Úgy három éve elromlott a december. Csak jött és elment, félig letépett Hideg neonfényeket hagyva A villanypóznák betonállványain. Zárlatot kapott valami bennem is, Kiégett mindkét szemem fénye. Azóta is csak lógok — a vakokat felakasztják, ugye — Lógok, mint szikrázó villanyvezeték az esőben. Reflektorhalál

10 | inercia az önvád és az önsajnálat energiái gőgjében és magányában erősítik a saját fájdalmából táplálkozót | a légtestű függetlenségének záloga a légtestű kolónia kohéziójának ereje és rugalmassága melyet az egyed a látszólag idegen organizmusok megismerésével ápolásával és elengedésével biztosít | aki gyöngeségét várható élettartamának derekán elfogadja a tehetetlenség a függés és az önzés testébe száműzi egyszersmind képmutatásra ítéli önmagát 22 | izoláció a gyűlölködők és az izolált jószándékúak evolúciója azonos | ha az egyedül utazó lelkek nem érintkeznek az útjukba tévedők sebeivel és játékaival | ha nem egyesülnek a sorsukat ismerő tájak metamorfózisával | a névtelen napon mesterséges bolygókká változnak melyek a paradicsom felé törekednek ugyan ám ezt már nem az út megismeréséért nem a jelenlét és a lassúság gyakorlásáért hanem a fényévek leigázásának szándékával teszik a düh és az öngyulladás mintázatai szerint | mire célba érnek pokoli végrehajtók lesznek | mikor a végrehajtók hada paradicsomi földet ér küldetéstudatukat már nem az elengedés és a jól álmodók mítosza táplálja de az igazság a reszketés és a megrázkódtatás amely kizsákmányolt csillagtörzsek kísértetképében jön el | így kezdődik a remény földjének birtokbavétele benépesítése és hasznosítása a fényévek leigázásának törvénye szerint | az ígéret földje így válik démonok sivatagává a tiszta víz kőporrá azNyolcadik nap: a bolygó kifosztása

mikor a lámpa zöldre vált egy pillanatra összeállunk egy közös lélegzetvétellé az agyunkból eljut az információ a lábunkig egyszerre lépünk le a járdáról ebben a rövid együttgondolkodásban hazafelé úton már kiszámoltam a másodperceket összeadtam a lámpákkal elosztottam a zebrákkal hogy megkapjam a változót ami elvisz hazáig megállás nélkül mert nem tudom elviselni ha két mozdulat között valaki más húsa szorítja a körvonalamatikon

(Patríciának) Ahogy egymással szólunk kottázni kellene pedig zenéről szó sincs ez zenétlen zene valami körvonalzik de nincs hozzá közeg és nincs érzék se hozzá hallani nem lehet de megvan szavak nélkül szólít mint szóhiány szavakon innen és túl szivárgó halovány műszerrel foghatatlan fénytelen fénynyaláb üres űr rezgéséből a csendnél tétovább jelként feloldhatatlan éteri semmiség de forr akár a katlan és valami kiég se szó se jel csak van van alig de ez elég Megjelent a Műút 2015054-es számábanAhogy egymással szólunk

I. földszín sávok a köröm alatt ebédre megettem a szomszéd vakondtúrást kinyaltam a távozások bakancsredőit is a nyomokból épp indultam loholtam nappal nyugatra ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények most már — mondják — csomós kemény moníliás életfák öle estére oda a határig érni abból a fájdalmat kiharapni II. tömeg állt körém kétkedve gúnyosan figyelték a vacsorám féltek hogy sikerül az emésztés hogy példát mutatok és majd illendő lesz követni mellém térdelt egy kövér úr bizonytalanul utánzott fehér fogai menetet vágtak merőlegesen szelték a határt a töltést majd vörös hangyák szorultak közé néhanapján a szikesebb talajok összehúzták a szám de jöttek még és siklottak az ajkak a határőrök feszülten álltak a cakkosan körberágott hiányban aztán megették különböző nyelvekről újrafordított fájdalmukat ők is III. péntek estére vége volt szétnéztem és nem maradt semmi úgy tűnt felfaltuk macondótrebeca testvérei

Francis Alÿs: El Ensayo Rázza a kopott karosszériát, mint felköhöghetetlen váladék vagy sírás a mellkast. A bogárhátnál csak ez az öblös rotyogás ismerősebb. A közelben egy mariachi zenekar próbálja az ütemtelen kapaszkodás betétdalát újra meg újra. A dobozgitáron elvékonyodott, meglazult húrok, akár dombot mászni már képtelen inak: mintha halálpontos így lenne a forma, miközben a zihálás még örökösen a végső stádiumé. De lehet, hogy magnóból szól a férfikar, végtelen szalagról, lehúzott ablaknál. Mert járókelőt erre nem látna a drón, sofőrt sem, csak kóbor kutyát alkalmi életveszélyben, meg a határsávot, amit domb takar ki a szélvédő elől. Odafent ér Tijuana véget. Az utat lejtőnek csak lentről hívják, mert vissza már nem fordul, aki valaha felért – ez egy másik gerinc, a feljutási kísérletek rárakódnak, mint a mész. És vonóhorgot akasztani sincsen hova: a teli csomagtartó és a visszagörgés lóereje az eget is elhúzná. Űrhajós táv. Űrhajós terhelés. Egyetlen tapodt, az mennyi élet?Volkswagen Sisyphus

Fogai nem voltak hozzá ugyan, de így is kislányos mosoly terült szét az öregasszony barázdált arcán, a könnye is kicsordult, amikor az új hallókészüléket feltette neki a fia. Cinegék hangját hozta felé a szél a ligetből. Épp úgy nyikorogtak, mint olajozatlan vasalat a kertkapun, amit vidáman löktek be a testvéreivel, mielőtt az anyjuk karjába szaladtak. Nem tudta, hogy ez nem madárcsicsergés, hanem siratódal, gyászének. A tojó rövidke vadászatából visszatérve üresen találta fészkét. A hajléktalan férfi nem hallotta már, csak a kis fehér tojásokra figyelt a rozsdás konzervdobozban. Kivette az egyiket a forró vízből, egy kőhöz kocogtatta, mintha bebocsátást kérne. Elkezdte lefejtegetni a héjat, egy nagy szem tűnt elő. Undorodva dobta el a csupa csont és csőr kis testet. Később mindent beismert az előzetesben, a lopástól a garázdaságon át a közterületen való életvitelszerű tartózkodásig, még a betörést is, de a sorozatos csecsemőgyilkosságról szót sem ejtett. Megjelent a Műút 2017061-es számában Csont és csőr

A lényeg a következő: olyan sok lehetséges vers van a világban, de olyan kevés, ami szükséges is. Ez utóbbiakat a Milói Vénusz egy kezén meg lehet megszámolni. Dunajcsik Mátyás fordítása Vénusz ujjai

Libidóka Nem szerettem veled játszani, mert mindig te akartál felül lenni. A gyermek Mikor gyermek voltam, úgy gondolkoztam, mint a gyermek. Mikor férfivá értem, elhagytam a gyermek szokásait. Már nem gondolkozom. A macska Ma kidobtam az erkélyről a macskát. Talpra esett, és úgy maradt. A lázadó Dohányzom, és nyílt lángot használok. Érintésvédelem Meg akartam simogatni, de ellökte a kezem. Apa Rendőrállamosat játszottam. Apa egyszer hozott egy géppisztolyt. Azóta nem hoz semmit. Porosz gyermekversek

enni. Félig tele tányérral bámultam a sótartót, mellette bors, szójaszósz. Jobbra túlsúlyos, mackónadrágot viselő gyerek tolószékben. Ananászos csirkét evett a szüleivel. Marokra fogva a kanalat tömte a szájába az előre katonákra vágott húst és az apró szemű köretet. Kazalszőke haja alól csorgott az izzadság, szeplős arca kipirult az erőlködéstől. Először csak a tekintete tűnt fel. Mintha az apját, de mégsem, a lábakat nézte az emeleti asztalok alatt. Lassan emelte közben a kanalát, ügyetlen mozdulat, szószos húsdarab cuppant az asztalra. A szülők gyors, módszeres mozdulatokkal törölték fel, segédboncnokok a vért. Miután az utolsó falatot is lenyelte, eljátszott az evőeszközzel. Tapogatta a tompa éleket, majd egy ügyetlen mozdulattal kiejtette a kezéből. Éppen kettőnk közé esett. Automatikusan lehajoltam, félúton találkozott a tekintetünk. Illetve ő inkább csak érzékelt engem, bal kezével kétségbeesetten matatott a gyorsétterem csempéjén. A következő pillanatban megbillent a tolószék kereke és a fiú a padlóra zuhant. Magával sodorta a terítéket, üvegszilánkok közt terjedt a szójaszósz. Felemeltem, mondtam valamit, hogy semmi baj, vagy ilyesmi, neki vagy magamnak, nem tudom. Álltam, mintha tennem kéne még valamit, csak nem jöttem rá, mit, mintha segíthetnék bármin is. Visszaültem. Az anya még mindig az üveget szedegette a földről, az apa szalvétákkal itatta a vörösbarna foltot, megköszönték, bólintottam,A kínaiba mentem

Ilyenkor érzed, hogy van támpont és haladás. Formálható, ami még hátravan. Ismerős utcák, cigik egy-egy megállóban. Hirtelen megállsz, vársz, mint egy nap végén otthagyott építkezés. Bakkhánsnők, bérházak, fasor, anyaméhsötét éjszakák. Aztán mész tovább, késő tél vagy kora tavasz, új erkélyek, hosszú liftezések. Hangulatos mellékutcák, amik kis időre befogadnak, végükön egy újabb hajnal Arcodon a közvilágítás fénye. Néha jól áll. Árnyékod ottmarad a falon. Otthonoddá sétálod a támpontokat, ha már elvágtak a véres égtől.Támpontok

— örömóda — Tudom én, hogy ez nem így megy, hogy az ember csak úgy kér valamit. Valami bármily kicsi apróságot is, ami egy — tegyük föl — létező istennek, egyébként, kis jószándékkal és minimális erőbefektetéssel könnyűszerrel elintézhető lenne. Föltevés ide vagy oda. Ez nem így megy, hogy az ember kér — teszem azt — csak pár nyugodt napot, vagy, ami lényegében ugyanez, szeretteinek több higgadtságot, körültekintést, akaraterőt és kitartást, ellenállást bármiféle kísértéssel szemben, valamint lelkierőt, ha kifogyott, újabb adag — például — vécépapír vásárlásának nem elfelejtéséhez. Mert hát, hit vagy hitetlenség, nem számít, mi végre akkor a szeretet, ha ezeket rajtunk kívül álló erőknek kell — kéne —, mint protekciós gyereknek a könnyített felvételit, elintézniük? Minek a figyelmesség, mire föl a pusziadás, az ünnep, becézgetések, szaporodás, egyáltalán bármi ilyen — és társai —, ha a nekik értelmet adó dolgokat — mit van mit tenni — kérni kell? Tudom én, hogy — ha már valamit — inkább a kísértést kéne kérni, a türelmetlenséget, vécépapír mielőbbi, kétségbeesett kifogyását, a bizaloméval, lelkierőével egyetemben, magát a próbatételt, tehát az alkalmat egymásnak s egyben magunknak is egyedüli lehetséges értelmet adó erényeink újra és újra felmutatására. Ja. Nem fejünk fölé az eget, s rápöffentve, mint valami kétes eredetű, légszennyező, szálló port, egy — vagy ízlés szerint több — istent, a szeretetnek nem a lehetőségét, csak alkalmat a gyakorlására. Ha én — mondjuk — hívő lennék, azt kérném az istentől, hogy ne legyen, vagy legalább én sose értesüljekTudom én, hogy

Egy méter mély gödröt ásott, majd a kijelölt pontokba oszlopokat szúrt. Dróttal kötötte össze őket, a sodronyokra szárakat helyezett. Belülről szalmás, törekes sárral tapasztotta be a falakat, kívülről leföldelt szárkévékkel védekezett a hideg és a víz ellen. A kilenc-tíz négyzetméternyi helyiséget vessző- és gallyfonatokkal, nádkötegekkel takarta be, de minden hulladék hasznos lehetett. A leghidegebb időkben ebben az ablaktalan sötétségben telelt ki a disznó is. Megjelent a Műút 2017063-as számábanSárház

                             gyufaszál emlék-vakfoltjai, a csöndet hétvégeken nélküled bontja ki, a varázskört átlépve fordul a képzelet, talált hajszálad lebeg a küszöbök felett. Megjelent a Műút 2016056-os számában Ellobbanó

1a Az első szál, amelyet az istenek a motólára vetettek, a Hajnalvégen bomlott ki, ahol a szegényebb istenek laktak, akiknek beljebb nem jutott hely. Vagy máshonnan jöttek, és itt találtak maguknak menedéket. Ahogy a 1b hidegben a mezőn álló nyáj lassan odébb ment, mert a kívül állók a melegebb közepébe vágytak. De nem tudtak odajutni, ezért legalább a szél- csendesebb, túlsó oldalra áttoporognak. Így 1c vágytak a falu szélén lakók is, hogy egyszer ők is a főutcára, a templom mellé költöznek be. Így vágytunk mi is lentről, a Cigánysorról fel, a nyirkos falú, penészes házból. A faluvégi köves út a temetőnél ért véget, ahol a csorda és a konda taposta ki a gyepet. 1d Augusztusra a kiégett legelő fölött kelet felé nézve délibábot lehetett látni. A Tapónak vize a kókadt levelű botókákkal alatt már szinte elapadt. A buzogányok barna bársonya kényszerből bomlott ki, hogy a szél vigye el a magvakat innen. Hátha jövőre vagy másutt lesz víz. Mindennek megvolt az ideje, hogy mikor szárad le a szamárkóró, mikor érik a csipkebogyó a kökénnyel. A 2 munkának is megvolt a szabott ideje. És mindent egyszerre csináltak az istenek. Meg- szólták azt, aki nem úgy tette a dolgát. ahogy a többi. Azt mondták, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Az ösvényről sose lépj le, mondogatta Máli, mikor a zsenge búzavetésen át mentünk a Nagyerdő felé, az utat rövidítve. Mindenki valamerre ment napközben, de annyira senki semA paraszt Párkák

Tipográfia: Rőczei György Well 41–45.

Nyilas Atillának Azért ez a félszázad úgy tűnik fel most már, mint földi életünkben átszakítható célszalag (bár vannak fájó kivételeink, akiknek nem sikerülhetett), még én is számítok a nagy pillanatra. Most megnézem, te hogy csinálod, aztán rövid idő múlva megnézhetem magam. Nem lesz ugyanolyan. Én, akár egy vonóval hadonászó cigánygyerek, korhely nótákkal a számban kerestelek fel, és igyekezetem is ennek megfelelően alakult, hogy mást ne mondjak, praxisom nem hazudtolt meg, ezzel szemben rád úgy tekintettem, mint aki titkos társszerzője a Szamurájkódexnek, s nem mond ellent ennek az sem, hogy egynémely esetben együtt is elmerészkedtünk  (még jócskán sötétlő és sűrűbb hajjal ugyan), no nem messze, csak amoda, ahová az van graffitizve, hogy 666 Jehova. Lépteid sose kimérve, csak megfontolva, vicces lehetett sétáinkat nézni, az én cipőtalpam gyárilag be volt szappanozva, a várost járván olyan hely alig van, ahol ne lett volna közös asztal, ültünk és dolgozás, riasztott a következetesség és a tempó, én még tusfürödtem volna kedvenc soraimban, de te a slendrián pincért is úgy utasítottad rendre, hogy én értsek belőle. Osvát Ernő télikabátot is szerzett állítólag az élhetetlen poétáinak, engem nemegyszer várt a felállított kempingágy az előszobádban, ha bizonyos keddeken messze gurult előlem a mérték: a Nagy Leponex, (ahhoz mindenképp, hogy saját lábamon menjek haza), a Winnetou második kötete (Old Death) a párnára készítve, és reggel a konyhában a gyógyhatású olajbogyó (most miért, olyan eset is volt, hogy egy másvalakit a járókában helyeztél el hasonló körülmények között, hogyVan egy ötvenesed?

tegnap a metróban egy srác fölszáll a kálvinon rám néz kezébe veszi az okostelefonját a deáknál odanyomja az orrom alá egy nyitva hagyott facebook-oldalnál születésem óta nem néztem ilyen ostobán ő is elég idióta fejet vág míg meglazítja világosszürke szövetkabátját a nyakánál „be bright, beautiful and happy” ráng a monitoron baromira nem értem mindezt miért kapom meg először az angol szöveget se nagyon azt mondja mert olyan szomorú volt a tekintetem és eszébe jutott meg hogy ok-e mondom biztos ok háromnegyed tizenegykor este a gyros-árus kilép a húsok mögül és amivel az eget is összekente csillogni kezd a zsíros tenyere belecsapja a sötétségbe hogy jó reggelt kíván nézem a templomtornyot meg mellette a ragyogásba díszített fát nem is megyek futok még maradt 10 perc hogy elérjem az utolsó előtti buszt a villamoson egy részeg srác meg azt énekli hogy olé olé mire egy hátulról jövő tiszta hang lecsöndesíti ma nem is volt meccs ez volt az évtized beszólása még öten tettek különböző megjegyzést a kabátomra és a részeg is abbahagyta éreztem hogy lassú gurulásba kezd a szatyromban három gigantikus méretű alma meg egy körte de azt nem számolom bele fölöttem egy karcsú éjszaka göncölszekere és nem tudom ilyen fényességre célzott-e a srác egyetlen szó jut eszembe milyen szép az hogy teljes holdfogyatkozás. Megjelent a Műút 2016058-as számábanteljes hold

Hazafelé tartottam. Az út hosszában sötét volt, keresztben utcalámpák fénye és fák árnyéka rajta. Már semmi közünk sem volt egymáshoz. Régen elhúztál mellettem — kövér gáz, kurva nagy fekete batár, az útról mindent lesöprő. Pedig jóval kecsesebben indultál valaha, halkan duruzsolva. Nem úgy kezdődött ez az este, hogy majd az emlékeddel érjen véget. Pár sört ittunk a fiúkkal, beszélgettünk, ahogy szoktunk. Egy bolond persze ma is volt köztünk — ma nem én voltam az. Hozzávetőleg józan is maradtam, csak egy dal szólt a fejemben szüntelen. Alig egy pillanatra vettem a kezembe a telefont, hogy ne csak a fejemben szóljon végre az a dal, amikor a semmiből elhúzott mellettem egy kurva nagy fekete batár, és kis híján magával sodort a visszapillantó tükör. Te voltál az, szívem?

Mert lehet az inget gombról gombra, óvatosan, mint a találkozás első napján a szavakkal, és lehet cafatokban is, mint jóval azután. A nedvesség lecsapódik, mint a pára az éjjel kint felejtett ruhára. Egészen más lesz az illatod, ahogy megkapod, amit akarsz. Azt hinnéd, könnyebb így, de egészen elnehezít. Ujjaid vattaként simítanak végig, mintha csak le akarnál mosni valamit, ami nem illik hozzád.Szavak nélkül

Páncéltőke szűkre vagy bőre hangoljam váratlanul ért ez a kérdés ennyi év alatt a sok Debussy, Bach, Chopin után egy hangoló sem tette még föl soha sem és már mutatta is fényes akkordokon hogy mit jelent szűkre, bőre közben mesélt mellékesen hogy a Steinway sem ugyanaz mióta leégett a régi gyár a fát nem két év hanem egy nap alatt szárítják ki különleges körülmények között és a törzsét is — a páncéltőkét — régente máshogy edzették gondolja csak meg kint volt szélben, fagyban napsütésben, dér idején kint az esőkoptatta gazban évekig és még az sem lenne elég kemény teste fekete zongorának mint ahogy a füst sem oszlik el más gomolyokban Felülnézet ha festő volnék vagy legalább értenék hozzá hogy kell kiválasztani azt a néhány vonalat mellyel megközelítő pontossággal skiccelhetünk fel egy tárgyat lerajzolnám a zongorát vagy lefesteném a kezet mely egy érthetetlen törvénynek engedelmeskedve nap mint nap kiválasztja a kottát a többi közül kinyitja egy bizonyos oldalon fölteszi a kottatartóra és egy kis nyomással végigsimít a gerincén ha a szokásosnál vaskosabb a kötet A tér-idő meginog a hangok ideje a klaviatúrán a hely egymás után a diktafon hallgat így és a kamera mert füllel másképp működik és aki játszik az előre elképzeli a hangok és többijeik vonalán annak egy helyen csendül és egyszerre szólZongoralecke

eloszla- tok minden kétséget feloszla- tok minden halottat tök mindegy szellő visz féreg esz amikor itt ennek vége lesz ne legyen bennetek félelem ne legyen bennetek kegyelet örök á- lom nincsen gyerekek isten sincs itt lenn is- tentelen sötét van legyetek éberek (mondóka)

Ahogy két feladat közt, de mégis fák és madarak társaságában leültem, kicsit beleolvadtam már erkélyestül a tájba, és megállt egy autó bőgő motorral odalent, és a srác hosszan pakolt ki-be szerszámokat, végül egy mini gázpalackkal visszaült, és az öngyújtójával ellenőrizte, ég-e — már a szerszámosládák ki-be rendezésekor megéreztem a hátamban és az arcom beálló ráncain, ahogy a nagyanyám ülne itt. Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, nem akarom tudni, amit tudok, remélem, hogy nem robbanunk fel még, megiszom ezt a kávét, és a munkámhoz visszaülhetek. Megjelent a Műút 2016058-as számában Ahogy két feladat közt

Az vagy nekem, ami lehettél volna másnak, A volna az élet örökös megrontója, Ellenpróba nélkül fogjuk egymást szeretni, Kapunk hideget-meleget, amíg a szív dobog, Megosztunk egymással ágyat és ágytálat, Kaparós sorsjegyekre kuporgatunk, Ha lenne vidámpark, nem ülnénk otthon este, Tudod mit, feküdj rám és aludjunk.Az vagy

négyen vagyunk. egyikünk éppen mesél. mi hárman a székeinkben előredőlve várjuk, hogy mondjon valami ostobaságot. és akkor nevethetnénk rajta. de most épp nem mond semmi ilyet. most a világ úgy-jön megy körülöttünk, mintha kezdeni akarna velünk valamit. ahogy öregszünk, egyre többször ül be közénk. olyankor elhitetjük vele, hogy szívesen látjuk, nevetünk a poénjain, ha néha kérdez, nagy szavakkal válaszolunk. a székében előredőlve várja, hogy hibázzunk. most épp túl sokáig bírja, aztán egyszer felpattan mégis, a kezével mutatja, hogy menne, várják máshol. mi mondjuk, hogy sajnáljuk. előbb magunkban, majd később együtt is összeszámoljuk, ezúttal mit és mennyit vitt belőlünk magával. indulni csak akkor indulunk, ha biztosan tudjuk, hogy messze jár, mert hazafelé egyikünk összefutna vele a kihalt utcán. de még nem indulunk. most mindenki magában számolja a kérdéseit. és akkor valamelyikünk mond valami ostobaságot. mi négyen pedig, a székeinkben hátradőlve, elkezdünk nevetni.előredőlve

Egy szúnyog, amely vért szívott, most repül tovább. A virágok parkolóhelyek, egy szirmos bárnál fel lehet szedni a pasikat. A mosoly, amit rád villantanak, nem az állkapocsizmok szimpatikus összehúzódásának eredménye, inkább kényszer. Az oxigénnel dús térben csak a nyugodt szívás váltja ki igazán a testvéri bizalmat, és mint az igazi szektások, a szerződést mások testnedveivel kötjük. Ragyogó krómozású kamion közeledik a választott virágunkhoz. Egy katasztrófafilm második része kiszorítja a továbbrepülés tiszta eszméjének gondolatát. A bibéken a rovarmánia, a lábdörzsölés épp boncolássá fajult volna, amikor úgy döntöttünk, meglátogatjuk a kamionsofőr hajszálereit. Megjelent a Műút 2015053-as számábanCsak a vér

az éjszakába kavicsokat dobálok figyelem ahogy a zavar egyre táguló körökben terjed magamban rakom össze ameddig várlak az arcod de bizonytalan hogy hol kezdődik a sötét hogy létezik-e többféle fekete ameddig várlak

a kövekre ráomlott tavasz forgácsol, omlaszt és keresztbe fúj a délelőtti héven mikor a Duna keskeny a hullámhoz szemet szűkít, könnyet présel és hordja az elmúlt évek hiábavalóságát de érzed azért, hogy élni fontosabb másnak, hogy aztán a szél mint homokszemet hordjon szét elengedem ezt az órát minden csúszik így és mintha elveszne ez a kis idő, pedig nem, és csak úgy mint máskor a napsütéses fénydarab vándorol bútoron, pulóveren poháron és a folyamon ahol elúszik egy lapos hajó, a rakpart és a fák előterében járművek gurulnak vízszintesen elengedem ezt az órát ahogy csillámlik, múlik minden Megjelent a Műút 2013039-es számábaneltolódás

Mondta az úr, fogass be, és feküdj neki az útnak, Kocsid orrát keletnek igazítsad, lovat ésszel, Nagy figyeléssel váltass, gyémánt vértócsát kikerülj. Mondta az úr, hétszer hét boldog és hosszú Vizeken kelj át, szeld hatvanhatba mind a Harminchárom néprajzi régiót, előre nézz, És ne igyál, ne figyelj a kerékcsapádba gyűlő vízre, A pompás fényseregélyre se figyelj, menj, menj Az utak élén, mindig a pestisszentek előtt, ne Borzasszon el az oxigénhiány, se az elvesztett gyerekek Tánca, ne figyelj a szőnyegelnökre, az asztalkapitányra, Menj, menj csak erősen ott, hol tó térítene el, Tó, amiben egykor emberek úsztak, menj csak, Menj csak ott is erősen, ahol kőkemény arcvonallal Veled szemben a csillogó-villogó kőzetmókus áll fel, Juss a hágókig el, menj fel, a hágókon figyelj, Hágókon túl keresd a várost, város fölött a hegyet, Hegyen keresd a hegyi házat, hegyi házban a nappalit. A nappali főhelyén ott lesz az asztal, Az asztalon ott lesz a papír, a papíron lesz hat sornyi Bizonytalan vers, azt hozd el nekem onnan. Így is tett, és befogatott, és nekieredt az útnak, Mondott irányba, mondott súllyal, a megadott módon Választott lóval és lovakkal ment nagyon figyelmesen. Ott volt a hétszer hét boldog és hosszú víz, és amiben Egykor emberek úsztak, a tó, átkelt rajtuk, elment Mellettük, pontosan ahogy az úr megmondta, És jött akkor számos váratlan állat, augusztus végi Vonulási nyugtalanságot tartó, a folklór számára Érdekes madár ésHat sor

Mivel a fej kevésbé érdekes, nézzük nyaktól lefelé: a vállak finomak, puhák, a kar vékony, bőr hamvas lefelé, a bimbók pontos tükrössége, ahogy a novemberi dérben előbújnak, drágakövek, miken nem látszik a véső nyoma, az időé, a forma homokóra, a csípőnél szűkül, a láb között tágul a látótér. Én, Jamie Cromwell a testet nézem, a szöveggé komponált hámot, a halott sejteket, finom pihéket a szélben, a pórusokba bújok, húsos szövetbe bújtatom a bőrt. Lassú simogatás, elektromos jelek szúrnak a gerincbe, egyesek és nullák, pozitív és negatív töltések, felvillan, sugárzik az értelem, mint aktív anyagban rádium.Jamie Cromwell a testről

Fél évet bepótolni és úgy csinálni, hogy az a pár százezer perc belesűríthető egyetlen napba. Egy reggelbe, egy ebédbe, délutánba, vacsorába, estébe. Egy gyertya fényébe az ünnepek, egyszerre négy vagy hat. Egy üveg bor az összes meg nem ivott helyett, fél doboz cigaretta, a naponta fél doboz helyett. Mert ami máshol történt, az meg se történt. És most pótoljuk az ittet. Csak az a borzasztó könnyűség ne volna. Légnemű, elszálló ez az idő, mert el kell hazudni vele annak a másiknak a súlyát. Próbálsz úgy működni, hogy nem is voltál. Hogy eltűntél hirtelen és most, hogy újra vagy majd elmesélik, addig mi történt, míg te egy kimerevített kép voltál egy megállított videóban, amit most indítanak újra. Megjelent a Műút 2016058-as számábanMajdnem

Udvar Néha véletlenül végignézem, hogy lövik agyon az embereket. Olyankor annyira félek, hogy nem tudom becsukni a szemem. Ha el tudnék aludni, biztosan rosszat álmodnék. Minden nap attól félek, hogy majd végignézem véletlenül azt is, hogy apát is főbelövik. Szikrák Nézem a hegyet az ablakból. Várom, hogy felcsússzon a csúcsára a nap. Sötétedésben sokszor látni a ropogást, ahogy szikrát szórnak a puskák. Csillognak esténként a hegyek. Anya pofonvág, ha nem megyek el az ablaktól elég messzire. Pofon A függönyt hol átlyukasztják, hol csak félrelibbentik a golyók. Van egy szobánk, amibe nem mehetünk be, hiszen egy közeli hegyre néz, onnan lőnek bennünket. Ez régen anyáék szobája volt, apával ott aludtak, oda másztunk be az öcsémmel éjjelente, ha nem tudtunk aludni. Mikor legutóbb besettenkedtem, libegni kezdett a függöny, fütyült a levegő s a csattanások lyukakat ütöttek a falba. Kiszaladtam, de a szoba előtt anyám két nagy pofont kevert le, pedig nem találtak el. Az öcsém Az öcsém, ha ki lehet menni, háborúsat játszik az utcán. Nem szeretem, ha az öcsém a játszótéren játékból főbelövi egy pálcával a barátait. Csönd Apa reggelente, mielőtt munkába menne, megáll a szobánk ajtaja előtt, a kilincsre teszi a kezét és szuszog. Biztos mérges, hogy nem írtam meg a leckét, vagy nem tanulok. Nem látom, mi van a füzetbe írva. Nem vagyok bent, de nem tudok kimenni a szobából. Szuszog az ajtónk előtt, mélyre szívja az állott levegőt, készül, így készül neki a futásnak. Futás Apának 4627 lépés az ajtónktól a vízművekig. Ahogy meghallom, hogy a bejárati ajtó előtt a kulcsokkal zörög, félni kezdek, aztán lassan számolok. Háromszáztíznél gyorsítok a tempón, mert a sarok után már lőnek, onnan szaladni kell tovább. Anya szerintMaja

És most megnyugszik minden. Csak te állsz dideregve, de a levelek átmosnak egy divatosabb lakásba. Belőlem, máshová. Nem bánom, mert nincs a világon nálad modernebb, és az én ódivatú magányom nem túl stílusos. Őszi divat

[epigramma, tisztelet] Fortinbras a saját epigrammáját íratta a sírodra ügyesen megoldotta egyszerre tisztelhet téged és magát javasoltam: Lenni vagy nem lenni mire Fortinbras: milyen hülye kérdés ez öreg jó gyerek van benne tisztelet katonai rend szerint temettetett el csak azt kellene megtanulnia kinek mennyi jár mennyi jár királyfi te saját kézzel három embert öltél meg és még hármat neked járni fog de ez csak rajtam múlik hogy barátod őrzi meg a történeted őbenne is megvan a tisztelet mi van ha ő is tudja kinek mennyi jár mi van ha ő is tudja valahogy   [idő, harcmező] kétezer évesnek érzem magam akik ott voltak velem a sokhalálnál párnák közt értek véget Osrick régimódi volt mégis párnák közt Hallottad a királyt beszélni Horatio ennek leáldozott ketten vagyunk ha akarnánk is csak egymást szúrhatnánk le a harctéren megegyezhetnénk de a harcmező akkor se lenne már harcmező nincs más hátra mint szépeket gondolni ágyban párnák közt halt meg ebben a levegőben valami büdös száll biztos attól esett ágynak az elméje se lehetett már tiszta számbavettem a párbaj okait így még éltethettük volna a harcmezőt Osricknak meg kellett volna engem sértenie de ebből a nyugodt beszédből mégis min bántódhattam volna meg   [írás, stratégia] most mindjárt kiderül hogy lenni vagy nem lenni mint barátod őrzöm meg a történeted a sírod mellett egy kis kőfülke, belezárom ezt nem bízom könyvtárakra túl gyakran gyulladnak meg véletlenül és százévek múlva a föld alól se lesz nehezebb előszedni, mint onnan mondanám hogy fülekre-szájakra bízni sikeres volt mondjuk Homérosznak is de hát ki tudjaHoratio feljegyzései

többször is megtervezi a menetrendet amit aztán egy random kifogásra támaszkodva lemond vagy elodáz kifogás lehet a bármikor belobbanó rossz fog pedig már rákészült hogy megveszi a helyjegyet kétnaponta álmodik a meg- látogatandó rokonnal és indulna is a délibe hogy annyi év után ismét vonatra szálljon siófok boglár szárszó és fenyves mellett el majd kihalt falvak helyközi járatain tovább döcögve behatoljon a tikok és kokasok utolsó perceibe mikor a szárnyas eljut a torkaszakadt üvöltéstől a teljes önfeladásig még azelőtt hogy érezné a pengét a gégéjén megakadni és amerre az egykori trabant nyoma lejt vérének gyöngyeit beinná a föld nem akart ott lenni amikor a tyúk még rángatózik majd csőre nyitva marad és szabadon ki lehet húzni világoslila nyelvét miközben a tollas test émelyítő szaga felkapaszkodik a szőlőindákra de maga a leforrázott csirke ritkán égnek álló lábakkal gyakrabban pedig a zománcos peremre kibillent nyakkal bámulja a naplementét rezzenéstelenül aztán ha kicsit kihűlt meg lehet fosztani a tollaktól összecsípve egyetlen húzással kiránthatók és előbb-utóbb láthatóvá válnak a finomrózsaszínű háton átütő erek és belső szervek először el kell távolítani a fejet majd kibelezni a testet félretenni a gyöngyházfényű zúzát megszabadítva a salaktól és a selymes májat majd az apró izmos szívet legvégül feldarabolni és előkészíteni a másnapi húsleveshez amit ünnepélyesen elfogyasztanak ma végleg elszánta magát az útra testében emlékezett a beleírt genom az emberi maradványokra gondolt az avaron felravatalozva a dns-vizsgálatra ami igazolta hogy attól a férfitől származnak akitől ő halkabbraa látogató

Jól funkcionál a kínai napágy. Nekem legyen mondva, én így szeretnék élni. Dehát így is élsz — mondom magamnak, amit egyszer tündöklő napsütésben már mondtak nekem. De ezt meséltem. Az különböztet meg az állattól, hogy nem szeretek mozogni. A beszéd. Hozd ide ezt, tedd oda azt. Mintha vendégek lennének nálunk, felfeszegetem a jégkockatartót a mélyhűtő aljáról. Olyan jókedvű vagyok, mintha látnának. Majdnem táncolok. Tudok beszélni, hogy azt mondjam neked, a te szavaid akkor sem az én szavaim, ha értelek. Pont hogy az értés az átszakíthatatlan hártya, te. De nem vagy itt, ezért leírom. Otthon iszom jégkockával a vicét, ez gondolatban már megtörtént ezerszer, ültettem itt annyit, hogy azt mondhassam: kertünk. Első valódi többesszámom. Úgy érzem magam, ahogy elképzeltem, hogy fogom. Csak legyen vége a versnek, mielőtt elfogy a bor és elolvad a jég. Megjelent a Műút 2016058-as számábanBoldog magány

Genesis Még ma is ráztam ki a táskámból nyárfabarkát — A konyhámban zúgva vonultak át a késő áprilisi szelek. Háromszor jártuk körbe a Népszigetet, tavasszal a legnehezebb elviselni a város betonpadlóját. A sziget mélyén az Ősfák az égig érnek, Fény csak akkor szűrődik be, ha a sziget láttatni akar. Ezen a helyen, ember csak az avarszinten létezhet, ahol a szösz ujjnyi vastagon borít be mindent. Agresszív anyag: beleragad mindenbe, ahol fa megfoganhat. Itt régen gyökerek közé ültették a vasakat, a gyárépületek mögötti partszakaszon lakókocsik, nyaralók, horgászstégek állnak. Ide fiatal már nem jár, csak megbolondult szüleiket, kutyáikat hagyták hátra memoárként. A kemping kerítésénél bekukkoltunk: kendős asszonyok söpörték fel újra és újra a fák letapadt magjait.   Babuska Ma este meglátogatom az Óceánt. Tábort vert a város szélén — engem vár. Nyelvével lábamat mossa, sír. Bölcsőt ütök homokjába, belefekszem. Korallok lepik el mellkasom. Rámnehezülnek. Magunk fölé feszítjük a nászéjszaka leplét. Öble vize felhevül, benne milliónyi kopoltyú rezeg. Babuskám — becézget az Óceán, és a lepel kettéhasad. Hajnalban elmegyek: messziről rikoltanak a sirályok, kimúlt hullám moraja hallatszik — a kövek között cigányok szedik kosárba a partra mosott halakat.   Fekete pocsolya Talajvíz tört fel a szántókra. A föld szemcséi túltelítődtek piszkos lével, fekete pocsolyák a bézs csempén. Ingovány. Felbérelt emberek próbálják beásni ide a megértés póznáit. A határban két hegy áll, a Golgota és a Bűntudat hegye. Nyomok a sárban: A beismerés félrészeg, tántorog.  Versek

Nem találtam a telefonomat, és megkértelek, hogy hívj fel, hátha meghalljuk, hol van. De nem hallottuk meg, csak a te készülékeden hallgattuk össze- dugott fejjel, ahogy kicsöng. Tudtam, hogy te is arra gondolsz, milyen lenne, ha most felvenném, és akkor egymásra nevettünk. Aztán arra gondoltam, milyen lesz, ha majd egyedül ülök és várok, hogy megszólaljon végre, de néma marad. Megjelent a Műút 2017059-es számában A telefon

Mint anya a magzatot, hordozom magamban egy kényszerbeteg emlékeit; a lépcsőházat, az ajtót, amit hatévesen az ujjamra csuktam, a kocsiban a régi zenelejátszót, a felszeletelt éveket. Minden szakasznál kötök egy csomót a köldökzsinórra, arra emlékeztet, hogy felejtek. Megállni nem lehet, akkor vittek, most már magam hagyom el a felismerhetővé szűkült utcákat, és éjjelente más és más ágyban várom a bennfelejtett reflexek kilökődését. Megjelent a Műút 2017061-es számában Csomók

cipellek magamban hónapok terhe. zárványidőbe kövült szerelemmel. üres hasam falán az izmok gyantaszoborba temetnek. kiolvasom mindig minden irányba imaként apró rezzenéseid nyomát. talán mert féltél világra jönni csak ezt a pár remegést küldted át. ahogy forogtunk homályegyetemben készen hogy újjászüljük a létet. s aki magamnak visszaadtál bárkám saját medrébe lökted ugrani mégis gyáva maradtál. így állsz a parton. holt kövület. kiteszem tetovált bőröm a napnak. égjen a gondolat mivel értél. már csak a pigmentfoltok szaporodnak. bénult hangyalábak borostyánbörtöne. cipelem magamban nehéz szerelmed. mintha a holt szövet újjászülhetne. vagy legalább mint távoli földről mondjon mesét a méhidőbe volt léptekről úttalan új utazóknak. Megjelent a Műút 2014048-as számábanfosszília

1. rajtad minden elindulás eltévedés is egyben. köldöködből kiinduló labirintusaidban bolygómozgás vagyok, puszta egyensúlyozás céltalan sodródás és világgámenés között. lábnyomaink hóba taposott galaxisok, testeink összes rángása kagylóba szorult tengerdorombolás. 2. beszélek neked. olyanokat mondok, hogy néma torony a gerincoszlopod. torkomban, mint macska gubbaszt a hiány. nézz ránk: egymást cirógató örvények vagyunk, ragyogó spirálkarok, amik pörögnek a lefolyó körül. köröttünk a fény puhán hajlik, akár ujjbegyek. anyajegyeink összeköthetetlenek. anyajegyeink

néha megijeszt, hogy a zártságban milyen sűrű a végtelen. a test köteg, vakon kezdődő fémcsövek. befalazott ösztönök kongása vagyok, rozsdásodó vértestek. a keringés ellehetetlenít, egy pillanatra együttállnak a szervek, a távolodás első mozzanataként megérintik egymást a vérkörök. mint üres üzemanyagtartály, a nyújtózkodó végtagoktól elszakad, hazahull a törzs. innen minden kifelé tart, még látom, ahogy mállik, amit elhagyok, és csak sejtem, hogy én vagyok, ami itt maradt. nem menedék, behunyt szemek emléke az árnyék. meztelen vagyok, mint bármilyen feszülő anyag, túl gyorsan szaporodó csomó a bőr alatt. vashulladék az anyaméhben.függő teher

Nyárnyi szemhunyás. Lefedve a tó halszeme. Már látni. Visszaaludni valami régi reggelig, jégvirágos ébredésig. Ha valakinek túl sokáig szorítod a kezét, elhúzza. Így lesz vége. Tuják tisztelegnek. Kinyújtott, kifeszített mozdulattal az égnek. De ez nem szerencsétlenség. Kapitulál egy napszak. Ahogy a fényt meg tudják festeni. Az árnyékot. A visszafordulást. Úgy kellene nekem is. Szemben a mólón egy férfi alszik. Ujjbegyére damil kötve. Így akarok érzékelni. Kapitulál egy napszak

hatodik ének a makkokra őzek jönnek anya apa villog a fejük a dombot süti délután aztán fordul át a földekre fehéret villantanak amikor észrevesznek de nem kapálóznak gyors őz- és mókusfarkak apró propellerek az újrahasznosítható kukák a külső vízvezetékek a turista- liftaknák sávjait rakják egy temető-csendéletbe tizennegyedik ének rizsbe ültette az első szemeket szójababot a rizs után a szója után a kukoricarudakat eres leveleket szívós gyökeret az tartja meg a földkupacokat arra lehet szögelni a falapot a cölöpök a folyóba mennek a folyót tartják ne áradjon a dombra ne másszon fel a nyelve mi fér bele egy szembe melyik tápanyagot oltsuk fertőtlenítenek a kukacok a kőlapok alatt vagy feleszik és nem kerül a hajas csövekbe lemezenként pattogzik fel a héja megvárja az érést vagy korai lesz belefér a tenyérbe a végén átültetni a másiknak tizenhatodik ének az ajtóból a falból a radiátorból befagyott sárgarépák kásás gyökerek riasztják a madarakat az elágazásoknál riasztóvijjogás azt akarom jöjjenek vissza a harkályok a mókuskok csalják ki őket a rejtekhelyekről állítsák le a szirénákatKukoricadalok

Nádas Péter fényképe nyomán „megütötted magad, fiam?” (József Attila) „A férfi fáj benne s zokog a gyerek.” (Szabó Lőrinc) „mit kisgyerek sír deszkarésbe” (Pilinszky János)   tapogatok forró a vörös cserépkályha befűtöttek mielőtt elmentek a bálba nem mondták elmennek nem mondták tudom hova az ajtót nyitva hagyták sötét a nagyszoba ujjam dugom a résbe rángatom nem tárul egy fényszilánk se válik le a spalettáról alul nyitom de felül is bereteszelve reménytelen nézek fekete mennyezetre ha az asztalt idetolom és rá a széket akkor talán elérem de leesek félek beütöm magam ne ijedj meg semmi baj nincs ha függönyön másznék föl leszakad a karnis a konyhában a forró sparheltről a konyha- ruha beleesett füstöl a szeneskanna nincs ablak a spájz kisablaka magasan van most mi lesz hogy elmentek itt hagytak magamra üres szobátokban a behajtható szárnyas- tükör végtelenje sötét fekszem az ágyban középen köztetek lapulok észrevétlen hazajöttök nem találtok a deszkarésben Megjelent a Műút 2015052-es számábanBezárt kisfiú

L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak. Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere

Szökőár előtt az óceán több száz métert visszahúzódik. Látni az algával benőtt sziklákat, a sziklákra tekeredett halászhálót, ahogy egy turistacsoport a tengerfenéken a víz felé sétál, hogy az iszapba süppedt jelzőbóják közt pózoljanak — később közülük néhányat csak a nyakukba akasztott fényképezőgépek fotói alapján tudtak azonosítani. Szállítóhajók rakománya, több száz tonna halkonzerv borult a tengerbe, hogy végül is visszatérjenek oda, ahonnan egykor kifogták őket. Szavatosságukat akkor is őrzik, mikor a dobozokat felnyitja majd a rozsda, és az eltűnt áldozatok, a konzervhalak, ez az egész, a kiömlő olaj, ami most sötéten, akár a lélek, lebeg a vizek fölött, lassan beépülnek a táplálékláncba. Így képzelem el a reinkarnációt is. Megjelent a Műút 2013040-es számábanA víz felé

Maszat van az ablaküvegen és idegenfejbőr-szagú a fűtött levegő. Szeretném az öklöm oldalával ledörzsölni, ne zavarja a kilátást, de nem teszem — nem tudni, ki ülhetett itt előttem. Csak azt, hogy rádőlt a napnyugtára. Elfoglalta a kedvenc helyemet: jobb oldalt, hogy lássam a semmit, mert most például sötét van, éjjel, de errefelé nem bántanak a szembejövők fényszórói. Hátulról a harmadik — nincs széles, fekete műanyagillesztés az üveglapok között, így látom a semmit, de ez már elvi kérdés. A buszon ez az egyetlen szék, ami előtt le van szakadva a lábtartó. Nem a Koszoshajú rongálta meg, ez már régóta magatehetetlenül hintázik, ahogy az aszfaltfoltozások fölé ér. Kényelem, az nincs, biztonsági öv viszont van. Használt zsebkendőbe rejtem a foltot, és elteszem az egy óra ötven percnyi alvás bizonyítékát emlékeztetőül magamnak, hogy osztozkodom a kedvenc helyemen.MSL-113

Meghal és elengedem. Évekbe telhet, évtizedekbe. A ridegség ellenében lassú hajtások furakodnak a küllők közé. A gyökér ásványi anyagokat küld a rügyek irányába. Biciklimet a fejlődő fa vaskarikáivá teszi a ceremónia hangkísérete: edényekben közlekedő nedvek szivárgása, a gyökér nyomuló búgása és kattogó kaparása a kéregnövekedésnek. Nyugtalan képzelgést táplál a biológiai működés alapzaja. Naplózom az eseményeket. Gyűrűző évek a fában és a füzet cellulóztestére szenesedett ceruzanyomokban. Mikor elfáradok, ajkaim közé szorítom a szelepet, és a keréktömlőbe sóhajtom utolsó lélegzetemet. Közös várakozásunk talán elegendő az átlényegüléshez: hogy most a síromon kinőtt fának dőlve helyettem őrizze az erdőt.  Fának támasztott bicikli

A lakás látszólag tiszta. Csak a falak mögött sistereg a kosz Csak az arcok mögött lüktet zsírosan és forrón a harag és a bánat mélyen, vakon mosolyognak megszokásból. Lassan mindenki alszik. Az éjjel, ez a bölcs pedellus lemosta az égről a nappal mocskát, s a hideg szél eloltotta a hazugságok aranyszín lidércfényeit nincs már fény olvasni egymásban. S a vibráló csöndben fekete titkok légiója ébred a szekrényajtók mögött.Csontváz

amputál annyira felkavaró a téma hogy semmiképp sem merészkednék a kórházi veszélyes hulladékba hisz már egy bolhacsípésnyi injekciótól is fejre állnék ha széles ívben nem kerülném a lelkileg erős embereket akik mint a központi fűtést tapogatják ha tapogatják a lázba görbült betegeket és kezükben úgy siklik a szike mint az elmúlással békülékeny bánatos szemű öregemberek fás tekintetében valami rezzenetlen őszike költői tónusa ám hogy a dalnok se legyen teljesen buta a naturális élményektől kissé odébbállva tisztelettel csak elmereng a pszichének ez a különös varázsa vajon miben áll ha valaki érett életében gyomrokat hasít odvas fogakat dob a vödörbe netán elhalt végtagokat amputál elegendő ehhez a híres hippokratészi hivatás vagy a mifelénk újabban igencsak megcsappant jólétnek reménye s kijőve a virtuális kapun támad-e a riadozó szemlélődőnek valamilyen jóságos leleménye zavar nélkül helyére tenni a lábatlan úszó a vak zongorista a szájjal festő torokszorító versenyét nem sejtve mikor zuhan közéjük mielőtt majd ő is elenyész szükséges bölcsességgé emelve hogy a rész is az egész létünk katarzisában oldva amúgy egyszer nagyon összetörten jött haza a földhivatalból anyuka reggelre feltörték a kis fiókjában tartott szakszervezeti pénztárt legalább félhavi fizetésére saccolta a kárt ami akkor olyan albán színvonalú lehetett ám ennél is nagyobb fájdalmat okozott gyanútlan lelkében a(szino)líra

és ellovagolt a cool punk, a jó punk, a rossz punk is, iggy pop öreg lett, mégse csúf, itt vagyunk. szürke gandalf eljött értem, hogy elvigyen a dombon túl. caligula táncolja csizmában azt, mi majdan lesz a rocknroll. repedt fazék és vojtina, rekedt hangján ékesszól: költő, hazudj igaz bluest. mentem az utcán és velem voltak, a jó, a rossz, a szép, a csúf, ének volt és harmónikaszó, johnny rotten-csujogató, szerelmes bicskanyitogató. mentem és velem voltak, lagzi volt, ablaktörés, asztalforgató vodka-polka, aszfalton bakancsok nyoma, boldog pogó, lakoma. a halott fiúk megjósolták, hogy fiatalon fognak halni, pokolba mentek, mert pokolba nem követi őket senki, baba jaga, bada dada, boldogság. valaki útra vált, hogy nem figyeltem, belőlünk, belőled, belőlem, valaki visszaváltotta magát. nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki szidom a tenger kurva anyját. a halott lányok megjósolták totemállat beleiből, tengerszemek sötétjéből, mind jól tudják, ölük puha, csípőjük ring, szidom a föld kurva anyját. mentem az utcán és eltűntek mellőlem, egyedül mentem, vakon kilőtt nyílvesszőket kerestem, elestem. halott lányok, halott fiúk, halotti pumpa az én szívem. mikor gyermek, gyermek voltam, ragyogott a kicsi szemem. mindent hittem, most is hiszek, most, hogy el is veszett minden, fehér gandalf jön majd értem. az út örökre megy tovább, így mondtam és így mondták, a dombon túl, egy sötét utcán, megosztva egy könnyű pipát, a hazug bluest és az igazit, én már nem vagyok nyilas atilla, én már nem vagyok málik roland, én már nem vagyok horváth benji, ezek nem az alkotókör végnapjai, ugyanaz vagyok, itt vagyunk mind. Megjelent a MűútBruthalia blues

Az após garázst épített az udvarban; ki kellett vágni az öreg füzet. Hegesztett vasrudakból az alapszerkezet, fehér lécek tartják a hullámos tetőt. Egy reggel aranyló pecsétek borították a kocsi kék karosszériáját. Még védekezett a fenyő: gyöngyöző váladék csorgott a frissen gyalult lécekből. Tél van, nyikorog az idő, olajozatlan a bejárati ajtó. Néhány csepp is elég lenne. Ütésnyomok a falakon, sérülések a polcokon. Gyantacseppek a bőrömön. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Gyanta

Mint aláaknázott tavaszi mező, virágfakadásban, vagyok szeretetlen szerető, örök cicomában, üres tollbetét meg karcolás, levélnyi, macskában halk dorombolás, egérnyi, vessző és pont, pont, pont három, a hitem a tagadásban sem találom. Mint a golyó által sebzett fegyver, belül, vagyok a lövő s a préda egyedül, harctalan szabadság, frivol, fenékrázó, arctalan kísértet, nyakszirtkaparászó, császárok ágy mellé ledobott zoknija, kéj tárgya, telihold, insomnia. Mint vízesés tetejéről életed, a drága, vagyok a szépség sodró zuhanása, egekről legurult, dermedt napok, valóság, elfogyott hasonlatok, meg az első földi, aki elátkozta faját, csak egy nő, de szél fodrozza haját.Éva

Mócinak és Puszának Kezdetben volt az erdei gyümölcs. Az első emberek nem tettek mást, hogy ehessék, csak leszedték a fáról. Ahol a legtöbb és legváltozatosabb volt a termés, úgy hívták: Paradicsom — talán mert ők a paradicsomot gyümölcsnek tartották, mint sokan ma is; az Ablakzsiráf is közéjük sorolja. Két híres fa állott a Paradicsom közepén: a keserű gyökerű tudás- és a halhatatlanságé. Onnan széledtek szét az emberek, hogy más tájakat is megismerjenek. És ahol sok gyümölcsöt találtak vadon, azt elkerítették, hogy legyen otthonuk, legyen kert a Paradicsomkert emlékére. Minden gyümölcsnek megvan a maga idénye. A déligyümölcs például téli gyümölcs. — Miért, délen mindig tél van? Nem, sőt délen sosincsen úgy, mint nálunk. Nincs ilyen hideg, és nem szokott esni a hó. Ezért is utaznak hozzánk az ottani gyümölcsök, rövid életükben hátha látnának egy kis havat. Segít nekik a Mikulás, aki északon lakik, de annyira, hogy ott meg nyáron is hideg van, így nyaralni rendszerint délre megy. Teheti, mert szánjával tud repülni. Aztán mielőtt onnan hazaindul, puttonyát megrakja, és december elejére hozza-hozza a sok narancsot meg banánt. Zsákjában szárított füge van, mézédes mandarin, kivi, datolya, lédús ananász, kókuszdió, mangó, s a golgotavirág termése: marakuja. Citromot nem szokott a jó püspök hozni, pedig az csak elsőre savanyú, igazából magában is finom, és nagyon-nagyon egészséges, tudja, hogy tartunk itthon egész évben. Decemberben a Mikulást követik, akik Napkeleten vannak otthon, a tavasz követei: három nagy utazók, királyi tudósok, talán varázslók is, Gáspár, Menyhért és Boldizsár alaposan megrakott tevéikkel. ŐkKis mese gyümölcsökről

A sárga rózsa, ha valóban beleesik az 558–640 nanoméreter közti tartományba, hosszabban őrzi a szüzességét, mint nem sárga társai. A sárga a tartalom színe, a melegen őrzötté, a sugárban áradóé, melyben férfias hormonok vannak, és ez vonzóvá teszi a perverzek számára is. Valahol, egy szentély sarkában sárga mártírium: készen áll a materiális békére, ha már feltámadásra nem futotta. Barna férfiak sárgás görög sziklák között, a veríték és napolaj polírozó fogságában: ravasz gazda a sárga, almáskertjében sok a kígyó, oxigénje bűnnek, győzelemnek, lelepleződésnek, rokona aranynak (ó, barokk tükörkeretek térfoglalása!), bronznak, (ó, lovon járó színek!), húgykőnek (ó, munkakerülő porcelánok!), opálnak (ó, ártatlan gyerekkori onánia!). Nincs benne lárma, annál több a szag. Emlékszem egy fiúra, aki a piszoár előtt térdelve a foga közt tartotta a farkam, míg hosszan, hangosan vizeltem. Emlékszem, hogy szerettem kitalálni ilyeneket. Sosem tudtam elég romlottnak látszani, felnőni a sárgához. Hasbeszélők sárgája vagy te is, költészet! De a funkcionális ember szemét is megviseli a sárga kiáltó sárgasága. Napraforgó, alument, machesteri, lipcsei, nápolyi sárga: a bulvár konok dinamikája, a krimiké, melyek vonzzák a döglegyeket. Azért csak tanuld meg a kapcsolatteremtő sárgát, melyben ott az őrölt uránérc sárgasága, halld meg az aluljárók, az átjárók, a kapualjak félreeső derékszögeiben kimúló sárgát, a szinesztéziásat. Tudd, hogy a sárga iránytűje mindig dél felé mutat. Hogy a barokk festő számára a csendélet gyorsírás. Hogy a sárga tenyér néha hat ujjal nyújtózkodik. Megjelent a Műút 2015054-es számábanA sárga

Minden e fizikai eseménynek van e’ fizikai oka úgy, hogy e’ — a megfelelő fizikai törvényekkel összhangban — önmagában elégséges ahhoz, hogy e-t létrehozza. A tudomány mai állása szerint a gének felelősek a tulajdonságok öröklődéséért. Továbbhordják a színeket, testarányokat, és mivel nincs testtől független lélek, hordozzák a haragot, a félelmet, és az eredendő bűnt is, ami viszont a leszármazás elágazásai miatt bűntudattá kavarodott, ezért érezzük, hogy el kéne tudnunk különíteni a jót és a rosszat, ami a bűn miatt esett szét, de egyre valószínűbb, hogy a kettő közötti senkiföldjén csakis a bűntudat értelmezhető.A gének etikája

akkor maga nagyon érzékeny lehet váltott magázódásra a skype-on amikor bevallottam neki hogy körül vagyok metélve egy csecsemőkori fitymaszűkület miatt s küldött hozzá egy kacsintást mindez a zsidó szerelme kapcsán merült fel aki elvette a szüzességét aztán visszautazott izraelbe én pedig hiába keresek sémita ősöket apai ágon görög katolikus anyain református az eredet se arab se cigány se kurd nem vagyok habár perzsa na az szívesen lennék s néha azt gondolom szüleim titkolták előlem a vérvonalat hogy így óvjanak meg egy esetleges újabb holokauszttól bár szerintem akkor már mindegy a papírok nem számítanak elég egy szimpla laikus ránézés még egy mengele sem kell így is egyértelmű amit eddig csak azok tudtak akiket megdugtam na meg ez a lány aki huszonnégy éves koráig szűz volt s tőlem maradhatott volna az idők végezetéig de most már tudjátok ti is Megjelent a Műút 2015054-es számábanszázharminchét szó

Rohan az idő és vele a város is, ami úgy csap az izzadt hóna alá, mint egy megtermett, török nevű ex-kidobó. Most is csak a hajam hosszán érzem, hogy megint három hónap telt el egyben. A Délinél a mozgólépcső rozsda- türelemmel nyöszörög, a felszínre érve egy népdal üti meg a fülem, amit mímelt tájszólással énekel egy lány a placc közepén. Csak vonszolja magát az ember, ha dolga akad a várossal, még akkor is, ha fogalma sincs, merre tart, de amint beesik a fűtött szobába, minden pohár megtelik méreggel. Lélekszakadva

Citrom- és narancsillat. Szicíliai minőség. A csendéletbe belép: tervet hoz üvegtálon. Nem mondtam, hogy olajvászon, száz meg száz meg száz kéz festette. Mokkacukrokkal kockázik. Nem mondanám koffeinmentesnek. A kávé maga Szervezet? A végén úgyis a tenger habját látod kicsapni a száján. Tavaszodó temetőben kísér egy koporsót, és a háttérben (el)esik a kanadai, édes hó, a hideg hó bódító vaníliája, és a sok hiába. Szétlőttek egy zacskó porcukrot, s az szétszóródott az arcán. Adjátok vissza a hóvaníliákat. Hibátlan illat, luxusfelhők, szitálás. Azok a gerezdek. Azok a héjak. Édes levegő. Édes, fehér arc. Porcukor az arc, és a száj a lekvár. Játékarcú miért szomjazik a vérre? Miért kérdezünk rá mindig a miértre? Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — A hó bódító vaníliája

Bemerészkedett a városba, egy messzi, délre eső tartomány fővárosába, ott dobogott patáival a középkori kockaköveken, nézte a pompás épületeket, az elegáns luxusüzleteket, éttermeket, kávézókat, a gyönyörű latin lányokat és férfiakat, miközben sóvárgott saját hegycsúcsaira, erdeire, vágyott a magasba és a magányra, így jutott a több száz márványlépcsőn fel az égig, hogy ott megfürdesse tekintetét egy arany ragyogásban tündöklő szent szoborban, alant az ezeréves tér, fent a káprázatos Nap és a kék ég, ettől a kékségtől persze megint valami fájó, nehezen múló emlék zaklatta fel, végül egy óvatlan lépésnél megcsúszott a patája a márványlapokon, s mert tiltott helyen járt, kis híján alázuhant a mélybe, egy csipkés kőpárkányban kapaszkodott végtelennek tűnő percekig, átvillant rajta, hogy csak el kellene engednie a mellvédet, tekintetét a rámeredő angyalokra vetette és elszégyellte magát, visszakapaszkodott a tetőre, ez a sarkába tört nyílhegy miatt nehéz és fájdalmas művelet volt, s ahogy csattogott le a lépcsőkön, arra gondolt: megint megalkudott, nem volt mersze halni sem. Megjelent a Műút 2017059-es számábanKentaur, a megalkuvó

azon a nyolc milliméteres filmen a hajógyári szigeten akkor május kilenc park volt a neve kardoztunk és fociztunk a felvevőgépnek mert se te se én nem voltunk oda igazán az olyan dolgokért ha előásnám a szalagot mama is bevillanna fekete-fehérben indul az erkély felé szembe a hármashatár-heggyel óbudára is jutott két halott jóskát miután odaköltöztünk a körúton az üllői útnál ütötte el a villamos sose ért ki filatori-gáthoz harmincnyolc volt akkor mondta apunak neki semmi nem sikerül — a népművészet mestere volt — hiába vártuk mikorra megbeszéltük öcsi kilencvenkettőben mikor csomagoltunk ezt is elmondtam annyiszor fene essen az egészbe hogy lehettünk volna újra együtt pár hónap alatt intézte el a rák te negyvenhattal a három évvel legyőzted jóskát öcsit a mindigifjúbohóc költő-keresztapát a kardot én faragtam valami lécből bár lehet tomahawk volt akkoriban kezdtek özönleni az indiánok henrik mondta menjünk a szigetre ezeket a kockákat választotta berna istenem milyen jót ittunk a riport alatt után csak a stáb volt és mi ketten úgy találta ki a filmet beer atya fejét lehajtja a megrendülés annyi minden kavarog a fejemben a szemem előtt majd múlik mondják az ostobák de én halálból doktorálni tudnék menjenek a picsába nem fogok fölsorolni megtettem százszor hisz csak erről szól mindenem ezerkilencszázötvenegy tavaszától mikor fél évig hiába vártam nem vagy anna nem vagy zselyke én nem vagyok ti betörtetek az életembe veletek lettem minden jöhetne kurva jelzővel az agyonkoptatott rím miközben kattog a nyolcmilliméteres a fekete-fehér fogalmam sincs hogy mászhatnékKeskenyfilm

Haljunk meg együtt mondta szó szerint érteni véltem tudtam hogy miért kibúvó nem volt de a habozást nem titkolhattam ha lezuhannánk mondta de sosem azért vettünk jegyet és amikor közel voltunk hozzá elfelejtettük halálközeli volt mégis az évszak két báty a sógor nővér és a sorban valahol én is s hogy a fiatalnak kell mind kivárni nem Trisztán–Izolda- fantazma s nem egy kór fenyegetett gyönyörű volt mint tavasszal a fák de elkezdődött s négy teljes napig tartott a csendes szótlan meghalás még akkor sem hittem hogy ez igaz amikor orvos magyarázta hogy leállítják a lélegeztetőt de a tüdő még órákig mozog kiszámíthattam volna hajnali négykor legteljesebb az elmúlás akkorra ő mindent végigcsinál mit meghagy egy kimetszett agytumor melyről tudtuk hogy jóindulatú Megjelent a Műút 2014048-as számábanHaljunk meg együtt

I.   Bármit is látsz a szélvédőkben — erkélyeket, az erkélyeken embereket —, próbáld meg ott tartani.   II.   Amíg a munkából hazaérünk, végig a jobbkezünk alatt van az úttest; ha valaha megmozdul, mi készen leszünk rá.   De megint csak egy lány jön szembe rajta. Szóval elmúlt már kilenc, mondja a barátom, ilyenkor a járda az ijesztőbb. Milyen érzés, hogy most valaki épp tőlünk fél?   Minden este ugyanitt futunk össze vele, mondom, és nézz csak rá, pontosan az út közepén megy. Nem lehet ilyen precíz, aki retteg.   Aztán hallom, ahogy a csizmája csikorog az aszfalton: két darab szétpattanni akaró fogzománc.   Mi a büszke mellkas titka, barátom? Kihúzom magam, mielőtt válaszolnék: a beszorított levegő.Rutin

Repülőroncs a homoksivatagban, az ébredő testbe visszatér a fájdalom. Kárókatonák köröznek felette. Olyan, mint egy beteg kutya. Az út messze visz tőle. A nyakáról lógó póráz másik felét keresi, és azt az embert, akitől elszakadt. A fekete homokban hagyja lábnyomait. Elmossa a tenger. A part mellett három szikla áll. Skessudrangar, Landdrangar és Langhamrar. Egy kővé vált trollt formáznak. A habok tejfehéren nyaldossák a koromfekete partot. A DC3-as gép úgy roncsolódik, hogy lyukak szakadnak bele, mintha szitává lőtték volna, de nem rohad el.Fekete homok

„Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.” (Kertész Imre) ha teljesen önkéntelenül és előzetes indok nélkül képes vagyok a rettenetes napoknak — munkahelyi elidegenedés, általános boldog- talanság, anyám, anyám — ellentmondani, az általános leépülés helyett visszapillantani, csupán a kényszer kedvéért, az érdemem nélküli hajnalokért, akkor érezni fogom, hogy nem volt hiábavaló a hosszas időzés az ágyam mellett, ülve és gondolkodva, miképpen a hangszóróból Chopin prelűdje hullámzik, minden egyszeri hang leüt bennem egy újat, a kenyér szélének morzsás illatát, a hideg telet, miközben templomban ülök ismét és izgatottan várom az utolsó szavakat, hogy deres legyen az arcom a kerengő közepén, mert egyfelől üdvös és morális, másfelől gyermekes, mert a boldogtalanság irányából közelít felénk, pedig a boldogtalanság nem hagy gondolkodni, képtelenség elűzni, meg- fűzni, maradjon vagy menjen el hamarabb, de abba kell hagynom, mert nem akarom Chopint a fogollyá emelni, ennek foglyává. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Chopin Prelude

már véres volt a térde amikor odajött vagy odahozták hozzám aztán ahogy a padon ülve lehajolt a hosszú haja beletapadt a sebbe egy fejjel mindig magasabb volt nálam mítoszokat mesélt a titánokról és mindenről kronosz jutott eszébe az avasi macskaköveken esett el azt mondták meg hogy kísérjem vagy vigyem már haza úgyis egyfelé lakunk mit ittál vagy ivott száraz fehéret nem is mert rozét vagy vöröset nem „vagy” mondta a többi lány hanem mindet ebben a sorrenben fehér rozé vörös a villamoson nem volt semmi gond hozzám dőlve elaludt és alig kente össze térdével a lábamat motyog hogy soha többé fehérre rozét és vöröset nem megy így haza nem akarja felkölteni a szüleit a szomszéd lépcsőházban van a nagymamája régi lakása ott tud aludni a lift nem tett jót neki nagyon fáj a hasa gyere igyál itt a csap de nem ivott vörös rozé fehér vagy már csak gyomorsav hogy végül az egészet mint a nagy előd színenként külön fordított sorrendben hányja visszaSári

Gyónás Gyónás az első áldozás előtt a harmadikban imakönyvben a bűneim számuk kipontozottan hányszor hazudtam istenem te csak tudod ha én nem kell hozzá bő terjedelem hogy minden beleférjen és akkor a gerjedelem hogy honnan jön a tejke mutatták s másnap a kezem csak a tehenet fejte hát ez az a — beírtam és egy megfelelő számot amin amikor gyóntatott tiszink ugyancsak ámult rákérdezett mim volt nekem mondtam s azt is hogy hányszor gerjedelmem pironkodék tízezerháromszázszor kaptam öt miatyánkot és három szűzmáriást rá s vártam térden a soromat másnap az oltárrácsnál                                          2018. május 21.   Első két álmom Első két álmom a tojáslét s a kútban való lét vala s nem volt tőlem másabb a máslét első s második állaga nem vártam sem azt hogy kitörjek sem azt hogy fel- s kihúzzanak volt ebben némi nagyon könnyed egynemű öröklét-zamat tojásként roppant kellemes lett nem volt sötét a héjon át selymes szelíden átderengett valami heveny sárgaság de a mészhéjról mit se tudtam s hogy bent vagyok s kint is lehet hogy valahová útban voltam s magam vagyok a langymeleg a kút az már kissé ijesztett túl szűk így lenni idelent senki se tudja s ha kivesznek vissza sehogy se jöhetek tudnom szinte csak annyit illett hogy valahogy vagyok s hogy én se héj se vödör nem körített mégis valami közepén sejtelmem sincs arról hol voltam hogy hová álmodtam magam s miként lehet tojásburokban s kútban létezniVersek

jelentés nélküli képpé foltosul: pillanatnyi senkiföldje — földbecsapódást, porfelhőt, lángoló szérűt mutat a vágytalan mozdulatlan keresője, tücsköktől hangos táj nyalja a pernyét. Kezed szorítsd a szemedre obulusként. Megjelent a Műút 2016056-os számábanA lebegés

Árva voltam, szőke és román, rideg krumplilevest ettem reggel, délben, este. Csak húsvétkor engedtek ki a városba, de a Főtérnél tovább sohasem jutottam. Néztem a földön a fonott sarat, a patikából kilépett elém egy öregasszony, valami nagyanyaféle. Nem tudom, hogy ő adott nekem pénzt, vagy én neki, csak a kezekre emlékszem, meg pénzcsörgésre. A kőhalom már nem olyan, mint a régi, másféle utakból és házakból zúzták. A tetején visszafordulok, és eldöntöm, hogy hazudni fogok. Mert ezen nincs nagyon mit mesélni. Megjelent a Műút 2013036-os számában. Kimenő

és repülők jöttek, bombákat tátogott az ég. a méhedben éltem akkor, szó nélkül, ahogy a talaj rezonál; ellenkezik. meséket mondtál egész évben, együtt nőttünk, aztán távolodtunk, ahogy a lüktető ér nyugszik. és elnyílt a benned lakó élet. hogy telik el így húsz év? Megjelent a Műút 2015049-es számábansiet

úgy tartja a kezében a terhességi tesztet, mint a lázmérőt, mintha a tenyér hője befolyásolhatná az eredményt. beraktam valamit a mikróba, három percre, hogy jelezze, meddig kell várni. persze kár érte. ami kihűlt, az rosszabb, mint ami eleve hideg.kihűlt

a nyári fénytől búcsú, indulni, nehéz léptek, bakancspocsolya ködszkafander. a halszálkában pihenő autók párás ablakán át alig látni a bajuszkapcsolókat. fejem fölött pár eltévedt veréb töri fel az égbolt betonudvarát. a repedések közt erőtlen napsugarak találnak kiutat. pár perce múlt negyedhét, túl korán bármihez is, túl későn a tegnap folytatásához. félút, valahol középen, azt hiszem, itt érdemes megállni egykét perc erejéig és beleordítani saját leheletem prémjébe. a keddi bort felböfögni, a jövő heti barackpálinka karcos ízéért hálát adni. ez itt a boldogság szanatóriuma a felületes vágyak detoxikálója mellett. itt érzem, meztelennek születtem de mégsem tudok szabadulni a belém vert társadalmi reflexió répanadrágjától. pedig iszonyodom a kényelmetlen holmiktól, mégis kell, hogy valami szorítson, hogy valami nem ott vagy épp ellenkezőleg gyűrödjön. át a zebrán, megszokott- megkopott csíkok, a festett részekre lépve gyűlölöm magam, a festetleneken mindenki mást, a zöld emberke villog, sípol, majd elnyelni a sötétség. egyedül így érhet véget, hatalmába kerít egy nyugtalanító érzés: innentől nem vár már rám semmi új, minden zárba könnyedén csúszik be a kulcs, minden google talált linkje lila, s minden huzat ugyanazt az ablakot csapkodja míg világ a világ. nyugtalanító. nyugtalanít, hogy egyszer akár véget is érhet. ahogy az összegabalyodó évszakokból kihátrál a kontúr, úgy válik rutinná a minden kezdet nehéz. megjelölni egy facebook fotó hátterében az ágához még kapaszkodó levelet, amit már csak az avardomb igazol vissza. érzem, ma minden elvágyódik azvágymentes téridő

Folyton rágta a ceruza végét. Ezt akkor is lehetett tudni, ha épp nem volt a szájában semmi. Úgy tartotta az ajkait. A grafit, mert amúgy mindig csak ceruzával írt, a tinta ízét nem szerette, sötétszürkére színezte a szegletet, ahol normálisan mosoly szokott bujkálni a nőknél. Neki ott, ahogy bagótól az ujjbegyek meg a fogai a koffeintől megsárgultak, sötétség ült. Úgy tartotta, van összefüggés. Végül is kezdetben ő is csak jegyzetelt a kézfejére, aztán már unalomból firkált is ezt-azt. Fokozatosan vált függővé. Ugyanígy szokott rá a fehér köpenyek szagára, az orvosságokra, a hányás ízére a kemótól. Végső soron a halál gondolatára.Függő

1 Lapzárta után érkezett a hír, hogy megkezdődött a hanyatlás. A hanyatlásügyi minisztert azonnal kinevezték miniszterelnök-helyettesnek. Aznap több bolt ki sem nyitott. A gazdák aratás helyett felgyújtották az érett gabonát. Egy malomigazgató főbe lőtte magát. A duzzasztógátak mögül leengedték a tavakat. Algás, zöld víz áradt. Az üres medencékben haltetemek. A kutyamenhelyekről szélnek eresztették a lakókat. Betiltották a fodrászatot és a borotválkozást. Az új ruhákat máglyára hordták és elégették. A repterek lezárva, a kifutópályákat felszántották, csak azért, hogy ne vessenek beléjük. A villanyvezetékeket leszerelték. Az élelmiszerkészletet dögkutakba dobták. Mindenki boldogan serénykedett. Este fürdőbe mentek, már bezárni se volt érdemes semmit. A melegvizes medencékben százával lettek öngyilkosok. 2 Ma ünnepeljük a hanyatlás kezdetének 5. évfordulóját. Nem lehetünk elégedettek. Az országok nagy része megszűnt. Az emberiség létszáma tizedére csökkent. Értékét vesztette a pénz, az iskolák és kórházak bezárva. De vannak szakadár városok, ahol megpróbálják újraindítani az áramellátást. És nincs hadseregünk, mely elvehetné a törvényeiket. Múlt hónapban többen repülőt láttak a felhők között. Titokban itt-ott újra rászoktak a kenyérre.Összeomlás

Hosszú kötelet kell fonnia képzeletben annak, aki igyekszik nem gondolni saját köldökére. Aki tenyerét hasán pihentetve inkább gondolna megbűvölt állatokra. A festő ecsettel hímezi az abroszba saját nevét, mintha. Aztán megfesti a lakomát döglött nyúllal, üres kehellyel, narancshéjjal. A szakács magányos a teli kamrában. Engem is a rosszullét kerülget, ha a köldökömhöz érek. Mintha olyan alacsony lenne az ég, hogy négykézláb tudnék csak mászni alatta. Mennyivel jobb lett volna keletkezni, mint az ásványok, mint a tavak, mint a fájdalom. De nekünk le kellett hullanunk, ki kellett másznunk, elő kellett bújnunk, lyukat kellett fúrni magunknak, mi darabokra szakadtunk, hogy darabokra szaggassunk, nekünk nevet kellett adni. Egy irtózatosan hosszú kötelet kellett fonnunk, hogy lemászhassunk rajta. (Fenyvesi Orsolya holnap, május 7-én este 19 órától mutatkozik be a Kalicka Bistróban [Budapest, Rottenbiller u. 32.] a József Attila Kör Kötet előttiek című sorozatában. Beszélgetőtársa Bajtai András költő lesz; zenél Damien Bonneau és Sirokai Mátyás.)Mintha

hölderlint látom kint a folyóban, mellettem látom, a vízfelület peremén ül, hullámokkal, fodrokkal játszik. odaszegzi a molnárkákat, a lepkéket meg a himbálózó város rácsozatát, a sok utcát, görbe sikátort, azokat rászegzi a vízre; de rajta az épületek vonalvezetése megfordul és összekuszálódik; súlyuktól a víz kisimul és a téboly tovalendül a széllel: hozzám közelebb jön. hozza magával a kékjeit is, ahogy itt amilyen sekély, ahogy ott mélyül; türkizt, az opált, szép sorban az ultramarint is, indigót és búzavirágot másol a földről a füstre, át- meg átfújja utcai lámpákon-villanyokon: vezetékeken ül meg a kék, a bolondság. mintha ő maga lenne a rend, ahogy jön-beáll a széllel, de a drótok nem bírják: nem rend, mégsem; az őrület inkább ünnep, nyári vetések hullámzásán botló-szétguruló nap amit pazarol; mert több tébolyt nem tud, több tébolyt úgyse cipelhet; örök késődélután van. apátságokat épít az ember esténként: csúcsíveket, támfalakat, az ég alá hálóboltozatot gyárt munkával. itt is apátság állt, de a pillért a semmi folytatja az égig, ha felnézek. a gyámkövek tartanak valamit, talán a tejutat, úgy hiszik. de bennük, beleereszkedve a kőbe mogyoró, bükk és nyírfa növekszik.#őrület

Ha egy könyvet veszünk elő, te a képeket nézed, míg én csak bámulok. Úgy bánsz velem, ahogy göndör hajaddal az elmúlt évek. Az ágyam szélén ülve betakarsz, bátran lelógatod lábaidat, a fehér hajópadlóra készíted a lavórt, miközben én árnyékszörnyekkel viaskodom. Születésed után valószínűleg nem haltál meg majdnem, mint én. Talán elég anyatejet kaptál ahhoz, hogy aztán később már ne okozzon örömöt az evés. De nekem öklendezésig kell falnom édesre sósat, sósra édeset, mindig az ízek miatt, hiába feszül a bőr hasamon. Egyszerre vagy az összes gömbölyű betű, és én nem tudok olvasni, csak a tölgyszínű padlóra, a lavór mellé hányni, mert nem fogod a homlokom. Csíkos és pöttyös borító vagy egy négyzetrácsos mesekönyvön, amiből ellopták a betűket. A lábadon felkapaszkodnak az árnyéklények, de hiába ismered a krétapor természetét, ha a véres kézfejemet nem. Az oldás és kötés hatalma a csuklód körüli szőrszálakban van, néha szeretnék elrejtőzni köztük, máskor meg kenőkéssel nyiszálnám a zölden domborodó ereidet, mert úrinők napjai fogynak, a szél meggyűri a vasalt blúzokat.Anyatej

Nie ufam obcym, ale kosmitów, jeśli mają ręce, chętnie przytuliłbym do piersi. Lepiej, żeby obcy nie mieszkali w sąsiedztwie. Skośnoocy — tych nie cierpię najbardziej. Wstają wcześnie i późno wieczorem cicho zamykają drzwi. Nigdy nie wychodzą pojedynczo. Nigdy nie opuszczam mieszkania. Pracuję w domu. Jedzenie zamawiam. W Japonii nazywają to hikikkomori, Tam nie próbowaliby mnie zmieniać. Matka, kiedy nie otworzyłem drzwi, wpadła w szał. Zawołała lekarza i dobijali się razem. Zabrała ich policja. To było cztery lata, trzy miesiące i dwa dni temu. Od tego czasu nikogo u mnie nie było. Uczę się japońskiego, by móc powiedzieć, jak bardzo ich nienawidzę. Przekł.: Anna Butrym i Przemysław Witkowski Négy, három, kettő Nem bízom az idegenekben, az űrlényeket viszont, ha van karjuk, szívesen keblemre ölelném. Jobb, ha senki se költözik a szomszédba, főleg a vágottszeműeket utálom, akik korán kelnek és késő este csendben zárják az ajtót. Sose járnak ki egyedül. Sose hagyom el a lakást, otthonról dolgozom és futár hozza az ételt. Japánban ezt hikikomorinak hívják, de ők nem próbálnának megváltoztatni. Anyám kiborult, amikor nem nyitottam ajtót, orvost hívott és együtt dörömböltek, a rendőrök vitték el őket. Ez négy éve, három hónapja és két napja volt. Azóta nem járt nálam senki. Japánul tanulok, hogy elmondhassam, mennyire gyűlölöm őket.Cztery, trzy, dwa

Én a hótól féltem. Most aztán hideg esőben vesztek irányt. S itt lélek nem jár még. Rossz, kopott botom ütlegel, csépel, dönget, püföl erőtlen dühében bokrot, nyálkás fakaput, oszlopot. Ernyőm összecsuktam. Őt okolom: ponyvakúpja alatt minden ismerős nesz csalóka, tompa sistergés lesz. Ázzak inkább ronggyá. Morcba bújva gázolok még mélyebben a tócsa-vadonba. Nem káromkodni. Menni előre rezzenetlen arccal, mint aki tudja, hol jár. És nyolcadszor ömlik rám eresz vize, és latyakos fejemben csak egy semmire való, rusnya kis szótagsor tántorog faltól falig: milye napaa zilyen milye napaa zilyen milye napaa zilyen Megjelent a Műút 2016057-es számában Va ka pád — November

Attila, Atilla, vezeklő, teremtő, ha ember maradtál: küzdj, bízz és bízzál, ember, ha maradtál, mosdat csillámporos eső; hátadat veri hét — csipkebokorvessző. Ember maradtál. Trallila, tralilla, száz legyen: a szárnykendő. Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításábanBarátságra

A vécésnéni beszélt néhány másodpercet a hírekben, azt mondta, látszott rajta, hogy maga alatt van. Állítása szerint földig ereszkedtek a vállai, és mikor utána szólt, hogy fizetni is kellene, a férfi kelletlenül fordult vissza. Aztán a kamera a sárga szalaggal lezárt vécé bejáratát mutatta, a háttérben toporgó utasok, szinte minden hímnek dolga lenne itt, látszik az arcukon, nem érdekli őket, csak hugyozhassanak a pesti busz előtt. Az összeturházott csap feletti retkes tükör szilánkjaival tette. Egy ismeretlen asszony szerint részeg volt, a vécésnéni ebből nem érzékelt semmit. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, mindenkinél rosszabbul viselte a kritikát. Már régóta csak pornólapokba írt, persze, nem a saját neve alatt, nőket és péniszeket formázó sorokba tördelte a gyöngyöző testnedvekig hígított lírát, de arra mindig ügyelt, hogy szereplői ne érezzenek egymás iránt szerelmet. Szóval, ha le tudja olvasni a vécésnéni arcáról saját véralkoholszintjét, akkor szerintem kiabálni kezd vele, lehet, meg is üti, de biztos, hogy tartotta volna magát a legközelebbi illemhelyig. Megjelent a Műút 2015050-es számábanIllemhely

a székemen ül és felnevet én persze nem vagyok szerelmes nem is tudom, hogyan kell azzá válni vagy hogy milyen szálak fűznek a nőhöz akinek mellét most blúzából kicsomagoltam és tartom a kezemben, hogy csodálhassam még egy darabig tátva marad a szája, amikor elkezdem sorolni a lányok neveit akik cserben hagytak, vagy akiket cserben hagytam rám szól, hogy idióta szokás magamat sajnáltatni és hogy megnyugodjak, a számba töltött cukrot erőltet olyan sietősen öltözik fel, ahogyan érkezett és mint akit rajtakaptak a tilosban a hátsó ösvényen kísérem ki az útra bambán nézzük az erdőből felszálló páratömeget nem lehet már kacsintani és a vicceknek is fura íze van a szavakat pedig hiába keressük mert elmúlt az az idő, amikor bármit is be tudtunk volna vallaniEső utánig

Visszajött a városba, talált albérletet és állást, munkahelyi íróasztalát rendben tartotta, számlák balra, levelek jobbra. Bár a dohányzóban mindenkit megkínált, a kapcsolatépítő takarításban nem vett részt, ezért a közösség bomlasztása miatt elbocsátották. Megjelent a Műút 2014048-as számában Értékrend

A tekintet: mekkora kék. A fájdalom tölti után, táplálja kékjét, a csermelyét, és a kék mindig kell még, gondolja Martina. Kell a vérág, ami a kék hegyekből ered. Kéne tőle egy gyerek. Fokozottan fehér, szanatóriumszínű, szép az arca. Martina is beleszeret. Körhintaként pörög körötte, minden tiszta porcukor, minden színes fény, vad fruttik, konfettihó, s tűznyaláb. Talán szeretem Martinát. Talán nem gondolni jó volt. Játékból Jatzek Babka vagyok. Jatzek úr. Nem fordul az arc. Jatzek úr nem fordul. Nincs a hátában felhúzható kulcs. Más havát ő nem őrzi meg. Megjelent a Műút 2015054-es számábanLORENZO RIBEIRA — Más havát

  Kép: Lányi Zoltán 8 | Atacama Large Millimeter Array

reggel felé esni kezd, derengenek a kikötő fényei, víz hull a vízbe, közelebb hajózva kirajzolódik az írás, elmész, visszajössz, nem halsz meg soha, partot ért, lába a pallón megremeg, ahogy lüktetni kezd benne valami lassú, nehéz anyag biztonsága napfényt gyűjt, erőt és terhet, le lehetne élni így is egy életet, hiszen az őrület lassan adagolva maga a kegyelem, hogy melyik évszakban él, ő dönti el, de harang szól minden negyedórában, ha elfelejtené mihez mérni az életét, ragaszkodik a délutánokhoz, sokáig nézi bennük, hogy zúzza szét magát a hullámtörő betonján az idő húsa, ez a nagy, szürke állat itt van minden, amire azt is mondhatná, otthona, meszes kagylóhéjak, kopott hálók, a beszáradt ég aljának darabjai, minden, amire emlékeznie kellene de ahogy az utca felszívja a testet ködös estéken, a csontjában újra és újra érzi, a hiányát, ahogy lüktet, mennyi minden más lehetne még bizonyos igenekben lakik egy angyal, a hirtelen döntések angyala ilyen, mögötte még hosszan fénylik az irány, a távolodó, sötét öböl arcán a csönd forradása Megjelent a Műút 2013037-es számában. Hullámtörő

az ablakon túl téli giccshajnal, bent a szoba levendulaszagú reszketése, mint mikor már egészen csend van. így meghallottam, ahogy utoljára szólítasz a saját nevemen. abbahagytam a karácsonyfadíszítést, ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt szemmel csak ennyit mondtál: szeretnék meghalni. ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit egy visszafelé járó órába zártak — a karok és a konyhagépek ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik, rég nem értett beszédünk helyén csak az ismeretlenné dermedt kezek suttogása, amik a szádba tömik az ételt, hangos súlyként a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot, és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged a saját képükre. Most csak állunk ostobán és nézzük egymást. Előttünk harminc kilóvá esett csend egy húgyfoltos lepedőn. Epilógus

2009. április 24., délután öt órára jár az idő. Napközben kiment a fejemből, de most váratlanul eszembe jutott, úgy látszik, a pálinkáról, amit húsvétkor tettem a dohányzóba kerámia edényben, és van még belőle, az álom, amelyre reggel felé ébredtem: azt álmodtam, hogy Béki István meghalt. Nem voltam ott a halálakor, csak a híre érkezett. Mintha sok ember lett volna körülöttem, talán épp egy Béki- performanszra várva. Valami olyasmit gondoltam álmomban, milyen kár, hogy ő, aki testi épségét újra és újra kockára tette művészetével, ha már egyszer halálos baleset érte, nem tudta halálát egy performanszban életműve részévé avatni, amikor megtudtam, hogy tévedek, mert pontosan ez történt: bár nem előre eltervezett eleme volt, mégis egy nemrégiben lezajlott performansz csúcspontján érte a halál. Borotvált feje szelíden előrebiccen, és szárnyra kapnak elszabadult versei. Megjelent a Műút 2017059-es számában Táltoshalál

az ember picinyke játékos rezgő falevél négy erőtlen vézna kocsány kezei lábai velük kapaszkodik kétségbeesetten mindenbe amit csak elér amije van még annyit sem ér röpkeség egy szárnycsapás villanásnyi birtoklás elfújja aprócska szellő elhullott veréb lesz a dicső főnixmadárból a játszótér homokozójában bottal piszkálják szemeteslapátra senkinek sincs senkije ki emlegetné a régi szárnyalást célba köpnek merev testére szotyolával harmadosztályú csibészek sehol sincsenek a jóságos óriások széplelkű törpék akikben valaha hitt Megjelent a Műút 2015052-es számábanfőnixveréb

(a „tavaly télen végig fáztál” dallamára)   hol is szoktak titkos kincset elásni a régi rablók nem is rablók hanem rablók- tól rettegő kereskedők nagy tölgy alá folyóparton ha kínából mégis élve térnek vissza megtalálják öreg nénik spájzba lekvár mögé onnan másnap reggel mégis inkább a kijáró parkettával fedett lukba onnan meg a ruhásszekrény hátuljába vagy megint a spájzba és a többi és a többi titkos kincsét féltő ember szóval bármelyikünk vagy csak őrzik a fejükben? vagy nem is a hely a fontos hanem az hogy egyáltalán a titkos kincs az mi mégis? zacskó ékszer dédapától maradt svájci aranyóra vagy egy szakadt irhabunda vagy nem is tárgy vagy egy tárgy és egy fogalom kombinálva egy bal kézbe adott villa bőrdzsekiben töltött boldog- boldogtalan ifjú évek vagy akár csak egyetlenegy alkalommal nyári éjjel rockfesztivál területén séta közben egy bóbitás fülbevalós félkómából pillanatra feleszmélő sráctól hallott tűpontosan definiált élethelyzet „punk vagyok, hol vagyok?” szóval ilyenek a titkos kincsek köztük van a költészet is patroklosztól don quijotén át egy női irhabunda- javíttatás történetén keresztül egy szerelemről és annak az elmúltáról és egy derék szűcsmesteren keresztül a szeretetről könnyet csalva lélegzetet megszakajtva mégismégse kegyetlenül csak őszintén szóló versig — a tiédig Atilla mert az a versed a legszebbek közt is ott van mind közt amit csak olvastam és ha már így belekezdtem sok-sok versed folyóparton álló nagy tölgy alatt rejlő elásott kincs lekvár mögött rejtegetett aranyékszer ezt már úgyis el akartam egyszer neked magyarázni azért hogy tudd én is tudom de legfőképp nem is neked annak aki kincset keres mert a saját kincse kevés vagy mert nem emlékszik arra hol ástaPohárköszöntő Nyilas Atilla ötvenedik születésnapjára

1. mostantól betonbőr befelé fordított arc és szemzugban tüske mert valamivel ki kell ékelni a könnyű becsapódást valaki még mindig kopog a tükörből mutogat hogy arrafelé menjek innen alig látszanak már háttakarásban a gerinccel keményre vasalt paplanmezők a kényelmetlen hideg nem lenne nehéz visszatakarózni az elgémberedésbe csak évekig húzódó tavasz lenne megint megmozdulni 2. nem nézek a vállam mögé magamhoz sem szólok az a rohadt szél piszkálja szét a szám a hajamba borzolja a hangom mégiscsak huzatos a tárva nyitva maradt felismerés az üvegtelen bizonyosság közötti légvonal 3. visszalökődő lépésekben távolodom be helyett kilélegezni próbálok nyelésenként elfelejteni egy ízt a szájpadláson tárolt mondatokat tárgytalanná rágni darabonként hordani magam egészen messzire onnaninnentől onnanig

1 Kérlek, Istenem, add, hogy ne essen bántódása ellenségeimnek, legyen hosszú, boldog életük, sikerüljenek terveik, nőjenek nagyra gyermekeik, testük, lelkük, idegrendszerük szolgálja őket a végsőkig, amikor majd szemüket lehunyják, hozzád való örök emelkedésük megkezdésekor ne érezzenek fájdalmat, szorongást, megbánást, utódaik ne sirassák őket, de emlékezzenek rájuk makacsul. Munkájuk legyen maradandó, életük kétségtelen, dicső példa mindannyiunk számára. Amennyiben mégis máshogy döntenél, azt természetesen megértem. Te vagy az Igazság, és rajtad kívül nincs más, igaz Isten. Ámen. 2 Bocsásd meg, Uram, hogy annyi időt eltöltöttem feleslegesen azzal, hogy a múltam kísérteteit próbáltam feltámasztani. Rég elfelejtett, elveszett embereket próbáltam meggyőzni a magam igazáról. Saját pokluk börtönéből próbáltam kirángatni őket makacsul hiába. És bocsásd meg, Uram, hogy foglalkoztam azokkal, akik gyűlölnek, sápadt, szégyenmonoklis koboldokkal, akik fényességes pályám őszinte, fáradhatatlan irigyei. Sajnálatból tettem, hogy odafordultam, odaguggoltam, minduntalan nyöszörgő sóhajukhoz, amiről ők úgy vélik: csatakiáltás. Nyugtasd meg szívüket, Uram, és adj nekik elviselhető életet. Cseréld ki gonosz, fekete szívüket. Ha kell, vegyél az én saját lelkemből, bátran oszd szét közöttük. És szabadíts meg a Sajnálattól, mert nem akarok sajnálni többet senkit. Unom sötét féregjárataikat és őket, az örök lehetőségeket.Fohász

Föllázadt a nyár, de nem volt rózsája, se indulója. Októberben esőkbe bújtunk, az út mentén elgázolt kutyák feküdtek. Kifordult belek, vér és szőr. Az autóban a boldogtalanság maratonfutóiról beszéltünk, akik, három évnyi szerelmük kizöldült egét nikotinsárgára festve, most öblös, öreg fotelban ülnek, és azt ismételgetik, „itt legalább otthon vagyunk”. Kezükben sörösdoboz, előttük hamutartó. Az elvérzett szerelmek előbb a híd törött korlátjába, aztán egy fényképbe, végül a mosatlan pohár falába költöztek, és mikor a pohár is eltört, rongyot hoztak, sietve letörölték. Fogaink közt egy cafat nyári éggel, agyunkban a pókhálók súlyával menekülünk, de már az első hegyen karavánba zár egy kamion. Innen csak katapultálni lehet. Eltévedt mozdulatok az árnyakat nem riasztják. A történelem itt elhagyott ipari terület. A vaskorszak után senki sem gondol a halhatatlanságra, gyorsabban bomló rémeket hívnak az őrület ellen. Az autó üres tájon robog át. De a pókhálók még mindig drótból vannak, és mert a kivégzést az áldozat sosem látja meg, a halált daráló gépezetről ezután sincs mit mondanunk. Megjelent a Műút 2013041-es számábanA vaskorszak után

Mint amikor a vénába kontrasztanyagot fecskendeznek és minden dobbanással egyre inkább szétárad a testben úgy kellene a versbe is beleinjekciózni valamit valami idegent és megvizsgálni megfigyelni hogyan árad szét minden egyes dobbanással hogyan épül be keveredik a gondolatokkal az idegen anyag beépül avagy kilökődik távozik-e a salakkal (a versből lehet-e székletmintát venni?) lehet-e laboratóriumban elemezni mint a kórházban műtétre előkészíteni vizsgálatoknak alávetni szikével felnyitni várni az allergiás reakciót kezd-e rángatózni kilökődni az idegenség a sorok közt mint bordák közt keresztüldöfni az adrenalint azt kellene hogy történjen már valami a monoton dobbanások csörgedezések helyett történjen valami igazán szép lenne röntgennel nézni ahogy a kontrasztanyag szétáramlik betűről betűre.Mint amikor a vénába…

Jobb kéz felől gyors felhők haladnak a hegy fölött és a lassú felhők alatt. Szél hajtja őket, mi más. Át-átragyog a kék. A nap. Mintha ketten foltoznák az eget, a nap a kéket, a szél a szürkés-fehéret. Cibálják, tépik, hasítják a másikat. Melyik a szakadás? Melyik a szövet?Ég

baracknak hívom őt, de éppúgy mondhatnám sónak vagy villámnak is. sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép, s azután kiejtjük kezünkből. röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon, haj, de igen messze van. ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki, sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait. csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a várost, pedig én is láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra, belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei, közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud. azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy hogy engem kínál meg vacsorával. egy hangvilla két ága vagyunk, s mégis, ha egymásra nézünk, néha rekedten száll föl a szomorúság. ettől persze nem gondolom, hogy vége, csak amennyire vége van egy anyaölnek általában, de erre már nem mondjuk rá, hogy szép, pedig fogunkon korcsolyázik ez a téli szó. fájdalma ellen homlokomat elkezdi bontani, meglássa, mi vagyok, és megkeresse gondolataim közt a neki kijáró helyet. én nem sajnálkozom, de már így is gondolok rá eleget, hegyesen, mint egy kocka. építkezzünk, mondja, és szamárhátíves ablakot akar, meg magasgerincű tetőt, gyűjtsük alá a gabonát és gondjainkat és pótalkatrészt mindenhez, mint nagyapám, hátha hozzánk is megjönnek lesöpörni, akkor meglesz nekünk is a legvidámabb világ. de én hiába mondom a nevét, kezemben nincsen már semmi elejthető, hol vannak a kékmadárhangú utcák, a kolibriharangok és a vacsorám, már nem látok át rajta, már nem hallgat afogunkon korcsolyázik

ezt nem lehet ezt te nem tudod hogy ne legyen csak azért ha mégis sikerül belekezdeni az jó nagyon biztató ha úgy marad félbe hogy rátapadt a verítéked mégse volt hiába kicsit olyan mintha mégis meglenne mintha volna valóban amivé lettél közben ha nem is tökéletes legalább elfogadható erőd fölöslegében tisztára mosakodtál vagy mint a munka közben letett szerszám Megjelent a Műút 2015051-es számábanSzerszám

Ez vagyok én, ez itt a Rottenbiller utca, április van, hajnali öt óra kettő. Eszembe jut, egy versben valahol itt dobott pénzt az éjszaka vízébe egy nő, és fogadkozott, hogy nem jön ide vissza. Előre dőlök, egy vers címére gondolok: Fogadkozás a Rottenbiller utcában. Ez a cím mennyire jó már. Erről a Peer jut az eszembe, ahogy magyarázza, hogy mennyire jó már a Nihil című verse Karinthynak, és idéz is belőle néhány versszakot, hogy higgyem el neki. Én elhiszem, mert nézem őt és látom, ahogy a költő gesztenyét vesz a Rottenbiller utcában, de nem tudja lenyelni. Találkozik egy barátjával, aki a neo-impresszionizmusról beszél. Ennyi. Röviden erről szól a Nihil, mondja, és nevet, amikor előkerül a csaja. Szóval ahogy most a Rottenbiller utcán megyek, egy harmadik vers jut az eszembe, amelyben gúnyosan felnevet egy nagymama: „Rothadt Biller! Ha-ha!” Én is nevettem, amikor legutóbb előkerültél. Gúnyosan, mint egy nagymama. Mert tudtam, hogy utoljára van most minden. Dugtunk, aztán úgy aludtál, félig nyitva volt a szemed. Sokáig azt hittem, nézel, végül csak néztelek. De ez majd a lakásban jut eszembe, amikor a cipőmet kötöm ki. Itt még nem értem haza. Itt még csak gyalogolok a Rottenbiller utcán, április van, öt óra kettő, és három versre gondolok egyetlen perc alatt. Három vers

Az ébredés lehúzott héjának pereme felpöndörödik, akár a pőrén hagyott párizsi széle. A lépcsődeszkák a sötétben ijesztően száradnak, nyújtózva ropognak az esztétika csontjai. Az elfojtás tapétáit érzéki ujjak simították a falra, alatta légbuborék az őszinte beszéd. A tányéron felejtett tészta halott orsóféreggé kunkorodik, rugóján magasra dobbant a sodródás. Szép ez a perc. Még az sem zavar, ahogy a némaságban a klórt lassan legyőzi a húgyszag. Az átmenet mindig különleges. Kereslek. Mikor rádöbbenek, hogy a mindentől védő takaró alá bújtál, arcomra kiül a nyomolvasó fintora, aki a sebzett vadat követve másodszor keresztezi saját csapáját.Fényváltás