder.
lassan átfolyunk óceánegymásba.
egyensúly

hogy legalább emlékétől ne fossz meg
a negatívot lenyelem mire indulsz.
vetítőgép-tartozék minden szervem.
szédülésig kergetőzünk. farkaskölykök.

az a nap mikor megszülettem.
az a nap mikor belédhaltam.
az a nap mikor megszültelek.
az a nap mikor meghaltalak.
elengedő

görgő kavicsok,
avar alatt por, kutyaszar,
megoldatlan energia —
vagyok még sugár,
görbülő ingerület.
rugalmas feszültség az
izmokban, nem oldja fel
az elernyedés,
csak elpattanás óvatlanul,
őrizetlenül.
ostrom

Sokszor hiányzik még az a móló,
a széles kagylók, az üres térképek,
a partra vetett fiú és a hideg víztől lila ajka.

Tenyeremben tengernyi bőrök, teleírt füzetek,
iránytű helyett a neonfénnyel zizegő csillagok.

Mögöttem a tengereim, előttem az óceán,
az út mentén hídpillérek, teleírt oszlopok
— képzelt híd a cetek és a parfümszag között.
Ámbra

Megebédelni ezen az ötödosztályú helyen
— még jó, hogy rosszabbat, mint főz a feleségem —,
panel aljában, véglények között
— ami nem jelenti azt, hogy én nem az vagyok, sőt —,
rálátással a saját házunkra,
játszótérre, ahol hintázni szoktak,
és a szánkózódombra, ahonnan csaknem idáig csúsztunk —
amit úgy fedeztem föl, hogy a télen
(vagy tán az előzőn) betértünk ide
egy teára: szinte illetlenség.

Egynyári jegyzetek (2013)

a beteljesült természetességgel
figyeli a gólyák párzását, ahogy
Juli is kezd újra hinni a gólya-
mesében, pont amikor elfolyott a
magzatvize, amikor Jánosban el-
törik valami, aminek esélye
sincs az újjászületésre...Te atyaég, János

galléros sárkány
őrzi a barlang
száját meghalt
az összes legkisebb
királyfi benn
a barlang mélyén
a sok csontváz egy
kupacba halmolta
elég gonosz megesz
téged is de egyet
a végén beenged
Zsúr

Hozunk csokoládét, dobozos üdítőt,
lehet, valami játék is belefér, mondták, mielőtt
elindultak, de engem csak az új tévénk érdekelt,
nagymamámat pedig az, hogy mit kezd majd egy
hatéves gyerekkel, ha nem jön vissza a lánya és a
veje Bécsből, hiszen pár éve is csak kevésen múlt,
hogy a vasfüggönytől nem hogy felnőni,
megszületni sem látja az unokáját...Blaupunkt

Mások — ártatlanok vagy puhány figurák —
Az erdőn zsongító varázslatokra lelnek,
Friss légre, langymeleg szagokra. Boldog lelkek!
Misztikus rémület borzong másokon át.

Boldog lelkek! Míg én, idegbeteg, kit folyton
Aggaszt és tébolyít homályos bűntudat,
Remegve kutatok az erdőn át utat,
S félő, hogy csapda les rám vagy holtakba botlom.

Az erdőben

A reggeli égbolt a Bláfjöll fölött gyanúsan emlékeztet
a Velence fölött 1491-ben megfigyelhető ég kékségére
(lásd a reneszánsz mesterek munkáit). Ami aggasztó
kérdéseket vet föl a szerzői jogok tekintetében.
1491–2013

fényesre nyalt eresztékeim újra és újra megnyalják
a permethideg hullámok, erőből körbemosnak,
kilúgoznak minden kapupántot, szívlakatot, ölelő
csavaranyát. vén kecske, sós lével folyik a rozsdás föld,
patakokban erózió, egyedül a kilátótorony
marad, kikezdhetetlen fémtest. mozdíthatatlan,
ledobták egyszer a horgonyt, és lenn maradt,
tapossa a tengerfenék homokját, ha tudnám, mi tartja ott.
a lélek kész, a test erőtelen. újra nekifut.
Belvedere

Elképzelem legelső éjszakánk.
Világos délután, három körül.
Te munkahelyről jössz, ebéd után.
Akták hideg nyugalma leng körül.
A kulcscsomó nehézkesen kerül
elő a farmered hátsó zsebéből,
tekinteted leszegve nyúlsz a zár
után, talán még biztonságot ad.
Értelek

csak eggyel és önmagukkal oszthatók
mindig ezt halljuk
szegény prímszámok valószínűtlen
hogy magányosak lennének
végtelenül sokan vannak
akkor és csak akkor

Pár nap múlva, mikor nap váltotta az esőt,
teljesen másmilyennek hatott,
semmit sem láttam rajta abból
a kozmikus magányból és földi porból,
melyről azon az esős éjjelen gondolkodtam.
Itt állt, egyre több és több napfényben fürödve,
a járókelők pedig úgy haladtak el mellette,
mintha nem is lenne, valószínűleg már teljesen megszokták
a közelségét.
Baranya, téli vadászat — Kopernikusz szobra Varsóban

Az a horogként a homlokodba lógó,
fekete tincs — ott sincs, míg ki nem nyitod
az angol–román szótárt,
hogy kikeresd az alapvető igéket,
és ahogy a lapra nézel, a hajszálak
csigavonala árnyékot vet a szó
fordítására: kell.
Vágy

A vécésnéni beszélt néhány másodpercet
a hírekben, azt mondta, látszott rajta,
hogy maga alatt van. Állítása szerint földig
ereszkedtek a vállai, és mikor utána szólt,
hogy fizetni is kellene, a férfi kelletlenül
fordult vissza. Aztán a kamera a sárga szalaggal
lezárt vécé bejáratát mutatta, a háttérben toporgó
utasok, szinte minden hímnek dolga lenne itt,
látszik az arcukon, nem érdekli őket,
csak hugyozhassanak a pesti busz előtt.
Illemhely

reggel felé esni kezd,
derengenek a kikötő fényei,
víz hull a vízbe,

közelebb hajózva kirajzolódik az írás,
elmész, visszajössz, nem halsz meg soha,

partot ért, lába a pallón megremeg,
ahogy lüktetni kezd benne
valami lassú, nehéz anyag biztonsága
Hullámtörő

állunk a hegyen
szemedből nézem a tájat
bárcsak beleillenék
s arcom átúszik nagytotálba
tisztán értjük

Többet öntöttek a teájára,
mint amennyit elbírt a bögre,
de akkor nyúlt csak szivacsért,
amikor a forró víz a lábfejére folyt,
mert unta már a könnyeket,
Istennek semmi nem fáj.
A hanyagságról

Groteszk leszel, mint egy rosszul preparált állat.
Próbálok erre nem gondolni.
Sokáig fekszünk mozdulatlanul,
mint a kutyák, ha
párzás után összeragadva maradnak egy ideig.
Valahol most épp egy beszédhibással
gyakoroltatják a taxidermia szó kiejtését.
Nekem meg a te neved miatt kellene
logopédushoz járnom.Taxidermia

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél.
mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk,
hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta.
de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy
körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit.
ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele,
hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez,
nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk.
előredőlve

Előbb üres kráter:
bemélyedés, kapocs a
látható és mondhatatlan
között. Úgy fedi fel
otthonát, mi előbb a kráterben
pusztulásra vágyott:
a város partjain apró,
metszésnyi gázlángok gyúlnak.

Amiről nincs idő

Nincsenek jól elosztva a dolgok,
és ez még hagyján,
de nem is jól vannak elosztva,
mert egyszer valaki beszélt nekem
a láthatatlan istenről,
és akkor arra gondoltam, hogy
nincsenek jól elosztva a dolgok,
de ez még hagyján,
mert nem is jól vannak elosztva,
mert beteg a lányom,
és kirúgtam a szeretőmet,
és összevesztem a feleségemmel.
Karácsony

látod, hogy mélyül köztünk a
tudodmi, és nem lehet megtörni
finoman vagy szépen.
ma nagy itt a tömeg, de
mégis félek, hogy elfutsz,
és te is félsz, pedig szinte

egyszerre mozdulunk, csak
egy félmosoly a spion.
(nevetsz; tudod, hogy már értem.)
pepita ofélia

Ott, a bárban, arcát eltakarva, orrát tenyerébe rejtve
Egy fiú alszik. Vékony, mint egy hadifogoly, szakadt farmerben.
Ebben a városban a nyári viharoktól is csak elfárad az ember.
Bár lenne Isten könyörületes és locsolna inkább maltert.
Adj össze, Misa. Engem és az én átmeneti,
De lényeges,
Virradat előtti,
Részeges
Neurózisom.
Adj össze, Misa

Anyám a kendő illata,
anyám a rántottleves íze,
anyám az, aki fiatal,
aki tudja, hogy mit akar,
és sosem hagyja el a hite.
Valami meghitt

ritmikusan mozgó állkapocs
ütemre, kiszámítható
elfáradtál s észre sem veszed
aludni mész
kiharapsz egy darab életet
gömböt fújsz
arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad.halálra rágva

volt egy hely amit vidámnak neveztek hajdanán
meg parknak is de röhejes csak annyira volt
amennyire egy barakk lehetett

akadtak ott furcsaságok
fából barkácsolt hullámvasút
ahol alkalom adódott hányni
büntetlenül
vidámpark

Sárcsótány, a be- és leszakadt szakadt város.
Be- és leszakadt mentálisan, történelmileg,
beszakadt hamisan, meg valódian,
de erkölcsileg mindenképp. Hiszen ő volt
egykoron egy feslett régió legmagasabbra
szögelt büszke csillaga. Kis Moszkva, hívták
és ő jött, polkázott az ideológia közepén,
Kis Moszkva egymaga hatvanezer lakos.
Kolónia

Mire jössz, kiürítem a kertet.
A szőke lonc közt elgereblyézem
az árvahajat és tövig a zavaros
zöldeket. Felhizlalok minden
lombot, hogy árnyékuk a húsba,
mint köröm, nőjön be szótlan.
Kicsontozom rendre a fákat,
legyen mit enned. A vizet
elzárom, a falban hűs csövek
pulzálása testedbe ne zavarjon.
A varázsló kertje

Nem esik nehezemre elképzelni,
hogy világinak neveznek a hátam mögött,
mert olyan lehetek nekik,
akár egy farfekvéses gyerek:

most születne meg, seggel a fény felé.
Szerintük egy igaz vallás van,
minden más tévútra visz,
vagyis a gyehennába.Őrtorony

Az asztalodon rend lakik, szívem.
Mint egy naptárban, elválasztva a hetek, az órák.
A pontosságod híre New Yorkig elér.
A pisszenést megtiltod nekem, ha dolgozol.
A morzsa is elfut előled a klaviatúrán.
Olyan vagy, mint a negatív logaritmus.
Nélkülözhetően badar. De kunszt.
Id küldi Sz.-nek

A konyhádban láttalak utoljára.
Vártad, hogy kipattanjon egy
valószínűleg égett pirítós és
hogy az izzószálak felmelegítsék
az arcodat, ahogy föléjük hajolsz.
Szokatlan volt még ez az egész,
új lakás, költözés, a titkolózás,
meg hogy az a kigombolt ing rajtad
az enyém, de a friss barátod máris
odáig van érte, a balfasz.
Konyha

A decemberi békítő tárgyalás után,
mivel a szülők álláspontja változatlan maradt,
kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról.
A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába
és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának
hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta,
és a majdnem kéthetes várakozást
egyszerre tömte a szájába.
Szét

A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.

Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?

A légy dala

A telihold arcára
mered
A reggel hamutálja
Gondolatokkal teli erkély,
Egy roncs hajója
egy távoli Atlanti-parton.
Lisszaboni versek

Miért nem néztem a vattacukrokat az égen?
Miért imádkoznak hozzám, hogy lehet,
hogy egy másik században is segíthetek?
Miért neveznek el verset rólam?
Miért száll annyi veréb fölébem?
Miért tagadják, hogy voltam?
LORENZO RIBEIRA — Posztmortem nevetek

jó edzőként fokozatosan terheltél.
mindenhova magammal cipeltem a körülöttem épülő falakat.
a tieid már az égig értek, szemeid előtt vékony tejüveg:
nem láthattad, ahogy a napfényt megtörik a levegőben szálló porszemek,
s én ezen keresztül láttalak bátornak, erősnek.
tégla

a házat erdő veszi körül. nem kerek,
amolyan térképforma erdő. a boldog
ország látképe, téli anziksz. egy fehér
körvonal, kiegyensúlyozott tisztások.

valaki még magaslesekről is beszél,
ami jó, mert úgy könnyebb figyelni. fentről.
heten vagyunk, az tizennégy szemet jelent.
ölni jöttünk, illetve én még csak azt sem.

Rendrakás

Délután lementem a vízhez. Vittem
törülközőt a szúnyogok miatt. Eltörölni és
legyűrni. És tizennyolc percig egyedül voltam, de
akkor odatelepedett egy nő, és kisvártatva
elkezdett csapkodni. Nagyokat csapott magára, mert,
úgy látszik, megszállták a szúnyogok...
Én igazítom el

Anyám nem hisz a feltámadásban.
Ebéd után vagyunk, szomorú emésztés
Vette kezdetét, a test ellassul.
Nem hisz, mert a parcella
Ki lett fizetve húsz évre.
Majd fizessétek tovább, mikor
Már nem leszek, és vállvonogatva
Eltünteti a terített asztalról a tor
Szemnek kibírhatatlan, földi
Maradványait.
Tedeum

Carmene kezet csókolt. Tiszta vér volt
a két hernyója, ő úgy mondta: a szája.
Menthette a vagyonát, sok-sok tonnát,
meg utolsó, életben maradt fiát.
Az arcán végig ott ült a látszat.
Ütném szét a szemét, kurva szádat.
LORENZO RIBEIRA — A két hernyó

Akkor kettőnknek Sète volt a Tető
Gibraltár sírbolt védműveivel
minden kilátás a tengerre nyílt
fénybő tengerre s galambok galambok
szemfényvesztés a tündöklet vakít
de semmi bú csak hosszú keresés
Sète: a Tengerparti temető

át kell a boltba szaladni tejért,
zörög a kanna, a vázhoz ütöm,
ázott ruha, szétázott papiros,
itt lenni, nem, és nem tudni, miért,
itt én biciklizem, és nem tudom,
tej, föld, eper, szavak, víz, összemos.
Ha nem szabad

Látom, ahogy tömpe, dohánytól barna ujjaiddal
Dallamot faragsz.
Mert együgyűn hiszed, mesterségedbe olvadhatsz.
De nem mesterember vagy!
Csak mesterkélten éled álhitét mesterien
Űzött szakmádnak.
S mégis belőlem hangszert faragsz.Basszuskulcs.

Elbúcsúztunk, mondtam, hogy
nincsen.
Fogta a kezem, és jött
utánam.
Mondta, hogy igazán
sajnálja.
Mondtam, hogy vége, de
tudta ő is.
Az ateista első napja

Miért iszunk? Azért iszunk,
mert szomorúak vagyunk,
gyönyörű állat piros ruhában,
önző állat kapucniban.
A létnek végül egy lényege van,
néha kettő, én is jártam ott,
de végül egy, én is odaértem,
sohase három, de erre nem térek ki.
Miért iszunk?

Erre a világra nem érdemes…
Szád csak vékony csík — börtönablak
Magányába mártod
Karcsú cigarettád.

Ez az én döntésem is kellene hogy…
Pillantásod beleolvad
A virrasztó alkony fényébe.
Elvetéltek vágyaink.
Parfüm

Hozzád képest férfi lesz,
velem néha férfi, néha nő,
aminek látni akarom.

Néha kihozza belőlem a nőt,
mire én kétségbeesetten
keresem magamban a férfit.
Mint egy nőt

rajtad minden elindulás eltévedés
is egyben. köldöködből kiinduló
labirintusaidban bolygómozgás vagyok,
puszta egyensúlyozás céltalan sodródás
és világgámenés között. lábnyomaink
hóba taposott galaxisok, testeink összes
rángása kagylóba szorult tengerdorombolás.
anyajegyeink

pár éve kibővítettük a konyhát:
a helyet addig a fürdőszoba vette
el. apám döntött falakat, levert
pár csempét, a maradékot letakarta
lambériával. az új fürdőszoba ennek
került a másik oldalára. nemrég anyám észrevette,
hogy vizesedik a lambéria.
ápol s eltakar

Ha sohasem vágytál rá, legalább egy másodpercig,
hogy Tarr Béla filmjeinek hőse legyél,
sohasem fogsz egyet sem
megérteni közülük.
Baranya, téli vadászat — Tarr Béla

A tűzhely fölött szögre akasztott lélek
lobogó vízbe dobom,
hogy megnézzem mi fő ki belőle.

Macskák jönnek,
kéregetik a lelkemet
mondják: micsoda boszorkány,
kéncsövekkel lötyböl
lelkekkel pancsol

Én csak megkavarom a kozmoszt,
s meredek a forgó örvénybe.
- Úgy dobnak fel a máglyára egy nap,
mint az összeszáradt, vén gallyat –
mondtad.
A konyharuhába belehímeztem az arcodat: akkorát ordítasz, a fél világ összeszalad, mikor a tűzről lekapom a fazekat.Konyhatündér

megtörik fölöttem az ékezet,
vesszőt kell raknom magam mögé;
bután, akár a parancsszavak utáni
kérlek, himbálódzik
a vég- és utószó közt.
és

Te, aki letéped a csillagokat, szomorú ember,
Lángnyelvekkel övezett a fejed,
Borzas krizantém, szára egy tetemben,
Kiontotta vérét, az ősz összes színét.

Te, aki letéped és felfalod a csillagokat,
És tovább foltozod az eget — helyüket —
Éjszakával, a legtéliesebbel,
Akár az utcák, amelyeken át
Szöktünk és róttuk át a januárt, februárt,
Hogy a diadal tavaszra pocsolyába hulljon.
Újpalotai elégia

azt mondd meg nekem, ati, mondtam.
a tabánnál ültünk valahol, egy éjszakai buszra várva,
98 novembere.
hogy van az, hogy körülöttem mindenki beteg,
én meg az evésről gyakorlatilag lemondtam,
viszont éjjel-nappal iszom,
és vigyorogva rohangálok.
megálló

Ülök szokott zugomban.
Nem kocsma, hisz lány vagyok,
a kanapé sarokban.
Lankás párnám dűnéin
dűlt boroknak bíbora,
enyhül tünde, búgó kéj,
disznó szóid dallama,
s hónaljad sós illata.
Kerge Mancika verseiből

Elég volt egy kis lépés, hogy
ösztönösen közeledve a képhez
örökre elvesszek a térben, melyhez éppen
a tökéletessége miatt képtelen voltam közelebb kerülni,
noha a kezemben már éreztem
a korcsolyákat az esti jéghez.
Baranya, téli vadászat

Azt mondják sokan
Nagyjából jónak vélt emberek
Hogy ezek akik jönnek és jönnek
Ezeknek biztos a nagy része csak jobban akar élni
— A nyolcadik főbűn ez nem vitás —
Na és ha meg menekült mert egy kicsit többet lőnek arrafelé
Akkor meg menjen haza és tegyen rendet
Ne ide jöjjön az őseink alkotta édenbe
Ha Magyarországra hozott sorsod

Akkor már régóta az óriásokkal álmodtam.
Minden éjjel jöttek, vertek és rugdostak,
át akarták vágni a torkomat.
Meghaltak, azt hittem, a rémálmoknak vége van,
az óriások összementek, nőttek helyettük férfiak.
Új óriások, nem hiányoztatok, de azért jó, hogy jöttetek,
A büntetés már hiányzott, kérlek, fegyelmezzetek.
Megijedtek maguktól, azt mondták, óriások nincsenek,
Hazudtok-hazudok harc volt, s én túlnőttem mindegyiken.
Ringató

A lányok olyanok,
mint a villámhárító,
ügyesen hárítják el
a fiúk bókjait, dicsérő
szavaik elől kitérnek, akár
egy éles kanyarban az autó-
versenyző az akadályok elől,
s a lányok néha maguk is
villámként viselkednek, megcsíp
a fiúkra szórt gúnyos megjegyzésük,
hogy ennek nagy a hasa,
az túl ronda,
az ott béna,
ez itt unalmas...
Lányok

Múlt éjjel álmomban véletlenül megetettelek
valamivel, amire allergiás voltál.

Azonnal meghaltál.

Pedig még allergiás sem vagy,
mégis. Az álom megreccsent...Reggeli szerelmes vers

a hadtörténetiben esett meg velem
sápkóros vitrinek között
hogy körbekorzóztak az egyenruhák
-ingek és -öltönyök
anyámmal voltam aki lemaradt
nem sokkal egy teremmel
apróság kötötte figyelmét
le rólam aki mentem
előre vagy hátra az időben
habár ez jelentéktelen
de végeredményként
a jelenbe érkeztem meg
vázlatvers

Ebben a színben, a tiszta ultramarinban
fürödjön meg a tengered,
amikor kisimulnak az álmaidat fröcskölő,
mérgezett hullámok.

És az igazmondó szájak.
Baranya, téli vadászat — Lapis Lazuli

ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok
nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak —
munkahelyi elidegenedés, általános boldog-
talanság, anyám, anyám — ellentmondani,
az általános leépülés helyett visszapillantani,
csupán a kényszer kedvéért, az érdemem
nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy
nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam
mellett, ülve és gondolkodva, miképpen
a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik,
minden egyszeri hang leüt bennem egy újat
Chopin Prelude

Süvít a sószagú szél,
egy régi hajós belebeszél:

„Lám, szívemnek a haza
az úton levés maga.

Azért utazom vészjós vizeken,
hogy ne a parton legyek idegen.”Felismerés

Most már minden mozgásnak ki tudjuk következtetni
a lehetséges eredményét, mint egy nagyívű kanyar elején,
hogy az árnyékok hogyan vetülnek majd a busz ülésére,
ha a végén irányba áll.
Összehangoljuk izmaink nyúlásának, összehúzódásának erősségét,
ha egy pohár vízért nyúlunk, karlendítések, térhajlatok szögét
az árok túlpartjának távolságával.
Szinkron

torkomban örvénylenek a szálkáid —
mintha toporgó galambok a csatornafedélen,
mocsokba dörgölődző kölyökkutyák.
a nedves fának is van szaga:
mélybarnára sötétedik a levegő.
metsző élességgel

Ott volt benne még harminc éve a második háború furcsa vége,
ott volt benne még egy híján hússzal a szörnyű kincs is egybevéve,
ott bújt benne a hét esztendő, a nagy groteszket felmentendő,
ott volt benne a senki se látta tizennégy év múlva látomása,
ott volt benne, hogy fordul végre az ezerkilencszáz kétezrébe,
ott repültek már fent az égen a nagy tornyok ellen a nyilak régen,
és ott volt már, hogy rovancsolnak, milyen jövője lesz a múltnak.
1975

cipellek magamban hónapok terhe.
zárványidőbe kövült szerelemmel.
üres hasam falán az izmok
gyantaszoborba temetnek.
kiolvasom mindig minden irányba
imaként apró rezzenéseid nyomát.
talán mert féltél világra jönni
csak ezt a pár remegést küldted át.
fosszília

éjjelente szaggatott kép vagyok melletted
ahogy a sziluetted pontjait összekötve nézem
hullámzó mellkasodon a tengert
és amikor nem figyelsz lebukom a bordáid mögé
mellkasodon a tengert

Galéria

A diavetítéshez telepítsd a Flash Lejátszó bővítményt.

Szépírás

Medvészet

Webképregény

Kikötői hírek

Kiskáté

Esszé

Kollegiális napló

Nőtérfél

Kritika

Toroczkay András

Toroczkay András verse

Lénárd László

Lénárd László képregényének új oldala

Sánta Miriám

Sánta Miriam verse

Péterfy-Novák Éva: Európa Kávézó
16.07.28.Peterfy-Novak Eva_slide

A találkozóra jóval korábban érkezem, az előző megbeszélésem hamarabb véget ér, így gondoltam, addig nyugodtan megkávézom. Ritka pillanat lesz, egyedül várakozva egy cukrászdában, lassan kortyolgatva a csodás kávét… meggyorsítom hát a lépteimet. A bejáratnál kisebb torlódásba futok bele. Egy család készül bemenni éppen, mögöttük érkezem, egyszerre egy szép arcú, feltűnően csinos, negyven körüli hölggyel.

Tovább »
Fellinger Károly: Csipkebogyók
16.07.27.Fellinger Karoly_thumb

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem,
aki már korántsem tekinthető plátóinak,
az első vers, ami illett hozzá,
amit neki ajánlottam,
tulajdonképpen nem is róla íródott.

Tovább »
Kishonthy Zsolt: Csabai Renátó, Fukui Yusuke és én egy nyéki naplementében

Kollegiális naplónkban

Tovább »
Kántor Zsolt: A beszéd, a nyelv s a bútorok
16.07.26.Kantor Zsolt_thunmb

A kibeszélt én nem fedi le a valóságos személy jellemét.
Elhangzott ítéleteink nem mondanak el sokat rólunk.
Ki tudja meglesni azt a pillanatot, amikor a megélt én
és az artikulált ego birkózik egymással az elme kulisszái mögött.

Tovább »
András László: Egy még nem létező regény szereplőjének gondolataiból
16.07.26.Egy meg nem letezo regeny szereplojenek gondolataibol_slide

Sokan azt mondják, a matematikusok bogaras különcök. Pedig dehogy! Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem azok, hanem azt, hogy mindenki az. Mert kit ismerünk elég jól ahhoz, hogy ismerjük a furcsaságait? Legelőször is magunkat! Csak hát a saját furcsaságaink a magunk számára legtermészetesebb viselkedések, szokások, gesztusok, szavak. Maga a normális. Nincs is ebben semmi furcsa. Feleségek és férjek azonban bőségesen szolgálhatnak férjek és feleségek furcsaságaival. A máskülönben legjelentéktelenebb emberekével. Csak hát ezek kit érdekelnének? Leszámítva azt, ugyebár, aki megőrül tőlük. Ott vannak a tudósok, művészek, manapság már a sportolók, vagy csak az érthetetlen okokból híressé vált emberek. Meg akarjuk érteni, miért különböznek tőlünk. Vagy éppen miért pont olyanok, mint mi. Mert azt kevesen értik meg, hogy mi is az az m×c2, vagy hogy mit kell babrálni egy nyilvánvaló értelmetlenséggel, mint a gyök –1. A haj- vagy ruhaviselet, vagy éppen extrém szokások, azok igen, azok érthetők. Titokban elégedetten nyugtázzuk, hogy na, ez is pont olyan bolond, mint az anyósom, vagy épp ellenkezőleg: na, ez is pont olyan normális, mint én.

Tovább »
Kerber Balázs: Idegen ég
16.07.25.Kerber Balazs_thumb

Csillagokból iszom, szomjam
óriási, és hosszú a testem, mint
az ég kígyói, az égitestek lánca,
sápadt az arcom, de nyúlánk
a nyelvem, a nyak és a nyelések
íve, otromba kőfalak szelídülése.

Tovább »
Szekrényes Miklós: -tér-
A „Táncos a sötétben” végét végigbőgtem...

Éppen lekerült rólam a bokarögzítő, mikor a munkahelyemen szóltak, hogy indul a városban egy harmincórás fociedzői tanfolyam, amit el is kell végeznem, mert anélkül nem foglalkozhatok gyerekekkel. Kész tények — mint kivégzőosztag — elé állítottak. Féltem, hogy futnom, rúgnom, fociznom kell, abba pedig belerokkannék. Az első foglalkozás napján visszacsatoltam hát a bokarögzítőt, úgy sántikáltam be a többiek közé. Hétfőtől csütörtökig elméleti foglalkozások voltak. Nyomták az agyunkba a holland módszert: a rombuszalakzatot, a 4–4–2-t. A szünetekben cigiztünk, és az enbékettőt is megjárt kolléga történeteit hallgattuk, hogyan szívatta a múlt heti edzéseken megyeegyes csapatát.

Tovább »
Polák Péter: Két éjszaka
16.07.24.Polak Peter_thumb

Lemegy a nap és a gyárak rámerednek az estre.
Csak a legnagyobb pontosság tartja ilyenkor egyben a szerkezeteket.
A műhelyek is ekkor éberek. Kohóikban, a fémek izzása nyomán
nagy tartályokba ömlik a salak. Éjjel még pezseg, hajnalra kihűl, megfeketedik.
Eltanulja az égbolttól a sötétséget. Ez a két éjszaka váltakozik.

Tovább »
Mechiat Zina: 432 szál
16.07.24.Mchiat Zina_slide

Van, hogy felmegyek a faluba. Elmegyek a templomba, ahol betegség miatt kihagyja a misét a pap, vagy bekopogok a boltba, ami érdeklődés hiányában zárva tart. Olykor kijön egy alsónadrágos öregúr, megvakargatja a tarkóját, aztán kiszolgál. Tulajdonképpen nem csak én élek szeméttelepen, hanem mindenki. Ők maguk az.

Tovább »
Márjánovics Diána: „Eva Szeretlek ’91”

Csaknem huszonöt éve, hogy kitört a délszláv térséget alapjaiban megrengető háború. A trauma emléke elevenen él — erről tanúskodhat két tavalyi prózakötet: Danyi Zoltán és Sirbik Attila regényei. Számos bosnyák, horvát, montenegrói és szerb szerző foglalkozott a háborús kataklizma eseményeivel, következményeivel. Miljenko Jergović, Igor Štiks, Slavenka Drakulić vagy Dubravka Ugrešić Szarajevó ostromáról, a hágai bírósági tárgyalásokról vagy az emigráns léthez kötődő identitáskrízisről szóló írásai hozzájárulnak a történelmi félmúlt megrázó történéseinek feldolgozásához. Csakúgy, mint Sirbik Attila első prózakötete, amely a háborús léttapasztalatról egy vajdasági kamasz nézőpontjából ad hírt.

Tovább »
Olty Péter: Stigma
16.07.23.Olty Peter_thumb

Ha nincsen Isten, akkor a létezők
szerint kerestem. Minthogy az elme csak
a létezőket bírja tagadni. Ám
ha létező, akkor csacsiság azon
zokogni, hogy meghalt.

Tovább »
Sajó László: (mondóka)
16.07.22.Sajo Laszlo_thumb

isten sincs
itt lenn is-
tentelen

sötét van
legyetek
éberek

Tovább »
Patak Márta: Nicrophorus vespillo
16.07.22.Patak Marta_slide

Május volt, vizsgaidőszak, Bence a diplomamunkáját már megvédte, a legnagyobb mumusnak tartott büntetőjog vizsgáján is túlvolt, csak az alkotmányjog vizsga volt még neki hátra, akkor mondta a barátainak, azt már úszva is megcsinálja, úgyhogy menjenek le a hosszú hétvégére egy kicsit lazítani az arácsi nyaralójukba. Motorral, merthogy a motor volt a mindene. A többiek is imádták a motort, Yamaha, Honda vagy Kawasaki, ez volt a legfőbb vitatémájuk, aztán mosolyogva megegyeztek, hogy Harley Davidson, de első a költséghatékonyság, és ennyiben maradtak.

Tovább »
Vörös István: Egy szimfónia tervezete
16.07.21.Voros Istvan_thumb

12 másodperccel mélyebben egy
nagybőgő szólal meg. A két sötét,
mégis öntudatos hang között
vonal képződik. Aztán egyszerre
egy brácsa és egy hegedű kezd
szintén C-t, oktávnyival magasabban.

Tovább »