Tőled tanultam kesztyűbe dudálni fekete hercegem elrejteni a vetődések és idomok között egy fehér fogat A négyszáznégyesben egy összegyűrt pulóverből kibontani A. H. egy portréját és fejjel lefelé a homlokomra ragasztani, akárha szarvakat Bekötött szemmel bújócskázni Köldökön átbújni, eljátszani bármit Csak ne tudja jobb kezem, hogy mit csinál a bal Felvenni az arcodat pisztolyt formálni az ujjakból és hangtalanul mozgatni a számPantomim

Színész valahol, de te sosem láttad szerepelni, csak most, ahogy finoman belekortyol a teába, mint holmi angol úrinő: eltartva a kisujját. Mosolyog, oldalra néz, nem tud dönteni a kitárulkozás és a merevség között. Ahogy a kettőt váltogatja, egyre groteszkebbé válik. Amíg beszélsz hozzá, kapaszkodik beléd, csak a szádat figyeli, ahogy tátogsz. Ez nála már köteléknek számít. Szeretné, hogy észrevedd, ami benne annyira meghatározó, de mégsem enged közelebb téged másoknál. Az intimitás üressége marad ma is. Rálehel a kihűlt teára, eltartja a kisujját, mosolyog, oldalra néz. Színész valahol, bár sosem láttad szerepelni, csak most, pedig akkor a legkevésbé hiteles, mikor önmagát alakítja. Megjelent a Műút 2017061-es számábanSzünet kávézó

Amikor az első jött, a szoba üres volt. Úgyhogy az első csak bement, körülnézett, és már ment is kifelé. De a szobának emlékezete volt. Úgyhogy a második láthatta, amint az első bemegy, körülnéz, majd kimegy. Ezért a második valamivel több időt töltött a szobában. A sorra következők egyre több időt töltöttek odabenn, végignézték, mi történt, aztán hozzáképzeltek még ezt-azt, és távoztak. A szoba emlékezete egyaránt megőrzött valóságot és képzeletet, úgyhogy a később jövők már nem is tudták megkülönböztetni, mi az, ami valóban megtörtént, és mi az, amit csak képzelt valaki a szobában. Akik ezután jöttek, képzelt festményekkel borított falak között képzelt kanapékon hevertek, vagy képzelt székeken képzelt asztalok mellett ülve képzelt süteményt eszegetve s hozzá képzelt teát, bort vagy konyakot iszogatva nézték végig a szoba valódi és képzelt múltját, majd távoztak. Aztán jött valaki, aki ugyanígy kezdte, de másként folytatta. Jött, leült, eszegetni, iszogatni kezdett, nézelődött. Aztán azt képzelte, nincsenek festmények a falakon. Azt képzelte, nincsen se enni-, se innivaló, nincsenek asztalok, székek, kanapék. Azt képzelte, nem is történt soha semmi. Elindult kifelé. Az ajtóból még egyszer végignézett az üres szobán. Soha nem volt itt semmi, és nem is lesz soha – mondta, és becsukta maga mögött az ajtót.A szoba

A csónakház automatikus hangjai mögé képzelt élőlényeket szeretném látni, a húsodat belülről, a torkolat vízfelszíne alá nézni, ami fekete, mint a bőröd, de csak a partközeli fűben eltévedt rákokat lehet. A kisgyerekek kövekkel dobálják őket, és amelyik túléli, azt akváriumba teszik a mólón. Nem szólnak hozzám, akár a süketekhez, pedig esténként átöltözöm, kibontom a hajamat, és hallom a kövek csattanását, az üvegen sercenő csontokat. A hordalék karcai mindig begyógyulnak a talpamon hajnalra, amikor cipőt veszek, de a fehérneműm varrása menti gyűrődésekben a sóder napokig bent marad. Megjelent a Műút 2015050-es számábanSzürkület előtt

életben maradtam, fájdalmam végül is nem volt inkább a megalázottság és a kapaszkodás önmagamba, ami feszült bennem, s ahogy ez a feszület tartott, ahogy ez megtartott értettem meg természetünk érzéseink jelöletlenségét hullámzását, meghittségét fizikai biztonságát; bizonyosság ez, mint a tér, mint az ember az összes hordalékával ahogy megvilágosul az egymás előtti szégyen diadala mert megszülettél   Megjelent a Műút 2013039-es számábanébren

Ma ötvenéves a legnagyobb diákkori szerelmem, aki már korántsem tekinthető plátóinak, az első vers, ami illett hozzá, amit neki ajánlottam, tulajdonképpen nem is róla íródott. Vagy két hónapja, úgy harminc év után, viszontláttam őt barátnői társaságában, miután észrevett, zavartan elszaladt előlem, nem kívánt kényelmetlen helyzetbe hozni a többiek előtt. Valójában egy síkiránduláson ismerkedtünk meg, a szobában tíz lány volt, tök sötét, reszketett, amikor beengedett az ágyába, azt suttogta, két osztállyal jár lejjebb, szerencsére még nem virradt a távozásomkor. Diákkori csínytevésnek indult minden, a tanárok rendre nem vettek észre semmit. Reggelinél szemügyre vettem a lányokat, mint Isten a teremtményeit Noé bárkájában. Hiányérzetem támadt, találgattam, vajon melyik lehet ő, miközben a haverokkal pénzre máriásoztunk, mialatt egy vasam sem volt, és szerettem volna veszíteni, mindenáron. Végül sikerült a tervem, száz koronát kölcsönzött az a barátom, aki elárulta, hogy melyik az a lány, akitől megtudtam, hogy neki is volt dolga vele.Csipkebogyók

Igen, most az ígéretre várnék, hogy majd jössz, látlak, beszélünk, de nem ma, így, hanem akkor, ha egyszer még újra lehetünk együtt úgy, ahogy. Másképp, mint amit most egymásra kényszerítünk. Ölelést, csendes odafordulást, önfeledt nyugalmat és beteljesülő ígéreteket várnék — de nincs mire, mert rád telepszik és megrémiszt vágyakozásom, ami, érzed, valamit megint követelni kezd. Pedig te csak önmagadban, tőlem függetlenül tudsz szeretni — de tényleg van ilyen szerelem? Ha igen, én még próbálnék várni a kapuinál rád, s ahogy állnék az áttörhetetlennek látszó fal előtt, úgy néznél rám, mint a kedvenc képemen. Nem is rám néznél, inkább mellém, a tűzfal felé mutatva, mintha látni lehetne rajta valahol egy bejáratot, pedig a titkos ajtó benned, csakhogy rejtve hagyod. Szerinted ez csakis úgy működhet, ha nem kérlek, ha nem kell mindig igent mondanod, ha nem várom el, hogy folyton velem akard, ha nem várok válaszokat. De akkor mégis mi teremt alapot a közös térhez? Szóval fogadjam el, hogy te többre nem vagy képes, elmondhatatlanul szeretsz, ám több időd akkor sem lesz, és változatlanságod káprázatában rám nézni is elfelejtesz. Akkor menj, csak könyörgök, ne keress! De látni szeretnél, tudni akarsz rólam, nem bírod elképzelni nélkülem, mondod, s vágyni kezdesz rám, miután menekülésre kényszerítettél. Aztán hajszoljuk egymást egy növekvő körben, hol sosem érhetlek utol, mert nem állnál meg semmiért, nem engednél közel senkit, és én sem tudom többé nyugton remélni a dolgok beteljesültét.Körkörös romok

Így szerettem beléd, drága, olthatatlan szerelemmel, Amíg ki nem lapított a textilgyári nyomóhenger. (ősz) A szüret elmúlt, az eső eleredt, a karneolcsőrű rigóraj tovaszállt, Mire anyám (drága jó lélek) befeküdt a gyárvárosi klinikára. Teltek a napok. A motivációját vesztett Hold felhők mögül pislákoló fénye Gazdasági fellendülést vetített az első hó alatt roskadozó szőlődombokra. Soha ilyen gyorsan penész nem futotta be a lekvárt. (tél) Szőlődombok, szőlődombok, Figyeljetek, olyat mondok, De nem tudok, még nem mondok, Akkor mondok, ha majd gondnok Leszek lent a zoknigyárban, Zoknit varrni jár majd oda, Zoknit varrni jársz majd oda, Behajtod és bevarrod a Zokni szárát, hogy ne fázzon, Hogy ne fázzon ez az egész Áldott, édes, independens, Győztes, erős ország, S te varrod a foltját. (tavasz) A szőlődombok fölött suhanó madarak már rég a textilgyár kapuja fölé fészkelnek. Anyámat (szegényt) megviselte a tél. Amíg fölfelé sétálok, kezemben ételhordóját himbálva, S keresztülvágok a fák közé szorult kövér ködfoszlányok kinyúló karjain, Csakis arra tudok gondolni, mi lesz a hazai textiliparral. (nyár) Hogy lesz-e valami.Leszek lent a zoknigyárban

Atillának  Kész versek mestere, minden rossz sort megigazít. Vajon mit mondanál? Csak az jár a fejemben, hogy nem vagyok méltó tanítvány. Hiába hívtál engem a Bambiba, ahova mindenét, mije van, viszi az ember. Megengeded, hogy rágyújtsak? Minden kedden, évek óta, mintha nem bennem volna a hiba. Csak ritkán van, hogy nincs. Akkor kellene nekem hozni. Hoztatok valamit? Aki sokra akarja vinni, abban kell, hogy legyen valami. Talán volt valaha, megpróbálom előhívni. „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!” „Nagy bennem az erő, de nem akkora.” Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában  Tiszta lap

laknak bennem mindenféle lények, papucsállatkák, férgek, bacilusok, olyan vagyok, mint egy zsúfolt indiai vonat, vagy a csuklós busz délben, amikor anya lábához nyomnak a büdös kabátok, furcsa egy dolog vagyok én, palacsintázó vagy főzelékszagú menza, mert belőlem esznek és folyton összevesznek egymással a vírusok, meg azok az izék, akik szeretnek engem, mekkora cirkusz lehet épp most is odabent, akár ha a testvérem elveszi a nagyon tilos játékot, és apa kiabálni kezd, hogy ne kiabáljunk végre. Részlet a Milyen madár című, az Ünnepi Könyvhétre a Csimota Kiadónál megjelent gyermekverskötetből Megjelent a Műút 2014045-ös számában Laknak bennem

Emberek indulnak a ház felé szamárral, ahogy kirohan a kutya, visszafordulnak, jönnek felénk a köves úton, kendős nők és alacsony, fekete férfiak, életükben először látnak autót, és rám nevet egy lány foghíjasan. Mintha nem lennének ott, úgy beszéljük meg, hogy nagy a szél, de ez az első tavaszi nap, ne maradjunk a házban, reggelizzünk odakint, és pontosan tudjuk, hogy a laza véleménycsere, a hosszúra nyúló, kényszeredett lamentálás, az álláspontok enervált ütköztetése valójában mire megy ki, milyen célt szolgál. Ők továbbra is körülöttünk téblábolnak, a szamár kifejezéstelen tekintettel néz, mint aki a kocsit látva megsejt valamit, hogy holnaptól ők lesznek festett díszeink, kerti törpék és ronggyal kitömött állat.  Látva megsejt valamit

semmi gond mondtam bár éreztem számban a keserű ízt amit nem tudtam mihez hasonlítani sem a testemen átfutó hagyd-abba érzést a régi időkből mikor még nem volt trendi a depresszió nincs jelentősége mondtam mert tényleg semmi nem változott minek is beszéltünk volna hosszan mikor egyikünk sem tudta a frankót benne minden más színű volt mint bennem ami kizárta a harmóniát nem kell magyarázni rám tapad a délelőtt mint a szantálfa-illat érezni fogom mikor már messze leszek emlékszem majd mint a denaturált-szeszláng árnyjátékára nehéz fekete drapérián lényegében ez minden nem kell nagy ügyet csinálni belőle groteszk lenne mint hugo boss öltöny egy gyárudvaron minek magyarázni a gyászt úgy sincs jó válaszom Megjelent a Műút 2016058-as számábanFölösleges egy délelőtt ízét magyarázni

Vezényszavakba oltott trágárságokkal összepingált deszkakerítés előtt ismertem fel arca tündéri szabálytalanságában az őt uraló káoszt. Mindenféle vélt és valós bűnök utórezgései kormányozták, rám nézett, esdeklőn, hogy oldanám fel. Nem szoktam én bedőlni efféle könyörgő tekinteteknek és az alattuk lángoló pompás vörösnek, mert ezek, ők — nevezzem bárhogy — kívül hordják a szégyenüket, és harsogják széles e világon, mintha busa fejű virágok indulnának omlásnak egy szirten, zuhanásukban üvöltve. Így, ilyen hibásan fogalmaz a fájdalmuk. Általában precízek. Úgy tesznek, mintha hibátlanul lennének összerakva. Ez bizonyos értelemben igaz is: semmi sem ennyire gördülékeny. Működtet, mint az úgynevezett utóhatás. Így, így; omolj be, omoljak be, mint egy homokbánya, legyünk egy homorú fal, egy kupac por, a homokfal árnyékából kivájt szabad levegő, a jegenyesor alakját öltő istenség, aki szomorúan sóhajtott, amikor minden lépéssel egyre közelebb értünk a hegyhez, amit úgy imádtunk, mint bárkit, akit nem szabad.A bűnbánat természete

Végül a részletek maradnak: a háton- alvás, az ügyetlenkedés a cipzárral, a katéter nyoma a könyökhajlatban. Tetovált pontok, két rövid heg. Egy beavatás közelképei. Végül

Estefelé kiürült az apálysíkság. Az a delta- szárny alakú sárkány se maradt, amit egy motorossal húzogatott. Ezután lettünk gyerekek. Rámostorozott egy hínárral, kicserélődött néhány deci nyál. Mag- ömlések, seggtisztogatás, majd néztük a dupla íriszt. Bűz volt, csérzsivaj és orkánerejű szél. Mélylégzést végzett, hogy felszippantson örökre. * Pénzkereső, szerelem-tünetes hétköznap. A kórház tűzlépcsőházában csempézünk. Kritizálnak, mért ürítettem a glettvasról lekapart maradékot egy szaniterbe: makacs dugulást is okozhat a mész a zárcsőben. Pedig úgy örvénylett, mintha tükörbe néztem volna: a lehúzott kvarchomok, az vagyok én, a vécévíz meg a nyála. Kötőanyagom kimosódott. * Hormonkoktélt állít össze a szervezet — endor- fin, dopamin, PEA, oxitocin — hogy az átvitt ingerület lóvá tegye őt. Ez húzza a szemre azt a lazúrlila hályogot is. Felelős vagyok érte? Mért? Hát nem heteró minden vágy tárgya? Különbség híján, bármi is ez, nemi, kor-, rassz-, tónus-, izomzat-, hormonaim se lehetnének. Sőt: én se lehetnék. * Ott ment gajra az éj, hogy előkerítette az alkil- nitrátját. Fiolás záróizom ellazító, be- állít egy-két percre, ha felszippantjuk. A fejgörcs hajnalban jön, a hálóban. Nem olyan nagy erővel, mint agyciszta következtében megjelenő tér- szűkület. Arra elég, hogy bálává gyömöszöljem gönceim, és félmeztelenül ráhajtsam az ajtót.Fiktív napló

nincsen bennem érzés vagy nem tudok róla lelkem mint avarban meglapuló róka levél alatt alszik belefagy az álom ülünk egy ideje mindketten az ágyon elhallgattál te is én sem jutok szóhoz egyikünk sem talál el az utolsóhoz mehetsz előre nézhetsz hátra beváltható vagyok de látra * tedd a számba a nyelved jobban értsem a nyelvet mi nem csak szavakból áll beszélni tud így a váll és a kezed hang nélkül * libidóm ez a kóborló állat talált egy gazdát magának megszagoltam a ruhádat elmész indulok utánad csók közben félrenéz mintha csak macska dörgölőzne hozzá szokásból vakarja dugás közben kézben zsebkendővel várja a végén magát is kétszer kulcsra zárja * cseréljük ki sejtjeinket aludni ma nem akarok mind a nyári barnaságom tessék amit levakarok és ami még rajtam maradt felnőtt napraforgó-tábla a közepén nyitva áll nekünk a felkelő nap háza szép onnan a kilátás az életünkre mi kell ennél több boldogság én szeretlek itt a szotyi szólj ha ennél * már megint dolgozik a vágymunka bennem az ágyadat megosztod nem kéne vennem együttes terünkben légcserés létezés elemi szinteken kizárt a tévedés lehet fantázia vagy maga a való elfogadom azt is hogy hiábavaló kéne közös asztal ágy és szép látszatok szívem te sakkozol én meg kockáztatok * szürke égbolt alatt nedves szürke fák két szemedben lezárt fűtetlen szobák letakart bútorok kiolvasott könyvek több éve szivárgó már megszokott könnyek azt mondja hogy sosem felejtelek mondtam édes csak felejts el egészen nyugodtan veled ahogy télen hó hullik a fákra csendes érintésselnemversek

puding itt sok fekszik meséli a fák alatt ide már nem lehet rakni újat csak ha tényleg előkelőség nem akar rohadni megmondta otthon is rakják a szerveit ami még jó másba a maradék menjen a szőlőbe ott az utolsó gyökere visszajön ide jó neki nagyon tetszik a temetőben az egyik a történelemről a másik a nagyanyjáról egyik sem veszi át a másik nyelvét aztán beül a porcelán mögé virágja van rajta szagos limonádé bírta volna itt mama gyomlálhatott volna a köveken egyedül a bokája nem ment volna ki belé lett volna szerelmes az összes férfi itt is legyintéssel kergette volna el mindet szaggathatott volna a trabanttal hogy féljenek és tudják úton van közeledik a közös nyelven mi jön át a határon virágmintás terítőn tíz szóval élni megoldotta volna mindenhol mit örököl mit rakott belé egy szekrénye van pudingszagú fel kell darabolni nem fér le a lépcsőn hiába van jó helyen el kell vinni hiába dicsérte a melegítőt ha lerontja és vinni kell valaki belevágja azt a fejszét mennek együtt a kályhába asztal a zsúrkocsi a papucs ami rossz hátha még gyújtásnak hátha melegíteni tud még az iratokkal a jelentésekkel a nem érvényes lakcímkártyákkal menjen a képregény is menjen minden fotó képeslap a meszelt fal ráírnak korommal rájelölik a rosszat amit nem lehet jóvá tenni írják fel erre a házfalra itt rontott itt futott végig itt csalt és árult itt köpött hazudott ittMade in Slovakia

Túl nagy hévvel akartam azt a tripla lutz-ugrást. Ikarusz-szerű elánnal szúrtam, hogy Nyikoláj szavával éljek. Így bírálta a pengetechnikám a kínnal nyert juniorselejtezőkön. Nem győzött meg iróniája. Inkább úgy mentem bele, mint Platón galambja. Azt hittem, magasabb röpívet írhat ugrásom, ha a műjeget, mely ellen- állást fejt ki,valótlannak tekintem. Megsértődni aligha áll jogomban. Túl nagy hévvel akartam azt a pörgést. Ez számít. Ha ma este meglesz, úgyis könnyfátylat boritunk a múltra. Tarkón fog, dörgölve szorongat, összecsókol. Merthogy meglesz. A lámpaláz alábbhagy, walzer-taktus a síri mélyvonókon, ingujjam lobogásba kezd. Rásiklás, külső él, karok elcsavarva. Mintha egy sátáni nehéz kaszát emelnék.Jégtánc VB

S akkor úgy tetszik, mintha a civilizált környezet – benne a fák, a növények is – holmi olcsó celofánba lenne becsomagolva, s minden magasrendűtől, úgyszólván Istentől is elszigetelve.   Ludwig Wittgenstein A történet eleje, Pócsme- gyer, tizennyolc július hu- szonhárom, hétfő, innen kül- dök puszit, ahol semmi nincsen, se helytartó, se hely, se selyem, se selyem- hernyótetem, se térkép, se tér, se idő. Almát szed a férfi, felöltözik a nő. A szó előtti szóköz a szót e- lőzi meg, nincs többé görög, a szűz nem fog szülni, visz- szatér a kertbe a betűk árnyéka, tavasszal feltámad.   Csendélet citrommal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhét, péntek, mert nem része a nyelv, a teremtés néma, nem léteznek dolgok, a dolgok árnyéka létezik csupán, mint citromfán a cit- rom. A helytartó téli pa- lotája templom, a béke temploma, ezért van be- zárva. A harsány szűz és a hallgatag parázna beles a kulcslyukon.   A történet közepe, Pócsme- gyer, tizennyolc július huszon- három, hétfő, tavasszal fel- támad, ne maradjon nyár- ra, szabályos józanság te- lepszik a tájra. A helytar- tó szava a dolgok árnyé- ka, angyal háta mögött haldoklik sóhajtva. Meg- hal az anya, még mielőtt a gyermek megszületne, sö- tét füstbe futnak fények, nincs többé görög, nincs többé zsidó, néma a kert.   Csendélet barackkal, Pócsmegyer, tizennyolc jú- lius huszonhat, csütör- tök, kétely magja hull, mint tavasszal néma hó, császár helyét tartja a boldog helytartó. A ba- rackfa alatt a barack elrohad, parázna mossa meg szűz játékaidat. A szó előtti szóköz a szót előzi meg, a betűk íve nem fog- ja követni a természetet, mert nem részedolgok, a dolgok

Már nem verem a kutyámat. Elvégre 9 éves. Emberben hatvannégy. Mikor kicsi volt, és behugyozott, befosott, beszart, nem egyszer tenyérrel a fenekére ütöttem. Pedig újsággal ajánlják a kutyakiképzők. (Hogy ne a gazdáját, hanem a tárgyat azonosítsa az akcióval) Egyszer — már nagyobb volt — felemeltem, és behajítottam egy hókupacba. Mérges lettem, hogy sokadszor átszaladt az úton. Mikor behányt, nem bántottam. Elég hamar szobatiszta lett. A szexuális élete? Még csak plüsselefánttal és plüssmedvével volt. De jók a partnerei. Szépen át tudja karolni két mellső mancsával Fáni derekát, hátsóját vagy a medve egyik lábát (az egy nagyobb darab). Fánit elölről is szokta. És néha a medve másik lábát. Ők így vannak együtt. Lehet, hogy lesz még máshogy, de ahhoz saját kertes ház kell. Már csak baromira fel tud húzni, mikor a nagy melegben egy-egy fűcsomót addig szaglászik, hogy lemegy a nap.Vallon u. 7.

Gérüón túl hirtelen ébredt, falai összerándultak. ———— Forró, reggeli légnyomás. Egy ház, tántorgó emberekkel és az ő mindenféle nyelvükkel tele. Hol vagyok? Hangokat hallok valahonnan. Gérüón nagy nehezen megindult lefelé, átszelve a házat kilépett a hátsó verandára. Hatalmas volt és árnyas, akár egy ragyogó nap színpada. Gérüón hunyorgott. Felé úszott a fű, majd visszahúzódott. Az izzó fehér szélben víg bogárrajok mint fedeles szárnyú vadászgépek csaptak le rá. Gérüón egyensúlyát vesztette a fényben, gyorsan leült a legfelső lépcsőre. Héraklész a fűben nyújtózkodott, és álmosan rebegte, Végtelen lassan folyik most az életem. Nagyanyja a piknikasztalnál ült, pirítóst evett és a halálról diskurált. Mesélt a bátyjáról, aki végig magánál volt, bár beszélni már nem tudott. Csak nézte, hogyan hálózzák be testét csövekkel, miközben azt magyarázták neki, melyik mire jó. Most pedig az éj királynőjének nedvét vezetjük be, kis szúrást fog érezni, majd elönti a fekete áradás, mondta Héraklész álmos hangon, nem is figyeltek rá. Egy nagy vörös pillangó repült el mellettük, egy kis fekete hátán. Milyen aranyos, mondta Gérüón, hogy segít neki. Héraklész fél szemmel odasandított. Inkább épp megbassza. Héraklész! — szólt a nagyanyja. Erre behunyta szemét. Nekem is fáj, ha rossz vagyok. Gérüónra pislantott mosolyogva. Megmutathatom a vulkánunkat? Fenyvesi Orsolya fordítása A szerző Vörös önéletrajza című kötete hamarosan megjelenik a Magvető Kiadó gondozásában.XIII. Somnambula

itt áll a konyhámban és nekitámaszkodik a mikrónak. azt mondja, sok pénzünk lehet ha ilyen konyhánk van. almát eszik közben, úgy mondja, meg azt is kérdezi, kimehet-e cigizni, mondom persze, van két erkély. kizsúfolja magát a kisebbikre, közben lefagyasztja a szobát. vizes lesz az ingujja, mikor elnyomja a csikket a cserépben. ahogy bejön, összesározza a küszöböt, a földre csöpög a haja; én mondom neki, hogy nem vagyunk gazdagok. (kint már habos a víz, úgy esik az eső) ő nem hiszi el, a szája fehér fodros az almától, mint a tócsák. összevizez és összenyálaz; nem csókolózik nyilvánosság előtt. hogy őt szeretem, tipikus, mint ilyen időben ernyő nélkül az erkély alól erkély alá való közlekedésa csepp a konyhakövön

miből lesznek emlékek? buta kérdés. mindenből, amit megélünk, ami nem hal túl minket. és kezdünk kutakodni. sokasodnak, tágulnak a fehér foltok. eltűnik egy arcél, egy illat, ami hozzá tartozott, a hangok. előgurul egy szivárványos üveggolyó, hatalmas, gyönyörű. belobbannak a fények, fölcsendülnek a rég űrbeszaladt hangok, nevetések. érezni a készülő vasárnapi ebédek konyhaablakon át udvarra úszó illatát. élesedik a botlás az úton, mikor kiesett kezedből a kenyér és gurult, gurult hazafelé. érzed kezeden egy kéz melegét szikrázó hóesésben, látod a bádogtányéros lámpák alatt villodzó kristálypelyheket, mögöttük az angyalokat, és szentnek hiszed az estét. mert az az este szent volt, s marad míg élsz, míg le nem zárja, mögéd nem rekeszti egy utolsó… mik tudnak emlékké lenni? nevek bukkannak elő a semmiből. az óvoda kerítésén át nézel jacola után, és egyre gyakrabban jut eszedbe, írod le, vagy inkább mint mágikus ábrát a barlangrajzokon, vésed az emlékezet falára, mert nem szabad elmúlnia. megidősödvén az ember könnyebben elérzékenyül, torkát kaparják az indulatok. ma egy gyűrűre gondolok. nem temették be az évek. varázsereje volt? talán pár másodpercig éreztem a tenyeremben, rajta az ujj melegével. fénye beragyogta a füstkoszos galériát. tőled volt szép, a szerelmetektől? mindegy. besorakozva a halhatatlanok közé, emlékké váltak. miért? a mondattól? — még senkinek semCalifornia Blues

Megint elmondtad valakinek, hogy megfogantál. Mintha cigizés közben találnád meg a szavakat: én részegen ülök az asztalnál, te meg a kocsma elé füstölöd, ami szar. Emlékszem, abban a pillanatban magadhoz húztál, hogy megcsókolj; nem törődtem vele. A rákövetkező napokban a telefonban viccelődtünk azon, hogy a hentesnél kovászos uborkát kértél, és hogy hányingered lett, amikor a tojásrántottát sütötted. Szúrt az oldalad, orvoshoz küldtelek vakbél gyanúval. Később hívtál, és sírva közölted, már nincs meg a baba. Hiába egyeztünk meg, hogy nem szólunk senkinek, már egyre többen tudják: mintha ezzel adnál életet, annak a testetlen valaminek. Megjelent a Műút 2014048-as számábanVaklárma

két éve lehányták a lépcsőnket nem tudtam leülni vacogva álltam a túlcsordult szemetes mellett és a foltot bámultam a fák üresen zúgtak egyenes sorban a fal mellett vissza nem váltott üvegek a bolt előtt ázott címke nélküli kopasz fák ez is csak átmeneti állapot gondoltam naivan és kijártam minden nap megnézni a helyet ahol sokáig nem történt semmi a szabálytalan folt megmaradt felszíne gyűrött darabos reméltem hamar elmúlik jönnek kitartó novemberi esők leáztatják ezt is hagytam időt hadd múljon nem mentem arra télen nélkülem is elpárolog szétmállik mindegy mi ne lássam már többet a hányás mégis maradt gaz nőtt ki mellette a repedésekből tavasszal néztem újra meg nem hittem el kijártam minden nap közben az üres üvegeket valaki újratöltötte körülöttem zöldelltek a gösserek fehér habot ontott az akác akkor már fogadásokat kötöttem magamban kibírja-e a nyarat nem történt semmi a folt kisebb lett a színek elmosódtak még két ősz kellett neki tegnap ismét arra jártam az idő mállik a hányás eltűnt beváltanám hiányodat boltban még ma nem voltamüvegvisszaváltó

a szüleim esküvőjéről videófelvétel készült. a lagzit egy káposztásmegyeri iskolában tartották. a kamera tulajdonosa a család közeli barátja volt, ezért egy időre nem félt kölcsönadni a kamerát unokabátyámnak, aki értelmes gyereknek látszott. ő pedig egy barátjával az udvaron kezdett forgatni. semmi extra, csak kamaszkori hülyéskedés: szándékosan eltúlzott depresszív szövegek, pocsolyában lépkedés, káposztásmegyeri Jézus vízen jár. évekkel később elmesélte, hogy amikor a család visszanézte az eredeti felvételt, nagyanyám azt mondta, hogy ez csúnya és veszélyes. a felvételről két másolat készült. az egyik hamisítvány. nagyanyámé

1 Amikor Örkitől megkérdeztük, mit jelent szerinte, hogy „Szezám, tárulj!”, mintha magától értetődő volna, vágta rá: „Az egy garázsige.” 2 — Számozhatnánk, dátumozhatnánk… talán a legegyszerűbb, ha számozzuk. — Jó, de milyen számrendszerben? Bináris, oktális? — A kettest nem ajánlom, mert az hosszú lenne. Mint az ETA Nulladalában: „Néha nulla vagyok, / Néha meg egy, Nem osztok, nem szorzok, / Nekem egyre megy”, vagy ahogy Papp Dénes énekli a Kisavasban: „egy-nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy, nulla-nulla-egy-nulla-nulla-egy-egy” (az száznegyvenhét, illetve tizennyolcezer- nyolcszázharmincöt decimálisban). — Akkor legyen hexadecimális! 3 — Jók ezek az x-es szavak: flox, lux, szex… — Mindegyik kicsit olyan, mint a xanax. — Lesz itt szex, ha jön a Leponex. — Nakonxipánban egy jó nagy axolotl lesz. 4 Több a baba, mint a fa. (FA = 250, BABA = 47 802.) Ha minden babát kikötünk egy fához, mint szokásban volt krumpliföldek szélén, negyvenhétezer-ötszázötvenkettő (B9C0) még mindig elkóricálhat. 5 — Szövetséget nem csak az ördöggel lehet kötni, sőt éppen vele lehet talán a legkevésbé. — Nem inkább nélküle lehet a legnehezebben? Nem is kell, hogy a falra fessem: jön hívatlanul, be se mutatkozik, ott csücsül lábát keresztbe vetve — ki, ha ő nem. Kicsit hagyja, hogy erőlködj, próbálj kibontakozni, nem sok híja… — Szoktam, különösképp lombhulláskor, így elüldögélni. 6 Amikor legelőször teát ittam, még nem tudtam, milyen az íze, a teaízre várva eljátszottam ötször, hogy még egy kis cukrot, még egy kis citromot. A Balatonon voltunk a nyaralóban, még egy kis cukrot, akkor anyukám meg apukám talán még együtt volt, még egy kis citromot, ők is ott ültek az asztalnál, mégHexa

két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s az emberi testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben látom esélyem sincs odaérni telefonon kérek segítséget a falakon kívül lépcsőházlakók karomszerű árnyai meredeznek nem engednek embert a közelbe a vonal másik végén apám hörög magányom fojtó szorongás a tüdőben arca elfelejtett emberi vonásainak örvénye a testen végigfut a telefontónus aztán valami érkezik a váltólámpa dinamós és a falakon mászik ló alakban a tóban celofán nem süllyed a test s a két tömbház között zöld vizű mocsár egy erőtlen alakot vezetnek erős alakok ez történik hetekig az egyik épület valamelyik ajtaja csattan s a testet az ingovány közepén elengedik minden éjjel egyazon időben Megjelent a Műút 2014045-ös számában a kutyák hallgatnak

Erre a világra nem érdemes… Szád csak vékony csík — börtönablak Magányába mártod Karcsú cigarettád. Ez az én döntésem is kellene hogy… Pillantásod beleolvad A virrasztó alkony fényébe. Elvetéltek vágyaink. Mi marad akkor most, s főként minek… Gyémántkert, ennyi csak, mézillat, de ennyi mindenképp, hiába mosakszom, vágyfelhő, bőrömbe ragadtál. Cseppenként vehetlek meg, Luxusélmény, ahogy belélegezhetlek. Egy utolsó permet és elillansz Emlék nélkül a világból. Parfüm

behunyom a szememet életem filmje pereg a sötétben hadd higgyék meghaltam vagy legalábbis nem vagyok magamnál ébren az emlékezet lánca nyikorog a nyirkos mélybe tekereg belémizzadok ahogy fölhúzok a múltkútból vödörvizeket föléjük hajolok nézem magamat vajon az ott ki lehet a boltba küldtek eltévedtem most már sohasem találok haza anyu hogyan mondjam hát nem látod nem én vagyok ott az a fiú ki megjön lopva lefekszik anyu ne mondd hogy ismered anyu hagyjál le tudok vetkőzni már nem vagyok kisgyerek már nagy vagyok már nem vagyok levágják rólam a pizsamát anyu most hol vagy mindig azt mondtad csak ezt az éjszakát izzadd át körülöttem vödörvizek már semmi sincs én sem de víz az van már el se férek anyu dicsérj meg egyedül húztam föl én izzadtam kis kacsa fürdik fekete tócsa a mélybe bukik hogy szomját oltsa * a múltkútból föltekerem az összes víz itt van velem átölelem a vödröt rámszólt a nővér vigye ki vagy itt egyszerre igya ki nem bírom mindent magamra öntök nézem a vödörvizeket a felszínen vajon mi rezeg milyen kép egy fuldokló darázs és mennyi baszás édes élet a máz egy légy kaparász belül üres a kürtőskalács magam többé nem áltatom eléldegélek haltatón aludj el végleg kisbalázs itt van a labda meg a síp az erdő a kirándulás végtelenbe tűnő utazás koszos ablakon kibámulás ablakfilmkockák amit mostVödörvizek a múltkútból

Csontok elágazása a zsírpárna alatt, megdermed a tenyér a pihés vállon, megdermed vetkőztetés közben, megdermed és felismeri a saját félelmét, ijedt madár az eget karmoló ágakon, a ragadozó fókuszában és a karmok közében, ha a szívet felhangosítaná valami, befogott füllel menekülne a város, ketten fognak eltévedni a széttépett, újraragasztott térképen, a fényes ragasztócsíkok és a perforációtól alig elváló utak között, ketten fognak beleveszni a fonódásba, de a ruha pántja még a helyén, alatta a járatlan út és az ujjbegyek, sőt az egész tenyér belekövül a pillanatba, ahogy a váll is, ez a gömbölyű gomb, késleltet, kívánja a hosszú záridőt, nem sürgeti az elmozdulást addig semmi, amíg a két szív markában a két test megszorul, amíg még nem egymáshoz csapkodott kovakövek, aztán a szikra lobbanásakor már senki sem látja, hogyan robban szét a madárraj, mi ez a hirtelen támadt üresség a tenyér lombján belül, mi ez az üveges nyugalom. Megjelent a Műút 2017063-as számábanPastorale

„Das macht man doch nicht.” mint a verebeket úgy szedte le őket átdugta a kémlelőn és választott eltalált egy csípőcsontot átszelte egy fiú fejét utána közéjük ment sétált és popcornt szórt a galamboknak „Wer Tauben füttert, füttert auch Ratten.” lámpaoszlopra láncolja magát lábujjaihoz sietnek az éhes galambok lecsippentik a zoknikat az ujjak közti morzsákat a köröm alól a füvet a tóban a kacsák oldalán lila jelzők a barna foltos szeműek külön úsznak a jobb part az övék a turisták zacskókat használnak zörgetik és fosztorgatják hogy közel jöjjenek a zacskóban popcorn és rózsaszín granulátumok a nap tűz a bogyó megolvad és mázat von a kukoricára ragadnak az aszfaltra ragad a csőrökbe és a patkányszájba a méreg az aktivisták megtisztítják a várost   „Menschen bewegen Menschen” fekete vászon van rá feszítve aztán a logó kék sorban a néző várja a fényt félhold mögötte a nap kel a sivatagban ételt keres és megöli egy leopárd a gorilla a sziklákba olvad kétféle a fény mondta aktív és passzív a monolit kettévágja a napot a néző pupillája most sárga a vezetővel ugyanazt a fényt nézik az űrhajós fehér alsónadrágban az üvegtáblák fényt visznek az űrhajós szemébe belső szervei világítani kezdenek napelem lesz és feltöltődik és feltölti a szomszéd házakat   „Schreibt überall!” és ne engedje hogy megmondja ne kövesse a szabályt a határ- időnaplót a helyességet a koponya köré fér a bicikli és bármilyen firka a monostorban is és az összes kapcsos könyvben 12 fekszik 12 pálcával kaparták a padlóba, amit a biciklis fúj: írjatok mindenhovaFaliratok

Sugártól szennyezett parton ülsz. Ahogy gépek mellett négy fal között, nem képzelődsz, magadnak meg nem engeded, hogy hátradőlj, nincs az az ima. Csak egy-egy szem, titkos árnyékaik visszaragyognak, kacéran megtörik szétnyitott tükörparavánodat, majd észrevétlen csukod legyezőit, ha puha mozdulatlanságra találtak. Tekinteted gyengéd, lassú ujjként forgatod a fekete foltban: pillantásod vezeti lépteiket, amíg a nyelvet elharapja egy felhasadt látomás: testet ölnek idegen kezek, tündököl a táj. Mákvirágot bontasz pupillájuk felett, elülteted altatódalodat. Holnapra felébrednek, és megtalálják benne a béke sorait, ha a part elengedéstől nedves. Suttogják, alvás közben nevetsz.Gyengéd hálók tartanak

Mint különös marsbéli, ki csak átabotában érti, amit körülötte beszélnek, mert az ánglus nyelvet nem jól bírja, így a newarki repülőtérre menőben forgatja fejét, árva, nyugtalan kismadárka, hiszen a morajló vonat motorja elnémult és bemondták, hogy technikai problémák miatt harmincöt percnyi leállás várható, türelmünk megköszönve, nos, ekkor indult a zsebméretű kaland, mert hogy az alkalmi kupészomszédokból hevenyén össze is állt az emberi faj legkisebb aktív sejtje, az ötezer-háromszáznegyvenes cserkészcsapat: egy idősebb testvérpár, egy vezérürü s én negyedikként, jó kis kommandó, elindultunk a számunkra ismeretlen állomásépületben taxi után, elöl nyargalt önkéntes elnökünk szemüvegben, és máris határozottan leosztotta a szerepeket, én lettem az összekötő, a kapocs közte és a lemaradozó kis öregecskék közt, hídember lettem Ámerikában, hogyha mutatta előőrsünk, hogy jobbra fordulj, én is elmutogattam az utánam jövőknek, így nyomult előre a hadtest, akárha dzsungelbozótban törne előre vagy lakóépületet tisztítana meg betolakodóktól, haladtunk merészen, s hátrált előttünk sunnyogva a lusta tér, míg én ujjongva adtam tovább a hírt: hogy erre, vagy arra!, így lettem közlegény negyvenöt éves fejjel New Jersey államban, az összefogás erejét megsüvegeltem, mikor már kinn álltunk az Isten szabad ege alatt, és vezérünk mobilján mutatta, két sarokra van innen a meggypiros Toyota, a sofőr neve Carlos, én, ki valék örök magánzó, most tagja egy hatékony csapatnak, kérdezgettek, honnan jövök, meg is dicsértek, hogy ily nehéz mesterséget űzök, mint az írás, a halandók örömére, taktusokban újrateremtem a vakvilágot, ők még egy A4-es fogalmazvánnyalMint különös marsbéli

a vörös képzelet alatt ülsz mintha sugárfüggönyön át néznélek süllyed a távolság eszméletvesztésünk után ciánfelhőn ébredünk másik halmazállapot dombjain tengerszint fölött csillagmaradványok spiráljain kezdünk el érzékelni eltűnik a napkorong és mindketten tudjuk hogy a légzés ritmusának jelentése van * vad borzongás horgonyoz a tűzben a fekete látogató mechanikusan érinti a hamarosan kitörő lávát ösztönösen terjed szét mint az idegpálya neuronjai nyakszirtek határolják a felejtés láncszemeit sűrű sárga köd hozhat enyhülést varjak csapata csipkézi a légkört * a ragadozók amiket zálogba adtál órákon belül elpusztulnak szerteágazó törésvonalak mentén várakozol míg el nem jön érted a vándor huszonkilenc napig lesz nyugtalan a természet a központi mezők zsákutcák tested kérges homloklebenyed az utolsó tiszta terület visszafordulsz hallod a hidraállatok zaját * elvágyódunk ritka égi jelenségek felé a szorongás édesvízi tapogató űrbélben emésztett gerincesek közt keresed a választ de hiába az elmúlt évszakok mutatják az irányt egyszer ez is bekövetkezik mint a kambriumi robbanás faunakutatók sokasága jön el érted medúzákkal úszol sejtrétegeik közé simulsz * színes csempékkel raknád ki a kontinenst míg az utolsó zónába űzött zsákmány is veszett lesz dobogó rémálomból ébredés ibolyakék kocka a tér nem hallod a folyamatos zajt zárt szépség a csend * üveglap mögött az óceáni kéreg háromszöget zár be a szilárd gömbhéjjal emelkedik a part a medence üledékes szélén állunk korallokat mutatsz nekem míg a hurrikánt várjuk pusztító hullámzásra ébredünk mészvázak közt indulunk útnak a vulkán holnapig alszik * ezüst gúla mellett érek haza ismerős fénycsík követi lépteim neuronok utolsó állomása ez termékeny kikötő ahol megfulladsz a sekély vízben gyűlnek az emlékek színeket rajzolnak a hófehér tapétára ismerős zaj csalánozók lepik elinvázió

A titok szegregátuma. Előlép a rengeteg (pénz) mögül. Lefújja a cukrot. Én meg nézem. A fájdalom fruttijából kétszer kapott. Vagy kétszer kétszer. S mindig volt is nála, ott zörgött hófehér hosszúkabátjában, szépfehér felöltőjében, jegesmedvés, kapucnis köntösében. Mégsem csókolt kezet. Hitte, hogy egyszer: mind egyaránt vehet. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A fájdalom fruttijából

Fölényesen ücsörögsz az íróasztalnál, mint a washingtoni Lincoln-szobor; csak épp te jobbra-balra húzod a szád, ráncolod a homlokod és zavartalanul böfögsz, amíg az érzékelés fénysebessége gondosan eltakar valamit előled. Whiskey-t szürcsölsz, a hónaljadat szaglászod. Két hónapja csak a pornó megy és a tengerentúli sorozatok. Egy füzetben elkezdted összeírni, kiket dugott meg eddig H. helyetted. Kiindulópontja vagy valaminek. Úgy érzed magad, mint a színész, akit tizenhárom év után írtak ki egy sorozatból. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Rendben lesz minden. Hajtogatod magadnak — ahogy a rajt előtt szokás. Már a hátranézés előtt visszaintegetsz, aztán dölyfös biccentéssel poharat emelsz, de a korty helyett rágyújtasz; a tét nélküli dolgok archívuma egyre tisztábban kivehető.Lincoln-emlékmű

álmomban huszonéves voltam újra és dekoratőrként kirakatot rendeztem, ügyeltem a selyem esésére, lágy íveket, hullámokat és redőket alakítottam ki a rendelkezésemre álló térben, számban néhány vas gombostű, az acél nem jó, mert nem hajlítható, kezemben apró kalapács, bal csuklómon sündisznószerű tűpárna, habár most elég hiányos, fel kell töltenem, leülök a kirakatban és félszemmel az utcán sétáló csajokat nézem, egy fiatal kirakatrendező mindig népszerű a nőknél, most is mosolyognak, integetnek, s miközben szurkálom a tűpárnába a vas gombostűket, eszembe jutsz váratlanul, s mint vudubabába, úgy döfködöm a tűket rád gondolva, sorvadj el, dögölj meg, te drága, takarodj ki az életemből, s felébredvén jut eszembe, hogy mindez lehetetlen, hisz még csak meg sem születtél. álomzúzás most

Csak én bocsáthatom meg, amit magammal tettem. Hasadék tátong bűneim térkövén. Testem hátat fordít, macskakő borításán rövid kopogás és teavíz sistergése visszhangzik. A vonagló hús lassan mindent beborít, ahogy szétmállik, égése lélegzik forró víz bilincsétől. Isten koplal a zsigereimben. Térköveimet megméri, majd epét hány. Borításom felrepedése közben érzem csókjai kérgét moccanni. Hogy elhallgattasd a testem, kenyeret kell törnöd értem. Szárazan vijjog megmaradt részem. Hamummal jóllakik az Isten. Reváns

TD in-spirit A kibeszélt én nem fedi le a valóságos személy jellemét. Elhangzott ítéleteink nem mondanak el sokat rólunk. Ki tudja meglesni azt a pillanatot, amikor a megélt én és az artikulált ego birkózik egymással az elme kulisszái mögött. Ez volna a valamirevaló morális élmény lehetőség-feltétele.[1] Önmagunk megfogalmazójaként nagyon pontatlan prédikátorok vagyunk. De ez nem a mi hibánk. Nem is a nyelvé. A különböző irányokba mutató beszéd értelem-kezdeményeket csomagol ki gondolkodás közben. S ezeket váltogatjuk, amikor magyarázzuk a bizonyítványunkat. Lehetséges karaktereink szakadatlanul alakulnak. A végérvényes foglalatot kizárólag az Örökkévaló látja. Csak átlépünk ezen a tudáson, mintha benyitnánk a ködbe. Lépéstudat, lépés-hús, hallod az összest. Most szűnt meg benned, ami leszűkítette a látásod. _______________________ [1] Hévízi Ottó és Sipos Balázs is beszél(nek) erről: Mi szavatol az etikáért?, Élet és Irodalom, 2016. április 15.,  20.A beszéd, a nyelv s a bútorok

az éjszakák a legrosszabbak — hogy szorult beléd ennyi magány — dideregsz a köszvényes bútorok között hallod amint diólevélbe csomagolja a teraszt a szél vetkőzni tanulsz te is mint a fák hogy újra meg újra szétszedd és összerakd az életed de lejárt bankkártya maradsz csupán amit elnyel az éhes automata gyógyszerek mérgezik álmodat az utcán kóbor kutyák párzanak ám te csak azzal törődsz hogy miként mentsd át magad a másnap reggelbe ahol majd ismét megy minden a megszokott menetrend szerint Megjelent a Műút 2014048-as számábanmenetrend szerint

láttam élni a városotok lakóit láttam a koldusaitokat elhagyni reggel a házaikat eggyel több lábbal és eggyel jobban fésülten, mint máskor háborúba indultak — sorkatonaságba — ebédidőre nyomorult lett belőlük láttam őket délután is: pszichiáterhez járnak kideríteni, valóban tébolyultak-e vagy csak ti látjátok őket annak a tejútrendszer alól költöztek ide birtokba venni a kongó betontömböt, amiről hallottak aztán láttam őket csalódni, mert itt éjszaka sötét van lámpafénynél aludtak és várták hogy felnőjetek hátha megmásszátok a várost és éket vertek a tetejébe de ti most nyugatról beszéltek, még magasabb házakról ők meg várják a reggelt, és remélik, hogy ha vidékről a városba, onnan minél nyugatabbra akkor nyugaton biztos az égbe vágynak pedig úgysem kapni levegőtvárosotok

A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem. Megjelent a Műút 2015052-es számában Konyha

halisten felfedezed a tengerszagú halak bőre alatt a meleget, undorodnak az arcizmaid, nem nézel oda, csak kutakodsz. tudod, hogy rosszkor vagy rossz helyen, nem akartad te ezt a turkálást. mögéd áll, azt mondja, nyúlj feljebb, akkor egyben le tudod húzni, a kopoltyú felől. nyersmeleg hús, délután még úszkált a tengerben, mondd csak ki: én öltem meg. nem tudod kimondani, mert ismered a szavakat. befejezed  a nyúzást, belezést. szó nélkül összesepred a pikkelyeket, és ellenállhatatlan ingert érzel a légzsák kipukkantására épp csak a papucsod sarkával.        * a hal nem a fejétől büdös. nem fej a hal, nem hal meg a büdös. csattanó tenyérél arcodon.        * lila medúzákat vet a víz a partra. ez a hír. de én tudom, hogy a hableányok ruhái ezek, a lila is jelez, holnap én is lilába öltözöm és kivetem magam. citling csörög a telefonom, épp tésztát gyúrok, az orrommal veszem fel, majd ugyanúgy kihangosítalak, másodszor is meghívsz magadhoz, áttörés, talán viszek pogácsát, de most valahogy másra nem tudok gondolni, mint anyám kérges tenyerére, a rászáradt rétegre a tenyerem alján, egyforma a kettő, még a recept is, de akkor nekem miért nem jön le a kézmosástól. miközben pogácsaszaggatóval citlingelem a bőröm, másra sem tudok gondolni, mikor behívtál, megmutattad a lakásod, a hálószobában a piros lepedő illetlenül lógott az ágytakaró alól, a gyűrődéseket szinte olvasni lehetett, ordenáré regény, lektűr felhangokkal, akkor gyorsan továbbléptem, bólogattam, rémítő áradozásod a jövőnkről mind az eddigi életedet borította az asztalra, nemHárom üledékes

Boldog babák A nap megmézesíti a haját, ahogyan belesüt, barna, de milyen gyönyörűen barna, nincs gyűlöletesebb emberfajta, mondja, mint a hóban esernyővel járó, aztán kérdez, van-e meghatóbb a kislányához leguggoló apukánál, nézi vele a szépszínű körömlakkokat ő is, nincs gyűlöletesebb és nincs meghatóbb, igaza van, a napot hold váltja, talán boldog babák lehetnénk ketten még de ő nem biztos hogy ezt akarja sőt az sem, hogy hozzám beszél, hold helyére nap lép, visszatér, ahogy rendesen, józanság üti fel a fejét, nem látszik már megmézesedettnek a szerény barna haja, az lehetett, de most már eléggé felidézhetetlen, szép volt, igaz se, offenzíven érdeklődtem iránta, mondják, meghatódtam és utálkoztam is valamin, lehet, ilyen a betelesült szerelem.   Ami történt Szaggatott, ugató hangokat adnak ki, sűrű köderdőbe futnak szét előled. Folyamataid ritmusait figyelik, sejtésre, selejtezésre nem ügyelnek. Azt mondják, az árulásaid tükrei, jobb bíznod bennük, mert rajtuk áll a sorsod. A hibátlan összhangok szerelmeseként gyeplőjüket már fegyelmezetten hordod. Mindent sajnálsz, ami nem jött el időben, mindent bánsz, ami nem történt meg, haraggal fogadod, mit a ködök mögül mondanak, s ki tudja, hova viszed majd el magaddal.  Versek

Ráfordulok egy hibára, elengedem a kormányt, amit talán meg se fogtam, el a vendettát, elegyszerűsödöm. Tölcsérörvény húz le. Csúszókezűek közt pisztolytalan éltem. Mit jelent az, hogy szurony és géppuskafészek? Mit jelent az, hogy álom verte élet? Bolygók hullanak, biztos elszakadtak az idegek, lóg a Plútó, meg minden, már látom a fényfácánt. Mi ez a lepedődolog? Igen, ez a víztenger, tonna kék, tonna zöld, sós fénye, sötétje elnyel, érzem a szájam szélén a Tirrén-tenger habját, mennyire keveset nevettem, nem bánom már. Egy régi rádióból kiszuperáltam a szeretetet, azt tűztem a mellkasomra, hátha dob-dob, dobogni kezd. Letörlöm a keserű levet. Tiszta keserű most az ingujjam. Már levágnám. Túl tiszta kesztyűben indultam. Diplomakesztyű, így mondják? Mit tudtok ti az ellenállásról? S mit a szótlanságról? Megjelent a Műút 2015054-es számában LORENZO RIBEIRA — Omerta

ha színes ruhák hullanának az égből ránk is valamelyik melegebb éghajlaton úgy képzelem, könnyű volna nem kéne szóba hozni semmit elhasalna minden a kísérőzenétől síkos hangsávon hatalmas tengelyugrással kirobbannánk a pontból, amin magunkból kifordulva kell túl lenni (te is észrevetted közben, hogy a felhők és a jégtáblák nem cseréltek helyet?) ehhez persze előbb úgy kell rám nézned olyan egy másodpercbe sűrített harmincéves háborúval hogy leperegjek a szemed előtt mint egy levegőnek támaszkodó hamutorony vörös a hajad, mi más is lehetne rőt tömeg mediterrán paszpartuban hátad mögött terrakottatetőkön a fény időzöl, de nem tudod, hogy időzöl egy helyben lefutod a rekordodat zilált vagy ebben a kosztümben tied a döntés, tehát a hatalom gyorstalpalón tanulod tőled idegen nyelvemet kivagy, mégis érdekel ki vagyok a hó terveit felülíró ruhakonfetti alatt nem is lenne olyan nehéz egymás után tenni lábakat, megigazítani hajat, visszanézni tekintetekbe az oldaladon szépen elsétálni magam mellettcon il cuore leggero

Lapos, kerek köveket keresek, amik többet akarnak, mintsem egyszer csobbanni. Újra és újra a partra úszó, büszke kacsaköveket. Elejtett tányérok, mintha csak a gravitációt bizonygatnák arrogáns csörömpöléseikkel, mosogatás közben kezünket elvágó üvegpoharak, a falon púposodó tapéta szűkíti a folyosót, s szorít egymáshoz minket, szivárgó ablakok, késlekedő kifizetések, elfelejtett befizetések, elfelejtett ígéretek, az elfelejtett barátok, elfelejtett névnapok, évfordulók, szülői értekezletek, fogadóórák. Még akár harminc-negyven évig is. Mert ez a vérengző szerelem keresztülhajt úgyis, ha sántán lépek a nap végén. Keresztül- hajt tekintet nélkül a viseltes ruhákra és félbehagyott ebédekre, mert egy tóparti stéggel hiteget, egy üveg sörrel, és hogy nem volt hiábavaló, és mindegy, a fogak mozognak-e majd, ahogy a mozgólépcsőn dülöngélünk a kis szatyrainkkal a piacról hazafelé. Addig is keresem a lapos köveket, és amíg a gyereket nem felejtem az oviban pénteken, tanítom kacsázni hétvégén a Duna-parton.kacsakövek

A kék belső éjszakában a székek felfordítva az előadóteremben lábaik a plafon felé szétvetve mereven mint sóbálvánnyá vált escortlányok akik már halálra unták a folytonos dugást és úgy dermedtek meg hirtelen az utolsó éjszakán széttett lábakkal innentől útban voltak egymásba csúsztatták és a sarokba hordták őket erre gondolok most a kékülő falak közti teret kitöltő belső éjszakában hogy te mire nem tudom talán a trichotillomániás kislányra az emeletről ahogy tépett szemöldökével néha rád mosolyog amikor elmész tejért rám sose pedig én mindig rámosolygok talán éppen ezért olyan furcsa pillák nélkül az arca tizenhárom de koravén kilencévesnek tűnik végül is az anyja is furcsa a nővére is most itt állunk bent kékülő bőrrel oldalt a székhalmaz a kislányra gondolunk nincsenek barátai csak a nővére aki leszarja és az anyja aki szintén a kislányra gondolunk és félünk hogy eltéved és egyszer egy ugyanilyen langyos kék nyári éjszakán őt is itt találjuk a székek közöttJúlius, csak úgy

Friss esőszag a kéklő, göcsörtös szilvafák között. A puha homoktengerben lépkedni, mintha hómezőn gyalogolnék. A roskadozó fák alatt szakadt mackónadrágban görnyedünk. Ketten vagyunk. A földön a hamvas szilvák csendje, és rajtuk két emberi rovar. A termés ritka, súlyos esőként potyog. Kézzel megsérteni minden szem érintetlenségét. Némelyikből arany lé, vörös belsőség csorog. Néha pár kurta szóváltás. Futball, viccek. A kopott, sárga festékesvödrök ürítése, víz, műanyagflakonok. Nyugatról dörgő viharfellegek. A színes ládák pakolása férfias, mérnöki munka. Az öreg autó a földút szürke homokján. Az erdőből a hűvösség az úton keresztül a rétre hömpölyög. Az arcom megfürdik benne. A dízelmotor bőgésének hallgatása a bemenetel fáradt elégedettsége. Mellettem apám. Alig tudok róla valamit, hiszen az apám. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanMunkadal

Hugi térde közé ült az a vak diák a gitárral, a zsúfolt, dél-londoni pubban. Nagyon összeszorultunk — úgy szardíniák módján, majd még szorosabban pszichésen. Imákat meg népdalokat játszott a csoportnak, s úgy jött el az újév, hogy bár alig ittunk, nótára fakadt mindenki. A nyalka fiúhév, az erő, amivel rászorította a húrt, és mint a rugó, járt az ütemre a combja, az okozta talán. Emlékszem, beletúrt a hajába Hugi, gyere, mondja, szökjünk ki cigizni, és melle izeg. Neki arca se rándult, csak fújta ezerrel: jöttek halleluják, angyalvizitek, vándor, kit a botja vezérel, meg a csillagos égbolt, s titkos tinipár egy fátyolesőben, ahol összemosódnak, és málnabokorrá lesznek. Hat után állt csak fel. Vége a shownak, közölte kimérten, majd elcsomagolt. Többé sose láttuk. Hugi néha letesztel, álmodtam-e róla, s milyen szeme volt, amikor közösültem a testtel.Migránsbuli

lámpafény egy keskeny ajtón, keresztülhasít a repedéseken, ahogy kitalált fegyencek bújnak rácsok között át. motyognak celláikban a zakkantak, önmagukat rángatják végig az akaraton, körkörös folyosón. az állatok megszabadulnak testüktől, bennem állandó tudat csak, hogy vagyok, hogy hozzám tartozik ez a két kar, ujjak, hamis tükörből ismert tagolatlan arc, a latívusz tömör hiánya. nem válaszol a meghalás, csak fénylik a köd mélyén — egy bogár, ha rávillan holmi sárga sugár, zakatoló áldomás. el nem kezdett világban háborog az anyag, kiszakadni próbál a visszhangzó iszonyatból, ahogy a háttérben motoszkál a be nem fejeződő jelen. Megjelent a Műút 2014048-as számában kongás

Tétlenül és tétován tűrni, Tekintettel és türelemmel lenni, Dadogni, ha gorombán Engedetlenek a mondatok. Szorongva felülemelkedni, Ha az emlékek is azok. Gyógytornán a Dunát nézni: Grasszál sok boldog sétahajó, És ha hasad a test, Mint hártyás téli jégtakaró, Hűvösen tudomást se venni. A lélek belső pereméről lekaparni A ragacsos elvárásokat, Az idegen test kalodáját letakarni, És hittel várni feltámadásomat. És ha nem ad, ha ennyit ad, Nem arra gondolni, Hogy nem adok, hogy ennyit adok. Hiszen nincs mit, és nincs kinek, Mitől vehetnék el, Kinek lehetnék kevesebb? Nincs olyan egyenlet, Becsület-bíróság, Mi megoldatlan maradna nélkülem, Mi feladná ítéleteit, Hasztalan fenyegetőzni – Miért vonná vissza az értelem Amúgy is véges ígéreteit? Mégis és mégse: az arcom. A jeges eső konok verése. A hasadt föld rög-rozsda kelése. A magány csípős vergődése, Áldozás: elmaradt gyónás utáni, Ahogy a régi fényképész Sötétít körül ijedten, De már nem tudom utálni. Nekem eddig nem szóltak, Magasságos Égi Bíróság, Hogy az arcom én vagyok, Rólam fecsegnek arányaim. A nyom, amit a léha vásznakon hagyok, A vonások: határaim. És nézd, Uram, most nincs nekem szájam, Csak a képen van, a képen. Hát akkor kire gondoljak, kérem, Ha magamra akarok? Aki ma hurcol engem magával, Arról nálam nincsenek adatok. Nekem a sorstól nem jár több leltár, Hitele annak van, kit őszinte ábránd Tarthat meg magában. A naivak nemességét dicséred, Uram, Kedved leled a szelídek szavában, Pedig magamról tudom, Mily mérhetetlenül gazdagok Az öntudatlan épek, A lelki szegények, Kik az élet rítusát nem rettegik, Nem reszket rajtuk a reggel, Mit sem tudnak róluk sejtjeik, És te sem vádolod őket, Hogy bajukértArctalan ima

ezt nem lehet ezt te nem tudod hogy ne legyen csak azért ha mégis sikerül belekezdeni az jó nagyon biztató ha úgy marad félbe hogy rátapadt a verítéked mégse volt hiába kicsit olyan mintha mégis meglenne mintha volna valóban amivé lettél közben ha nem is tökéletes legalább elfogadható erőd fölöslegében tisztára mosakodtál vagy mint a munka közben letett szerszám Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzerszám

(  —   …   —   voltak az 1950es évek   —   …   Kántás Balázsnak   —  ) lás’d :  itt fagyoskodnom ítéltetett — sokadikként —   rágcsálom lóhússzagú frottírköpenyem   — pislagyertyafény-borús  rajztáblámon vers : neszez :  hallhatón-túli-tartományban újévünnepén :  nem jut zónaadag-főzelék —   betudom megszokott nyomorunknak   — fölvizezett tejjel  bádogkannám csurig : halálfia :  látszat — élek — érdemtelen’ Megjelent a Műút 2016057-es számábanSzénpor-lepte jégvirág

hétfő  végy pár hetes malacot, a néhány malacot aprítsd kanál zsírban, zsírban pirítsd, ahol túl piros, ha a bőr piros, vizes kendővel borogasd, lázad enyhítsd. enyhe nedveket megeresztvén almát, veres hagymát, diót tisztogass, szűrd kenyered belén, légyen sűrűcske leved, könnyű kiürülésed. cukrot, gyömbért, borsot belé bőven tégy. árnyas helyen tálald, magad napra egy hétig ne menj. * a görbe nyakú utcalámpa kiszívta a színt inged redői közül. rázott a hideg, a horganyzott fém a bőrödhöz ért, megremegtél. melleid emelkedtek, lapockáid pengéin ezüst fény villant. levegődért kapkodtál. kedd a fűszerkerti munka használ leginkább a léleknek. rostjait simítja, s gócai oldódnak köztük odabent, ahogy az ásó mellett a sós, meleg alaplé megbuggyan. végy maréknyi kakukkfűt, forró, száraz időben szúrós fű ez, morzsold erősre, kövéren vagdosott szárnyas bő hátát bedörzsöld, véred megenyhíti. hagyd azért fűben, vérben pácolódni, hevítsd saját bőrben, ízétől megfogysz mély görcseidben, fűszeres rostjától hegednek sajgása mind sűrűn csillapul. * a két bábu teljesen egyforma volt. mindkettő szőrtelen, gusztusos mosolyú. a kirakat tükrében a zilált ágynemű szilánkos ráncai között naptól fakó, piros combok, törékeny karok. ropogós, kéttenyérnyi nyakak. porosan omló, opálos íz a szádban. szerda néhány erősebb csülök perzselt oldalát késnek vasával kapard, hornyolt felével dörzsöld, füstös ízét torokig beereszd. főzd meg jól a tüdőt, merítsd alá, és darab cipót áztass a hússal, füstölt tüdővel vagdald, csípős paprika, kapor, bors együtt, és vajban rántsd meg. bort tégy belé, fullasztó erejét viseld, levegőd idefent kiengedve, vissza sekélyen szívd. * vállat vontál, kezed elhúzva tarkód tapogattad. az ing vászna megmoccant a bőrön. nyakadba martál. arcod torzult, pirosodott, leégtél, magyaráztad. csütörtök a rákokat meg kell vízben főzni, apró lábaikat hajnalban elszedni, nagy lábaiknak kicsinyétéhségtől haloványak

(Ugyanő: A vírus vírusa, Google fordítás, 2009. szeptember 4., magyar > angol > francia > német > orosz > [egyszerűsített] kínai > japán > magyar) Az egyetlen HIV-vírus, a vírus meg kell A név minden vírus: A vírusok és a vírus Azonban a vírus nem tud rajta. Akkor azt gondolta: nincs vírus nem létezik De még lehet, hogy egy vírus? Lezárása a vakok Vírusként vírus Bechettouirusu megundorodtan vár. Van, a HIV-egy mágikus formula, hogy megtörjék a vírus. Ez a vírus, a vírus menekülni — De tudta, hogy a vírus hamisított vírus. Ez a vírus, a vírus, a vírus továbbra is Ez egy vírus vagy vírus Szomorúan vírus, a vírus egy vírus.  A Kaspersky Virus

27 szög a fürdőszoba küszöbében onnan két és fél másodperc a vécé hajszálad az ülőkén DNS-t lopok hogy sokszorosítsalak csak tudnám minek a vécéről a kukába hamuzok a kádból a csapba vizelek lehet hogy már csak a fogmosást szeretem üveges mentol marja szét a szánkat ez a baj velünk egymásra kacsintunk de kiég a retinánk a csempéről visszaverődő neonfénytől a mosógép alatt bujdosó bogár éjjel a szádba mászik amiért felporszívóztad a rokonait még el se csúsztam le se mostam a samponod a bizonyíték hogy van amitől kihullik az ember haja küszöbödön 27 szög barázdák a talpon csak tudnám minek növünk fel — a törülköző a derekamon az egyetlen fedezék minden mást szétzilál a túlhevült hajszárító a hideg cseppek a bőrön Megjelent a Műút 2017061-es számábanHidegzuhany

Habár nem tudod felidézni, az indulás szertartásos mozdulatsorának egyetlen eleme sem hiányzott. A kapu felé tartasz a száraz tenyeredben minden lépésre megcsörrenő kulcscsomóval. Széttaposott papucsodban a zoknin keresztül lábujjaid a beton illesztések között áttört fűszálakat tapogatják. Amikor eszmélsz, már félúton jársz a kis kerti betonúton. A kapuban egy űrhajós áll. Állhatatos tekintetétől nyirkossá válik a kezed, a kulcsok összekeverednek benne, mint a kártya lapjai. A rutinból kiesve a zárba is nehezebben találsz. Minthogy a terraformálás sikerét a felejtésben határoztad meg, az idegen fényéves utazása felkelti benned a kételyt saját nélkülözhető- ségedet illetően. Ahogy a zárral vacakolsz, a türelem, mint egy összegyűrt papírlap, amit nem lehet többé kiegyenesíteni, és a kályhába kerül. Fordítasz a kulcson, és ha már ezt az utolsó dolgot is tűzre dobtad, visszabaktatsz.  Az utolsó lakó

Erre vonul a kísérleti hadsereg, karneváli páncélosok a folyó medrében, egy esetlegességi forradalom felé, sziklasírokat és lampionokat hagyva hátra. Újpalotánál füstcsík szúrja át az eget, ott a front, oda kell eljutni cikk-cakkban, üldözésnek álcázva ravasz időhúzást. Az utóvédharc kategorikus megtagadása a hűlő testekkel fűtött pesti salaksíkon. Kivéve, ha mindez a képzelet üres játéka, vagy filmforgatás, vagy néma szavak.Ha mindez

Csapó Augusztus, párzunk, az égen lecsapott legyek csóvái. Rád mászok, nyomlak. Fekete szám a tarkódra cuppan. Lejjebb rogysz. Hat láb tapodja a hátadba tehetetlenül zizegő nejlonjaid. Ha leszállok, luk lesz a szárnyon, nincs repülésed, nincs futásom. Rád mászok, emellek. Cipellek feljebb, a retinám leválik - így, folyamatosan válik le. Négyzethálóba szerkesztett csuszamlásokból épül fel az utca, mintha légycsapón keresztül nézném. Még helyet cserélhetnék veled, mielőtt a részek egy egésszé nagyulnak. Ez két ízzel késleltetné a halálom. De meghagyom neked az ismétlés örömét. Legyen neked is augusztus - folyó vizében közvetített csillagmészárlás, előre leforgatott epizódok. Subway Surf Nagyfejű babám menekül a vonatok között. Ha megbotlik, csillagok köröznek nagy feje körül, azonnal elkapja egy erőszakos rendőr a húgyszagú falra graffitizett jelért, vagy mosolyarcát a képernyőre toccsantja egy vonat. Ha eltolnám a fókuszt a mobilról, finoman remegne alattam a padló, négy ütemben, ahogy a sínpár által megvezetett lovak kártyaszimmetriában, egyenként vágtatnak a két vonal között. Nem törnek ki. A lovaknak egyedül nem lehet. A szembejövő G72-es Flirt kerekeit még fenik a sínek, alattam, a közöny egy elcsapásra megszűnik. Elkezdem festeni a jelem.  Versek

I. Sovány csuklójuk az égszín porcelánhoz koccan, mosolyognak a véraláfutásos fényben. Ha már tünetmentesek, nem jönnek fel többet levegőért. Alkarjukon injekciók falkái gyűlnek, hasukat, bár tilos, a felszín alatt bőszen vakargatják. Ezt az ápolóktól tudom, akik zárás előtt rámpákról szórják a darát a mélybe, kopjáikkal keverik sűrűvé a zselét. Amíg a felmosóra támaszkodva nézem a túlnépesedett tartályokat, a férfiak maguknak hazudják figyelmemet. II. Leszöktem a laborba: itt fehéren derengő gázláng tépi fel a homályt. Két nyelvész serényen jegyzetelt, a határon túl bugyborékolva súgtak össze a leszármazottak. Érzem, gúny tárgyai vagyunk. Vadul ábrándozok, a seprű is ehhez idomul kezemben. Ilyenkor unott, vagy túlbuzgó cselédnek tűnhetek, aki messze jár, mondjuk a falujában: kócbabát töm kishúgával, a fagyok miatt aggódó apja zsíros üstökét fésülgeti, vagy telhetetlenségében anyjával felesel. III. A műszakvezető az esés közben csúnyán összezúzza magát. Tegnap még pajkosan csípett a fenekembe, most teli torokból szidalmaz. A legények a szerződés vonatkozó passzusa szerint bőrszíjak hadával vonják be. Én már tudom, a nyomorék csak sejti: le fogják ereszteni a mélybe. Megrendülten búcsúztatják, miközben a szakszervezetért rimánkodik. A nyelvérzéke az utolsó mentsvárunk. 1898. dec. 11. (Serfőző Katalin: Az üvegbordájúak) IV. A doktor őszintén szereti a kutyámat. Ágynyugalom, így becézi. Félek, a végén hallgatni fog rá. Szörnyű felismerni, amikor más gondoskodása jobb stratéga a sajátunknál. Döntök, és többet nem engedem a közelébe. Amíg a könyvelést hamisítom, a doktor befejezi az imitációt. Visszaáll a kollegiális viszony, mindketten elernyedünk. V. „Kimetszik a túlzásba eső rikkancsok nyelvét. A varsákat bevonják, kiürítik, visszadobják. A fosztogatásom fosztogatják.” (óvárosi kesergő) OtthonEgyütt, azokkal

részegnek kéne lenni talán, és akkor nem így kanyarogna az utcánk fölött feszülő tejút. felhasítják az utolsó ház kéményébe akadt csillagok, és ugyan nem reped, de bal és jobb lábam között felnyílik az aszfalt, üveggolyó pereg, hogy az égből, vagy belőlem hullik, és én fogyok el egészen ezen a jelentéktelen, és túlsötét estén, azt nem tudom. de egyszerre pattan, mennydörög az összes, ha lenne lelkem, biztos az remegne meg most, nem a gyomrom.csoda

jó edzőként fokozatosan terheltél. mindenhova magammal cipeltem a körülöttem épülő falakat. a tieid már az égig értek, szemeid előtt vékony tejüveg: nem láthattad, ahogy a napfényt megtörik a levegőben szálló porszemek, s én ezen keresztül láttalak bátornak, erősnek. gyávaságod, gyengeséged néha előbújt soha nem elég széles vállaid mögül. nem tudtad, de még kialakulóban volt az alaklátás nálam, ijesztőnek találtalak. sosem sikerült igazán a kedvedben járnom. lebontottam az egyik falamat, a legnagyobb téglával betörtem a tejüveget. a szilánkok arcodba fúródtak, átszabták izmaidat, többé nem mosolyoghatsz fájdalom nélkül. igyekszem minden nap megnevettetni téged. tégla

Még jóval azelőtt, hogy utoljára vágtad volna rám életed kurva nehéz vasajtaját, tudtam, hogy minden elveszik majd. Mégis addig tartottam számban az utolsó szót, magamnál a kimondás jogát, míg szétmállva, nyelvem két végén lett belőle keserű és édes. Bomlik, éreztem közben tompán — mondani épp lehetne még; és nem fájt, hogy közben cammogva fogy az affinitás, és nem fájt, pedig loptad az időm. Ülünk hordalékos partján a semmilyen se életünknek; lezárt tégelyben a konyha két, távoli szegletén.vegyrokonság

Költözz velem az Ikeába. Minden bútorunkat a nevén szólíthatnánk, hogy egymást sose kelljen. Levegőt innánk gyönyörű talpas poharakból miközben egy piros fotelből néznénk minden pár milyen egyforma. Sosem dobnának ki, nem mernének hozzánk érni, ahogy sokszor mi sem egymáshoz. Sosem ugyanabban a szobában töltenénk a napot. Folytonos újrakezdés számlálhatatlanadik esély valaminek, amit sosem neveznénk a nevén. Lassacskán az összes berendezésünk elkelne. Nálunk sokkal boldogabb emberek fizetnének az ágyért, ahol először élveztem el ajkad alatt. Aztán mikor már csak mi maradunk, feltesznek egy rideg pléh polcra „végkiárusítás” felirattal, és ránk aggatnak egy árcédulát, valami nevetséges összeggel. Addigra szívesen megvennénk egymást, de már nem lesz semmi pénzünk. Végül egy fiatal pár a kosarába helyez téged, „nézd, a híres költő, egy igazi hullócsillag, vegyük meg a dolgozóba.” Egy utolsót kordul a gyomrom, majd rám oltják a villanyt, amely már rég ott sincsen.Ikea

A félelem, hogy elfelejtem, jól vagyok, számba kúszik, mint egy szó, ami megbánta, hogy kimondták; keserű mondatokat szorít fogamhoz, nyelvemhez, ínyemhez. Hagyja abba, azt akarom, mert jól vagyok, mert vérem a vérem. De ahogy nyelni készülök, egy újabb mondatot ékel nyelvem leghátsó részére: valamit arról, milyen tökéletes az antitest memóriája, nem felejti el soha az anya képét, aki őt itt hagyta. Fenyvesi Orsolya fordításaVannak ilyen reggelek

XVI. reggelente, összefüggésekből ébredünk, mert álmunkban, egy gyűszűnyi mozsárban összetörtük a hangszigetelő sövényt, Melkig. s most reszket, mint egy sereg kiéheztetett zebrapinty, a testünk. nem ülepszik le bennünk a járás. csupa sebességváltás a nyelvünk. őrségváltás egy másik nyelv előtt. mindig hozzáadunk, mikor elveszünk tőle. a hullámzás szúrópróbái a parton: a parton szobatiszta kastélyt árvereznek: a láng ornamentikája a lekvárrá puhuló kerten: avar- verejték csillog. reggel összefüggésre ébredünk — sokáig a peremen vár és nem avatkozik be. kilépek belőle, mielőtt tanulságra lelnénk. XVI. viszket a tenyered. az érintés lármája készül. te félsz, hogy lángra lobban a gerincünk és porig ég? szűkre zárjuk a kört és ez már így marad, elharapod a szó felét. kezdetben volt az igekötő, el, mehetsz. mindez, ami vagyunk, aznap, reszket, visszamenőleg a halig, aki voltunk a méh akváriumában. a bűn emléke, amin túl vagyunk, tócsaként gyűrűzik, csöpög hosszú ujjainkat keringető tenyerünkre. különben kifogástalan váz vagyunk egy röntgen- orvos szemében. összesajtolt dobozokat pakol a víz az egyik hajtűkanyarból. meglincselt alpinisták fekszenek a hó alatt. egy szótlanul rég megtelt IC vonulása, mehetsz, mehetsz.   Korpa Tamás első kötete Egy híd térfogatáról címmel a FISZ gondozásában az idei Könyvhétre jelenik meg. A kötetet 2013. június 5-én (szerdán) 20 órától mutatják be először a Lumen Kávézóban (1088 Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2–3.), majd júnus 8-án 14:30-tól a debreceni Könyvutca színpadán. A szerző június 7-én 16 órától a budapesti Vörösmarty térenMetapillanat XVI.

Tudatlanok vagyunk, hogy egy nyelv Tartományát félig is birtokoljuk, Lehetetlen, hogy a szavak megmutassák, A világ és a költészet lényegét. Mondhatjuk például: „Sár, mocsár, föld, Por, talaj, piszok Mocsok, trágárság, Aljasság, hitványság.” A mocskos föld sír és anyaméh, Szent szar, Ahol a hullákból virág terem. A halál rothadása ad nekünk életet. A ravasz bolygó „Földje” furcsán hív, Ha az éjszakában tengerre szállunk És az anyag kering És minden visszatér. Az átokföldje, az ígéret földje, Senkiföldje. Benkő Krisztián fordítása Megjelent a Műút 2015051-es számábanSenkiföldje

Tipográfia: Rőczei GyörgyWell 46–50.

— Mi az, galamb ott fent, a tetőn? — kérdi a férfi hunyorogva a feleségétől és a váróterem ablakán át a szemközti házra mutat. — Nem, csak egy kis csúcsocska az a háztetőn — feleli az asszony. De a férfi kitart, hunyorog: — Nem egy fehér galamb? Most már a felesége is hunyorog: — Nem, nem — ismétli. — Csak mert úgy tűnt, mintha egy fehér galamb volna — sóhajt a férfi. Mutatja, hová, hogyan képzelte a galambot. Az asszony hallgat, pedig most már ő is majdnem galambnak látja azt, amit a férje mutat, mintsem csak egy kis fémcsúcsocskának a szemközti ház tetején. Az onkológián átvilágításra várva. Onkológia

„tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár  üvöltése” (Tolnai Ottó) Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva. Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.        * Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.        * Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak. Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet. Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon. Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.        * Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam. Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez azBújócska

                             zöld kert, a fűben hangyarajzás, megjöttek a denevérek. Az ég morzsolódik fenyők ágbogán, lehulló szóbogarak zizegnek még kicsit — alkonyatkor egy pillanatra még ma is kitágul a ketrecünk. Megjelent a Műút 2016056-os számában Harsogó

  Három objekt

ritmikusan mozgó állkapocs ütemre, kiszámítható elfáradtál s észre sem veszed aludni mész kiharapsz egy darab életet gömböt fújsz arcodra ragad. vagy kiharapsz egy darab életet de nem lesz gömb csak nyálas cafat az íze se jó lassan elnyom az álom valami a szádban ott maradt: a kiharapott darab élet. álmodban félrenyelsz. te magad. halálra rágva

Mint anya a magzatot, hordozom magamban egy kényszerbeteg emlékeit; a lépcsőházat, az ajtót, amit hatévesen az ujjamra csuktam, a kocsiban a régi zenelejátszót, a felszeletelt éveket. Minden szakasznál kötök egy csomót a köldökzsinórra, arra emlékeztet, hogy felejtek. Megállni nem lehet, akkor vittek, most már magam hagyom el a felismerhetővé szűkült utcákat, és éjjelente más és más ágyban várom a bennfelejtett reflexek kilökődését. Megjelent a Műút 2017061-es számában Csomók

Mert be van írva a nevem a Tisztaság Könyvébe, és mert nem lehet onnan nevet kitörölni — kitörölni, kitörölni. Megjelent a Műút 2017059-es számában Egy régi-régi töredék

kockákba száradt sár, andezitzónák, a kő lúgos illata. a fák dőlésszöge, hátadba ta- padt mélység. balra duna, jobbra duna, az ösvény körbeér. helyetted folyik össze az alig könyéknyi csúcsig. de közben, a re- pedések utólagos feszültsége, és a rések nyugalma miatt elég megtorpanni a töre- dékidőben. a kő súlya húzza talpadba a vért, fejed kérges ballon. itt, igen itt szállsz ki végül a szétúszó világosban.világos_tér

az egész csak igeidők kérdése minek aggódni mikor lesz vége vagy miért történt meg nem a cselekvés a lényeg ami a múltban kezdődik az a jelenben ért véget de az is lehet hogy csak egyszer volt majd sosem és azóta tart éppen folyamatosan befejezzük ha nem is volt mégsembefejezett jelen

Végre tényleg talpra állni és dönteni, ahogy a többiek majd félúton mégsem szökni meg megtalálni most már mindent és tovább keresni a valamit amiért anyám Moszkváig ment majd rájönni, hogy benned van megvenni kettőnk kis csendes házát járjon huzatként a gyermekhang Megtanulni tanítani és velük önmagam veled lenni kellő időben elengedni írni végre egy boldog dalt hol este van ketten találgatjuk ki gyújthatta fel a domboldalt s elmondhatni nem volt olyan ami nem így lett volna a legjobb majd tovaőszülni boldogan Mintha mi sem lenne egyszerűbb Egyszerű

beszélgetünk, a konyhaasztalra zsúfolt tárgyakat nézem közben, direkt nem téged. fegyelmezésről van szó meg gyereknevelésről. a szakadékaim próbálom betemetni, melyeket te ástál belém, ki akarlak hasogatni magamból. óvatosan jegyzem meg, hogy a könyvek szerint a büntetés bosszúvágyat ébreszt, és hogy fontos az erőszakmentes kommunikáció. célzásnak szánom, te meg rezzenéstelen arccal igyekszel témát váltani. disszonáns ezen gondolkoznom, de mégis mit tegyek, hogy érezd magad rosszul és fájjon a húsz év, ami eltelt azóta, hogy először találkoztunk? ami alatt félelem volt a reggelim (esténként kihánytam), meg szorongás — mindig mondtad, hogy fontos a változatos étrend. nekem mégis gyomorfekélyem lett, szerinted valamit nem jól csináltam. akkor jöttem rá, hogy rajtad kívül senkinek nem lehet igaza, veled csak általánosságokról beszélek azóta. próbáltalak felmenteni, de nem megy. nekem ne kedveskedj, ne akarj több pénzt adni, bezárom előtted a szobaajtót, menekülök előled, apa. Megjelent a Műút 2015054-es számábanvallomás

Lombhullató    I. A kényszermegoldásaim tetemein fekszem, alulról nézem a lombok jégeső utáni ölelkezését. Éjjel egy lehet, felkelek,  a patak ezüst hányadékából kortyolok.  Szürkületig maradok, végigégett, szétszórt  álmaimra úgysem talál senki,   ha már képtelen vagyok egy lombhullató erdő ökoszisztémájának részévé válni, legalább hadd legyek máshol.    A repedezett aszfalton üvegszilánkok,  rajtuk a hártyásszárnyú félelem vérnyomai;  ez volnék én, a leállósávban meg  a feladási kísérleteim állnak tengelytöréssel.  Az erdőben kék levelek csöpögnek, és köztük a hajnal üvegszemű játékbabái füttyögnek utánunk.   Augusztus van.   II. Ideje találnom valami olyan szokást, amiről könnyen tudok semmitmondóan beszélni.    Ez az utolsó tár. Tudom, hogy mindig ezt mondom.  Ne törődj vele, csupán magamat akarom  meggyőzni, hogy csak azokat lőjem fejbe, - kivéve (persze?) téged - akik megnehezítik a légzést és a felejtést.  Mert ezek a legfontosabb életfolyamataim,   a depresszió és a kaktuszommal beszélgetés,  meg az amatőr erotikus filmek hangjára  kávéfőzés mellett.    Nehéz elhinni, hogy fel lehet ébredni   egy menetrendszerű pánikrohamra,   pedig biztosan. Ezt egy éve írtam, most megtaláltam és azon gondolkozom, volt-e köze hozzád.    Az egyetlen dolog, amit közösen csinálunk, hogy hajnali kettőkor a túlöntözésben elpusztult szobanövényeinkről lelkizünk,   most már nem tudom, mondjuk  kimehetnénk megnézni a csillaghullást.  Jó lenne egy kicsit elszakadni magamtól,  érezni, ahogy a fű a bőrömbe szúr   a pokrócon keresztül, és figyelni,   hogy hány szívdobbanás után teljesülnek kívánságaink, melyeknek a felét úgysem vesszük komolyan.   Mint az ökölbe szorított kezemből kirepülő  húszezer királylepke, mint halott viharfecskével játszadozó embermagas hullámok, mint a csirkeólak tüdejét ingerlő forgószél:  a tehetetlenség jelképei őrjöngve szuszognak a falak mögött. Parancsaikat öt másodperc alatt elfelejtik és azonnal újat ötölnek ki. Állandó vigyázzban létezem,  egy estélynyi összetört porcelántányér  és egyVersek

Elkorhad a szívem a téglák között, ahová rejtettem. Pinceászkák és poloskák araszolnak rajta, míg töprengek: semmi kifizetődő nincs a hűségemben. Mindent magam mögött kellett hagyni, elsősorban a szennyvizet, abban merítkeztem, hogy el tudjam viselni a saját szagomat. Jólesett bűzleni. Undorföldén nem lógok ki a sorból, és az sem zavar, hogy nem szólnak hozzám. Mit ad isten, akkoriban mintha többen szerettek volna, de lehet, hogy teljesen más szándékokat értettem félre. Ez a baj a barátkozással. Akkor már inkább órákon át könyökölök, korombarkós ködalakokra meredek a varjúszaros ablakon át, felröhögök, megrázom a hajam. Testem, mint egy telivér paripáé, miután megnyúzták, természetesen, csak nem tudom, a bőre vagy a húsa vagyok. Alakom valóban hasonlít egy székre vetett kabáthoz, vagy sebtében ledobott pongyolához, szóval így marad a lenyúzott bőr mint hasonlat. Ilyenekről elmélkedem, fel-felböfögve, öblösen gurgulázva, mintha nyenyerén játszana az életre kelt sörreklám a sarokban. Ez is milyen már, arra vágyni, hogy én legyek Csuja Imre, vagy legalább csak hasonló — és ez nem a Csuja Imre miatt kínos, dehogyis, vele nincs baj. Csak játszanak a bácsik, mondták nekem, amikor még volt nyár, és ijesztő árnyékok nyúltak el a lomha homokban. Kis kupacokba hordta a szél a nyírfagallyakat, közéjük keveredett egy gumicukros zacskó foszlánya, és elvoltak így, földszínek meg egy harsány nejloncafat.A melankólia természete

Upadła w pokoju dziecięcym. Czuła tylko, że się w niej nie rusza. Ze szpitala odesłali ją już następnego dnia, potrzebowali miejsca dla innego chorego. Po trzecim chciała urodzić pod gołym niebem, żeby zwierzęta wylizały jej ranę. W tym wszystkim zdaniem męża najgorsze jest to, że trzeba wymyślić nowe imię, a stare zajmują miejsce jak puste słoiki po kompocie na półkach staruszek, które przeżyły wojny. Od wielu dni nie wyszła z domu. Nie mogła nosić obrączki, była na nią za duża, tak jak wszystkie określenia. Już nikt nie śmiał jej nic obiecać, tylko wciskali jej do ręki aktualne horoskopy. Jeszcze bardziej zajmowała się dbaniem o dom, żeby czymś wypełnić czas, brzoskwinie trzymała w wodzie tak, jak główkę niemowlęcia podczas kąpieli. Przekł.: Anna Butrym i Kamila Janiak     Méhkirálynő A gyerekszobában esett össze. Csak azt érezte, hogy nem mozog benne. A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek. A harmadik után a szabadban akart szülni, hogy állatok nyalogassák a sebét. A férje szerint az a legrosszabb az egészben, hogy mindig új nevet kell kitalálni, a régiek pedig foglalják a helyet, mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait az üres befőttesüvegek. Napok óta nem jött ki a házból. Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá, mint minden meghatározás. Már senki nem mert ígérni neki semmit, csak a kezébe nyomták az aktuális horoszkópokat. Közben még többet foglalkozott a háztartással, hogy valamivel eltöltse az idejét úgy tartotta a barackokat a vízben, mint fürdetéskorMacica perłowa

bánom hogy akkor fölemeltem a hangom — ha elfedte is a mindennapok háttérzaja ott maradt zátonyként bennünk — éjszakánként néha csuromvizesre álmodom a párnát: ketten vagyunk apámmal valahol — a valóságban olyan ritkán voltunk ketten — kurta homokdombok metszik a horizontot felvillan az őrfaként strázsáló kútgém magának hal meg az ember a kibeszéletlen titkokat markába zárva és úgy marad minden a földbe elásva már késő — pedig valahogy másként kellene hogy frissen éljen amiről még nem beszéltünk s hogy ne romolhasson meg soha az emlékezet Megjelent a Műút 2016057-es számábanmásként kellene

A tömbházak erdejében lehúzza a tavasz a cipzárokat, és ez feledteti a hányásszagot a liftben. A lakás és az edzőterem között félúton egy kislány cseresznyefát rajzol az egyik panel falára. Én nem festek semmit, de megbocsátod, ismersz. Tudod, olyanok vagyunk, mintha az ellenkező féltekén élnénk. Szóval a hitelességem érdekében zárójelben jegyzem csak meg: (annyira undorítóan gyönyörű ez az idő, hogy szinte kedvem lenne újra behódolni neked.) Egyértelmű, hogy hazugság kedvenc évszakot választani, igazából csak a változást szeretjük. És abban megmaradni a régivel. A teremben gimnazista lányok sétálnak el mellettem. Lábaik körberajzolható, elképesztően barna, gyantázott csövek. Próbálom elvonni figyelmem az ordítva guggoló férfiakról. Újabb súlyokat pakolok a hiányodra. Túlértékeltem magam és az egész a mellkasomra zuhan. Közben a tiéd anyajegyeit, ahogy egy nyálas filmben a virágszirmok, más hajszálai simítják végig. Megjelent a Műút 2017061-es számábanA telepen rügyezni

János éppen a számítógép előtt ücsörgött, mikor úgy félvállról apja megkérdezte tőle, hogy hány kiló is valójában, nem tudott hazudni, így egyenes választ adott, mire apja ráfelelte, milyen kicsi a világ, a férfi, aki a szobában vele együtt alszik pontosan ennyit nyom, az az igazság, hogy János az, aki ott a szobában együtt alszik vele, de apját nem hagyta nyugodni a dolog, szajkózta, még formázzátok is egymást, bár engem ám nem könnyű egykönnyen be- csapni, sötétben elválik a szar a májától, diómintás pizsamában nem annyira hasonlít rád, fiam, még mondd, hogy nem a ruha teszi az embert. Megjelent a Műút 2015051-es számábanCölöpök

Kiedy się rodziłem, nad Caesars Palace w Las Vegas, świeciło jasne słońce. Ray „Boom-boom” Mancini, mistrz świata wagi lekkiej, bronił właśnie tytułu, z Południowokoreańczykiem. Duk Koo Kim trafił na ring jako nieznany pucybut i jeden po drugim wygrywał  azjatyckie mecze. Kim walczył tak, jakby był lustrzanym odbiciem Manciniego. Wytrwały niczym prawdziwy mistrz. Ten pojedynek zmienił dzieje boksu. Walczyli przeciwko sobie przez czternaście rund. Obaj chcieli zdominować ring. Mancini rozważał już poddanie walki. Krwawiło mu ucho, lewe oko spuchło, pięści zwiększyły się dwukrotnie. Kim, wielka nadzieja biednej rodziny, poważnie potraktował pojedynek. Na ścianie pokoju hotelowego wyrył: zwycięstwo albo śmierć. Pod koniec meczu dominował Mancini. Wyprowadził o wiele więcej ciosów niż Kim. W trzynastej rundzie Mancini zaatakował. Trzydzieści dziewięć ciosów, jakby zupełnie nie wywarło na niego wpływu. W następnej rundzie Mancini znowu natarł. Wyprowadził prawy, sknocił lewy, ale od drugiego prawego prostego Kim poleciał na linę i uderzył się w głowę. Po godzinie zapadł w śpiączkę. Na pogrzeb do Korei poleciał także Mancini. Kilka miesięcy później matka Kima popełniła samobójstwo. Podobnie sędzia. Mancini też już nie był dawnym sobą. Przywykł do śmiertelnej ciszy. W głowie odezwały mu się dawne głosy, koledzy ze szkoły, starzy przyjaciele. Po pewnym czasie głosy się rozmyły i nie mówił już do siebie dla towarzystwa . Potem przyszło to dziwne uczucie, jakby jego własny głos, nie był już jego. Nie mógł już go wytrzymać. Widział przed sobą twarze, ale nie miał już im nic do powiedzenia. Przekł.: Anna Butrym i PrzemysławMecz

Az épületek nem halnak. Kilátni a testből. Ablakok néznek rá. A létezésre. A Kioltásra. Fodrászüzlet volt itt. Szőr, a haj. Ékes hulladék. A beszéd hőkioldója. Olló vágja hidegen. Az épület él. Kiáltja színeit. Szirénázik a sárga. Sípol a piros. Ablakban tükörkép csobban. Maradt még lakó. Maradt még maradó. Falak hazudják a kört. Csillár a nap. Az épületek nem múlnak. A halál a testé. Fodrászüzlet volt itt. Kócolt emlékezet. Olló vágja. Megjelent a Műút 2016055-ös számábanCsillár a nap

buborék azt mondod: haha, de nem nevetsz arcod túloldalán a halálra gondolsz égre lehelsz egy szót: paharo imbolyogva tör előre, csonttalan kapaszkodik, mint egy léggyökér elegyedik azzal, amiből vétetett illeszkedések nem zavar, ha elkísérlek már a kérdés is bántott pedig csak az útburkolat volt ami alatt ott csikorog a sóderrel kevert döngölt alap az egyirányú utcában mit tudhattam én biztosra mindazok után, hogy te tíz évesen műbundában vonultál ki a forradalomba és főként mindazok előtt, amik ezt a kísérést követték amikoris te képes volnál homlokegyenest az ellenkezőjét állítani annak amit gondolsz, én pedig tarkóirányba indulni annak ahová jutni szeretnék nem volt kéznél méteráru-üzlet ahol érintésmintát vehettünk volna drága anyagokról egy áruházban felpróbáltam egy rövid rózsaszín bundát, de gyorsan beláttam nem hordhatok olyasmit, amit mintha rámöntöttek volna mi lenne velem nélküle álomfejtés lépcsőn felérni: hódítás ahogy a fordulóban előbukkan barátnői, a párkák, sodorják arca felpuhult – könny ízét érezni szomorúság fekete ruhájának nincs köze a gyászhoz tónusa az ismeretlen mértékét jelöli mozgásiránya olyan látens tartalomról tanúskodik amelyért az éber tudat nem kezeskedhet ha a gang most leszakadna vele, ezzel tévesen ítélné meg őt ha közelebb jönne, átlökné az álmodót az ébrenlétbe vagy egy még ismeretlenebb mezőbe jelenléte taszító vonzással tartja felszínen amint eltűnik, ő lezuhan (később majd valamikor visszatér ide a helyzet uraként járja be az esés útvonalát, nosztalgiával felel a nehézkedésre) odalent, a fal és a járda derékszögébe csorgatott sávtól bizonyos távolságra, a félresepert törmelék önszerveződő csoportjai alatt aszfaltba kövesedett rágógumizárványok az alacsonyabb magnitúdójú testek kitűnnek egy-egy csillagkép kapaszkodóként adja magát a szűz kéken, a skorpióVersek

Mire jössz, kiürítem a kertet. A szőke lonc közt elgereblyézem az árvahajat és tövig a zavaros zöldeket. Felhizlalok minden lombot, hogy árnyékuk a húsba, mint köröm, nőjön be szótlan. Kicsontozom rendre a fákat, legyen mit enned. A vizet elzárom, a falban hűs csövek pulzálása testedbe ne zavarjon. Edénybe gyűjtöm a csapból a maradék levet, napra teszem, rozsda-sötét tál süljön vakfehér kőlapon. Bent amúgy a homály kellemes, járhatsz szabadon, a tükröknek megtiltom, hogy kövessenek. A plafon visszaver különben a bogarakon kívül mindent. Emiatt, kérlek, ne kíméld a hangod, fölösleges. Itt a huzat is tisztán beszél, érthetően, tehát ha kinyitom az ablakot, csukd be a szemed. Még mielőtt beleszáll, látod, ez egy ilyen lepkeház, folyton porolnom kell a szárnyukat is hozzá, aludjon szépen, hosszan mind. Páva- toll és csipketerítő a kredenc tetején. Úgy fogadlak majd, mint aki soká várt. Kerülj beljebb. Érezd magad. Mire jössz, kiürítem a szavakat. Megjelent a Műút 201045-ös számában A varázsló kertje

nevezték el hogyha bedugul legyen kit szidni apádnak ha hazafelé tart hozzád hogy ellenállóvá tegyen velem szemben ha hazaér várd vacsorával etess Homéroszt vele hátha belehal főgonosz lehetne azoknak nehéz túlélni egy drámában izzad a busz apád helyett én ülök rajta hozzád visz letesz ház előtt lépcsőn fel elmagyarázni neked a meneküljbazdmeg értelmes magyar szóa harminckettesek terét is rólunk

Stílszerűen (ami a piát illeti) egy kocsmában ért a hír. Meghalt az atyám. Valami cigicsutkába, sörbe morogtam negyedhangosan, a héten harmadik ízben már, szerdán, hogy mert fiatal, túl fiatal vagyok alkoholistának: a törzshelyemen töltött időt, otthon inkább, amikor hívott a nagynénikém, hogy „Szia”, hogy „Nem zavarlak?”, hogy „Tata meghalt”, hogy csak „Gondoltam, akarod tudni”, hogy „Mindegy is”. Senkivel voltam, így illetlenségnek nem számított, ahogy az irigyelt zsibongó vendégek közül a teraszt elhagytam, nem tudom, miért, de (talán biztonságérzetet ad, azért) egy kapualjba kellett húzódnom. Akkor, mint kiivott felespohár voltam — olyan, amit összetörni egy elhadart mozdulattal véletlen lelöknek betonra, járólapra és az alján marad mégis pár csepp gondolkodni. Akkortájt találtam ki, hiszen túl hosszú ez a nagybátyám, nevezem inkább atyámnak. Abban mélyen ott van valahol az a világi szakralitás, amely a legtöbb mondatát, ha jól emlékszem, jellemezte, és hát ugyanolyan idejétmúlt, rossz korban használt volt maga is. Csak ha egy regényben, hebegtem volna, nem tudom mit, oda nem illő butaságokat, például „Sajnálom, Ildikó” (ilyenkor mindig kerek mondatokban beszélnek félre), de mert előttem a semmit nem változó körút nyúlt el pontos színpadiassággal, mert a villamos statikus sárgazajba Ildikó utolsó mondatait sodorta, mert nyár közepe, s ekképp a keresztcsík-ruhás lányok, a válaszom is csak valószerű lehetett — rám jellemző, hosszan elnyújtott, szinte kínos csend utáni baszd meg, valami nagy szomorúsággal. A kapualjba perverz napsugarak vetődtek, kínosan másztak,Tata

Isten, a fény a hűtőben nem írja alá a felkínált szerződéshosszabbítást. Hiába nyit a gazda napi ötször ajtót, Istennek ez nem elég: szerepelni vágyik. Ilyenkor, mint hűséges, szomorú feleség, teszi a dolgát: világít. A gazda nem hisz benne, a technika vívmányának gondolja őt. Múltkor is hogy jött haza! — Isten elszörnyedve néz. A gazda nem tudja, hogy Isten nem hibásodik meg soha. Ha a segítségét kérik, segít; ha nem hívják, készenlétbe helyezve várakozik. Eljön majd a nap — gondolja —, mikor kilép a testéből, és ledobja magáról az öreg hűtőt. Álmában Isten rendőrlámpa fénye — éjszaka közepén a gazda szemébe világít. Ez egy szexuális álom: a gazda térdre rogy, könyörögni kezd, a rémülettől habzik a szája. Bár Isten izgalomba jön, végül győz benne a gondoskodni vágyás. Mégis: ha egyszer észreveszik, nem írja alá a szerződéshosszabbítást — így fogadkozik magában. Ekkor már ébren van, a gazda lépteit hallja. A hűtőben még csend, a csendben karaj, mustár, végbélkúp. Nyílik az ajtó: a gazda kivesz valamit.Nem írja alá

Hullámzó tiri-tarka a tömeg. Utcazene-fesztivál, tucatnyi ugráló pötty felülnézetből a város. Napszemüveges, kutyás, biciklis fiatalok, nem hasonlítanak néhány évvel ezelőtti önmagadra, mintha nem ugyanabban a városban élnétek te és ők. A gyerekeket sétáltató veled egykorúakat figyeled. Akár neked is lehetne. Ha tíz éve másképp döntesz, ha nem fekszel fel arra a kórházi asztallapra, ha nem terítenek ki, ha nem zsibbasztanak el, ha nem hoznak ki tolószékben, ha nincs hóvirág a párnádon, ha nem gyűrött arcú nők a kórházi szobatársaid, ha hamarabb felépülsz, és szeretkezni tudsz, tán nem cserélnek le egy szűzkurvával, ha megtartod, és mégis lecserélnek, vigasztalhatna, van egy már iskoláskorú lányod, felnőne látszatapaságban, ahogy te. Állsz a hullámzó tömeg közepén, arcokat keresel történetekkel és nélkül, elraktározod magadban, közben vad jazz mászik be hallójárataidba. Határtalan lárma lakik benned. Mindig is a csendet kerested, de csak hangok, hangok és üvöltés mindenütt. Belső szinesztéziák, amelyektől évek óta nem tudsz elrejtőzni. Egy ideje aritmiás a szív. Kihagyja azokat a pillanatokat, amelyekért szerinte már nem érdemes, amelyek túlfeszítik a húrt. Hány lélegzetvétellel kövérszívűbb, vörösvérűbb az egészséges ritmussal élők délutánja, mint a tied? Tömegiszonyod van. Szédülsz, ha az emberek hullámzó kígyógorillateste sodor. Bűz a trolin, többnapos hagyma és izzadság szaga. Összepréselt intimszférák. Nem kapsz levegőt. Kiáltanál. De. Visszafogod magad. Visszafogások, elfojtások. Egyszer megbosszulják maguk. Nem, már nem akarsz megfelelni senkinek. Nem érdekelnek a következmények. A jazzes hullámok füledig hatolnak, és beszakítják a dobhártyád. Yorkie kutyákSzombat. Hétvége. Délutáni napló.

Az ajtó félúton megszorult, hogy a kétkedés még épp beférjen, de már csak indulattal kézen fogva lépj át a küszöbön. Hogy épp ez az indulat, ez a vetemedés, ami nyikorogva kulcsolja karját körém, pont az egyedüllét álljon közénk, mint egy harmadik, gondolni se mertem volna korábban, pedig mennyire kézenfekvő. Ahogy évekkel ezelőtt, amikor a lakást eláztattam, minekutána az ajtó teleszívta magát vízzel, de ahogy kiszáradt, ezzel a hiánnyal megdagadva, marasztalja az idelátogatót. Megjelent a Műút 2016056-os számában Rétegeink között

ez a cella az otthonod ez a sötétség a tiéd ebben eligazodsz ezt ismered és voltaképp szereted is ha ezen az elfogadást értjük elfogadni azt ami csak most van készülőben csak úgy mintha szibériai messzeségből kéklene rád egy ismeretlen szempár vagy egy barlang némasága szólítana meg a húsban dagonyázó csont túlbeszéli a testet a fájdalomban önmagunkat ünnepeljük kell-e ez a nagy csinnadratta kérdi akit csak emlegetni szoktunk s csak azért van oly nagyon hogy ne legyen Megjelent a Műút 2015051-es számában Csak azért

A világirodalom szavait használom ha ilyenekről írok   Az ágy marad spontán égés azt mondták talán igazuk is lehet a fejlődés mindig exoterm folyamat   Csókolom néni elkísérem egy darabon nincs beleszólása most folytatódunk magatehetetlenül   Kutyákat rajzolok a kerítés mögé halál a méretarányban a házra piros felhőből esik a hó   A pincében fura hangok és valaki bejön hogy tegezzen mindenről lemaradni baleset volt   Egyenes út sérülnek a legszebb szavak kint vagyok tágul a falu anyám magába roskad és temetjük   Harminc perc van az ujjelszorítás és az amputáció között megszűnik a véráramlás az alsó boltban   Fél nyolc megfagy a fűre száradó pára az ország estig kialszik lassan megtaláljuk az új vezetőketKéplékeny

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

akkor maga nagyon érzékeny lehet váltott magázódásra a skype-on amikor bevallottam neki hogy körül vagyok metélve egy csecsemőkori fitymaszűkület miatt s küldött hozzá egy kacsintást mindez a zsidó szerelme kapcsán merült fel aki elvette a szüzességét aztán visszautazott izraelbe én pedig hiába keresek sémita ősöket apai ágon görög katolikus anyain református az eredet se arab se cigány se kurd nem vagyok habár perzsa na az szívesen lennék s néha azt gondolom szüleim titkolták előlem a vérvonalat hogy így óvjanak meg egy esetleges újabb holokauszttól bár szerintem akkor már mindegy a papírok nem számítanak elég egy szimpla laikus ránézés még egy mengele sem kell így is egyértelmű amit eddig csak azok tudtak akiket megdugtam na meg ez a lány aki huszonnégy éves koráig szűz volt s tőlem maradhatott volna az idők végezetéig de most már tudjátok ti is Megjelent a Műút 2015054-es számábanszázharminchét szó